Kiss Zsuzsanna: Az ösztöndíj

– Nem szeretem a szalámit – nem tudom elfojtani azt a fintort, amely önkéntelenül kiül az arcomra. Anyu mindig elfelejti, hogy az én szendvicsembe ne tegyen. Persze tudom, hogy az ételt meg kell becsülni. De reggel van, morcos vagyok. Nem aludtam jól. Egész éjjel besüvített a szél az ablakon, mert nem zár rendesen. Korábban már betömködtem a rést egy régi törölközővel, de ez nem sokat segített rajta.

– Örülj, hogy van – válaszolta anyu. Nem felelek. Elteszem az egyik szendvicset, a szalámit majd kiszedegetem belőle. Amiért persze furdal majd a lelkiismeret, mert más meg örömmel megenné.

Egykedvűen becsoszogok a fürdőszobába. Sokáig nem maradok, mert hideg van. Vacogva ülök le a vécédeszkára. Mintha most még a szokásosnál is hidegebb lenne. Tekintetem a kis fürdőszobaablak felé téved – és észreveszem, hogy kiesett az üvegből az a kis darab, ami már novemberben megrepedt, de eddig még tartotta magát. Nagyszerű lesz egész télen a süvítő szélben fürödni!

Még mindig a vécén ülök, mikor anyu egyszer csak benyit. Hogy utálom, amikor ezt csinálja! Oké, hogy nők vagyunk, de azért… na.

– Melegítettem vizet – jelenti be.

– Nem kell – válaszolom. – Arcot mosni hideg vízben is tudok.

Amit meg is teszek aztán. Annyi előnye van a hideg víznek, hogy a fáradtságot tutira elmulasztja. És még a kedvem is jobb lesz egy kicsit a hatására. Elvégre nem éri meg bosszankodni egy, vagyis két törött ablak miatt! Jobb úgyse lesz. Közben szemügyre veszem az arcom a falra akasztott csorba tükörben. Egy kicsit pufi, pedig nem is eszem sokat. Vékony szálú barna haj, barna szem, az orrom meg pont olyan pisze és szeplős, mint a nagymamámé volt. Apu mindig mondja. Meg azt is, hogy amikor a nagymamám fiatal volt, bolondultak érte a fiúk. Engem persze nem vesznek észre. Pedig nem is néznék ki annyira rosszul, ha nem lennének az idióta régi ruháim meg a pattanásaim. Elkap a kísértés, hogy a körmeimmel nekiessek az egyiknek, amely épp ma jött ki, de ebben a pillanatban csipog az őskövület gombos telefonom. Beállítottam, hogy jelezzen, ha indulnom kell. Tehát búcsút veszek a tükörképemtől és sietve felveszem a télikabátom, amely egy kicsit régi, egy kicsit bolyhos és egy kicsit nagy rám. Utálom. De mit tudok vele csinálni.

– Szia! – integet nekem Sári, a telekszomszédunk az ajtajukból. Felém siet és velem együtt indul el a buszhoz.

Sári tizenkét éves, két évvel fiatalabb nálam. Szénfekete haja és az átlagosnál sötétebb bőre elárulja származását. Anyu nem akarja, hogy barátkozzak vele. Ehhez eleinte tartottam is magam, de Sári mindig jött oda hozzám, valahányszor meglátott az udvaron, kérte, hogy segítsek neki a matekban, mert ő nem érti, meg ilyenek. Mostanra valahogy úgy tekint rám, mint egy nagy testvérre; neki csak kisebb testvérei vannak. Elmesélte azt is, hogy az osztálytársai nem szeretik és kiközösítik. Pont mint engem általánosban. Most, a gimiben már jobb a helyzet, itt már senki sem csúfol a kinézetem miatt, de itt is kapok furcsa pillantásokat. Ami néha még rosszabb. Nyugtattam Sárit, hogy mire ő gimibe megy, már őt sem fogják piszkálni. Nemigen vigasztalódott meg ettől, és azt hiszem, tudom is, miért. Nem fog gimibe menni.

Sári elkísér a buszmegállóig. Feszélyez kissé, hogy vele mutatkozom – de mindjárt el is szégyellem magam. Elvégre semmiben sem vagyok különb nála. Ugyanúgy egy tetves kunyhóban élek a falu szélén, mint ő, ugyanúgy nincs munkája az apámnak, mint az övének, és ugyanúgy segélyből élünk, mint ők.

A buszon ledobom magam az első üres helyre.

Felszáll két lány és a velem párhuzamos üléseken foglalnak helyet. Mindketten olyan ruhákat viselnek, ami pontosan az ő méretük és amit még nem hordott előttük senki. Egyikükön miniszoknya, csipkés harisnyanadrág és félmagas sarkú csizma. Már megszoktam, hogy úgy tegyek, mintha engem nem érdekelne, hogy más lányok milyen ruhákat hordanak, de az igazság az, hogy nagyon is érdekel. Divattervező szeretnék lenni. Egyszer. Majd miután már elég pénzt kerestem hozzá. De ez csak egy álom.

Sári integet nekem a buszmegállóból. Egye fene, visszaintek neki.

***

Az első óránk történelem, amire beígértek egy felelést. Csengetés előtt gyorsan átnézem az ókori görögöket, Drákónt és Szolónt, akiknek az életét és munkásságát ki fogják kérdezni. A többiek beszélgetnek. Én tanulok.

Bejön az őskori őskövület tanárnő, hatszáz dioptriás szemüvege mögül lassan végigméri az osztályt, ahogy szép komótosan leül a tanári asztal mögé.

– Nos, nézzük, ki is fog ma felelni… Szűcs Karola.

A nevemet meghallva felállok.

Nem szeretem a nevemet. A Karola inkább egy elkényeztetett gazdag lányhoz illene, nem egy… olyanhoz, mint én. Nem is értem a szüleimet, hogy nevezhettek el így.

Szóról szóra előadom Drákónt és Szolónt. A tanulás az megy. Hogy is ne menne, amikor minden szünetben csak magolok.

– Jól van, ötös – a tanárnő megereszt felém egy kis mosolyt, ami közelről inkább vicsorgásnak látszik.

Leülök.

Örülök az ötösnek? Persze, elégedett vagyok meg minden. Tényleg. Nem ezzel van a baj. De nekem ez csak egy újabb ötös. Az elvárt, az alap. Ami után majd mehetek valami jó helyre dolgozni, ahol sok pénzt kereshetek, és olyan életem lehet nekem is, mint… hagyjuk.

Az első szünetben odajön hozzám egy osztálytársam, Angi. Teljesen átlagos lány, nincs sok közünk egymáshoz, de bajom sincs vele.

– Figyelj, Kari… tudsz jönni egy kicsit? Valamit akarok mondani.

Kivezet az osztályból, egészen a folyosó végi nagy páfrányig, ahol nincsen senki.

– Arról van szó, hogy… – kezd bele, közben a kezét tördeli. Mit akarhat, amit ennyire nehéz elmondani? Mert amúgy nincs problémája a beszéddel, nem egy hallgatag lány.

– Szóval… – fut neki újra. – De ne sértődj meg! – teszi hozzá gyorsan. Valami nagyon kínosat akarhat mondani. Jó ég, kezdek aggódni. Valami nagy baj lehet velem.

– Van néhány ruhám, ami rám nem jó – mondja ki végül egy szuszra. – És arra gondoltam, hogy odaadnám őket neked, ha kéred. Felsők, nadrágok… de tényleg ne sértődj meg! Nem azért mondom… – Angi feje tiszta vörös. És ami azt illeti, én is érzem, hogy az arcomba tolul a vér. Angi annyira… rendes. Sose gondoltam volna, hogy ennyire. Hogy nekem adná a ruháit… lehetnének nekem is olyan cuccaim, mint a többi lánynak. Végre közéjük tartoznék. Nem ez volt minden vágyam?

– Ez… nagyon kedves – szólal meg a hangom anélkül, hogy tudatában lennék, mit mondok – de nem kérem őket.

Valóban ezt mondtam?

– Biztos? – hezitál Angi.

– Biztos.

– Hát akkor… ne haragudj.

***

Én olyan, de olyan idióta vagyok!

Kaphattam volna divatos új ruhákat. Vagy nem annyira újakat, de akkor is olyanokat, amelyek normálisan néznek ki. De elszalasztottam a lehetőséget. Miért is? Büszkeségből? Magam sem tudom a választ.

A következő óra matek, ami nagyjából eseménytelenül zajlik – leszámítva azt, hogy még mindig a ruhákon agyalok.

Szünetben bejön az ofő. Egyenesen hozzám. Ez csúcs, hogy ma mindenki engem akar.

– Karola, kérlek, gyere velem az igazgatói irodába.

Te. Jó. Ég. Mit csináltam???

Szótlanul baktatok a padlócsiszoló-szagú folyosón az öltönyös ofő mögött. Körülöttünk a diákok beszélgetnek, vihognak az ablakmélyedésekben, talán meg is bámulnak, de én nem is merek felnézni. A szívem a torkomban dobog. Próbálom gondolatban sorra venni, hogy vajon miért hívathat az igazgató, de semmi csintalanság nem jut eszembe. Azaz… pár napja kettest kaptam fizikából. De ez akkora ügy lenne, hogy behívnak miatta? Nem lehet igaz!

Az ofő hármat kopog az igazgatói iroda hatalmas, kétszárnyú faajtaján.

– Szabad! – hallatszik odabentről az igazgató zengő, mély hangja. Erre az ofő lenyomja a nagy vaskilincset, és belépünk.

Odabent a díszesen faragott fa íróasztal mögött ül az igazgató. Kicsinek érzem magam a nagy bútordarab mellett. Hát még a mögötte ülő ősz hajú, szakállas ember mellett! Meg sem merek szólalni, épp csak kipréselek magamból egy „Jó napot!”-ot.

– Jó napot kívánok! – javít ki az igazgató. – Azért ne feledkezzünk meg a helyes köszönésről. De nem ezért hívtalak be, Karola, hanem azért, mert jó hírem van a számodra. – Rövid hatásszünetet tart. – Örömmel közlöm veled, hogy a következő félévtől te részesülsz iskolánk havi ösztöndíjában.

A… micsodában?

– Mint tudod, a diáktársak minden félévben felterjeszthetnek valakit az ösztöndíjra – folytatja az igazgató –, a tanulmányi eredményei és egyéb körülményei alapján. Most rád esett a választás. Tehát februártól havi tízezer forintot kapsz az iskolától. Kérlek, írd alá ezt a papírt.

Remegő kezembe veszem a tollat, hezitálok, mint aki nem tudja, mit is kell egy tollal csinálni. Végül észbe kapok, és aláírom az elismervényt.

Havi tízezer forint. Az osztálytársaim szerint nem nagy összeg, van köztük, akinek a heti zsebpénze ennyi. Nekem azonban még sohasem volt ekkora összeg a kezemben. Már ha a kétezer forintos havi osztálypénzt hozom magammal a suliba, azt is olyan aggodalommal őrzöm, mintha egy minibankot hordanék a táskámban.

Tízezer forintból már tudok magamnak venni egy másik télikabátot, nem újat, de a turkálókban néha egész jókat is ki lehet fogni. A második havi tízezerből pedig vennék magamnak két nadrágot. Azok már újak lennének! A harmadik haviból talán elmennék kozmetikushoz, de ha azt nem is, akkor vennék valami jó krémet a pattanásaimra. Hűha, lenne ötletem ezer meg ezer! De koncentráljunk csak a legfontosabbakra. A kabát, az az első. Leég az arcomról a bőr, hogy az emberek ebben az ócskában látnak. Az ujja is tiszta rojtos. Unalmamban szoktam ráncigálni a rojtokat a buszon, persze ettől csak még rondább lesz.

Vajon mit fognak szólni a szüleim? Már elképzeltem, ahogy együtt örülünk. A buszon hazafelé is ezen gondolkoztam.

Belépve a rozoga kertkapun először aput pillantom meg, amint a dohányfüstöt eregeti a bejárati ajtónk előtt. Anyu sokat veszekszik vele a cigi miatt, hogy erre költi a pénzt, de én megértem aput. Nincs munkája, a porckorongsérve miatt meg nem veszik fel sehová. Rossz neki, hogy nem tudja eltartani a családját. Anyu folyton mondogatja neki, hogy találjon már egy rendes állást és menjen dolgozni, de az eszébe sem jut, hogy ő maga menjen el. Én amint elvégzem a gimit, elmegyek majd a közeli gyárba, hogy legyen pénzem, hogy ne ebben a nyomorban kelljen élnem se nekem, se a családomnak, és ha majd keresek annyit, akkor egyetemre fogok járni, iparművészetire, és divattervező leszek. De ez még annyira, de annyira messze van… egyelőre még azzal kell foglalkoznom, hogy mi van most.

Sári apja is kinn gajdol az udvaron, kezében a laposüvegével. Ügyetlenül táncikál is, miközben énekli, hogy „aranyeső a szééép kis háááznak…”. Náluk is rengeteg a veszekedés, szoktam hallani esténként, hogy az anyja kiabál és sír, hogy elissza az összes segélyt, amiből a gyerekeket kéne etetni, közben a kétéves kis Dzsesszika is elkezd bömbölni – hiába, nekik se könnyű.

Üdvözlöm aput, Gazsi bácsinak csak intek, de úgysem vesz észre.

Egész nap azt vártam, hogy elmondhassam apunak a jó hírt: hogy ösztöndíjat nyertem. Hogy az osztálytársaim engem jelöltek, és megkaptam. Most azonban, hogy itthon vagyok és itt állok vele szemben, valami visszatart. Nem tudom, hogy mi. Így aztán, amikor megkérdezi, mi volt a suliban, csak annyit felelek rá, mint máskor, hogy: semmi. És bemegyek a házba.

Odabent anyu mosogat. Segítenék neki, de már mindjárt végez. Ő is megkérdezi, mi volt a suliban. És ugyanúgy nem akaródzik elmondanom neki, mint apunak.

– Semmi – felelem ismét.

De nehéz.

Mit vagyok úgy oda? Miért is nem akarok megosztani a szüleimmel egy ilyen örömhírt? Miért is érzem úgy, mintha tilosban járnék, mint ha valami súlyos bűnt kellene nekik bevallanom? Szinte lelkiismeret-furdalásom van.

– Elnyertem egy ösztöndíjat – mondom ki végül, és érzem, hogy elvörösödöm.

– Milyen ösztöndíjat? – emeli fel a szemöldökét anyu.

– A suliban… lehetett szavazni, hogy ki kapja meg. És engem választottak – az arcom szinte sugárzik, de nem az örömtől, hanem valami különös szégyentől.

– Mennyi az az ösztöndíj?

– Havi tízezer forint. Fél éven keresztül.

Csend.

– Havi tízezer forint – ismétli lassan anyu. – Az ablak javítására az még nem lesz elég… de a rezsire igen. És vehetünk belőle egy kicsivel több ételt.

– Én egy télikabátot szeretnék – suttogom halkan.

– Van télikabátod.

– Jó, de milyen?! – csattanok fel. Engem is meglep a saját hangom éle.

– Milyen? Jó meleg. Nem fázol benne. A többi nem fontos.

Egy szúrós kis gombóc telepszik meg a torkomban, és kezd határozottan egyre nagyobbra növekedni.

– De hogy néz ki? Tiszta ócska, szégyellek benne járni! És nagy rám. A többieknek sokkal jobb ruhái vannak – fejezem be halkan.

– A többiek… – legyint gúnyosan anyu. – A többiek nem mi vagyunk! Itt minden fillérnek helye van. Majd ha te is dolgozni fogsz, megtudod, mi az, minden pénzt beosztani.

– Pont te beszélsz munkáról – mormogom az orrom alatt. Nem hittem, hogy anyu meghallja – de meghallotta.

– Mit mondtál?! – csattan fel. – Hogy képzeled?

– Én ha tizennyolc éves leszek, dolgozni fogok, ellentétben veled. – Ezt már csak olyan minden mindegy alapon mondom, számítva rá, hogy így is, úgy is kapni fogok egy nagy pofont. Anyu el is készül rá, de a mozdulata félbemarad. Feszült csend telepszik meg közöttünk. A szemem csípni kezd.

– Mi szegény emberek vagyunk – töri meg végül a csendet anyu. – Nem hasonlíthatjuk magunkat a többiekhez. Nekik mindig több lesz, mint nekünk. Szokd meg.

Szaggatottan felsóhajtok.

– Az ösztöndíjat én kaptam, az enyém – suttogom.

Anyu értetlenséggel vegyes felháborodással mered rám.

– És a családod? A ház? Neked mindez nem számít? Nézd meg az ablakot! Nincs miből megjavíttatni. Ráadásul két hete nincs meleg víz. És tél van! Vacoghatunk egész télen, csak azért, hogy te pompázhass az új kabátodban, mert a régi ugyebár nem felel meg a nagyságos kisasszonynak. Hogy lehetsz ilyen önző?

Nem bírom tovább. Zokogva kirohanok az udvarra. Apu már nincs ott, nem tudom, hova mehetett. Leülök a hideg kőlépcsőre – ez egyszer jó, hogy a kabátom ilyen nagy, mert leér a fenekem alá és rá tudok ülni. Csak úgy rázkódom a sírástól.

Sári egyből megtalál.

– Mi a baj? – ül le mellém.

Nem válaszolok azonnal.

– Nyertem egy ösztöndíjat – szipogom.

– Tényleg? De hát az tökjó, nem? Egyébként… – kicsit lehalkítja a hangját – mi az az ösztöndíj?

– A lényeg az, hogy fél évig minden hónapban kapok egy kis pénzt – válaszolom a szememet törölgetve a kabátom rojtos ujjába. – De elveszik tőlem… nem tarthatom meg…

– Ha én nyernék egy ösztöndíjat – kezdi az ábrándozást Sári –, akkor először is elköltöznék innen. Vennék egy szép nagy házat. Meg egy csomó ruhát. Magamnak is meg a tesóimnak is. – Szegény Sári, nem tudja, hogy egy ösztöndíj azért nem ekkora dolog.

– Én meg divattervező leszek – kapcsolódom be, csak hogy javítsak egy csöppet a kedvemen. Nem sikerül.

– Komolyan? – Sári szeme elkerekedik. – Tervezel majd nekem is ruhát?

– Tervezek – válaszolom. És ott és akkor eldöntöm, hogy tényleg tervezek majd neki. Ha csak ennyivel is lehetőségem lesz javítani a nyomorán. Egyszer, ha majd divattervező leszek és elég pénzem lesz. De az még nagyon messze van.

Most szegényebb vagyok, mint valaha.