Kelemen Kinga: Amnéziás múlt – 1. részlet

Hogy is történt?

Belenézek a tükörbe és nem látok mást csak egy idegent.

„Ki vagy te?” – teszem fel az abszurd kérdést a tükörképemnek, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem lehetek én. Elkezdem tapogatni a fejem, a tükörkép pedig ugyanezt teszi. – „Tehát igaz, ez vagyok. De ki az az ez? És mégis hol vagyok, és hogy a fenébe kerültem ide?”

Lassan körbe nézek, de nem látni sokat a sötétségben, ami a helyiségre telepszik. Valószínűleg este lehet, vagy talán hajnal, mindenesetre a kis börtönszerű ablakon kinézve csupán a feketén ragyogó égboltot látom.

A tekintetemet újból a tükörképre függesztem és ezúttal jobban végigmérem magamat. Szarul festek, mondjuk ki nyíltan. De nem a kinézetem ijeszt meg igazán. Ekkor veszem ugyanis észre azt, ami eddig elkerülte a figyelmemet: az egész testem megállás nélkül rángatózik, a vállamat pedig tiszta erőből csapkodom önkéntelenül a fejemhez. Ettől a felismeréstől hirtelen furcsa rosszullét fog el. Az egész világ elkezd körülöttem forogni, és úgy érzem, mintha csak én állnék egy helyben, görcsösen markolva a csapot. Fájdalom hasít a nyakamba, onnan pedig egyenesen a koponyámba sugárzik. Feltörekvő zokogás marja a torkomat, végül hagyom, hogy a felszínre törjön. „Ez vagyok én. Egy árny, egy kép a tükörben, aki remeg, sápadt, sír és rosszul van. De mégis ki?”

Ekkor azonban már nem tudom megtartani a testemet, elveszítem az irányítást fölötte, és úgy érzem, hogy mindjárt kicsúszik a talpam alól a talaj.

„Ajjaj, nemcsak úgy érzed, hanem tényleg kicsúszik, a rohadt életbe!” – gondolom, s mint megjósoltam egy jól irányzott pördüléssel először a csapba, aztán – miután már nem tudok mit elkapni – a padlóba verem a fejem.

Nem tudom, hogy elvesztettem-e akár egy pillanatra is az eszméletemet, mindenesetre mikor kinyitom a szemeimet, lassan de biztosan sikerül felfognom, hogy perpillanat a kövön fekszem, vízszintesben.

„Fel kell állj, most már nincs baj. Csak próbáld meg menni fog.” – Mondom magamnak a biztató szavakat, mikor még azt sem tudom pontosan, hol vagyok, és merre kéne menjek, ha felálltam. De nem kell emiatt aggódjak, mivel nem tudok felállni, csak rángok tovább a földön fekve. Egyszerűen nem akar megszűnni. Csak a kellemetlenséget most már az is fokozza, hogy a rángástól folyamatosan verem a fejemet a padlóba. Eluralkodik rajtam a pánik: „Itt vagyok ÉN (de ki vagyok én?) … – próbálok találgatni – egy mosdóban, ez biztos.” – A padló piszkos látom a könnyeimen át is hogy nemrég fürdött ott valaki, és valószínűleg a sarat is behordta a cipőjével olyan mocskos minden. Én meg itt fetrengek a szarban, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Ki kell jutnom, és segítséget hívni. De van egy kisebb gond: nem tudok felállni és valami fura rohamom lehet.

Semmi sem jut az eszembe, hogy hogyan „szabadulhatnék”, csupán egy film jár folyamatosan az agyamban. Oké, nagyon poénosnak érzem magam, hogy éppen meghalni készülök, de az a jelenet jut az eszembe, amikor valami csávó a Wall Street Farkasában totál bekokózva fetreng a földön, és próbál eljutni a kocsijáig, majd onnan haza. Neki is sikerült végül, nem?

„Na jó, hogy csinálta? Mint egy kisbaba feltolta a fenekét és csúszott a földön végig. Ez menni fog neked is nem?” – Adom magamnak az instrukciókat. Bele is fogok. Feltolom a fenekem, ahogyan csak tudom, onnan pedig csúszok előre, majd kezdem elölről. Fenéktolás, csúszás, fenéktolás, csúszás. Kár, hogy nincs itt egy filmes stáb, mikor életem alakítását nyomom le.

„Ne hülyülj már, meg gondolkodj ilyen marhaságokon, inkább menj, mert szaros a padló” – szid le a hang a fejemben. Próbálok ugyan továbbmenni, de a remegés csak nem akar nyugodni. Egy ajtót már sikerül is elérnem. Hála az égnek, hogy az nyitva van. De aztán hirtelen: Paff! „Okés, ilyen mázlista is csak te lehetsz, hogy pont még egy jót a küszöbbe is belefejelsz. Ez holnap nagyon fog fájni, az tuti. Most szólok…”

Próbálom ignorálni a gúnyolódó hangot, és csak csúszok tovább, akár egy kis giliszta, mikor is elérem a WC-ket. Már éppen megörülnék, amikor meglátom, hogy a második ajtó zárva, a kilincs pedig vagy 20 méterrel fölöttem tornyosul. Jó oké, bevallom, elég kába vagyok, lehet nem is 20 méter, csak fél, de már nem látok át a könnyeimen. Ekkor ugyanis már annyira zokogok, hogy nem is értem, az ajtón túl miért nem hallják meg, hogy szenvedek.

 Itt fekszem még mindig a szarban, sőt most már a WC melletti szarban, rángatózok, azt sem tudom, hogy ki vagyok és hol vagyok. Az össz, amit tudok, az az, hogy fázom, fáradt vagyok, rohamom van, és már annyiszor bevertem a fejem a padlóba, hogy egyszerűen nem bírom tovább csinálni ezt. És még a kurva kilincset sem érem el.

Már éppen elhatározom, hogy bevetem a lábas technikát, amit a csávó is alkalmazott a fent említett filmben a kocsiajtó kinyitásánál, amikor kivágódik az ajtó, és megjelenik benne Kovács néni.

„Kovács néni? Mióta ismerek én Kovács nénit? Miért tudom, ki ő, és azt nem, hogy én ki vagyok?”

• Mondtam, hogy ne gyere ki nélkülem a mosdóba! – sikolt fel. – Te jó Isten! Nővér, kérem, segítsen! Elájult!

„Hála égnek, megmentenek.” Lecsukom a szemem, mert már nincsen erőm tovább küzdeni. Feladtam.

Csukott szemmel is érzékelem, ahogy megjelenik még két alak az ajtóban. Ordítoznak egymásnak valamit, majd az egyik felkap, mert látja, hogy lábra állás terén, még annyira nem vagyok biztos. Próbált felráncigálni is, de nincs bennem több erő, és csak rángok tovább. Szóval úgy dönt, hogy inkább a karjaiba kap, és megindulunk. Nem merem kinyitni a szemem, de nem is akarom. Nem tudom, hol vagyok, és miért, és miért nem tudom, hogy ki vagyok, de nem álltam készen rá, hogy most ebben a szent percben megtudjam.

Akár valami rongybaba fekszem egy idegen férfi karjaiban. Ha jól érezném magam, lehet még nevetnék is a helyzet abszurditásán. Akár egy béna szerelmes film, ahol a szexi kockahasú férfi megmenti az elesett, talpától a feje búbjáig szaros nőt.

„Szexi KOCKAHASÚ férfi? Tényleg? Te csak erre tudsz ilyen helyzetben gondolni? – csúfolódik a hang a fejemben. – És amúgy is, nem tudod, hogy szexi-e, hisz ki sem mered nyitni a szemed. Honnan gondolod, hogy férfi egyáltalán?” – Gonoszkodik tovább.

„Onnan, hogy erős kezek tartanak. Meg mert érzem a férfi kölnijét és, hogy úgy mondjam, leginkább egy playboy reklámban érzem magam, hisz olyan jó szagot áraszt, hogy ha nem remegnék és nem lennék félájult, talán még rá is mozdulnék.”- tűnődök el magamban. – „Egy pillantást vess már rá, nyisd ki a szemed, egy picit lesd meg a megmentőd.”

Az utasítást követve résnyire nyitom a szemem, de azonnal vissza is csukom. – „Semmi pánik, még jó hogy nem vagy magadnál. Lehet túl sokszor verted be a fejed, de azért elég beteg, hogy majdnem rámozdultál egy már az 50es évei végén járó ősz szakállas bácsikára, csak azért, mert playboy szagot árasztott…” – Nem folytatom a gondolatmenetemet, mert ekkor letesznek egy ágyra.

Életemben nem feküdtem még ilyen kényelmetlen ágyban. De mégis, most már biztonságban érzem magam. Amint a bácsika is eltűnik a szobából, ki merem nyitni a szememet. Tekintetem még homályos a sírástól, ezért először nem is veszem észre, hogy egy akkora tűvel, meg infúziós szettel jönnek felém, és akarnak belém döfni, hogy már a gondolatba is belesikkantok. De nem tudok mozogni. Ezért nem is teszem, csak fekszem szinte élettelenül, és rájövök, hogy ahol most vagyok, az egy kórház.

 „Hogy lehet valaki ennyire mázlista, hogy egy kórházban kap rohamot, és esik össze? Na szuper, ez vagyok én” – sóhajtok fel, miközben egy csövet dugnak a kezembe, azon keresztül pedig valami gyógyszert nyomnak belém. A nevét nem is hallom, csak hogy megkérdi az egyik nővér (mert most már, hogy tudom kórház, ezért gondolom, hogy csak nővéreknek lehet mindenféle extra cuccot belőni a betegeknek, nem?) a másikat, hogy az egészet adja be vagy csak a felét?

„Az egészet.” – Hangzik a válasz, én meg érzem, ahogy felkúszik bennem, végig a vénámban az anyag, amitől hirtelen javulás fedezhető fel a rángás terén, viszont úgy érzem, közben teljesen elveszítem önmagam.

„Magad? Hogy veszítenéd el magad még jobban, ha azt sem tudod, ki vagy?” – olt le megint egy kis hang a fejemben, ami annyiszor kigúnyolt már ma.

• Hogy hívnak?

Először azt hiszem, megint a hülye hang kérdi az agyamban, csak hogy gúnyolódhasson, hogy ezt sem tudom, de rájövök, hogy valaki mellettem szólított meg, miközben adja be a másik anyagot, ami gondolom a nyugtató, mert úgy bekábulok tőle, hogy épphogy meghallom a kérdését. Csak egy név ugrik be.

• Dehogy Fanninak hívják, a neve Kinga! – mondja nyugtalanul egy hang a másik oldalamon, de már alig hallom meg a szavait.

Erőlködve átvetem a fejem arra az oldalra, amerről a szavakat hallottam jönni és vetek a beszélőre egy pillantást. Kovács néni az rózsaszín pizsamában.

• Ki vagyok én? – kérdem, de már késő. Az anyag hat, engem pedig végleg kiütnek.

***

„Az első amnéziás napom.”

Hogy ezután mi történt? Én magam sem tudom pontosan, hiszen annyi gyógyszert nyomtak belém a kórházi napjaim alatt, ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Mások súlyos összegeket fizetnek azért, hogy olyan állapotba juttassák magukat, amilyenbe én „szálltam” majdnem 2 hétig TB alapon. A szemeim keresztbe álltak nem csupán a fáradtságtól, hanem magától a furcsán jóleső kábulattól, amit ezek a gyógyszerek okoztak. Ami az illeti az a fél óra volt életem legboldogabb időszaka, amíg nem kellett szembesüljek a nyilvánvalóval, miszerint nem csak azt nem tudom, hogy én ki vagyok, hanem az életem többi részére sem emlékszem.

• Mi történt? Jól van? – Egy férfi hangjára ébredek. Ismerős hang, szívet melengető.
• Igen, már jól van, belenyomtak jó sok gyógyszert, ettől alszik, és gyenge még nagyon – mondja a már jól ismert öreg néni a rózsaszín pizsamában.

A férfi helyet foglal az ágyam mellett lévő széken, majd az arcomhoz nyúl és megsimogat. Én még mindig alvást színlelek, de tudom, hogy ezt nem játszhatom a végletekig.

• Kinga? Jól érzed magad? – Hallom ismét a néni hangját ezúttal, egész közelről. – Megjött az apukád – suttogja bele a fülembe.

„Az apukám?” – Erre kipattannak a szemeim. De bár ne nyitottam volna ki őket.

Egy olyan 60-as férfit látok, középhosszú ősz hajjal, barna inget visel hozzáillő nadrággal, és amint észreveszi, hogy őt bámulom, rám vigyorog. De én nem tudom, ki ő.

• Apu?

Ebben a pillanatban jövök rá, hogy mennyire is szar helyzetbe kerültem. Aztán egyszer csak kitör belőlem a zokogás, mert csak annyit érezek, amikor ránézek, hogy ismerem. És hogy szeretem.

El nem tudom mondani, mennyire fájt, hogy nem emlékszem semmire sem belőle, és nem tudtam volna megmondani sem a nevét, sem azt, hogy milyen ő maga. Olyan volt, mint amikor egy könyvet olvas az ember, és közlik vele, hogy igen ő az apuka, ő az anyuka, ő ez, ő az, mint egy tényt, neked meg csak el kell fogadni a kapott információkat. Nincs annál szörnyűbb érzés a világon, mint amikor közölnöd kell az emberrel, aki az apukádnak mondja magát, hogy te nem tudod, ki ő, csak azt tudod, hogy szereted, de nem ismered fel és nem emlékszel rá. Először meghökkent ugyan, de szerencsére annyira furán, mégis viccesen reagálta le először a helyzetet, hogy az első benyomásom meg is született róla:

• Kinga? Jól vagy? – szólal meg. Én csak bámulok rá, és próbálok valami ismerőset keresni benne, a fülem mellet pedig elszáll a kérdés.
• Nem emlékszik semmire és senkire sem – siet a megmentésemre a már olyan jól megismert szomszédasszonyom. – Még a saját nevét sem tudta.
• Nem ismersz meg kincsem? – Hajol bele az arcomba. – Luke, én vagyok az apád!!

„Oké, nyugodj meg Kinga, ha ez a férfi tényleg az, akinek mondja magát, akkor a te apád a legbolondabb ember a világon!”

Bár azt mondhatnám, hogy így folytatódott a nap…

Meghökkenve bámulom az „apukámat” (Istenem, mondd, hogy csak elcseréltek, nem lehet ennyire bolond, egy ilyen feszült helyzetben), amikor hirtelen betoppan egy fiatal lány az ajtón.

• Szia kicsiiim, bejöttem hozzád munka előtt! – teszi meg két lépésben az ágyamhoz vezető utat, és letelepedik annak végébe.

A hangulat azonnal megváltozik. Csak bámulok rá, és egy szót sem tudok kinyögni. Rögtön feltűnik neki a fura tekintetem, mire leolvad az arcáról a mosoly, és aggódón megsimogatja a combomat.

• Minden rendben van?! – kapja a szája elé a kezét, kérdését apukámhoz intézve, aki teljesen leblokkol, és nem kapcsol időben ahhoz, hogy figyelmeztesse a lányt.
• Mondja már meg valaki, hogy mégis ki ez?! – kérdezem kétségbeesve.

A következő percek pedig úgy hatnak, mintha lassított felvételen nézném végig. Először a döbbent arcot pillantom meg, amely a kérdésem után rögtön rám villan, majd, mint akit gyomorszájon vágtak, úgy kapja a kezét maga elé a lány. Ahogy bámuljuk egymást, bennem egyre jobban tudatosul, hogy nem tudom ki ő, benne pedig az, hogy nem ismerem fel. Megsemmisülve pillant le rám az ágyba, majd felpattan, mintha az megégette volna és futásnak ered. Ez volt az egyik legfájdalmasabb perc eddigi, nem túl hosszú egy óráséletem során. Miért? Mert ő közel sem úgy reagált, ahogy apukám tette. Ahogy figyelem, hogy eltűnik az ajtóban, elerednek a könnyeim.

• Ki volt ez a lány? – kérdezem apámat megsemmisülve.
• Bori – mutat a lány után. Látom, hogy az ő szemében is könnyek csillognak, de gyorsan „visszaszívja” őket, majd megköszörüli a torkát, és úgy folytatja. – Ő a legrégebbi barátnőd. Óvoda óta ismered, és szinte minden nap bejött hozzád ide. Például tegnap is. Együtt néztétek a Hupikék Törpikéket. Öhm – vakarja meg a tarkóját – Nem emlékszel rá mi történt tegnap?

Még jobban elkezdek zokogni (és nem azért mert 18 évesnek definiáltak, és elvileg tegnap Hupikék Törpikéket néztem) és megrázom a fejemet.

„Miért nem emlékszem?!” – temetem az arcomat a tenyerembe, majd visszahanyatlok az ágyba. A két karommal ölelem magam körbe, így próbálva csillapítani a gyomromba fúródó fájdalmat.

• Hozzátok vissza! – zokogom kétségbeesetten.

Amikor visszajön a szobába, látom rajta, hogy próbálja visszatartani a könnyeit, de ezt a tervét gyorsan feladja, és amint megpillant újból sírva fakad.

• Gyere ide! – szólok neki erőtlenül, majd megpaskolom a szabad helyet mellettem az ágyon.

Odalép, leül, majd vesz néhány mély lélegzetet és megszólal:

• Minden rendben lesz kicsim, ígérem! – ölel meg. Nyakamban érzem a forró könnyeit, és minden egyes csepp lyukat éget a bőrömbe. Sikítani akarok.

„Ez nem történik meg. Ilyen nincsen, ilyen csak a filmekben létezik. Mindjárt megcsíp majd valaki, én pedig felkelek, és nevetni fogunk ezen. Mert ez csak egy buta álom!”

De nem ébredek fel. Mert ez a valóság.

• Nem lesz! – zokogok kétségbeesve. – Nem lesz, nem érted?! – rázkódok meg, majd eltolom magamtól. Ezúttal belenézek a szemébe, hogy őszintébbnek hassanak a szavaim. – Annyira sajnálom, hogy nem emlékszem rád!
• Nem lesz semmi baj, ígérem! – szorít magához, de nem hiszek neki.
• Nem – suttogom.

Folyamatosan mondogatom neki (vagyis hát próbálom, de a könnyektől, meg a nyáladzástól a szavaim alig hallhatóak), hogy mennyire sajnálom, hogy ne haragudjon rám, hogy nem tudom, ki ő. Ő pedig engem nyugtatgat, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak, és ő mindig itt lesz nekem. Megnyugtatóak ugyan a szavai, de én idegileg már totál ki vagyok készülve. Új élet kezdődik, de én már az elején csak megbántok mindenkit. Nem túl szerencsés kezdet.

Bedőlök az ágyamba, és nem vagyok hajlandó többet hallani. Fejemre rakom a fejhallgatót, és benyomom a zenét.

„HAGYJATOK BÉKÉN!”

Este azonban a szüleim mutatnak egy képet a lányról. Illetve kettőnkről. Az első reakcióm tömören az, hogy: „Nem hiszem el, hogy frufrum van”. Ez azért ilyen meglepő számomra, mert a hajam a megviselő kórházi napok alatt olyan zsíros lett, hogy eddig fel sem tűnt. Visszafogom magam, nehogy nevetésben törjek ki, hiszen ez most nem a megfelelő pillanat arra. Majd jön a második reakció:

• De mi … – vakarom meg a fejem, majd a szüleimre függesztem a tekintetem. – Öhm… Mi nem hárman voltunk?

Megdöbbenve bámulnak rám, majd érkezik a tömör válasz: „De.”

• Akkor hol van a harmadik lány? – zokogok fel, hiszen ez volt össz-vissz, ami rémlett. A szívem pedig újból, aznap már sokadszorra: összetörik.

„Érzem, hogy ők hozzám tartoznak, akkor miért nem ismerem fel őket?”

Milyen volt ezt mindet először átélni? Borzasztó. Nem tudok rá mást mondani. Egész nap jöttek ki-be az ismeretlenebbnél ismeretlenebb látogatók, családtagok, barátok. Igen tudom, meg kéne hatnia, hogy ennyi ember érdeklődik felőlem, de én semmit nem éreztem, csak félelmet. Féltem, mert nem tudtam, mi lesz velem ezután. Könyörögtem apukámnak, hogy ne jöjjön több ember, senkit sem akarok látni, de azt mondta, hogy akik mára „bejelentkeztek” látogatóba, azokat már nem tudjuk lemondani. Láttam rajta, hogy kétségbe van esve, nem tudta, mit tehetne az ügyben. Én pedig csak bólintottam, hogy rendben, majd a fejemre vettem a fejhallgatóm, és amikor észrevettem, hogy jön valaki, felcsavartam a hangerőt és alvást színleltem. Mert tudtam, hogy sírtak. Nem akartam hallani, ahogy rólam beszélnek és sajnálnak, hogy „Szegény, milyen szar élete van…” Nem volt szükségem a sok szánakozó tekintetre.

Anyukám is mikor megjött, és megtudta, ami a többieknek már nem volt újdonság, próbálta ugyan elrejteni a könnyeit, de hallottam, ahogy kint a folyosón zokogott. Mégis vele töltöttem el a legtöbb időt a kórházi napok alatt. Ő volt az én forrásom. A kapocs az emlékeimhez. Mert mindent tudott rólam. Szinte. De az pont elegendő volt ahhoz, hogy túléljem a rám váró napokat.

Még hangosabbra nyomom a zenét, ezúttal Ellie Goulding hangja cseng a fülemben a „Love me like you do.” – t énekelve.

„Erre volt a legjobb csókolózni” – jut hirtelen az eszembe. Megmosolygom a gondolatot, majd amint leesik a tantusz, kipattanok az ágyamból, és lekapom a fejhallgatót. – „Először is mióta hallgatok én ilyen genny számokat?? Másodszor pedig milyen csók??!!”

• Kinga, jól vagy? – Anyukámként azonosított nő az.
• .. – fura kimondani ezt – Én szerelmes vagyok?

Látszik, milyen zavarba jön hirtelen. Nem akar válaszolni. Majd egy perces néma csend után azt mondja:

• Igen – húzza el a száját, szomorúan.

„1…Úristen, 2…Úristen, 3… Úristen. 4… Hol a fiú, és mikor jön be?!, 5… Most azonnal látni akarom! …”

De aztán anyu megszólal lerombolva a boldogságomat: „De drágám, egy hete mielőtt kórházba kerültél, szakítottatok…”

És igen, ez volt az én első, hihetetlen hosszú, 5 másodperces kapcsolatom. „Rá se ránts! Majd máskor…”

 

Nem tudom meddig aludhattam, de mire felkelek, már sötét van. Reménykedem benne, hogy a látogatási idő már letelt, és a mai napomat végre lezárhatom, de sajnos a megpróbáltatásaim még nem értek véget. Mintha csak megérezték volna, hogy felébredtem, nyílik is az ajtó. Két látogató érkezik. Megtorpannak az ajtóban, de apukám hátulról megtolja őket, így mutatva, hogy menjenek csak beljebb. Az egyiket felismerem.

„RÁ EMLÉKSZEM! Itt volt valamikor, azt hiszem a szerelmi életemet tárgyaltuk meg, de a neve mi is? F-fel kezdődik, ez biztos. Az ő nevét mondtam volna, mikor ájultan megtaláltak?” – tűnődök el.

Nem kell tovább agyaljak, mert ebben a pillanatban odalép hozzám és bemutatkozik

• Szia Kinga! Flóra vagyok, az unokatestvéred, tegnap is itt voltam látogatóban. Alaposan kiveséztük a szerelmi csalódásokat! – mondja, a mondandója végére biggyesztett nagy mosollyal. – Gondoltam benézek, az egyetemről jövök, és nincs kedvem hazamenni tanulni, remélem nem baj – nyújtja ki rám a nyelvét.

Alaposabban szemügyre veszem, aztán azt suttogom: „Emlékszem rád.”

„Hogy lehet, hogy az anyám nem ismerem meg, de őt igen? Hogy lehet, hogy az ő arcára emlékszem, de a másik jövevényről még csak sejtésem sincs, hogy ki az?” – gondolom és rosszul leszek magamtól.

Szerencsére ő nem veszi észre, mekkora dilemmába vagyok. Olyan vigyor terül szét az arcán, hogy már csodálkozom, miért nem ugrik a nyakamba.

• Na! – Nevet rá apura. – Rám emlékszik, rád nem! Bibibii! – mutogat felé kacagva.

Elmosolyodom a jeleneten, és nagyon megörülök, hogy Flóra engem választott a tanulás helyett. Ő az első, akit nem bántottam meg azzal, hogy nem emlékszem. A szívemet melegség tölti meg, és majdnem elsírom magam. „Végre valaki, akit ismerek…”

Ekkor ránézek a másikra. Elég fura, mármint még életemben ilyen fehér bőrű embert nem láttam, de a haja meg hihetetlen sötétbarna, szinte már ellentmondásosnak tűnik az egész lány. Azonban annyira szimpatikus azokkal a színes csíkokkal a hajában, hogy egy csapásra megkedvelem.

„Olyan egy idősek lehetünk, vagy tán még fiatalabb is nálam, 17-nek néz ki kb.” – folytatom a lány vizslatását. Majd anyukám megszólal:

• Kinga, ő itt a nővéred, Fanninak hívják. – „Áhááááám tehát az ő nevét mondtam felájultan!! Na, ez a rejtély is megfejtve… de várjunk csak, nővér??”
• Hány éves vagy? – kérdezem a lányhoz intézve a szavaimat.
• Augusztusban lettem 20 – válaszolja kedvesen. „Ó. Te. Jó. Ég.”
• Jól tartod magad – bámulok rá, megilletődve.
• Vera is be akart jönni hozzád, de sajnos nem tudott elszabadulni a munkahelyéről – folytatja az anyukám.
• Vera? – Húzom fel kérdőn a szemöldökömet.

„Nem akarok bunkó lenni. És bocsánat, én tudom, hogy új ezeknek az embereknek is a helyzet, de nem kéne úgy beszélniük, mintha tudnám, hogy miről/kiről beszélnek …”

• Oh, úristen elnézést, ne haragudj … – jön rá anyukám is a helyzet súlyosságára, látom, hogy megint könnyek gyűlnek a szemébe.

„NEM EZT NEM TEHETIK, ITT CSAK NEKEM VAN JOGOM SÍRNI, HAGYJON MINDENKI BÉKÉN, HAGYJANAK VÉGRE ITT!” – dühödök be, de inkább megtartom magamnak a gondolataimat, mert nem akarom még jobban megbántani az újdonsült családomat.

• Ő is a testvéred – adja meg a kérdésemre a választ az apukám.
• Te Jó Isten, most úgy őszintén, mondja már meg nekem valaki, hogy hány testvérről kell még tudjak? – kérdezem felháborodva.
• Összesen három testvéred van – jön mindenkitől egyszerre a válasz. – Két nővéred és egy bátyád.
• Király – mutatom fel a hüvelykujjamat, majd fájdalmasan felnyögök. – A francba …

Az első sokkból magamhoz térve, sikerül kisajtoljak magamból egy torz vigyort, és a továbbiakban próbálok normálisan viselkedni, mialatt a lehető legtöbb infót igyekszem kiszedni a szobában lévő emberekből. Leginkább a nővéremből, hisz ő volt most a legújabb számomra.

• Egyetem?
• Orvosira járok, Szegedre és …
• Pasi? – Vágok közbe
• Van, Andris a neve már …
• Nem túl nehéz az orvosi? Én tutti nem bírnám ki azt a sok tanulást… – térek vissza az első témához, majd a semmibe bámulva elképzelem magam ezúttal úgy, hogy nem én nyomom a kórházban az ágyat, hanem gyógyítok.

„Nem, nem nekem való …” – zárom le a témát.

• Én nagyon szeretem, sok lehetőség van, hogy …
• Mióta vagytok együtt a barátoddal? – szakítom meg ismét a nővéremet a mondata közepénél.
• Kinga!! – szólnak rám nevetve a „családtagjaim” (Hisz ki tudja, hogy tényleg azok-e, akiknek mondják magukat?!)
• Mi van? – sóhajtok fel ingerülten.
• Lassíts!

Végül sikerült normális tempóra váltsak, és ezután egész normálisan el tudtam beszélgetni a nővéremmel és az unokatestvéremmel, meg a többi szobában ragadt családtagommal. Nehéz volt, mert mindent tudni akartam egyszerre, de tudtam, hogy vissza kell fogjam magam. Hiszen nem tudnak 18 évet elmesélni egy este alatt, és sajnos ebbe bele kellett törődjek. Egész jól éreztem magam velük és próbáltam úgy viselkedni, hogy ne vehessék észre mennyire meg vagyok illetődve, és mennyire nem tudom kik is ők. Szinte már sajnáltam, amikor végül el kellett menniük.

Ez volt „születésem” úgymond első napja. Végül azonban magamra maradtam abban a kis kórházi szobában a gondolataimmal és az emlékeimmel, illetve azok hiányával. Mielőtt lefeküdtem még kisírtam magam, majd Kovács néni horkolása altatott el.