Kia: Pillangólány (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Figyelmeztetés: erotikus tartalom, korhatár: 18 év!

*

A történet margójára

Ady Endre: Megöltem egy pillangót

Megölök egy pillangót,
Óh, áldott isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyűlöletemért
Hal meg e szines féreg.
Ki várja a holnapot:
Igy várja azt a holnap.
Vágjon elé a halál
Minden boldog mosolynak,
Szakadjon meg az erő,
Kezdetén nagy vívásnak,
Ne legyen víg lakoma
Az élet mindig másnak.
Tűz legyen minden arany,
Minden boldog csók méreg.
Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
Hát ezért öllek én meg.
S boldog vagyok, mert öltem.

*

I.

„Amikor a fény hirtelen alszik ki, a sötétség mindig emésztőbbnek tűnik. Emésztőnek és feketének. Pontosan ilyen a bennem élő sötétség.”

1. Törékeny mámor

Virág

 

A férfi tekintetében tükröződő feneketlen éhség végigperzseli a testem.

Kacér mosolyt villantok rá, hívogatót, incselkedőt. Így mosolyoghatnak az álmok, amikor csábítón a fülünkbe súgják, hogy egyszer majd valóra válnak.

A férfi felvonja az egyik szemöldökét, én pedig bólintok. Mert igen, akarom, hogy ma éjjel én legyek az, akivel az éhségét csillapítja.

Egy pillanatra összemosódik a kép, elvesznek az élek és határok, de ahogy pislogok, megint tisztán látom őt.

Lusta mosolyra húzza az ajkát, miközben elindul felém. Fekete farmert és egy sötétkék inget visel, melynek ujját egészen a könyökéig tűrte. Vonzó pasi, sötét, veszedelmes színekkel. A szeme villanása olyan, akár egy ragadozóé, és mintha a tél minden hidege zsúfolná magát belé. Tetszik nekem ez a rideg érzéketlenség.

Elfordulok tőle, megemelem a pulton nyugvó poharat. A jéghideg pezsgő és a bárt átitató fülledt meleg találkozása apró cseppeket csalt a pohár oldalára. Nedvesek lesznek az ujjaim, de nem zavar, még jól is esik ez a leheletnyi hideg felhevült bőrömnek. A türelmetlenség és a sóvárgás lángot vet testem minden porcikájában. Ahogy a nagy kortynyi pezsgő végiggördül a torkomon, mintha csillapodnának ezek a lángok. Csak éppen nem eléggé.

– Helló! – Érdes, szuroksötét hangja van. Rosszul végződő esti mesék és erotikus fantáziák hangja.

A férfira emelem a tekintetem, az ajkamat kényszeríteni kell, hogy őrizze még kicsit a mosolyomat. Így közelebbről harminc-harmincötnek saccolom, nem mintha számítana. Amíg ő nem kérdez a koromról, nincs értelme feszegetni a köztünk tátongó különbséget.

– Mi lenne, ha ugranánk a felesleges részeket?

– Ezt hogy érted? – A meglepettség fakó ráncokat vés a homlokára.

– Meg akarsz dugni, nem? Nincs ellene kifogásom, de nem érdekel, ki vagy, szóval… – hallgatok el kérdőn.

A férfi előbb hitetlenül néz rám, aztán mélyről jövőn elneveti magát.

– Gyere! – nyújtja felém a kezét, amikor szétgurulnak körülöttünk a nevetése hangjai.

Mielőtt megfognám a kezét, egy hajtásra megiszom a pezsgőm maradékát. Nem szeretek pazarolni.

A kezem szinte elvész az övében. Határozott, erős szorítása van – reményeim szerint szexelni is így fog. Az se baj, ha kemény és durva lesz. Csak égesse ki belőlem annak a maradékát, amivel az alkohol és a fű nem bír.

– Gyakran csinálod ezt? – kérdi, mikor már a tavasz illataitól undorítóan reménykeltő éjszaka borul ránk. A virágillat mintha átitatná a levegőt, rózsaszín és fehér illatok – hamis káprázat. Nem rajongok a tavaszért, a virágokért még úgy se. A szépség rothadó illúziója mind. Az irónia netovábbja, hogy Virágnak hívnak – bár, ha jobban belegondolok, végül is én magam se vagyok más, mint a szépség lassan rothadó illúziója.

– Hogy elmegyek idegenekkel egy körre? – pillantok rá, és mikor bólint, gúnyos kis félmosoly szökik az arcomra. – Igen.

Nem látszik rajta, hogy meglepődött volna, bár ezt nem is feltételeztem. Aki csak rám néz, nem láthat bennem mást, mint egy könnyen kapható, gyors menetet. Se a felsőm, se a szoknyám nem bíz sokat a képzeletre, az enyhén szólva is ribancos magas sarkúról már nem is beszélve. Aztán ott a füstös smink, a buján hullámos fekete tincsek, és persze a pillantások, mosolyok – vagyis mindaz, amilyennek látszani akarok. De nem érdekel, ha megbámulnak. Csak a testemet látják, és végtére is mi a test? A lelkemet nem érhetik el – bár már nem is nagyon van mit elérni.

– De ugye nem hivatásos vagy?

Milyen szépen fogalmaz, mindjárt meghatódom.

– Nézőpont kérdése. De ha ez aggaszt, nem kell a pénzed.

Nem, én nem pénzért szexelek, hanem felejtésért, de ehhez semmi köze.

Nem szólunk többet egymáshoz. A pasi nem messze a bártól egy patinás épülethez vezet. Kényelmes, hogy ilyen közel lakik, legalább nem kell taxizni sem oda, sem vissza.

Beüti a kódját a kaputelefonon, az éjszaka álom-illékony szövetét felsérti a berregés. Kitárja előttem az ajtót, és roppant udvariasan előre enged. A lépcsőházban állott, dohos szag fogad, az a fajta, amit csak régi épületekben érezni. Szétkenődött idő és megannyi élet itt felejtett kipárolgásai.

A férfi villanyt kapcsol, ebben a közegben nagyon idegenül hat a neon temetőhideg fénye.

Fanyalogva nyugtázom a lift hiányát, és a lépcső felé indulok. Hátrapillantok a férfira, és rajtakapom, hogy a fenekemet bámulja.

– Tetszik, amit látsz? – kérdem kihívóan.

Nem felel, csak mosolyog.

Mosolyog akkor is, amikor már a lakásában szembefordul velem. Nem lép közelebb, és én nem is hívom.

A nappalijában vagyunk. Csak lopva nézek körbe az előszobából beszűrődő gyér fényben. Soha többet nem jövök ide, és most sem lakásnézőbe érkeztem. Elég tudnom, hogy hol van a kanapé.

Lassan vetkőzöm le. Megoldom a felsőmet tartó zsinórt – rafinált kis felső ez: csak ki kell bontanom az elején lévő fűzőt, és könnyedén lehullik rólam. Nem viselek melltartót, ez alá a felső alá valóságos bűn lenne.

A férfi tekintete éhesen kalandozik a testemen, és ettől forróság vágtat végig az ereimben. Akarom, hogy kívánjon. Akarom, hogy akarjon. Hogy elveszítse az eszét, a józanságát, a gátlásait, és megadja nekem mindazt, amit én akarok.

A szoknyám is a földön köt ki. Falatnyi csipkés tangában és magas sarkúban állok előtte.

Szégyentelenül csúsztatom a kezemet a hasamra, majd lassan a lábam közé, és gátlástalanul kezdem simogatni magam. A bugyin kívül, a vékony selyemanyagon át, hogy jól láthassa, ahogy mozognak az ujjaim. A törékeny fehéret a puhán csillogó feketén. A másik kezem a mellemre téved, lassú köröket rajzolok ágaskodó mellbimbóm köré.

Kéjsötét türelmetlenség mélyíti el a férfi tekintetét, ahogy figyel.

A csend és a vágy lüktetve, egymást ölelve feszül közénk.

Lassan, akár egy áldozatát cserkésző vad, közelebb lép hozzám. Remegős izgalom járja át a testem, mikor végigsimít egyszerre mindkét karomon. Felhőkönnyű az érintése, egészen addig, míg a csuklómig nem ér. Mindkét karomat egyszerre húzza a hátam mögé, hogy egyetlen kezével satuként fogja össze a csuklóm. Másik keze a derekamra fonódik, és magához ránt. Ívbe feszül a hátam, ahogy hozzá préselem magam.

Felém hajol, meg akar csókolni, de félrefordítom a fejem, így a szája csak súrolja az enyémet. Ilyenkor mindig eszembe jut Julia Roberts és a Micsoda nő, de elhessegetem a gondolatot az alig-mosollyal együtt.

A számba veszem a fülcimpáját, majd végignyalom a nyakát. Vadító morgás szakad fel a torkából, és szorosan magához húz. Érzem az erekcióját, érzem, hogy szinte átdöfi a nadrágját. Érzem, és ez felizgat, kívánom őt.

Valahol bennem a lelkem maradéka szűkölve kucorodik össze.

A gondolataim csúnyán vicsorognak rám, és gúnyosan azt firtatják, hova tűnt az eminens jó kislány.

Se a lelkemre, se az eszemre nem figyelek. Már nagy gyakorlatra tettem szert ebben. Néha még eszembe jut, hogy ha látnának, mennyire meglepődnének ebben a pillanatban azok, akik úgy tartanak számon, mint a jó tanuló, hallgatag lányt. Mit szólnának ehhez a tanáraim, akik mind azt hiszik, csendes és kedves mintadiák vagyok?

Az igazság az, hogy fogalmuk sincs arról, ki vagyok igazából. Nem ismerik a lelkem sötét és rothadással teli posványát. Nem engedem, hogy ismerjék.

Egyszer megmutattam magamból mindent, kendőzetlenül és nyersen. Aztán megtanultam hazudni, leginkább azt, hogy jól vagyok, pedig én már sosem leszek jól – talán csak ezekben a pillanatokban, amikor olyan közel van az áhított feledés.

A férfi nyakát csókolom, a nyelvemmel végigsimítok a bőrén. Érzem az arcszesze friss illatát, érzem a vére pulzálását. Megőrjít a tudat, hogy ez miattam van, hogy én vagyok rá ilyen hatással. Egészen olyan érzés, mintha irányíthatnék, mintha lenne hatalmam a történések felett.

Felmordul, elengedi a csuklómat, és belemarkol a fenekembe. A másik keze feljebb vándorol, és a mellemet érinti.

Most, hogy szabad a kezem, nekiesek az inge gombjainak. Hamar végzek vele – ebben is nagy gyakorlatom van már.

Lerángatja rólam a tangát, én pedig róla a nadrágot, a tárcájából elővesz egy óvszert, a kezembe nyomja, aztán megragad a derekamnál fogva, és megemel. Tetszik, ahogy megfeszülnek a karján az izmok, ahogy kirajzolódnak az erei.

Köré fonom a lábam, és átölelem a nyakát. A magas sarkú rajtam maradt, de ez egyikünket sem zavarja.

A kanapéhoz visz, és a széles háttámlára ültet.

– Nem kell velem finomkodnod, nem vagyok törékeny – szólalok meg.

– Pedig úgy nézel ki – feleli rekedten, és a keze az oldalamról a nyakamra siklik. Átfogja a torkomat. Nem szorítja meg, és tudom, hogy nem bántana. Nem az a fajta. Az érintése nem durva, nem kegyetlen, inkább csak… kísérletező, felfedező. Mintha nem hinné el, hogy valakinek lehet ennyire vékony a nyaka. Elbűvöli az, hogy mennyire sebezhetőnek látszom. A legtöbb férfit elbűvöli.

A szemébe nézek, és mosolygok. Talán azt hiszi, megijeszthet, de lehetne akármilyen durva, engem nem hatna meg. Senkit nem hatna meg, aki nap mint nap látja mindazt, amit én látok.

A férfi mosolyogva elengedi a torkomat, a keze visszasiklik a mellemre. Lehajol, és mohón a szájába veszi az egyik mellbimbóm, amivel izgatott, sóvárgó nyögést csal ki belőlem. A keze a lábam közé siklik, és elmerül a forró nedvességben.

Amikor finoman megharapja a mellbimbóm, olyan izgalom fut végig a testemen, hogy a vállába kell kapaszkodnom. Elégedetten mormog, tetszik neki, hogy hatással van rám, hogy a végletekig korbácsolja a vágyam.

Végigsimítok a mellkasán, izmos hasán, aztán a kezem a kőkemény és vastag merevedésre kulcsolódik. Nem vagyok gyengéd, keményen markolom meg, aztán pedig hevesen kezdem mozgatni a kezem.

– Akarlak – nyögi zihálva, és újra megpróbál megcsókolni, de ezúttal sem hagyom. Beletörődve a nyakamra tapasztja a száját, a nyelve forró és heves.

– A tiéd vagyok – suttogom.

Most a tiéd, erre a pillanatra csak neked létezem, ugyanúgy, ahogy te pedig nekem.

Kibontom az óvszert, és felhúzom rá.

Egyetlen gyors lökéssel hatol belém. Meg kell szoknom, hogy bennem van, de nem bánom a feszítő fájdalmat. Ahogy mozogni kezd, már nem is érzem.

Hátrahajtom a fejem, és élvezem, ahogy minden lökésnél villámcsapásként árad szét bennem a borzongás.

Remegek én is, ő is. Kapaszkodunk egymásba, a körmöm a bőrébe mélyed, a foga nyomot hagy rajtam. Nem finomkodunk, hagyjuk, hogy a testünkbe állatias ösztön marjon.

A szenvedély sötét illataitól megperzselődik körülöttünk a levegő.

Nincs ebben semmi szépség. Mindketten a saját vágyunkat hajszoljuk.

A rajtunk végigömlő gyönyör csalóka, csak pillanatnyi. Törékeny mámor, a valóság széthasadt szilánkjai – és az üresség, amikor kicsúszik belőlem. Ez az üresség, ez a megfosztottság az egyetlen, ami értelmet ad annak, hogy itt vagyok. A gondolatok nélküli lebegés. Amikor már egyedül vagyok, de még nem zuhantam vissza a valóságba. Amikor a magány nem vet bennem féktelen tajtékokat, amikor a világ elmém peremére szorul.

Ez az a pillanat – a feledés.

Mosolygok.

Mikor elhúzódik tőlem, óvatosan leszállok a kanapéról, és tétovázás nélkül a padlóra ejtett ruháim felé indulok. A cipőm sarka kopog a fényesre lakkozott parkettán.

Úgy kezdek öltözni, hogy egyetlen pillantást sem vetek rá. Amiért jöttem, megkaptam. Ő is megkapta, amiért ide hozott, úgyhogy már nem tartozunk egymásnak semmivel.

– Nem maradsz?

Ugyan mi értelme lenne? Beszélgetni nem akarok, vele aludni meg pláne nem. Soha senkivel nem alszom. Nem akarom, hogy hallják a nyöszörgésemet, az éjszakát szétszaggató sikolyaimat. A rémálmaim és én, köszönjük szépen, remekül megvagyunk magunkban.

Megrázom a fejem, miközben befejezem az öltözködést.

– Hogy hívnak?

Milyen édes, hogy eszébe jutott megkérdezni. Nem érdekel, hogy velem így bánik, de valahol mélyen dühít, hogy talán más lányokkal is így fog viselkedni. Én akartam, hogy ne tudjon rólam semmit, hogy ne kérdezzen, de más lányok esetleg reménykednek majd, még akkor is, ha könnyen adják magukat. Mert a reményt iszonyat nehéz kiirtani magunkból.

– Most őszintén: szerinted tényleg számít? – mosolygok rá fanyarul, aztán a szex illatával a bőrömön magára hagyom a férfit, aki négy év múlva, egy ködös őszi reggelen, csúnyán összeroncsolt testtel egy autóbalesetben veszti majd életét.

*