Kiss Magdi: Helló Belgium! – 1. részlet

A nagy hír

Ez a hét is teljesen átlagosan indult. Hétfővel.

Az őszi nap langyosan sütött a magas bérházak között, amikor kiléptem a gimiből. Megálltam egy pillanatra, majd a metró felé vettem az irányt. Ezen az álmos, nyugodt kora délutánon egy autó sem jött a keskeny, egyirányú utcában. A belvároshoz képest csend volt, csak a körút forgalmának tompa zaja hallatszott.

Suli után mindig edzésre siettem. Néhány osztálytársamnak még tartott az órája, páran már korábban elmentek, így most egyedül gyalogoltam. Az elmúlt években annyit jártam ezeken az utcákon, hogy akár becsukott szemmel is mehettem volna.

Hazaérve ledobtam a hátizsákom,a szoknyámat lecseréltem egy farmergatyára, és tíz perc alatt eltekertem edzésre. Inkább a kertes házak közötti kis utcákban mentem. Elkerültem a duna-parti sétányt, ahol a napsütéses, kora őszi jó időben már sétálgattak a környékbeliek.

A vízitelephez vezetőmurvás úton beértem Bogit, legjobb barátnőmet.

– Hali! – szálltam le a bringámról.

– Szia!Olyan ismerősnek tűnsz? Találkoztunk már?

– Igen, néhány órával ezelőtt egymás mellett ültünk egy furcsa, öreg épület egyik termében.

– Áh, már rémlik! Réka? – nevetett Bogi. Elég gyakran eljátszottuk ezt a kis párbeszédet – persze mindig kicsit más szöveggel –, mert lassan több időt töltünk egymás társaságában, minta saját családtagjainkkal.

Végigsétáltunk az épületekhez vezető úton, Bogi megvárta, amíg a bringámat lelakatolom a szokásos helyére a kerítés mellé, majd felmentünk az emeleti öltözőnkbe. Szerintem, egyfajta elismerést jelentett itt öltözködni. Csak tizenöt szekrény volt, és ezeket az egyesület legeredményesebb női versenyzői használták. Új hely csak akkor szabadult fel, ha valaki abbahagyta a versenyszerű kajakozást.

Gyorsan átöltöztünk,és lementünk az udvarra. Még nem kezdődött el a téli edzés-időszak, a Dunán eveztünk minden nap. Ilyenkor, hacsak nem esett az eső, az edzések előtti megbeszélések helye a csónakház Duna-part felé néző oldala volt. Ezen a fákkal, bokrokkal körbevett, lebetonozott placcon zajlott a csónakház életének legmozgalmasabb része. Erre nyíltak a hajótároló garázsok, ide készítettük ki a kajakokat evezés előtt, és itt tisztogattuk meg őket edzés után. Ezen a helyen parkoltak a motorcsónakok is, melyekkel szinte minden edzésen kísértek minket az edzők a vízen.

Mire leértünk, már a többi edzőtársunk is elkészült. Huszonhárom fős a csoportunk, elég vegyes korosztály. Néhány tíz három éves kislány a legfiatalabb, és mi, tizennyolc év körüliek vagyunk a legidősebbek. Edzés előtt a szokásos helyünkön csoportosulva vártuk az edzőnket. Bogival az egyik hajótartó bakon üldögéltünk, néhányan a kerítés kő párkányának támaszkodtak, de volt, aki csak álldogált.

Néhány perc múlva megjött az edzőnk, Laci bácsi – magunk között Lacus –,és egy gyors névsorolvasás után ismertette a napi feladatokat. Szerencsére futás nem szerepelt közöttük. Viszont egy laza tizennégy kilométeres evezés igen, utána egy kis kondival kiegészítve. Az eligazítás után elindultunk elővenni a hajókat.

– Bogi, Réka! Gyertek ide egy kicsit! – szólt utánunk Lacus, mire mindketten visszaléptünk hozzá. –Mielőtt haza indultok edzés után, keressetek meg!

– Miért? – kérdezte Bogi.

– Majd elmondom akkor – fordult Lacus a motorcsónakhoz, és nem foglalkozott velünk tovább.

Vállat vontuk.

– Mit akarhat? – kérdezte később halkan Bogi a garázsban, a kajaktartó állványok között.

– Fogalmam sincs, de nagyon kíváncsi vagyok!

– Most egész edzés alatt izgulni fogok – nyöszörgött mellettem,miközben leemelte a kajakját.

– Ahogy én is – sóhajtottam.

Leraktam a hajóm Bogié mellé. Elmentem a lapátomért, és az egyik üres tartóbakra ülve vártam, hogy a többi edzőtársam is elkészüljön. Együtt szálltunk vízre, de előbb még Lacus motorosát kellett levonszolni. Bogival már kiöregedtünk a gályázók közül, akik a szerkezetet húzzák-vonják az edzések elején és a végén. Együtt érzően néztem a kisebbeket, ahogy küzdenek.

Barátnőm is letelepedett mellém.

– Hali, csajok! – szólalt meg egy ismerős hang a hátunk mögött, és mindketten mosolyogva fordultunk meg. Ádám és ikertestvére, Ákos érkezett meg. Ők a kedvenc edzőtársaim. Az egyikük főleg. Magasak és nagyon helyesek,sötétbarna boci szemekkel. Alapból barnák, olyan olaszosak. Teljesen egyformák, mivel egypetéjűek. Sötét barna hajukat is egyformára vágva viselik, hogy megnehezítsék a környezetük dolgát. Csak a gyakorlott szemlélő tudja őket megkülönböztetni. Én is annak számítok, mert olyan régóta ismerem már őket, hogy elég a hangjukat hallanom, akkor is tudom melyik-melyik. A Duna túlsó oldaláról jártak át edzésre.

– Helló fiúk! – köszöntem örömmel.

– Mit kerestek itt ilyen korán? Eltévesztette az átkelőhajó-kapitány a menetrendet? – kérdezte Bogi.

– Eggyel korábban jöttünk, hogy lássunk titeket – válaszolt Ákos, és adott egy puszit Boginak.

– Jaj, de édesek vagytok! Csak miattunk képesek voltatok hamarabb jönni! Ez annyira cuki! – bohóckodott Bogi. Barátnőm hosszú, szőke haja időnként jól passzolt a viselkedéséhez.

– Ühüm, mi ilyen cukik vagyunk – kaptam egy puszit Ádámtól, majd ábrándos mosollyal a képemen bámultam bele a világba.

A kajakos ifi fiúk edzése később kezdődött, mint a miénk. A jelenlétük sokat javított a hangulatunkon, igaz, legalább ennyire el is terelte a figyelmünket, mert a kockahasú srácok látványához egyszerűen nem tudtunk hozzászokni.

– Lányok! Indulás! – zökkentett vissza Lacus a valóságba. Sóhajtva elköszöntem az ikrektől, a vállamra emeltem a hajót, és elindultam a stég felé.

Jól ment az edzés, Bogival egymás mellett eveztünk. Hét kilométert lapátoltunk sodrással szemben közvetlenül a part mentén, aztán megfordultunk, és a folyó közepén jöttünk visszafelé. A nap langyosan, ősziesen sütött. Néha enyhén felerősödött a szél, olyankor a fodrozódó víz szikrázóan csillogott. Félúton jártunk lefelé Bogival, amikor találkoztunk a fiúkkal. Nem volt könnyű beazonosítani az ismerősöket, mivel más egyesületeknél is javában zajlott az edzés. Kajakosok, kenusok, evezősök jöttek-mentek. Jó pár kísérő motoros is elhúzott mellettünk. Menetrend szerint megjelent egy-egy sétahajó, ami a turistákat hozta vissza Duna-kanyarból. Nagy ívben kitértünk előle, ahogy mindenki más is.

Visszaérkezés után eltörölgettem a hajómat, aztán a helyére tettem. Még mindig fogalmam sem volt, hogy Lacus mit akar pont Bogitól és tőlem. Száraz cuccot vettem fel, és gyorsan letudtam a kondizást is. Utána Bogival gyorsan lezuhanyoztunk, aztán átöltöztünk utcai ruhába, felkaptuk a tatyókat, és az edzőnk keresésére indultunk. Hamar megtaláltuk, a motorosra húzta rá a ponyvát elől az udvaron. Nyüzsgött a hely, a garázsok előtt nagy volt a forgalom a korábbi állapotokhoz képes. A nyújtó mellé csoportosulva a kisebb gyerekek húzódzkodtak és zajongtak. Már a kajakos ifik is visszaérkeztek, és a kenusok is megjöttek. A vezetőedző motorosa nem parkolt a helyén, vagyis csak a junior és felnőtt versenyzők még vízen voltak. A fiúk a bakokat zsúfolásig pakolták hajókkal, közben egymást heccelték, és röhögtek a saját beszólásaikon.

Lacus végzett a motorosnál, és intett, hogy menjünk utána.

– Hová mentek, csajok? – kiabált utánunk Ákos, mire Bogival mindketten megfordultunk, és mosolyogva vállat vontunk. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, és főleg, hogy miért.

Az edzőiben Lacus elhelyezkedett az íróasztala mögött,mi pedig leültünk vele szemben. Annyira várakozóan néztünk rá, hogy elnevette magát.

– Izgultok mi? Mit is akartam tőletek? – időhúzásként hátragumizta vállig érő, fekete haját. A sötét szakállával pont úgy néz ki, mint egy hippi.

– Ne már, Laci bá’! – tiltakoztam.

– Ez nem ér! – csatlakozott Bogi.

– Ja, meg van! – vigyorgott ránk. – Kapott az egyesületünk egy meghívást Belgiumba, egy kisvárosi versenyre. Nyolc versenyzőt vihetünk. Csak kajak számok vannak, kenu nincs. Az edzőkkel megbeszéltük, hogy a csoportokból hányan mehetnek. Tőlem két fő.

– És mi lennénk az a kettő? – kérdezte Bogi izgatottan.

– Igen, rátok gondoltam.

Boldogan visongtunk, Lacus befogta a fülét.

– És kik jönnek még? – kérdeztem.

– Az ifi fiúk közül a Müller ikrek, Lévai Csongor, Simkó Gábor, Egry Marci és a nagyok közül Lundqvist Norbert.

– Szőke? – aggódtam.

– Marci? – ábrándozott Bogi. Elnevettük magunkat.A szívügyeinkben tájékozatlan edzőnk furcsán méregetett minket.

– Mikor van a verseny? – kérdezte Bogi miután megnyugodott.

– Szeptember tizennegyedikén, szerdán indulunk. A verseny tizenhetedikén, szombaton lesz. Huszonegyedikén, szerdán érkezünk haza. Egy teljes hét.

– Ne már! Ezt nem hiszem el! – temette Bogi két kezébe az arcát.

– Mi van? – kérdeztem.

– Mi van? – ráncolta Lacus a szemöldökét.

– Pont azon a héten van a nyelvvizsgám, pontosan tizenhatodikán! – mérgelődött Bogi csalódottan.

– Micsoda! Nem lehet! Halaszd el! – estem kétségbe.

– Nem tudom! Már befizettem, és rengeteget tanultam rá! Te is tudod! – nézett rám Bogi elkeseredve.

– Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz egyedül Szőkével! – rángattam meg két kézzel a karját.

– De nem leszel egyedül – próbált Lacus beavatkozni.

– Laci bá’ ezt nem érti! – nyafogtam, Bogi meg egyre csak mérgelődött mellettem.

– Na, ebből elég legyen! Azonnal fejezzétek be ezt a cirkuszt! – veszítette el a türelmét kábé fél perc után az edző. – Ha Bogi nem tud jönni, akkor majd lesz helyette más! Réka, te? Hajlandó vagy Belgiumba utazni?

– Persze. Ez nem is volt kérdés – motyogtam. – Köszönöm a lehetőséget, és elnézést.

– Rendben. Szerettem volna az eddig végzett munkátokat elismerni ezzel a lehetőséggel. Sajnálom, hogy Bogi most az utazás részéből kimaradsz, azonban az elismerés része rád is vonatkozik! Majd legközelebb.

– Köszönöm – mondta Bogi.

– Itt van egy rövid tájékoztató a várható költségekről – nyújtott át nekem Lacus egy gépelt, az egyesület bélyegzőjével ellátott lapot. – Mutasd meg otthon, beszéld meg a szüleiddel! Sajnos sürgősen kell a válasz, mert kevés az időnk, későn kaptuk a meghívást. Szerdán lesz a részletes eligazítás. Útleveled van, igaz? – Bólintottam. – Szerdáig add le nekem, mert a belga sportvízumot az egyesület intézi, mindenkinek egyszerre. Kérdés?

– Nem, nincs – válaszoltuk, és felálltunk.

Szótlanul, a gondolataimmal birkózva bandukoltam Bogival a bringám felé. Mindenféle érzés kavargott bennem. Egyfelől borzasztóan örültem és feldobódtam. Izgatott lettem, alig hittem el. Másfelől nagyon sajnáltam, hogy Bogi nem tud jönni, mert ő is megérdemelte volna, és ez egy annyira különleges lehetőség. Egyikünk sem járt még Nyugat-európában. Viszont az angol nyelvvizsga is nagyon fontos volt, hiszen beleszámított az egyetemi felvételi pontokba.

– Annyira sajnálom! – fordultam Bogihoz.

– Hát, ezt most én is – sóhajtott.

– És bocsi, amiért olyan dilis voltam. Tudod, Szőke miatt!

– Aha, tényleg az voltál – nevette el magát. – De Lacus meghökkent arckifejezése miatt megérte, és megbocsátok!

– Köszi! Gyere, menjünk haza! – kezdtem tolni a bringámat.

– Oké! Hozol majd nekem valami meglepit? – kérdezte.

– Persze! Mit szeretnél?

– Sok-sok csokit!

– Jól van! Akkor csoki rendel! – pacsiztunk össze.

Elkísértem Bogit a közeli megállóba, megvártam vele a következő buszt. Amíg megjött, vigasztaltam amennyire tudtam, igyekeztem elterelni a gondolatait. Így olyan fontos dolgokról beszélgettünk,mint a„holnap milyen cuccot veszünk fel a suliba”, vagy a„mikor megyünk fodrászhoz”.

Eszti, a húgom már otthon volt mire hazaértem. Elmeséltem neki a nap hírét, és teljesen belelkesült a gondolattól, hogy hozok majd valami finom csokit neki is. Próbáltam elmagyarázni, hogy ennek az utazásnak nem feltétlenül a csoki beszerzés a fő célja és lényege, de a mondókám közben félbe szakított.

– Csak szekállak! – vigyorgott. – Amúgy gratulálok! – Megkönnyebbülten elmosolyodtam. – De azért a csokit ne felejtsd el!

Szerintem a húgom életre szóló küldetése, hogy engem piszkáljon. Jól csinálja, az biztos.

Miután bemenekültem a szobámba, tanulni kezdtem, de nem tudtam koncentrálni. Egyfolytában csak az utazáson járt az eszem.

Nyugat-európába megyek!

Ráadásul nem csak kicsit nyugatabbra, hanem Belgiumba! Milyen nagydolog ez! És velem történik! Pont velem!

Nem győztem fékezni a gondolataimat. Vajon mekkora buli lesz a többiekkel együtt utazni? Milyen lesz a versenypálya, hol fogunk lakni, milyen ruhákat kell vinni?Apropó! Kell néhány új gönc! Kerestem gyorsan egy kitéphető füzetlapot.

Mire anyuék hazaértek, már teljesen belemerültem az „amit vinni kell”, és „a még elintézendők” listájába. A tanulást elhalasztottam. Anyu rögtön látta rajtam, hogy valami komoly helyzet van. Előbb megvártam, amíg lélekben is haza érkeznek, átöltöznek, meg egyebek. Csak utána akartam a nagy bejelentést megtenni, hogy semmi se terelje el a figyelmüket rólam.

– Na, mondjad, ne kímélj! – szólt anyu, miközben az étkezőben a vacsorának valót adogatta a kezembe, hogy tegyem az asztalra.

– Eszti, te tudod miről van szó? – kérdezte apu, és leült a vigyorgó húgom mellé.

– Aha.

– És jó vagy rossz?

– Jó! Kapok egy csomó csokit!

– Szóval? – nézett rám anyu, miután mi is leültünk a többiekhez.

– Az a nagy hír, hogy mehetek Belgiumba! – vigyorogtam.

– Micsoda? – kérdezte anyu-apu egyszerre.

– Az egyesület meghívást kapott egy versenyre, és engem is beválogattak a csapatba.

– Hát… hát ez fantasztikus! – lelkesedett apu, és a vacsorát rögtön elfelejtette.

– És mikor? –kérdezte anyu.

– Szeptember tizennegyedikén, szerdán indulnánk, szombaton van a verseny, és következő szerdára érnénk haza – büszkélkedtem.

– Csak egy napos a verseny? – kérdezte apu homlokát ráncolva. Az elmúlt években egészen kajak szakértő lett, tudta, hogy általában kétnaposak ezek az események.

– Igen, csak egy nap. Ez nem a világbajnokság, apu, csak egy kisvárosi verseny. De akkor is külföld, meg minden! Itt van a tájékoztató a költségekről, a részletes eligazítás szerdán lesz – nyújtottam át a lapot, amit Lacus adott korábban.

– Persze, nagyon örülök én is, csak meglepődtem – veregette meg apu a kezem szeretettel. Anyu elvette a papírt.

– És kik vannak a csapatban? Bogi? – kérdezte anyu, és a tájékoztatót nézegette.

– Bogi sajnos nem jön, pont akkor nyelvvizsgázik. Helyette nem tudom, kit választanak. De én elmehetek? – kérdeztem izgatottan.

– Apáddal vacsora után megbeszéljük – mondta anyu. – Azt igazán sajnálom, hogy Bogi kimarad. Nagyon el volt keseredve?

– Igen, eléggé. Főleg eleinte, de már beletörődött. Ő is tudja, hogy a nyelvvizsga fontosabb.

– Látod, milyen jó, hogy neked már megvan! – emlékeztetett anyu. Mosolyogva bólintottam.

A szüleim egész este a belgiumi versennyel foglalkoztak. Egyelőre a tájékoztatón kívül nem túl sok információm volt az utazásról, de azt mind megosztottam velük. Legalább ötször.

Végül elengedtek!

Előhalásztam egy Nyugat-Európa térképet, és jól eső izgatottsággal bújtam ágyba. Szétterítettem magam mellett. Azt hiszem aznap este Belgiummal a fejem alatt aludtam el.

Készülődés

Reggel anyuék elvittek minket –Esztit és engem – egy darabig kocsival, aztán kitettek a metrónál. Ez szinte minden nap így történt, ők mentek dolgozni, mi meg tömegközlekedtünk a sulinkig. Húgommal nem egy gimibe jártunk, de viszonylag közel volt egymáshoz a két iskola. Reggelente együtt mentünk egy jó darabig, csak a metrózás után váltak szét az útjaink.

Szerencsére olyan iskolákba kerültünk, ami a lehetőségekhez képest a legjobban megfelelt a képességeinknek. Igaz, nem ez volt a fő oka a különválasztásunknak. A testvérem matek tagozatos osztályba járt, mert nagyon okos. Legalább is matekból. De szerencsére nem lett olyan tipikus eminens, nincs bagoly szemüvege, ami állandóan lecsúszik az orrán, meg hasonlók. Jó fej, és közeli viszonyban vagyunk egymással. Igaz, néha – gyakran– szó szerint megtéptük egymást, meg a piszkálódását is csak kötélidegzettel lehetett elviselni. Ezért már jó régen kifejlesztettem az ellenszert, és semmivel sem tudtam jobban felcukkolni, mint azzal, hogy nem vettem tudomást a hülyeségeiről. Mondjuk, nem mindig sikerült rendíthetetlennek maradnom, ezért a szüleink inkább úgy döntöttek, hogy a békesség – mármint a környezetünk békessége – érdekében inkább külön gimibe íratnak minket.

Így én sportosztályba kerültem. Az osztályból mindenki igazolt sportoló, és a verseny eredményeink beszámítottak a felvételibe. Húszan voltunk, igazi válogatott bagázs. Nyolc lány és tizenkét fiú, nyolc különféle sportágból. Néhányan már abba hagyták, főleg sérülések miatt, de a többség még versenyzett. Csökkentett órarendünk volt – nincs testnevelés óránk –, és gyakorlatilag bármennyit hiányozhattunk az edzések, vagy versenyek miatt. Persze az edzői igazolás azért nem ártott. Ebben a tanévben már végzősök voltunk, a tanárok egy részének megkönnyebbülésére, mert elég összeszokott, a diákcsínyeket együttesen elkövető bandává „fejlődtünk” az évek alatt. Azért volt, aki bír minket, például az osztályfőnökünk. Ahhoz képest, hogy elsőben, amikor először találkoztunk vele, és látszólag megszeppenve bámultunk rá a padjainkból, akkor közölte velünk, hogy csak kényszerből vállalta el a sportosztályt, mert a sportolók mind gyenge képességűek, és kár őket tanítani. Szóval ehhez képest, ő lett a saját anyatigrisünk,senki sem mert rosszat mondani az osztályáról, legfeljebb a háta mögött.

Így nem volt miért aggódnom, hogy egy hétre elmegyek.

Amióta ide jártunk, Bogival mindig az emeletre vezető lépcső aljánál találkoztunk, és most is ott várt rám, aztán együtt mentünk fel az osztályunkhoz. Az első két óránk töri és irodalom volt az ofővel, így az első szünetben, nem hivatalosan, kikértem magam.

– Gratulálok Réka, örülök, hogy utazhatsz – mondta az ofő a papírjait rendezgetve. – Mikor tudod hozni a kikérőt?

– Úgy tudom, még a héten megkapjuk – válaszoltam.

– Rendben. Bogi hogy hogy te nem mész?

– Nyelvvizsgázom! – kiabált az érintett a második padsorból.

– Hova nem megy Bogi? – kérdezte az egyik hokis osztálytársam.

– Belgiumba – válaszoltam.

Miután még három osztálytársam csatlakozott a kérdezősködéshez, a termen keresztül ordibálva, az ofő némi szemforgatás után felállt, és az asztalra csapta a naplót, mire egy pillanatra csend lett.

– Réka! Megtennéd, hogy tájékoztatod a kíváncsi osztálytársaidat, mert mindjárt kitör a teljes káosz!

– Hé! Mindenki! – állt fel Bogi, mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna. – Mit nem lehet ezen érteni? Réka megy Belgiumba, én meg nem! Világos?

Szerdán egész nap esett az eső, úgyhogy inkább buszoztam edzésre. Bogi már öltözött, mire megérkeztem.

– Hali! Láttad? Megjöttek Szabolcs bá’-ék az edzőtáborból! – magyarázott, de félig behajolt a szekrényébe, alig értettem.

– Remek – motyogtam, miközben a lakatommal küzdöttem.

– Szőke is itt van – húzta magára a pólóját.

– És ez érdekel engem? Miért is? – kérdeztem, mire Bogi elnevette magát.

– Mert minden csaj teljesen lázba jött a telepen. Ne tudd meg miről maradtál le! Mindenki egy perc alatt átöltözött, és rohant lefelé. Még én is meginogtam… – sóhajtotta.

– Mi van? – háborodtam fel.

– Csak szórakozom veled – vigyorgott rám. – Tudom, hogy van egy ici-pici feszültség köztetek, és kerülöd, amennyire csak lehet.

– Aha, ici-pici feszültség… ez az év megállapítása. Konkrétan ki nem állhatom! – rángattam fel a cicanacimat. – Mehetünk?

– Igen, kész vagyok. De szerintem, egy kicsit…

– Befejeznéd? Már egy csomószor átbeszéltük ezt! – vágtam a szavába a kelleténél talán ingerültebben. – Te vagy a legjobb barátnőm, vagy nem? Most kinek az oldalán állsz tulajdonképpen?

– Oké, oké! Igazad van! Persze, hogy a te oldaladon! – emelte fel a kezét Bogi védekezően.

A szemerkélő eső miatt az egyik garázsban, a hajók között álldogáltunk, és hallgattam az eligazítást, a többiekkel együtt. Közben a felnőttek – köztük Szőke is – a vízre szálláshoz készülődtek, elterelve ezzel a lánytársaság egy részének a figyelmét. Lacus viszont nem zavartatta magát, és gond nélkül kiosztotta az aznapi edzeni valót: egy rövidebb egyéni evezést, és utána egy időre futást. Még hozzátette, hogy aki akar, az a végén kondizhat is.

Bogival kivittük a hajóinkat, aztán ahogy a csoport nagy része is elkészült, elindultam a stég felé. Az eső egyre jobban esett, úgyhogy mire vízre szálltam, már majdnem teljesen elázott a ruhám. Mielőtt fázni kezdem volna, gyorsan beültem a kajakba, és sietve elindultam. Néhány száz méter után már átmelegedtem, és közben Bogi utolért. Az biztos, hogy ma nem fogunk egymás mellett beszélgetni és csónakázni, mert akkor megfagyunk. Öt kilométert mentünk felfelé, aztán visszafordultunk, és szinte nem is szóltunk egymáshoz. Lendületesen eveztünk, hogy minél hamarabb visszaérjünk.

– Remélem Lacus nem gondolta komolyan ezt a futás dolgot – nyöszörgött Bogi miközben mindketten kiszálltunk a stégnél.

– Én is remélem. Most egy forró zuhanyhoz lenne kedvem leginkább – hajoltam le a kajakért.

Lacus már várt minket, a garázs ajtóban álldogált, és legnagyobb megkönnyebbülésemre törölte a futást. Helyette, egy gyors átöltözés után mindenkit várt a kondiban.

Már legalább egy fél órája gyötörtem magam a köredzéssel, amikor a vezetőedző megjelent. Váltott néhány halk szót Lacussal, aki intett, hogy menjek átöltözni, mert húsz perc múlva kezdődik az eligazítás a versennyel kapcsolatban.

– Megvárlak! – szólt utánam Bogi. A többi edzőtársam kíváncsian nézett Lacusra.

Bólintottam. Nagyon rossz érzés volt, hogy erre a megbeszélésre már nem jöhet. Most tudatosult bennem igazán, hogy itthon marad.

Rekordidő alatt lezuhanyoztam, felöltöztem és átmentem a társalgóba. Az üres teremben megálltam a terasz ajtó előtt, és a Dunát bámultam a szürkületben. Azon tűnődtem, hogy Bogi helyett vajon kit választottak.A mi csoportunkból biztos, hogy senkit.

Gyorsan sötétedett, egyre komorabb hangulat lett az üvegen túl. Leláttam a stégre, már egyetlen pár papucs sem hevert rajta. Mindenki visszajött az evezésből, aki egyáltalán vállalkozott rá ebben a szutyok időben. Mire teljes letargiába estem volna a semmi miatt, megjelent az ifi fiúk zajos társasága: Csongi, Gábor, Marci és az ikrek. Ákosa terembe lépve felnyomta a neonokat.

– Na, így nem látok ki rendesen – jegyeztem meg halkan.

– Helló, Rékka! – kiabált Ákos már az ajtóból. Nem tudom, miért jobb így mondani a nevem, ez Ákos saját jogdíjas nyelvi újítása.

– Szia! Hát te? – kérdezte Ádám. – Nem tudod miért lesz megbeszélés?

– Öhm, hát én tudom, de ezek szerint ti nem?

– Tudjuk, hogy valami versennyel kapcsolatos, de amúgy fogalmunk sincs – mondta Ákos, és a többiek is bólogattak körülöttem.

– Akkor inkább nem mondom el – húztam el a számat.

– De jó, vagy rossz? – kérdezte Csongi.

– Nekem jó – somolyogtam.

– Akkor tuti, hogy nekünk is – vigyorgott Ádám.

Újonnan érkezett rajongóim épp belekezdtek volna valami hatásosabb győzködésbe, hogy felfedjék a titkomat, amikor megérkezett a felmentő seregem, a három érintett edző: Lacus, Tibi bá’ és Szabolcs bá’. Velük együtt a kajakos versenykorosztály szempontjából juniornak számító Szőke, és a már felnőttek közé tartozó Dóri is belépett a társalgóba. Ezek szerintő lett Bogi helyettese.

Szőke most is úgy nézett ki, mint egy női magazin fotózásáról érkezett modell. Vállig érő, sűrű,hullámos hajáról kapta a becenevét. Eleinte mindenki Szőke Hercegnek hívta, aztán idővel a második fele elkopott. Kétségtelenül „hercegi” kisugárzása volt a srácnak. Annyira, hogy egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy ez nekem azt jelenti, hogy öntelt, erőszakos és pofátlan. És ki nem állhatom. Ezzel az álláspontommal egyébként eléggé egyedül maradtam. A csajok oda voltak érte a külseje miatt, a fiúk meg azért, mert miért ne. Magam részéről, a nyárvégi erőszakos húzása óta a sajátfejlesztésű elkerülési taktikámat alkalmaztam vele szemben. Idáig egész jól bevált, de hamarosan egy hétig össze leszünk zárva, nem lesz könnyű dolgom.

– Fiúk, toljatok össze két asztalt, és üljünk le! – szólt Tibi bá’, a fiúk edzője, és zajos bútorhúzogatás közepette elhelyezkedtünk. Az ikrek ragaszkodtak hozzá, hogy közéjük üljek.

– Néhányan közületek még nem tudják, miért vagyunk itt– mosolygott Szabolcs bá’, a vezető edző –, azoknak most elmondanám. Kaptunk egy meghívást Belgiumból, egy volt versenytársamtól, aki jelenleg egy kisvárosi egyesületet vezet. Az évadzáró versenyükre vagyunk hivatalosak, és az egyesületünk nyolc versenyző nevezését és odautaztatását tudja vállalni. Ti lennétek a nyolc kiválasztott!

Mivel csak az öt ifi srác nem ismerte a részleteket, így nem volt más dolgom, mint az elképedésükön szórakozni.Az első örömteli sokk után szóban nekiestek Tibi bá’-nak, hogy miért tette ezt velük, miért nem mondta el nekik eddig. Az edzőjük egy kicsit hagyta őket méltatlankodni, aztán csak annyit mondott, hogy aki nem fogja be a száját, az itthon marad.

– Hogy voltál képes ezt eltitkolni? – hajolt a fülemhez Ádám, és közben durván megbökte az oldalamat.

– Aúú…

– Ez nagyon rosszul esett! – csatlakozott a bökdöséshez Ákos a másik oldalamon.

– Aúú… hagyjatok már békén! – próbáltam egyszerre két kézzel elhessegetni őket.

– Réka! Befejeznétek? – szólt ránk Lacus.

– De én nem is csináltam semmit!

– A kiskorú dedósok nem maradhatnának inkább itthon? – jegyezte meg Szőke az asztal másik végéről.

– Kiről beszélsz? – szólt vissza Ákos, hűséges védelmezőm. Szőke gúnyosan elmosolyodott és felém billentette a fejét. Bunkó! Ezek után nem esett nehezemre undokul ránézni. Pislogás nélkül bámult rám a furcsa szemével. Kénytelen voltam elfordítani a tekintetemet.

– Elég legyen! – állított le minket Lacus, mielőtt a fiúk igazán belekezdtek volna.

Kis közjátékunk után az edzők folytatták a részletek ismertetését.

– Az utolsó pillanatban érkezett a visszaigazolás az egyesület fenntartójától, hogy állja a költségeket, ezért csak most tudtam meghirdetni az utazást – mondta Szabolcs bá’.

Aztán Tibi bá’ vette át a szót, elmondta, hogy három autóval megyünk, kajakokat is viszünk. Nyolc versenyzőből és négy kísérőből áll a csapat. Az egyesület mindenese, Kovi fogja intézni a vízumokat, és az útleveleket az utazás napján kapjuk vissza. Aznap fogjuk kiváltani a valutánkat is. Az oda-vissza útra nincs előre foglalt szállásunk, az edzők fogják megtervezni, hogy melyik településeken állunkmeg éjszakára. Belga vendéglátóink viszont gondoskodni fognak mindenről, amíg ott vagyunk, nekünk csak versenyeznünk kell. Kapunk vadi új egyesületi pólókat és melegítőt is. Az utóbbit szokás szerint sajnos vissza kell majd adnunk.

Mire a megbeszélés véget ért minden fontos kérdésem tisztázódott, és ettől, ha lehetséges,még jobban izgatott lettem. Bogi tényleg megvárt. Miközben összekapaszkodva egy esernyő alatt a buszmegálló felé sétáltunk, röviden elmeséltem neki mindent.

Szombat délelőtt hosszút eveztünk, ami nagyjából negyven kilométert jelentett. A több órás kajakban ücsörgés után már alig vártam, hogy kiszállhassak. A végére minden bajom volt. Elpakoltam a hajót, és Bogival elméletileg siettünk az öltözködéssel, mert anyu várt minket ebédre. Gyakorlatban nekem nem ment a sietés, mert zuhanyzás után kábé öt percig csak ültem a törülközőmbe csavarva a padon, és dumáltam a többiekkel. Végül Bogi rám szólt, hogy talán kezdjek el öltözködni, mert ugyan elsőnek jöttünk fel az öltözőbe, de nagyon úgy tűnt, hogy utoljára fogunk távozni. Már farkas éhes volt, és a közös ebéd teljesen hozzám kötötte. Megszántam, és végre elkészültem.

A lépcsőn lefelé szembe találkoztunk az ikrekkel.

– Eltévesztettétek az öltözőt? – vigyorgott Bogi.

– Miért? Nem erre van a csajok öltözője? – válaszolt Ákos.

– Minek mennénk a sajátunkba? – kérdezte Ádám.

– Most komolyan, mi járatban errefelé? – kérdeztem.

– Hozzád indultunk – próbált Ádám átkarolni. Nem hagytam, mert csurom vizes edző cuccban volt.

– Miért? – kérdezte Bogi.Helyettem.

– Szervezhetjük a szokásos szombat délutánt? – nézett rám Ákos.

– Ja, persze, gyertek. Hány körül jöttök? – kérdeztem.

– Öt körül?

– Oké!

Mind a négyen elindultunk lefelé.A fiúk az öltözőjük felé vették az irányt, Bogi és én meg a buszmegállóba.

Az ebédnél csak hárman voltunk: anyu, Bogi és én. A húgom a saját legjobb barátnőjénél lógott, apu meg dolgozott. Kaja után Bogival segítettünk elpakolni, aztán bezárkóztunk a szobámba. Az edzés, meg az evés miatt alig húsz perc álmos beszélgetés után elterültünk szőnyegemen, és elszundítottunk. A húgom szerencsére fél öt körül hazaért, és úgy bevágta a szobája ajtaját, hogy erre mindketten magunkhoz tértünk. A tényleges felébredés kissé hosszabb időt vett igénybe. Tiszta ciki lett volna, ha a fiúk így találnak ránk, és a húgomból ki is néztem, hogy beengedi őket anélkül, hogy előzőleg szólna.

– Mi baja van a tesódnak? – utalt Bogi az ajtócsapkodásra.

– Fogalmam sincs – ásítottam.

– Mindjárt ide érnek Ákosék – nézett az órájára miközben lenyúlt, hogy felsegítsen.

– Aha, szedjük kicsit rendbe magunkat.

A fürdőszoba járat után anyu a kezembe nyomott egy pohár kólát, mert úgy ítélte meg, hogy még mindig használhatatlan vagyok. Bogi is kért. Lerogytunk a nappaliban, a tévé elé. Az Egyesen a Tenkes kapitánya ment, persze fekete-fehérben. Hiába van színes Videoton tévénk, ez a sorozat így is az örök kedvenc. Már legalább ötvenszer láttam, de még egyszer simán bele fért. Épp a labancokat fűzték láncra a boros pincénél a szőlőhegyen, amikor csöngettek, és a srácok nagy zajjal megérkeztek.

Népes különítmény érkezett, mind az öt ifi fiú, aki utazik. Egyedül Gábor nem járt még nálunk, de ez egyáltalán nem feszélyezte. Otthonosan lepakolták az étkező asztalra a rágcsálni valót ésüdítőt, amit hoztak. Az ikrek kicsit bohóckodtak anyuval, közben Bogival tálakba borogattuk a zacskók tartalmát.

Nagyon szeretem ezeket a szombat estéket. Igaz nem minden hétvégén gyűlünk nálunk, de havonta egyszer-kétszer igen. Anyuék egész jól bírják. Azaz elvük, hogy a lányaik inkább otthon legyenek szem előtt, és ne mászkáljanak el a fiúkhoz. Számomra persze ez a lehető legkényelmesebb megoldás, bár nekik időnként fárasztó lehet. Hát, ők vállalták.

Időközben húgom is mosolyogva csatlakozott hozzánk.Marci elhelyezkedett Bogi mellé az ülőgarnitúrán, és láttam, ahogy a barátnőm fülig vörösödik. A többiek leültek, ahol éppen tudtak.

– Nézünk valami filmet? – kérdezte Gábor, majd a szőnyegre telepedett, és a hátizsákjából előhalászott legalább öt VHS kazettát.

– Mit hoztál? – kérdezte Ákos.

– Bogi, milyen egészséges színed van! – röhögött Csongi.

– Nekem csak a meleg miatt, és elmúlik!De te mindig vörös vagy! Főleg a hajad! – vágott vissza Bogi, és Csongival belekezdtek egy végeláthatatlan szócsatába.

– Van Belgium térképed? – kérdezte Marci. Hátra dőlt, elkotorta a szemébe lógó fekete tincseit, és megigazította a szemüvegét.Közben karját Bogi válla mögé tette a kanapé peremére. Nem tudom ez volt-e a célja, de Bogiba belefagyott a szó, és rögtön abbahagyta a vitatkozást Csongival.

– Legalább csend lett végre – jegyezte meg Ádám.

– Igen, van. Ide hozzam? – válaszoltam Marcinak.

– Aha, megnézhetnénk, pontosan hova is megyünk – mondta. Felálltam, és elmentem a térképért. Mire vissza értem, addigra Gábor lepakolta a dohányzó asztalt, hogy helyet csináljon a nagy papír lepedőnek.

– Hogy néz már ez ki? – vihogott Csongi.

– Az ágyamban maradt, amikor elaludtam, és ráfeküdtem – feleltem.

– Ha az ágyadban maradok, rám is rám fekszel? – kérdezte Ádám, miközben arrébb lökte Ákost és helyet szorított nekem maga mellett.

– Aha, és majd felébredsz! – somolyogtam. Épp nem úgy áll a kapcsolatunk, hogy a közeli jövőben Ádám elképzelése megvalósulhatna. De nem miattam.

Gábor feltápászkodott, és kinyomta a tévét, mire a lányszakasz részéről egy egységes „na, ne már” volt a válasz.

– De a Tenkes kapitánya ment! – tiltakozott Bogi.

– Hány éves vagy, nyolcvan? – kérdezte Gábor, majd bekapcsolta az erősítőt. – Danubius rádió? – nézett körbe. A fiúk egységesen bólogattak, és leszavaztak minket, lányokat, így ettől kezdve zenét hallgattunk. Végül is örültem, hogy ennyire otthon érzik magukat.

A rádióban Wham! szólt, mi meg körbe ültük-térdeltük a térképet, még a két kibic – Bogi és Eszti–, is érdeklődött, és figyelt. Miután tegnap este megjelöltem, nem volt nehéz megtalálni az úti célunkat. Elkezdtük találgatni, hogy vajon merre fogunk menni, de hamar lejöttünk a térképéről.Előkerestem egy Európa úti atlaszt, és egészen Budapesttől megpróbáltuk összerakni a lehetséges útvonalat. Persze reménytelen próbálkozás volt, mert már abban sem sikerült egyet értenie a fiúknak, hogy Magyarország határát egyáltalán hol lépjük át. A többség néhány perc után megunta a témát, de Marci, Ádám és Csongi nem adták fel, és próbálták meggyőzni egymást arról, amiről egyébként egyiküknek sem volt fogalma.

Közben Gábor elővett a dohányzó asztal alsó polcáról, ahol a társasjátékok vannak, egy pakli magyar kártyát, és a hangzavar közepébe ordított, hogy akar-e snapszerozni vele valaki? Hárman lányok rögtön jelentkeztünk, de láttam Ákoson, hogy ő is inkább kártyázna, mint a térkép felett vitatkozna. Inkább kiszálltam a játékból, mielőtt beszálltam volna. Lemásztam Gábor mellé a szőnyegre. A srác a rövid, göndör, sötétszőke hajával, meg a jópofa pufók arcával úgy nézett ki, mint egy barokk puttó. A hátizsákja mellé kipakolt video kazettákat nézegettem.

– Ez most komoly? – löktem meg Gábort, aki már teljesen elmerült a szerencsejátékban. – Egyszer volt az… élet? – emeltem ki a kábé általános iskolásoknak szóló ismeretterjesztő rajzfilm dobozát.

– Ja, az! Szerintem a kis húgom dobta bele, amikor látta, hogy bepakolom a többit – fordult hátra egy pillanatra.

– Muti! – nyúlt a kazettáért Ádám. – A sejt… A születés… – olvasta hangosan a fejezet címeket. Csongit és Ákost rögtön érdekelni kezdte a téma, de miután legalább kétszer végigolvasták a listát, csalódottan vették tudomásul, hogy nincs az ember szaporodásáról szóló fejezet.

– Ez gáz! – sóhajtott Csongi. – Pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a kis emberkék hogyan oldják meg ezt a kérdést – tette hozzá, mire mindenki röhögni kezdett.

– A tieid sehogy, mert mindegyik csak járó kerettel tud menni – húzta Ákos. Még jobban röhögött mindenki.

Fogtam a kazettát, és betettem a lejátszóba.

– Nem gondolod komolyan, hogy ezt akarod nézni? – kérdezte Ádám, amikor észrevette mit műveltem.

– De. Miért?

– Nézd akkor, ha egyedül vagy – javasolta Csongi.

– Legalább tanultok valamit – vigyorogtam rájuk, majd a szívről szóló fejezethez tekercseltem a kazettát.Éppen a keringésnél tartottam a felvételi előkészületekben.

Végül a kártyásokat egyáltalán nem zavarta a rajzfilm, folytatták a játékot. Marci, Ádám és Csongi a térképet bújták, esetleg időnként a tévére pillantottak. Viszont amikor a következő fejezetet „véletlenül” elkezdtem volna, Ádám felállt, és egy határozott mozdulattal véget vetett a szenvedéseiknek. Kicserélte a kazettát egy másikra. A Halálos fegyver-t szívesebben néztük, és utána még heverésztünk egy kicsit a nappaliban, elfoglalva az összes lehetséges felületet. Végül fél tizenegy körül lassan elindult hazafelé a társaság. Miután a húgommal kikísértük a srácokat, Esztivel még dumáltunk egy sort. Igyekeztem kiszedni belőle, hogy miért volt korábban annyira hisztis, de ügyesen kikerülte a próbálkozásaimat. Arra gondoltam, hogy esetleg Ákos jelenléte okozta, mert nemrég a srác nagyon hajtott rá. A húgom meg következetesen lepattintotta.Amikor rákérdeztem, akkor Eszti őszintén tiltakozott.

Fáradtan, de jó hangulatban feküdtem le. Ahogy a gondolataimat rendezgettem, rájöttem, hogy az utazásról tulajdonképpen nem is beszéltünk. Azon kívül, hogy a térképemet még jobban összegyűrtük, és valamikor a rajzfilm alatt a srácok összevitatkoztak azon, hogy melyik a legjobb belga sör, szóval ezen kívül nem is foglalkoztunk magával a versennyel. Lehet, hogy a fiúknak ez nem akkora nagy ügy, mint nekem. Szerintem, a lányok mindig jobban izgulnak minden miatt.

Már csak négyet kell aludni.