Kiss Magdi: Helló, Belgium!

  1. Levél

A farmerdzsekim zsebébe tuszkolt borítékot gyűrögettem és legszívesebben haza mentem volna belefulladni az önsajnálatomba. Istenem, most hogyan tovább?

– Helló kislány! Te meg ki vagy?

Tessék? Megtorpantam és felnéztem. Az emeletre vezető külső lépcső pihenőjén egy ismeretlen, kapucnis srác állt, és a korlátot támasztotta. Hátrapillantottam, jön-e mögöttem valaki felfelé, de nem jött senki. Tényleg engem bámult, és a napszemüvege mögül pofátlanul végigmért, majd elindult felém. A gondolataim épp nem voltak ráhangolódva a szemtelen idegenekre, és elakadt a szavam.

– Semmi gond, már megszoktam – hajolt közel hozzám, mire hátrahőköltem. – Úgy is hamarosan megtudom, hogy ki vagy.

Hülye majom! Nem neki kellett volna előbb bemutatkoznia? Dühömben elvörösödve bámultam utána, ahogy könnyedén lefutott a lépcsőn, majd az utolsó fokokat átugrotta. A kapucnija szokatlanul csúcsosan állt a fején. Mire megszólaltam, már befordult a csónakház sarkánál, és eltűnt.

– Neked is helló, seggfej! – csóváltam meg a fejem és siettem tovább a lépcsőn. A mai nap már így is az egyik mélypont az életemben, nem hiányzott még egy önelégült tökfilkó is a képbe. Az emeleti előtérben már hallatszódott a bömbölő Danubius, és mire elértem a női öltözőt, a szekrénykulcsomat is megtaláltam.

– Hali! – löktem be az ajtót.

A kis terem majdnem üres volt, a behajtott szekrényajtókon lógó nyitott lakatokból látszott, hogy az edzőtársaim már átöltöztek, és lementek az udvarra az edzés előtti eligazításra. Legjobb barátnőm, Bogi azonban megvárt, és egy pillantással felmérte a hangulatom.

– Szia, Réka! Mi a baj?

Elővettem a borítékot. Leültem a padra és nekitámasztottam a fejem a fehér falnak.

– Érvénytelen lesz a pályázatom az ösztöndíjra – jegyeztem meg csendesen.

– Mit mondasz? Ugyan! Az nem lehet, hiszen minden feltételnek megfelelsz!

Bogi lehalkította a rádiót, ami épp a Gyöngyhajú lányt játszotta.

– Igen, eddig így volt, de a bulgáriai versenyt a Szövetség visszaminősítette, így már nem számít pontszerzőnek.

– De vége a szezonnak, és a jelentkezési határidő szeptember vége. Az már csak pár hét! Nem minősíthetik át a versenyt utólag. Ezt nem tehetik meg!

– Dehogynem. Már meg is tették – emeltem meg a papírt. Bogi kivette a kezemből a levelet és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a lecsukott szempilláim mögött.

A tanulmányi és a felvételi eredményeim alapján már boldog elsőéves hallgatóként a gólyabálra kellett volna készülnöm, de az egyetemi jelentkezésemet helyhiányra hivatkozva elutasították. A sportösztöndíj volt az utolsó reménységem, hogy végül mégis sikerül kijátszani a szocialista oktatási rendszert. Az ösztöndíj kiírása szinte lehetetlenül szigorú volt, az alapfeltétel szerint teljesíteni kellett a kiszemelt főiskola vagy egyetem felvételi követelményeit, ami az én esetemben egyben egy kitűnő érettségit és szinte maximális pontszámokkal megírt felvételit is jelentett.

A márciusban megírt központi matek és kémia felvételikhez képest a sportkövetelmények teljesítése szinte gyerekjátéknak tűnt: egyszerűen csak nagyon gyorsan kellett kajakozni a versenyeken. A pályázat sporttal kapcsolatos előírásai szerint egy nemzetközinek minősített versenygyőzelem is kellett, egyéni olimpiai számban. Hiába próbáltak kiszúrni velem, mert még ezt a feltételt is teljesítettem, hiszen a nemrég véget ért nyári szezonban megszereztem a nemzetközi győzelmet.

