Kiss Magdi: Helló, Belgium! – 2. részlet

Előző részlet

Mire visszamentünk az öltözőnkbe a többiek is visszaértek a futásból, és a kis helyiségben szinte se lépni, se lélegezni nem lehetett a folyamatos zuhanyzás okozta párától. Bogival szótlanul öltöztünk és lopva egymásra mosolyogtunk, miközben a többi csaj egyfolytában áradozott valakiről. Eltelt jó néhány perc, mire leesett, hogy Szőkéről beszélnek.

Megkönnyebbültem, amikor Bogival kiléptünk az emeleti ajtón és megcsapott a kora őszi, falevél illatú, hűvös esti levegő. Hihetetlen, hogy pár órával ezelőtt még magamba roskadva bandukoltam felfelé ugyan azon a lépcsőn, amin most felszabadultan vihogva szökdécseltem lefelé. Ahogy korábban a rossz kedvem, most a jó hangulatom ragadt Bogira.

Elsétáltunk a közeli megállóba, és míg vártuk a buszt semmi másról, csak az utazásról tudtunk beszélni. Bogi járata érkezett hamarabb. Még a peronon állva is magyarázott valamit, de már nem értettem, mert a kék Ikarusz harmonika ajtói hangos csattanással bezáródtak és a busz büdös, fekete füstöt eregetve elindult. Úgy döntöttem nem várom meg a saját fuvaromat, inkább a hazasétálást választottam. Edzés után ritkán szántam rá magam még erre a negyedórás gyaloglásra, de a mai nap különleges volt. Most gyönyörűnek láttam magam körül a kertváros amúgy unalomig ismert házait. Az ölembe hullott lehetőség terhét gyorsan elnyomta az utazás miatti várakozás izgalma.

Nyugat-európába megyek!

Ráadásul nem csak kicsit nyugatabbra, hanem Belgiumba! Micsoda fantasztikus dolog! És velem történik! Pont velem!

Nem győztem fékezni a lelkesedésemet.

Mekkora buli lesz a többiekkel együtt utazni! Milyen lesz a versenypálya, hol fogunk lakni, milyen ruhákat kell vinni?

Gyorsan megbántam, hogy a sétálást választottam, és ha nincs a sporttáska a vállamon, akkor futni kezdtem volna, mert úgy éreztem, hogy mindent azonnal le kell írjak, ami csak az eszembe jut. Nem hagyhattam le semmit az „amit vinni kell”, és „a még elintézendők” listámról.

Épp elmélyedve írtam az étkezőasztal mellett, mikor a családom hazaért. Gimis elsős unokahúgom suli táskája hangos csattanással ért padlót az előszobában, és ő is majdnem olyan hangos sóhajjal rogyott le mellém. Egy hirtelen, ösztönös mozdulattal rátenyereltem a lapra.

 – Mi az? – kérdezte Eszti izgatottan. – Megnézhetem?

Elszégyelltem magam, és elvettem a kezem.

– Utazol valahová? – kerekedett el a szeme.

– Igen. Tulajdonképpen igen, utazom valahová. Vagyis remélem, hogy utazom. Mindjárt elmondom, csak várjuk meg Kláriékat is.

– Anya! Siessetek! Réka utazni készül!– kiabált Eszti a bejárati ajtó felé.

– Itt vagyunk már, ne ordíts! Gyertek segíteni! – válaszolt Klári fáradtan.

Rekord idő alatt kipakoltuk a bevásárló szatyrokat. Hallottam, ahogy a kert felől Anti nagybátyám bezárja garázskaput és mire megterítettünk vacsorához addigra ő is megjelent.

Furcsa izgatottsággal ültünk le az asztal köré és Klári rögtön rátért a legfontosabb kérdésre.

– Szóval? Hova utazol?

– Belgiumba.

– Hová? – suttogta döbbenten Klári, Anti megcsóválta a fejét és Eszti felsikoltott örömében.

– Belgiumba. Az egyesület meghívást kapott egy versenyre, és engem is beválogattak a csapatba.

– Úristen! Akkor az egy nemzetközi versenynek számít! Igaz?

– Igen! – nevettem és közben majdnem könnyes lett a szemem. De csak majdnem. A mai napra eléget sírtam már.

– Nem fogsz vízumot kapni – szólalt meg Anti.

Egy pillanatra összeugrott a gyomrom.

