Kiss Magdi: Helló Belgium! – 2. részlet

Előző részlet

Alig aludtam valamit éjszaka, annyira izgultam az indulás miatt. Tegnap edzés végén szó szerint könnyes búcsút vettem Bogitól, aki megígértette velem, hogy megnyerek mindent, amiben elindulok, hozok neki vigasz csokit, és vigyázok magamra. Vagyis nem ácsingózok Ádám után, és elkerülöm Szőkét. Odafigyelek Marcira is, nehogy valamilyen dögös belga csaj az ujja köré csavarja. Ezt a legutóbbit nem tudtam száz-százalékig vállalni.

Előző este jóformán mindent becsomagoltam. Csak azok az új cuccok maradtak ki, amiket még hétfőn vettem, és anyu kimosta. Ezeket lekapkodtam a szárítóról, és a kispárnámmal együtt begyömöszöltem a Bogitól kölcsön kapott hatalmas sporttáskába. Így legalább csak egy csomagom volt, de az viszont irtó nagy. Alig bírtam beemelni a csomagtartóba.

Reggel Esztinek korábban kellett kelnie, és gyalog ment a suliba. Amikor elköszöntem tőle kábé ötször mondta el, hogy hozzak neki meglepit. Főleg az után, hogy most miattam tömegközlekednie kell. Majdnem megsajnáltam.

– Jól van, megyek már – morgolódtam magamban.

Anyu már harmadszorra nyomta meg a kertkapun a csengőt. Egy ideje kint várt rám a kocsibejárón, az autó mellett álldogált.

Gyorsan bedobtam a fényképezőgépet is a hátizsákomba. Csíkos Müllert begyömöszöltem az oldalsó hálós zsebbe. Tavaly karácsonykor Ákos volt az angyalkám, és tőle kaptam a tarka, színes-csíkos hátú kis babzsák-orrszarvút. Róla neveztem el. Az egyik kedvenc kabalám lett, és mindenhova magammal vittem.

Végig néztem magamon: magas szárú edző cipő, a kényelmesebb farmerom, fekete póló, színes kendő és farmerdzseki. Hajgumi a csuklómon, papírzsepi, rágó a zsebemben. Oké, ez rendben. Még egyszer körbe fordultam a szobámban, hogy nem hagyok-e itthon valamit. Vállamra dobtam a zsákot, aztán kivágtattam az ajtón.

– Jövök már – mondtam miközben a bejáratot zártam. – Csak fél kilencre kell oda érni.

– Nekem nem sürgős kislányom – vonta meg a vállát anyu, és visszaült a kocsiba. Ma később ment be dolgozni miattam. – Csíkos Müller megint utazik? – pillantott a hátizsákra, amikor beszálltam mellé.

– Aha, ő is. Most már mehetünk! – vigyorogtam rá.

Megyek Belgiumba! Hurrá, hurrá!

Még sohasem vártam ennyire izgatottan, hogy a vízitelepre érjek. A néhány perces út egy fényévnek tűnt. A nagykapu nyitva állt, bekanyarodtunk, és végighajtottunk a murvás úton. Megálltunk a focipálya mellett, és anyu segített kiemelni a táskámat. A cuccaimat leraktuk az öltözőhöz vezető lépcsőre, aztán belekezdtünk a búcsúzkodásba. Anyu adott két puszit, és megölelgettük egymást.

– Vigyázz nagyon magadra! – mondta könnyes szemmel.

– Vigyázok, ne izgulj! Csak Belgium a cél, nem a világ vége.

– Igen tudom, de még sose utaztál ilyen messzire, ráadásul autóval.

– Voltam már Bulgáriában is – próbáltam kicsit megnyugtatni –, igaz oda busszal mentünk.

– Na, jó – sóhajtott –, végül is lesz veletek elég felnőtt.

– Anyu, nem vagyok már csecsemő! Decembertől hivatalosan is nagykorúnak számítok, és mindjárt itt a tavasz, meg az érettségi is. – Még csak most kezdődött a tanév, de mindegy.

Kicsit furcsán nézett rám, de nem szólt a témához többet.

– Jól van. Apádtól majd a bankban elköszönsz, igaz? – Bólintottam. – Lassan itt hagylak – simította meg a karomat. Visszaült a kocsiba, és elindult kifelé. Integetés közben pityeregtem én is egy sort.

Megvártam, amíg kiér a telepről, csak utána indultam a Duna-part felé, az átkelőhajó állomásához. Elvileg a következő járattal jöttek az ikrek.

A kikötőlejáró korlátjához sétáltam, és jó mélyen beszívtam az ismerős, sajátos dunai levegőt. Nekem mindig a halszag és az elázott – na jó, a rohadó – parti növényzet illatának a jellegzetes keveredése jut róla eszembe. Van, aki szerint ez az összeállítás egyenlő a büdössel. Nekem a kajakozással jelent egyet. Azzal a sporttal, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Amikor tíz évesen elkezdtem, csak egy nagyszájú gombóc voltam. Egy átlagos, barnahajú, kövér kislány, aki a harsányságával akarta felhívni magára a környezete figyelmét. Egyik osztálytársam többször hívott edzésre, mire kíváncsiságból végül lejöttem a csónakházba. És itt ragadtam. Először csak a társaságot élveztem. Senki sem számított rá a környezetemben, és én sem, de a kajakozásba gyorsan belejöttem. A stopperóra hamar befogta a nagy számat. Néhány év után jöttek a jó eredmények az edzéseken, és a versenyeken is, ezért járhattam a gimiben sportosztályba. A sok gyötrődés árán elért siker jó irányba változtatott, például egyik pozitív mellékhatásaként lefogytam.

Szeretem nézni a Dunát, csak úgy. Főleg napsütéses, szélcsendes reggelenként nagyon szép, amikor még nem járnak a hajók, és olyan sima a folyó, mintha egy feszített víztükrű medence lenne. Csak onnan lehet tudni, hogy mégsem az, hogy a vízfelszínen a levelek és egyéb törmelékek gyorsan úsznak tovább.

Elmélkedés közben végre meghallottam a kishajó motorját a túlpartról, és néhány perc után már láttam is a part menti fák között.

A két srác széles vigyorral a képén jött felém a rámpán. Megint teljesen egyformába öltöztek: kék koptatott farmer gatya, fekete póló piros felirattal és fehér edzőcsuka. Vállukon a sporttáskájukkal, meg a hátizsákkal mindketten egyszerre próbáltak átkarolni és megpuszilni. A kísérlet kisebb fennakadást okozott a hajóról ki-be szállók között, és néhányan olyan „ezek a mai fiatalok” jellegű megjegyzést tettek a viselkedésünkre. Nem különösebben zavartattuk magunkat. Az utazástól teljesen feldobódva, jókedvűen mentünk vissza a csónakházhoz.

– Hova fogod ezt elpakolni? Vagy te, vagy ez! Választanod kell! – jegyezte meg Ákos, amikor meglátta a táskám a lépcső mellett.

– A kispárnádat bevállalom – mondta Ádám. – Most is hoztad, ugye?

– Ugyan már, mindig hozza, bárhová megyünk! Áh, látom Müller is jön – jegyezte meg Ákos a hálós zsebbe tuszkolt, ismerős babzsák figura láttán.

– Igen, ő is jön – vigyorogtam. – És tényleg hoztam a kispárnámat, de én fogok aludni rajta.

– Majd meglátjuk – kacsintott rám Ádám.

– Inkább segítsetek felvinni a táskámat az öltözőbe, mert nekem még elintéznivalóm van, mielőtt elindulunk. Nem akarom az udvaron hagyni addig. Ákos neked meg amúgy is hoztam valamit.

Ákos szeme felcsillant a valami hallatán, és megragadta a táskám egyik fülét.

– Akkor nyomás, vigyük! – mondta Ádámnak, majd az ikrek felcipelték a cuccom az emeleti öltözőbe, végig azzal piszkálva, hogy mit bírtam ennyi mindent összepakolni. Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy nekem egy csomagba belefért a hálózsákom, a polifoamom és minden egyebem, de felesleges volt, mert csak húztak tovább. Ákosnak amúgy csak azt a fényképezőgépet hoztam el, amit a húgomtól kért kölcsön még szombaton, és ott felejtett nálunk.

Visszamentünk az udvarra, és Ákos rögtön a fényképezőgépet kezdte tanulmányozni, mielőtt somolyogva rám nézett.

– Gyere Rékka! Csinálok rólatok néhány próba fotót!

– Kiről rólunk? – kérdeztem.

– Hogyhogy kiről, Bro-ról és rólad – mondta, mire Ádám a legmenőbb, hófehérfogú mosolyával ajándékozott meg. Odajött mellém, és átkarolta a vállam.

– Mi ez a „Bro” hülyeség már megint? – kérdeztem.

– Hogyhogy mi? Hát Bro! Nem baj, ha nem érted – paskolta meg a fejem.

– Fogadjunk, hogy valami amerikai filmben hallottátok!

– Aha, ott. Meddig kell még így állnom? Rékát karolva?

– Nem esik az neked olyan nehezedre – motyogta Ákos, ahogy feladatra koncentrált.

– Nem lehetsz ilyen undok, felejtsd el a kispárnámat – próbáltam ellépni Ádám mellől.

– Ne mozogjatok már! – kiabált ránk Ákos, de végül úgy tűnt sikerül legalább egy képet ellőnie. Legfeljebb elmosódott lesz.

Ádám mosolygott, ahogy lenézett rám, és az után sem akart elengedni maga mellől, miután a testvére már rég befejezte a fényképezést. Hősiesen küzdöttem – na jó, nem annyira hősiesen –, hogy kiszabaduljak a nálam legalább egy fejjel magasabb srác karjai közül. A reggel gondosan befont copfom teljesen szétzilálódott.

– Mennem kéne! – másztam ki a karjai közül, és otthagytam őket. Közben megpróbáltam rendbe hozni a hajam.

A hátizsákomért felszaladtam az öltözőbe, és elindultam a belvárosban található belga nagykövetséghez. Kovi legkorábban csak ma délelőtt tudta átvenni az útleveleket, benne a sportvízumokkal. Lacus megengedte, hogy apu segítségével külön váltsam ki a valutámat, ezzel egyben megúsztam a délelőtti pakolást is.

Jóval a megbeszélt időpont előtt ott voltam, és Kovi rendesen elkésett, így kábé egy órát vártam rá. Vettem közben egy Népsportot, mert a címlapon megláttam a szöuli olimpiára utazó nemzeti csapat képét. A cikket olvasgattam, mikor Kovi megérkezett. Bementem vele a követségre, ahol átvette az útleveleket. Megkaptam az enyémet, és igazán jól esett nézegetni a különleges vízumot benne. Kovi megígértette velem, hogy legkésőbb fél egyre visszaérek a csónakházhoz, mert akkor indulunk. Átmetróztam apu munkahelyére, a központi bankhoz.

A szüleim ugyanabban az épületben dolgoztak, de külön irodában, a lehető legtávolabb egymástól. Most apuhoz igyekeztem. Mint bankos dolgozó lánya, nagyobb összegű belga frankot és német márkát vásárolhattam, és úgy gondoltuk, hogy apu-protekcióval valamivel gyorsabban jutok a kiváltható valutakerethez. Ennek ellenére így is rengeteget kellett várnunk. Az ügyintéző hölgy, aki ismerte aput, rácsodálkozott a belga vízumomra, és megkérdezte, hogy miért megyek oda. Apu büszkén mondta, hogy kajak versenyre utazom. Boldogan álltam mellette.

A pénz kiváltása után átsiettünk anyu irodájába, aki sorban állás közben üzent, hogy feltétlenül nézzünk be hozzá, mielőtt apu visszavisz a vízitelepre. Amikor meglátott éreztem, hogy rajtam kívül valami másnak is nagyon örül.

– Megjött a papír! – lelkendezett, és egy levelet lobogtatott.

Velem ellentétben apu látszólag tudta miről van szó.

– Komolyan? Mehetünk az autóért? Mikor? – lelkendezett ő is.

– Megjött a Wartburg? – kérdeztem, de kevésbé lelkendeztem. Önző módon csak arra tudtam gondolni, hogy ez mennyiben befolyásolja a napom további alakulását. És nem tévedett a rossz előérzetem.

– Ne haragudj kislányom, – mondta apu –, de így nem tudunk egészen visszavinni a többiekhez, csak egy darabig. A hídig elég lesz?

– Van más választásom?

Mondjuk, valamivel ez is több, mint a semmi. Onnan már csak pár buszmegálló. Esélyes, hogy visszaérek időben, vagy csak udvarias mértékben kések el.

Miután a helyzetet így átgondoltam, megjött a lelkesedésem az új kocsi iránt.

– Szóval milyen lesz az új családtag?

– Almazöld kombi, és – tartott apu hatásszünetet – padlóváltós lesz!

– Szuper! Mennyi időt kellett rá várni?

– Majdnem két évet – nézegette anyu a kezében tartott értesítőt. – Ma átvehetjük a Merkúr csepeli telephelyén. Már elkéredzkedtem a főnökömtől.

– Ezek szerint én már csak akkor látom, ha hazajöttem? – kérdeztem.

– Igen. Gyerünk, induljunk, mert te elkésel, minket meg vár az új Wartburg – adta ki apu a parancsot, és hirtelen felgyorsulva kiterelt minket az irodából.

Fél egyre értünk az Árpád-hídhoz, és aznap másodszorra is elköszöntem anyutól. Aputól csak először. Mázlim volt, mert kivételesen nem kellett várnom a buszra, egyből jött. Így is bőven egy óra után értem a csónakházhoz.

Elkéstem. Az udvarias mértéknél kissé jobban.

A csapat már teljes létszámmal a focipályán álldogált. Ahogy sétáltam befelé már messziről halottam, ahogy Ákos hangosan kiabálja, hogy „megjött Rékka”. Zavartan mosolyogtam, ahogy feléjük lépkedtem. Igyekeztem felkészülni a rám váró cikizésre. Ez nem mindig szokott tökéletesen sikerülni. Mármint a felkészülés.

– Megjött Rékka! – kiabált továbbra is Ákos, pedig addigra odaértem közéjük. – Ma már másodszor! – tette hozzá, mire a srácok egyszerűen kiröhögtek.

A három autó már ott állt sorban a focipálya mellett. A fiúk a zöld Skoda mellett csoportosultak, és zenéket kerestek. A Fast Car szólt.

Megnyugodva láttam, hogy a kajakok nemhogy nem voltak felkötve a csomagtartókra, de még előkészítve sem. Miattam nem tolódik az indulás, az biztos. A csomagokat viszont már rendben egymás mellé pakolták. A túlméretes táskám is köztük volt. Valakinek köszönettel tartoztam, aki lecipelte az öltözőből.

– Csak rád vártunk, látod miattad nem tudtunk elindulni eddig! – vigyorgott rám Ádám.

– Biztos vagy benne? Csak rám? Más nem hiányzik?

– Nekem nem. Kire gondolsz?

– A felnőtt kísérőinkre?

– Ők nem jönnek, nem tudtad? – mondta komolyan Ádám. – Csak így megyünk, egy csomó fiú, és ti ketten lányok Dórival.

Körbenéztem, és a többiek mind egyetértően bólogattak. A másik érintettet, Dórit nem láttam a közelben. Ahogy Szőkét sem.

– Teljesen meg vagytok buggyanva! – legyintettem.

A fiúk nem vették túl komolyan, amit mondtam, és jókedvűen folytatták a zenekeresést. Sikerült újabb gyöngyszemet találniuk Billy Ocean előadásában a Get Outta My Dreams, Get Into My Car. című számot

– Ezt neked küldjük – vigyorgott rám Ádám.

– Remek – sóhajtottam, és leültem a csomagomra. – Ki hozta le a táskámat? – kérdeztem a srácoktól, de ügyet sem vetettek rám.

– Én voltam – hallottam meg Szőke hangját mögöttem. Kifelé jött Dórival a tanmedence épületéből, újabb csomagokat cipeltek.

– Te hoztad le ide? – csodálkoztam.

– Igen.

– De miért pont te?

– Szívesen máskor is!

– Köszönöm – motyogtam zavartan.

– Tudod, bármit kérhetsz tőlem! – állt meg előttem zsebre dugott kézzel.

Aha. Bármit. Bármit? Anyám!

Szürke kapucnis pulcsiban, fekete farmerban és fekete edzőcsukában volt. Az övcsatját bámultam, pont szemmagasságba esett. Nyeltem egy nagyot, és jobb meggyőződésem ellenére felnéztem rá. Kár volt, mert kajánul vigyorgott. Bántott az arckifejezése, de a szeme megint eltérítette a figyelmemet. Pedig az elkerülési taktikám legfontosabb szabálya, hogy nem nézek Szőke szemébe. Az én szemem is kék, de az övé olyan furcsa. Amikor ránézek, kibogozhatatlanul kusza hatással van rám, ami elég rémisztő érzés. Érthetetlen módon a szombat esti rajzfilm jutott eszembe. Az emberkék. Mintha szaladgáltak volna a mellkasomban és a szívemet próbálnák visszahúzni a helyére, mert elindult a torkom felé. Pedig csak leültem a táskámra.

A különös pillanatnak felnőtt kísérőink megjelenése vetett végett. Eddig az edzőiben voltak, nyilván valami nagyon fontos dolgot beszéltek meg, még utoljára. Egy számomra ismeretlen figura is jött velük.

– Látom megjött Réka is – mosolygott Tibi bá’, majd hangosan füttyentett egyet, hogy a zenehallgatók is észrevegyék magukat. Tegnap óta Tibi bá’ katonás rövidre vágatta félig ősz haját. Most úgy nézett ki, mint egy kiképző tiszt. Reméltem, a személyisége nem változott ebbe az irányba a hajvágással.

Fél perc alatt sikerült köré gyűlnünk.

– Örülök, hogy mind megvagyunk. Szeretném bemutatni Horváth Gézát – mutatott a mellette álló harmincöt év körüli férfira –, aki a vállalati újságnál dolgozik. Szeretne személyesen részt venni a sikereinkben, hogy aztán hitelesen beszámolhasson róla – mosolygott, mire a fiúk kisebb üdvrivalgásban törtek ki.

– Eldöntöttétek már ki melyik kocsiban utazik? – kérdezte Lacus.

– Én Dórival megyek – jelentette ki Ákos.

– Én Tibi bá’-val – mondtam gyorsan. Könyörögve néztem Ádámra. Mint aki nem tudja, miről van szó, önfeledten nézelődött körbe.

– Akár én is mehetek veletek – szólalt meg végre. Szőke gúnyosan elmosolyodott.

Hamar kialakultak a legénységek. A piros Ladában Tibi bá’, a felesége Ancsa – ő lesz a sofőr –, Ádám és én. A fehér Dáciában Lacus, Szőke, Csongi és Marci. A zöld Skodában Dóri, Ákos, Géza és Gábor.

– Ki megy elől? – kérdezte Csongi.

– Tibi bá’-ék – válaszolt Lacus.

– Fogadjunk, hogy a zöld autó lesz a sereghajtó – tűnődött Marci.

– Nos, miután sikerült ezt a bonyolult feladatot megoldani – fordult körbe Lacus –, kérek három önként jelentkezőt! Úgy gondoltam Szőke, Ákos és Marci tökéletesek lesztek önkéntesnek! Gyertek, hozzuk a hajókat! Indulás!

A négyfős különítmény elvonult. A kocsik mellett téblábolva vártunk, Tibi bá’ és Ancsa Gézával beszélgetett kicsit távolabb. Amikor Ákos megjelent a vállán a kajakkal, Géza hozzánk sétált, és megállt mellettünk.

– Sziasztok! Megkérdezhetem, hogy ez milyen csónak? – kérdezte Ákostól, aki értetlenül nézett rá. Gábor, Dóri és én fegyelmezetten bámultunk, Csongi elfordult, és csendesen felröhögött.

– Hajó. Hajónak hívjuk, vagy kajaknak – segítette ki Ádám a ledöbbent ikrét. – Csónakot nem szabad mondani, arra elég rosszul reagál a mifajtánk – hajolt közelebb bizalmaskodva Gézához. – Egyébként ez egy kajak egyes, vagy röviden K1.

– Köszönöm, és… – akadt el a mondandójában, és meglepődve Ádámról Ákosra nézett, majd vissza. – Ti ikrek vagytok?

Ákos épp a csomagtartóra emelte a hajót, de majdnem mellé tette.

– Szerintem igen! – vigyorgott Ádám, és a jobbját nyújtotta Gézának. – Müller Ákos!

Ákos ellépet a kocsitól, és ő is kezet nyújtott.

– Müller Ádám! – mutatkozott be. Most már Csongi is fegyelmezetten bámult, nem akarta elrontania poént. Közben Szőke és Marci is megérkezett egy-egy hajóval, de fapofával tették a dolgukat.

– Nem lesz könnyű megkülönböztetnem titeket – méregette a testvérpárt Géza.

– Dehogynem! – mondta Ádám.

– Majd segítünk! – bólogatott Ákos.

Lacus megállt Géza mellett a kiszerelt lábtámaszokkal és ülésekkel a kezében.

– Látom megismerkedtetek! – mosolygott Gézára. – Ne hagyd, hogy az ikrek átvágjanak!

– Biztos nem fognak, jó megfigyelő vagyok! – bólogatott mély meggyőződéssel, és ránk mosolygott.

Az ikrek ártatlanul vigyorogtak. Reménykedtem, hogy Lacus gyorsan magával viszi Gézát, Tibi bá’ és Ancsa biztonságot jelentő társaságába, mert a csapat másodpercekre volt attól, hogy röhögni kezdjen. Elég udvariatlan dolog lett volna.

Megúsztuk, mert Lacus elsétált vele, így nem kellett tovább titkolni a jókedvünket.

– Fogadjunk, hogy ez a fickó ügynök! – jegyezte meg Csongi, amikor már tudott beszélni röhögés helyett.

– Milyen ügynök? – kérdeztem.

– Hogy lenne már ügynök? Újságíró – mondta Dóri. A fiúk érdeklődve várták Csongi okfejtését.

– Úgy újságíró, ahogy én magas és barna vagyok – röhögött Csongi. – Beépített ügynök! Egy kém! Higgyetek nekem! Nem ért a kajakozáshoz és be akar vágódni.

– Kiscsávó, ennyi erővel te is az vagy! – jegyezte meg Szőke, mire mindenki újra röhögni kezdett, Csongi meg a középső ujját igénylő nemzetközi kézjellel fejezte ki nemtetszését.

A srácok végül összeszedték magukat, és felkötötték az egyeseket. A kormánylapátokat szigetelőszalaggal rögzítették a hajók végéhez. Csak egyeseket kellett vinnünk, mert a csapathajókat, vagyis a páros kajakokat és négyest kérünk majd a házigazdáktól. A páros hajók nem is fértek volna el biztonságosan a személyautók tetején; az öt méter hosszú K1-k is túllógtak. A tizenegy méter hosszú négyest pedig egyenesen kizárt, hogy így szállítsuk. Lacus közben a hajójavító műhelyből kihozott egy nagyobb dobozt, amibe Kovi a rajtszámokat, rajtszámtartókat és kisebb szerszámokat készítette össze. Ebbe kerültek az előzőleg kiszerelt cuccok.

A lapátokat odakészítettük a kocsik mellé, és miközben a srácok ügyködtek, Dórival mi is átnéztük a dobozt. Közben valamelyik autórádióban a Together Forever ment zenei aláfestésnek.

Az eszközök rögzítése utána elosztottuk és bepakoltuk a csomagokat. Az enyémet tényleg szét kellett szedni, mert így nem fért el. A hálózsákom és polifoamom a Dáciába került. Kivettem az utazáshoz még szükségesnek gondolt cuccaimat. A kispárnámat az ülésre tettem, Csíkos Müllert pedig a kalaptartóra, hogy jól lásson.

Az edzők még egyszer alaposan körülnéztek az udvaron, átvizsgálták a felkötözött hajókat, lapátokat és miután mindent rendben találtak, kiadták az indulási parancsot. Ádámnak fülig ért a szája, amikor beült a helyére Ancsa mögé, és meglátta a fehér alapon kis kék pöttyös huzatú kincset, vagyis a kispárnámat.

– Te nem jössz? – kérdezte, mert én továbbra is a nyitott ajtó mellett álldogáltam.

– Még ezt el kellene intéznem – emeltem meg a kezemben tartott kis csomagot, amit előzőleg kivettem a sporttáskámból.

– Mi az, mi az? – ugrott ki a kocsiból, mire elnevettem magam. Ancsa furcsán nézett ránk.

– Gyere, menjünk oda a tesódhoz és elmagyarázom!

A Dácia személyzete is rögtön észrevette, hogy valami esemény van. Mire oda értünk Ákosékhoz, addigra Csongiék is kiszálltak a kocsiból, és körénk gyűltek.

– Indulni kellene – szólt ránk Lacus a volán mögül.

– Elnézést, csak egy pillanat – fordultam Ákoshoz, aki kíváncsian nézett rám.

– Arról van szó, hogy ma van a húgom szülinapja,

– Uh, tényleg – kapott a fejéhez Ákos.

– Anyu csinált négyünknek, mármint nektek, a húgomnak, és nekem egy-egy kis meglepi csomagot. Abban maradtam anyuval, hogy pontosan este hatkor kell kinyitnunk, akárhol is vagyunk útközben. És így mind egyszerre fogjuk megkapni az ajándékot – mosolyogtam a két meglepett fiúra. A többiek is tátott szájjal néztek, aztán mindenki izgatott lett.

– Melyik az enyém? – kérdezte Ákos türelmetlenül. Igazán hálás dolog neki adni bármit, mert a legkisebb dologtól olyan lelkes lesz, mint egy kisóvodás karácsonykor.

– Nem tudom, teljesen egyformák. Olyan, mint a zsákba macska. Válassz egyet!

– Nem! Én választok elsőre! –nyúlt a zacskó felé Ádám.

– Ááá… nem az kizárt! Te utazol a kispárnával! Nem lehet minden a tiéd! – lökte el Ákos a testvére kezét.

– Szerintem, Réka, válassz te elsőre! – javasolta Tibi bá’, aki közben odalépett hozzánk, hogy lássa, miben mesterkedünk. – Akkor talán elindulhatunk végre valahára.

– Rendben. – Kivettem az egyik szépen becsomagolt kis csomagot a zacskóból. Az ikrek még mindig nem tudtak megállapodni, hogy melyikük következzen, ezért a többiek megfenyegették őket, hogy elveszik az ajándékaikat. Ez hatott. Ákos választott utánam, majd zavartan körülnézett.

– Nincs órám! Honnan fogom tudni, hogy mikor kell kinyitni?

– Ilyen nincs! Ezt a szerencsétlent – fogta a fejét két kézzel Csongi.

– Szerintem számold a perceket – javasolta Szőke fapofával. A többiek hangosan felröhögtek, és tovább húzták Ákost. A titkos ajándék, és eleve az egész kedves ötlet teljesen felvillanyozta a csapatot. Végül Dóri az autóban ülve odaszólt Ákosnak, hogy neki van órája, menjünk már.