Ami már nem ért semmit. Ennyit az állatorvosi álmaimról.

Pedig semmi rosszra sem számítottam, amikor egy órával ezelőtt elindultam edzésre és menet közben kivettem a levelet a postaládából. Alig néhány mondat elolvasása után már nem sok hiányzott a síráshoz. A kertkapuban állva nem akartam kiborulni, most viszont nem volt kedvem visszafogni magam.

– De mi az indok? Nincs benne indok! – hadonászott Bogi a címeres papírral.

– Nincs. Rám csak annyi tartozik, hogy utólag átminősítették a bulgáriai versenyt, és így nem számít az ott szerzett pont.

– És a többiek? Mások is szereztek ott pontot. Velük mi lesz?

Megrántottam a vállam.

– Fogalmam sincs, és nem is érdekel. Én így nem felelek meg a feltételeknek, és nekem csak ez számít.

– Tudom. Nagyon sajnálom. Fellebbezés?

– Ugyan már? Pont én fellebbezzek? Mégis mi értelme lenne?

– Igazad van. Semmi értelme sem lenne.

Bogi szomorúan nézett rám.

– Nagynénéd tud már róla?

Bólintottam, mire az összegyűlt könnycseppek lassan végigfolytak az arcomon.

– Ne sírj! Mit mondott? – nyomott a kezembe Bogi egy papírzsepit.

– Mit gondolsz? Amit mindig is szokott, hogy ne törődjek vele, majd megoldjuk. Nem akarok tovább a terhükre lenni.

– Nem vagy nekik teher, te is tudod.

Csak megvontam a vállam.

– Én vagyok a hibás – szipogtam.

– Miről beszélsz? Ugyan már! – ült le mellém Bogi, és átkarolta a vállam.

Határozottan kopogtak.

– Lányok! Öt perc múlva kezdődik az edzés! Utána mindkettőtöknek megbeszélés a társalgóban – kiabált be az edzőnk résnyire nyitva az ajtót.

– Csak nekünk? Miért? – kérdezte Bogi.

– Öt perc – mondta Lacus, és elment.

Lacus megjelenése sem javított a hangulatomon, mert igazából nem érdekelt, hogy miért lesz megbeszélés. Bogi a körmét rágva üldögélt mellettem, arcán látszott a tanácstalanság. A saját problémámmal együtt járó rossz hangulatommal már elrontottam az ő jó kedvét is. Mégsem éreztem lelkiismeret furdalást, mert önző módon most csak sajnáltatni akartam magam.

Végül megmozdultam és elkezdtem öltözködni. Langyos, napos őszi idő volt, így egy vékony hosszú ujjú póló és egy cicanadrág bőven elégnek tűnt, mégis percekig csak bámultam a szekrényem tartalmát, és próbáltam kitalálni mit vegyek fel. Nyomott csendben készülődtünk, amikor Bogi megszólalt.

– És mi történt még ma veled? Úgy értem, a levélen kívül.

Egy pillanatig gondolkodnom kellett a kérdésén.

– Ki az a srác, akivel összefutottam a lépcsőn? – kérdeztem.

Bogi kezében megállt a hajkefe, amivel éppen göndör, fekete loboncát próbálta megfékezni.

– Milyen srác és milyen lépcsőn?

– Felfelé jövet összefutottam egy seggfejjel, sötétkék kapucnis pulcsiban.

– Szóval találkoztál vele.

– Kivel találkoztam?

– Szőkével.

– Fogalmam sincs, milyen színű a haja. A fején volt a csuklya.

– A beceneve Szőke, és Linquist Norbertnek hívják – nevetett Bogi.

– Linquist? Milyen név ez?

– A srác apja norvég, az anyja is, csak a nő magyar származású. Valami munka miatt van a család Budapesten, és ősztől nálunk fog edzeni.

– Honnét tudsz te ezekről?

– Az a kérdés, hogy te miért nem tudsz? Rajtad kívül mindenki tudja – mondta Bogi enyhe szemrehányással. – Az előbb, amikor a srác feljött ide mellénk az edzőibe, és a többiek meglátták… Ne tudd meg miről maradtál le! Mindenki egy perc alatt átöltözött, és rohant kifelé. Még én is meginogtam – sóhajtotta.

