Már előjegyeztethető A viharszívű Mya Mavis a Könyvmolyképző kiadó oldalán!
Megjelenés: november 18.
*
Prológus – Néhány héttel korábban
A sápadtak fehér folyama úgy önti el a kolóniát, mint a kiömlő tej.
Kiválnak a házakat ellepő porfüggönyből, szürke felhőt húznak maguk után, lábuk csupa seb a törmeléktől. Dühösen ordítanak, hangjuk visszaverődik a háztetőkről, talpuk csattan a kiüresedett utcák jeges kövén. Az utcai szolárlámpák fénye gyertyalángként reszket a sötétben…
A lyuk majd’ tíz lakóház széles a falon. Remeg a föld, ahogy sok tíz tonna törmelék zuhan a peremutca házaira. Cseng a fülem a fémcsikorgástól, a beton roppanásától, és mintha egyszerre kitörne vagy száz ablak. Feltárul a kinti erdő kopasz lombszintje, majd a felkavarodó betonpor eltakarja a leomlott falszakaszt…
Egy lány megragadja a vállamat. Sárga a szeme…
Felriadok. Nagyokat lélegzem, míg a földes avarillat megnyugtat. A mennyezetről sűrűn fonott levélkígyók lógnak. A levelek már kiszáradtak, de még érzem rajtuk az ősz illatát. Anya szerint a természetes anyagok segítenek a jelenben maradnom, ha lidérces álomból riadok.
A kolónia falak nélkül olyan lenne, mint kagyló, amelyet nem véd héj. Felsejlik előttem az álombéli magas lány, akit a valóságban sosem láttam korábban. Kenn-szeme sárga és szigorú, akár a ragadozómadaraknak. Jobb szemöldöke forradásban folytatódik, végigsiklik a halántékán a füle tövéig. Íjat tart kezében, és nem idegen számára a fegyver, mintha őrszem lenne.
Megborzongok, ahogy a jövőrészletek és az álombéli lárma elhomályosul. Hamarosan hiába próbálok majd szabadulni tőlük, belém égnek, ott lesznek velem minden percben, amíg a valóságban bekövetkeznek. Megdörzsölöm vállamat, még mindig érzem a lány ujjait.
Felülök az ágyban, a szoba hűvöse megcsapja izzadt hátamat. Az utcai szolárlámpák fénye hosszú árnyékokat rajzol a falra. A LED-égők erőtlenül pislákolnak, a szolárakkumulátorok már majdnem lemerültek. Hamarosan kopogtat a hajnal.
– Csak álmodom! – suttogom az üres hintaszéknek, ahol anyának kellene ülnie.
Anya nem válaszol. Sosem válaszol. Hangját már csak a kápolna előtt hallom, de talán az sem több a szél susogásánál.
Álomnak kell lennie. Nem kezdődhet újabb jövőciklus, hiszen a lány nem él itt a kolónián. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is fog. A szeme árulkodó, talán Hazel vagy Phil jövőbeli lányát látom. A lányt Pippának hívják. Az álom elején egyre csak ismételgetem a nevét, de hiába könyörgök, hogy várjon, elrohan előlem. Meg kell kérdeznem Hazeltől, hogy viszonyul a Pippa névhez.
Álomnak kell lennie. Nem kezdődhet újabb jövőciklus, hiszen a lány nem él itt a kolónián. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is fog. A szeme árulkodó, talán Hazel vagy Phil jövőbeli lányát látom. A lányt Pippának hívják. Az álom elején egyre csak ismételgetem a nevét, de hiába könyörgök, hogy várjon, elrohan előlem. Meg kell kérdeznem Hazeltől, hogy viszonyul a Pippa névhez.
Senkinek sem mondhatom el, hogy évtizedek múlva tényleg leomlik a fal. De nem most fog megtörténni, nem a közeljövőben.
– Csak álom! – suttogom, és homlokomra szorítom kezemet, mintha így bent tarthatnám a gondolatot a fejemben.
Nem győzöm meg magamat, a Mavis-átok sosem hazudik. Visszafekszem, orromig húzom a takarót, a juharleveleket számolom a füzérben. Már szendergek, amikor az egyik levélkígyó megrázkódik, levelei egymáshoz simulnak, pikkelyes páncéllá erősödnek. A kígyó tekergőzik a plafonon, kitátja méregfogas száját, lebukik, felém, felém… Behunyom szememet, és a rémálmot választom a káprázat helyett.
Mert most az egyszer álom volt, nem látomás.
Álom, nem látomás.
1. fejezet – Négy évvel korábban
Drága Wyattem!
Elfogott ez a rossz érzés, ugyanolyan erősen és nyugtalanítón, mint a nagy tűz napján. Őrültség az egész, mégis írnom kell, hogy almaszedés után a komposztba dobhassam a levelet. Megkönnyebbülten nevetni fogok, ha a Mavis-átok most az egyszer téved.
Aggaszt Mya viselkedése az utóbbi időben. Mióta vörösbe fordult a haja, titkolózik, és folyton bezárkózik a szobájába. Többé már nem beszél nekem az álmairól. Talán nem kellene aggódnom, korral jár.
Wyatt, remélem, tudod, hogy szeretlek, és örökké hálás leszek a támogatásodért. Csodállak, amiért úgy szereted Myát, mintha a saját lányod lenne. Amiért, még ha kételkedtél is, megtartottad a Mavisek titkát.
Kérlek, sőt nem is, könyörgök: ha bármi történne velem, segítsd továbbra is a lányunkat. Mondd el neki minden áldott nap, hogy mennyire szeretem, és milyen büszke vagyok rá. Tartson ki, bármit is hozzanak az éjszakák. Semmi, de semmi nem az ő hibája.
A jövő állandó. Nem lehet megváltoztatni.
Örökké csókol,
Margie
***
Pippa Kenn A régmúlt idők emberbőrbe bújt istene ácsorgott az ágyam lábánál. Résnyire nyitott szemem előtt elmosódott Jupiter Day alakja, mégis rögtön felismertem őt a digitális újságok mozgóképeiről, melyeket gyerekkoromban láttam. Jól emlékszem, az újgenerációs géntechnológia atyjának hirdették őt. Az elmúlt másfél évszázad meghajlította és összetöpörítette Jupiter Day testét, elkoptatta harcias kisugárzását.
Álmodsz! Nincsenek halhatatlanok.
– Hipotézis: öröklött rezisztencia a VRB3-as altatónövényre – állapította meg a doktor. Bosszúsan megfenyegetett egy fekete gömböt a plafonon. – TaMi, meddig fut még a génállomány összehasonlítás Sophia Izard és Pippa Kenn között?
– Uram…
– Csak költői kérdés volt, gépszajha! Állítsd át az alany adagolóját VRB4-es altatóra!
– Igen, uram! – mondta a közömbös női hang, amelynek nem tudtam azonosítani a forrását. Kínlódva felemeltem fejemet, a szoba hullámzó élei lassan kiegyenesedtek. Rubennek nyoma sem volt, ahogy a nőnek sem. Az ablaktalan szobát műszerekkel tömték tele; a fali okosüvegtáblán számok és betűk lüktettek. Jupiter Day a kesztyűjére szorított korongokkal mozgatta a digitális ablakokat, néha parancsszavakat vetett a gömbnek, és hümmögve figyelte a váltakozó képeket. Beleszédültem a sebességbe, de úgy tűnt, a doktornak nem esik nehezére összpontosítania.
– Majd megpusztulok egy csésze kávéért – morogta magában.
– Honnan tudja anyám nevét? – Megnyaltam felrepedt számat. A vér ízétől felfordult a gyomrom. Jupiter Day szúrósan végigmért.
– Az anyádét? Az összes felmenőd nevét tudom egy csepp véredből. Ha lefut az orvosi modell, minden öröklött tulajdonságodat megismerem. Megmondhatom, milyen betegségekre vagy hajlamos, és melyik fiúval ideális ivadékokat nemzened az optimális tulajdonságörökítés és egészséges emberállomány fenntartása érdekében.
Hunyorgott izgalmában, én alig értettem szavait.
– Aludj! – parancsolta. – Az új tulajdonságod még nem épült be, fájdalmas lenne ébren kivárni.
Álmodsz!
Biztosan? Kelsei figyelmeztetett a titkos kísérletekre.
– Hol vagyok? – nyögtem, de valójában nem számított. – Kijutok innen!
– Még nem végeztem veled – nevetett Jupiter Day. Felnézett a gömbre. – Tíz milligrammal növeld az altatókeverék koncentrációját.
– Azonnal, uram!
Észrevettem a falba épített hangszórókat. A nő máshonnan beszélt, és a gömbön át figyelt minket. Ki kell jutnom innen, mielőtt elalszom az altatótól. Ökölbe szorítottam kezemet; egy örökkévalóságig tartott. Mindkét csuklómat az ágy korlátjához szíjazták, kezemre fehér kesztyűt húztak. A könyökhajlatomat mérges véraláfutások csúfították el, közepükön lila tűszúrásnyomok. Karomat műanyagcső kötötte össze egy fekete dobozzal.
Fogoly vagyok! Istenem, fogoly vagyok!
A képernyőn pirosra váltott a dobogó szív, amely ugyanarra az ütemre pulzált, mint az enyém.
– Küldd be Iant! – kiáltotta a doktor a gömbnek.
Elkezdtem kihúzni a kezemet a szíjból, kesztyűm ráncokba gyűrődött, hátramaradt, mint a banánhéj. Felszisszentem, a szíj lenyúzta a bőrt a kézfejemen.
Az ajtó a falba csusszant, és egy óriás sápadt rontott be a szobába. Kiszabadultam a szíjból, de a szörnyeteg a torkomnál fogva leszorított, hiába próbáltam ellökni a kezét. Hófehér haja szemébe hullott, ajkát ínyéig húzta. Fuldokoltam, torkom benyomódott.
– Meg ne fojtsd! – kiáltotta a doktor. – Csak fogd le!
A sápadt a doktor szavain csüngött. Karmoltam, ahol értem; végigszántottam az arcát, mire üvöltve hátratántorodott, és elsodorta a műszereket. Csengett a fülem a csörömpöléstől. A nyomás eltűnt a torkomról, köhögtem. El kell tűnnöm innen! Ha a sápadt felocsúdik, megöl.
A fehér takarón rozsdavörös foltok burjánzottak. Egy rozsdavörös vércsepp végigfolyt az alkaromon, majd lecsöppent a könyökömről. A vér a kézfejemen lehorzsolt bőrből eredt. A húsomból egy sápadt vére folyt; körmeim sápadtkarom kezdemények voltak, elkeskenyedtek és hosszúra nyúltak. A takaróba töröltem kezemet, de nem változott vissza emberivé.
– Mit csináltak velem?
Az ágy belerázkódott a reszketésembe. Nem adtam fel a dörzsölést, mert nem lehetett az én kezem, a vérem, a karmom.
A doktor az oldalamnál termett, egy pisszenés, és elzsibbadt a nyakam. Egész testemben elterjedt az erőtlenség. A feketeség.
Álmodsz! Nincsenek halhatatlanok.
– Hipotézis: öröklött rezisztencia a VRB3-as altatónövényre – állapította meg a doktor. Bosszúsan megfenyegetett egy fekete gömböt a plafonon. – TaMi, meddig fut még a génállomány összehasonlítás Sophia Izard és Pippa Kenn között?
– Uram…
– Csak költői kérdés volt, gépszajha! Állítsd át az alany adagolóját VRB4-es altatóra!
– Igen, uram! – mondta a közömbös női hang, amelynek nem tudtam azonosítani a forrását. Kínlódva felemeltem fejemet, a szoba hullámzó élei lassan kiegyenesedtek. Rubennek nyoma sem volt, ahogy a nőnek sem. Az ablaktalan szobát műszerekkel tömték tele; a fali okosüvegtáblán számok és betűk lüktettek. Jupiter Day a kesztyűjére szorított korongokkal mozgatta a digitális ablakokat, néha parancsszavakat vetett a gömbnek, és hümmögve figyelte a váltakozó képeket. Beleszédültem a sebességbe, de úgy tűnt, a doktornak nem esik nehezére összpontosítania.
– Majd megpusztulok egy csésze kávéért – morogta magában.
– Honnan tudja anyám nevét? – Megnyaltam felrepedt számat. A vér ízétől felfordult a gyomrom. Jupiter Day szúrósan végigmért.
– Az anyádét? Az összes felmenőd nevét tudom egy csepp véredből. Ha lefut az orvosi modell, minden öröklött tulajdonságodat megismerem. Megmondhatom, milyen betegségekre vagy hajlamos, és melyik fiúval ideális ivadékokat nemzened az optimális tulajdonságörökítés és egészséges emberállomány fenntartása érdekében.
Hunyorgott izgalmában, én alig értettem szavait.
– Aludj! – parancsolta. – Az új tulajdonságod még nem épült be, fájdalmas lenne ébren kivárni.
Álmodsz!
Biztosan? Kelsei figyelmeztetett a titkos kísérletekre.
– Hol vagyok? – nyögtem, de valójában nem számított. – Kijutok innen!
– Még nem végeztem veled – nevetett Jupiter Day. Felnézett a gömbre. – Tíz milligrammal növeld az altatókeverék koncentrációját.
– Azonnal, uram!
Észrevettem a falba épített hangszórókat. A nő máshonnan beszélt, és a gömbön át figyelt minket. Ki kell jutnom innen, mielőtt elalszom az altatótól. Ökölbe szorítottam kezemet; egy örökkévalóságig tartott. Mindkét csuklómat az ágy korlátjához szíjazták, kezemre fehér kesztyűt húztak. A könyökhajlatomat mérges véraláfutások csúfították el, közepükön lila tűszúrásnyomok. Karomat műanyagcső kötötte össze egy fekete dobozzal.
Fogoly vagyok! Istenem, fogoly vagyok!
A képernyőn pirosra váltott a dobogó szív, amely ugyanarra az ütemre pulzált, mint az enyém.
– Küldd be Iant! – kiáltotta a doktor a gömbnek.
Elkezdtem kihúzni a kezemet a szíjból, kesztyűm ráncokba gyűrődött, hátramaradt, mint a banánhéj. Felszisszentem, a szíj lenyúzta a bőrt a kézfejemen.
Az ajtó a falba csusszant, és egy óriás sápadt rontott be a szobába. Kiszabadultam a szíjból, de a szörnyeteg a torkomnál fogva leszorított, hiába próbáltam ellökni a kezét. Hófehér haja szemébe hullott, ajkát ínyéig húzta. Fuldokoltam, torkom benyomódott.
– Meg ne fojtsd! – kiáltotta a doktor. – Csak fogd le!
A sápadt a doktor szavain csüngött. Karmoltam, ahol értem; végigszántottam az arcát, mire üvöltve hátratántorodott, és elsodorta a műszereket. Csengett a fülem a csörömpöléstől. A nyomás eltűnt a torkomról, köhögtem. El kell tűnnöm innen! Ha a sápadt felocsúdik, megöl.
A fehér takarón rozsdavörös foltok burjánzottak. Egy rozsdavörös vércsepp végigfolyt az alkaromon, majd lecsöppent a könyökömről. A vér a kézfejemen lehorzsolt bőrből eredt. A húsomból egy sápadt vére folyt; körmeim sápadtkarom kezdemények voltak, elkeskenyedtek és hosszúra nyúltak. A takaróba töröltem kezemet, de nem változott vissza emberivé.
– Mit csináltak velem?
Az ágy belerázkódott a reszketésembe. Nem adtam fel a dörzsölést, mert nem lehetett az én kezem, a vérem, a karmom.
A doktor az oldalamnál termett, egy pisszenés, és elzsibbadt a nyakam. Egész testemben elterjedt az erőtlenség. A feketeség.