Az iskolában minden évben meghirdették az irodalmi pályázatot. A gyerekek szerették, mert mindig nagyon izgalmas versenytémákat adtak meg. Hagyományosan az évzárón jelentették be az eredményt, a győztes pedig felolvashatta a művét az egész iskola előtt. Tavaly például „élet a jövőben” volt a megadott téma. Azelőtt arról kellett írni, mi történne, ha egy általuk választott mesehős a valódi világba csöppenne. Az idei téma pedig: „szuperhősök”.
A verseny elsőtől nyolcadik osztályig mindenkit megmozgatott, aki egy csepp kedvet is érzett magában az íráshoz. A tanulók így nem csak a nyári szünet kezdete miatt várták az évzárót; legalább ugyanannyira izgultak a pályázat eredménye miatt is. Aki maga nem írt, az drukkolt az osztálytársainak.
Elérkezett az évzáró ünnepség napja. Az iskola nagy ablakos, kupolás díszterme zsúfolásig megtelt diákokkal, tanárokkal és szülőkkel. Az igazgató szokás szerint beszédet mondott, értékelte a tanévet, a legjobb tanulók könyvjutalmat kaptak, majd következett az a pillanat, amit a versenyzők a legjobban vártak: a pályázat eredményhirdetése.
– A győztes pedig nem más, mint – az igazgató rövid hatásszünetet tartott – Győri Bálint, a hatodik A osztály tanulója!
Üdvrivalgás harsant fel a terem bal elülső sarkából, a hatodik A osztály felől; majd kilépett közülük egy kócos, barna hajú, csibészes tekintetű fiú, és felbaktatott a színpadra. Az igazgató átadta az első helyezettnek járó nyereményt, egy könyvutalványt a fiúnak, aki már sarkon is fordult volna, de az igazgató utánaszólt:
– Ne rohanj, Bálint! Mi lesz a felolvasással?
A teremben itt is, ott is felhangzott egy kis nevetés. A fiú is elmosolyodott saját magán, és átvette az igazgatótól kinyomtatott írását. Magabiztosan megállt a mikrofon mögött, és belekezdett:
– A testvérem egy szuperhős.
A díszterem elcsendesedett. Az egész közönség feszült figyelemmel várta a felolvasást.
– Mindenki azt hiszi, hogy szuperhősök csak a mesékben léteznek. Ez nem így van. Itt járnak ők köztünk, csak éppen álruhát viselnek, hogy jobban beolvadjanak közénk, és ne ismerjük fel őket. Én ismerek is egy szuperhőst, aki nem más, mint Laci, a bátyám.
Bálint vett egy mély levegőt, aztán folytatta.
– Laci egy műegyetemista informatikusnak álcázza magát, aki Budapesten tanul és folyton csak a számítógép előtt ül, nem jár bulizni, és még barátnője sincs, pedig már tizenkilenc éves. Mindenki azt mondja róla, hogy egy kocka.
A dísztermen ismét végigmorajlott a nevetés. A fiú elégedetten vette tudomásul, micsoda hatást keltett a szövege, aztán ismét visszatért a fogalmazásához.
– Laci sokáig előttünk is titkolta a képességeit. Járt az egyetemre, tanult és gépezett, és csak hétvégén jött haza. Akkor sem beszélt sokat, úgyhogy nem tudtuk meg a titkát. Egészen addig, amíg egy este fel nem hívták apukámat Budapestről. Ez pár héttel karácsony előtt történt. Emlékszem, éppen a kedvenc sorozatomat néztem a tévében, és anya többször szólt már, hogy menjek végre aludni. Akkor apa bejött a szobámba és azt mondta, nagy baj történt: Laci megvédett egy bandától egy lányt, akinek így sikerült elmenekülnie, Lacit viszont megverték és hasba szúrták. A mentő azt mondta apának a telefonba, hogy a bátyám nagyon rosszul van, nagyon vérzik, és nem biztos, hogy megéri a másnap reggelt.
Bálint megremegett, az arcán komor árnyék suhant át, de rendületlenül folytatta a felolvasást:
– Anyával és apával azonnal kocsiba ültünk, és utaztunk is Budapestre az éjszaka közepén. Én a hátsó ülésen aludtam. Rosszat álmodtam: azt, hogy én vagyok Laci, és engem támadtak meg és szúrtak hasba. Álmomban nagyon fájt a szúrás, teljesen elgyengültem tőle. Mikor felébredtem, már Budapestnél jártunk, láttam az ablakból a sok-sok lámpát és a város fényeit. Anya sírt, és nagyon aggódott, folyton azt ismételgette, hogy mi lesz, ha elkésünk, nem késhetünk el. Mindannyian féltünk, hogy elveszítjük Lacit.
Bálint pislogott egyet-kettőt, és kétségbeesetten bámult a papírra, úgy tűnt, elveszett a sorok között. A keze, amelyben a lapot tartotta, reszketett. A díszteremben feszült csend uralkodott. Valaki fojtottan köhintett egyet. Bálint végül hamar összeszedte magát, és ismét bátran beszélt a mikrofonba:
– Megérkeztünk a kórházba. Az orvos apát hívta magához, megfogta a vállát és közben a fejét csóválta. Lacihoz csak anya és apa mehetett be, nekem kint kellett várnom egy padon. Arra gondoltam, amit apa mondott még a kocsiban, hogy akárhogy is lesz, büszkék lehetünk Lacira, mert nem sokan merték volna megtenni azt, amit ő, nem sokan mertek volna megvédeni egy idegen lányt. Ez is a szuperhősök egyik ismérve, hogy mindig megmentik a bajba jutottakat, akármekkora is a veszély.
Bálint megfordította a lapot.
– Később tudtam meg, hogy az orvos azt mondta apának, hogy Laci meg fog halni. Egy szuperhős azonban nem halhat meg csak úgy, hiszen szuperereje van. Másnap reggelre jobban is lett, minden orvos csodálkozott rajta, hogy túlélt egy ilyen súlyos késszúrást. Két hétig még kórházban kellett maradnia, és a sérülései még mindig gyógyulnak, de most már szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ki is ő valójában. Egy egyszerű informatikus hallgató álarca mögött a legbátrabb, legszuperebb hős, akit csak ismerek. Ő az én testvérem.
Bálint befejezte a felolvasást, és egy félszeg mosoly kíséretében meghajolt. A díszteremben pár másodpercig síri csend honolt – aztán kitört a tapsvihar. Nem egy ember a könnyeit törölgette. Bálint pedig, miután jólesően megfürdött a sikerben, még a színpadon állva szétnézett, mintha keresne valakit. Hamarosan meg is találhatta, mert lelkesen integetni kezdett egy irányba. Egy magas, Bálintra igencsak hasonlító fiatalember boldog és büszke mosollyal az arcán intett vissza neki.