Kelemen Kinga: Amnéziás múlt – 2. részlet

Első részlet

„Egy 18 éves esete a Neurológiai osztályon.”

2015. Szeptember 20. – 23.

„Minden gyerek pillanatok alatt felnő, szinte észre sem veszi az ember és már az egykor oly kis csöppség esküvőjén táncolja le a lábát!” – Mennyiszer hallottuk már mindnyájan, ahogy a szülők és hozzátartozók ezt a mondatot mantrázzák minden áldott családi összejövetelkor. Mivel én az amnéziámat követően úgy tekintettem magamra, mint egy újszülött csecsemőre, ezért nálam a „felnövés” pillanatai kicsit gyorsabban mentek végbe a szokásosnál. Miért? Mert én már „kétnaposként” belefogtam a PASIZÁSBA… Igen, úgy gondolod, hogy viccelek, de sajnos nem, és szeretném kihangsúlyozni már most az elején, hogy igen erős gyógyszerek (na jó, mondjuk ki: drogok) hatása alatt álltam. Hogy mi is történt pontosan? Lássuk csak…

Hihetetlen álmosan kelek, mert az éjszaka folyamán nem sokat tudtam aludni. Az én drága szomszédasszonyom olyan hangerővel horkolta végig az egész estét, hogy már azt hittem, megfojtom egy párnával. Jóóó… Ilyen eszembe se jutott, de párszor felálltam átfordítani az oldalára, hátha attól abbahagyja.

De nem ez volt az egyetlen oka az álmatlanságomnak. Aki volt már neurológián az tudja, hogy egy egész éjszakát átvészelni elég nehéz vonyító, kóválygó, full kómás 70+os betegek között. Még pisilni sem mertem kimenni.

De viccet félretéve tényleg szörnyű volt, mivel az éjszaka folyamán hoztak egy új beteget. Az öregasszonyokkal folytatott pletykapartit követően azt is megtudom, hogy Creutzfeld -Jakob szindrómával kezelik. Rögtön utána is kérdeztem, hogy ez pontosan mit is takar, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy milyen iszonyúan szörnyű kór is ez: a betegség nagyon lassan „fúródik bele” az agyba és az idegrendszerbe, de ha már ott van, hirtelen okoz elmebajt, végül halált. A legdurvább talán mégis az, hogy semmivel sem gyógyítható, és az agy olyanná válik, mint egy szivacs. Egész éjszaka a bácsi sikolyai, családtagjainak zokogása töltötte be a „hálókörzetet”. Ráadásul az én szobám közvetlen szomszédságában történtek az események, és ahogy a nővérek próbálták lefogni az elvadult férfit, az ágy minduntalan nekicsapódott a fejemnél lévő falnak. Amikor már egyszerűen nem bírtam tovább elviselni a félelmet, inkább a fejemre húztam a fülesemet. Próbáltam a leghangosabbra feltekerni a hangerőt, ami ugyan már sértette a dobhártyám, és aludni sem tudtam tőle, de legalább valamelyest kiszűrte a kellemetlen, horrorfilmbe illő zajokat.

DE hála az égnek túléltem az éjszakát, és végre ki merek menni a mosdóba. Feltápászkodom az ágyban, felkapom gyorsan a papucsomat, és már indulnék, amikor Kovács néni hangját hallom meg a hátam mögött.

• Nana, kislányom, nem mész te itt sehova se nélkülem! – Azzal a lendülettel karon ragad, felkapja a WC-papírt a kis pultról, és így karöltve indulunk neki vidám utunknak, célul kitűzve a mosdót, aminek a padlójával már volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülni.
• Én hogy kerültem kórházba? Nem tetszik tudni véletlenül? – ötlik fel bennem a kérdés.
• Ó gyermekem, szörnyű volt! Ha láttad volna magad! Rángatóztál egész testedben, aztán adtak neked nyugtatót, de az sem segített! – meséli szörnyülködve a pót-mamám. – Ha jól hallottam, a kórház bejárata előtt szedtek össze tégedet félájultan!

„Így legalább már érthető a fürdőszobai rohamom”- gondolom, miközben elérjük a mosdóajtókat. Gyorsan elvégezzük a dolgunkat, majd indulnánk vissza, amikor meglátom az éjszaka hallott bácsit, amint hulla fehéren jön ki a szobájából. Elég megviseltnek tűnik, ő sem aludhatott sokat az éjszaka. Annyira megsajnálom szegényt! Látszik, hogy valamit magyarázni próbál az egyik nővérnek, de nem tud értelmes szavakat formálni, amin egyre inkább feldühödik, végül már a botjával csapkodja a padlót. Teljesen össze van zavarodva, nyilván nem tudja, hol van. Ez a betegség ugyanis hasonló, mint Alzheimer-kór, tehát a beteg elfelejti a dolgokat, például a családtagjait, és azt, hogy mit csinált 5 perccel ezelőtt vagy ez esetben, hogy hogyan is került ide.

„Miért tudok én ennyit erről?” – fagyok le a folyosó közepén. Aztán eszembe jut: „A mamám … a mamámnak is Alzheimer-kórja van!”

Ebben a pillanatban megjelenik előttem életem legfontosabb személyének az arca: a mamámé. „Emlékszem rá…”

Máig nem tudom megmondani, hogy miért nem felejtettem el őt sohasem. Egy pillanatra sem vesztettem el a mamám arcát, ő a legbiztosabb pont lett az új életemben. Talán az agyam tudta/tudja, hogy nem fog felépülni és a vége az lesz, hogy el fogja felejteni az arcomat, és hogy ki vagyok. Én abban hiszek, hogy valaki, legyen az a sors/ az őrangyalom / netán a Jancsi bá az utcából / vagy egy felsőbb erő nem akarta, hogy a kis idő, ami nekünk maradt, az elvesszen. Úgy hiszem, ki kell élveznem vele minden egyes percet, és mellette kell állnom, még akkor is ha ötször kérdez meg valamit, vagy ha a hűtőbe rakja a lisztet. Ő az ÉN MAMÁM, aki minden este vigyáz rám, és elüldözi a királyfikat, ha netán értem jönnek fehérlovon; aki tini korában halálfélelemben volt, nehogy a három udvarlója összefusson a lépcsőházban; aki minden reggel csak úgy enged el otthonról, hogy: „Sose fuss busz után… de férfi után aztán végképp ne!”

Az ő szeretete tart/ tartott/ és fog életben tartani egész hátralévő életem során.

 

De mi van már a pasizós résszel? Hát az úgy volt, hogy …

Hosszabb csevej partit követően, amit a hihetetlen makacsságomat ismervén végig ülőhelyzetben szenvedtem végig, úgy döntök ideje, hogy vége legyen az ismerkedős délutánnak, és megpróbálok a családomnak finoman utalni, hogy takarodó van, fáradt vagyok, mehetnek haza. Meg is lett hirtelen, a drogos állapotom miatt nehezen megszült, de mégis szívemet hatalmas büszkeséggel eltöltő tervem, ami a következőképpen szól: ásítás à ágyba dőlés à halk horkantások. Igen ez komoly… Ennyire futotta.

El is jutok az első fázisig. Ásítok egy nagyot, de mivel éppen senki sem látja, gyorsan becsukom a számat, majd mikor egy újabb kérdést intéznek hozzám (amit igazából meg sem hallok) és kérdő tekintetek villannak rám, ismét nekilátok a tökéletes tervem kivitelezéséhez. Ezúttal mindenki látja „meeeennyire fáááradt vagyok”. Elérkezett tehát a 2. fázis.

Azonban ez már kevésbé ment ilyen sikeresen. Mindenki tudja, hogy ha valaki már több mint egy hete nyomja az ágyat, és hosszabb időre fel sem állt, majd ezután a hosszú kihagyás után 4 órán keresztül „megállás nélkül” ül, annak a beállt háta miatt komoly gondjai lesznek a továbbiakban, a visszafekvéssel. De nem ez volt az egyetlen gond. Mint ahogy azt közölték velem UTÓLAG, 2 napja túlestem egy lumbáláson. Ez igazából annyit takar, hogy belém szúrtak egy jó vastag tűt és megcsapolták a gerinc- és agyvizem. Ilyen szempontból örülök, hogy nem emlékszem „bizonyos” dolgokra a közeli és távoli múltamból. Ez azonban azt jelentette, hogy majdnem 36 órája nem voltam talpon —-> ezek együtt a tervemet a totális csőd szélére sodorták.

A gravitációs erőnek hála szinte belecsapódok a kemény kórházi ágyba. Ezt a „földet érést” azonban olyan fájdalom követi, amit egy ember sem tudna elviselni. Na jó, lehet, hogy kicsit túlzok, de én abban a pillanatban földöntúli pokolnak éreztem. Kiszorul belőlem a szusz, majd mikor újra „megtanulok” lélegezni, csak nyögni tudok, akár egy rossz pornófilmben. Iszonyúan fáj, de az első sokktól magamhoz térve, átgörnyedek az oldalamra, és csecsemőpózba felhúzom a lábaim, miközben a könnyeimmel küszködök. Miután végül sikerül kinyitom a szemeimet, látom, hogy a családom halálra vált arccal mered rám, és kérdik, hogy minden rendben van-e.

„Nem, nincsen, az istenit” – dühöngök magamban. Úgy döntök túl hosszú ez a mondat és nem éri meg energiát pazarolni a kimondására, ezért inkább egy kétértelműt dünnyögök, ami valahogy így hangozhatott: „auhmnm”. Azt már rájuk bízom, hogy értelmezik.

• Hívjon már valaki egy orvost! – Hallok meg magam mellett egy hisztérikus hangot, majd látom, hogy valaki kiszalad az ajtón.
• 15 perc és jön valaki!

De jó … Addig én inkább szép nyugodtan elhalálozok.

5 perc után már kezd enyhülni a fájdalom és kissé lenyugszom. 10 perc után már pokolba kívánok mindenkit, mert legszívesebben aludnék, vagy éppen szép csendben átsírnám az éjszakát, mert hát miért ne? Én megtehetem. Aztán végre mikorra már igazából semmi gondom nincs a halálvágyamon kívül, berobog az ajtón két új jövevény. Az első, aki belép egy 30-as nő rövid fekete hajjal, fehér orvosokra jellemző nadrágban és köpenyben. Annyira nem egy nagy szám, tucatnyi hasonló nő van ebben a kórházban, így inkább rátérek a másik idegen feltérképezésére. Először csak a hátát látom. A családomhoz intéz pár szót, majd udvariasan kitessékeli őket a szobából.

• Mi a panasza? – kérdi undokul a nőstény ördög, szemeivel azt sugallva, hogy „48 órája nem aludtam, ha nem a temetkezési vállalkozó száma kell a szemben lévő épületből, akkor hagyjál békén.” Kissé megijedek tőle, de gyorsan válaszolok.
• Nagyon fájt a… hátam – mondom úgy, mint egy ártatlan kisgyerek, közben én is felfogom, hogy ez mennyire bénán hangzik. Olyan gonoszul mered rám, hogy az arcom a szégyentől vörös lesz akár egy paradicsom.

Látom, hogy épp valami csúnyát akar mondani, de ekkor a meg nem kezdett mondatába belevág az apám, aki fene tudja hogy, de bent tudott maradni a szobában.

• Tegnap pedig ájultan találták a mosdóban, és most nem emlékszik semmire sem. Szerintem ez nem elhanyagolható tény, emellett nem lehet csak úgy elmenni… Valakinek meg kellene már vizsgálnia a lányomat!!

Látom mindkét arcon a megdöbbenést. A pillanatnyi kábulatból a férfi orvos hamarabb magához tér és felém fordul. Ekkor tudom magamnak jobban megnézni. Három szó: Atya. Úr. Isten.

Őszintén mondom, hogy annál a doki fiúnál helyesebb embert életemben nem láttam még. Bár ki tudja? Lehet csak nem emlékszem rá. De az a látvány egyenesen sokkolt. A fiú, vagyis hát inkább már férfi, olyan 27 éves lehetett elnézve, hogy már orvos, de én 24-nek se néztem volna. A haja oldalt fel volt nyírva, és a feje tetején hosszan volt hagyva. Igen mondhatod, hogy pfuj, és én is ezt gondoltam, mivel szerintem fura ez a divat, de most megütköztem a látványon. Ennek a csávónak olyannyira jól állt, a kis konty a feje tetején, hogy a maradék eszemet is elvesztettem tőle.

• Hahóóó??!! – Valószínűleg hosszú ideig bambulhattam, mert már az orrom előtt csettintgetnek, hogy figyeljek már oda.
• Eeelnézést… – kapok észbe, de ez nem akadályoz meg abban, hogy tovább bámuljam álmaim férfiát.
• Tehát tegnap elájult a mosdóban? Hogy történt? – kérdezi.

„Egyet találhat vajon, egy ájulás hogy történhet?”

• Megláttam magam a tükörben, megijedtem a látványtól és összeestem – válaszolom szarkasztikusan.
• Erre nekünk nincs időnk, kérem, normálisan válaszoljon! – villan rám a nő gonosz szeme. De nem érdekel a gúnyos tekintete. Egy gondolat van csak a fejemben, de az is hamar elillan, amint a doki bácsi közelebb hajol hozzám, hogy jobban szemügyre vehessen.

„Oh Istenem, meghallgattad az imáimat!”

• Nem tudjuk a részleteket, de az biztos, hogy beverte a fejét. Az elmondása szerint többször is – válaszolja az apám helyettem, én pedig hevesen bólogatok támogatásképpen.

Szinte nem is hallom, mit beszélnek még a továbbiakban, mert ekkor a dokim még közelebb hajol, a szívverésem pedig már átüt a mellkasomon.

• Hol ütötte meg? – kérdi aranyos mosollyal.
• .. – mutatok kábultan a homlokomra – meg itt… és persze ITT is. De amúgy nyugodtan tegezzen csak – rebegtetem meg a szempilláimat.

Elkezdi tapogatni a fejem, ezáltal még közelebb kerülve hozzám, majd egyenesen a szemembe néz. És az a tekintet… Rögtön lejátszódik a szemem előtt a hátralévő életem.

„Úristen, most meg fog csókolni, aztán közli majd, hogy amint meglátott, belém szeretett, és szeretné, ha hozzámennék, lesznek kis gyerekeink és boldogan élünk, amíg meg nem halunk” – merülök el a gondolataimban, idióta vigyort vágva hozzá. Olyannyira beleélem magam a helyzetbe, hogy már a lánykérést tervezgetem: „Igen – cuki doki fiú – leszek a feleséged!”

• ….. a feleséged! – sóhajtok fel hangosan.
• Elnézést nem hallottam, mit akartál mondani? – kérdez vissza, miközben elengedi a fejem és elkezd matatni a cuccai közt. Végül előhúz egy kis lámpát.
• Semmit – harapok rá kínomban a számra gyorsan.
• Ne ijedj meg, a szemedbe fogok világítani. Te csak kövesd a fényt a tekinteteddel. Ez azért kell, hogy megállapítsuk, nincs-e agyrázkódásod.

Olyan közel hajol, hogy szinte érezhetném a haja finom illatát, ha nem lenne bedugulva az orrom. A szemembe világít, én pedig követem az utasításait. De elkalandozik a tekintetem (Ki hibáztatna érte egy ilyen pasival egy szobában?!), és amint a szemébe nézek, megint elillan az összes gondolatom. Idiótán elvigyorodom, és akkor megteszem…

• Annyira szexiii a hajaaaad! – mondom, miközben beletúrok a doki fiú hajába.

(Ismét hangsúlyoznám: kicsit túl sok drogot kaptam)

Ekkor azonban felgyorsulnak az események. A doki hihetetlen zavarba jön, kikapcsolja a lámpáját, majd odafordul apámhoz és egy ” A gyereknek semmi komolyabb baja.” mondattal lezártnak tekinti a mai napot. Végül a nősténnyel együtt kiviharzanak a szobából.

• Semmi köszönöm? – döbbenek meg, és szomorúan lebiggyesztem a szám szélét. – A fenébe, pedig tényleg azt hittem, lehet közös jövőnk. Ezek a pasik kiszámíthatatlanok. Egyik pillanatban a fejedet tapogatja érzékien, a másikban pedig már menekül – tördelem a kezeimet idegességemben.

Néma csend honol egy percig, majd belép a családom többi tagja.

• Na, mi volt? – kérdik.

Ekkor egymásra nézünk (én, apa, és a két „cellatársam”: Kati és Kovács néni), majd mindannyiunkból egyszerre tör ki a nevetés. Abban a pillanatban olyan boldognak érezem magam, hogy minden szomorúságom egyszeriben köddé válik.

• Igazad van Kingus – rázza meg a fejét csalódottan apukám. – Ezek a mai férfiak…

Ez után az incidens után többször is sikerült összefutnom a szerencsétlen áldozatommal, vagyis a megdöbbentően fiatal doktorúrral, és valamiért bármikor meglátta, hogy közeledem felé, tripla sebességre kapcsolt, majd sürgős dolgokra hivatkozva megindult a másik irányba.

„ Hmm… fura.”

A hét többi napja a kórházban elég egysíkúan telt. Őszintén szólva a kórházi dolgozók és a szobatársaim váltak igazán a családtagjaimmá. Minden nap az öregekkel róttam a kórházi folyosókat, és mint egy újszülött, próbálgattam milyen is igazából járni. Mivel be voltam lőve ez egy nagyon mulatságos dolognak számított az életemben. Nem kevésbé a szüleim életében, akik elhűlve nézték, milyen beteges vágyat érzek a lépcsőzés iránt. Most mit mondjak? Olyan volt, mintha a holdon jártam volna, szinte szálltam.

• Azta, ez mi? – kérdem totál ledöbbenve, lépcsőzés közben. Majd mikor a pillantásomat a szüleim arcára függesztem, a totális ledöbbenés két mintapéldányával szembesülök.
• Öhm Kinga… ez egy lépcső – ocsúd fel elsőként az anyukám. – Tudod mi az a lépcső, igaz?
• Persze, hogy tudom, mit képzeltek? – válaszolom hatalmas mosollyal. – Csak nem tudtam, hogy ilyen szórakoztató járni rajta. Ti nem érzitek?

 Ekkor már a szüleim is hangosan nevetnek. „De most miért?”

• Mehetnénk még egy kört??? – kérdem izgatott hangon.

Persze nem álltunk meg egy körnél, utána még vagy 5-ször le meg fel kellett mászkálni azon a szerencsétlen lépcsősoron. Ez lett a legszórakoztatóbb elfoglaltságom a kórházi napjaim alatt. Kinevethetsz, de akkor még nem ismered azt a totál K.O. időszakot, amikor a saját tenyered bámulásával is elvagy több órán keresztül.

De párhuzamban a gyógyszeradagom csökkentésével egyre jobban nőtt bennem a feszültség. A szó szoros értelmében fizikai fájdalmat okozott, hogy nem tudtam, ki vagyok. Első két nap valahogy nem érdekelt, mert nem tudtam ép ésszel felfogni, és be voltam drogozva. Azonban a többi nap már nem volt olyan egyszerű. Mivel a sokk első jelei inkább harmadnap jelentkeztek, akkor kezdtem el totál megőrülni is. Megszállottá váltam minden szempontból, de leginkább ez a szerelem téma izgatott, mert ez volt a legerősebb érzés, ami sugárzott belőlem. Az érzés, ami elnyomta az emberek és az élet iránt érzett gyűlöletemet.

Az oldalamon fekszem, és éppen farkas szemet nézek a plüss törpömmel (Ügyifogyival), amikor belép anyukám. A szememet le sem veszem a számomra legkedvesebb tárgyról a szobában, úgy teszem fel a kérdést:

• Kitől kaptam?

Eleinte néma csend a válasz, az amúgy nem komolyan gondolt kérdésemre. Hiszen pontosan tudom, hogy kitől van, mert mély érzések veszik uralmuk alá a szívemet, akárhányszor rápillantok. „Emlékeznem kéne valamire vele kapcsolatban, de mire?” – folynak a könnyeim, de gyorsan letörlöm őket, és anyukám felé fordulok teljes testemmel.

• Khm … – hangzik el a sokat mondó válasz.
• A fiú, igaz? – kérdem sírós hangon. A szemem pedig, bárhogy küzdök ellene, újból megtelik könnyel.
• Igen Kingus… – adja meg az amúgy már számomra is egyértelmű választ.
• A nevét… tudni akarom a NEVÉT! – kapom el a tekintetemet a törpömről és anyukámra függesztem.
• Nem lenne jó ötlet… Kinga szakítottatok, csak felzaklatna.
• Anya – kérlelem most már sírva. – Szerelmes vagyok egy fiúba, akiről még csak azt sem tudom, hogy ki: se a nevét, se azt hogy meddig voltunk együtt, hogy miért mentünk szét, ÉS HOGY MÉGIS MIÉRT SZARJA LE TOTÁLISAN, HOGY MI VAN VELEM! – emelem fel a hangom ingerülten.

Nem tudom miért kaptam fel ennyire a vizet. Hisz tényleg szakítottunk, és egy szakítás után nem az a normális, hogy folyamatos kontaktban van az ember a volt párjával. De abban a pillanatban, és az elkövetkezőkben ezt nem gondoltam át. Azzá váltam, amivé senki sem akar az élete során: zaklatóvá. De erről majd később.

• Attilának hívják – sóhajt fel, majd helyet foglal az ágyam melletti székben és folytatja – 10 hónapig voltatok együtt. Ő egy évvel idősebb, és elég rendhagyó módon jöttetek össze – mosolyodik el – Sajnos azt nem tudom megmondani, hogy miért mentetek szét, mert arról nagyon nem akartál beszélni. Múlt hét szombaton… vagy talán vasárnap történt, de hidd el, hogy barátokként váltatok el – próbál nyugtatni.
• De akkor miért nem keres meg? – kérdem dühösen – Miért nem érdekli, hogy mi van velem? Miért szarja le, hogy nem emlékszem rá?! Csak engem akaszt ki, hogy nem emlékszem a fiúra, akibe szerelmes vagyok? Őt nem zavarja, hogy a lány, akit szeret… – csuklik el a hangom – vagyis, akit szeretett, az nem emlékszik rá, és a 10 hónapra?! – zokogom.
• .. az nem igaz, hogy nem érdekli az egészséged – mondja nyugodt hangon. – Azok után, hogy szakítottatok, még bejött a kórházba hozzád, és csokit is hozott.

Hoppá-hoppá. Új infó. Meglepődök, és inkább elhallgatok.

• Nézd… – nyúl bele a kórházi szekrényem fiókjába – ez az a csoki. Upsz, már megetted a felét! – nevet fel.

Jól áll neki a mosolygás. Amióta megismertem, még nem láttam semmifajta boldogságot az arcán, most azonban a nevetése ismerősen cseng.

Én viszont nem nevetek vele, és dühösen kapom ki a kezéből a maradék csokoládét. De ami akkor történik, arra nem tudok időben felkészülni. Egy darabig csak bámulom a Bountymat, majd a fejemben egy párbeszéd csendül fel:

##

• Sajnos nem tudtam Twixet hozni – mondja szomorúan a hang a fejemben. – Tudom, hogy az a kedvenced, de nem találtam a boltban, ezért hoztam ezt.
• Semmi baj, köszönöm, hogy itt vagy. Ez tökéletes lesz.

##

• Hahóóó… – hallom ezúttal közelebbről, immáron anyukám hangját. Nem tudom, mióta lengeti a kezét a szemem előtt, hogy felfigyeljek rá, de ebben a pillanatban nem is érdekel. – Kingaaa… Itt vagy?
• Persze, igen, csak … csak eltűnődtem.
• Min? – kérdi érdeklődve.
• Nem igazán szeretnék róla beszélni. Inkább aludnék.
• Persze, megértem – mosolyog rám, ma már harmadszorra az anyukám.

Viszonozom a mosolyt, majd bedőlök az ágyamba és elalszom. Ez a legjobb dolog a kórházi-létben, hogy az ember addig aludhat, ameddig akar, és akkor, amikor szeretne.