Király Anikó – Nyolc és feledik menta

Első Menta

– Csillámporos tündérfütyi! A csokit kifelejtettem!

Menta a homlokára csapó anyjára nézett, majd megforgatta szájában a csokis muffinnak készülő darabos masszát. Próbálta lenyelni, de gyomra és józan esze olyan hevesen tiltakozott, hogy inkább tenyerébe köpte.

Még a hideg is kirázta, ahogy a nyálas, amorf anyagra bámult. Mert ez nem csokis muffin volt, hanem a megtestesült gyalázat, mint minden tevékenység, amit anyja a konyhában végzett.

Menta nem is értette, miért akarta magára vállalni a szülinapi torta sütését, ha egy egyszerű muffin sütés is ketrecharcnak számított.

– Tudod, anyu – mondta a legkedvesebb hangján, hogy valamelyest tompítsa a „muffin“ kiköpését – attól, hogy Első Menta igazi konyhaművész volt, neked nem kéne erőltetned a dolgot.

Anyja elgondolkodva bámulta a konyhát beterítő katasztrófát.

– Talán igazad van. Az lesz a legjobb, ha maradok az auraolvasásnál, te pedig elmész Norbi nénihez, és nála rendelsz tortát.

Kipirosodott arccal, lisztes hajjal és ruhával vonult ki a konyhából, maga mögött hagyva a gyilkos muffinokat meg a lányát, akinek fogalma se volt róla, hol lakik Norbi néni.

Menta fogta a tizenkét darab muffint, és a kukába dobta mindet. Gumiszerű puffanásuk a szemetes alján még valóságosabbá tette azt a veszélyt, amit a sütik magukban hordoztak.

Ahogy letette az üres tálcát, meglátta a Könyvet. Azt, amelyet családja első és leghatalmasabb boszorkánya, Első Menta írt hatszáz évvel ezelőtt.

Meg mert volna esküdni rá, hogy az előbb még nem volt ott. Belebizsergett a gondolatba, hogy talán pont az ő kedvéért jelent meg a konyhapulton.

Tétova mozdulattal kinyitotta, de ahogy már korábban annyiszor, most is csalódnia kellet: a Könyv minden egyes oldalán egy arc rajzolódott ki, ami nyelvet öltött rá. Többször is.

Menta még mindig nem tudott varázsolni.

Norbi néni, aki se Norbi, se néni nem volt, azért kapta ezt a nevet, mert jobban értett a sütéshez és a főzéshez, mint bármelyik asszony a faluban. Valójában Babos Milánnak hívták. Norbi még a nagyapja volt, akitől a tortasütés tehetségét örökölte.

Menta a falu csúfneveivel nagyjából tisztában volt, de azzal, hogy hol laktak a csúfnevek tulajdonosai, már kevésbé.

Kavicsdomb nem volt nagy falu, végül mégis a szomszéd macskától, Xavértól kellett útbaigazítást kérnie. A szürke bundájú, meglehetősen kövér macska nem szívesen segített, de muszáj volt neki. Ezt sok boszorkány és vándorló varázsteremtmény ki is használta. Ezért lakott Pásztor Katinál, akivel rajta kívül még tizenkét macska élt. A nő, tény és való hangyás volt, de az sosem jutott eszébe, hogy Xavérhoz beszéljen is, ne csak gügyörésszen, így viszonylag nyugodt életet élhetett. Legalábbis egy beszélő macskához képest.

Xavért egy dühös boszorkány változtatta macskává, amiért nem segített neki megtalálni egy haldokló rokonát. Ha egy örökkévalóság macskatestben nem lett volna elég büntetés, ráadásképpen mindig segítenie kell az eltévedt utazókon, különben emberi tudatát is elveszítette volna.

Állítólag az egész világ térképét nyávogó fejébe vésték, de Menta megelégedett Kavicsdomb utcáival is.

Xavér minden délután ugyanabban a virágcserépben szunyókált.

Mielőtt Menta felébresztette volna, körbekémlelt az utcán. Mindenki tudta róla, hogy a falu legfurább családjából származik, mégis jobban érezte magát úgy, ha beszélgetését egy macskával senki se látja.

Megbökdöste hát Xavér puha, kidudorodó hasát, mire a macska felnyitotta zöld szemét, majd a kérdésre várva oldalra billentette fejét.

– Hol lakik Norbi néni?

Xavér nehézkesen felült, és kényelmesen kinyújtózott.

– Hm. Bizony jól esne egy krémes. – Lustán nyalta meg mancsait, aztán macskás kecsességgel leugrott a repedezett járdára. – Egyébként olvasod már a Könyvet? Közeledik a mágikus tizenhat…

Menta zavartan nyakához kapott. Nem volt kedve erről beszélni. Főleg nem egy macskával.

– Semmi közöd hozzá! Különben is, nem változol teljesen macskává, ha nem segítesz?

Xavér felháborodva fújtatott. Orrát magasan hordva, elegánsan kunkorodó farokkal elindult a főút felé. Mancsával bizarr, emberszerű módon a vízpart felé mutatott.

– Második ház. Lehetetlen elkeverni a rusnya, hupikék szín miatt.

A lány megköszönte, de Xavér addigra eltűnt.

Miután megrendelte a tortát, fáradtan zuhant be szobájába, hogy megírja a földrajz házit. Sajnos a boszorkányosdi nem volt elég nyomós indok arra, hogy kimaradjon a suliból. Csak egy pillanatra fordult el, amikor füzetei fölött megjelent a Könyv.

Nyitva volt, de lapjai üresek és némák maradtak.

 

Második Menta

 

Néhány érdekesség Kavicsdombról: lakossága nem üti meg az ezerötszázat, mindenki ismer mindenkit, pontosan harminc kilométert kell utazni a szomszéd faluig, és történetében csak egyszer végeztek ki valakit. Természetesen az a valaki Menta egyik őse, Második Menta volt.

És ha már az ősökről van szó, néhány érdekesség Menta családjáról: Menta családjában minden lányt Mentának hívtak, minden lánynak egyetlen lánya született, és minden Menta október 31-én született, amikor megszűnt a határvonal az emberek és a szellemek világa közt.

A név rendben volt, a születésnap is. Mentából csak a boszorkányság hiányzott.

A lánynak az volt az érzése, hogy amikor született, a szellem, aki azt a valamit hozta, amitől minden Menta olvasni tudott a Könyvből és konyított a varázsláshoz, eltévedt.

Ahogy közeledett tizenhatodik szülinapja, egyre biztosabbnak érezte, hogy az a valami benne sosem fog felbukkanni.

Ez volt Menta legnagyobb félelme. Mégis, ha Második Menta eszébe jutott, a varázserő nem is tűnt olyan jó ötletnek.

Második Mentát felakasztották. Állítólag bájitallal csábította el a falu vezetőjét. Ez több szempontból is sántított, de a legszembeötlőbb probléma az volt, hogy Második Menta egyáltalán nem értett a főzetekhez. Ő az álmok megfejtését űzte, ráadásul olyan profin, hogy idővel nagyobb becsülete lett, mint a vezetőnek. Ezért is kapott kötelet a nyakába. A Menta lányoknak nem volt szerencséje a férfiakkal. Erre tökéletes bizonyíték az akasztás, meg az is, hogy Menta még kitalált sztorikat se hallott apjáról, vagy bármely más hímnemű őséről.

A fát, ahol őse meghalt, három éve vágták ki, hogy egy olyan pizzériát építsenek a helyére, ahová nem lehetett beülni; csak dobozban, elvitelre árulták, és arra is vagy tíz percet kellett várni. Menta szerint ez felért a halottgyalázással, de a szakácsok mentségére legyen mondva, istenien nyúlós sajtot használtak és nem spóroltak a feltétekkel.

Éppen a szülinapi partira akart előrendelni néhány doboz pizzát, amikor az akasztás eszébe jutott. Bár, ha a Viki Pizzériában volt, mindig az jutott eszébe. Kész csoda, hogy nem utálta meg a pizzát. Pedig nagy valószínűséggel, pont a feje fölött halt meg rokona.

Menta felnézett. Akasztott embert nem látott, de a pultos már jó ideje arra várt, hogy leadja a rendelést. Majdnem rákiabált, hogy mégis miért dolgozik egy olyan helyen, ahol valakit kivégeztek, és a csontváza a talpuk alatt feküdt.

Egy olyan valakié, aki Mentával szemben bármit megadott volna azért, hogy ne tudjon olvasni a Könyvből.

Harmadik és Negyedik Menta

Harmadik Menta képes volt beszélni az állatokkal. Menta is örült volna ennek a képességnek, ugyanis békés úton akarta megkérni a sátáni molylepkét, ami a tükrön hasalt, hogy húzzon kifelé a gardróbból. Viszont Negyedik Menta szelleműző erejének is hasznát tudta volna venni. Valami oknál fogva a gardróbban volt a legnagyobb szellemi aktivitás.

Menta anyja szerint azért, mert állandóan a környék turijait járta, és olyan dolgokat vett, amihez mások az életük után is ragaszkodtak.

Elűzni nem tudták, így inkább kihasználták őket. Nyáron, amikor a hőség elviselhetetlen minden más szobában, a gardróbban aludtak. A halottak szellemei által generált hideg sokkal jobb, mint a klíma.

A tükröket persze letakarták, mert a szellemek előszeretettel öltöttek alakot bennük, és még nagyobb előszeretettel kritizálták Mentát:

– Olyan vagy, mint egy deszka!

– Honnan szerezted azt a ruhát? A konyhai függönyből varrtad?

Igaz, hogy már varrt konyhai függönyből nadrágot, de akkor nem is az volt rajta.

– Az a ruha rajtam jobban állt!

– Milyen lány vágja le ilyen rövidre a haját?

És hasonlók.

Most inkább a molylepkétől tartott. Igyekezett nem megzavarni a kis bestiát, míg kapkodva magára húzta legyúrt szárú farmerét és bő, levendula színű felsőjét. Rövid haja szerencsére nem okozott sok gondot.

– Siess már, mert elkésünk!

Nagyija már az előszobából kiáltott, Menta pedig vissza. Náluk ez a megszokott beszélgetési forma.

– Nem mindegy, mikor érünk oda? Téged úgyse a játék érdekel, hanem a fiúk.

– Lehet, de anyádnak szét kell osztania néhány szórólapot a karácsonyi auraolvasási és jóslási akciókról.

Menta is köteles volt elmenni, egyrészt azért, hogy úgy nézzen ki, mintha ő stírölné a focistákat, nem pedig a Nagyi, másrészt pedig, hogy segítsen a szórólapokkal.

A vasárnapi foci amolyan kulturális eseménynek számított. Kavicsdomb lakói minden meccsre szorgalmasan eljártak, még akkor is, ha a területi focibajnokságon sosem értek el kimagasló eredményt. Tizennégyből a kilencedikek voltak. Legalább nem az utolsók.

Menta anyja lelkesen a kezébe nyomott egy adag szórólapot, nagyija pedig azt az adagot, amit neki kellett volna kiosztania, hogy besorolhasson a pecsenyés standhoz, és ne kelljen éheznie leskelődés közben.

Menta sóhajtozva indult ostromolni a nézőket. Sokan kikerülték, vagy ha el is vették tőle a lapot, azonnal a kukába dobták, esetleg pecsenyezsírt itattak fel vele.

Voltak azonban lelkes auraolvasás és jóslás rajongók is, akik azonnal időpontokat akartak egyeztetni.

Már a meccs és a szórólapok felében jártak, amikor rákiáltottak.

– Csak nem Mentolt látom?

Menta nem is akart megfordulni, de nem akart bunkó lenni. Osztálytársa, Félix, aki iskolás éveit tanulás helyett annak szentelte, hogy a lányt idegesítse, elég bunkó volt helyette is.

– Én nem kapok?

– Biztos vagyok benne, hogy a te aurád tökéletes.

– Nem csak az a tökéletes – röhögte Félix. – Ha akarod, meg is mutatom.

Menta rettentően megalázónak érezte, hogy elpirult. Gyorsan a fiú kezébe nyomott egy tucat lapot, aztán megpróbált beolvadni a tömegbe. A Menta család tagjaként ez nem igazán sikerült neki.

Meglepő módon a meccset megnyerték, még a szórólapokat is kiosztották, de Mentából hiányzott a lelkesedés. Bezzeg a nagyija még csápolt is, amikor a győzelmi mámorban lekerültek a játékosok mezei.

Otthon, az ablakából meglátta Xavért, aki felé villantotta szemét. Mintha a macska vigyorgott volna. Mentát a hideg is kirázta tőle. Baljós érzését a molylepke sem enyhítette. Még mindig a tükrön lazult, talán már nem is élt. A szellemek is feltűntek, ahogy a Könyv is, oldalain fityiszt mutató figurával.

Ötödik és Hatodik Menta

 

Menta dédmamája, Hatodik Menta a semmi közepén lakott. Annyira a semmi közepén, hogy nála nem volt internet. Még a postás se járt arra.

Így miután a Könyvvel az arcán ébredt, a lapokon Csukj be! felirattal, semmi kedve nem volt a nyálkás, borús időben biciklizni a szárazan sustorgó kukoricaföldek mellett. Mégis megtette, mert a szülinapi meghívót valakinek el kellett vinnie.

A dédi háza leginkább egy mézeskalács házikóra hasonlított. Persze nem édességből épült, de legalább olyan színesnek és puhának tűnt. Még a nyitott ablakon kiszűrődő édes illat is stimmelt. Otthonos biztonságot árasztott, leszámítva az ajtó előtt fekvő halott nyulat.

Gyuszi bácsi, az erdész egyre drasztikusabb módszerekkel próbált udvarolni.

A lány megfogta a nyulat, ami nehéz volt és nagyon döglött, aztán bekopogott.

Az ajtó kivágódott, dédije pedig azonnal észrevette az állatot.

– Az agyamra megy! Állandóan nyulakat meg halakat hoz. Már a kert végében kell elásnom őket!

– Hát, áshatod a következő lyukat a kedvencek temetőjében – dugta az idős asszony kezébe a nyulat.

Dédi, aki már a százhármat taposta talizmánokat és védőköveket készített. Menta rejtélyes módon minden ruhája zsebében talált egyet. Most is érezte, ahogy két apró kő összekoccan kabátja zsebében.

Ami pedig a védővarázslatnál is fontosabb: ő készítette a legfinomabb kakaót. Menta az asszony kezébe csúsztatta a meghívót, hogy nyugodtan belesüppedhessen forrón gőzölgő bögréjével az egyik kopott fülesfotelbe. A kandallóban vidáman pattogott a tűz.

– El se akarom hinni, hogy tizenhat leszel. Ükanyád pont ebben a korban olvasta először a Könyvet.

– Ötödik Menta?

Dédi ráncos arcán kedves mosoly jelent meg.

– Az ükanyád is attól félt, hogy a Könyv soha nem fog beszélni hozzá. És a végén képes volt megidézni a rég elveszett lelkeket. Még Első Mentával is sikerült beszélnie.

Menta kakaóját szürcsölgetve a meghívóra lesett.

– Mi történik, ha én tényleg nem fogom tudni olvasni a Könyvet?

Dédi rekedten felkacagott.

– Semmi.

Menta felvont szemöldökkel lesett rá.

– Nem tagadtok ki?

– Ne beszélj szamárságokat!

– Akárhányszor kinyitom a Könyvet, elküld a fenébe.

– Nekem akkor se segített szívesen, amikor már olvastam. Sosem voltunk túl jóban.

– De legalább nem lógtál ki a családból.

Dédi puha, ráncos kezével megsimogatta Menta haját.

– Nem szabad hagynod, hogy egy ósdi papírkupac határozza meg, ki vagy.

– Ki vagyok nélküle?

– A dédunokám, aki utál biciklizni, mégis minden héten eljön hozzám.

– Csak a kakaó miatt!

Mindketten elmosolyodtak.

Lehet, hogy Dédinek igaza volt, de Menta még mindig reménykedett varázsereje felbukkanásában.

Amikor elindult hazafelé, a Nap sugarai elűzték a sűrű ködöt. Már a vizet is tisztán látni lehetett. Dédije kidobta a nyulat a teraszra, mellé támasztotta az ásót, majd kötött pulóverjének zsebébe nyúlt és egy bolyhos, apró láncon fityegő, fehér nyúllábat nyújtott Menta felé.

– Ezt vidd magaddal.

– Akasszam a mobilomra?

– Mindig legyen nálad.

– Dédi, minden ruhám tele van védőkövekkel, igazán semmi szükségem egy levágott lábra.

– Lassan úgyis meghalok, ha nálad lesz, nyugodt leszek, és a lelkem nem jön vissza téged idegesíteni.

Menta dédije imádta hangoztatni, hogy lassan meghal, de eddig nem igazán mutatott rá hajlandóságot. Hófehér, fényes kontjával, meglepően fürge lépteivel simán letagadhatott volna vagy húsz évet is a százháromból.

– Szeretek vigyázni rád – mondta Dédi.

– Tudom.

Menta megölelte dédanyját, Hatodik Mentát és úgy érezte, talán ma végre sikerülhet.

Aznap délután nem jelent meg neki a Könyv.

Hetedik és Nyolcadik Menta

– Nem hiszem el, hogy éjfélkor kint vagyunk a határban!

Menta anyja és nagyanyja kesztyűt és sapkát húztak. A sötétben úgy néztek ki, mint Horace és Jasper a 101 kiskutyából: anyja magas volt és vékony, nagyanyja alacsony és zömök. Ráadásul lopni készültek. Menta felháborodásából pedig tudomást se vettek. Egyszerűen begyömöszölték az autóba. Még meleg kabátot se tudott felvenni.

A földekre kezdett leszállni a köd.

Az autó fényszórója mintha a végtelenségbe futott volna, sárgán megvilágítva a tökföldet. A zöld indák között megbúvó, narancssárga tökök, mint megannyi fej, kíváncsian lesték az eseményeket.

– A gazda ki fog nyírni minket!

Nagyanyja legyintett, aztán egy zöld műanyag ládát húzott elő a csomagtartóból.

– Jósoltam a csontokból és kiderült, hogy október 23-án, éjfélkor van a legalkalmasabb idő egy kis anyagbeszerzésre. A gazda és a felesége ma a házassági évfordulóját ünneplik.

– És mi pont most lopjuk meg őket?

– Inkább fogd a ládát és gyere utánam. Ha nem faragunk töklámpásokat, a gonosz szellemek tönkrevágják a szülinapod.

– Azt biztos nem ők fogják megtenni.

– Mit motyogsz?

– Semmit…

Menta elindult nagyanyja nyomán. A sáros földbe minduntalan beleragadt cipője. A lába alatt kúszó indák állandóan nadrágszárába csimpaszkodtak.

Nagyanyja néha megbökdösött lábával egy-egy tököt. Azokat a ládába dobta, ami egyre nehezebb lett. Öt tökkel később anyjának is segítenie kellett a cipekedésben.

– Drágám, az aurád szinte bűzlik. Pedig csak színesnek kellene lennie. Mi aggaszt?

– Azon kívül, hogy éppen meglopunk valakit?

– A nagyi még egyszer sem tévedett a jóslásokkal kapcsolatban, szóval nem kell aggódnod. Nyugalmas esténk lesz.

– Csak a Könyvön gondolkodtam.

Anyja felsóhajtott. Már kezdte unni, hogy Menta állandóan ezen idegeskedett. Türelmetlen volt, amitől aurája idegesítően vibrált.

– A nagyanyádnak hat éves korában sikerült először ráhangolódnia a Könyvre.

– Tudom. Egy mesét olvasott neki. Nekem is majdnem mindennap felbukkan, de sosem mond semmit.

– Túl sokat törődsz vele. A Könyv csak akkor nyílik meg neked is, ha szükséged van rá.

– De nekem szükségem van rá!

– A Könyv egy ősrégi varázstárgy. Tudja, mikor állsz készen. Nagyanyád azt mondja, unatkozott, de valójában félt, amikor megkapta varázserejét. Én olyan emberekben bíztam, akikben nem kellett volna, és később képes voltam az aurájukból megismerni őket.

A te időd is eljön. Te is Menta vagy. A kilencedik.

– Jöttök már, vagy az öregre marad a munka? – kiáltott a föld végéből Nagyi.

Csendben elindultak, és ahogy Hetedik Menta megjósolta, megúszták a lopást a gazda felbukkanása nélkül.

Nyolc és feledik Menta

A torta a hűtőben pihent. A pizzériaból hívtak, hogy este ötkor mehetnek a hat óriás pizzáért. Az ebédlőben lufik figyegtek. Néhányuk már leeresztett.

Minden készen állt, kivéve Mentát, aki már három napja nem találkozott a Könyvvel.

Boszorkány ismerőseik csak arra vártak, hogy lássák őt.

Egy boszorkányt, akiből hiányzott a boszorkányság.

Menta nem akart a születésnapjára gondolni. Kedvenc turijában próbálta elütni az időt, a többi Menta nélkül. Zsebében érezte a déditől kapott nyúllábat, pedig nem is emlékezett rá, hogy oda szúrta volna.

Ideges volt. A minap nagyanyja hangosan is kimondta a kérdést, ami titokban mindannyiukat foglalkoztatta: vajon kihagyhat egy genrációt a szellem ajándéka?

Legalább erre válaszolt volna a Könyv.

A nagy dilemma közepette sikerült beletolatnia egy plüssállatos polcba. Mintha Godzilla taposott volna Plüssvárosra. Egymás után zuhantak a padlóra a kék medvék és piros nyulak.

A bolt egyik dolgozója, akit Menta még sosem látott, azonnal a leigázott, kitömött állatok segítségére sietett. Próbálták együtt helyreállítani a rendet, de sok volt a sérült. Szinte végtelennek tűnt a figurák hada.

– Ne haragudj!

– Semmi baj, megérdemelték.

A lány viccén Menta nem tudott nevetni. Akkor végképp nem, amikor a padlón meglátta a jól ismert és gyűlölt piros borítót.

A boltos lány, mint akit megbabonáztak, felkapta és belelapozott.

– A legjobb rémtörténetek – olvasta felvont szemöldökkel. – Vicces, de pont egy ilyen könyvet kértem a szülinapomra.

Menta szédelegve a lány névjegyére meredt. Saját, szokatlan nevét olvasta le róla.

– Tudom, különös név – mondta, miután észrevette, ahogy Menta a mellére tűzött táblácskát méregeti. – Anyámnak elég rossz ötletei vannak. Mint a visszaköltözés Kavicsdombra, vagy az, hogy a szülinapomon is dolgozzak. Kész agyrém!

Menta reszkető kézzel kivette a másik Menta kezéből a Könyvet, majd sietve távozott. Kilépett a sárga tájba. Mögötte boldogan csilingelt a turi ajtajának csengője, miközben ő úgy érezte magát, mint akit megloptak.

Szinte rázuhant a buszmegálló padjára. Nézte az úton hömpölygő, lusta szombati forgalmat. Mellette a Könyv kitárult, és csak annyit mondott: te úgyis félnél a rémtörténetektől.

– Ó igen? – sziszegte Menta. – Na ezt kapd ki te dohos firkálmány!

Azzal áthajította a kötetet az úton, de az nem ért földet. Röptében eltűnt, ki tudja hová.

És ekkor, mintha az egész probléma vele együtt tűnt volna el.

Amióta Menta megtudta, hogy boszorkánycsaládba született, úgy érezte magát, mint egy fogkrémtubus, amit már harmadszor csavartak fel, hogy végre kipréseljenek belőle valamit.

Nem akart üres tubus lenni.

Nem akart Kilencedik Menta lenni.

Ő Nyolc és feledik Menta volt, aki egyszerű lányként akarta élvezni a szülinapját.

Xavér, a macska elégedetten figyelte, ahogy a Könyv hasítja a levegőt. Nyomán erős szél támadt. Száraz falevelek csikorogva lepték el a járdákat és az utakat.

– Mit tettél? – sikította a macska fülébe Első Menta szelleme.

– Megmondtam, hogy megbosszulom az átkot banya – felelte a macska egy csepp félelem nélkül hangjában.

– Becsaptad a szellemet!

– Elvezettem Mentához.

Első Menta szellemének kék fénye izzó vörössé vált a dühtől.

– A szellemnek az én Mentámhoz kellett volna vinnie a varázserőt!

– Elég homályosan fogalmazott.

Első Menta haragjától villámok hasították ketté az eget, mennydörgés remegtette a fák száraz ágait, szakadó eső áztatta Kavicsdomb utcáit, ám Xavér dorombolva aludt el.