– Miről beszélsz?

– Csak arról, hogy Ádámon kívül is élnek fiúk errefelé.

Úgy néztem rá, mintha két feje nőtt volna hirtelen.

– Oké, oké! Nem szóltam semmit – emelte fel a kezét védekezően.

– Ádám a barátom – motyogtam.

– Tudom. Sajnos – sóhajtott Bogi, és a szekrényéhez lépett. – Egy fujás Impulse Incongnito? – nyújtotta felém a dezodoros flakont.

– Miért?

– Csak hogy jobb kedved legyen.

– Nem hiszem, hogy segít, de köszi.

Elvettem a színes, illatos flakont, de csak forgattam a tenyeremben, miközben vártunk még néhány percet, hogy elmúljon a sírás okozta szempirosságom. Nagyon igyekeztem felvidulni a kedves barátnői gesztus miatt, de nem sikerült.

Így még mindig a gondolataim rabja voltam, mire leértünk a csónakház előtti udvarra.

A versenyekkel zsúfolt, és testileg-lelkileg megterhelő nyár után szeptemberben megkezdtük a következő idény alapozását. A téli edzés-időszak kezdetéig még a Dunán eveztünk, ezért nap, mint nap használtuk a csónakház folyópartra néző udvarát. A lebetonozott, négyszögletes placc két oldalán jegenyék magasodtak, az egyik sarkában felállított nyújtó fölé egy szomorúfűz borult. Ezen a tágas téren zajlott a csónakház életének legmozgalmasabb része, mert erre nyíltak a hajótároló garázsok, ide készítettük ki a kajakokat evezés előtt, és itt tisztogattuk meg őket edzés után. A jegenyék tövénél parkoltak a kerekes kocsikra pakolt edzői motorcsónakok is.

– Réka! Gyorsulj fel! Csak rátok várunk – kiabált rám Lacus.

Az egész lánycsapat összegyűlt már, mire Bogival hangos papucscsattogás kíséretében csatlakoztunk a csoporthoz. Az edzőnk szokás szerint a kerítés kőpárkányának támaszkodott; Lacus vállig érő fekete hajat és hozzá színben passzoló borzas szakállat viselt, ezért úgy nézett ki, mint Rumcájz. Az eligazításokat sosem eresztette bő lére, viszont mindig bohóckodott velünk egy kicsit.

Egy gyors névsorolvasás után ismertette a napi feladatunkat.

Előkészítettem a lapátomat és az egyes hajómat, majd egy üres tartóbakra ülve vártam, hogy a többi edzőtársam is elkészüljön. Mindig együtt szálltunk vízre, csak előbb még Lacus motorosát kellett levonszolni a partra, és vízre tenni.

Barátnőm is letelepedett mellém. Melegítenem kellett volna és ráhangolódni az evezésre, de helyette szótlanul bámultam a többieket, ahogy szenvedtek a motorossal. Bogival már kiöregedtünk a gályázók közül, akik a szerkezetet húzzták-vonták az edzések elején és a végén.

Vízre szállás után – szokás szerint – egymás mellett eveztünk Bogival, aki folyamatosan engem figyelt, nem zuhanok-e össze ismét. Az aggodalma jogos volt, mert hiába ültem egy keskeny, borulékony kajakban, nem figyeltem a vízre magam körül. Szinte zakatoltak a gondolataim, ahogy különböző kiutakat kerestem a helyzetemből.

Ha nem tudok egyetemre járni, akkor a lehető leghamarabb munkát kell találnom.

Talán egy állatorvos mellett segéd lehetek.

Igen, ez jó ötlet. Ha egy neves állatorvos mellett dolgozhatok, és elégedett velem, akkor segíthet bejutni az egyetemre.

Vagy nem.

Ilyen családi háttérrel, amilyen az enyém, szóba sem állnak velem.

És ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt nyakig elborított a Duna hűvös vize.

– Réka! Hogy a fenébe tudtál beborulni? Nem látsz? – kiabált velem Bogi.

– Hú, ez hideg! – tempóztam a hajóm után, és gyorsan visszafordítottam. Levegő után kapkodva megkapaszkodtam az orrában, és körülnéztem, hogy merre lehet a lapátom és a papucsom. A víz erősen hullámzott körülöttem.

Mi borított be?

Aztán megláttam a távolodó Hunyadi sétahajót.

Hogy lehet, hogy nem vettem észre egy ekkora hajót?

– Nem látod a papucsomat? – kérdeztem Bogit. A lapátomat közben összeszedtem, és bedugtam a beülő nyílásába.

– Ússz ki, majd kihalászom őket.

– Jó a víz, Réka? – siklott mellénk Lacus a motorossal.

– Aha, próbáld ki te is, Laci bácsi!

– Inkább majd nyáron – vigyorgott, miközben figyelte, ahogy bal kézzel a hajó orrát markolva, jobb kézzel tempózom a part felé. – Úgy látom, innét már boldogulsz, igaz?

– Azt hiszem. De lehetne kisebb gázzal is közlekedni – motyogtam, amikor Lacus elhúzott, és az újabb hullámok miatt alig bírtam kimászni a köves parton.

Bogi megvárta, amíg kiöntöttem a vizet a kajakból és visszaültem. A hideg fürdő egyből segített a kajakozásra koncentrálni. Hét kilométert lapátoltunk még sodrással szemben közvetlenül a part mentén, aztán megfordultunk, és a folyó közepén jöttünk visszafelé. Csurom vizes ruhámból áradt a Duna jellegzetes halszaga, és amikor enyhén felerősödött a szél, akkor határozottan fázni kezdtem. Mindenféle kézi hajtású vízijármű jött-ment körülöttünk, jó pár kísérő motoros is elhúzott mellettünk. Menetrend szerint megjelent egy újabb sétahajó is – visszafelé jövet a Duna-kanyarból –, de ez elől nagy ívben kitértem.

Mire visszaértünk, a csónakház udvarán már javában zajlott az élet, alig találtam helyet a hajómnak. Nem húzhattam az időt a tisztogatásával, mert egyre jobban fáztam, ráadásul a visszaérkezők is sorban álltak az üres bakokért.

Dideregve siettem fel az öltözőbe, és a forró zuhany alatt állva vetkőztem le. Ahogy lassan átmelegedtem, a kilátástalanság okozta ismerős szorítás úgy erősödött ismét a mellkasomban. A fizikai megterhelés okozta elégedett fáradság helyett elárasztottak a korábbi, lehangoló érzéseim. Képtelen voltam elterelni a gondolataimat a levélről. Egyszerűen nem tudtam tudomásul venni, hogy nem sikerül egyetemre mennem. Egyszerűen nem. Magamban jó úton haladtam afelé, hogy a tehetetlenségem dühös elkeseredéssé változzon. És ha az bekövetkezik, akkor majd kell valami, vagy valaki, akit okolhatok, mert úgy könnyebb elviselni a sors által ránk mért próbákat. Nem szép dolog mást hibáztatni, de akkor is jobb a léleknek. Rövidtávon biztosan.

A szüleim több évvel ezelőtt hozott döntése teljesen lerontotta az esélyeimet. Az utóbbi években megélt sok kisebb-nagyobb kellemetlenség ellenére sosem hibáztattam anyámat vagy apámat azért, amit okoztak nekem. Szerettem őket, mert szeretni akartam, és ezért mindig találtam nekik mentséget. De most nem sikerült.

A sportösztöndíj csak kényszermegoldást jelentett. Az egyetemi jelentkezésemet „helyhiány miatt” utasították el. Vagyis azért, mert a szüleim disszidáltak.

  1. Megbeszélés

A társalgó bejárata az emeleti öltöző mellett nyílt, így Bogival nem kellett messzire mennünk. Ahogy beléptem, megcsapott a falakat borító lakkozott fenyő lambéria illata, ami a csehszlovákiai sítáborok bungalóira emlékeztetett, és a legnagyobb nyári melegben is egy villanásnyi téli hangulatot varázsolt. Most csak elterelte a gondolataimat egy pillanatra.

Az üres teremben megálltunk a terasz ajtó előtt, és a Dunát bámultuk. Bogi nem szólt semmit, de éreztem, hogy nagyon figyel rám. Azonnal beavatkozott volna, ha megint a bőgés határára gondolkodom magam.

Pont ráláttunk a stégre és a pakolászó edzőtársakra, ahogy Lacus magyarázott nekik valamit. Nekem úgy tűnt, nem is figyelnek az edzőre, mert az összes csaj jókedvűen vihorászott körülötte, mintha olyan nagy öröm lenne a rájuk váró futás.

– Na, megjöttek – grimaszolt Bogi.

Öt fiú jelent meg zajosan az ajtóban, élükön az ikrekkel: Ádámmal és Ákossal. Ahogy megláttam a két egyforma srácot, először mosolyodtam el igazán ma délután. Ádám fogpaszta reklám vigyorral az arcán üdvözölt minket. A magas srácról talán majdnem minden csaj álmodozott. Fekete, hullámos haja és sötét barna szeme olaszos külsőt kölcsönzött neki. Ráadásul majdnem kettő volt belőle, mert Ákos pont olyan vonzóan nézett ki, mint ő. Sosem értettem, hogy Bogi miért nem kedveli a testvéreket. A véleményét meg tudta indokolni a maga módján, miszerint Ádám jellemtelen, önző disznóként viselkedik velem és szórakozik az érzelmeimmel, de én nem így gondoltam. Legjobb barátnőm nem hitte el nekem, hogy nem vagyok szerelmes Ádámba. Barátságunk sokszor átsegített már a szomorúbb napjaimon, és mivel nincs testvérem, így az évek alatt kimondatlanul is a fogadott bátyámnak tekintettem.

Bogi karba tett kézzel álldogált, és tüntetően tovább bámult kifelé, miközben a fiúk próbálták bevonni őt a beszélgetésbe.

– Hogyhogy itt vagytok csajok? – kérdezte Csongi, a legvörösebb hajú fiú, akit valaha láttam.

– Lacus ide küldött minket valami megbeszélés miatt – válaszolt Bogi.

– Nem tudjátok miről lesz szó? – kérdezte Marci, akit csak mérnök úrnak neveztek a többiek, mert első éves volt a műszaki egyetemen. Közben Gábor felénk nyújtott egy csomag Albert kekszet. Megpróbáltam kihalászni egy kekszet kettétörés nélkül, de végül négyfelé tört.

– Nem. Ti igen? – kérdeztem.

Az ikrek egyszerre bólintottak, mire Bogival csodálkozva egymásra néztünk. Egyikünk sem értette, hogy mi lehet az a téma, ami minket, és a jelenlévő fiúkat is érint, ráadásul ők már tudnak róla. Az öt fiú csak somolygott körülöttünk, és ahogy próbáltam megfejteni a helyzetet, kezdtem megbántva érezni magam, amiért Ádám eltitkolt előlem valamit. Bizonytalanul és kérdően néztem rá, mire hozzám lépett, és átkarolta a vállam. Hozzásimultam és magamban nagyot sóhajtottam, ahogy megéreztem az ismerős arcszesz illatát. Ádám a fülemhez hajolt, hogy mondjon valamit, amikor ismét kinyílt a társalgóajtó, és belépett a három edző, nyomukban egyik felnőtt versenyzőnkkel, Dórival. Utánuk a lépcsőn szemtelenkedő srác jött, aki most is napszemüveget viselt.

Azonnal rájöttem, hogy mit láttam furcsának a kapucniján. Új edzőtársunk punk volt. Anyám! Mondjuk, nem tizenöt centis, lila tincseket viselt, hanem csak öt-hat centi magas diszkrét, szőke kakastaréjt, de akkor is egy igazi punk, igazi taréjos frizurával! Önkéntelenül a fülére pillantottam, a bal fülkagylóján három kis ezüst karika sorakozott egymás alatt. Tetkója vajon van?

Még nem öltözött át edzés után, ezért kék egyesületi pólót és melegítő gatyát viselt. A napszemüveg takarta az arcát, de még így is láttam rajta, hogy egy pillanatra meghökkent, amikor észrevett. Majd a bámulós elképedésemet látva kis félmosolyra húzódott a szája sarka.

Zavaromban Bogira néztem, aki legnagyobb meglepetésemre csak másodpercekre volt a hangos sóhajtozástól, és a teljes elolvadástól. Atya ég! Ma ehhez nekem nincs energiám.

– Toljatok össze két asztalt, és üljünk le! – szólt Tibi bá’, a fiúk edzője, és néhány perc múlva zajos bútorhúzogatás közepette helyet foglaltunk. Az edzők az asztalfőre ültek, egyik oldalamra Bogi, másik oldalamra Ádám helyezkedett el, és a székem támlájára tette a karját. Jól esett a mozdulat, és mosolyogva felé fordultam, de nem rám nézett, hanem összehúzott szemmel vizsgálta az asztal másik végénél leülő Szőkét.

Még el sem kezdődött a megbeszélés, de már a végét vártam. Reméltem, hogy Szabolcs, a vezető edző meghazudtolja önmagát és rövidre fogja a mondókáját.

– Köszöntök mindenkit, örülök, hogy mind itt vagytok. Mielőtt a megbeszélés lényegére térnék, szeretnénk néhány fontos tudnivalót megosztani veletek. Ezek olyan dolgok, amik jelentősen befolyásolják egyesületünk életét, így a tiéteket is. Tibor, kérlek folytasd!

– Csak röviden, Tibi bá’ – jegyezte meg Marci halkan.

– Rendben – somolygott az edző. – Szeretném bemutatni Norbertet, új versenyzőnket, aki szeptembertől a mi egyesületünket erősíti.

Tibi bá’ tovább beszélt az idei évad versenyeredményeiről, de nekem megint elkalandozott a figyelmem a saját problémáim felé. Igyekeztem leküzdeni a készülődő hisztis vágyamat, hogy végre egyedül legyek, és törhessem a fejem a lehetséges megoldásokon. Gyorsan követték egymást a gondolataim, ahogy ismét az egyetemre jutás csekély lehetőségeit próbáltam számba venni.

– Az elmúlt versenyévad sikerei után térjünk át lényegre, vagyis a mai összejövetelünk céljára. Szabolcs, tiéd a szó – fejezte be Tibi bá’.

– A mai megbeszélés tárgya nem kevésbé vidám, mint az imént hallott egyesületi eredményeink. – mosolygott Szabolcs, és a gondolataim ismét kezdtek szétszéledni, amikor valami megütötte a fülemet.

Azt mondta volna egy mondaton belül, hogy „Belgium” és „verseny”?

Az edző ugyan folytatta a mondókáját, de én elakadtam a „Belgium” szónál.

– Azt mondta, hogy Belgium? – súgtam Ádámnak.

– Azt – válaszolt a fülemhez hajolva.

– De miért mondta?

– Mert versenyezni megyünk.

Micsoda?

– Szabolcs bá’! – emeltem fel a kezem, félig felemelkedve a székről, mint a suliban. Igaz, hogy ezzel udvariatlanul megszakítottam a beszédet, de csak egy dologra tudtam koncentrálni. – Ez azt jelenti, hogy Belgiumban van a verseny?

– Igen, Réka, Belgiumban lesz a verseny. Nem figyeltél?

– Ha Belgiumban van, akkor ez egy nemzetközi verseny, ugye? – emeltem meg a hangom.

– Igen – mondta lassan az edző – de nyugodj meg kérlek!

– De ez nekem nagyon fontos – könyörgően néztem Lacusra.

– Tudom, Réka. De a te helyzetedet majd külön megbeszéljük.

– Köszönöm – motyogtam.

Nem hallottam mi történik körülöttem, csak az asztallapot bámultam és egyetlen szó járt az eszemben: Belgium. A végtelen csalódásom hirtelen a reménykedés izgalmává változott át és a korábbi komor gondolataim helyett most kérdések kezdtek száguldozni a fejemben. Vajon mennyi ideig nem figyeltem? Éreztem, hogy valami fontos kimaradt, és nyugtalanul fészkelődtem a székemen.

– Nehogy még egyszer jelentkezz! – suttogta Ádám, és közben durván megbökte az oldalamat.

– Aúú… Hogy voltál képes ezt eltitkolni előlem?

– Nem mondhattam el.

– De mi mindent elmondunk egymásnak, nem?

– Nem gondoltam, hogy ennyire fontos.

– Nem gondoltad? – csattantam fel jó hangosan, és én is beleböktem az oldalába.

– Réka! Befejeznétek? – szólt ránk Lacus.

– De…

– A kis dedósok nem maradhatnának inkább itthon? – jegyezte meg Szőke.

– Kiről beszélsz? – szólt vissza Ákos.

Szőke felénk billentette még mindig napszemüveges fejét. Bunkó! Ezek után nem esett nehezemre undokul ránézni.

– Elég legyen! – állított le minket Lacus, mielőtt az ikrek igazán belekezdtek volna.

Rosszul esett, hogy Ádám nem érezte annyira fontosnak ezt a hírt, hogy elmondja nekem, még akkor is, ha az edzők esetleg megtiltották neki. Úgy sem mondtam volna tovább senkinek, és sokkal kisebb trauma lett volna megtudni a leminősítést annak fényében, hogy még nincs veszve minden.

– A verseny szeptember tizenkilencedikén, szombaton lesz – folytatta Szabolcs – tizenhatodikán, szerdán indulunk és a következő szerdán érkezünk, tehát összesen egy hét az utazás.

– Két hét múlva? – szólalt meg Csongi.

– Igen. Csak ma kaptuk meg az egyesület fenntartójától a választ, amiben megerősítik, hogy tizenkét fő részére állják az utazás költségeit.

– És honnan lesz addigra vízumunk? – kérdezte Marci.

– Sportvízumot fogunk intézni, mert annak gyorsabb az átfutása, és ebben Szövetség is a segítségünkre lesz.

Összeszorult a gyomrom.

Én nem kaphatok vízumot. Mi van, ha sportvízumot sem?

Ettől kezdve feszülten figyeltem a tájékoztatót. A vezető edző után Tibi bá’ vette át a szót, elmondta, hogy három autóval megyünk, kajakokat is viszünk. Kilenc versenyzőből és három kísérőből áll majd a csapat. A sportvízumhoz le kell adni az útleveleinket, és az okmányokat csak az utazás napján kapjuk vissza, ezért aznap fogjuk kiváltani a valutánkat is. Az oda-vissza útra nincs előre foglalt szállásunk, az edzők fogják megtervezni, hogy melyik településeken állunk meg éjszakára. Belga vendéglátóink viszont gondoskodni fognak mindenről, amíg ott vagyunk, nekünk csak versenyeznünk kell. Kapunk vadi új egyesületi pólókat és melegítőt is. Szokás szerint az utóbbit vissza kell majd adnunk.

A tájékoztató végére már mindenféle érzés kavargott bennem. Egyfelől borzasztóan örültem és feldobódtam, olyan izgatott lettem, hogy alig hittem el, amit hallottam. Nem csak azért volt különleges lehetőség, mert eddig esélyem sem volt, hogy Nyugat-európába utazhassak, hanem egyben megoldást jelentett életem legnagyobb problémájára is.

Ahogy rendeződtek a gondolataim, egyre jobban megrémültem a lehetőség súlyától. Nem egyszerű úgy elindulni egy versenyre, hogy csak a győzelem az elfogadható helyezés. Ezt a terhet még helyre kellett rakjam magamban, fel kellett dolgoznom. És ott volt még, hogy mi van, ha el sem tudok utazni, mert nem kapok vízumot, vagy egyszerűen csak megtiltja valamelyik túlbuzgó pártkáder.

A szüleim több mint tíz éve disszidáltak Németországba egy gyógyszer-kutatási lehetőség miatt. Persze eredetileg csak ideiglenesen akartak a nagynénémnél hagyni, de valami érthetetlen ok miatt azt hitték, hogy elismert tudósként majd egyikük visszajöhet értem. Aztán amikor anyu elindult hazafelé, finoman figyelmeztették, hogy ahogy belép Magyarország területére, már mehet is a börtönbe. Szegény Klári néném ekkor döntött úgy, hogy inkább felnevel a saját lánya mellett, mint hogy lecsukják a testvérét. Ettől kezdve a nagybátyámmal együtt erőn felül vállaltak minden velem kapcsolatos terhet és örömet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (36 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon hangulatos volt ez a rendszerváltás előtti kor, és izgalmas folytatási lehetőségeket tartogat. Szerintem jó témát választottál, egészen helyi, egészen átélhető, és mégis valami különleges.

  2. Szia!

    Tetszik az indítás, ebből nagyon jó kis történet kerekedhet – az előző részek után most jól is esik nekem egy kis realizmus is (no, nem azért, mert nem tetszettek, csak most már kellett egy új szín :P)

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert kívánok!

    Üdv:
    Judit

  3. Nem voltam rest, összehasonlítottam a tavalyi és az idén megjelent részt.
    Mindjárt az elején eltérést láttam. Idén kimaradt a sematikus és unalmas leírás a tanítási nap végéről, mindjárt belecsaptunk a sok fontos adatról megfelelően tájékoztató helyszín leírásába és a szereplők megismerésébe. Kimaradt a locsi-fecsi, viszont fontos infókat kaptunk – és színes párbeszédeket. Tavaly sok eléggé unalmas mesét olvashattunk, eléggé hosszan, most gyorsan a lényegre tértünk: gáz lesz a felvételinél, mert elmanipuláltak egy nemzetközi versenyt a jelentkezési lap környékéről. Viszont aki a tömör és hatásos mondatokon is képes lett volna elszunyókálni, az Rékával együtt fürödhetett egyet a Duna habjai közt. Tavaly ez sem volt.
    Nem részletezem tovább. Aki kételkedik abban, hogy érdemes-e tanulni az írás mesterségbeli titkait vagy sem, az olvassa el a Helló Belgium tavalyi részeit és az idei adagot. Nem vagyok célközönség, tehát nem írok arról, hogy tetszett-e vagy sem. Ma már egyszer kifejtettem, hogy a minőség nem az én vagy akárki tetszésén múlik. Az viszont látható, hogy az írás sokat, rengeteget javult az eltelt idő alatt, miközben a szerző a szabályoknak megfelelően nyilván elvégzett egy vagy két írókurzust. Gratulálok! Ennyi fejlődés mellett Kiss Magdi reménykedhet a pályáját illetően. Sok sikert kívánok!

  4. Határozottan jobb, mint volt 🙂 Úgy tűnt, teljesen a helyére került Réka és a konfliktusai, meg a kapcsolati háló kezdőpontja is kidolgozott – a korrajz eddig is tetszett 🙂
    Hajrá!

  5. Kedves Magdi!

    Én is olvastam az előző évi részletet, és valóban sokkal gördülékenyebb lett az írás. Szépen vezettél előre a történeten, nem éreztem megakadást, nem kalandozott el a figyelmem. A szereplők élők, a háttérben megjelenő, korra jellemző részletek jól megteremtik a hangulatot. Gratulálok, látszik a ráfordított munka, igazán jól sikerült! 🙂

  6. Kedves Mindenki!

    Köszönöm szépen, hogy elolvastátok és értékeltétek a részletet.
    Külön öröm számomra, hogy a regény átírását/átdolgozását, az ezzel járó alkotómunkát nagyon élveztem, és ez a lelkesedésem a szövegen is átjött, mert Ti is szívesen olvastátok 🙂

    Magdi

  7. Mókás volt úgy olvasni ezt a részletet, hogy múlt héten végeztem az állatorvosi egyetemen 😀

    Nagyon tetszett a részlet hangulata, a kor bemutatása és az írás gördülékeny stílusa, szívesen olvasnám tovább. Addig is, amíg nem tehetem, szurkolok Rékának, hogy sikerrel vegye az akadályokat – habár csendben megsúgom, hogy az igazi kihívások a felvételi után kezdődnek ;P

    Gratulálok a kikerüléshez!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük