Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk!

Az alábbi mesével kívánok kellemes Karácsonyt, és boldog esztendőt mindenkinek!
Gerencsér János

Karácsonyi mese

Két pajkos hópille szánkózott a szellő buckáin. Időnként keresztezték egymás útját, vagy ha kedvük tartotta, bukfenceztek. Nem sokáig zajlott e játék, mivel a szellőnek más dolga akadt. A két pehely kifújta magát és kézenfogva libegtek tovább. Nyugatról fuvallat érkezett, meglepte őket, kissé szomorkásan búcsúztak egymástól. Az egyik sikeresen kikerülte a templomtornyot, majd kényelmesen elhelyezkedett az udvaron nézelődő hóember kalapján. A másik korántsem volt ilyen szerencsés. Kémény fölé került, könnycseppé formálódva hullt alá a keskeny kürtőn, aztán elpárologott az izzó parázson.
Szikrák csaptak föl. A szunnyadásból ébredő üszök tűzijátékkal ajándékozta meg a kandallóba fát helyező férfit, pirossá festette a még bizonytalanul táncoló lángokat bámuló tizenegy év körüli fiú arcát.
A fiatalabb testvér, az ablaküveget suvikszolta, inge ujjával dörzsölte le a párát. Tekintete a madáretetőt kereste, amit két napja készítettek apuval, de a sötét miatt csak önmagát látta. Szomorkásan fordult el a tükörképétől, ám szinte abban a pillanatban fel is derült. Az anyja lépett be az ajtón kezében tálcával, amin tejszínhabbal díszített csokoládétorta kellette magát.
– Kibonthatom az ajándékokat? – fordult a nagyfiú az apjához.
– Várj egy kicsit!
A férfi az asztalhoz lépett, meggyújtotta a gyertyákat, majd eloltotta a villanyt. A karácsonyfa apró színes lámpái, valamint a gyertyák fényei hangulatos félhomályt varázsoltak a helyiségbe.
– Most már lehet – bólintott az apa.
A fiúk a fához rohantak, hasadtak, szakadtak a díszes csomagolások. Ujjongva fedezték fel, mutogatták, lobogtatták az ajándékokat.
– Biztos jó gyermekek voltatok – mosolygott rájuk az anyjuk.

Nem tudtak a szempárról, amely percek óta figyelte őket. A kislány a falmelletti padra fordított virágcserépen nyújtózkodott. Apró ujjaival a párkányba kapaszkodva épp belátott az ablaküveg, fiú által letisztított, foltján. Ámulva csodálta az őt idevonzó karácsonyfa fényét, az ezüstdíszekben visszaverődő színek vidám játékát. Megfeledkezve a bakancsába olvadt hóról hosszasan nézte a mosolygós arcokat. Talán melegséget érzett.
Jeges fuvallat szakította el a látványtól, lelépett a cserépről, leugrott a padról, és összedörzsölve hidegtől dermedt ujjait, elindult a szomszéd falu irányába.
Megborzongott, szaladni kezdett. Amikor lefordult az országútról a földútra, a kitaposatlan hó a térdéig ért. Havassá vált a harisnyanadrágja, a szoknyája, még a kabát alja is. Nagyokat lépkedett a szántóföldet kettészelő dermedt, fehér folyóban, amely ropogva falta vékony lábait.
Az erdőben óvatosan haladt. A feje fölött ezerujjú ágakat csattogtatott a szél, a hóba süppedt nyomok megannyi élet jelét mutatták. Titokzatos élet, fenyegető hangok, de nem riadt el. Nem adta fel.
Belemarkolt a hóba, falatozni kezdett. Finom, de hideg. Összerezzent. Fél tucat veréb civakodott valamin ott, a nagy fa alatt, tisztes távolról sértődött kékcinke szemlélte őket. A lány megborzongott, tovább sietett. A váratlan mozdulatra pár őz tekintett felé, amikor látták nincs mitől tartaniuk, fürkészve folytatták útjukat. A gyermek nem figyelt rájuk, mint ahogy arra a mezei nyúlra sem, akinek csupán a kíváncsi pofija látszott a hóbucka fölött.
Nyakára szorította vékony sálját, szúrást érzett a torkában, mintha picit fájna. Vonítást hallott. Megtorpant.
Figyelt.
Biztos farkas! Mindenki tudja, hogy minden erdőben van farkas, aki elviszi a rosszgyereket. Legalábbis Juli néni azt mondta, amikor bejött az intézet nagytermébe, és azt is mondta, hogy aki világgá megy, az bizony rosszgyerek. Márpedig ő most világgá ment, vagyis rosszgyerek.
– Juj! – kiáltott fel.
Előre hajolva rázta ki a hajára, nyakába zúdult havat.
– Te gonosz! – fenyegette meg apró ujjával a feje fölötti ágon hintázó szárnyast.
A szürke madár oldalra billentette fejét, mint aki el sem tudja képzelni, kiről van szó. A lány megtörölte forró homlokát, a hátán lecsorgó hólé sietésre ösztökélte. Összekoccantak fogai, de már nem sok volt hátra, nem kellett sokat menni. Hamarosan kiért az erdőből, amelynek szélén, a farakás mögött, várt reá a kapu. A nagy, fekete, öntöttvas kapu.
Megérkezett.
A kerítés mögötti egykori zöld gyepet ártatlan fehér lepel takarta. Az ösvény melletti kövek fel-felfogták a szelet, amelyet a lány már a csontjaiban érzett. Fázott, és verejtékezett.
Megérezte!
Megérezte a közelségét. Ismét szaladni kezdett, magasra kapkodott lábakkal futott a buckák között.
Végre.
Végre meglátta.
Végre odaszaladhatott hozzá, végre magához ölelhette. Láztól piros arcával érezhette melegségét, szíve dobbanását. Lehunyta szemét, gyöngéden simogatta. Izzó fülével hallotta suttogását: „Édes kislányom!”
Már nem fázott.
Már nem didergett.
Összegömbölyödve, mosolyogva aludt el a sírkövön.