Kincses Nóra: Katabasis

Aranyrög pályázati novella, 348 pályázó között III. helyezést ért el

 

Liv megnyomta az entert, de semmi. Remélte, hogy még elcsíp egy kis internetet, nem jött össze. Azt akarta, hogy tudjanak róluk a világ másik végén, de ez a kint tomboló széllel egyre esélytelenebb lett.

– Semmi? – Toshiro teljesen beöltözve lépett be az ajtón.

– Semmi – Liv végignézett a férfin. – Biztos, hogy menni akarsz?

Felettük keservesen megnyikorgott az épület teteje, Livben nem először merült fel a kérdés, hogy vajon képes leszakítani a szél?

– Biztos. Gyere!

Liv felállt a székből, megtorpant egy pillanatra, mintha elfelejtett volna valamit. Az ablak felé fordult. Megint hallotta azt a furcsa, búgó hangot, de odakint a sötétben csak a süvítő szelet és a kavargó havat látta.

– Haladjunk, mert ez csak rosszabb lesz! – Toshiro türelmetlenül dobogott, és már fordult is ki a szobából.

Liv követte, miközben kifújta a fájó orrát, majd elrakta a kissé véres zsebkendőt. Nem komoly, a sok fujkálástól elő szokott fordulni. A nem túl nagy bázisuk fő folyosóján baktattak végig, mentében Liv leemelte a fogasról a parka kabátját és a hátizsákját, bár már így is nyakig beöltözött, de kintre semmi sem elég. Az Antarktiszon a külső hőmérséklet télen szinte felfoghatatlan mélységekbe csökken.

Egyedül voltak az egész O’Haley bázison immár nyolc napja, a vihar felettük negyed ennyi ideje tombolt. A bázis pangott a bakancsuk léptei zajától, az energiatakarékos mód kissé homályosabban világított a szokásosnál. Ahogy Liv magára kanyarított a dzsekit, megcsúszott, de Toshiro még csak hátra sem nézett a csikorgó hangra. Liv leszegte a fejét, mintha az segíthetne elmulasztani az órák óta tartó migrénjét.

A főfolyosóról a bevezető átjáróhoz értek, amit valamennyire leválasztottak a többi résztől, pont ilyen esetekre, hogy ne az egész épületet fussa át a szél, ha ki akarnak menni. Liv orrát égett szag csapta meg, de nem tudta beazonosítani, hogy honnan. Ha visszajön, szétnéz. Az ajtónál egymás mellé léptek.

– Nem kell menned –  Liv még egy kísérletet tett. –  Ő csak egy állat.

– Hogy mondhatsz ilyet? – Toshiro felháborodása abszolút mélyről jött. Liv hagyta ott Summert a másik épületben. Beteg volt, hagyott neki bőven vizet és kaját, de nem akart egy beteg kutyát hurcimbálni. Azt hitte, simán vissza tudnak menni hozzá, de a vihar gyorsabban erősödött, mint várták. – Ha most nem megyek, lehet ott hal meg.

– A generátort is meg kellene nézni. Túl régóta vacakol.

– Előbb áthozom Summert!

Hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját Toshiro kinyitotta az ajtót, a havas széllöket egyből megcsapta őket. Livnek el is kellett fordítania a fejét.

– Kapd össze magad – a férfi csupán ennyit szólt oda élesen, miközben feltette a hátán lévő oxigénpalackhoz csatolt maszkot.

Liv is felrakta az övét. Kiléptek. A szél egyenesen az arcukba fújt. Livnek még oxigénpalackból is nehezen ment a lélegzés. Toshiro rámutatott a kettes épületre, illetve az irányra, amerre lennie kellett, a szembe száguldó hófúváson keresztül nem látszott belőle semmi. Livhez lépett és megszorította a vállát. A nő bólintott, tudja mi a dolga.

Toshiro elindult a széllel szemben. Liv nagyot nyelt, már most összeszorult a torka. A szél szinte az ajtónak passzírozta. A zászlók, amik az épületek közötti utat hivatottak jelezni, egyáltalán nem látszottak, a kötél elszakadhatott. Toshiro beleékelte a magas szárú, vízhatlan Buffin bakancsát a hóba, levitte a súlypontját is szinte mászva indult előre. Liv küzdött a palackkal. A szél süvítése rögtön eszébe idézte azt az a dermesztő érzést, mikor kiugrottak vele a repülőből pár éve, akkor egy pillanatra azt hitte, sosem vesz újra levegőt. Ráadásul ez itt sokkal durvábbnak érződött.

Toshiro eltűnt a szeme elől, Liv ekkor lőtte fel az első vészjelző rakétát, hogy a férfi lássa, jó irányba halad-e. Liv számolta magában a másodperceket, kilencven után fellőtt még egyet. Megint számolt. Egyre erősebben hallotta a búgó hangot maga körül. Újabb kilencven másodperc, újabb lövés. Eltelt így kilenc perc. Toshironak már át kellett volna érnie. Liv elkezdte hatvan másodpercenként fellőni a helyzetjelzőket. Semmi. A férfinak válaszolnia kellett volna, ha megérkezik. Viszont, ha nem ért át… Liv megemberelte magát és tett pár lépést előre, hátha az is számít, de csak annyira mert, hogy a háta mögött még lássa az épületet. Mi lesz már Toshiro!? Liv érezte, ahogy egy kéz az arcához nyúl és letépi róla a maszkot.

Azonnal elakadt a lélegzete. A légcsöve reflexszerűen bezárt, ahogy a katabatikus szél az arcába vágott és hóval terítette be. Mikor a vihar elején még működtek a rendszerek, majdnem 130 Km/h-ás sebességet mértek. A szél fájt a meztelen bőrének. Megpróbálta eltakarni az száját, de nem segített. A kezében a jelzőpisztoly elsült, hallotta, ahogy a lövedék nekikoppan egy falnak, látta a fényét átderengeni a hóorkánon, de csak arra tudott koncentrálni, hogy nem kap levegőt. Hiába tapogatott a maszk után, nem találta.

A gépen az oktató azt mondta, ha ilyen helyzetbe kerül, csak sikítson egyet. Megpróbált. Minden erejével ordítani akart, de nem ment. Nem tudta kinyomni a meleg levegőt magából. Hosszú másodpercekbe telt, mire a pánik mögött átsejlett a logikus gondolkodása, és azzal a lendülettel megfordult. A nyomás rögtön engedett Liv torkában, és ahogy háttal belefeküdt a szél tolóerejébe és kiengedett egy hosszú ordítást, ami a hideg levegőtől köhögésbe ment át.

Liv engedett a szélnek, ami visszalökte az ajtó felé, kinyitotta annyira, hogy a résen beférjen, és beesett a folyosóra. Nagyokat lélegezve próbálta összeszedni magát. Lehunyta a szemét, az egész mellkasa és a feje lüktetett a fájdalomtól, hirtelen eszméletlen fáradtság áradt szét a tagjaiban, az is lehetetlennek tűnt egy pillanatra, hogy képes legyen felkelni.

Lépteket hallott. Toshiro. Liv mérgesen feltérdelt.

– Az hiszed, hogy ez kurva vicces, mi?

Körbenézett, de nem látta a férfit.

Először dolgozott vele szorosabban együtt. Ismerte látásból, évekkel ezelőtt két külön projekten ténykedtek a déli sarkon. Sem akkor, sem az elmúlt hetek közös munkái alatt nem igazán épült a barátságuk, sőt azóta sem, hogy csak ketten maradtak, de ez azért mindent tetéz!

– Tosh? Hagyd abba ez a hülye játékot, senkit nem szórakoztat!

Nem látta sehol. Liv komótosan felállt, körbepillantott, már kisebb kortyokban szedte a levegőt, mint aki egy hosszabb futás után próbálja visszanyerni a normális testi funkcióit.

– Toshiro!?

A feje majdnem szétszakadt, a mellkasában a szorítás sem lett jobb. Liv körbenézett. Valami megváltozott idebent. A fény tompább lett. A saját havas-saras lépteit látta a padlón, de Toshiroét nem. Az hogy lehet? Még mindig kint lenne?

Liv felett süvöltött a szél, ahogy átvágott a főfolyosón, folyamatosan hátrafelé pillantgatott. Fázott, pedig bent huszonegy fokon tartották a hőmérsékletet, de érezte, hogy most bőven alatta vannak. Az ujjai teljesen elgémberedtek. Megállt a szobája előtt, még párszor elkiabálta magát, de Toshiro nem válaszolt. Csakis kint lehet, nem tudna ilyen csendesen meghúzódni idebent. Mégis mi a francot csinál? Miért tépte le a maszkot róla? A kezdeti ijedtség lassan átadta a helyét az értetlenségnek. Ha viszont még kint van… Liv kibámult az ablakon, a tükörképe halványan nézett vissza rá. A férfi magának kereste a bajt. Liv felmarkolt egy zseblámpát a szobájából, aminek a segítségével leolvasta a hőmérőt. Kilenc fok. Éles hang hasított a levegőbe, Liv hátratántorodott.

Kutyaugatás.

Kidugta a fejét az ajtón, belekapaszkodott a félfába és kihajolt, ahogy újra hallotta a vakkantás kissé tompított hangját. A komplexumon belsejéből jött, egy csukott ajtón túlról.

– Summer? Tosh?

Nem kapott választ, az ugatás is abbamaradt, de tudta, merről hallotta, elindult ezúttal lassabb léptekkel a pihenő szoba felé. Az ajtó mellett a tévé feketén nézett rá. Ha többen vannak a bázison, a képernyőn a közösségi programok szoktak futni, meg hogy kinek megy, illetve jön a gépe. Kettejükre ezt szükségtelennek érezték. Liv a pihenő ajtajára tapasztotta a fülét, de csak a csend ürességét hallotta. Még egyszer szólította a kutyát és gazdáját, de nem kapott választ. Óvatosan az ajtógombra helyezte a kezét és benyitott.

Bent sötétség honolt, rögtön megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de nem működött, lehet a takarékos üzemmód, lehet más miatt. Bekapcsolta a méretes zseblámpáját, ami halványan szórta a fényt maga előtt, ahogy lépett kettőt, érezte, hogy ropog valami a talpa alatt. Üvegszerűnek tűnt. Megvilágította: szilánkok, de nem tudta kivenni, hogy minek a darabjai lehettek.

– Hahó?

A hangos beszéddel magát próbálta megnyugtatni, ha tehette volna, bekapcsolja a rádiót, de úgy nézett ki, a szobában semmi nem működő képes. A lámpa hideg fényénél megpillantott valamit a szőnyegen. Folyadéknak tűnt, a saját lábára nézett, a szabályzat szerint ide nem lehetett bejönni kinti bakanccsal, most az ő csizmájáról is olvadt le a hó, hasonlót látott maga előtt is, de mégsem. Más is keveredett a hóval. Tinta?

Liv elhátrált és elfordította a lámpát a foltról, ekkor látta meg kint az ablakból a jelzőfény felrobbanását. Odarohant. Ahogy be tudta határolni, nem a kettesből jött, de nem jutott eszébe mi van arra. Kisietett a folyosóra, és megkereste a bázis falon bekeretezett tervrajzát. Igaza lett, a rakéta egy használaton kívüli magán lakókörletből szállt fel. A hatos épület. Lekapcsolták már egy hónapja. Mit keres ott Toshiro, és hogy keveredett oda? Visszament az ablakhoz, várt néhány percet, mire újra látta a jelzőfényt. Lehunyta a szemét. Mennie kell. Legalább ki. Még ha egy seggfej is a férfi, ha nem ad neki legalább irányító jelzőfényt, biztos, hogy ott fagy meg.

Ezúttal a hátsó ajtót használta, az közelebb esett a hatoshoz. Magához vett egy másik oxigénpalackot. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megtámaszkodott az ajtófélfákon, a fáradtság minden pillanattal erősebben húzta a föld felé. Ki kell vinnie lábon, akármi is lesz. Felhúzta a maszkot. Nekifeszült az ajtónak és teljes erejéből kitolta, nehezen ment, de kicsúszott rajta.

A szél ismét szembe fújt, szinte a falhoz csapta. Hogy lehetséges ez? Ösztönösen odaszorította a maszkot az arcához, hogy véletlenül se veszítse el. Az épület oldalán tartotta a jobb kezét és elindult abba az irányba, hogy jó rálátása legyen a hatos házra. Legalábbis viszonylagosan, mert még szemüvegben sem látott többet a süvítő hóviharnál. Előrehajolt és összehúzta magát, ahogy egyik lábát süllyesztette bele a hóba a másik után. Egy. Kettő. Egy. Kettő. Megint úgy érezte szembe fúj a szél, ami lehetetlen, de ahogy a löketek bombázták a fejét, azt az érzést keltették benne. Megtehetett egy jó húsz lépést, mikor úgy ítélte meg, hogy annál az ablaknál állhat, aminél bentről bámulta a fényeket. Fogta a pisztolyát és a levegőbe lőtt.

Utána nézett a rakétának, ahogy az pirosan felrobbant felette. Nem érkezett válasz a túloldalról.

– Gyerünk Toshiro – suttogta maga elé –, nem tudok utánad menni.

Kifogyott az oxigénpalackja. Csakis ez lehetett a magyarázat, hogy hirtelen megint nem bírt lélegezni. Most még inkább leverte a víz, nem tudott mit tenni ellene. A fulladás az egyik legrosszabb rémálma. Az anyja mesélte neki, hogy gyerekként is problémája akadt ezzel. Ha kis korában zokogott, vett egy nagy levegőt, majd nem bírt újat venni. Egyszerűen annyira felpörögött lelkiállapotba került, hogy elkékült a szája, nem tudott lélegezni, és ez nyomot hagyott benne a későbbiekre is. Liv figyelt arra, hogy a fulladástól való félelme ne nője ki magát fóbiává, de mikor leugrott az égből egy ejtőernyős oktatóra szíjazva, az addig felépített védelme vele együtt kiugrott az ablakon. A szél. A szélre nem készült.

Befordult az épület felé, hogy ne az arcába vágjon a szél, egy szinte öntudatlan mozdulattal, megint felemelte az újra töltött pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Ahogy levette a maszkot, levegőhöz jutott. Épphogy. Aztán benézett az ablakon és Toshiro nézett vissza rá.

Liv hátra botladozott, annyira megijedt a látványtól. Toshiro a tenyerét az ablakon tartotta, valami folyadék csorgott az arcán, éjfekete. Tátogott valamit, de Liv sosem tudott szájról olvasni. Elterült a hóban, teljesen belesüppedt. Nehézkesen feltápászkodott és ahogy felnézett meglátta az újabb jelzőrakétát a túloldalról. Nem lehet. Nem telt el sok idő, majd újabb.

Visszanézett az ablakra, amiben most csak a saját megrökönyödött tükröződését sikerült kivennie. Vissza kell jutnia, azonnal. Megragadta a lámpát. Elmászott az épület felé, kezét megint a falon tartotta, hogy az vezesse vissza, a szél megfordult és újból szembe kapta. Livet a fáradság ellenére elöntötte a harag. Ez már több mint nevetséges. Leszegte a fejét és előre indult. Az lesz a legjobb, ha meg sem próbál lélegezni, amíg be nem ér. Gyorsabban szedte a lábát, és mikor nagy erőfeszítéssel behúzta az ajtót maga mögött, ismét elterült a földön. Úgy kapott egy korty levegő után, mintha a víz alól jött volna fel.

Felhúzta magát, és beöltözve indult a pihenő szoba felé. Az ajtó nyitva, de Toshiro sehol.

– Mi a francot keresel itt? – A hang mögüle kérdezett.

Liv megpördült és végre meglátta a férfit. Ez annak ellenére is megnyugvással töltötte el, hogy rettentően haragosan nézett rá.

– Én mi a francot? Te mit keresel itt? Odaát kéne lenned, és…

– Ez az odaát! – vágott közbe Toshiro.

– Ne beszélj hülyeségeket! Ráadásul láttam egy másik…

– Liv! – Toshiro nem volt jó kedvében. – Ez a kettes épület!

– Nem.

Toshiro megragadta és a bejárat felé vonszolta. Liv ki akarta tépni a karját a kezéből, de nem bírta, a férfi sokkal erősebb volt nála. Már épp készült rá, hogy megüti, mikor az elengedte és a falon függő alaprajz felé fordította. Liv ránézett, és ott volt, tisztán, nagy betűkkel. II. Épület.

– Az nem lehet – mondta szinte magának.

– De lehet. – Toshiro már nem kiabált. – Lehet és ez van. Nincs elég jelzőrakétánk egy újabb menetre, a vihar meg csak rosszabb lesz. Itt ragadtunk. Itt kell kihúznunk. – Úgy veszett ki a harag hangjából, ahogy a szituáció megkövetelte a logikus gondolkodást. Még ha a generátor itt kevésbé szeszélyes is, az élelmiszerkészletük legnagyobb részét az egyes épületben tartották. Itt nem húzzák ki napokig.

Liv nem értette, mi történik. Lehetetlen. Nem ment annyit összesen, hogy átérjen egy másik épülethez.

– Valaki van odaát.

– Mi?

– Láttam jelzőrakéta fényeket. Ha nem te voltál, akkor…

– Ne haragudj Liv, de nem tűnsz a legmegbízhatóbb forrásnak.

Liv a tervrajzot nézte, de akárhogy is, ott szerepelt a kettes szám, nem tudta elfogadni, hogy átbotorkált volna egy másik épületbe.

– Valami nem oké.

– Ebben legalább egyetértünk. Furcsán viselkedsz, mióta elkezdőzött ez a kurva vihar.

– Na persze, hibáztass engem, az a legegyszerűbb, nem?

Toshiro úgy látszott elszégyellte magát. Hátra is lépett tőle, és a kezére nézett, amivel az előbb olyan durván megragadta a nőt.

– Ne haragudj. Kicsit túlreagáltam.

Liv tudta, hogy nem ez az első eset. Ha valaki a déli sarkra jön kutatni, annak mindig húzódik egy magánéleti ok is a háttérében. Lehet, az illető nem gondolja, hogy komoly, de általában az. Vannak dolgok, amiket egyszerűen csak jobb lefagyasztani. Toshiro azt hitte, az agresszió problémájának jót fog tenni a nagyobb fokú elzártság, de a stresszhelyzet mindig visszalöki az embereket az elemi, ösztönös reakcióikba, ami Toshnál úgy néz ki, a kiabálás és az erőszakosság. Remek.

A férfi szinte bűnbánóan felnézett rá. Liv nem először látta azt a pillantást, bár mástól. Mintha az, hogy bánja, feloldozná bármi alól is.

– Most ne menjünk ebbe bele! Ha ez tényleg a kettes épület, akkor miért nem megy a fűtés? Hol van Summer?

– Nincs meg.

– Mi?

– Nem találom.

– Hogyhogy nem találod?

– Úgy hogy nincs itt, már minden szobát átnéztem, biztos lázas volt és kitántorgott a hóba…

– Ne gyerekeskedj! Az ajtót nem tudná kinyitni.

Inkább nem említette meg, hogy hallotta a kutya hangját nem is olyan rég. Toshiro már így is meg van győződve róla, hogy Liv ítélőképessége nem megbízható, nem akarta szítani a tüzet.

De a gondolat nem hagyta nyugodni. Hol van a kutya?

Toshiro elment, hogy felmérje az áramhelyzetet, Liv magán tartotta a kabátját, látszott a lehelete. A pihenőszobába trappolt, hogy bevegyen valamit a már ütemesen lüktető migrénjére. A szoba fagyos hideggel várta, ahogy benyitott teljes testében kirázta a hideg. A libabőr, mint egy második hámréteg, nem szűnt meg, állandóvá vált.

Az orvosi kabinethez sietett. Magában lenyelt két zselés fájdalomcsillapítót, majd elrakta zsebre a levelet. Megtámaszkodott a pultban, várta a hatást, de nem állt be. Legalábbis egyelőre. Ahogy a pultot bámulta, közelebb hajolt, majd végighúzta rajta a kesztyűs ujját. Por. Még egyszer, hogy biztos legyen benne, de a pultot és szekrényeket fél milliméternyi por borította. Ez nem a kettes épület, itt nem jártak emberek hetek, de lehet, hogy hónapok óta.

Liv kifutott a folyosóra, ahol az eddig világító fények lekapcsolódtak. Elővette a zseblámpáját és Toshiro után kiabált. Semmi válasz, a sötétség elnyelte a lámpája fényét. Nem tehetett róla, de a félelem befészkelte magát a mellébe, és mint egy virág, lassan kibontakozott, és átjárta minden tagját. Egyedül volt. Egyedül egy kihűlt épületben. Nem kellett volna, hogy ismeretlen érzés legyen, a legtöbb dolgot egyedül kellett megoldania az életében, de a vihar, a sötét és az, hogy egyáltalán nem értette, mi folyik körülötte, jobban megfagyasztotta belülről, mint a hideg kívülről.

Nekiindult, hogy végigjárja az összes szobát, ha kell, benéz az asztalok alá is, de itt kell lennie a férfinak. Megtorpant, ahogy a kezében lóbált zseblámpa fénye a falra vetült. Liv arra fordította a fényt, ahol írást látott a falon. Fekete filccel felírt üzenet. A saját kézírását ebben a fényben is felismerte. Egy tenyér nehezedett a vállára.

Liv testén, mint az áram futott végig a hideg, fogta a súlyos lámpáját, és visszakézből a háta mögé csapott. És talált. Érezte, ahogy a lámpa ellenállásba ütközik. A kéz eltűnt a válláról. Hátrébb lépett, ahogy próbálta a fényt ráirányítani a földön fekvő és ordító emberre, a hangból egyből tudta, hogy hibázott. Toshiro fájdalmasan felüvöltött, a fejéből ömlött a vér. Liv letérdelt hozzá.

– Annyira sajnálom Tosh, mutasd!

A férfinak nem volt ereje, vagy indíttatása vitatkozni, Liv felé fordította a fejét, a nő rögtön látta, hogy egy jó öt centis szakaszon felszakadt a fejbőre, és a vér folyamatosan bugyogott belőle. Livet a vér látványa nem zavarta, az sokkal inkább, hogy ő okozta. Lekanyarította a sálját és Toshiro fejére nyomta, a férfi újra felüvöltött, el akart húzódni, de Liv nem hagyta.

– Tudom, hogy fáj, de el kell állítanom a vérzést. – Megmarkolta a férfi karját és felhúzta, a hóna alá kapta a lámpát, és elindult a pihenő felé.

Toshiro továbbra sem tiltakozott, ez jobban aggasztotta, mintha üvöltözött volna vele.

– Itt vagy? Beszélj hozzám!

A férfi motyogott valamit, de Liv semmi összefüggést nem tudott kihámozni belőle. A francba! A vér melegsége kesztyűn keresztül is érződött. Liv belökte a pihenő ajtaját, ezzel felkavarva a port. Továbbra sem hitte el, hogy a kettes épületben vannak, de ez most nem is számított. Letette a lámpát a pultra, Toshirót pedig lefektette a kanapéra. A férfi kezét rátette a sáljára és megkérte, hogy nyomja a sebet, de ahogy Liv elengedte, Tosh keze lehullott maga mellé, a sál vérrel átitatva toccsant a padlón.

Liv a szekrényből kikapta az egészségügyi ládát. Egy nagyobb gézköteggel nyomást gyakorolt a sebre. Tudta, ezt addig kell tartania, amíg legalább nem csökken a vérzés intenzitása. Vagy eláll. Talán. Toshiro nem volt magánál, vagy csak félig. Liv próbálta kérdezgetni, de nem válaszolt. Ott ült mellette a fejére szorított géztekerccsel, és csak ekkor vette észre, hogy a fény, amiben munkálkodott, némileg vörösre színeződött. A lámpa lencséjét megfestette a férfi vére.

A sokadik perc után Liv elkezdett dideregni az egyhelyben üléstől. A fájdalomcsillapítók nem sokat segítettek, továbbra is úgy érezte dübörög a feje, de mintha az egész testére átterjedt volna. A keze megrázkódott Toshiro homlokán. A férfi légzését tisztán hallotta, de tudta, hogy az eszméletlenség borzasztóan rossz előjel. Liv a fogával lehúzta a kesztyűt a szabad kezéről, a bőre hideg volt, de megérintette vele Toshiro arcát. Semmit nem érzett, a férfi hűvös bőre és az ő kissé fagyos keze, akár két élettelen tárgy is lehetett volna. Az arcán tartotta a tenyerét, hátha kölcsönösen visszatér az élet a két testrészbe, mindenképpen szerette volna, ha Toshiro érzi, hogy mellette van.

Liv torkát elszorította a sírás. Nem értette miért reagált úgy, ahogy, neki nem volt problémája az agresszióval, de kétségtelen, hogy megmagyarázhatatlan félelem kúszott be a bőre alá az utóbbi órákban, és nem talált fogás rajta. A körömpercei felduzzadtak és viszkettek.

Liv a férfi mellkasára tette a kezét, és átvette Toshiro légzésmintáját. Ez volt eddig a legnyugodtabb pillanat ebben az átkozott viharban. Summer tompán felugatott az épületen belül. Liv behunyta a szemét. Nem az ő problémája, legszívesebben nem mozdult volna innen napokig. Toshiro megérintette a kézfejét, ettől egy kicsit megugrott, de visszafogta magát.

– Hahó – hajolt közelebb a férfihoz –, itt vagy?

A férfi csukott szemmel bólintott. Liv elvette egy pillanatra a géz köteget, alatta jócskán csökkent a vérzés, de még nem állt el.

– Rendbe jössz. – Mondta úgy, hogy fogalma sem volt, hogy rendbe jöhet-e. Újabb kutyaugatás. Liv felsóhajtott, de nem engedett a szorításból Tosh fején.

– Summer! Gyere ide! – kiabált hátra, de nem kapott reakciót.

Egy ideig megint csak a légzésük és a leheletük töltötte be a szobát a süvítő szél búgó hangján kívül. A csendbe újra belehasított az ugatás, hangosabban, közelebbről, aztán amilyen élesen jött, úgy egy fájdalmas nyüszítéssel el is hallgatott. Liv erre már felkapta a fejét.

– Summer?

Toshiro megsimította a kezét.

– Hozd be.

Liv bólintott, majd mikor rájött, hogy a férfi nem látja, szóban is megerősítette. Körbetekerte gézzel a férfi fejét, sűrű bocsánatkérések közepette. Egész pofás kötésre sikeredett, kibírja, amíg megnézni mi van a kutyával. Visszahúzta a kesztyűt és megmarkolta a zseblámpát. Toshiro sajátját bekapcsolva hagyta a férfi mellett, egy pohár vízzel együtt. Tosh megköszönte, mire Liv keserűen elmosolyodott. Baromi nagy segítség vagyok.

Kinyitotta az ajtót, elnézett jobbra majd balra. Semmi. Kilépett. A félelem újra visszafészkelte magát, hogy egyedül maradt, hiába feküdt Toshiro az ajtó túloldalán, mégis úgy érezte, hirtelen nagyon távol került mindentől. De hát ezt tudja legjobban, mondogatta magában, egyedül megoldani a dolgokat. Mikor utoljára beszélt az anyjával pont ezt vetette a szemére, hogy nem mehet egyedül neki mindennek. Liv nem bánta, ő választotta a déli sarkot, de lélekben már hamarabb ott volt, mint bárki más.

Summert Toshiro hozta, viccelve mesélte mikor megérkeztek, hogy a gyönyörűszép hosszú szőrű német-juhász kutyának tökéletes a neve egy ilyen helyre. Akkor a bázis full üzemen, vagyis huszonkilenc emberrel működött. Liv rögtön megkedvelte a kutyát, és ő viszont. A szívén viselte a sorsát, de mindkettőjük testi épségének előbbre valónak kellett lennie, mint a kutyáé. Ha Toshiro nem indul el… akkor meg ott lenne a bűntudat. De azzal talán könnyebb együtt élni, mint kockáztatni az életét.

Szólongatta a kutyát, de még egy elfojtott vakkantást sem hallott. Lassan haladt, nem mintha oka lett volna rá, de a furcsa nyugtalanító érzés nem távozott belőle, mint mikor megnéz egy félelmetes filmet éjszaka, majd ki kell menni a folyosóra. Racionálisan tudta, hogy nincs ott semmi, de mégis… mi van ha. Inkább csak elővigyázatosságból. Ahogy elhaladt a hely előtt, ahol Toshirot leütötte, eszébe jutott mit is nézett akkor.

A falra irányította a lámpát. Az írás kirajzolódott:

Átvizsgálva. Minden szoba üres.

Liv állt egy darabig a felirat előtt. Ahogy egyre többet nézte és forgatta a szavakat, annál kevesebb értelme lett annak, amit lát. Szétesett betűkre, hangokra, és nem állt össze. Lehet nem is az ő kézírása, csak beleképzeli. Nagy nyomtatott betűkkel írták, könnyen összekeverhető más írásával. Talán Toshiro körmölte fel magának, mikor nem találta Summert. Liv próbálta elszakítani a tekintetét a számára annyira ismerős betűktől. Sötét van, nem látja jól.

A folyosón hó és por kavargott. A levegő mozgása vajon fűtést jelentett? Ha ablak lett volna nyitva, a havas szél leszakítja a fejét. A szemcsék keringtek körülötte a tompa zseblámpafényben, de nem érzett meleget sehonnan. Megint hallotta a nyüszítést. Summer jajveszékelt valahol nem messze tőle, ahogy haladt előre benyitogatott a szobákba, de üresen pangott mind. Liv megszaporázta a lépteit, az óvatosságát felülírta a tudat, hogy minél hamarabb vissza akar menni a pihenőbe. Közben próbálta kapcsolgatni a villanyokat és ellenőrizni, hogy bárhol van-e áram, esetleg fűtés, de hiába.

A háta mögül újra hallotta a nyüszítést, megpördült.

A kutya ott feküdt a folyosó közepén, Liv azonnal mellé térdelt. A német-juhász nehezen, de lélegzett. Átvilágította a zseblámpával, nem látott rajta sérülést. A kutya felemelte a fejét, barna szemében szomorúság és fájdalom csillogott. Még beteg volt. Liv felmarkolta és a két karjába vette. Alig bírt vele felállni. Summer már nem volt kölyök, legalább huszonöt kilót nyomott, Liv érezte, hogy sokáig nem tudná így cipelni, úgyhogy a vállára vette a kutyát, mint ahogy egy katona tenné a bajtársával. Summer nem tiltakozott, nem marad sok harciasság benne, Liv érezte a lelógó fejét a lapockáján.

Lassan lépdelt, de így is megnyomta a súlya. A kutyának nedves volt a szőre, de mitől? Az nem lehet, hogy kint járt, pedig pontosan olyan érzést keltett tapintásra, mintha a hófúvás lepte volna be. Summer testéből meleg áradt Liv kicsit átfagyott testébe, nyüszögött párat a vállán, Livnek simogatásra már nem maradt ereje, azzal küszködött, hogy tartsa a súlyt. Közeledtek a pihenőhöz.

Liv először csak a morgásra lett figyelmes, majd Summer elkezdett mozgolódni a karjában. Nem nagyon, csak amíg az erejéből telt, ha egészséges, talán le is ugrott volna, most csupán izgett és morgott. Majd nekiállt halványan ugatni valamit a háta mögött. Az egykori nagyhangú öblös ugatásának nyomába sem ért, de akkor is folytatta. Liv gyorsított amennyire tudott, nem nézett hátra, már így is felállt a szőr a tarkóján. Summer tovább folytatta. Mikor Liv be akart nyitni a pihenőbe megállt a keze.

Egy légy repült el az orra előtt. Utána nézett, nem hitt a szemének. Hónapok óta van itt, de eddig egy bogarat vagy legyet sem látott. Aztán még egy. Liv oldalra fordította a fejét és meglátta Summer hasát.

Berontott a szobába. A vállán a kutya egyre nagyobb vehemenciával ugatott, nehezen sikerült megtartania. A német-juhász hasán egy sebben vonaglottak a kukacok és a legyek. De hát nem volt semmi baja! Kicsit betegeskedett, mikor itt hagyta, nem volt rajta seb! Ha be is köpte valami állat, ahhoz napok kellenek, hogy kikeljenek. Summer nyugtalanul ficánkolt, Liv próbálta megnézni a sebét, szerencsétlen buksi, iszonyatosan fájhatott. Ki kell mosnia. Megsimogatta a kutyus majdnem öt centis szőrét, erre Summer kicsit megnyugodott, és visszább vett az izgésből.

Liv a szeme sarkából figyelte az ajtót. Nem mert ránézni. Ő is érezte, nem csak a kutya. Valami volt mögötte. Valami, ami szinte kaparta az agyát hátulról. Liv tudta, hogy gyerekesen reagál, azzal hogy a fejére húzza a takarót, bármi is az, nem fog megszűnni. De az ösztönös reakcióját nem tudta elnyomni.

Summer valamennyire megnyugodott, vizet is adott neki. Liv Toshiróhoz lépett, aki visszazuhant az eszméletlenségbe. Liv megint lerángatta a kesztyűjét, most már melegebb volt a keze, és Toshiro nyaki erére helyezte. Csukott szemmel próbált koncentrálni a dobbanásokra, alig halványan, de érezte, hogy még ütemesen lüktet az élet a férfiban.

Felállt, nem volt választása, fűtenie kell, minden más másodlagos. A hideg mindannyiukat hamarabb elvinné, mint bármely más veszély. Liv megpróbált mentális listát készíteni a teendőkről, de az agyán úgy érezte egy blokkoló van, és ezúttal nem a pánik miatt. Persze, az is bejátszott, mert szíve szerint, nem ment volna ki soha többet az ajtón.

– Nincs ott semmi. Nincs kint semmi – mondogatta magának, Toshirónak és Summernek, de egyikük sem igazolta vissza a feltevését.

Liv megkísérelt elvégezni pár meditációs gyakorlatot a pulzusa lecsillapítására, de mint régen a jóga óráin, most sem sikerült neki elérni a kívánt hatást.

Magához vette a jelzőpisztolyát, maradt néhány tölténye, akár fegyverként is használható, ha kell. Elvette Toshiro oxigénpalackját, most ellenőrizte mennyi van benne, majdnem tele. Generátort nem tud javítani, ez tiszta sor, de a kettes épülettől jobbra lévő raktárban kell, hogy legyen pár hősugárzó, meg használható felszerelés. Szükségük volt rá, tehát ki kellett mennie. A kilincsre tette a kezét, visszanézett a betegeire, mindketten egyenletesen szuszogtak amikor elindult.

A folyóson a kavargó por megzavarta az érzékeit, egy pillanatig azt hitte már is kint van, majdnem felhúzta a maszkot a fejére, mikor tudatosult benne, hogy igazából hol áll. Nem gondolkozott tovább, nagy iramban nekiindult az ajtó felé, elhaladtában nem nézett a falra, pedig biztos feltűnt volna neki, hogy megváltozott az írás rajta. Liv suhant a folyosó vége felé, ezúttal a főbejáratot akarta használni.

Az ajtó egészen befagyott, tudta, hogy ez nem történhetett volna meg. Nekifeszült, de semmi. Hátrébb ment, a fáradsága ellenére is felszívta magát és nekirohant a fagyott, súlyos ajtónak, de az nem mozdult. Újra neki futott, de szinte lepattant róla. Újra és újra. Kimelegedett, de nekifutott megint, egyre messzebbről, fókuszálva, lendületet gyűjtve. Minden egyes körben izzadva tért vissza a kiinduló pontra. A sokadik nekicsapódásra érezte, ahogy a jég szakítószilárdsága megadja magát és Liv a lendülettel kivetődött a hóra.

Annak ellenére, hogy készült rá, hogy a szél ismét szembe kapja, a tény, hogy nem tudott lélegezni, mindennél jobban halálra rémítette még mindig. Felhúzta a maszkot megnyitotta az oxigént és várta a megnyugvást, de nem jött. Bár a palack tele, a torka még mindig lezárt. Lemerevedett a keze, a lába, a tüdeje, úgy érezte a sejtjei nem jutnak oxigénhez. Üvölts! Sikíts! Akármi!

Liv sokadik próbálkozásra is néma maradt.

Letépte az arcáról a maszkot, megint a szélnek háttal fordult, de az rögtön az arcába csapott. „Ha nem engeded el magad, nem fogod élvezni.” A rászíjazott férfi a tarkójával üvöltözött, hogy ha megfullad az nem az ő hibája lesz. Ekkor valamit csinált az oktató, ami végül kizökkentette. Megharapta. A fájdalom.

Liv lehúzta a kesztyűjét, és elővette a svájci bicskáját a zsebéből, felhúzta a kabát és ruha rétegeket a karján, a jeges hideg azonnal lefagyasztotta. Nem nézte melyik pengét nyitotta ki, csak erőteljesen odanyomta a bőréhez, hogy átszakítsa az amúgy is igencsak vékony réteget. Egy pillanatig azt hitte nem érzi a fájdalmat, ezért mélyebbre vágott, és nagyobb sebet kanyarított az alkarjára. A receptorai végre felfogták mi történik, és összerántották az agyában, amit kellett, a légcsöve végre szabaddá vált, Liv felordított a szélviharral szemben, üvöltött ameddig bírt. Az alacsony nyomású levegő beáramlott a tüdejébe. Mikor abbahagyta, tisztán hallott egy másik üvöltést is közelből, ami jó pár másodpercig folytatódott, majd elhalt az éjszakában.

Liv kipattan szemekkel szétnézett, miközben szárazan felköhögött, a légcsövét újra végigfagyasztotta a levegő. Visszhang. Esetleg a szél játszik. A kezét rászorította a vérző pontra, semmi komoly, legalábbis a karján, a mostmár teljesen érzéketlen ujjhegyei szürkévé színeződtek.

Visszahúzta a kesztyűt és rá a kabátot, a raktár felé vette az irányt. A nyugtalansága egy fél gondolatig sem hagyta el. Magára húzta a maszkot és leszegett fejjel szembe sétált a széllel, de most már lélegzett. Megy ez, csak lépni kell, egyik láb a másik után.

Mikor felnézett már az ajtó előtt állt. A kilincsért nyúlt, mikor a hátába csapódott valami. Az ajtóhoz vágta a löket, egy reccsenéssel eltört az orra. Furcsa sistergést hallott maga mögül, mintha valami égne, iszonyatosan fájt mindene, de két lábra tápászkodott, a kapucnit nem vette le, nem volt hajlandó visszanézni. Egy kézzel fogta meg a kilincset, amit belefeküdve húzott hátra, majd gyorsan bependeredett a védett zónába. Azonnal látta, hogy rossz helyen jár.

A lámpák égtek, és már a folyosón érezte, hogy kellemes meleg van odabent, minden nyugodt és működőképes. Liv a földön ülve nézett körül, megint nehezen fogadta el, amit lát. Az égett szag megcsapta, lerángatta magáról a kabátját és a földre vágta, lángolt. Nem taposta el tüzet, csak nézte, ahogy felemészti a dzsekit. Az orrából és a karjából a vér a padlóra csöpögött, a hátán a pontból ahol eltalálta a löket, pókhálószerűen terjedt szét a szinte bénító fájdalom.

Liv az ereje végét járta. A jobb karja lüktetett a vágás miatt, de úgy érezte az egész teste egy nagy lüktető seb, fájt minden, főleg levegőt venni. Az fájt a legjobban. Az orra, a torka, a bordái, a tüdeje, ujjhegyig futó fájdalommal járt minden egyes lélegzés. Hozzáért az arcához, hogy megvakarja, érezte, hogy egy foltban elfagyott.

– Hahó – kiabált bele érdes hangon az ürességbe – van itt valaki?

Nem kapott választ. A fal mellett felhúzta magát, a kabátja lassan kialudt és fekete égésnyomot hagyott a padlón. Liv tett egy lépést, de megcsúszott a véren. Szorította a karján a sebet, de a csöpögés nem állt el. Nem tudta levetkőzni a déjà vu érzést, ami úgy ütötte el, mint a vonat. Már érezte ezt a szagot korábban, már állt itt egyszer így. Az nem lehet, hogy megint rossz helyen van! Ez az egyes épület, minden azt mutatja, de nem lehet itt. Kizárt.

A falon támaszkodva bentebb tántorgott. Megtorpant egy szoba előtt, ami pontosan úgy nézett ki, mint az ő helye. Besétálva látta, hogy a laptop még mindig nyitva, rajta a megírt levéllel együtt, amit már nem tudott elküldeni. Meddő kísérlet volt, a vihar már bőven tombolt a fejük fölött. Miért nem küldte el hamarabb? Miért várt eddig, mikor tudták mi várható? Hol járt? Nem tudott visszaemlékezni tisztán. Odakint?

Liv leült a székére megmozgatta az egeret, a laptop életre kelt, és újra elolvasta az üzenetet.

Ne menj ki. Ne mozdulj. A szél! Higgy nekem. A szél lesz az. Vagy a hang. Van valami odakint. Sosem verekeded át magad rajta. Sosem lesz vége. Ne menj! Nem érdemes. Értük sem. Egyre többet felejtesz. Minden alkalommal rosszabb. Nézz magadra! Haldokolsz! Maradj veszteg. Könyörgöm.

Alatta sorszámok, Liv elkezdte lefele görgetni őket, végeláthatatlan számok, egyesével egymás alatt. A keze megdermedt a klaviatúra felett, ahogy a végére ért a sornak. Lábdobogást hallott odakintről. Megértette. Odaírta az eggyel nagyobb számot és leütötte az entert. Maradj veszteg.

– Semmi? – Toshiro teljesen beöltözve lépett be az ajtón.

– Semmi – Liv végignézett a férfin. – Biztos, hogy menni akarsz?

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (23 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Húha. Csak húha.
    Ennek a novellának abszolút a helyezettek között kellett lennie. Olyan zsenialitással alkalmazza a zsáner eszközeit, hogy azt tanítani kellene. Nagyon szeretem a pszichothrillereket/horrort, sokat is olvasok benne, de ritkán találkozni ilyen kiválóan felépített atmoszférával, történetvezetéssel.
    Nagyon kreatív és ötletes a helyszín, az alaphelyzet (kapásból féltenünk kell az életünket, elszigetelve, a hidegben, a folytonos szélzúgásban), és noha eleinte vágytam arra, hogy még több részletet megtudjak a karakterekről, hogy közelebb kerüljenek hozzám, a végére rájöttem, nem, ez pont így volt jó.
    Briliáns, a székembe szegezett, a csavar a végén ütött. Még mindig borzongok.
    Köszönöm!

  2. Kezdetben azt akartam írni, hogy tele van kapkodással, logikai hibával, de a végén kiderült, hogy szegény hősnő csak megtébolyodott a magánytól. Az elméje játszik vele, amit a szerző remekül érzékeltetett. Végig sikerült fenn tartani a rejtélyt, az izgalmat. Bár én azt hittem, hogy űrlények vannak a dologban 🙂

  3. Izgatottan vártam, hogy olvashassam a nyertes novellákat, ennek a címét pedig különösen érdekesnek találtam. Ám elolvasva sajnos csalódást okozott számomra. Értem az alapkoncepciót és ötletesnek tartom, de a megvalósítás nem volt az igazi. A kapkodás és az érthetetlenség itt stíluselem, de szerintem kissé túlzásba ment az élvezhetőség kárára.
    Számomra a leírások is hiányosak, és furcsa az „elhaladtában nem nézett a falra, pedig biztos feltűnt volna neki, hogy megváltozott az írás rajta” nézőponttörés (?).
    Viszont kiemelném, tetszett az Antarktisz helyszíne, és mint mondtam, az alaptörténet is ötletes.
    Szeretettel gratulálok a megjelenéshez és a helyezéshez is! Óriási dolog 348-ból harmadiknak lenni, és mégha nekem nem is jött be, de biztosra veszem, hogy a KMK szerkesztők értik a dolgukat és pontosan tudják, miért ezt választották.

  4. Van benne néhány elírt szó, rosszul használt kifejezés, de kit érdekel, ha ennyire eltalált a hangulat? 🙂 Akármennyire is látom a hibákat, nem tudom nem elnézni őket, mert minden más szempontból nagyon tetszett az írás. Zsigeri szinten hat, és ezt nehéz elérni. Ráadásul a hibái mind javíthatók egy szerkesztés során. Egyszóval gratulálok a szerzőnek. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük