Kenaz: Láttalak odafent

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A lányokért jöttem

Hajszálon múlt, hogy nem hajtott túl a kanyaron, hogy aztán a pár száz méterrel feljebb levő buszmegállónál kelljen egy elnagyolt ipszilonnal megfordulnia. Az autó fájdalmasan rázkódott alatta a keréknyomok által minduntalan újra-és újraformált, sáros földúton, a rendőrségi fényszóró bordó-kék derengést kölcsönzött a szürkülettől életlenné vált formáknak, és Ibolya azon töprengett, hallott-e már egyáltalán erről a helyről.

A Mángorló-tanya.

Már kapásból azt illetően is bizonytalan volt, mi is az a mángorló, noha nem tartotta magát műveletlennek. Tíz éve immár, hogy rendőr őrnagyként szolgált a székesfehérvári főkapitányságon, tiszteletét tette már a megyei kis-és nagytelepülések többségén, de ez a Szabadbattyán-környéki, világtól elvágott tanya, még térképen sem került elé soha.

Szebb látvány fogadta, mint amire számított. A kerítést nemrégiben cserélhették, az előkert rendezett volt. A már ott álló mentőautó, rendőrségi járművek és az utat félig elfoglaló tűzoltókocsi miatt csak odébb, a térdig érő fűben tudott leparkolni. A kiszálló járőrök közül az egyik ott várta a kapuban, és amint észrevette, tiszteletteljesen üdvözölte.

– Úgy nagyjából a fele világos a helyzetnek – szólt Ibolya, ökölbe szorított kezeit csípőre tette. – Tehát a bejelentő hisztérikus, és azt állítja, nincsenek meg se a lányai, se az exférje.

– Igazából még a férje – pontosított a járőr. Izmos, fiatal férfi volt, tejfölszőke, sörterövid haja alól kilátszott a fejbőre. – De erről is eléggé össze-vissza beszél.

Az őrnagy biccentett. Ilyesmivel már volt dolga, nem is ez volt a furcsa, hanem a hely maga. Egy befejezetlen művészi alkotásnak tűnt, egy félkész festménynek, amin még száradnak a legutóbbi ecsetvonások. Az exférj szemmel láthatóan rengeteg munkát ölt bele: a ház falait átfestették, a selymes, élénkzöld gyepet gondosan lenyírták, a rusztikus hangulatot árasztó veteményest kézzel tákolt kerítés határolta el a kert többi részétől, a lécekre málna- és szederbokrokat futtattak. Egészen hátul jókora, felásott rész húzódott, a technikusok egy része akörül sertepertélt, míg a távolban, a tanya legvégében, a kavargó pernye felhőjében ott füstölgött a lényeg: a fa, amibe villám csapott.

 – Folytassátok a munkát hátul, az asszonyt átveszem.

Elkérte a fiatalembertől a jegyzeteit, és elindult, hogy beszéljen a bejelentővel. Az ereszről kaspók függtek alá, bennük tömött fürtökben illatozó, mézsárga, lila, fehér virágokkal, és mikor Ibolya közelebbről is megnézte őket, látta, mindegyik cserépre egy-egy nevet írtak, alkoholos filccel, férfias, határozott kézírással. Klau. Klári. Klári. Klau.

A feleség a harmincas évei közepén járt, homlokába tépettre vágott frufru hullt, ruháiból és lófarokba fogott, sötét hajából égett szag áradt. Összegömbölyödve gubbasztott az elnyűtt kanapé sarkában, két karja közt egy öreg, ráncos pofájú, hangosan lihegő Basset houndot szorongatott. Ibolya a bemutatkozással, majd nyitó kérdésekkel kezdett; professzionális volt, de szívélyes. Olyannyira rögzült már nála ez a stílus, hogy gyakorta azzal vádolták a gyerekei, velük is így kommunikál.

– A lányokért jöttem – motyogta a nő. Telt ajkán friss, fel-felszakadó seb éktelenkedett, elharaphatta, amikor becsapott a villám, állítólag a közvetlen közelében, ám más külsérelmi nyomot nem találtak rajta. – Nem voltak sehol, sem ők, sem Lóránt. Lefety vezetett oda, a fához, hátra. A lombházhoz. – Az ablak felé fordult. A régi csűr fölött kivehetők voltak a hatalmas tölgy legfelső ágai, és az egyre lejjebb ereszkedő sötétségben látszott, hogy néhol még mindig izzanak, mintha maga Hádész nyílt volna meg Balsaiék gyümölcsöse mögött.

– Azt állítja, ott voltak fent? Akkor is, amikor becsapott a villám? – Ibolya tudta az előzetes jelentésekből, ez lehetetlen volna. Sem sérültek, sem testek nem kerültek elő a lángok és a lombház romjai közül. De meg akarta érteni a nőt, próbált pontosan abba a látószögbe helyezkedni, ahonnan ő szemlélte a világot, hogy a zagyvaságok közül kiszűrhesse a nyomokat, mint a hamu közül a lencsét.

– Láttam. És értem, higgye el, értem.

– Mit ért? És mit látott, Petra? Azt, hogy az exe, vagy a férje, bántotta a lányokat? Hogy elvitte őket? Volt másik autója is azon felül, ami a garázsban áll? Ami, ha jól olvasom, egy 2015-ös, szürke Honda Civic.

A nő a fejét rázta, hosszabban, mint az emberek általában, ide-oda billegett, mint egy ingaóra, majd megállt, ízlésesen manikűrözött ujjait Lefety szőrébe fúrta.

– Lelepleződtem – mondta végül, és mikor felnézett, az őrnagy valami különöset látott mogyoróbarna szemében. Mintha a pupillájából eredő, és íriszeit behálózó vonalak felizzottak volna, akár a felhevült drótok; mintha odabent is vihar tört volna ki, amit ő egy üvegablakon át nézett volna. – Nem láttam mást, csak magamat.

 

Min gondolkodsz?

Július harmadik hete, apás hét, végre, a legjobbkor. Mintha az isteni gondviselés akarta volna így, erre a hétre esett Klau születésnapja, vasárnap délutánra pedig a lombház is elkészült, ott várta a lányokat fejedelmien, új-és fafesték illatúan.

Persze az erőviszonyok nem voltak kiegyenlítettek a 2-1-es beosztással, de Lóránt nem is várta Petrától, hogy összetörje magát a korrektség nevében. Durva naivitás lett volna ez annak fényében, hogy a nő úgy jelentette be szűk egy évvel ezelőtt, hogy van valakije, hogy az azt megelőző mondata az volt, „szerintem ez a tej már savanyú”.

Inkább a képed volt kicseszett savanyú, de folyamatosan, gondolta Lóránt, ahogy az ismerős, kökénykék Astra begördült a kapu elé, de aztán ismét csak tudatosodott benne, hogy ezek a gondolatok csak erőtlen kis ördögpatronok a valóság acélkemény felszínén, miszerint még mindig szereti a feleségét. Nem tudott nem belefeledkezni a látványba, ahogy Petra kiszállt a kocsiból, és a homlokára tolta a napszemüvegét, fehér pólóinge a mellkasára simult, alatta élesen kirajzolódtak a melltartója vonalai.

Csatt! A lányok kirobbantak a hátsó ülésekről, és ez volt az egyetlen dolog, ami el tudta terelni a nőről figyelmét.

– Lefety! – sikkantotta Klau, és már rá is vetette magát a lomhán előügető kutyára, piros hátizsákjával olyan volt, akár egy kis katicabogár. Klári hősiesen betolta a kaput, amit nővére hagyott bevágódni, és az apjához tipegett rövidke, de fürge lábain. Lóránt jól begyakorolt mozdulattal kapta a karjába, és ettől egy csapásra egymagasak lettek.

– Apu! Muti a virágokat!

Mindet megvizsgálta, az összes kaspót, kiváltképp azokat, amiken az ő neve állt. Egytől-egyig megsimogatta, megszimatolta a virágokat, megállapítva, hogy nőttek, kivéve a nővére lobéliáját, ami továbbra sem volt több egy kis csutkánál.

– Jaj, ez mindig ilyen kicsi marad? – nyafogott Klau, de nem vette igazán a szívére, jobban lekötötte Lefety, aki a lányka újonnan beszerzett szemüvegének összenyalogását tűzte ki célul.

Petra a Pad körül téblábolt. Mivel csaknem egészen befedték a köré telepített, metszésre szoruló rózsa-és liliomfákról aláhulló, fonnyadt levelek és virágszirmok, le kellett sepregetnie a kezével, mielőtt helyet foglalt volna, és rágyújtott volna egy szál cigarettára. Lóránt csak később csatlakozott, miután felgardírozta a lányokat a padláson kialakított gyerekszobába. Lentről is hallani lehetett izgatott csivitelésüket, és egy pillanatban az ablak is kitárult, a fehér függöny szappanhabként tódult ki rajta, Klau koronafonatos buksijával együtt. Az anyjának integetett („szia, anyu!”), és Lóránt melle dagadt a büszkeségtől, mert a lányai imádtak itt lenni, sokkal inkább, mint Zsolt tetőtéri luxuslakásában, és ezt Petra is tudta.

– Mi ez a virágokkal? – kérdezte a nő.

– A múltkor vettük őket. Mindketten választhattak kettőt-kettőt.

– Ó, szuper. Ez jó hatással van rájuk, biztos. – Arrébb húzódott, bár talán sejtette, hogy majdnem-exférje nem azért maradt állva, mert nincs elég hely. Lóránt direkt úgy alakította ki annak idején a Padot, hogy ők ketten mindig, minden körülmények közt elférjenek egymás mellett. – Mi az?

– Hogy nem tudom, ironizálsz-e.

– Az mindig is a te fegyvered volt. Én nem szoktam ironizálni. Azt is komolyan mondtam, hogy szívesen látunk Klau buliján, felesleges Zsolt miatt kimaradnod.

Meglehet, hogy Petra nem szokott ironizálni, de a helyzetnek akkor is megvolt a maga iróniája. Hiába esett arra a hétre a nagyobbik lányuk szülinapja, szó sem lehetett arról, hogy ezt nála üljék meg, a tanyán, amit azért vett egykor, hogy nyaralót faragjon belőle a családjának, és ahová végül száműzetett, amikor eladták a közös lakást. Zsoltnál kellett lennie a bulinak, nyilván cseppet sem kicsinyes okokból. Talán mert oda könnyebben odatalálnak Klau barátnőinek alighanem GPS-analfabéta szülei.

– Min gondolkodsz? – A házasságuk alatt Petra mindig ezzel a mondattal csalogatta őt vissza a valóságba. Kibontva hagyott, hullámos hajában megült egy ráncos rózsaszirom, a dohányfüstöt magától értetődő eleganciával engedte ki az ajkai közül, mint egy francia dáma, akit valami okból egy efféle pórias helyre sodort az élet.

– Gondolatban ironizáltam – felelte a férfi.

 

Nem ők mentek el

A sörtehajú járőr pár perce kiengedte a kutyát, mert az már erősen nyugtalankodott, de kénytelenek voltak bezárni a kenneljébe, hogy ne szennyezhesse be a helyszínt. Már amennyiben akad itt bármi keresnivalónk, futott át Ibolya fején, de ezzel kapcsolatban még nem vont le fix konzekvenciákat. Balsai Petra az eb nélkül még elveszettebbnek hatott, le-föl járkált a kanapé és a tévét is közrefogó könyvespolc között, amin történelmi- és fantasyregények, régi tankönyvek és kertészeti folyóiratok sorakoztak, valamint egy olyan fém süteményesdoboz, amiben Ibolya a varrókészletét tartotta otthon.

– Annyi vitán felüli, hogy az exférje és a lányok nincsenek a tanyán, sem a környéken – törte meg a csendet az őrnagy. – Az egyetlen logikus opció, hogy távoztak, talán még azelőtt, hogy ön ideért.

– Mondtam, hogy nem. Kimehetek cigizni?

Ibolya bólintott. Ha ez segít neki összeszedni a gondolatait, felőle egy fél dobozt is elpöfékelhetett volna, amíg nem az ő orra alá fújja. Kiléptek a teraszra, ahol valaki már felkapcsolta a lámpát, fényének napraforgósárga félszigete megvilágította a Padot, a mostanra csúnyán kitaposott gyepet és egy még éretlen gyümölcsöktől roskadozó körtefát, melynek egyik ágán ottfelejtett ugrókötél lengedezett a nyáresti, langyos, most füstszagtól csípős szélben.

– Nem találtam őket – folytatta Petra, szavai eldeformálódtak szájában lógó cigarettától. – De aztán Lefety odavezetett a fához. A nagy tölgyhöz, amiről volt az a bizarr sztorija…

– Kinek?

– A férjemnek.

Egyvalami legalább egyértelmű volt az őrnagy számára: ez a nő egy percig sem gondolta igazán komolyan a válást. Még Balsai nevét sem hagyta el, így is mutatkozott be neki, ez volt Ő.

– Nem hiszem, hogy ez most releváns volna. Jelenleg minden perc sorsdöntő jelentőségű. – Hagyta, hogy ezt érlelje magában kis ideig, addig elintézett pár telefont, többek közt utasította kollégáit, hogy adjanak ki körözést az exférjre és a két kislányra, emellett keressék fel a nagyszülőket és a család közeli barátait. Jóllehet az anya kétségkívül zavart volt, az esetet nem szabadott félvállról venniük. Amennyiben a különválásba beletörődni képtelen apa elrabolta Klaudiát és Klárát, mielőbb elő kellett keríteniük őket, lehetőleg még mielőtt kiviszi őket az országból.

Mikor visszatért, határozottan közölte Petrával, hogy elengedhetetlen a közreműködése, és hogy amennyiben szükségét érzi, saját maga viszi be a kórházba, hátha mégis nagyobb kárt tett benne a villámcsapás, mint ahogy azt elsőre megállapították.

Úgy tűnt, a nő figyel rá, de nem fordult felé egész addig, amíg ő maga meg nem szólalt.

– Maga utálja a bagót, igaz? A férjem is, de képzelje, azt állította, ebbe a mozdulatomba szeretett bele, amikor meglátott. – Az ajkához emelte a cigarettát, majd kecsesen félrebillentett fejjel kifújta a füstöt, és bár Ibolya biztos volt benne, hogy ez csak optikai csalódás, ismét látni vélte Petra szemében a villámfényt.

– Kérem…

– Ne törje magát, őrnagy. Nem ők mentek el, hanem én. – Lehunyta a szemeit, mire eddig visszafojtott könnyei végigfolytak az arcán, és mikor újra kinyitotta őket, könnyeiben visszatükröződött a tekintetében izzó titánfehér ragyogás.

Az őrnagy egyszerre akarta vállon ragadni és megrázni, egyszersmind szólni a járőröknek, az immáron egyedülieknek, akik a Mángorló-tanyán tartózkodtak a hatóságtól rajta kívül, hogy hívjanak segítséget, de a döbbenet szavát vette. Nem tudta volna megmondani, mi történik pontosan, ahogy azt sem, hogy Balsai Petra elvesztette-e az eszét, mert sokkal inkább tetszett úgy, hogy most lát a legtisztábban életében.

 

Hadakoztak rajta mindég

– Ugye nem a földre raktad? Mert ha rálépünk, nagyon kikapunk anyutól – mondta Lóránt az ágyneműben kotorászva, miközben Klári négykézláb kúszott a krémszín szőnyegen, az orrát ráncolta és szaglászott, teljesen beleélve magát a nyomkereső kopó szerepébe.

– Nyem tyugyom – érkezett a válasz a szőrpuff felől, amin Klau ücsörgött, háttal nekik, és valamiért könyékig a szájában. Alig egy hete volt szemüveges, és még nem igazán szokta meg. Ha tehette, levette, aztán elfelejtette, hová, de Klári nagy büszkeséggel állította, hogy szinte mindig ő találta meg neki.

– Legyen meg gyorsan, utána megnézzük a lombházat.

Ezt hallva Klári csak még lázasabban kereste nővére piros-fehér keretes szemüvegét, ami hamarosan elő is került az időközben kiürített gyerekbőrönd belsejéből. A lányoknál jobban csak maga Lóránt izgult a lombház miatt, hisz közel azóta dolgozott rajta fejben és testben, amióta ideköltözött. Már a (még nem hivatalos) válás előtt is a tanya szépítgetése volt a fő projektje, de minekutána ez vált a hellyé, ahol a lányait fogadta kéthetente, ahová hazavárta őket, szinte minden percében ezzel foglalkozott, amikor nem egy székesfehérvári biztonságtechnikai cégnél bütykölt bonyolult rendszereket.

– Mi az, kicsim? – Még ki sem mondta, Klau már feléjük is fordult, két ujja közt egy kissé véres, apró dolgot tartott, arcocskáján csorbacsík mosoly ült.

– Kiszedtem! – újságolta derűsen. Felugrott, és megmutatta kiesett tejfogát Klárinak is, aki erre eltakarta apjukét idézően nagy, szürkészöld szemét. – Ez már a harmadik!

– Ó, na, hadd lássam! – kuncogott Lóránt, és letérdelt a kislány elé, hogy felmérje a károkat a szájában. Szerencsére semmi vészeset sem látott, egy öblítés, és rendben lesz. Már ha nem tekinti helyrehozhatatlan katasztrófának a tényt, hogy Klau egy nap fel fog nőni, a helyére kerül az összes vasfoga, elkezdi sminkelni magát, és egy nap kitalálja, hogy jogsit akar.

Ez viszont még odébb volt. Ahogy az előző kettőt is, Klau jobb felső metszőfogacskáját is elrakta a horgolt kendőkkel kibélelt süteményestálba, amit a nappaliban levő könyvespolcán tartott. Egyik oldalt Klau, a másik oldalt Klári relikviái kaptak helyet, egyebek mellett egy kiszolgált plüssteknőc, egy húszforintos, amit Klári az utcán talált és Klau első pár fülbevalója. Amikor a lányok lejöttek az emeletről, szertartásosan meg kellett mutatnia nekik a dobozt, és csak utána indultak el a tanya végébe, a tölgyfához, vagy inkább A Tölgyfához.

Persze a fához tartozó történet dajkamese volt, olyasmi, ami jól jött ahhoz, hogy egy kicsit misztikusabb, izgalmasabb képet festhessen a gyerekeinek a tanyáról. Az előző tulajdonos úgy tálalta neki, mint egyfajta tényt, és ezt szórakoztatónak találta, de nem mutatta ki, félvén, hogy a hangyás kis öreg eláll a szerződéstől, ha megsérti az érzéseit.

– Ezzel itt jobb vigyázni, kérem – mondta, látva a Lóránt arcára kiülő áhítatot, amint megpillantotta az öles, égbetörő, legalább egy évszázados tölgyet a széles, egészséges leveleivel, a kérge repedéseiben megült bolyhos mohával és tucatnyi madárfészekkel a szerteszét ágazó gallyak közt. – Még az én apám is fiatal volt, amikor, azt mesélte, egy vörös galamb repült erre, a szájában egy makkal. Hogy mitől volt vörös, ki tudhassa’, lehet, összekapott egy másikkal a makkon, aztán véresre tépték egymást, de leejtette ide. Ebből fakadt ez a fa. És furcsa egy fa ez. Háromszor – ezt görbe, nikotintól sárga ujjaival is mutatta –, csapott belé a villám, csak az én életemben. És lát rajta bármit is? Hát én sem. Meggyógyította magát. A disznóknak nem adtuk a makkját, hadakoztak rajta mindég. És a húgom macskája, felkergette a kutya rá, eltűnt a szemünk elől, aztán többet nem látta senki.

 Kevés dologban értettek egyet Petrával a tanyát illetően, de abban igen, hogy egy olyan sztorit, amiben a madaraknak szája van csőr helyett, kár volna kicsit is komolyan venniük.

Kinyitotta a csűr melletti kis kaput, mire a lányok előreszaladtak, és Lefety utánuk, lassan, ráérősen, ahogy élemedett csontjai bírták. Innen már jól látszott a fa és az aranyló deszkákból ácsolt lombház. Nem tartozott hozzá függőhíd, sem erkély, nem ékítették cifra faragások, egyszerű volt minden nemében, és egy felnőttnek túl alacsony ahhoz, hogy kiegyenesedjék, de olyatén természetességgel illeszkedett a tölgy ágai közé, mintha azt szándékosan azért formálták volna ilyen szívóssá, vaskossá és gigászivá a természet erői, hogy Lóránt egy nap elkészíttettethesse ezt a kis kuckót a lányai számára. A másik nagy álma egy medence volt, amihez maga kezdte kiásni az alapot kicsivel odébb, ott, ahová már nem vetettek árnyékot a sűrűn ültetett gyümölcsfák.

Jólesett hallania a lányai izgatott sikongatását, látnia, ahogy ész nélkül rohannak a lépcsők felé, és büszkeséggel töltötte el, hogy Klau teljes természetességgel engedte előre a kishúgát.

– Aztán csak óvatosan! Szóljatok, ha van valami! – A kezét napellenzőnek használva nézett fel rájuk, és egek, szinte remegett, mik fognak szólni a benti összképhez. Az ablakok belső párkányaira fényfüzéreket futtatott, akadt bent egy kicsiny függőágy, egy kerek asztalka és két tarka babzsákfotel is, amiket a legjobb barátja kiszuperált holmijai közül szerzett.

Jó ideig nem merte magukra hagyni őket, csak várt lent a fa árnyékában, és figyelte, hogyan játszanak el rendkívül komoly konfliktusokat a „Cicakirálynő” (őt Klári személyesítette meg) és a „Nyuszikirálynő” között (ez Klau volt, aki évek óta könyörgött azért, hogy nyulai lehessenek.)  Köztes megoldásként úgy döntött, folytatja az ásást, így atlétára vetkőzött, és nekifogott a munkának. Hamar kiütközött tar fején az izzadtság, a felsője a hátára tapadt, de minden mozdulatát extra motivációval töltötték el a lombház felől érkező vidám hangok. Félt, már a kezdetektől fogva, hogy rossz hatással lesz a lányokra Petra döntése, ahogy attól is, hogy elhidegülnek tőle, hogy Zsolt, aki valamiért felül tudta múlni őt a neje szemében, majd a gyerekeit is elhódítja tőle.

Már sötétedett, amikor beküldte a lányokat fürödni, akik e parancs hallatán elégedetlenebbek nem is lehettek volna.

– Miért nem mondtad, hogy vannak fent tapsifülesek? – kérdezte Klau. Törökülésben ült a kanapén, ölében egy tál sós pereccel, amiből Jégvarázs-pizsamás húga két marékkal vett egyszerre. – Volt egy kis álmos, barna foltos, meg egy nagyon cuki, fehér, lógó fülű, és engedték, hogy megsimizzük őket, és belemásztak az ölembe.

– Tapsifülesek? Az nagyon jó lehetett. – Beüzemelte a tévén a meselejátszót, majd ő is elvett egy perecet. – És mit találtatok még odafönt? Úgy hallottam, királynőset játszottatok.

– Igen, de aztán jöttek a tapsik – mondta Klári egy ötéves teljes meggyőződésével. – Meg akartuk mutatni, de nem tudtuk lehozni őket.

Lórántnak eszében sem volt belerondítani a fantáziaképükbe, mi több, remélte, a házban töltött idő alatt mind több és több hasonló élményt gyűjtenek majd. Adott nekik egy-egy puszit, majd visszatért a munkához, egy hordozható lámpával, amit az egyik közeli fára akasztott. Tudta persze, hogy azért hajtja magát, hogy terelje a gondolatait a félelmeiről és Klau zsúrjáról, ami felnőttek csatározásainak martaléka lett. Elhatározta, hogy másnap elmennek a lányokkal Szabadbattyánba fagyizni, és még máshová is, majd kitalálja még.

Mélyre vágta az ásót a földbe, ami az alsóbb rétegekben már nedves volt, összefogta a vádliját, és ahogy lenyúlt, hogy félrevessen néhány csökönyösebb göröngyöt, a kezét is. Megdörzsölte verejtéktől nyirkos, szakállas arcát, ezzel alaposan összemocskolva magát, ám amikor a lombház felé pillantott, különös látvány ragadta meg a figyelmét. Halvány, el-elülő, majd felerősödő, fáradtrózsaszín fény világolt a felé néző ablakban, épp hogy csak elég ahhoz, hogy kiadja az ablakkeret körvonalait és az azt rámázó falevelek izgő-mozgó sziluettjét.

A fényfüzérek.

Letámasztotta az ásót, és megragadta a hordozható lámpát, úgy tartotta maga mellett, akár egy modernkori fáklyát, a hosszabbító halkan surrogott a fűben, ahogy maga után vonszolta, léptei alatt makkok kemény héja roppant. Kissé megborzongott, ahogy felnézett a lányok sáros cipőnyomait őrző lépcsőre; estére meglehetősen lehűlt a levegő.

Elindult, hogy lekapcsolja a fényeket, gondolván, a gyerekek hagyhatták úgy. Mire felért, ismét teljes sötétségbe burkolózott a lombház, de azért megpöckölgette a fényfüzérek kapcsolóit, hogy le ne merüljenek az éjszaka. Lefelé menet újfent látni vélte a rózsaszínes fényt, és már készült volna visszatolni a csapóajtót, ám kiszökött az erő megerőltetett karjából, amikor a túloldalról ismerős, suttogássá tompított hangot hallott.

Apu… Gyere, apu… – Valami mocorgott a túloldalon, épp a keze alatt, vagy inkább fölött, egy másik, pöttöm kis tenyér, és úgy érezte, a szíve felkúszik a torkába, borzongása fokozódott. – Nézd meg a tapsikat!

Nem csak ők vannak itt – hallotta a nagyobbik lánya hangját is, fojtottan, mintha akkor is a szájában lett volna a keze. – Épp dúdol valamit, valami nagyon szépet, gyere apu, nézd meg.

Lefety felharsanó ugatása fogta vissza attól, hogy válaszoljon nekik, hogy megpróbáljon bemenni, egyszersmind rántotta vissza a valóságba úgy, ahogy Petra is tette mindig. A kutyát magához szólítva visszasietett a házba, és úgy, ahogy volt, tetőtől-talpig koszosan berontott a nappaliba. Klau és Klári a tévé előtt táncoltak a Jégvarázs egyik befejező dalára, és mikor észrevették, jót nevettek a küllemén.

– Mi a baj, apu? – tudakolta Klau, akiről megint hiányzott a szemüvege.

– Semmi, csak… úgy tűnik, egyformán élénk a fantáziánk – mormogta Lóránt, és úgy döntött, ideje mindnyájuknak nyugovóra térnie.

 

Honnan kellett volna tudnia, hogy téved?

Petra telefonja folyamatosan villogott és rezgett a konyhapulton, ahová lerakta, és Ibolya látta, a jelenlegi élettársa kereste, akivel szintén beszéltek már azóta. Budapesten tartózkodott eddig, egy legénybúcsún, és állítólag már úton volt ide, ez azonban látszólag teljesen érdektelen információ volt Petra számára.

– Nem szeretne beszélni vele? Nem nyugtatná meg? – Az őrnagy a rendszerváltást megelőző időkből származó konyhabútornak támaszkodott, úgy kémlelte a nőt, ahogy az egy, a gyümölcsöskosárból elvett véralmát görgetett a tenyerei közt.

– Nem, ezzel már próbálkoztam. Hogy megnyugtasson, amikor úgy tűnt, feldúlt vagyok, pedig igazából csak fogalmam sem volt, mit akarok.

– Petra, megértem, hogy megviseli a különválás a férjétől, a jelenlegi helyzetről nem is beszélve. Ám ezzel nem jutunk semmire.

– Nem. De sok értelmetlen dolgot csinál az ember. Ezt az egészet is annak tartottam. – Állával az ablak, egyúttal az udvar felé bökött. Behallatszott a feltámadó szél süvítése, és ahogy egymásnak ütögette az ereszen lógó virágcserepeket, kocc-kocc-kocc. – Persze nem tudtam megmondani, mi volt a fő bajom vele, azon túl, hogy amikor Lóránt megvette, teljes putri volt az egész. De már tudom, pusztán az, hogy nem kérdezett meg róla. Csak úgy… tudni vélte, mi az, amivel a legboldogabbá tehet minket. És mivel egy szót sem szóltam soha, honnan kellett volna tudnia, hogy téved?

Ibolya okkal lett rendőr, és nem terapeuta, noha ténykérdés, kezdte igazán érdekelni, mi a csuda járhat ennek a nőnek a fejében, és mi történhetett vele, ami ekkora erővel szakította le a valóság szövetéről, akár egy lötyögő gombot. Feltéve, hogy így történt, és nem ő nem ért még valamit. Talán meg kellene néznie közelebbről is azt a fát.

Ez hülyeség.

Petra úgy fél órája elmondta neki a galambos-macskás mesét. Frappánsnak találta, ahhoz, hogy a szülők visszatartsák a gyerekeiket attól, hogy túl magasra másszanak a fán, majd kitörjék valamijüket. Az ő munkájához semmi köze sem volt.

– Minden rendben? – A szőke járőr társa dugta be a fejét a konyhaajtón. Petra akkor már arról motyogott, hogy a férje mennyire imádta az almás-karamellás rakott palacsintáját, amit az itt termő véralmákból is elkészített egyszer. – Eddig semmi hír. Az apa telefonja ugye itt van, szóval lenyomozni nem lehet, a kocsival ugyanez, de a közösségi médiában futótűzként terjed a körözés, biztos lesznek bejelentések.

– Értem. Szabolcs, kérem, vigye be a hölgyet a kórházba, és hívja oda neki azt, akit kér, addig én…

– Maga nem figyel rám! – csattant fel Petra, és nagy sebbel-lobbal átfurakodott a meghökkent Szabolcs és a fal között, Ibolya pedig jobb híján futólépésben követte. Mire utolérte, a nő már az elhanyagolt dzsumbuj által körülvett, kovácsoltvas keretű Padon ült, kényelmetlenül egyenes derékkal, még mindig az almáját markolva, a gyűrűi alatt haragosvörös égésnyomok csúfították a bőrét. – Lóránt nem vitte őket sehová, én vittem el őket, mintha a túszaim lettek volna, én voltam, nem érti, őrnagy?

Ibolya ekkor már dühös volt. Nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy Petra penitenciát gyakoroljon, miközben a két kislánya ki tudja, hol volt épp. A maga három gyerekére gondolt, és ugyan az ő esetében már a legfiatalabb is középiskolás volt, ha bármelyiküknek nyoma veszett volna, az elrablás alapos gyanújával, az efféle halasztható önmarcangolás lett volna az utolsó, amire időt áldoz.

– Szedje már össze magát – sziszegte leguggolva elé, mintha egy makacs gyerek lett volna, őszülő, kesebarna haját az arcába sodorta a szél. – Ha rosszul van, engedje, hogy orvoshoz vigyük, azután tegye hasznossá magát, és segítsen megtalálni Klaudiát és Klárát!

– Inkább jöjjön velem hátra. Maga még nem látta a fát.

– Gondolkozzon józanul, kérem! Az csak egy fa, amibe a véletlennek köszönhetően épp akkor csapott bele a villám, amikor ön megérkezett ide. Nincs jelentősége, gyakoriak a viharok az év e szakaszában, az pedig egy nagyon magas fa, fokozottan kitett az ilyesminek.

Petra lerakta maga mellé az almát, gondosan, mintha egy másik személy lett volna, majd Ibolya arcára simította a tenyerét. Az őrnagy megrezzent, legszívesebben félrehúzódott volna, főleg, mert a nő gyűrűi égették a bőrét.

– Maga tudja a legjobban, hogy nincsenek véletlenek – mondta Petra.

Ibolya megpörkölődött haj szagát érezte; a sajátjáét.

 

Anyunak is itt kellene lennie

Mángorló, főnév, ruhaneműk gyűrődéseinek kisimítására szolgáló eszköz. Az ismerősei közül is csak kevesen voltak tisztában a szó jelentésével, mégis, az járt a fejében, hogy Zsoltnak, aki egyetlen dologhoz értett, ahhoz, hogy átlagembereknek megfizethetetlen edzőtermekbe fektessen, alighanem halvány fogalma sem lenne róla. „Ezt az entellektüel sznobériád miatt gondolod”, szólt Petra hangja valahol a tudata hátsó szegletében, és egy pillanatra megállt a keze a serpenyő súrolása közben, amiben a carbonarát készítette hármuknak. A felesége igen gyakran tett megjegyzést állítólagos, egyetemi padokban és filmklubokban sarjadt kultúrsznobságára, de általában csak nevettek rajta. Fel sem merült benne, hogy talán idegesítheti vele Petrát, de az sem, hogy a tanya-nyaraló víziójával csak még távolabb taszítja magától, és nem földi édent teremt vele számára.

Nagy csattanással vágta le a tiszta serpenyőt a csurgatóra, és hálát adott az égnek, amiért a lányok akkor is épp a lombházban voltak. Nem akarta, hogy tanúi legyenek az efféle pillanatainak, és azt sem, hogy sírni lássák a történtek miatt. Nem vágyott rá, hogy ez témává váljon a „bruttó kétszázhuszonöt négyzetméteren”, vagy az udvaron, ahol Klári szerint nincsenek fák, csak természetellenesen egyforma dekorkavicsok és egy-két szintén kő alakúra nyirbált örökzöld.

Az előző napra tervezett fagyizásból nem lett semmi. Klau és Klári némi kutyázáson és slagozáson túl az egész napot a lombházban akarták tölteni, amiről azt állították, mesébe illő hely, és a nyuszik mellett még „varázshó” is akad ott, épp olyan, mint a Jégvarázsban. Amikor egyszer bekukkantott hozzájuk, nem látott hasonlót, de Klau azt mondta, ez csak akkor működik, ha becsukják a csapóajtót, és csendben maradnak egy kicsit. Arra is csak nehezen tudta rávenni őket a reggel, hogy eljöjjenek vele Klau tortájáért a cukrászdába, és hiába próbálta meggyőzni őket, hogy maradjanak az asztalnál az ebéd és a sütizés között, esélye sem volt.

Kivette a katica alakú édességet a hűtőből, gondosan beleszúrta a nyolcas számot formázó gyertyát, majd hátrament a kiskapuig, hogy egy hangos kurjantással visszaszólítsa csemetéit az asztalhoz.

– Ez milyen ízű? – Klau lerúgta belebújós papucscipőjét, és a konyhaszékre térdelve megszimatolta a tortát. – Jaj, de szép! Ehetjük majd a házikóban?

– Banános-csokis. És naná, ha akarjátok… De ésszel, kicsim! Hátravan még egy-két kötelező mozzanat, mint a gyertyaelfújás, kívánság, meg ilyesmi.

Klári is megérkezett, a kezét alaposan megmosta, mielőtt leült volna, ami Petra nevelését dicsérte. Lóránt ezt többnyire maga is elfelejtette. Meggyújtotta a gyertyát, és előadtak a kisebbik lányával valamit, amit köszöntőnek szántak, de Klau az érzéseiket nem kímélve befogta a füleit. A hangzavar Lefetyet is becsalta a résnyire nyitva hagyott ajtón, lihegve kacskaringózott a lábaik között, és Lóránt arra gondolt, ez az egész csak egyféleképp lehetne még tökéletesebb.

Látszólag Klaunak is ugyanez jutott az eszébe, mert ahelyett, hogy eleget tett volna születésnaposi kiváltságának, csak nézte a kicsiny lángocskát, melynek imbolygó fénye visszacsillant a szemüvegéről.

– Na, fújd el! – nógatta Klári az asztalra könyökölve. – El kell fújni, aztán apu vág sütit, és mehetünk vissza.

– Anyunak is itt kellene lennie. – Azért elfújta a gyertyát, mielőtt az ráolvadt volna a piros-fekete pettyes cukormázra, de a szája széle lefelé biggyedt. Nővére szavait hallván Klári is elkenődött, és inkább Lefettyel kezdett foglalkozni.

– Ő ott lesz majd a zsúron – igyekezett menteni a menthetőt Lóránt. – Ne aggódj, Klau, anyu is rengeteget készült a szülinapodra. És Zsolt is biztos. – Csak meg ne érezze, hogy megint ironizálni akartál.

– De ott meg te nem leszel ott! És az a hely amúgy is olyan… izé! Itt jobb!

Akár jól is eshettek volna neki a szavai, ha nem szomorúságot lát a lánya tiszta, szelíd tekintetében, épp a születésnapi tortája fölött. Nem önelégültség öntötte el, amiért Klau és Klári láthatóan felé húztak inkább, és amiért hozzá hasonlóan azt kívánták, bár az egész ne történt volna meg, hanem keserűség, aminek szinte a szájában érezte az ízét, mintha epét nyelt volna limonádé helyett. Hiányzott közülük Petra, hogy zenét kapcsoljon, a Hit the road Jacket Ray Charlestól, és körbetáncolja rá az asztalt a lányokkal, miközben ő a szerencsés férfiak elteltségével tapsolja nekik a ritmust.

Egyedül azzal tudta feldobni őket, hogy sietve vágott nekik a süteményből, majd visszakísérte őket a lombházhoz. Szívesen csatlakozott volna, de a szakemberek azt mondták, jobb, ha nem terhelik meg túlságosan a faszerkezetet, így ő a tölgy tövébe telepedve ette meg a maga részét. A lábait kinyújtóztatta, hátát a törzsnek döntötte, a feje alatt puha párnát képzett a mélyzöld, dús moha. Balzsamos meleg volt, ott az árnyékban épp tökéletes, és a lányai viháncolását hallgatva lassanként elpilledt.

Arra riadt fel, hogy fázik, és minden tagja zsibbadt. Nagyokat pislogva nézett körül, nem ugrott be neki rögtön, hol van, és miért. Felnézett az égre, és rájött, nem látja, mert a lombház van fölötte, egyszersmind teljes sötétség.

Baszki!

– Klau, Klári! – Talpra pattant, de sántikált kissé, mert nem érezte rendesen a tagjait, két kézzel kapaszkodott meg a lépcsőkorlátban, akár egy hadirokkant. Hogy a fészkes fenébe tudott így elaludni? És hogy nem vette észre, hogy Petra vagy’ hatszor felhívta, nyilván, hogy felköszöntse Klaut? – Hahó, minden oké? – Benyomta a csapóajtót, mire két meglepett szempár villant rá, de csak meglepettek voltak, semmi egyéb. Mindketten színeztek, Klau a függőágyban, Klári az egyik babzsákfotelben. – Jól van… – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. – Gyertek, fürdés, és visszahívjuk anyut. Keresett titeket.

Este tíz is elmúlt, mire ágyba tette a lányokat. Átkozta magát a gondatlanságáért, bármi történhetett volna, ahogy ezt Petra a szemére is vetette. Mivel igen hideg lett estére, a kicsik akár meg is hűlhettek vékonyka nyári ruháikban. Mindazonáltal mikor Lóránt puszta kíváncsiságból visszament a lombházba, furcsán melegnek érezte a benti levegőt. Persze ráhúzhatott volna egy tudományos magyarázatot, ha nagyon akart volna, de nem ez volt az első érdekes jelenség az építménnyel kapcsolatban.

Becsukta maga mögött a csapóajtót, majd leült a földre, törökülésben, és felkapcsolta a fényeket, úgy hallgatta a tücsökzenét, és lapozgatta a lányai kifestőit. Irigyelte kicsit a fantáziájukat. Nem kimondottan a nyulacskákat és a varázshavat, hanem azt, hogy látszólag annak segítségével bármit meg tudtak itt maguknak teremteni, ami néminemű vigaszt szolgáltathatott számukra.

Jack… Jack…

Lóránt felkapta a fejét. A homlokát ráncolva nézett körül, rápillantott a telefonjára is, de nem az szólalt meg.

Hit the road Jack…

Halkan csendült fel a zene, mintha egy vastag takarók alá rejtett magnóról szólt volna, de hallotta, egész biztosan, egyértelműen hallotta. Az iszony szorongató érzése immáron harmadjára töltötte el hétfő óta, de most amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tovább is állt, mintha a szűkös helyiséget egy másik szférába emelő, színezett fény és a mindenhonnan szóló zene kigyomlálta volna belőle a félelem csíráit, anélkül, hogy észrevehette volna. Kellemes meleget érzett, és teljes nyugalmat, ahhoz hasonlót, mint mikor egy nehéz nap végén összebújtak a feleségével a paplan alatt, vagy mikor azt nézte, hogyan készítenek el a lányok nekik két adag bögrés-mikrós süteményt egy lusta vasárnap reggelen. Tökéletes.

Édes illat töltötte meg a levegőt, alma, sülő palacsintatészta és karamella, otthonos, gyengéd. Petra dúdolása úgy vegyült a zenébe, akár egy frissen fakadt kis csermely, szendén csatlakozván egy hömpölygő folyó áramába. Lóránt elfeküdt a padlón, oldalvást, az egyik babzsákot a feje alá húzta, és lehunyta a szemét. Látta a lilás-rózsaszínes derengést a szemhéja mögött, olyan volt, akár a pitymallat, és még nem akart visszamenni, még egy kicsit nem.

 

Csináld vissza

Ibolya ölni tudott volna egy kávéért, és nem tudta volna megmondani, miért követte Petrát a gyümölcsösbe, és azon át a tölgy irányába. A fa már nem izzott, sötét volt és csendes, mint egy csontváz egy szarkofágban, de a részleteit még nem láthatta, zseblámpája nem világított el olyan messzire.

– A macska felmenekült a fára, a macska felmenekült a fára – kántálta az előtte haladó nő. – Felmenekült, mert a kutya felkergette. Ezt történt velük is, érti, őrnagy? Odafent megtalálták az enyhet a valóságra, amit én idéztem elő.

– Kétlem, hogy a lányai el akartak volna menekülni ön elől.

– Nem is ezt mondtam.

Ibolya erre már nem felelt, inkább arra koncentrált, hogy ne essen hasra valamiben. Lepotyogott makkokon, szenes ágakon taposott, de csak alig-alig érzett füstszagot, ami különös volt úgy, hogy nemrég még lángolt a fa java része. Ahogy közelebb ért, és ráirányította a zseblámpája fényét, azonnal kiszúrta az összezúzott lombház üszkös maradványait, azonban azt is, hogy a tölgy valahogy… jobb állapotban volt, mint lennie kellett volna. A levelei, ágai közül sok hiányzott, ugyanakkor a kérge csaknem sértetlennek tetszett, moha és repkény zöldellt rajta, groteszk kontrasztot képezve a romokkal.

Annyira belefeledkezett a látványba, hogy csak késve érzékelte, hogy időközben Petra felvett valamit a földről, amit meredten bámult épp. Közelebb lépvén látta, egy félig megfeketedett gyermekszemüveg az, amelyből egyik oldalt hiányzott a lencse – és ekkor úgy érezte, mintha gyomron öklözték volna.

Hát mégis odafent lehettek? Vagy csak ott felejtette a kislány? Istenem, add, hogy úgy legyen!

– Petra, hall engem? – A telefonjáért nyúlt, hogy idehívja a járőröket, aztán pedig visszarendelje a teljes technikusi brigádot a Mángorló-tanyára, amennyiben bebizonyosodik, hogy… – Kérem, nézzen rám! – A nő így is tett, de nem kis elképedésére nem látott rajta kétségbeesést, még annyit sem, mint amennyi rajta kezdett eluralkodni.

– Klau – súgta Petra, sebes ajkai szinte el sem távolodtak egymástól, és ismét csak felvillámlott a szemében az a megmagyarázhatatlan fény, talán ugyanaz, ami az eléjük táruló pusztításért is felelt. – Kiabált velem egyszer. A bevásárlást pakoltam ki a csomagtartóból, és ő ott állt mögöttem a kantáros kis farmerjában meg a gumicsizmájában, szinte mozdulatlanul. Amikor megfordultam, toppantott a lábával, és rám parancsolt: „Csináld vissza!”  És mikor azt mondtam, nem értem, mit akar, megismételte, csak hangosabban, és ez Klárit is felbíztatta. Ketten mondogatták, toporzékolva, mint két dühös madárka, akiket ketrecbe zártak. „Csináld vissza, csináld vissza, csináld vissza!” Csak akkor hagyták abba, amikor Zsolt rájuk förmedt.

Az őrnagy torkából egy hosszúra nyúló másodpercig egy hang sem jött ki.

– Maradjon itt. – Kivette Petra kezéből a szemüveget, de még nem kezdte el hívni a kollégáit. Igyekezett a praktikum, a tények talaján maradni, de ez mind nehezebbé vált. Nem akart bolondot csinálni magából, márpedig hogy lehettek volna odafent lányok és az apjuk, ha semmi nyomukat sem találták sem a rendőrök, sem a tűzoltók? Nem hihette egy szemüveg miatt, hogy így történt, de akkor vajon miért érezte mind inkább úgy, hogy nem létezik más lehetőség?

Cseppfolyósodott a valóság.

 

Téged vártunk

Amíg a lányok Lefettyel játszottak, ő összekészítette minden holmijukat, és lehurcolta a csomagokat a nappaliba. Petra fél hatra ígérte magát, és már előre utálta a percet, amikor végig kell néznie, ahogy elhajtanak, de ezt a kis halált minden alkalommal meg kellett élnie.

Az elmúlt három napban csak alkalomszerűen engedélyezte a lányainak, hogy a lombházban legyenek. Ötlete sem volt, mit élt odafent át szerda este, és hogy hasonlított-e ahhoz, amit Klauék tapasztaltak, de nem tartotta egészségesnek a ragaszkodásukat hozzá, ahogy azt sem, hogy emiatt kevesebb időt töltsenek együtt ők hárman.

– Lányok, gyertek! – kiáltotta kilépve az udvarra, azonban csak Lefetyet találta ott, aki épp a tálkájából ivott. Elnézett a Pad felé, kereste őket a tárolóként szolgáló csűrben, a garázsban, még a sohasem használt homokozónál is, de addigra már kétsége sem fért hozzá, hová mentek. – Ejnye, Klau, Klári! Futás ide, anyu mindjárt itt lesz! – Eltrappolt a felásott terület mellett, majd át a gyümölcsösön, és felszaladt a lombházhoz vezető lépcsőn, ekkor már kissé bosszúsan. – Lányok, a falhoz beszélek?

Egyszeriben kitárult a csapóajtó, és Lóránt szembetalálta magát a lányai örömtől sugárzó arcával. Megdermedt, kis híján térdre roskadt az érzékeit megsorozó benyomásoktól (palacsintaillat és zene és meleg és az az édes, csorbacsík mosoly, és te jó ég, azok ott nyulak?). Kerekre nyíltak a szemei, mint egy autóreflektorba meredő szarvasnak, és ekkor már nem használt sem az irónia, sem az entellektüel felsőbbrendűség, mert be kellett látnia, nem csak álmodott, ahogy a lányok sem. Nem a szó szoros értelmében; a lombház összemosta az álmaikat a kézzelfoghatóval.

– Gyere, apu! Tudjuk, nem akartad, hogy ide jöjjünk, de anyu is itt van már! Téged vártunk!

Habozott egy pillanatig, de nem tovább. Fellépett, behajtotta maga után az ajtót, és letelepedett a lányokkal a földre. A fehér tapsifüles Klau karjában pihent, míg a másik, az álmos-foltos a feleségéében, aki letérdelt mellé, és a homlokához szorította puha ajkát, azt suttogva, nem történt semmi.

Petra leakasztotta a lakatot a kapuról, és felkapta eddig a derekára kötött kardigánját – felerősödött a szél. Várta, hogy Lóránt köszönjön neki, hogy elé szaladjanak a lányok, de az ugató kutyán túl csak a falevelek surrogását hallotta, a borult ég alatt megfakultak a színek.

– Na, helló – pillantott le Lefetyre, mire az megfordult, és a hátsó kert felé iramodott. Feltételezte, a lányokhoz vezeti, hisz imádták nyúzni ezt az öreg harcost, akit Lóránt, mint annyi mindent itt, megmentett valahonnan. – Lányok, gyertek, szeretnék még azelőtt hazaérni, hogy leszakad az ég!

Fent voltak, a lombházban. Látta őket az ablakban, hallotta a nevetésüket, és valami mást is, talán zenét, de hirtelen nem tudta volna megmondani, mifélét. Kiabált, integetett, és szépítés nélkül méltatlankodott, amiért Lóránt felengedte a gyerekeket ilyen időben, sőt, még ő maga is remek ötletnek tartotta csatlakozni. Jó öt perc után kezdett felhorgadni benne a felismerés, hogy nem hallják.

– Lóránt, most komolyan fel kell mennem? Elbírna ez ennyiünket egyáltalán?

A villám könyörtelen hirtelenséggel sújtott le a lombházra, épp akkor, amikor ő megtette az első lépést a lépcső felé. Petra elektromos forróságot érzett végigcikázni minden sejtjén, hanyatt zuhant a földre, a szeme káprázott, ragyogó, százezer irányba ágazó repedések borították a felületet, ahol egy perce még képek jelentek meg előtte.

Vér ízét érezte szétterjedni a nyelvén, és bár sikolyra nyíltak az ajkai, egy hangot sem hallott. Semmi mást nem érzékelt, csak a fát, ami a gyökereitől a koronája csúcsáig jégfehéren izzott, akár egy feje tetejére fordított villám; a leggyönyörűbb és legborzalmasabb látvány volt egyszerre, olyasmi, amit sohasem lett volna képes elképzelni, és felfogni sem állt módjában.

A lombház részletei elvesztek a ragyogásban, csak a körvonalai maradtak meg, és ugyanez történt azokkal is, akik odabent voltak. Látta Lórántot, inas alakját és simára borotvált fejének tojásdad ívét; egymagasnak tűntek a karjában tartott kislánnyal. Kisvártatva Klau is megjelent az ablakban, noha neki sem voltak vonásai, vibráló fényalak volt csupán, akár a többiek. Felemelte egyik szikrázó kis kezét, és integetett az édesanyjának, másik karjában egy apró, mocorgó kis teremtményt dédelgetett, éppoly féltőn, ahogy az apja ölelte a húgát.

Petra ismét sikoltott, és ekkor már hallotta a saját velőtrázó üvöltését a füle vihardübörgésén túl. Körmeit a földbe vájva próbált talpra állni, de nem engedelmeskedtek az izmai. Akkor adta fel végérvényesen a harcot, amikor egy negyedik alak is feltűnt a férje és a lányai mögött. Bár nem voltak szemei, úgy érezte, egyesen ránéz, miközben Lóránt vállára hajtotta fejét, úgy, ahogy azt ő is tucatnyi alkalommal meg akarta tenni az elmúlt egy évben. Ahogy tennie kellett volna.

 

Epifánia

Nem jutott jobb az őrnagy eszébe, mint hogy idehívja a két járőrt, és együtt megvizsgálják a fa környékét. Nem rendelhetett vissza mindenkit alapos ok nélkül, márpedig az nem akadt, egyedül a saját nyugtalansága, és mindaz, amit látni vélt. Ami Balsai Petra rémületes megvilágosodásához vezetett, melyből egy porcikája sem kívánt részesedni.

Még beszélt, amikor a nő felé fordult, villámokkal átszőtt tekintetében furcsa magabiztossággal.

– Nem kell többet fáradnia. Hálás vagyok azért, amit az elmúlt órákban tett értem.

Ibolya elemelte a fülétől a telefont, noha Szabolcs még beszélt hozzá.

– Megtalálom a lányait – mondta, és ekkor már semmi harag, semmi vád nem volt a hangjában.

– Köszönöm – felelte Petra, majd kibújt a kardigánjából, ledobta a földre, és határozott léptekkel a tölgyfa felé indult. Rálépett az egyik kitüremkedő gyökérre, aztán átszökkent egy beljebb esőre, amíg el nem érte a fa törzsét.

– Petra?

Ibolya alig tudta követni a nő mozgását a zseblámpájával. Petra kitüremkedésekbe, görcsötökbe kapaszkodva küzdötte fel magát a legalsó ágakig, azok, amelyek jobban összeégtek, megreccsentek a súlya alatt, de hamar továbbállt, sebesen, akadályt nem ismerve haladt, akár egy macska.

– Petra, álljon meg! – kiáltotta az őrnagy, de nem érkezett válasz. Majdnem elesett a lombház tetőjének egy darabjában, meg kellett támaszkodnia rajta fél kézzel, miközben mind reménytelenebbül hadonászott a zseblámpával, hogy ne veszítse őt szem elől. – Jöjjön le! Ne csinálja ezt, jöjjön le, kérem!

– Mi a baj, őrnagy? – kérdezte a sörtehajú járőr, aki ebben a pillanatban ért oda, homloka értetlen ráncokba futott. – Hol van a bejelentő?

Szavai nem jutottak el Ibolya tudatáig. Káromkodva próbálta megtalálni Petrát az ágak között, de a tölgy túl magas volt ahhoz, hogy egészen a tetejéig felvilágíthasson. Kollégájának kellett visszafognia attól, hogy megpróbáljon a nő után eredni, és ő magából kivetkőzve kiabált a férfival, mert ekkor már nem érdekelték a látszatok, csak az, hogy tehessen valamit, és úgy érezte, menten sírva fakad.

Petra teljesen eltűnt a szemeik és a fényeik elől, ágról-ágra mászott mind feljebb és feljebb, egészen a csillagos égig.

Soha többé nem került elő.

*

Jelenleg egyetemista vagyok, huszonhárom éves, és a vezetéknevem egy virágnév, ami determinálja a természet iránti rajongásomat. Ez könnyen tetten érthető a történeteimben, ahogy horror, a mágikus realizmus, spekulatív- és szürrealista fikció felé tanúsított lelkesedésem is.

Nagyjából tizenegy éves korom óta írok, és azóta is szeretek szerepet játszani, belebújni a legkülönfélébb karakterek bőrébe – az, amiben mind hasonlítanak, a hétköznapiságuk, sebzettségük és sebezhetőségük.

Az évek során megfigyeltem, hogy mindig azokra a munkáimra kapom a legpozitívabb visszajelzéseket, ahol teljes mértékben magamat adom, bármily „furcsának” is tartom a végeredményt. Úgyhogy manapság ez a legfőbb, amire törekszem.

https://www.facebook.com/KenazKAS

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (14 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük