Megállok a hatalmas, betonszürke gyárépület előtt. Mielőtt belépnék, jól megnézem magamnak a derengő hajnali szürkületben. Ma látom utoljára.
Veszek egy nagy levegőt, erőt gyűjtve megmarkolom tömött hátizsákom szíját. Előveszem a zsebemből a belépőkártyámat, becsipogok, a fotocellás ajtó kinyílik. Az öltözők felé veszem az irányt. Közben reménykedem, hogy nem futok össze a pletykásokkal, mert ők biztosan kiszúrnák a hátizsákomat. Nem bírom azt a három csajt. Mindig együtt vannak, és mindenkit kibeszélnek, semmi sem maradhat rejtve előttük.
Az öltözőben felveszem az üzem logójával ellátott szürke pólómat és a hozzá való melegítőnadrágomat, barna hajamat összefogom egy foszladozó szélű hajgumival, hogy munka közben ne lógjon a szemembe. Szerencsére épp nincs itt senki rajtam kívül. A hátizsákot nagy nehezen betömködöm az öltözőszekrényembe, amelynek fém ajtaját már összevissza karcolta, festette és matricázta az előző tulajdonosa. Aztán az üzem felé veszem az irányt.
Belépve a biztonsági ajtón most is megcsapja az orromat az égett műanyag szaga, amit eleinte annyira nem bírtam, de egy év alatt teljesen hozzászoktam. Kattognak a gépek, a zajba a munkások kiabálása és káromkodása vegyül. Beállok a helyemre, a hatalmas üzemhelyiség bal hátsó sarkában álló szalag mellé. Szedem a sorjákat. Igyekszem ugyanúgy dolgozni, mint máskor, de kapkodok, folyton elejtem a kis műanyag alkatrészeket, amelyek egy porszívó tartozékai lesznek majd; az én felelősségem, hogy hibás darab ne kerüljön a többi közé.
A főnökkel az ebédszünetben fogok beszélni.
Nem tudnám megmondani, várom-e, hogy megtegyem végre ezt a lépést. Régóta készülök rá, most mégis görcs szorítja a gyomrom. Pedig most már nincs visszaút. Már a buszjegyet is megvettem Budapestre. Sohasem jártam még ott, messze van a falutól, ahol élek. Egyszer vitték ugyan az osztályt Budapestre kirándulni, de én nem tudtam menni, mert a szüleim nem tudtak pénzt adni rá. Pénzünk sose volt sok. Az alatt az egy év alatt viszont, amióta a műanyaggyárban dolgozom, összegyűjtöttem már magamnak egy kis tartalékot. Anyu nem tud róla. Mindig letagadok a fizetésemből tíz-tizenötezer forintot, és ennyivel kevesebbet adok oda neki. Így már rendelkezem egy egész szép összeggel.
A délelőtt túl gyorsan eltelik. Nem akarom rászánni magam erre az elbeszélgetésre a főnökkel, ugyanakkor szeretnék mielőbb túllenni rajta.
Kicsit később veszem ki az ebédszünetemet, mint máskor, egy óra harminckor. Kínosan szorongva kibaktatok az üzemhelyiségből, és a főnök irodája felé veszem az irányt.
– Kari, te hogyhogy nem az ebédlőbe mész?
Ajjaj. Csilla, az egyik pletykás az. Most hogyan vágjam ki magam?
– Én csak… keresek valamit – hebegem zavartan.
– Micsodát? Segítek! – ajánlkozik egyből.
– Aaaa…z esernyőmet elhagytam a múltkor – hazudom. – Megnézem, nem vitték-e be a talált tárgyakhoz.
Ez jó hazugságnak tűnik, ugyanis a talált tárgyak osztálya is az emeleten van, mint az irodák. Csilla odébb is áll, ez a téma nem elég izgalmas neki. Fellélegezhetek, sikerült leszerelnem.
Végigmegyek a dísztelen, szürke folyosón, aztán fel a lépcsőn, az emeletre. Elhaladok az egyforma piszkosfehér ajtók előtt, az utolsó előtt megállok. Veszek egy nagy levegőt, és halkan bekopogok.
– Szabad! – hallatszik odabentről.
A levegőtlen szobában több egyszerű, szétesőfélben lévő íróasztal is áll, de csak az egyiknél ül valaki. A főnököm. Szemüveges, kopaszodó, pocakos férfi, aki mindig inget és béna kárókockás mellényt visel. Ma épp egy piros-szürke-fekete förmedvény van rajta. Túl sokat még nem beszéltem vele, hát most itt az alkalom. Zavaromban ide-oda tekintgetek a szobában. Az egész helyiség rendetlen, óriási papírkupacok tornyosulnak mindenütt, a polcokon, az íróasztalokon és még a földön is.
– Mit szeretne, Karola? – emeli rám tekintetét a főnök szögletes szemüvege mögül.
Megköszörülöm a torkom.
– Én… – kezdem –, szeretném beadni a felmondásomat. – Az utolsó pár szót csak úgy lehelem.
– Csakugyan? – A pasas ismét megigazítja szemüvegét. – És milyen okból?
– Találtam másik munkahelyet.
Ez hazugság, viszont egy szobát már tényleg sikerült lefoglalnom Budapesten egy munkásszállón. Nagy város, biztosan hamar lesz munka is. Remélem.
Erre nem válaszol a főnök, csak a szemöldöke emelkedik meg. Biztos csodálkozik, hogy én, akinek még érettségije sincs, állást találhattam valahol máshol. Amikor apu egy évvel ezelőtt meghalt, kimaradtam a középiskolából, mert anyagilag olyan lehetetlen helyzetbe kerültünk anyuval, hogy muszáj volt munkába állnom. A hozzám hasonlók a környékről mind itt dolgoztak, a műanyaggyáron kívül semmi más lehetőség nincs ezen a vidéken.
Négy éve még divattervező szerettem volna lenni. Aztán beláttam, hogy erre kábé semmi esélyem, mert ahhoz Pestre kell menni, albérletet fizetni, és arra nem lesz pénzünk. Ezek után azzal is megelégedtem volna, ha varrónő lehetek, ahhoz nem kellett volna messzire menni, hogy kitanuljam a szabás-varrást. Végül aztán csak a koszos gyár maradt nekem. Úgy vesztettem el sorra az álmaimat, mint ahogy egy elpattant nyakláncról hullanak le a gyöngyök, egyik a másik után. Ez az évem azzal telt, hogy álltam a szalag mellett, robot módjára szedtem a sorjákat, hazaadtam anyunak a fizetésemet és nem álmodoztam semmiről. Még az is idegesített, amikor mások tették ezt. Pedig voltak a gyárban olyanok, akik ki akartak szakadni. Krisztián például már nincs itt. Még nyáron odajött hozzám egyszer, mikor a szalag fölött izzadtam, és azon igyekeztem, hogy a nagy meleg ellenére ne lankadjon a figyelmem és pontosan rendezzem az alkatrészeket:
– Kari, jössz velünk Németbe?
Csak lestem, mint borjú az új kapura, egy ilyen lehetetlen ötlet hallatán.
– Páran összeállunk, megyünk Németbe melózni – magyarázta tovább. – Lesz szállás meg minden. A meló biztosan szar lesz, de ennél itt csak jobb lehet – mutatott körbe vigyorogva az égett műanyagtól bűzös üzemben. – És a fizetés, az meglesz legalább ezerkétszáz euró. Tudod, mennyi az forintban?
– Te teljesen hülyének nézel? – fakadtam ki, amikor végre felfogtam, miről beszél.
– Most miért? Nem jobb lenne Németbe’, mint itt, ezen a lepra helyen? – méltatlankodott Krisztián. – Gyümölcsválogatás, mosogatás éttermekben meg ilyenek. Nem is kell hozzá semmi papír. Személyi igazolvány elég. Na, jössz vagy nem?
– Hagyjál engem a hülyeségeddel – fordultam vissza a szalaghoz, amelyről már potyogtak az alkatrészek.
– Te tudod. – Azzal Krisztián rácsapott a fenekemre. Dühömben a torkomra forrt a szó, nem tudtam rákiabálni, csak egy haragos kézmozdulatra futotta tőlem. Ő meg röhögve elszaladt.
Krisztián és még egy pár srác a részlegünkről aztán tényleg elment. Nem tudom, mi lett velük, hogy valóban eljutottak-e Németországba vagy sem.
Eljött az ősz. A szél faleveleket kergetett, én pedig lyukas zsebű széldzsekimbe bújva, fázósan jártam be a gyárba nap mint nap. És arra gondoltam, vajon milyen lehet bátornak lenni. Belevágni az ismeretlenbe, itthagyni ezt a nyomort, új utakat járni! Semmi esélyt nem láttam erre.
Krisztián és a többiek azonban egyre többet jártak a fejemben. Ők megcsinálták a szerencséjüket, én meg tizennyolc éves fiatal lányként beletörődtem a sorsomba. Valóban jól van ez így? Tényleg itt fogok megdögleni ebben a kis faluban, ebben a piszkos gyárban?
Amikor aztán egy másik munkatársam, Szilvi is elment – úgy tudom, férjhez ment, és a férjével együtt egy másik városban kezdett új életet –, már tudtam, hogy nekem sincs itt maradásom. Különben elvész a fiatalságom. Az életem.
Annyi minden volt azonban, ami visszatartott. Mi lesz anyuval? Igaz, hogy nem jövünk ki valami jól egymással, sokat veszekszünk. Apu halála után pedig ez csak még rosszabb lett. És gyakorlatilag az én fizetésemből él. Igaz, elvállalt valami közmunkát, mert belátta, hogy egy segélyből meg az özvegyi nyugdíjból még nem lehet megélni, de az én pénzemet is ő kezeli, ő osztja be. Függ tőlem, és én függök tőle.
Nos, ez ezentúl nem így lesz.
Nem árultam el senkinek, mire készülök, mert könnyen anyu fülébe jutna, és akkor megakadályozná az egészet. Valószínű, hogy így is hamar megtudja majd. De akkor én már a buszon leszek.
Azt azért megfogadom magamnak, hogy Budapestről is küldök majd anyunak pénzt, ha már megbékélt azzal, hogy elmentem.
– Nos, Karola – szólal meg végül színtelen hangon a főnök –, ez esetben arra kérem, írja meg a felmondását. Ott a jobb szélső polcon talál hozzá formanyomtatványt – mutat a megadott irányba.
Jól sejtettem, hogy az ő szemében én csak egy vagyok a sok közül, egy apró fogaskerék a gépezetben, de arra nem számítottam, hogy ilyen könnyen elenged. Őszintén szólva egy kicsit rosszul is esik. Nem azt várom persze, hogy megsirasson, de ha már név szerint ismer… Remegő kézzel elveszem a fehér polcról a papírköteget, és kikeresek belőle egy „Rendes felmondás” feliratút. Kitöltöm, aláírom. Odanyújtom a főnöknek.
– Tehát akkor már csak egy hónapig dolgozik itt – mormogja maga elé.
– Nem – felelem zavartan –, a mai az utolsó napom…
– A felmondási idő egy hónap, mint ahogy az a szerződésében is szerepel – oktat ki a főnök.
A szerződést persze nem olvastam végig annak idején, csak aláírtam, jó lesz, minden jó lesz, csak legyen végre munkám. Most mit csináljak?
– Nap végén megkapja majd a papírjait – teszi még hozzá a pasas rám se nézve. – Távozhat.
Egy hónap felmondási idő… hogy kerülhette ez el a figyelmemet? Még egy hónapig be kell, be kellene járnom dolgozni, miközben a jegyem már megvan Pestre. Mára.
Mi lesz, ha mégse jövök be többet? Csak nem fognak hat lóval ide vontatni. Persze, kockázatos így, de ha egyszer eltűnök, hiába keresnek majd.
Eme gondolatokkal térek vissza az üzembe. Az ebédről meg is feledkezem, nem vagyok éhes.
Furcsa most az üzem. A gépek, a zajok, a munkatársaim hangoskodása mintha más lenne most. Olyan, mintha először látnám az egészet, holott épp hogy utoljára látom. Újból felfigyelek a munkagépek ritmusos kattogására, mélyen beszívom a műanyagszagot, végignézek az egyforma melegítőt viselő, szorgos hangyák módjára dolgozó munkatársakon. Volt munkatársakon. Ebből a hangyabolyból fogok én, mint magányos hangya, kilépni, és új utakra indulni.
Délután kettőkor, a munkaidő végeztével futok még egy kört a főnöknél, átveszem a kilépőpapírjaimat, igyekszem semmivel nem elárulni, hogy eszemben sincs többet bejönni, majd a szekrényemhez indulok és kiráncigálom belőle a hátizsákom. A papírokat négybe hajtva beletömködöm az oldalsó zsebbe. Felveszem a hátizsákot, és nem haza, hanem az ellenkező irányba indulok el. De még nem a buszmegállóba.
Szürke eső esik, barna pocsolyákat képezve a kátyús földúton. Mélyen a fejembe húzom a dzsekim kapucniját. Egymagam baktatok felfele a sáros dombon, a cipőm beázik, és nincs másik, utazni is ebben fogok. Felérek az alacsony dombtetőre. A temető a domb túloldalán terül el. Mellette a kis virágosbódé nyitva van, veszek is egy krizantémcsokrot.
A temető vaskapuját már eszi a rozsda, odabent viszont le van nyírva a fű, a gondnok szép rendben tart mindent. Most is itt van, behúzódott a ravatalozó eresze alá az eső elől. Köszönök neki, ő csak int nekem. Sártól cuppogó cipőben, lassan sétálok a sírok közt, amíg rá nem találok apuéra. Egy egyszerű, fából faragott fejfa, rajta a név és az évszámok jelzik a nyugvóhelyét.
Nem mehetek el úgy, hogy nem köszönök el tőle.
A sírt kissé már benőtte a gaz, amióta utoljára itt jártunk anyuval. Kihúzok egy pár dudvát, gyengéden megigazítom a sírra ültetett árvácskákat, majd elhelyezem a krizantémokat a fejfa mellett álló műanyag vázában.
Csuromvizes hajam az arcomra tapad, ahogy a sír mellett állok. Az eső időközben lecsendesedik, már épp hogy csak szitál. Az órámra nézek, még negyedórám van a busz érkezéséig. Indulnom kell.
– Visszajövök még – suttogom.
Beteszem magam mögött a temető rozsdás kapuját. Gyors tempóban lesétálok a dombon a buszmegállóba. Hamarosan be is gördül a busz, homlokán a felirattal: MISKOLC–BUDAPEST.
Hátratekintek egy pillanatra, a falu felé, aztán előreszegem a fejem és felszállok. Elindulok egy új élet felé.
Egy technikai észrevétel: ha van felmondási idő, akkor a felmondás napján Karola nem kaphatja meg a kilépőpapírjait. Másnaptól számítják a 30 napot – pontos mértékét a felmondási nyilatkozat is tartalmazza -, és majd ennek lejártával számolnak el vele. Ütősebb lenne, ha a főnök elől is inkább eltitkolná a tervét, hogy az a napja az utolsó a gyárban. Főleg, ha korábban kutyafuttában írta alá a munkaszerződést és nem tájékoztatták a felmondási időről. A kilépőpapírokat pedig nem a főnök szokta kiadni, hanem a munkaügy. Egy kérdés maradt meg bennem a végére: ha Karola a fővárosba megy, akkor anyagilag és egzisztenciálisan magára hagyja az édesanyját? Hiszen neki nincsenek tartalékai. A történet stílusa közel áll hozzám, többnyire magam is hasonlókat írok és az részlet hangulata, mondanivalója is végig lekötött. 🙂
Köszönöm, hogy elolvastad, és a véleményt is! Igen, így utólag már én is látom a történet hibáit… De remélem, azért ezzel együtt is élvezhető maradt
Kedves Zsuzsanna!
A cím alapján azonnal emlékeztem az első részre, amit szintén nagyon szerettem. 🙂 Hihetetlenül életszagú, eleven történet ez is, erőteljes alaphelyzettel és gondolatokkal. Különleges kedvencem a kép a nyakláncról lehulló gyöngyökkel.
A kilépő papírok ügyét én is fel készültem hozni, viszont Judittal ellentétben én hitelesnek, ha nem is okosnak gondolom, hogy a lány azt motyogta meglepetésében, neki ma van az utolsó napja.
Köszönöm a novellát! 🙂
Szerettem ezt is és az előzmény novellát is. Nagyon szépen kidomborítottad a leírásokat.
Szívből gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Magazin!
Sajnos a csillagozás nem működik.