– Normál vízumot biztos nem kapok, de az egyesület sportvízumot fog intézni nekünk. És úgy biztos sikerül. Sikerülnie kell!

– Annyira örülök! – ölelt át Eszti. – Akkor mehetsz egyetemre!

– Ahhoz még meg is kell nyerni azt a versenyt – válaszoltam.

– Ugyan! Az nem lehet kérdéses.

– És mikor? – kérdezte Klári.

– Szeptember tizenkilencedikén, szombaton van a verseny, előző szerdán indulnánk, és következő szerdára érnénk haza – büszkélkedtem.

– Csak egy napos a verseny? – kérdezte Anti homlokát ráncolva. Az elmúlt években egészen kajak szakértő lett, tudta, hogy általában kétnaposak ezek az események.

– Igen, csak egy nap. Ez nem a világbajnokság, csak egy kisvárosi verseny. De akkor is külföld, meg minden!

– Persze, tudom, csak meglepődtem El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök – veregette meg a kezem szeretettel, miközben néhány nagyot pislogott.

– És kik vannak a csapatban? Bogi? – kérdezte Klári. Az ő szeme is gyanúsan csillogott.

– Igen, ő is.

A kérdéseknek nem akart vége szakadni, a családom minden tagja egész este a belgiumi versennyel foglalkozott. Egyelőre nem túl sok információm volt az utazásról, de azt mind megosztottam velük. Legalább ötször.

Jól eső izgatottsággal bújtam ágyba. Alig helyezkedtem el, amikor Eszti megjelent a szobám ajtajában egy térképpel a kezében.

– Megmutatod, hogy hova mentek? – kérdezte, és leheveredett mellém.

– Van Nyugat-Európa térképünk? Nem is tudtam.

Szétterítettük a nagy papírlepedőt.

– Apa adta, most kereste elő.

Nem tudtam pontosan a település nevét, csak annyit, hogy Brüsszelhez közel van. Úgyhogy megkerestük az összes vizet jelentő kék vonalat, és azok mentén találgattuk, hogy melyik lehet a majdani úti célom.

Eszti hamar ásítozni kezdett és végül egyik mondata közepén egyszerűen elaludt mellettem. Nem volt szívem elküldeni, ahogy a térképet sem hajtogattam össze.

Azt hiszem Belgiummal a fejem alatt aludtam el.

Szombati edzés

Másnap, amikor leadtam az útlevelemet Lacusnak, megmutattam a versenyleminősítő levelet is, ami már egyáltalán nem tűnt olyan rémisztőnek. Lacus már ismerte a tartalmát, mert hivatalból az egyesület is megkapta. Amikor próbáltam kideríteni, hogy vajon mennyire erős mezőny várható, van-e tényleges esélyem megnyerni az egyéni számomat, az edző csak somolygott és biztosított, hogy minden rendben lesz.

Ettől kezdve egyre enyhült a szorongásom, a rossz érzéseket lassan lefedte a reménykedés vidámsága és izgalma. Jó hangulatban sokkal gyorsabban múlt az idő, úgyhogy a hét észrevétlenül eltelt. Egyszer csak szombat volt, és egy délelőtti hosszú evezés várt rám.

Ahogy beléptem a vízitelepre titokban nyelvet nyújtottam a kapura hegesztett, erősen rozsdásodó vörös csillagra. Biztos voltam benne, hogy sikerült kijátszanom a rendszert és most már csak rajtam múlik, hogy végül egyetemista lesz-e belőlem, vagy sem. Ahogy az oxidáció legyőzte a vörös festéket, úgy fogom én is legyőzni a szüleim döntése miatt bosszút álló bürokráciát.

A szemerkélő eső miatt az egyik garázsban, a hajóállványok között álldogálva hallgattuk az edzés előtti eligazítást. Miközben Lacus beszélt, a fiúk is a vízre szálláshoz készülődtek, elterelve ezzel a lánytársaság jelentős részének a figyelmét. Néhány csalódott megjegyzés hallatán rájöttem, hogy Szőke nincs a srácok között. Az ikrek viszont ott voltak, és Ádám kedvesen intett, amikor meglátott. Lacus nem zavartatta magát a csevegő lánycsapat miatt és gond nélkül kiosztotta az aznapi edzeni valót. Amikor a mondókája végén elhallgatott egy pillanatra rám nézett, úgy éreztem mondani akar valamit, de végül meggondolta magát, és intett, hogy induljunk.

Bogival kivittük a hajóinkat, aztán ahogy a csoport nagy része is elkészült, elindultam a stég felé. Az eső egyre jobban esett, úgyhogy mire vízre szálltam, már majdnem teljesen elázott a ruhám. Mielőtt fázni kezdem volna, gyorsan beültem a kajakba, és sietve elindultam. Néhány száz méter erőteljes lapátolás után átmelegedtem, és közben Bogi utolért. Biztos voltam benne, hogy ma nem fogunk egymás mellett beszélgetni és csónakázni, mert akkor megfagyunk.

Egy idő után feltűnt, hogy bár több kilométert eveztünk már, Bogi mégis szótlanul siklott mellettem, és rá egyáltalán nem jellemző módon hallgatott.

– Minden rendben? – hagytam abba az evezést, és letámasztottam. Bogi kicsit tovább siklott, aztán ő is megállt.

– Igen, persze – mosolygott rám, de valami nem stimmelt az arckifejezésével.

– Most nem mondasz igazat.

Bogi nagyot sóhajtott és a lapátja végével idegesen piszkálta a vizet.

– Nem hazudok, most már tényleg minden rendben.

Mi az, hogy „most már”?

– Ezt meg hogy érted?

Bogi szó nélkül húzott egyet, és csak úgy ott hagyott.

– Hé! Ne hagyj itt! Nem is válaszoltál – siettem utána.

– Nehezen indult ez a reggel. Ráadásul találkoztam valakivel és nem örültem neki.

Biztos valamelyik fiú bántotta meg. Bogi nehezen kezelte ezeket az eseteket, az srácokkal kapcsolatos érzelmei csak szélsőértékek között tudtak mozogni.

– És ki az a valaki?

Bogi a folyó közepe felé kormányozta a kajak orrát és elindultunk visszafelé.

– Egy lány.

– Aha – sóhajtottam megkönnyebbülten és elnevettem magam.

– Vera Ivanovnának hívják.

Egyből lehervadt az arcomról a mosoly. Vera egy orosz versenyzőnő volt, aki Magyarországon készült és rendszeresen indult a hazai versenyeken. És rendszeresen le is győzött, ha véletlenül egy futamba kerültünk.

– Mit keresett nálunk?

Bogi nem nézett rám, csak megcsóválta a fejét.

– Csak nem akar ő is átigazolni? Először egy norvég, most meg egy orosz. Mitől lett hírtelen ilyen vonzó ez az egyesület?

– Nem tudom – válaszolt Bogi – de igyekezzünk, mert egyre jobban esik.

Nem tudtam hova tenni az új információt. Hiába eveztünk lendületesen, hogy minél hamarabb visszaérjünk, és hiába vettem szabályosan a levegőt, a szorongató érzés ismét szétkúszott a mellkasomban.

– Mára elegem van az esőből – nyöszörgött Bogi miközben kiszálltunk a stégnél.

– Nekem is. Leginkább egy forró zuhanyhoz lenne kedvem – hajoltam le a kajakért.

Elpakoltuk a hajókat és az öltözőbe menet a lépcsőn szembetalálkoztunk az ikrekkel.

– Eltévesztettétek az öltözőt? – grimaszolt Bogi.

– Miért? Nem erre van a csajok öltözője? – válaszolt Ákos.

– Minek mennénk a sajátunkba? – kérdezte Ádám.

– Most komolyan, mi járatban errefelé? – kérdeztem.

– Hozzád indultunk, de nem találtunk – nézett rám Ádám.

– Miért? – kérdezte Bogi. Helyettem.

– Szervezhetjük a szokásos szombat délutánt?

– Ja, persze, gyertek. Hány körül jöttök? – kérdeztem.

– Öt körül?

– Oké – bólintottam.

Lacus az edzői szoba ajtófélfájának támaszkodva már várt minket. Ahogy meglátott, intett, hogy beszélni szeretne velem, aztán ahogy beléptem a szobába, az ajtót is becsukta.

El nem tudtam képzelni, hogy mit akar mondani. Leültem az íróasztal előtti székre és egyre növekvő aggodalommal figyeltem, ahogy idegesen a papírjait rendezgeti.

– Tegnap reggel részt vettem a Szövetség egyeztetésén – nézett rám –, ahol véglegesítettük az idei átigazolásokat. Tehát most szeptembertől nem csak Linquist Norbival erősödik az egyesület, hanem van egy új női versenyzőnk is.

– Csak nem Vera Ivanovna?

– De igen, ő az.

Ez nem lehet igaz. Lottóznom kellene.

– Ezek szerint beszéltetek erről Bogival – sóhajtott Lacus.

– Ő csak annyit mondott, hogy találkozott vele.

– Értem. – Lacus megint sóhajtott. Erősen kellemetlen érzés volt ellenállni a kényszernek, mert valójában legszívesebben megráztam volna, hogy végre megtudjam, mi ennek az egész beszélgetésnek a célja.

– Legalább lesz motivációm. Mármint, hogy jobban készüljek. Eddig nem volt komoly ellenfelem itt az egyesületen belül, most már van – próbáltam kínomban valami enyhülést jelentő ideológiát találni arra, hogy ez a helyzet miért is jó nekem.

– Valóban, hosszú távon még örülni is fogsz annak, hogy köztünk lesz. De sajnos rövidtávon biztos nem, mert visszük magunkkal őt is Belgiumba.

Szerintem eltelt néhány hosszú másodperc, mire felfogtam amit Lacus mondott.

Visszük magunkkal? Várjunk csak, hiszen több versenyző nem is jöhet.

– Gondolom eléggé csalódott volt, amikor kiderült, hogy nem fér bele a csapatba – jegyeztem meg a lehető legkevesebb kárörömmel.

– Nem egészen. Sajnos a szovjet elvtársak miatt kötelező elvinnünk, úgyhogy valakinek itthon kell maradnia.

– Hogyan? – Ezt az egyetlen szót tudtam kinyögni. Sőt gondolatom is csak egy volt: én maradok itthon. Én vagyok a disszidens szülők gyereke, én vagyok az, akit kockázatos nyugat-európába vinni, mert még a végén kint elszököm, és akkor micsoda veszteség érné a Népköztársaságot.

Tehát ezért ülök most itt egyedül az edzővel, a csukott ajtó mögött.

– Sajnos nem volt választásom – folytatta Lacus. – Dórit nyilván nem lehet itthon hagyni, mert Szabolcs versenyzője. Csak Bogi és közted választhattam. Ma edzés előtt leültem beszélni Bogival, és elmagyaráztam neki is a kialakult helyzetet. – az edző elhallgatott egy pillanatra. – Kértem, hogy előbb beszéljen veled, de hallani sem akart róla, miután egyből felajánlotta, hogy itthon marad.

Bogi itthon marad helyettem?

A kezembe temettem az arcom, mert úgy éreztem tényleg hányingerem van az érzelmi hullámvasutazástól.

– Ezt nem fogadhatom el tőle – motyogtam a tenyerembe. – Sokkal rosszabb körülmények között él, mint én.

– Viszont ő már egyetemista.

Szótlanul meredtem a tenyeremre.

– Réka, nem muszáj elfogadnod, de akkor sajnos neked kell lemondanod az útról. Biztos, hogy ezt akarod? Bogi gondolkodás nélkül döntött a javadra, azt mondta, hogy ő még eljuthat Belgiumba és amúgy se tudna nyerni. Te viszont elveszíted életed lehetőségét.

Tudtam, hogy Lacusnak igaza van és éreztem, hogy Bogi a legnagyobb lelki nyugalommal döntött így és nem vár érte cserébe semmit. Mégis úgy éreztem, hogy megfosztom valamitől, ami az övé, hogy önző vagyok, ha elfogadom. De valójában ostoba lennék, ha visszautasítanám a nagylelkű ajánlatát.

– Fogalmam sincs, hogy mivel fogom meghálálni neki – suttogtam.

Ahogy emésztettem az új helyzetet megértettem, hogy miért volt Bogi egész délután ennyire szótlan. Hallgatott Veráról és így a döntéséről is, amit meg sem beszélt velem.

Kétségbeesve igyekeztem úrrá lenni a rám törő érzelmi káoszon. Aztán, mintha tűvel megdöftek volna, olyan élesen eszembe jutott valami.

– De ugye Vera nem indul egyesben?

Az edző arckifejezése maga volt a válasz.

– De az nem lehet! Nem indulhatunk egyszerre ketten egy országból? Ugye nem?

– Nem, valóban nem.

Úgy éreztem egy szikla szakadt le a szívemről…

– De Vera orosz színekben indul.