Khim: Vízjelek

Mindent mollba, úgy üt igazán.

Mély, kemény traktusok, csak minél több legyen benne a b-hang. A basszer majd úgy duruzsol, hogy nemcsak a membránok remegnek bele a mélynyomóban, hanem a gyomrunk is. Lassú számot könnyű írni.

Kitárom a kezem, az ujjaim egy oktáv szélességében terülnek el a billentyűkön. Egy-két fehér és sok fekete billentyű, ennyi az egész. Egyik lábam a pedálon nyugtatom, míg másikkal már dobolom is az ütemet. Komótos, kifejezetten gyászmenetes.

Bár minek szántuk volna, ha nem épp annak?

 

– Gergő is biztos örülne neki… – motyogta maga elé Kata, aztán megint kifújta az orrát.

A garázsunkban ültünk össze, mint minden pénteken. A szétnyitható kerti székeket szembefordítottuk, azokon kuporogtunk felhúzott lábakkal. Dóri is szipogni kezdett a zsebkendőjébe, míg Balázs összeszorította lefelé görbülő száját. Nem akart nyápicnak tűnni a két lány előtt. Én csak köröztem egyet a bal vállammal, mire nagyot reccsent a hátam, és csendesen feljajdultam.

Kata úgy meredt rám, mintha a padlóra köptem volna.

– Jó, megírom. – mondtam. – De a tanároknak is szólni kell, hogy bevegyék a programba, meg ilyenek.

– Azt majd elintézem.

– Menni fog a szöveg, Kálmán? – pillantott rám Dóri. – Mármint megírhatom én is, de Gergő neked volt… – kezdte, viszont amikor megremegett a hangja, inkább elhallgatott.

– Persze, jövő héten már próbálhatunk is.

A zenekar vezetőjeként a dalok nagy része az én kezem alól került ki, természetesnek tűnt, hogy én búcsúztatom el az egyik tagunkat. A dalszövegírás tényleg nem tartozott az erősségeim közé. Dóri jóval ügyesebb volt nálam, verseket is írt, meg minden, de ezt a feladatot nem ruházhattam át másra. Gergő az én barátom volt, én ismertem a zenekarból a legjobban.

Mégsem ment, csak ostoba frázisok jutottak eszembe. Annyiszor gépeltem le, majd töröltem vissza az „elmúlt” szót, hogy már rágondolva is elkapott a hányinger. Egy hét alatt jó, ha nyomorult fél sort izzadtam ki magamból. Kata naponta hatszor kérdezett rá, hogy állok, és a temetés után még bizakodva azt hazudtam neki, hogy egész jól, de ahogy teltek a napok, a helyzet nem javult. Nem szaporodtak a soraim, helyette egyre merészebb kijelentésekkel válaszoltam a nyaggatásaira. Csütörtökön már azt mondtam neki, ez lesz az évszázad dala. Elégedettnek tűnt.

Bezártam a szövegszerkesztőt, és visszafordultam a zongorához. Legalább a dallam alakult.

 

Nem szeretem a temetéseket. Senki sem szereti a temetéseket, mégis mindig megtartják őket. A rokonok sírnak, a meghívottak feszengnek, amiért ők képtelenek rá, bár ezt várnák el tőlük. Az osztály is jelen volt, úgy vonultunk tömött sorban, egymásba karolva, mintha ballagás lenne. Mindannyian egy-egy krizantémot szorongattunk, és a zuhogó esőben leszegett fejjel vánszorogtunk a család után.

Katával ketten legelöl mentünk. Úgy szorongatta a karomat, hogy elzsibbadt a séta alatt. A szertartáson is végig mellettem ült, fogta a kezem, én meg csak vacogtam a vékony dzsekimben, és a szipogását hallgattam. Baromira idegesített. Zsebkendőt nyomtam a kezébe, de ő a könnyeit itatta fel vele a taknya helyett.

Az osztályban az összes lány sírt, főleg amikor a koporsót a gödörbe eresztették, és Gergő anyja az első göröngyöt ledobta. Bukfencet vetett a gyomrom, amikor a földdarab a deszkáknak ütődött. Kata felzokogott, és az arcát a vállamba fúrta, épp, mint az özvegyek a háborús filmekben. A munkások a pap intésére szorgosan lapátolni kezdték a földet, mintha minél előbb el akarnák tüntetni a koporsót a szemünk elől. Közben az atya valami olyasmiről prédikált, hogy testvérünk porhüvelyével együtt a bánatunkat is eltemetjük. Ja, eltemetjük. Mélyen magunkba.

Azt hittem, a temetés után végre elcsitulnak a pletykák a suliban. Emlékszem, két évvel ezelőtt halt meg kettővel felettünk a b-ben egy lány leukémiában. A temetéséig mindenki róla beszélt – ki ismerte jobban, ki tudta pontosan, mi a baja? Ettől zengett a folyosó. Az emeleten a fényképe előtt legalább egy tucat mécses égett, de ahogy eltemették a lányt, az emléke is elhalványult. Már csak az évzárón emlékeztünk meg róla egy percben, és a mécsesek is egyre fogytak a fénykép elől, míg végül csak a legközelebbi barátai gyújtottak neki minden nap.

Gergőnél nem így történt. Mintha minden sarokban róla beszéltek volna, de ahogy megláttak közeledni, zavartan elfordultak. Felhúzott az álszentségük. Úgy tettem, mintha észre se venném, de attól még idegesített. A pofázók nagy része életében nem beszélt Gergővel, a nevét is a halála után jegyezték meg, most mégis úgy tárgyalták ki őt maguk között, mintha a pszichológusai lettek volna. Az dühített a legjobban, hogy azt hitték, érdekel, milyen hülyeségeket hordanak össze. Hát marhára nem érdekelt!

A temetés szombaton volt, a következő héten egyszer sem feleltem, pedig töriből már nagyon érett. A tanárok átnéztek rajtam. Azt is láttam, hogy amikor angolból egyes lett a szódolgozatom, Horváthné nem írta be a naplóba. Máskor örültem volna neki, hogy kivételez velem. Apám már amúgy is plafonon volt a rossz félévi átlagom miatt, most viszont felidegesített, hogy úgy tettek, mintha én is megszűntem volna létezni csak azért, mert megüresedett mellettem egy hely!

Katával se lógtunk együtt. Ő szívesebben sírta ki magát Dóri vállán, mert a lányoknak lelkizniük kell ahhoz, hogy megvigasztalódjanak, én viszont nem igényeltem a társaságot. A többiekkel általában szerdán beültünk valahová, vagy kimentünk a partra, mert aznap csak öt óránk volt. Most ez elmaradt, egyedül Gergő képe előtt futottunk össze csütörtökön a nagyszünetben. Az én mécsesem háromszor aludt ki, amikor lehelyeztem a földre. A harmadik után nem is gyújtottam meg újra, mire Kata és Dóri rosszallóan pillantott rám.

 

Egyik nap, úgy éjfél körül, anya már harmadszorra nyitotta rám az ajtót. Az első kettőnél csak állt, nem akart megzavarni. Az osztályfőnökön keresztül a fülébe jutott, hogy dalt szerzek Gergő megemlékezésére, ezért hiába paterolta el a húgom nyolckor aludni, engem hagyott dolgozni. Harmadszorra is csak odasétált hozzám, és a vállamra tette a kezét – majdnem összecsináltam magam ijedtemben.

– Meddig szeretnél fennmaradni? – kérdezte.

Tippem sem volt.

– Időben lefekszem.

Bólintott, meg akarta simogatni a fejem, de elhúztam. Szomorú lett, én meg ideges, de ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy ne aggodalmaskodjon feleslegesen, inkább csak visszafordultam a szintihez.

Ideje volt meghallgatnom, mit sikerült kemény egy hét alatt összehoznom. Hátradőltem a székben, majd ujjaimat a tarkómon összefonva hallgattam a felvételt.

Hulladék volt, talán még rosszabb, mint a szöveg első tizenöt verziója.

– Mi ez a szar? – A hangok nem kapcsolódtak lánccá, nem volt dallam, nem volt harmónia. Inkább tűnt az egész néhány izzadósan összetákolt akkordnak, mint zenének. Töröltem az egészet a francba, és csak bámultam magam elé. Nem volt semmim, de nem tudtam a szintetizátorhoz érni, mert ha csak ránéztem, elfogott a kudarcérzet, és legszívesebben belerúgtam volna a hangszerbe.

Egy hét szenvedés után semmi értékelhetővel nem tudtam előrukkolni. A próbán ideges voltam, majdhogynem lámpalázasan kuporogtam a széken. Egy darabig még reménykedtem, hogy megfeledkeztek az ígéretemről, de amikor Kata újra kérdőre vont, feltámadó zavaromban füllentettem.

– Kiment a fejemből. Tanulni kellett matekra.

Hülyeség volt hazudnom, de már nem vonhattam vissza. A többiek úgy meredtek rám, mint egy idegenre. A székeik is így álltak: ők szorosan egymás mellett ültek, a válluk összeért, én meg másfél méterrel távolabb szeparálva tőlük. Gergő mindig a balomon ült, ezért ott kimaradt egy hely, Kata meg… a fene se tudja, miért húzódott el ennyire. Ez bosszantott.

– Ha nem tetszik, akkor írja meg más! Dóri, tiéd a szöveg, Balázs meg tudtommal szintén írt már számot – vontam meg a vállam. Rossz ötlet volt, mert csak még jobban sajogtak tőle az izmaim.

Balázs feje felvidult. Pazar, írhat egy számot az elpatkolt haverjáról! Ki ne örülne a lehetőségnek?! Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de visszafogtam magam. Dóri tekintete egyre rosszallóbbá vált, míg Kata arca kivörösödött a méregtől.

Felálltam, mielőtt nekem esett volna valamelyikük. Erősen összpontosítanom kellett, hogy ne rohanjak ki a garázsból, és ne vágjam be magam után az ajtót, csak lazán sétáljak ki.

Odakint hideg és nyirkos volt az idő, egész héten esett. Előszedtem a farzsebemből a cigisdobozt. Tíz napja nem gyújtottam rá. Mindig Gergő bátyja vette nekünk az utánpótlást… Ezek szerint ez lesz az utolsó doboz.

A füst elárasztotta a tüdőm, és azonnal megnyugodtam. Kata utánam jött a kertbe.

– Neked meg mi bajod van? – kérdezte, miközben behúzta maga után az ajtót.

Rápillantottam, majd inkább a kerítésre, és újra felparázslott a cigim vége, mielőtt válaszoltam volna.

– Nekem semmi.

– Persze, semmi! Hogy szarhatsz ennyire az egészre?

– Mondtam már, kiment a fejemből. Fater azt mondta, megnyúz, ha még egy karóval hazaállítok. Ennyi.

– Minden nap megkérdeztem, hogy állsz! Hogy felejtetted el? Nézz már rám! – kiáltott fel, majd meglökte a vállam. Rá akartam üvölteni, hogy az anyját lökdösse, de aztán mégis felé fordítottam a fejem. – Úgy viselkedsz, mintha téged egyáltalán nem rázott volna meg!

– És?

– Még az igazgató is ki van akadva!

– Örülj neki, hogy én nem!

Egyre dühösebbnek tűnt.

– Úgy viselkedsz, mintha Gergő egy vadidegen lett volna!

– Ha jól tudom, most lelkileg támogatnod kellene engem, nem pedig cseszegetni!

– Jól van! – kiáltotta sírva. – Akkor tartsuk szünetet!

– Mi?! Szakítani akarsz?!

Egy darabig hallgatott, majd másfelé terelte a témát.

– Te tudtad, hogy Gergő mennyire jó barátod volt? – Már megint szipogott. Két hete ezt a szörcsögő hangot adta ki.

– Miért kell Gergőt mindenbe belekeverni?!

– Azért, mert neki is köze van hozzá!

– Gergőnek semmi köze hozzánk! – kiáltottam.

– Te tudtad, hogy kikosaraztam?!

Nem tudtam, de most igazából ez érdekelt a legkevésbé.

– És akkor mi van?

– Az van, hogy mert te is akartál tőlem valamit, inkább félreállt. – Pillanatra elhallgatott, feltételezem, a könnyeit nyelte vissza. – Merthogy ő ennyire jó barát volt! Nem egy érzéketlen barom, aki még a barátja megemlékezésére sem képes összehozni egy számot!

Talán van az ember fejében egy biztonsági kapcsoló, és ha eléri az idegbaj, akkor az automatikusan leállítja. Én is valami hasonlót éreztem: egyik pillanatban még legszívesebben a falhoz vágtam volna az öngyújtót, a következőben meg valami hideg borzongás futott végig a gerincemen. Nem nyugodt voltam, hanem zsibbadt, a térdem is megremegett alattam.

Tudtam, hogy Kata és Gergő jó barátok, igazából azt is kitalálhattam volna, hogy Gergő valamikor szerelmes volt Katába. Ki ne lett volna? A fele osztály így érzett. Nem ez zavart, hanem az, hogy Gergő ezt sosem említette nekem. Mindig a c-s lányról, Lilláról beszélt; nem hittem volna, hogy már előtte is kinézett valakit magának.

– Gondolom, azért állt félre, mert tudta, hogy nincs esélye nálad – mondtam végül.

Kata elkomorodott.

– Tudom, hogy mi bajod van. Most már minden Gergőről szól, és egy olyan egoista pöcs, mint te, ezt képtelen elviselni!

 Hátat fordított nekem, visszament a garázsajtóhoz, és már a kilincset markolta, amikor még a fejemhez vágta: – Különben meg lett volna esélye!

Jó darabig néztem utána, aztán elnyomtam a cigit a ház falán, és kicsörtettem a kertből. Úgy döntöttem, hagyom az egészet a francba, és inkább hazamegyek. Aztán meg rádöbbentem, hogy már eleve otthon voltam. Úgy viselkedtem, mint egy zavarodott idióta.

Akkorát rúgtam a kukába a buszmegállóban, hogy letörött a támasztórúdról, és a sok csikk meg szemét az árokba ömlött. Utána még párszor megtapostam a kukát, míg a műanyag engedett, és beleszakadt a lábam. Két vénasszony szitkozódott, és ujjal mutogatott rám a buszmegállóban.

– Fogják be! – ordítottam rájuk, aztán otthagytam a kukát is, meg őket is. Legszívesebben felültem volna a buszra, hogy itt hagyjam ezt az egész szaros várost, de végül csak kivonultam a folyópartra, és ledöglöttem a lépcsőkre.

Még mindig esett, kirázott a hideg, ahogy a vállam verte, mégsem mozdultam egy tapodtat sem. A víz zavarosan és sötéten hömpölygött előttem, rengeteg gallyat meg szemetet hordott magával.

A rendőrség szerint itt esett a vízbe. Vagy legalábbis ezen a húsz méteres szakaszon. Erős volt a sodrás, és a Duna szintje sokat emelkedett az olvadás miatt. A víz lehetett vagy hat fokos, bárki esett is bele, az izmai pár perc alatt görcsbe rándulhattak tőle, aztán pedig vége a dalnak. Gergő jól úszott. Nyáron, amikor leapadt a vízszint, főleg itt, a szigetközben simán át tudtuk úszni a folyót, de télen még csont részegen se jutott volna ilyen baromság az eszünkbe.

A rendőrség azt mondta, hogy jegesek lehettek a lépcsők. Gergő megcsúszott, beverte a fejét, aztán a vízbe gurult. Láttak már erre példát. Csak azt nem értette senki, hogy mit keresett itt este kilenckor, tök egyedül. Ezért hordtak össze mindenféle ostobaságot, és emiatt nem tudtak még mindig leszállni a témáról.

Olyan szívesen dobtam volna valami nehezet a vízbe. A lépcsőket nagydarab kövekből rakták össze, de akadt köztük néhány laza. Feszegetés után ki tudtam emelni az egyiket, majd tiszta erőből a folyóba vágtam. Élesen csattant az alsó lépcsőfokokon, a víz meg embermagasságban csapott fel utána. Marha jó érzés volt. A Dunát nem lehetett eltörni, megsebesíteni, mégis király volt többször is jól a közepébe hajítani a kődarabokat, közben meg fennhangon anyázni.

Aztán visszavetettem magam a lépcsőkre, és széttárt karokkal hagytam, hogy elöntsön valami érzelem a dühön kívül. Sajnálni akartam magamat! Még két hete se történt, hogy meghalt a legjobb barátom, és a barátnőm ahelyett, hogy vígasztalt volna, inkább hisztirohamot kapott, meg lehordott mindenféle féregnek. Nyomós okom volt arra, hogy kikészüljek! Miért nem hagytak békén?!

Talán még egy órát töltöttem a tóparton. Mélyeket lélegeztem, vártam, hogy elöntsön a szomorúság. Még egy kis férfias sírással is kiegyeztem volna, de nem történt semmi, és az az erős feszülés sem szűnt meg a mellkasomban. Áztattam a lábam, és bámultam az eget meg a mozgó faágakat. A cipőm lassan megtelt vízzel, míg a lábam térdtől lefelé elzsibbadt, és a lépcsőfokok is árkokat hasítottak a hátamba. Végül keréknyikordulásra emeltem fel a fejem, de mielőtt feltápászkodhattam volna, anya már rám vetette magát. Nem értettem, hogy keveredett oda, azt pedig végképp nem, miért bőgött. Csak azt hajtogatta, hogy attól félt, én is a vízbe ugrom.

Tehát ő is elhitte a pletykákat…

 

Hétfőn senki sem jött oda hozzám a suliban.

Tizenöt perce ültem a padon, és bámultam a szünetben a futópályán köröző embereket. Már alig éreztem a hátsóm, talán a farmerom oda is fagyott a deszkákhoz. Tök egyedül voltam, pedig mellettem még legalább hárman elfértek volna, de mindenki csak sétált körbe-körbe, miközben be nem állt a szájuk. Pedig lehet, hogy meséltem volna a rongálásomról a folyónál, vagy elpoénkodtam volna arról, hogy anyám mennyire halálra rémült, amikor meglátta a harci sérülésem, amit a kuka okozott. Egész este a lábam mosta, meg fertőtlenítette, mintha egy kutya marcangolta volna szét. Megmutathattam volna a nevetségesen vastag kötést, pedig még csak varrni sem kellett a sebet. Rég csináltam már ekkora ökörséget, de senkit sem érdekelt. Pedig voltak barátaim a bandán kívül is, például Lacival többször benn maradtunk délután focizni, míg Tomival egy általános iskolába jártunk. Három héttel ezelőtt pár métert se tudtam volna megtenni anélkül, hogy valaki rám ne köszönjön, vagy oda ne jöjjön hozzám.

Most csak figyeltek. Az egyik alacsony, copfos lány még hátra is fordult, amikor elhaladt előttem a barátnőjével. Látásból ismertem őket, eggyel alattunk jártak, énekkarosok voltak, mint Kata meg Dóri. Közben a barátnője nagyon magyarázott neki, és arra sem vette a fáradtságot, hogy lehalkítsa a hangját.

– … a Dunába péntek este, mint Gergő – csíptem el a fél mondatot. Kirázott a hideg, inkább vissza is mentem az épületbe mielőtt a folytatást hallottam volna. Igyekeztem tudomást sem venni a rengeteg elborzadt szempárról, ami követett. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy mi a franctól lettem nekik hirtelen ennyire érdekes, de túl száraznak éreztem a nyelvemet, hogy egy szót is kipréseljek magamból. Többször hallottam, hogy „Gergő barátja”-ként emlegettek egymásnak, mintha egy tragikus sorsú sztár nevenincs haverja lennék.

Úgy éreztem, mintha tiszta erőből gyomorszájon vágtak volna. Talán azért, mert rosszat ettem a hétvégén, vagy mert semmit, mindenesetre a mosdókig eljutottam. Végül nem hánytam, csak egy kicsit szemeztem a vécécsészével. Össze akartam törni valamit, pedig sosem voltam agresszív. Folyton azt verik az ember fejébe, hogy az erőszak nem megoldás semmire, most mégis úgy tűnt, hogy néhány betört orral együtt a problémáimat is összezúzhatom. De nem mehettem csak úgy oda valakihez az iskolában, és verhettem be a képét, mert baromságokat terjesztett rólam. Főleg nem egy lányét.

Mégis ki volt az a húgyagyú szerencsétlen, aki kitalálta, hogy ki akarom csinálni magam?! Miért gondolják, hogy ha valaki kimegy a partra, tuti bele is ugrik a vízbe? És mi a jó büdös franc köze ehhez Gergőnek?

Lassan már Gergő nevétől is görcsbe rándult a gyomrom. Magamra zártam a vécé ajtaját, elhúztam a reteszt, majd lehajtottam az ülőke fedelét és arra rogytam le. Nem akartam többé elmozdulni onnan. Összeszorítottam a fogam, míg sajogni nem kezdett, és a homlokom az ajtónak támasztottam.

Gyáva dolog volt, tudom. Csak a lányok menekülnek a WC-be, ha kibeszélik őket a hátuk mögött. Mi nem.

A mosdóba beszűrődött a csengő hangja, angolra kellett menni. Új elhatározással tápászkodtam fel, és eldöntöttem, hogy néhány okoskodó idióta miatt nem fogom szarul érezni magam. Kizártam a sok kíváncsi szempárt, figyelmen kívül hagytam azt is, hogy mindenki összesúgott a hátam mögött. A pletykák általában nem élnek tovább pár napnál. Ha nem törődök vele, hamar meg fogják unni. De az mégis baromira idegesített, hogy egyik szünetben sem jött oda hozzám senki, egyedül az osztályfőnök kérdezte meg az utolsó órán, hogy jól érzem-e magam.

– Csodásan!

Hazafelé menet végül mégis belebotlottam Katába. A buszmegállóban ácsorgott, pedig neki nem is onnan ment a járata. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, mert ha még egyszer beszélünk egymással a közeljövőben, szakítás lesz a vége. Elsétáltam mellette, majd inkább a menetrendet vizslattam, pedig már fejből tudtam az összes járatot.

Szipogni kezdett mögöttem, amitől borzongás futott végig a hátamon.

– Beszélni szeretnék – kezdte elcsukló hangon. Egyszerűen nem értettem, miért képtelen felhagyni a hülye nyafogással.

– Miről? – kérdeztem.

– A pénteki dolgokról. Úgy jött le, mintha téged okolnálak, pedig…

– Nem csinálta ki magát! – kiáltottam fel türelmemet vesztve, és megfordultam – Honnan a büdös életből szedtétek ezt a hülyeséget?! Nem találtak sem búcsúlevelet, sem végrendeletet, vagy bármi mást.

– De mostanában olyan másnak tűnt… Hallgatagabb lett, meg hát a szülei is válnak…

– Másnak is váltak már el a szülei. Ez csak belemagyarázás!

– És ha nem?!

– Akkor meg sokkal gyengébb volt, mint hittük! – vágtam rá.

Kata félrenézett, a szél pirosra csípte az arcát, de a homloka a méregtől vörösödött el. Megint kiabálni fog velem.

– Nem értem, hogy lehettetek ti barátok – mondta hűvösen.

– Képzeld, közel sem volt annyira tökéletes, mint hiszed!

– Hogy vagy képes így beszélni róla?!

–Nem azért nem próbálkozott nálad, mert akkora nagy barátomnak tartotta magát! Egyszerűen gyáva volt és kész! Félt a visszautasítástól! A c-s csaj után már fél éve ácsingózott, de hozzászólni sem mert, nemhogy randira hívni!

Talán akkor se háboríthattam volna fel jobban, ha felképelem.

– Egyszerűen gusztustalan vagy! – mondta remegő hangon.

– Akkor nem értem, miért velem jársz?

– Talán azért, mert régen másképp viselkedtél. Mióta meghalt, teljesen kifordultál magadból!

Automatikusan hátráltam egy lépést, és inkább a csizmájára meredtem. Kata igazat mondott, tényleg sokat változtam. Megváltoztam, de nem az én hibám volt. A többiek tehettek róla, meg ez a Gergő téma! Nem értem, miért akart mindenki beszélni róla. Attól, hogy napi szinten rágódtunk a tettén, még meghalt. Tök mindegy, hogy a folyó mellett csak ökörködött, és véletlenül csúszott a vízbe, vagy szánt szándékkal gázolt bele, meghalt.

– Én csak szeretnék már túllépni ezen.

– De mi van, ha mi vagyunk a hibások? – kérdezte.

Most már a saját cipőmet fixíroztam. Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, és megint fellobban bennem a düh. Annyira szerettem volna, ha Kata eltakarodik. Vártam, hogy mikor jön már az a tetves busz. Még két perc? Miért nem tud most az egyszer előbb ideérni?!

– Nem mi vagyunk a hibások – vágtam rá.

– De mi van, ha mégis?!

– Nem mi vagyunk a hibások!

– De ha…

– Jól van, akkor hidd azt, hogy te tehetsz az egészről, ha ettől jobban érzed magad! – ordítottam rá.

– Érzéketlen barom vagy!

– Tényleg? Akkor már biztos nem ér meglepetésként, hogy kidoblak! – kiáltottam. Kata arca megnyúlt, és még a sírásról is megfeledkezett, de nem bámultam rá sokáig. Hátat fordítottam, felhúztam a vállam és elsétáltam. Nem érdekelt már a busz, sem Kata.

 

Még mindig égtek a mécsesek, pedig már a harmadik hét telt el.

Rég nem gyújtottam újat, mégis valahányszor elsétáltam a kép előtt, mintha szaporodni láttam volna a gyertyákat, ahelyett hogy fogytak volna.

A pletykálás alábbhagyott. Már nem fordultak utánam a folyosókon. Gergő még továbbra is téma volt, főleg mert vészesen közeledett a szalagavató és a megemlékezés, de rólam nem beszéltek többet. Sem Gergő barátjaként, sem sehogyan. Az osztályban mindenki Kata oldalára állt a szakításunk után, én lettem az ügyeletes rosszfiú. Azt viszont nem fogtam fel, a többi srác miért lett ilyen távolságtartó velem. szemben. Mintha nem is miattam, hanem azért barátkoztak volna velem eddig, mert én vagyok Gergő barátja.

A bandánk is feloszlott, már másodszorra maradt el a próba, és mivel senki sem szorgalmazta, hogy újra összegyűljünk, biztonsággal ki lehetett jelenteni, hogy ennyi volt. Minden, amihez Gergőt valaha szálak kötötték, lassan szétesett. Mint a szülei házassága, meg a bátyja egyetemi tanulmányai.

Nem értettem. Gergő jó fej volt, persze, különben én sem barátkoztam volna, de nem kiemelkedő egyéniség. Amolyan osztály bohóca, amiből minden évfolyamban akadt legalább egy a raktáron. Én sem azért kezdtem el beszélni vele, mert lehengerlő személyiségnek tartottam. A barátságunkban nem volt semmi sorsszerű. Azért lettünk jóban, mert mi ketten tudtunk először bringázni az óvodában, így míg az óvónők a többiekkel küszködtek, mi már fel-alá száguldoztunk az udvaron, majd később délután a városban is. Vicces gyerek volt, szerette, ha nevetnek rajta az emberek, ezért azt se bánta, hogy ehhez néha hülyét kellett csinálnia magából. Persze, hogy sokan kedvelték.

Kata tévedett. Nem az zavart, hogy most mindenki Gergővel foglalkozik. Az zavart, hogy lassan mindent neki tulajdonítottak, amit én értem el. A banda az ő ötlete volt, de én szedtem össze a tagokat, írtam a dalok nagy részét, szerveztem a fellépéseket, szerkesztettem a plakátjainkat, és kértem meg a szüleimet, hogy adják oda a garázst péntekenként. Kata pedig… lehet, hogy neki is tetszett, de én hívtam el randizni, míg ő magában őrlődött. Miért vagyok rossz ember, hogy előbb léptem, és miért ő lesz a barát mintaképe, holott csak gyáva volt?!

Vajon Gergő tudta, hogy utána majd minden összeomlik?

Irigyeltem. Ha én dobom fel a talpam, értem is ennyi mécsest gyújtottak volna? Nekem is megemlékezést tartanak? Miattam is bűntudatot érez a fél osztály? Amiért nem vették észre a nyilvánvaló jeleket? Amiért nem őt választották be először a csapatba tesin? Amiért nem engedték, hogy lemásolhassa a matek házit szünetben? Vagy amiért nem hívták meg a születésnapi bulijukra? Miattam is mindenki egy trágya embernek érezné magát, aki csak most döbben rá, hogy mennyire értékes barátot veszített el?

Gyáva, önző baromnak tartottam Gergőt. Egyszer sem gondolta végig, hogy milyen lavinát indít el a tetteivel? Ha problémái akadtak otthon, miért nem szólt? Ha tényleg boldogtalan volt, amiért nem járhatott Katával, miért vele beszélte meg a dolgot és nem velem? Miért nem hagyott legalább egy kurva levelet hátra?! Elvileg én voltam a legjobb barátja, de nem értem annyit, hogy megdob egy kurva sms-sel, mielőtt a vízbe veti magát! „Bocs, de ennyi volt.”, „Mondd meg Katának és a szüleimnek, hogy sajnálom” – vagy bármi! Miért nem fordult hozzám, miért nem beszélt velem, mi a faszért van az, hogy szinte mindenki látta a biztos előjeleit a tettének, csak én nem?!

– Meg fogod égetni a cipődet. – Hátratántorodtam, amikor az osztályfőnök megszólalt mellettem. Észre sem vettem, hogy idelopakodott, vagy azt, hogy majdnem rátapostam az egyik mécsesre. – Nem kellene már otthon lenned?

– Ja, de.

Szánakozva nézett rám, mint egy főúton kihajított kutyára.

– Ha bármikor beszélni szeretnél…

– Nincs szükségem rá – vágtam közbe.

Láttam rajta, hogy erősen kételkedik. Nem tudom, az egyre pocsékabb jegyeimre, vagy a pár ellógott órámra gondolt-e. Mintha nem lennének minden ember teljesítményében hullámvölgyek.

– Pedig jó lenne, ha egyszer itt maradnál délután, és egy kicsit elbeszélgetnél Horváthné tanárnővel.

– Nem vagyok dilis!

Az hiányzott csak, hogy elküldjenek az iskolapszichológushoz. Épphogy leszálltak rólam, ha most bent kellene maradnom, mindenki azt hinné, Gergő miatt golyóztam be.

– Senki sem mondta, hogy az vagy. De jobb lenne, ha…

– Nincs szükségem pszichológusra!

– Fiam, egyértelműen látszik, hogy nem tudod magad túltenni Gergő halálán…

– Nekem már semmi közöm ahhoz a faszhoz!

Az ofő megdermedt. Egy pillanatra én is, majd mielőtt a tanár felocsúdhatott volna, átgázoltam a mécseseken, és elmenekültem előle. Utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. Talán most először voltam őszinte, mégis borzalmasabban éreztem magam, mint eddig bármikor.

 

Foltokban úszott a jég a Duna felszínén. Egész éjjel esett, és még most is szállingózott néhány hópihe a levegőben. Gubbasztottam a köveken, és bámultam a folyót, lassan indulnom kellett, ha nem akartam elkésni a szalagavatóról.

Nem voltam többé dühös, csak zsibbadt… csalódott, azt hiszem. Már semmiben sem lehettem biztos. Abban sem, hogy ismertem-e igazán Gergőt.

Valakinek megcsikordult a talpa alatt egy kavics, mire hátra pillantottam. Egy kicsit meglepődtem, hogy Katát láttam ott álldogálni a hosszú szövetkabátjában, nem számítottam rá.

Sokat fogyott. A télikabát meg pulcsik miatt nem tűnt fel eddig, de most egyértelműen látszott, mennyire beesett az arca, és feltételeztem, hogy a tonnányi smink alatt sötét karikák húzódnak. Most nem sírt, még csak nem is szipogott, én pedig nem tudtam többé dühös lenni rá. Lassan feltápászkodtam a földről, majd odaléptem hozzá, megfogtam a vállát, és óvatosan magamhoz húztam. Hagyta, de a karját felemelte, hogy ne simulhassunk össze. Egy kis távolság mindig volt és mindig lesz közöttünk, és ezt el kellett fogadnom.

– Nem te vagy az oka – motyogtam.

Akkor kitört belőle. Hangosan zokogva fúrta az arcát a vállamba, és éreztem, ahogy a mellkasomon ökölbe szorítja a remegő kezét.

Sohasem hittem volna, hogy Gergő egyetlen elejtett megjegyzése miatt magát okolja majd a történtekért. Nagyon lányos dolog volt azt feltételeznie, hogy az ő döntése vette rá Gergőt arra, amit tett, de nagyon kedves is egyben. Eszembe juttatta, hogy elsősorban miért akartam annyira a barátnőmnek. Jólelkű, rendes lánynak ismertem meg és nem másokat gyanúsítgató, hisztis fruskának. Gergő halála belőle is a legrosszabb oldalát hozta elő, és ez valahol megnyugtatott. Csendesen ringattam, hadd sírja ki magát.

Lemaradtunk a megemlékezésről, de cseppet sem bántam. Gergő talán élvezte volna, hogy ekkora a felhajtás körülötte, és az egész suli miatta állhat egy percig síri csendben, de ez az egész számomra másról szólt. Egyikünk sem akart egy lenni a gyászolók között. Megkönnyebbültem, nem voltam egyedül, de ezt az érzést nem akartam százakkal megosztani.

Katával úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a sajátmagunk kis szertartását. Pénteken, suli után, a próba idején. Ez lesz a banda utolsó összejövetele, és jobb is lesz így.

– Én majd megírom – jelentettem ki. Kata kétkedve pislogott rám, ezért hozzátettem: – Ezúttal tényleg.

Már erősen sötétedett, amikor elbúcsúztunk egymástól. Az alatt a pár óra alatt Kata végig a kezemet szorongatta, zsibbadni kezdtek az ujjaim, amikor végre elengedett. Intettünk egymásnak, majd külön utakon sétáltunk haza. Mindketten tudtuk, hogy már soha nem leszünk több egymásnak, mint barát.

 

Első hallásra egyszerre tűnik morózusnak, de mégis agresszívnek a darab. Főképp az első harmada. C-moll és f-moll váltogatja egymást, egyre erősebben, dühösebben, egészen a tetőpontig vibrál az akkordok között az elfojtott feszültség. Akkor pedig, mintha elvágnák. Egy vékony, játékos dallam úszik be a kemény taktusok közé, a moll dúrba vált, de csak hamisan lesz vidám. Ász-dúr, f-moll, D-dúr és az egész megkoronázásaként egy G-dúr.

Hátradőlök a székben. Nem érzek sem elégedettséget, sem büszkeséget, de megkönnyebbültem. Igaz, még mindig nyomasztanak az események és lelkiismeret furdalást érzek a minősíthetetlen viselkedésem miatt, de már túl vagyok az első kiadós bőgésemen is – ciki, hogy épp Kata előtt, viszont legalább róla tudom, hogy nem kürtöli majd világgá –, ami azért nagyon jólesik. Könnyebbnek és felszabadultabbnak érzem magam, vannak terveim is, például hogy visszamegyek a zeneiskolába. Kicsit megkopott a tudásom, de hamar visszarázódom majd a klasszikus zenébe. A szüleimet amúgy is zavarta a zaj, amit péntekenként csaptunk.

Nem felejtettem el Gergőt, erről szó sincs. Megbocsátottam neki. És reméltem, hogy ő is hasonlóan tesz, bárhol is van.

Néhány kérdésre sohasem kapom meg a választ, de készen állok arra, hogy megtegyem a következő lépést. Most már nélküle.