Kelemen Kinga: Amnéziás múlt – 1. részlet

Hogy is történt?

Belenézek a tükörbe és nem látok mást csak egy idegent.

„Ki vagy te?” – teszem fel az abszurd kérdést a tükörképemnek, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem lehetek én. Elkezdem tapogatni a fejem, a tükörkép pedig ugyanezt teszi. – „Tehát igaz, ez vagyok. De ki az az ez? És mégis hol vagyok, és hogy a fenébe kerültem ide?”

Lassan körbe nézek, de nem látni sokat a sötétségben, ami a helyiségre telepszik. Valószínűleg este lehet, vagy talán hajnal, mindenesetre a kis börtönszerű ablakon kinézve csupán a feketén ragyogó égboltot látom.

A tekintetemet újból a tükörképre függesztem és ezúttal jobban végigmérem magamat. Szarul festek, mondjuk ki nyíltan. De nem a kinézetem ijeszt meg igazán. Ekkor veszem ugyanis észre azt, ami eddig elkerülte a figyelmemet: az egész testem megállás nélkül rángatózik, a vállamat pedig tiszta erőből csapkodom önkéntelenül a fejemhez. Ettől a felismeréstől hirtelen furcsa rosszullét fog el. Az egész világ elkezd körülöttem forogni, és úgy érzem, mintha csak én állnék egy helyben, görcsösen markolva a csapot. Fájdalom hasít a nyakamba, onnan pedig egyenesen a koponyámba sugárzik. Feltörekvő zokogás marja a torkomat, végül hagyom, hogy a felszínre törjön. „Ez vagyok én. Egy árny, egy kép a tükörben, aki remeg, sápadt, sír és rosszul van. De mégis ki?”

Ekkor azonban már nem tudom megtartani a testemet, elveszítem az irányítást fölötte, és úgy érzem, hogy mindjárt kicsúszik a talpam alól a talaj.

„Ajjaj, nemcsak úgy érzed, hanem tényleg kicsúszik, a rohadt életbe!” – gondolom, s mint megjósoltam egy jól irányzott pördüléssel először a csapba, aztán – miután már nem tudok mit elkapni – a padlóba verem a fejem.

Nem tudom, hogy elvesztettem-e akár egy pillanatra is az eszméletemet, mindenesetre mikor kinyitom a szemeimet, lassan de biztosan sikerül felfognom, hogy perpillanat a kövön fekszem, vízszintesben.

„Fel kell állj, most már nincs baj. Csak próbáld meg menni fog.” – Mondom magamnak a biztató szavakat, mikor még azt sem tudom pontosan, hol vagyok, és merre kéne menjek, ha felálltam. De nem kell emiatt aggódjak, mivel nem tudok felállni, csak rángok tovább a földön fekve. Egyszerűen nem akar megszűnni. Csak a kellemetlenséget most már az is fokozza, hogy a rángástól folyamatosan verem a fejemet a padlóba. Eluralkodik rajtam a pánik: „Itt vagyok ÉN (de ki vagyok én?) … – próbálok találgatni – egy mosdóban, ez biztos.” – A padló piszkos látom a könnyeimen át is hogy nemrég fürdött ott valaki, és valószínűleg a sarat is behordta a cipőjével olyan mocskos minden. Én meg itt fetrengek a szarban, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Ki kell jutnom, és segítséget hívni. De van egy kisebb gond: nem tudok felállni és valami fura rohamom lehet.

Semmi sem jut az eszembe, hogy hogyan „szabadulhatnék”, csupán egy film jár folyamatosan az agyamban. Oké, nagyon poénosnak érzem magam, hogy éppen meghalni készülök, de az a jelenet jut az eszembe, amikor valami csávó a Wall Street Farkasában totál bekokózva fetreng a földön, és próbál eljutni a kocsijáig, majd onnan haza. Neki is sikerült végül, nem?

„Na jó, hogy csinálta? Mint egy kisbaba feltolta a fenekét és csúszott a földön végig. Ez menni fog neked is nem?” – Adom magamnak az instrukciókat. Bele is fogok. Feltolom a fenekem, ahogyan csak tudom, onnan pedig csúszok előre, majd kezdem elölről. Fenéktolás, csúszás, fenéktolás, csúszás. Kár, hogy nincs itt egy filmes stáb, mikor életem alakítását nyomom le.

„Ne hülyülj már, meg gondolkodj ilyen marhaságokon, inkább menj, mert szaros a padló” – szid le a hang a fejemben. Próbálok ugyan továbbmenni, de a remegés csak nem akar nyugodni. Egy ajtót már sikerül is elérnem. Hála az égnek, hogy az nyitva van. De aztán hirtelen: Paff! „Okés, ilyen mázlista is csak te lehetsz, hogy pont még egy jót a küszöbbe is belefejelsz. Ez holnap nagyon fog fájni, az tuti. Most szólok…”

Próbálom ignorálni a gúnyolódó hangot, és csak csúszok tovább, akár egy kis giliszta, mikor is elérem a WC-ket. Már éppen megörülnék, amikor meglátom, hogy a második ajtó zárva, a kilincs pedig vagy 20 méterrel fölöttem tornyosul. Jó oké, bevallom, elég kába vagyok, lehet nem is 20 méter, csak fél, de már nem látok át a könnyeimen. Ekkor ugyanis már annyira zokogok, hogy nem is értem, az ajtón túl miért nem hallják meg, hogy szenvedek.

 Itt fekszem még mindig a szarban, sőt most már a WC melletti szarban, rángatózok, azt sem tudom, hogy ki vagyok és hol vagyok. Az össz, amit tudok, az az, hogy fázom, fáradt vagyok, rohamom van, és már annyiszor bevertem a fejem a padlóba, hogy egyszerűen nem bírom tovább csinálni ezt. És még a kurva kilincset sem érem el.

Már éppen elhatározom, hogy bevetem a lábas technikát, amit a csávó is alkalmazott a fent említett filmben a kocsiajtó kinyitásánál, amikor kivágódik az ajtó, és megjelenik benne Kovács néni.

„Kovács néni? Mióta ismerek én Kovács nénit? Miért tudom, ki ő, és azt nem, hogy én ki vagyok?”

  • Mondtam, hogy ne gyere ki nélkülem a mosdóba! – sikolt fel. – Te jó Isten! Nővér, kérem, segítsen! Elájult!

„Hála égnek, megmentenek.” Lecsukom a szemem, mert már nincsen erőm tovább küzdeni. Feladtam.

Csukott szemmel is érzékelem, ahogy megjelenik még két alak az ajtóban. Ordítoznak egymásnak valamit, majd az egyik felkap, mert látja, hogy lábra állás terén, még annyira nem vagyok biztos. Próbált felráncigálni is, de nincs bennem több erő, és csak rángok tovább. Szóval úgy dönt, hogy inkább a karjaiba kap, és megindulunk. Nem merem kinyitni a szemem, de nem is akarom. Nem tudom, hol vagyok, és miért, és miért nem tudom, hogy ki vagyok, de nem álltam készen rá, hogy most ebben a szent percben megtudjam.

Akár valami rongybaba fekszem egy idegen férfi karjaiban. Ha jól érezném magam, lehet még nevetnék is a helyzet abszurditásán. Akár egy béna szerelmes film, ahol a szexi kockahasú férfi megmenti az elesett, talpától a feje búbjáig szaros nőt.

„Szexi KOCKAHASÚ férfi? Tényleg? Te csak erre tudsz ilyen helyzetben gondolni? – csúfolódik a hang a fejemben. – És amúgy is, nem tudod, hogy szexi-e, hisz ki sem mered nyitni a szemed. Honnan gondolod, hogy férfi egyáltalán?” – Gonoszkodik tovább.

„Onnan, hogy erős kezek tartanak. Meg mert érzem a férfi kölnijét és, hogy úgy mondjam, leginkább egy playboy reklámban érzem magam, hisz olyan jó szagot áraszt, hogy ha nem remegnék és nem lennék félájult, talán még rá is mozdulnék.”- tűnődök el magamban. – „Egy pillantást vess már rá, nyisd ki a szemed, egy picit lesd meg a megmentőd.”

Az utasítást követve résnyire nyitom a szemem, de azonnal vissza is csukom. – „Semmi pánik, még jó hogy nem vagy magadnál. Lehet túl sokszor verted be a fejed, de azért elég beteg, hogy majdnem rámozdultál egy már az 50es évei végén járó ősz szakállas bácsikára, csak azért, mert playboy szagot árasztott…” – Nem folytatom a gondolatmenetemet, mert ekkor letesznek egy ágyra.

Életemben nem feküdtem még ilyen kényelmetlen ágyban. De mégis, most már biztonságban érzem magam. Amint a bácsika is eltűnik a szobából, ki merem nyitni a szememet. Tekintetem még homályos a sírástól, ezért először nem is veszem észre, hogy egy akkora tűvel, meg infúziós szettel jönnek felém, és akarnak belém döfni, hogy már a gondolatba is belesikkantok. De nem tudok mozogni. Ezért nem is teszem, csak fekszem szinte élettelenül, és rájövök, hogy ahol most vagyok, az egy kórház.

 „Hogy lehet valaki ennyire mázlista, hogy egy kórházban kap rohamot, és esik össze? Na szuper, ez vagyok én” – sóhajtok fel, miközben egy csövet dugnak a kezembe, azon keresztül pedig valami gyógyszert nyomnak belém. A nevét nem is hallom, csak hogy megkérdi az egyik nővér (mert most már, hogy tudom kórház, ezért gondolom, hogy csak nővéreknek lehet mindenféle extra cuccot belőni a betegeknek, nem?) a másikat, hogy az egészet adja be vagy csak a felét?

„Az egészet.” – Hangzik a válasz, én meg érzem, ahogy felkúszik bennem, végig a vénámban az anyag, amitől hirtelen javulás fedezhető fel a rángás terén, viszont úgy érzem, közben teljesen elveszítem önmagam.

„Magad? Hogy veszítenéd el magad még jobban, ha azt sem tudod, ki vagy?” – olt le megint egy kis hang a fejemben, ami annyiszor kigúnyolt már ma.

  • Hogy hívnak?

Először azt hiszem, megint a hülye hang kérdi az agyamban, csak hogy gúnyolódhasson, hogy ezt sem tudom, de rájövök, hogy valaki mellettem szólított meg, miközben adja be a másik anyagot, ami gondolom a nyugtató, mert úgy bekábulok tőle, hogy épphogy meghallom a kérdését. Csak egy név ugrik be.

  • Dehogy Fanninak hívják, a neve Kinga! – mondja nyugtalanul egy hang a másik oldalamon, de már alig hallom meg a szavait.

Erőlködve átvetem a fejem arra az oldalra, amerről a szavakat hallottam jönni és vetek a beszélőre egy pillantást. Kovács néni az rózsaszín pizsamában.

  • Ki vagyok én? – kérdem, de már késő. Az anyag hat, engem pedig végleg kiütnek.

***

„Az első amnéziás napom.”

Hogy ezután mi történt? Én magam sem tudom pontosan, hiszen annyi gyógyszert nyomtak belém a kórházi napjaim alatt, ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Mások súlyos összegeket fizetnek azért, hogy olyan állapotba juttassák magukat, amilyenbe én „szálltam” majdnem 2 hétig TB alapon. A szemeim keresztbe álltak nem csupán a fáradtságtól, hanem magától a furcsán jóleső kábulattól, amit ezek a gyógyszerek okoztak. Ami az illeti az a fél óra volt életem legboldogabb időszaka, amíg nem kellett szembesüljek a nyilvánvalóval, miszerint nem csak azt nem tudom, hogy én ki vagyok, hanem az életem többi részére sem emlékszem.

  • Mi történt? Jól van? – Egy férfi hangjára ébredek. Ismerős hang, szívet melengető.
  • Igen, már jól van, belenyomtak jó sok gyógyszert, ettől alszik, és gyenge még nagyon – mondja a már jól ismert öreg néni a rózsaszín pizsamában.

A férfi helyet foglal az ágyam mellett lévő széken, majd az arcomhoz nyúl és megsimogat. Én még mindig alvást színlelek, de tudom, hogy ezt nem játszhatom a végletekig.

  • Kinga? Jól érzed magad? – Hallom ismét a néni hangját ezúttal, egész közelről. – Megjött az apukád – suttogja bele a fülembe.

„Az apukám?” – Erre kipattannak a szemeim. De bár ne nyitottam volna ki őket.

Egy olyan 60-as férfit látok, középhosszú ősz hajjal, barna inget visel hozzáillő nadrággal, és amint észreveszi, hogy őt bámulom, rám vigyorog. De én nem tudom, ki ő.

  • Apu?

Ebben a pillanatban jövök rá, hogy mennyire is szar helyzetbe kerültem. Aztán egyszer csak kitör belőlem a zokogás, mert csak annyit érezek, amikor ránézek, hogy ismerem. És hogy szeretem.

El nem tudom mondani, mennyire fájt, hogy nem emlékszem semmire sem belőle, és nem tudtam volna megmondani sem a nevét, sem azt, hogy milyen ő maga. Olyan volt, mint amikor egy könyvet olvas az ember, és közlik vele, hogy igen ő az apuka, ő az anyuka, ő ez, ő az, mint egy tényt, neked meg csak el kell fogadni a kapott információkat. Nincs annál szörnyűbb érzés a világon, mint amikor közölnöd kell az emberrel, aki az apukádnak mondja magát, hogy te nem tudod, ki ő, csak azt tudod, hogy szereted, de nem ismered fel és nem emlékszel rá. Először meghökkent ugyan, de szerencsére annyira furán, mégis viccesen reagálta le először a helyzetet, hogy az első benyomásom meg is született róla:

  • Kinga? Jól vagy? – szólal meg. Én csak bámulok rá, és próbálok valami ismerőset keresni benne, a fülem mellet pedig elszáll a kérdés.
  • Nem emlékszik semmire és senkire sem – siet a megmentésemre a már olyan jól megismert szomszédasszonyom. – Még a saját nevét sem tudta.
  • Nem ismersz meg kincsem? – Hajol bele az arcomba. – Luke, én vagyok az apád!!

„Oké, nyugodj meg Kinga, ha ez a férfi tényleg az, akinek mondja magát, akkor a te apád a legbolondabb ember a világon!”

Bár azt mondhatnám, hogy így folytatódott a nap…

Meghökkenve bámulom az „apukámat” (Istenem, mondd, hogy csak elcseréltek, nem lehet ennyire bolond, egy ilyen feszült helyzetben), amikor hirtelen betoppan egy fiatal lány az ajtón.

  • Szia kicsiiim, bejöttem hozzád munka előtt! – teszi meg két lépésben az ágyamhoz vezető utat, és letelepedik annak végébe.

A hangulat azonnal megváltozik. Csak bámulok rá, és egy szót sem tudok kinyögni. Rögtön feltűnik neki a fura tekintetem, mire leolvad az arcáról a mosoly, és aggódón megsimogatja a combomat.

  • Minden rendben van?! – kapja a szája elé a kezét, kérdését apukámhoz intézve, aki teljesen leblokkol, és nem kapcsol időben ahhoz, hogy figyelmeztesse a lányt.
  • Mondja már meg valaki, hogy mégis ki ez?! – kérdezem kétségbeesve.

A következő percek pedig úgy hatnak, mintha lassított felvételen nézném végig. Először a döbbent arcot pillantom meg, amely a kérdésem után rögtön rám villan, majd, mint akit gyomorszájon vágtak, úgy kapja a kezét maga elé a lány. Ahogy bámuljuk egymást, bennem egyre jobban tudatosul, hogy nem tudom ki ő, benne pedig az, hogy nem ismerem fel. Megsemmisülve pillant le rám az ágyba, majd felpattan, mintha az megégette volna és futásnak ered. Ez volt az egyik legfájdalmasabb perc eddigi, nem túl hosszú egy óráséletem során. Miért? Mert ő közel sem úgy reagált, ahogy apukám tette. Ahogy figyelem, hogy eltűnik az ajtóban, elerednek a könnyeim.

  • Ki volt ez a lány? – kérdezem apámat megsemmisülve.
  • Bori – mutat a lány után. Látom, hogy az ő szemében is könnyek csillognak, de gyorsan „visszaszívja” őket, majd megköszörüli a torkát, és úgy folytatja. – Ő a legrégebbi barátnőd. Óvoda óta ismered, és szinte minden nap bejött hozzád ide. Például tegnap is. Együtt néztétek a Hupikék Törpikéket. Öhm – vakarja meg a tarkóját – Nem emlékszel rá mi történt tegnap?

Még jobban elkezdek zokogni (és nem azért mert 18 évesnek definiáltak, és elvileg tegnap Hupikék Törpikéket néztem) és megrázom a fejemet.

„Miért nem emlékszem?!” – temetem az arcomat a tenyerembe, majd visszahanyatlok az ágyba. A két karommal ölelem magam körbe, így próbálva csillapítani a gyomromba fúródó fájdalmat.

  • Hozzátok vissza! – zokogom kétségbeesetten.

Amikor visszajön a szobába, látom rajta, hogy próbálja visszatartani a könnyeit, de ezt a tervét gyorsan feladja, és amint megpillant újból sírva fakad.

  • Gyere ide! – szólok neki erőtlenül, majd megpaskolom a szabad helyet mellettem az ágyon.

Odalép, leül, majd vesz néhány mély lélegzetet és megszólal:

  • Minden rendben lesz kicsim, ígérem! – ölel meg. Nyakamban érzem a forró könnyeit, és minden egyes csepp lyukat éget a bőrömbe. Sikítani akarok.

„Ez nem történik meg. Ilyen nincsen, ilyen csak a filmekben létezik. Mindjárt megcsíp majd valaki, én pedig felkelek, és nevetni fogunk ezen. Mert ez csak egy buta álom!”

De nem ébredek fel. Mert ez a valóság.

  • Nem lesz! – zokogok kétségbeesve. – Nem lesz, nem érted?! – rázkódok meg, majd eltolom magamtól. Ezúttal belenézek a szemébe, hogy őszintébbnek hassanak a szavaim. – Annyira sajnálom, hogy nem emlékszem rád!
  • Nem lesz semmi baj, ígérem! – szorít magához, de nem hiszek neki.
  • Nem – suttogom.

Folyamatosan mondogatom neki (vagyis hát próbálom, de a könnyektől, meg a nyáladzástól a szavaim alig hallhatóak), hogy mennyire sajnálom, hogy ne haragudjon rám, hogy nem tudom, ki ő. Ő pedig engem nyugtatgat, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak, és ő mindig itt lesz nekem. Megnyugtatóak ugyan a szavai, de én idegileg már totál ki vagyok készülve. Új élet kezdődik, de én már az elején csak megbántok mindenkit. Nem túl szerencsés kezdet.

Bedőlök az ágyamba, és nem vagyok hajlandó többet hallani. Fejemre rakom a fejhallgatót, és benyomom a zenét.

„HAGYJATOK BÉKÉN!”

Este azonban a szüleim mutatnak egy képet a lányról. Illetve kettőnkről. Az első reakcióm tömören az, hogy: „Nem hiszem el, hogy frufrum van”. Ez azért ilyen meglepő számomra, mert a hajam a megviselő kórházi napok alatt olyan zsíros lett, hogy eddig fel sem tűnt. Visszafogom magam, nehogy nevetésben törjek ki, hiszen ez most nem a megfelelő pillanat arra. Majd jön a második reakció:

  • De mi … – vakarom meg a fejem, majd a szüleimre függesztem a tekintetem. – Öhm… Mi nem hárman voltunk?

Megdöbbenve bámulnak rám, majd érkezik a tömör válasz: „De.”

  • Akkor hol van a harmadik lány? – zokogok fel, hiszen ez volt össz-vissz, ami rémlett. A szívem pedig újból, aznap már sokadszorra: összetörik.

„Érzem, hogy ők hozzám tartoznak, akkor miért nem ismerem fel őket?”

Milyen volt ezt mindet először átélni? Borzasztó. Nem tudok rá mást mondani. Egész nap jöttek ki-be az ismeretlenebbnél ismeretlenebb látogatók, családtagok, barátok. Igen tudom, meg kéne hatnia, hogy ennyi ember érdeklődik felőlem, de én semmit nem éreztem, csak félelmet. Féltem, mert nem tudtam, mi lesz velem ezután. Könyörögtem apukámnak, hogy ne jöjjön több ember, senkit sem akarok látni, de azt mondta, hogy akik mára „bejelentkeztek” látogatóba, azokat már nem tudjuk lemondani. Láttam rajta, hogy kétségbe van esve, nem tudta, mit tehetne az ügyben. Én pedig csak bólintottam, hogy rendben, majd a fejemre vettem a fejhallgatóm, és amikor észrevettem, hogy jön valaki, felcsavartam a hangerőt és alvást színleltem. Mert tudtam, hogy sírtak. Nem akartam hallani, ahogy rólam beszélnek és sajnálnak, hogy „Szegény, milyen szar élete van…” Nem volt szükségem a sok szánakozó tekintetre.

Anyukám is mikor megjött, és megtudta, ami a többieknek már nem volt újdonság, próbálta ugyan elrejteni a könnyeit, de hallottam, ahogy kint a folyosón zokogott. Mégis vele töltöttem el a legtöbb időt a kórházi napok alatt. Ő volt az én forrásom. A kapocs az emlékeimhez. Mert mindent tudott rólam. Szinte. De az pont elegendő volt ahhoz, hogy túléljem a rám váró napokat.

Még hangosabbra nyomom a zenét, ezúttal Ellie Goulding hangja cseng a fülemben a „Love me like you do.” – t énekelve.

„Erre volt a legjobb csókolózni” – jut hirtelen az eszembe. Megmosolygom a gondolatot, majd amint leesik a tantusz, kipattanok az ágyamból, és lekapom a fejhallgatót. – „Először is mióta hallgatok én ilyen genny számokat?? Másodszor pedig milyen csók??!!”

  • Kinga, jól vagy? – Anyukámként azonosított nő az.
  • .. – fura kimondani ezt – Én szerelmes vagyok?

Látszik, milyen zavarba jön hirtelen. Nem akar válaszolni. Majd egy perces néma csend után azt mondja:

  • Igen – húzza el a száját, szomorúan.

„1…Úristen, 2…Úristen, 3… Úristen. 4… Hol a fiú, és mikor jön be?!, 5… Most azonnal látni akarom! …”

De aztán anyu megszólal lerombolva a boldogságomat: „De drágám, egy hete mielőtt kórházba kerültél, szakítottatok…”

És igen, ez volt az én első, hihetetlen hosszú, 5 másodperces kapcsolatom. „Rá se ránts! Majd máskor…”

 

Nem tudom meddig aludhattam, de mire felkelek, már sötét van. Reménykedem benne, hogy a látogatási idő már letelt, és a mai napomat végre lezárhatom, de sajnos a megpróbáltatásaim még nem értek véget. Mintha csak megérezték volna, hogy felébredtem, nyílik is az ajtó. Két látogató érkezik. Megtorpannak az ajtóban, de apukám hátulról megtolja őket, így mutatva, hogy menjenek csak beljebb. Az egyiket felismerem.

„RÁ EMLÉKSZEM! Itt volt valamikor, azt hiszem a szerelmi életemet tárgyaltuk meg, de a neve mi is? F-fel kezdődik, ez biztos. Az ő nevét mondtam volna, mikor ájultan megtaláltak?” – tűnődök el.

Nem kell tovább agyaljak, mert ebben a pillanatban odalép hozzám és bemutatkozik

  • Szia Kinga! Flóra vagyok, az unokatestvéred, tegnap is itt voltam látogatóban. Alaposan kiveséztük a szerelmi csalódásokat! – mondja, a mondandója végére biggyesztett nagy mosollyal. – Gondoltam benézek, az egyetemről jövök, és nincs kedvem hazamenni tanulni, remélem nem baj – nyújtja ki rám a nyelvét.

Alaposabban szemügyre veszem, aztán azt suttogom: „Emlékszem rád.”

„Hogy lehet, hogy az anyám nem ismerem meg, de őt igen? Hogy lehet, hogy az ő arcára emlékszem, de a másik jövevényről még csak sejtésem sincs, hogy ki az?” – gondolom és rosszul leszek magamtól.

Szerencsére ő nem veszi észre, mekkora dilemmába vagyok. Olyan vigyor terül szét az arcán, hogy már csodálkozom, miért nem ugrik a nyakamba.

  • Na! – Nevet rá apura. – Rám emlékszik, rád nem! Bibibii! – mutogat felé kacagva.

Elmosolyodom a jeleneten, és nagyon megörülök, hogy Flóra engem választott a tanulás helyett. Ő az első, akit nem bántottam meg azzal, hogy nem emlékszem. A szívemet melegség tölti meg, és majdnem elsírom magam. „Végre valaki, akit ismerek…”

Ekkor ránézek a másikra. Elég fura, mármint még életemben ilyen fehér bőrű embert nem láttam, de a haja meg hihetetlen sötétbarna, szinte már ellentmondásosnak tűnik az egész lány. Azonban annyira szimpatikus azokkal a színes csíkokkal a hajában, hogy egy csapásra megkedvelem.

„Olyan egy idősek lehetünk, vagy tán még fiatalabb is nálam, 17-nek néz ki kb.” – folytatom a lány vizslatását. Majd anyukám megszólal:

  • Kinga, ő itt a nővéred, Fanninak hívják. – „Áhááááám tehát az ő nevét mondtam felájultan!! Na, ez a rejtély is megfejtve… de várjunk csak, nővér??”
  • Hány éves vagy? – kérdezem a lányhoz intézve a szavaimat.
  • Augusztusban lettem 20 – válaszolja kedvesen. „Ó. Te. Jó. Ég.”
  • Jól tartod magad – bámulok rá, megilletődve.
  • Vera is be akart jönni hozzád, de sajnos nem tudott elszabadulni a munkahelyéről – folytatja az anyukám.
  • Vera? – Húzom fel kérdőn a szemöldökömet.

„Nem akarok bunkó lenni. És bocsánat, én tudom, hogy új ezeknek az embereknek is a helyzet, de nem kéne úgy beszélniük, mintha tudnám, hogy miről/kiről beszélnek …”

  • Oh, úristen elnézést, ne haragudj … – jön rá anyukám is a helyzet súlyosságára, látom, hogy megint könnyek gyűlnek a szemébe.

„NEM EZT NEM TEHETIK, ITT CSAK NEKEM VAN JOGOM SÍRNI, HAGYJON MINDENKI BÉKÉN, HAGYJANAK VÉGRE ITT!” – dühödök be, de inkább megtartom magamnak a gondolataimat, mert nem akarom még jobban megbántani az újdonsült családomat.

  • Ő is a testvéred – adja meg a kérdésemre a választ az apukám.
  • Te Jó Isten, most úgy őszintén, mondja már meg nekem valaki, hogy hány testvérről kell még tudjak? – kérdezem felháborodva.
  • Összesen három testvéred van – jön mindenkitől egyszerre a válasz. – Két nővéred és egy bátyád.
  • Király – mutatom fel a hüvelykujjamat, majd fájdalmasan felnyögök. – A francba …

Az első sokkból magamhoz térve, sikerül kisajtoljak magamból egy torz vigyort, és a továbbiakban próbálok normálisan viselkedni, mialatt a lehető legtöbb infót igyekszem kiszedni a szobában lévő emberekből. Leginkább a nővéremből, hisz ő volt most a legújabb számomra.

  • Egyetem?
  • Orvosira járok, Szegedre és …
  • Pasi? – Vágok közbe
  • Van, Andris a neve már …
  • Nem túl nehéz az orvosi? Én tutti nem bírnám ki azt a sok tanulást… – térek vissza az első témához, majd a semmibe bámulva elképzelem magam ezúttal úgy, hogy nem én nyomom a kórházban az ágyat, hanem gyógyítok.

„Nem, nem nekem való …” – zárom le a témát.

  • Én nagyon szeretem, sok lehetőség van, hogy …
  • Mióta vagytok együtt a barátoddal? – szakítom meg ismét a nővéremet a mondata közepénél.
  • Kinga!! – szólnak rám nevetve a „családtagjaim” (Hisz ki tudja, hogy tényleg azok-e, akiknek mondják magukat?!)
  • Mi van? – sóhajtok fel ingerülten.
  • Lassíts!

Végül sikerült normális tempóra váltsak, és ezután egész normálisan el tudtam beszélgetni a nővéremmel és az unokatestvéremmel, meg a többi szobában ragadt családtagommal. Nehéz volt, mert mindent tudni akartam egyszerre, de tudtam, hogy vissza kell fogjam magam. Hiszen nem tudnak 18 évet elmesélni egy este alatt, és sajnos ebbe bele kellett törődjek. Egész jól éreztem magam velük és próbáltam úgy viselkedni, hogy ne vehessék észre mennyire meg vagyok illetődve, és mennyire nem tudom kik is ők. Szinte már sajnáltam, amikor végül el kellett menniük.

Ez volt „születésem” úgymond első napja. Végül azonban magamra maradtam abban a kis kórházi szobában a gondolataimmal és az emlékeimmel, illetve azok hiányával. Mielőtt lefeküdtem még kisírtam magam, majd Kovács néni horkolása altatott el.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.2/10 (50 votes cast)
32 hozzászólás Szólj hozzá
  1. A legjobb szó, ami eszembe jut a részlettel kapcsolatban, a kaotikus.
    Az elején túl sokat csaponganak a szereplő gondolatai, ráadásul egyáltalán nem azt érzem, hogy egy ájulás után/közben lévő rohamról lenne szó. Nem hiteles, ahogy le van írva.
    A szereplők jellegtelenek, az érzéseik abszolút nem jönnek át. Pedig fontos lenne, főleg a főhős esetében. Mivel a múltjáról nem tud mesélni, csak a jelenkori érzései maradnak, az azok által megfestett kép, képek viszont cseppet sem tetszenek.
    Én nem kezdőnek, inkább éretlennek nevezném a szöveget. Pedig a kezdés akár jó is lehetett volna, ha a témáját nézem.

  2. Kedves Kinga!

    Őszintén szólva nagyon nyomasztott ez íz írás, főleg az eleje, de hát ilyen témát választottál, ez volt a dolga 😛 Úgyhogy gyorsan túl is lendülök ezen, és áttérek a hasznosabb észrevételekre.

    A valóságban borzasztó tragédia mind a betegnek, mind a környezetének, ha az emlékei elillannak, de fikcióként olvasva érdekes lehet, ahogy végigkövethetjük, hogy majd mozaikról mozaikra rájön a főhős, hogy ki ő, milyen volt, és mivé formálja ez az élmény, ígéretes téma – csak kerüljön ki mielőbb ebből a steril, rideg környezetből (értem én, egy baleset után közvetlenül kezdődő történetet nem lehet nem kórházban kezdeni, de tényleg nagyon nyomasztó).

    Néhány stílusformázó tipp:
    „Tehát igaz, ez vagyok. De ki az az ez” – itt elegánsabb lenne, ha nem tárgyként jelölné meg magát:
    „Tehát igaz, ez vagyok én. De ki az az én?”

    Ami ennél a résznél nekem nagyon sántított, az az, hogy ha valaki egész testében rángatózik, úgy, hogy a feje a vállát veri, az bizony nem csak akkor tűnik fel neki, amikor a tükörbe néz. Ha epilepsziás jellegű a roham, akkor nincs teljesen magánál, de akkor a tükörképet sem látja, ha meg magánál van, akkor érzi az izmai rángatózását, ezt valahogy át kellene írni. Aztán nagyon naturalisztikusan írod le, hogy a mocsokban vonaglik, ami nem baj, de elsőre is megérti az olvasó, hogy szarban fekszik, nem kell újra és újra elmondani, mert az már sok.

    „Ebben a pillanatban jövök rá, hogy mennyire is szar helyzetbe kerültem.” – a sok igazi ürülék után ide már jólesne pont az előbbiek miatt valami más szó, mondjuk „mennyire lehetetlen helyzetbe kerültem”, vagy „milyen felfoghatatlanul keserves helyzetbe kerültem”.

    Az tetszik, hogy Kingának vannak halvány emlékei, ködben úszó hangulatot ad a történetnek. Az is elfogadható reálisnak, hogy egyik emberre emlékszik, a másikra kevésbé, de azt már nem nagyon hiszem, hogy magáról semmit se tud, de a Wall Street farkasának jelenete élesen beugrik, és tudja is, melyik filmből.

    Végül pedig, és ez talán kicsit szőrszálhasogatónak tűnhet, de tényleg zavart: két barátnő egymást nem hívja kicsimnek, a „kicsim” jöhet szerelemtől, anyutól-aputól, esetleg egy sokkal idősebb tesótól, de barátnőknél túl negédes. Valami lazább, kevésbé mázas megszólítás jobban jönne…

    A fogalmazás kicsit döcög helyenként, de nem vészes, könnyen javítható (én akkor hagyok benne ilyeneket, amikor hirtelen kap el az írás heve, és úgy visz a lendület, hogy a részletekre nem figyelek :)).

    „Pasi? – Vágok közbe
    Van, Andris a neve már …” – ezt a „már”-t itt nem értem, mire kell, szerintem véletlenül ékelődött a mondatba.

    „És igen, ez volt az én első, hihetetlen hosszú, 5 másodperces kapcsolatom. „Rá se ránts! Majd máskor…”” – ez a rész aranyos volt, megmosolyogtam 🙂 Ilyenből kellene még jó sok a történetbe, az ugyanis nem baj, ha lelkizős, helyenként nyomasztó a történet, de emészthetőbb, ha egy kis humort, öniróniát viszel bele, mint ahogy ezzel a résszel tetted. (Ebben John Green „Csillagainkban a hiba” c. könyve volt a profi, mert az aztán nagyon szomorú volt, egyes részeknél mégis hangosan felnevettem.)

    Összességében véve ezt a részletet nem igazán élveztem, de még nagyon az eleje a történetnek, úgyhogy azért nem írtam le, és ha kikerül a folytatás, biztosan elolvasom, hogy lássam, mi lesz Kinga sorsa!

    Sok sikert a pályázathoz, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂

    Judit

  3. Érdekesnek találtam.Nyelvtani gáz persze akadt benne szép számmal, de az sem vette el a kedvemet az olvasástól. Megtaláltam benne a feszültséget, és azt szeretem. Még a cselekménynél is jobban szeretem. Egy dolog zavart csak. Az amnéziás beteg hozzátartozóival közlik az állapotát, tehát a részükről kevesebb meglepetést látok indokoltnak, és hajszálnyival több önfegyelmet várok tőlük. Azért a beteg állapota, a semmiből visszaúszás kezdete nálam bejött. Remélem, hogy a folytatás is nyújt feszkót, és akkor elnézem a szóhasználati meg mondatszerkesztési bakikat. Általában nem túl zavaróak, de egy nyelvtannáci nem hagyja szó nélkül. 🙂
    Fel a fejjel! Ha a folytatás meggyőző, akkor lehet ebből a regényből Regény.
    Sok sikert kívánok!

  4. Bocs, hogy újra szót kérek!
    A mosdóbeli eszméletre térés a rángatózással nekem is bántotta a szememet. Ájulás után úgy tudom, tényleg csak az epilepsziás rángatózik, bár – és elárulok egy titkot: huszonsok éve volt stroke-om, és ezért nem idegen a részlet – agyérgörcs után a görcsös reszketés is lehetséges, ami igen kellemetlen, de az nem rángatózás, hanem inkább hidegrázás szerű érzés. Olvasóként még nem tudom, hogy mi a betegség és az ájulás meg az amnézia oka, tehát megelőlegezem a szerzőnek, hogy hitelesen írta le ezt a részletet. Azt leszámítva, hogy tényleg nem látná magát a tükörben. Ahhoz állni kellene, vagy földig érő tükörre van szükség.
    Természetesen ezeket a részleteket is könnyedén ki lehet javítani megfelelő szakmai (és ezúttal nem szerkesztői, hanem egészségügyi szakmai) segítséggel. Már, ha tényleg van bennük hiba.
    A véleményem továbbra is az, hogy az írásban megjelenő feszültség számomra a legnagyobb érték, és itt találtam belőle bőven.

  5. Kedves Kinga! Gratulálok a kikerüléshez, nyilván látják benned a későbbi ígéretes tehetséget, de: nem tudom magamban tartani a véleményem… Egy alapjáraton elég sokszor megírt/megfilmesített történethez nyúltál, ami nem lenne baj, de a stílusod is nagyon kezdő szárnypróbálgatóról árulkodik és nem sok egyedit érzek benne. Egymillió hibával, amik idegesítőek és kicsit olyan, mintha az eredeti ötleteket beöntötted volna egy turmixba és lesz ami lesz alapon szétlocsoltad a végeredményt… Az, hogy ide kikerültél, nagyon nagy dolog és tényleg jó folytatást sejtet/jósol számodra, de ez az írás nálam nem nyert sajna…

  6. Ne haragudj, de nekem ez rettenetes volt. Talán a legrosszabb, amit eddig olvastam a kikerültek közül. Alig tudtam végigszenvedni. Nem is ragoznám tovább. Nagyon nem tetszett, röviden ennyi.
    És őszintén szólva nem is értem, hogy kerülhetett ki.
    De nyilván én látom rosszul, és van benne valami, csak nekem nem jött át.

  7. Kedves Kinga, gratulálok a kikerüléshez, bár rögtön hozzá kell tennem, rendesen meg is vagyok lepődve. Néhány nappal ezelőttig az volt a véleményem, hogy az idei felhozatal sokkal erősebb, és jobban megnézik, mik juthatnak át azon az igen szigorúnak beharangozot előszűrőn, de ez a második alkalom, hogy leesik az állam. Ahogy már korábban valaki előttem megjegyezte, az írásod nagyon kaotikus, és erősen érződik rajta, hogy kezdő írőról van szó. Ezzel persze nincs semmi gond, hiszen mind azok vagyunk, de ez annyira zavaros és nyomasztó volt, hogy néhány perc után fel is kellett adnom az olvasást. Sajnálom, hogy semmi jót nem tudtam írni. Annyit azért mondanék, hogy sok-sok gyakorlással eljuthatsz majd oda, ahova ezzel a regénnyel elindultál. Hajrá! 🙂

  8. Szia! Gratulálok a kikerüléshez! Nekem az a legnagyobb problémám, hogy számomra teljesen hiteltelen a főhősöd. Először is, nem hinném, hogy van ember a földön, aki egy olyan dolgot, mint a roham, pánikroham, stb. így elbagatellizálna. Mert a te szereplőd ezt teszi. Olyan mintha csak úgy mellékesen figyelne magára, de azt is csak azért, mert épp nincs érdekesebb dolog a környezetében. Erre az érzésre az is nagyban rásegít, hogy rágerjed a mentős bácsira.(Ha nem volt még pánikrohamod, és nem tudod, hogy mit él át ilyenkor valaki, akkor olvass utána, ne az amcsi tömegfilmekből inspirálódj.) Aztán ott vannak a kórházas párbeszédek. Ha elfelejtem, hogy ki vagyok, akkor mindent megteszek azért, hogy visszaemlékezzek, nem kalandoznak el folyton a gondolataim. A legalapvetőbb probléma az, hogy nem élsz benne a történetben. Próbáld meg jobban beleképzelni magad a szereplőd helyzetébe, amíg írsz, addig te magad legyél a főhősöd, és akkor nem nyúlsz mellé.
    De azt ajánlom, hogy ne vedd nagyon a szívedre a hozzászólásokat. Nyilván az előszűrők ígéretesnek tartják az írásodat, és ez a legfontosabb! Sok sikert a továbbiakban!

  9. Kedves Kinga!
    Sajnálom, nem tudtam végigolvasni a részletet, az első fejezetnél feladtam, ugyanis az ahogy a lány megéli a rángatózást az annyira abszurd, bocsánat jobb szót nem tudok rá, hogy az hihetetlen. Akár epilepsziásrohama van a lánynak akár pánikrohama ilyenkor az emberrel szerintem két dolgot történhet: 1. elveszti az eszméletét 2. halálfélelem tőr rá. Nem pedig azon agyal, hogy a nem tudom milyen amcsi filmben a főhős ilyenkor mit csinált.

  10. Azért az elejét én se nagyon értem: nézi magát a csaj a tükörben, tapogatja a fejét, meg megállapítja, hogy szarul fest, mire észreveszi, hogy rángatózik az egész teste, de annyira, hogy a vállát teljes erőből a fejéhez verdesi??? Ha valakinek ilyen rohama van, az már nincs is eszméleténél, mire eljut odáig, hogy ennyire rángatózzon… Epilepsziás roham sokféle van, van olyan is, amit fel se ismersz, ha nem tudod, hogy az az, meg van olyan is, amikor a földön fetrengsz tudatodon kívül, és közben habzik a szád. Nem ártott volna kicsit utána nézni ezeknek a dolgoknak. De egyébként se hallottam még olyan rohamról, amit leírtál, szerintem amúgy is abszurd ez a vállhoz csapkodós jelenet…
    A többire nem térnék ki, már a többiek nagyjából kivesézték.
    Ezek után azért biztos sokan fognak csodálkozni azon az előszűrés végén, hogy az ő írásuk miért nem került ki. Megjegyzem, nem ok nélkül.

  11. Amit én ehhez a részlethez hozzá tudok fűzni, az annyi, hogy hűű… Sohasem olvastam még ilyen témájú könyvet (szerintem a Csillagainkban a hiba nem számít), és nagyon érdekel a folytatás, mert ez végre valami új, egyedi, és szerintem ha valaki éppen az emlékeiért küzd, az legyen csak kaotikus. Nem tudom, hányan érdeklődnénk először illedelmesen az időjárásról, miután egy idegen férfit az apukánkként mutatnak be nekünk. Szerintem egyébként sincsen megadva szabályzat, hogy az emlékezet elveszítése után mire KELL és mire NEM SZABAD gondolni. Ezt a dolgot mindenki úgy dolgozza fel, ahogy tudja. A képernyő előtt ülve nagyon egyszerű azt mondani, hogy ezt és ezt így KELLETT VOLNA csinálni, és ha elveszíted az emlékeidet, akkor rögtön ezt meg azt kell tenned, mert ez a szabály. Tényleg ennyire kiszámítható, hogyan KELL egy tragédiát lereagálni? (Szerintem ez lenne az igazán sablonos…)
    Szeretem ezt a részletet, mert megmutatja, hogy nem csak az „amcsi-filmes” emlékezetkutatás létezik (amire sokan utaltatok). Leírja, hogy az ember szétesik, nem találja a gondolatait, és nincs is ereje rögtön családfákat bogarászni. Hogy nem az történik, amire gondolsz: Meglátsz egy darab csokis kekszet, és már az első osztályos matekdolgozatodra is emélszel. Szóval én gratulálok hozzá! Szeretettel várom a folytatást. A helyesírási hibákat meg lehet javítani, ettől ne dőljön össze senki világa.
    (Nem olvastam etikettet, nem tudom, szabad-e hozzászólásokra reagálnom, de tisztelettel, én most megteszem. Bizonyára itt rajtam kívül mindenki orvostanhallgató, neurológus, idegsebész és/vagy Jézus, de mivel én nem értek hozzá, ezért -eddig- elhiszek mindent, amit Kinga ír. Minden amnéziástól, aki ugyanezen átment, és ezért szólt hozzá ilyen hozzáértéssel és minden gondolatolvasótól, aki tudja mi lesz történet, elnézést kérek, de szerintem amíg nem tudjuk, mire is akar az írónő kilyukadni, addig felesleges -és kicsit nevetséges- itt diagnózisokat állítgatni.)

  12. 🙂 nekem tetszik nagyon 🙂 sajnos egyszer-kétszer már éltem át emlékezetkiesést, és igencsak hitelesre sikerült a szöveg 🙂 bár, igen, apróbb stílushibák vannak benne (önmagáról tárgyként beszél, illetve „Andris a neve már”-> hogyhogy már?) ha ezekre figyelsz, nagyon jó lesz 🙂 én elolvasnám a teljes történetet is, ha készen lesz 🙂 kitartást az íráshoz, fel ne add, mert nagy kár lenne érte!

  13. Ne haragudj, de erre részletre csak azt tudom mondani, hogy borzasztó. Olvasom, hogy hozzám hasonlóan másokat is meglepett, hogy ez kikerülhetett. Megütötte a mércét? Ne már…

  14. Kértem a szerzőt, hogy ne jelezze a kulcsmomentumot, amiért ez az írás kikerült, de úgy látom, mégis érdemes megtenni. A történet nem fikció, hanem önéletrajzi írás, ezek valós események.

  15. És én még majdnem odaírtam a hozzászólásomba, hogy nem célszerű a saját nevünket adni a főhősnek, mert akkor mindenki arra asszociál, hogy magunkat írjuk meg… Ennek fényében jó, hogy nem tettem. A történéseken ezek szerint nincs mit alakítani (hacsak nem pont az a célja a szerzőnek, hogy kevert művet írjon), a fogalmazáson pedig lehet szerkesztéssel segíteni. Olvasóként és könyvvásárlóként ettől függetlenül másfele húz a szívem az idei felhozatalból, de így ez most már nem számít.

  16. Kezdem érteni, hogy miért pont én értem az egészet, aki ugyancsak átéltem a stroke fentiekhez hasonlatos leírását és az eszméletvesztésből való fokozatos visszatérésnek az „élményét”. Ismét hitelesítem a leírást – bár nekem nem volt amnéziám, de engem is megrémített és elkeserített a tudatom teljes szétesése. Emlékeim szerint a kórházi ágy unalmas óráit kedvenc foglalatosságommal, olvasással akartam tölteni, de mire az olvasással elértem egy sor végre, már elfelejtettem a felette lévő sor tartalmát. Ilyen vagy még borzasztóbb körülmények között az elme szétzilálódásának tünetei között nem kérhető számon a hétköznapi állapot viselkedése. Senkinek sem kívánom ezt az állapotot. Mondom: hitelesnek és jónak, feszültséggel teltnek találom az írást.

  17. Sziasztok!
    Eddig nem mertem válaszolni, mert nem tudtam volna úgy, hogy ne mondjam el az igazságot, de most hogy kiderült a „titkom” szeretnék visszajelzéseket adni!
    Először is borzasztóan köszönöm a kritikákat! És most nem humorizálok 😀 18 éves vagyok és lássuk be van hová fejlődjek, de úgy vélem amit ilyen korban el lehet érni azt én elértem! Nem vártam el, hogy mindenkinek tetszen az írásom, sőt most borzasztóan őszinte leszek, de a részlet, ami ki lett rakva az nekem sem a kedvencem. Mivel alapból egy nem nyilvános blogon kezdtem el vezetni a „naplóm”, így eleinte még csak fel sem merült bennem a kiadási vagy pályázati lehetőség, ezért elnézést kérek az első két fejezetemért, úgy vélem magam is hogy kicsit összecsapott lett, de nem gondoltam ilyen dolgokra akkor még amikor írtam. 🙂 Mindennap figyeltem a kommenteket és javítottam az írásomon, hogy sokkal jobb legyen ezért köszönöm a tanácsokat!
    Most pedig szépen sorjában szeretnék reagálni.
    A kaotikusra annyit tudok felelni, hogy sajnos maga a szituáció is kaotikus volt. Be voltam gyógyszerezve, és így azért nehéz normálisan reagálni a dolgokra. Próbáltam a legélethűbben visszaadni az érzést és a zavartságot, ami akkor bennem volt, meg persze a félelem mellett azt is, hogy ha az ember durva gyógyszerek hatása alatt áll „elkalandozhat a fantáziája, lásd: playboy szagú öreg bácsi, Wall Street Farkasa. Itt máris rátérnék a következőre: amcsi filmekből szedem az információim –> Fhuha bár így lenne :/ Erre azt kell válaszoljam, hogy Önök szedik onnan mert nem tudják pontosan milyen is az amnézia, és bár azt mondhatnám hogy a filmekre meg a könyvekre nem emlékeztem, de a szüleim arcára igen… Sajnos ez fordítva volt. Megértem hogyha ezt így nem hitték el, de ezért is voltam/voltunk olyan kíváncsiak a kommentekre és visszajelzésekre, mert így látható ki mit is gondol bele ebbe a témába, és őszintén mondom, hogy építő jellegűen hatott!
    Helyesírási valamint stilisztikai hibákról magam is tudok, és folyamatos javításban vagyok, csak úgy bújom a helyesírási tankönyveket, a tanáraim pedig már kivannak tőlem az iskolában… 😀 Azonban a szóhasználaton nem fogok változtatni, mert úgy vélem, hogy mindenki ha a szívére teszi a kezét tudja, hogy egy 18 éves kamasz így beszél, főleg ha kétségbeesett helyzetben van.
    A rángatózás nem epilepszia és nem pánikroham! A könyvemből a továbbiakban kiderül!
    Mondat amin mindenki fennakadt: „Andris a neve, már …” akart lenni, lehagytam egy vesszőt (Andris a neve, már együtt vagyunk ennyi meg ennyi ideje, elismerem elrontottam, de már javítottam!)
    És az utolsó amit még hozzáfűznék: tele van feszültséggel, higyjék el bár ne lenne, mert ez az én életem volt, de úgy érzem, ez úton mindenkivel tudathatom, min mentem keresztül, és hogy mindenből van kiút, csak a hozzáállástól függ! Az Aranymosás pályázat esélyt adott és bizalmat szavazott nekem, amivel én szeretnék élni, és borzasztóan büszke vagyok (lehet egoistának tartanak), hogy ezt megírtam, még akkor is ha nem mindenkinek tetszik, vagy esetleg végül a fiókomban köt ki ez a kézirat. Hiszen megírtam, bekerültem, tovább jutottam, most pedig ha kiesek sem leszek szomorú,mert MEGCSINÁLTAM! 🙂 És továbbra is várom a negatív pozitív kritikákat, mert fejlődő képes vagyok, és most perpillanat ez éltet!
    Köszönöm mindenkinek!

  18. Ez volt aztán az igazán nem várt fordulat. Ezesetben a megfogalmazásnál (egyértelműsítésnél) vannak a gondok.
    Mert hogy, annak lehetőségében, hogy egy film korábban eszébe jut egy amnéziásnak, mint önmaga neve, én eddig sem kételkedtem. Abban, hogy egy húzósabb epilepsziás roham esetén onnan vesz ihletet, az olyan so-so, másokat nem ismerek, nálam sztem esélytelen (bár nekem csak húzósabb szédülésben volt részem).
    Na de! Van ez a rész: „Ekkor veszem ugyanis észre azt, ami eddig elkerülte a figyelmemet: az egész testem megállás nélkül rángatózik, a vállamat pedig tiszta erőből csapkodom önkéntelenül a fejemhez”
    Nem, nem, sajnálom, de nem.
    Azt el tudom képzelni, hogy csak kezdődött a roham, halvány rángásokkal, ezt látta meg a tükörben, majd felerősödött, de ezt a jelenetet így nem.
    Mármint gondoljunk már bele! Én is mentem múltkor az utcán, a fejemet tiszta erőből a vállamhoz csapkodva, az emberek csak néztek, de nekem fel sem tűnt, míg egy tükörhöz nem értem… szóval ezt nem.
    Minden mást én így hajlandó vagyok elfogadni, nem vagyunk egyformák, szerteágazó gondolatok ostoroznak minket helyzetekben, mindenkit más.

  19. Az illendőnél már így is jóval többször szóltam hozzá, de Kinga válasza további mondatokat indít el bennem.
    Azért nem kezdtem azzal, hogy „Kedves Kinga”, mert nemcsak neki szólnak a soraim. Igaz, itt nem egymással vitázunk, de mégis! Minden olvasónak, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, meg kell adnia a bizalmat az író részére abban, hogy igazat ír. Ezt hívják az általunk gyakran olvasott, nézett alkotásokban „az ártatlanság vélelmének”. Különösen azok után nem vitatkoznék a rosszullét apróbb momentumain, hogy kiderült, a szerző valóban átélte ezt a borzasztó szituációt. A másik, amit íróként ugyanúgy meg kell fogadnunk, mint olvasóként az, hogy külön kell választanunk a tetszik/nem tetszik kérdését a jó/nem jó viszonyától. Ha valaki – zenei példával élve – leminősíti Bartók Fából faragottját, mert az elején nagyjából egy egész percen keresztül nem hallunk igazi dallamot, csak egyetlen harmónia variációit, mondván ebben nincs is dallam, akkor az illető nem hajlandó feljebb emelkedni a minimális szintnél. Ez az irodalomba átültetve annyi, mintha itt a Szürke ötven árnyalatát tekintenénk alapműnek. Nem kell mindenkinek szeretni a Fából faragott királyfit, és nem kell mindenkinek imádni Krúdy Gyulát, de tudnunk kell, hogy nem Uhrin Benedek vagy a Szürke a csúcs. Ha ezzel olvasóként nem vagyunk tisztában, akkor íróként sem jutunk tovább a startvonalnál. Ezért méltatlannak érzem azt, ha az érthetetlennek tűnő nyitójelenet után azonnal hazugnak minősítünk valamit pusztán személyes tájékozatlanságunk következtében. Az, hogy nem tetszik maga az eset, amelyről a történet beszél, nem a történetet minősíti, hanem az esetet, és ez még érthető is lenne. Ki szeretne amnéziás lenni. Viszont igenis érdekelhet minket egy beszámoló erről a szomorú állapotról.
    Félreértés ne essék! Nem akarom Kingát Bartókhoz, Coelhóhoz vagy más remekművek alkotóihoz hasonlítani. Az olvasókról beszélek. Ha olvasóként nem vagyunk nyitottak, íróként is bajba kerülünk, mert a sablonok rabjai maradunk.
    Kedves Kinga!
    Egyetlen mondatra reagálnék a válaszodból. Szabadkozol az írásodban jelenlévő feszültség miatt. Kérlek, ne tedd! Mindennél nagyobb érték az irodalomban, filmekben, zenében megjelenő feszültség. Nagyobb érték a sodró cselekménynél. Az életünket jobban befolyásolják a körülöttünk keletkező feszült pillanatok, mint az eszeveszett száguldás. Cselekmény lehetséges feszültség nélkül, akkor felszínes alkotás került ki az író keze alól. Feszültség keletkezhet akár cselekmény nélkül is. Hadd ne soroljak hosszan műveket, csak egy közismert és egy kevésbé közismert példát mondanék. Abe Kobotól a Homok asszonya, és Hitchcocktól a Madarak (vagy bármelyik másik filmje.) A feszültség életre keltheti bennünk a stresszt, amely életünk negatív és pozitív velejárója, a feszültség hozhatja el a katarzist, amely a legfontosabb cél lehet egy író esetében. A cselekmény lehet olyan, mint az elsuhanó táj a vonat ablakából nézve, lehet érdekes, de nincs, vagy alig van ránk hatással.
    Tehát ne azokkal törődj, aki az első oldalak alapján amiatt minősít, mert nem tetszik neki az, hogy valaki amnéziás lett, és azokkal sem érdemes foglalkozni, akik a feszültség miatt aggódnak. Írj továbbra is igazat, és tölts fel feszültséggel. (Ismét szeretném kerülni a félreértést, magyarázkodni fogok: Nem az az író hazudik, aki a fénynél nagyobb sebességgel vágtató űrhajóról mesél.) Meglehet, hogy ebben az esetben sokkal kevesebb olvasód lesz, mint a Szürkének, de megéri.
    Még egyszer sok sikert kívánok!

  20. Kinga!

    Nem láttam a hozzászólásod, gondolom kb akkor jelenhetett meg, mikor én az enyémet írtam. Szóval nem epilepsziás roham, rendben.
    Egyébként félreértés ne essék, nagyon bátor dolognak tartom, hogy így papírra veted az érzelmeidet. Nekem pl ez volt a legnehezebb, rendesen felnyílni, és beletenni önmagamat is, míg te ezt teszed végig. Szóval igazad van, te már minden oldalról nyertél! 🙂

  21. Kedves Kinga! Valóban nagy meglepetés számomra, hogy az írásod igazából egy személyes beszámoló. Kicsit szégyellem is magam, amiért „rád szóltam” a hiányos dokumentálódásért. Többször volt már pánikrohamom, és mivel az, amit akkor átéltem, gyökeresen különbözik attól, amit te leírtál, szinte biztos voltam benne, hogy nem tájékozódtál kellőképpen. Jól mellényúltam! 🙂 De nagyon örülök, hogy letisztáztad a dolgot. Sok sikert kívánok a továbbiakban is!

  22. Szerintem sok regényben vannak kaotikus jelenetek, ettől függetlenül nem jó kaotikusan is ábrázolni őket, mert így nem nyúltja azt az olvasási élményt, amire az ember ilyenkor vágyik. Így számomra szétcsúszott a dolog. Összeszedetten is meg lehet fogalmazni egy bonyolult, kellemetlen eseményt, ettől még lehet érzékeltetni a tragédiát és az érzéseket.
    Bevallom, igaz történet ide vagy oda, én se éreztem hitelesnek. Kit érdekel ilyen helyzetben, hogy a másiknak van-e pasija? Persze én nem voltam még ilyen helyzetben, így nem akarok észt osztani. Viszont nekem is fura, hogy Kinga bizonyos dolgokra emlékszik, bizonyosokra nem. Hiszen ilyenkor időközök esnek ki, nem? Konkrét évek vagy hónapok… De nem személyek, nem? Amit még nem értek, az az, hogy a történetben is 18 éves vagy, meg itt a jelenben is – tehát nem sok idő telt el a valós esemény és a történet megírása között. Fura.
    Nem akarok úgy véleményt írni, hogy tudom, ez igaz történet, ez max reklámnak lenne jó, de itt a pályázaton ez csak mentegetőzés. Az első benyomásom akkor is az volt, hogy komolytalan, hiteltelen az egész. Én, mint tudatlan, ilyen téren tapasztalatlan olvasó gondolom azt, hogy ez a történet több helyen is túl bizarr, és ahogy olvashattuk a többiek reakcióját, valszeg ez lesz az általános vélemény.
    Azért kíváncsi lennék, mit hoztál ki belőle. Hogy a történet vége valóságos-e vagy fiktív. Ilyen rövid idő alatt mi alakulhatott ki belőle?

  23. Kedves Kinga!

    Én ezt most úgy olvastam el, hogy már tudtam, igaz történet. Tehát ez nyilván befolyásolt valamicskét a véleményemben meg a benyomásaimban. Én elhiszem neked, hogy mindez így történt meg, vagy hogy erre most így emlékszel vissza. Számomra is fura volt egy csomó minden, de biztos vagyok benne, hogy ez is egy olyan dolog, amit egyénenként kicsit (vagy nagyon) máshogy élnénk meg. A tünetek nyilván azok voltak, amiket leírtál (mind tudjuk, mennyi bizarr furcsaság történhet az emberrel), nem gondolom, hogy ez hiteltelen lehet. És akkor ott van az, hogy egy 18 éves lány vagy. A megfogalmazáson, a gondolataidon ez abszolút tükröződik. Viszont úgy éreztem, ez ilyen formában inkább egy blogra vagy naplóba való történet. Ha viszont alaposan átírod, átszerkeszted (de úgy, hogy közben megmaradjon a fiatalos, káromkodós lendület), akkor egyrészt többen találnák életszagúnak, másrészt irodalmibbnak is.
    A szerkezetéről: Gondolom, a dialógusok az átmásolástól lettek ilyenek, a felsorolás helyett egyszerűen csak a gondolatjelet kell használni. (Nálam Ctrl + -) A halmozott mondatvégi írásjelek is zavaróak, komolytalanok. Egy „?!” még nem gond, az teljesen oké, ha valaki egyszerre kérdez és felkiált. De a két-három kérdőjel meg ilyesmi, az felesleges túlzás.
    Nem akarok hibalistát írni, ha nem baj; egyébként tisztellek bátorságodért, hogy leírtad a történeted, és szurkolok, hogy majd megjelenjen! (Ja, és nem irigyellek… de nem ám.)

  24. Már átírtam a rángatózós részt kérem, de értsék meg itt az ildalon nem tudom kijavítani, nem én kezelem, rosszul fogalmaztam ezen lehetne, hogy végre átugorjunk? Mint mondtam fejlődő képes vagyok és folyamatosan javítok olvastam a kommenteket és mindenkinek ez volt a kifogásolni valója, erre én már nem pazarolnék több kommentet mert már elsőre is kijavítottam. 😀 (Ettől függetlenül hozzátenném, hogy elsőre tényleg nem érzékeltem, mert a gyógyszerektől való kábulásnak tudtam be, de a történet és a kommentek hatására már átírtam.)
    Fhu tényleg nehéz ezekre válaszolni, de ezt vállaltam az írásommal, és tényleg szeretném ha megértenék a történetem, és borzasztón sajnálom, hogy az első részletem alapján ítélnek, hisz ez a bevezetés és senkisem reagált volna másképpen ha kiderül egy ijen dolog, nyilván nem a családfámat kezdtem el boncolgatni, mikor annyi gyógyszer volt bennem ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. És egy ilyen tragédiát nem lehet elsőre felfogni, mindenki élt már át számára hihetetlen eseményt, amit először el sem akart hinni, hogy megtörténhetett. Kérem ez itt az első részlet. Nem szavaznak nekem elég bizalmat, de ettől én nem fogom megváltoztatni a történetem elejét, mert sajnálom, de csupán a harmadik nap esett le (amikor már nem tompították az agyam a gyógyszerek) hogy mi is történt. Akár elhiszik akár nem. 🙂
    Nem írták ki, de a fejezetem címe az, hogy „2015. Szeptember 19. Az első amnéziás napom” Mivel ez lelőtte volna, hogy ez sajnos igaz történeten alapszik. Így ez igaz… 18 vagyok és igen, nem telt el sok idő azóta. 🙂
    És igen, pont ez volt a célom! Annyi mindent nem tudnak az emberek erről a problémáról, és mindenki csak a filmből vonja le a következtetést, miszerint én csak hazudhatok. Azért kezdtem el írni, hogy végre én is és mindenki más is megértse, mit is jelent ez pontosan. Nem fogok és nem is akarok interneten magyarázkodni, de azért sajnálom, hogy már itt megítélnek csupán két fejezet (amik ráadásul a legrövidebbek) alapján. Csak ha most magyarázkodni kezdenék, akkor mindent el kéne mondanom az amnéziámról, és arról hogy mit is írtam a könyvembe, de akkor hova lenne az izgalom?
    Szeretném a bizalmukat kérni, csupán ennyit. És minden kritikát szeretettel fogadok!
    U.i.: Minden amn€zia más és én nem is hétköznapi módon lettem az. A személyek estek ki az arcok, és a hozzájuk kapcsolódó emlékek. Az interneten nem találtam magyarázatot, ezért én megirtam.

  25. *oldalon, *ilyen, *de a történetet a kommentek hatására átírtam
    Ne haragudjanak, telefonról írtam, sietve 😀
    Csupán a bizalmukat szeretném, és hogy megértsék a történetem, ehhez nem elég ez a részlet, de borzasztóan remélem, hogy egyszer mindenkihez eljutnak az érzéseim. Én így tudtam feldolgozni, és próbáltam a legjobbat kihozni a legrosszabból, így én csak nyertem az ügyön, bármi kérdésük, kérésük, javaslatuk van itt megtalálnak, és megtisztelnek vele! ☺

  26. Rettenetes egy ilyen dolgot átélni. Igen. Sokan átélik. Túlélik. Írjanak róla blogot, mert így segíthetik a hasonló cipőben járókat. De csak a „tragédia” valósága miatt kiadni egy írást nem tisztességes a tehetséges írókkal szemben. Szeretem az igaz történeteket, de nem feltétlen azért, mert igazak, hanem azért, mert jól vannak megírva. Nagyon sajnálom a szerzőt, de ettől még nem lesz versenyképes a műve.

  27. Szerintem itt is lehetne alkalmazni a sokat javasolt tanácsot, hogy kicsit félre kell rakni pihentetni, és később újra elővenni. Ha szeptemberben történtek az események, és decemberben már be is küldted, akkor nem sok idő volt az eseményeket feldolgozni, és a regényt is jól átgondolni. Későbbi átírással még bármi lehet belőle.
    Az eleje nekem azért nem volt hihető, mert nem esett le, hogy a főszereplő be van gyógyszerezve.(Szerencsére nem járok kórházba.) Talán ezt a tényt lehetne már előbb hangsúlyozni. De ez csak egy javaslat.

    Ami a részlet tálalását illeti nem tartom korrektnek, hogy egy traumán átesett, fiatal szerző szenvedéstörténetét bedobjuk a fikciós mély vízbe, és amikor látjuk, hogy elmerül, akkor utána dobjuk a „kulcsmomentum” mentőövet…Szerintem ez se a védekezni kényszerülő szerzőnek, se az információ kiírása után szabadkozó olvasóknak nem volt jó megoldás.

  28. Cl, önmaga egy tragédia még nem tesz semmit irodalmi művé, ez a szöveg is átmegy a lektorok kezén, és meg kell felelnie bizonyos követelményeknek. A valós írásoknál kissé mások ezek, de ettől még nem lesz könnyebb a kézirat útja.

    Pocalinda, ha az elejétől tudjátok, hogy valós élményből ered, akkor nem mer senki hozzászólni. 🙂
    A történeteknek meg kell állniuk önmagukban, a saját lábukon. Ez az oldal egy írástechnikai oldal, részben az oktatásról szól, és ez volt az egyetlen módja, hogy az író megkapja az őszinte visszajelzéseket, ami sokkal nagyobb segítség lesz neki a későbbi írói útján, mint bármi más.
    Semmi baj nincs azzal, ha hiteltelennek láttátok a szöveget, ez csak azt jelenti, hogy önmagát a szöveget láttátok, nem a mögötte lévő élményt.

    Ami a mély vizet és a bedobást illeti, hadd legyen egy személyes megjegyzésem. Szerintem elég nagy a sérülés kockázata, ha egy friss lélektani gondot kiteszünk a nyilvánosság elé. Az írót megkérdeztem, hogy biztosan akarja-e ezt a pályázatot, és kértem, hogy a szüleivel is beszélje meg. A könyvkiadás elég kemény dolog azoknak a felnőtt íróknak is, akik E/1-ben személyes élményeket dolgoznak fel, nemhogy egy kamasznak. Mivel a család akarja, innét kezdve ez a mű ugyanúgy a pályázat része, és ez mindenképp mély víz.

  29. Akik íróként vagy olvasóként idejárunk, és regényeket véleményezünk, mindannyian rajongunk a zsánerirodalomért, ez világos. Azt hiszem, hogy a szenvedélyünktől függetlenül hibázunk, ha azt hisszük, hogy az irodalom csúcsait jelentik az általunk kedvelt fantazik, krimik, sci-fik és más zsánerek. Tudomásul kellene vennünk, hogy ezeken kívül is léteznek alkotások, és amely művek közéjük tartoznak, esetleg már a startvonalnál magasabb igényeknek felelnek meg, mint a mi szerény munkáink. Az első részlet elolvasása után nem állítom, hogy Kinga regénye magasabb színvonalon állna az itteni szerzők munkáinál, de egyet biztosan állíthatunk. Ennek a regénynek volt eddig a legnagyobb sikere. Mi mást jelenthetne az, hogy ehhez a munkához érkezett e legtöbb hozzászólás? Nem számoltam ugyan utána, de matek nélkül is bizonyos vagyok az eredményben.
    Kedves írótársak! Legyetek kicsit nyitottabbak! Ismét beleolvastam a regény kezdetébe. Nem állítom, hogy hibátlan, de szövegileg sokkal gyengébb – mit gyengébb? kimondottan rettenetes írások több dicséretet kaptak tőletek, mint a fenti munka. Dramaturgiailag pedig: lehet-e hatékonyabb indítás annál, mint az amnéziából ébredő lány élményszerű és élethű beszámolója? Emlékszem, tavaly vagy tavalyelőtt egy teljesen zizi leírás ugyanebben a témában sokkal kevesebb megütközést váltott ki a jelenlévőkből, gyanítom, azért, mert utána egy teljesen hiteltelen és nevetséges, véres, autósüldözős-lövöldözős-gyilkolászós folytatás következett.
    Szerintem érdemes leszállni a magas lóról. Nemcsak a drámait imitáló műbalhé az irodalom. Próbáljátok meg elfogadni, hogy van, aki „rendes” regényt akar írni, amelyben nem tündérek, csirkefogók, űrlovagok szerepelnek, hanem esendő emberek. E M B E R E K ! Higgyétek ezt el egy olyan társatoknak, aki ugyancsak űrlovagokról és gyilkosokról szokott írni.
    Olvasni ettől még szabad ám mást is.

  30. Hát igen, itt enyhén szólva patthelyzetben volt a kiadó – nyilván azért kérte Aranymosó, hogy maradjon titokban a kulcsmomentum, hogy amennyire lehet, elfogulatlan hozzászólások szülessenek (bár, mint az a kritikás cikkben is szerepelt, objektív kritika nincs), és ne csak az együttérzés miatt, tapintatból írja az olvasó, hogy jó az írás, hanem csak akkor, ha tényleg tetszik neki. Az utólagos közlés bennem hagyott egy kis „eső után köpönyeg” érzést, de jobb megoldással azt hiszem, én sem tudtam volna előrukkolni, mert ebben a helyzetben valamilyen szinten tényleg muszáj egyéniesíteni a kritikát, és nemcsak azért, mert a történet igaz, hanem mert nagyon fiatal a szerző, és az élmény is nagyon friss.

    Mivel a cselekmény és a szereplők a sors folytán adottak, most már valószínűleg azon fog múlni az írás sorsa, hogy formába tudja-e hozni a annyira kiadó, hogy jól adja át azt, amit Kinga szeretett volna, és hogy az ezzel járó munka arányban áll-e azzal, amit a történet adni tud az olvasóknak. Ezt viszont csak a teljes mű ismeretében lehet megállapítani, nekünk, olvasóknak egyetlen részletből lehetetlen, bármennyit is rágódunk rajta.

    Madách után szabadon azt mondom, Kinga küzdj, és bízva bízzál, a pályázaton és azon kívül is 🙂 (Azt pedig hidd el, hogy egyetlen hozzászólás sem úgy született, hogy pálcát törjön feletted). Ha van időd és kedved, én jó szívvel javasolom, hogy te is írj hozzászólásokat a többi kikerült részlethez, csillagoz, éld át a másik oldalt, és élvezd – végső soron itt mind egy csónakban evezünk 🙂

    A sok hozzászólás mondjuk nem a siker jele, inkább csak azt mutatja, hogy a kulcsmomentum bedobása miatt mindenki benyomta az újratervezést az értékelési GPS-ébe, próbálta igazolni magát és/vagy finomítani, utána pedig már nemcsak magáról a műről folyt a vita, hanem arról, hogy jó volt-e ez így, lehet-e ezek után pártatlannak maradni, igazságosnak lenni… Ezt nem bántó szándékkal írom, de azt erőteljes valóságferdítésnek érzem, hogy ez a legsikeresebb írás, mert itt a legnagyobb a hozzászólások száma. Annyi a biztos, hogy a kiadó előszűrte, ez pedig azt jelenti, hogy ott a helye a lektori megmérettetésre váró művek között, és a pályázatnak ebben a szakaszában egyikünk sem kívánhat többet. 😉 Drukkolok!

  31. Kedves Kinga!
    A nyitó jelenettel beledobtál a mélyvízbe. A nyomasztó hangulatot sikeresen átadod, de ez nekem elrettentő, ha szabadidő eltöltéshez keresek olvasnivalót. Még azzal együtt is, hogy valós események leírása és dokumentarista mű. Nem tudom később hogyan változik a hangulat és hova fut a történet, de javaslom megfontolásra, hogy a lineáris szerkezetet megbontva egy pozitívabb képpel indíts, a kerettörténet is lehetőség, igaz tompítaná a hatást, de jóval több olvasó fogadná el felvezetés után a tények leírását. Koncepciós kérdésnek érzem, hogy mi a regény célja, és mi fontosabb a számodra, széleskörű tájékoztatás vagy valósághű hatásmechanizmus számodra a fontosabb?
    Sok sikert a folytatásban!

  32. húha…. most találtam meg ismét az oldalt, és végiggörgettem a kommenteket…elég sok a fejlemény… Kinga, ha nem haragszol, én ettől, hogy igaz történet, még inkább kíváncsi vagyok, mi történt veled 🙂 kitartást az íráshoz, és kérlek jelezd majd, hogy hol lehet beszerezni a teljes írást 🙂 🙂 tűkön ülök, mikor foghatom már kezembe a könyvedet 🙂 (feltéve h kiadod könyvként)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük