A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
#sulisokk
Almásy Ella sz. b., azaz szigorúan bizalmas feljegyzései
*
1. Csak hogy tisztázzuk… #eznemszerelem
Dani és én nem vagyunk szerelmesek! Ez még viccnek is rossz, komolyan. Oké, hogy sokat lógunk együtt, plusz elég jól is néz ki, és ő a legokosabb srác, akit ismerek, de akkor se. Ha valakit érdekel, akkor szívesen elmondom, hogy miért nem, csak előbb megcsinálom a matek házit, mert nem állok belőle túl fényesen. Mármint matematikából. Annak a szadista tanárnak pedig van egy olyan idegesítő szokása, hogy néha bekéri a házit, és van képe leosztályozni! A múltkor így kaptam karót, és magyarázhattam én, hogy azért nem volt rá időm, mert előző délután az óvoda udvarát takarítottam társadalmi munkában, értitek, az óvodáét a sok kis pisisnek, hogy ne a mocsokban kelljen játszaniuk, mégis bevéste az egyest. Szemét!
***
A házival nem boldogultam, úgyhogy az egész délutánt végigcseteltem. Igazából csak a matekot akartam megkérdezni a többiektől, aztán valaki bedobta, hogy csináljuk meg az osztálykirándulásra a szobabeosztást, és valahogy ott ragadtam. Oltári gáz, hogy el tudom cseszni az időt! Ezzel muszáj lesz valamit kezdenem, mert a végén megbolondulok attól, hogy mindent az utolsó utáni pillanatra hagyok. Ez nem normális, azt hiszem.
***
Hat körül villámgyorsan léptem le a netről, és kitört rajtam a pánik, mert a matekon kívül millió dolgom volt még. Eldöntöttem, hogy este tízig semmi telefon, semmi internet, és hogy szilárd leszek, mint egy szikla. Úgy kábé fél órája áshattam bele magam a tanulásba, amikor csöngettek. Kelletlenül vánszorogtam ki ajtót nyitni, és még kelletlenebb lettem, amikor megláttam az apámat, meg azt az erőltetett művigyort a képén. Most tényleg el kellett volna hinnem, hogy örül nekem?
– Na, indulhatunk? Így jössz? Kitaláltad már, hogy mit nézzünk meg? – hadarta egymás után a hülye kérdéseit.
Láttam szerencsétlenen, hogy zavarban van, meg hogy igyekszik, de ez az „apásdi” valahogy baromira nem ment neki, na! Amióta lelépett – ez úgy egy éve történt –, azóta nem tudott velem mit kezdeni. Én se vele. Leginkább kínosan feszengtünk, ha együtt voltunk, ő a suliról meg a fiúkról faggatott, totál röhejes, nem?, mintha lenne fiúm, vagy ilyesmi, én pedig foghegyről válaszolgattam neki, mert így illett. Vagyis nem így illett, de csak így ment.
– Bakker! – szaladt ki a számon, mert tökre kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a találkozót.
Elmúltam már tizennégy, szóval ez a hétvégi láthatás, vagy mi a szösz, nemigen játszott. Olyankor Danival lógtam, máskor meg az osztálytársaimmal töltöttem a szombat-vasárnapot, ezért találtuk ki azt, hogy apa hétközben elvisz néha valahová. Enni, moziba… Hát, kábé ennyi. De hogy éppen ma? Amikor ennyire el vagyok úszva mindennel?
– Mi lenne – adtam elő az ötletemet –, ha ma inkább csak beülnénk a Mekibe? Egy hamburgerre, mert az van, hogy holnap doga, és még magolnom kéne.
– Te vagy a főnök – hajolt meg előttem az apám, mint valami hercegnő előtt a szolgája.
Na, ezt nevezem én ultracikinek! Még jó, hogy senki nem látta, különben holnap rajtam röhögne a fél suli.
*
2. Így rázd le az apádat #tökgázazapám
Az apám a kajáldában aztán előjött a debil kérdéseivel.
– Na, hogy megy a suli? És van valami fiú a láthatáron, aki miatt aggódnom kéne?
Itt idétlenül röhögni kezdett, én meg majd’ elsüllyedtem szégyenemben, annyira gáz volt a szitu.
– Jól. Nincs – vetettem oda félvállról, és imádkoztam, komolyan mondom, IMÁDKOZTAM, hogy akadjon már le a témáról.
Persze, fogalmam se volt, hogy kell rendesen imádkozni, mert mi nem jártunk templomba, szóval csak hevenyészve mormoltam valami olyasmit, hogy: „Istenem, add, hogy az apám ne tegyen fel több idióta kérdést!” Ennyi. De sajna az imám nem talált meghallgatásra.
– És Danival mi van? Te és ő…?
– Na de apa! Hát már te is?
Nem viccelek, majdnem elbőgtem magam. Az ég szerelmére, hát miért akar minket összeboronálni mindenki?
***
Ha már itt tartunk, akkor el kéne magyaráznom ezt a Dani dolgot. Semmi extra különben, tényleg csak annyi, hogy haverok vagyunk. Azért csavar is van a sztoriban, mégpedig az, hogy majdnem a születésünk pillanatától ismerjük egymást. Oké, nem vagyok zizi, tudom, hogy ez nem lehetséges, de tény, hogy egy kórházban születtünk, egy nap eltéréssel, és még közös képeink is vannak, mert egymás mellett feküdtünk a szülészeten – ő valami kék göncben, én meg a szokásos rózsaszínben –, és amikor apa csinált rólam fotót, ő félig belelógott. Én meg az ő faterjának a fotójába lógtam bele félig. Kitéve, betéve tudom a történetet, mert a szüleink kismilliószor elmesélték nekünk. Amúgy lövésem sincs, hogy mi ez a defekt a felnőtteknél, hogy ugyanazt a sztorit darálják el újra, meg újra, mint akiknél leakadt a lemez.
Aztán itt van még a nevünk is. Őt Dánielnek hívják, engem Daniellának. Dani és Ella. Ja, merthogy engem Ellának becéznek. Utálom, mellesleg!
***
Az apámat egy óra alatt leráztam! Világrekord, esküszöm! Mondjuk percenként elsírtam neki, hogy mennyi leckém van még, szóval ahhoz képest elég sokára esett le neki a tantusz. Azt hiszem, kézikönyvet inkább nem írok a témában.
*
3. Ki érti a felnőtteket? Én nem! #afelnőttekfurák
Otthon próbáltam tanulni, becsszó, de valami baromira piszkálta a csőröm, úgyhogy inkább átmentem anya szobájába, aki szokás szerint a laptopja fölött görnyedt. El se hittem, hogy most is melózott. Szerintem totál kikészíti magát, de hát én csak egy gyerek vagyok, hiába mondok neki bármit is. Van olyan, hogy pótcselekvés. Amikor csak azért csinálunk valamit, hogy egy másik dologról eltereljük a figyelmünket. Hát, szerintem anyám egy kóros pótcselekvő.
Leültem vele szembe a nagy bőrfotelbe – asszem amúgy, hogy műbőr, hogy futotta volna nekünk igazira? –, és kertelés nélkül nekiszegeztem a kérdést:
– Te és apa miért nem váltok el?
Na, ettől aztán padlót fogott az anyám. Oxigénmaszkot neki! Mondjuk elég idétlenül nézne ki benne, de legalább kapna levegőt. Tisztára praktikus.
– Ezt hogy érted? – adta nekem az ártatlant.
Eszem megáll! Mégis, hogy érteném? Úgy, ahogy kérdeztem.
– Apa már egy éve nem él velünk. Új barátnője van, szóval… Ha elválnátok, akkor te is randizhatnál végre. Mert tök jól nézel ki, ahhoz képet, hogy…
– Mihez képest?
– Hát, tudod. A korodhoz képest.
Anya összecsukta a laptopot, és komolyra vette a figurát.
– Ella, ez bonyolult.
Na, témánál vagyunk! A felnőttek és a bonyolult. Szerintem viszont ez az egész pofonegyszerű, nem is értem, mit kell annyit rugózni rajta.
– De apa már nem jön vissza, vagy igen?
– Nem tudom. Tényleg – mondta anya, aki most rettentő szomorú lett.
Ettől meg én lettem szomorú, szóval, ott lógattuk az orrunkat kettecskén a műbőr fotelekben. Talán mégse kellett volna bedobnom a témát, vagy le kéne szakadnom róla, de egyáltalán nem volt igazságos, hogy velem nem beszéltek erről. Mintha közöm se lenne a dologhoz, pedig van, nagyon is sok.
– És ha visszajönne – forszíroztam tovább –, akkor visszafogadnád?
Lélegzetvisszafojtva vártam a választ, esküszöm!
– Azt hiszem, igen – felelte anya megfontoltan, amitől meg én dobtam egy dupla hátast.
Biztosra vettem, hogy itt most belekezd egy nyálas történetbe arról, hogy ő és apa, meg a múltjuk, úgyhogy megelőző csapásként szemforgatva pattantam fel a fotelből, amihez mellesleg odaragadtam, szóval most már tuti, hogy műbőr.
– Szerintem te nem vagy százas! – vágtam a fejéhez dühösen, és magamra csaptam a szobám ajtaját, hogy csak úgy nyekkent.
***
A felnőtteket tényleg képtelenség megérteni. Még hogy visszafogadni? Na, én tuti, hogy elhajtanám! Lelépett, úgy kell neki, még a könyörgése se hatna meg. Amúgy is baromi jól megvoltam apa nélkül. Plusz amíg velünk volt, addig se zavart sok vizet nálam. Szóval, maradjon csak a műdidkós macájával, nekem ugyan nem hiányzik!
Az anyámról még annyit, hogy… Hát, neki örökös szómenése van. Kivéve persze, ha kényelmetlen számára a téma, mint például most. Én nem értem, hogy lehet annyit beszélni, mint amennyit ő bír. Ha elkezdi, le se lehet lőni. Olyan, hogy belekap egy sztoriba, amiről az eszébe jut egy másik, vagy egy film, amit látott, egy könyv, amit olvasott, és a végén olyan kusza az egész, hogy legszívesebben a falba verném a fejem, csak hogy hagyja már abba. A legijesztőbb mégis az a dologban, hogy ő pontosan tudja, hol tartott, és hogy melyik szálat nem varrta még el. Néha elképzelem, milyen lehet az agya belülről – tuti, hogy rosszul van bedrótozva.
Amit a legjobban bírok anyában az, hogy nem szól bele a dolgaimba. A nagy ügyekben persze ő dönt, de nem az a mániája, hogy én valósítsam meg a be nem teljesült álmait. Mint Leila az osztályból. Szinkronúszik a szerencsétlen, mert a muterja világéletében a kis hableánynak képzelte magát. A csaj alapból ki nem állhatja az egészet, ráadásul kiütéseket kap a klóros víztől, a haja pedig totál kikészült, mégis eljár az edzésekre, az anyja meg úgy mutogatja, mint régen a cirkuszban a szakállas nőt, meg az ilyen gnóm alakokat.
***
Akárhogy is próbáltam, sehogy se tudtam a tanulásra koncentrálni – ez a visszafogadós ügy teljesen felkavart. Végül hajnali kettőkor dőltem ki. De szó szerint. Simán lefordultam a székről, a törikönyvvel együtt. Amúgy nálunk nem volt olyan, hogy takarodó, vagy ilyesmi. Még jó! Addig maradtam fönt, ameddig akartam, de mivel szuperjólnevelt voltam, tizenegy körül mindig bevackoltam magam az ágyba. Onnan végül is még simán lehetett csetelni.
Az egyik osztálytársam például totál nem tévézhetett, tízkor fellőtték neki a pizsit, és nem hordhatott farmert, merthogy azt nem illik egy lánynak. Hát élet ez? Én tuti, hogy bediliztem volna. Elvégre ez nem az kőkor, könyörgöm!
*
4. Csak ezt éljem túl! #túlélővagyok
Pocsékul aludtam. Mondjuk nem is csoda, amennyi stressz ért mostanában. Hehe, stressz! Anya tuti azt mondaná, hogy tudom is én, mi az a stressz!? Mindegy, én akkor se bírtam aludni. Csupa idétlenséget álmodtam, olyasmiket, hogy dogát írunk, és nekem nem fog a tollam, és hiába akarom lekörmölni a választ, csak karistolom a papírt. Huhhh, a víz is kivert, esküszöm, és el se lehet mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor felébredtem, és rájöttem, hogy az egész csak egy buta álom volt.
***
Már előre paráztam a reggelitől, mert tudtam, hogy anya előhozakodik majd a tegnapi témával. És lőn!
– Ha szeretnéd folytatni, amit elkezdtünk, akkor én itt vagyok.
– Nem, kösz, ma inkább passzolom – vetettem oda a vállam fölött, aztán felkaptam egy szendvicset, és már robogtam is kifelé.
Még csak az kellett volna, hogy megint felhúzzam magam az egyik ostoba válaszán. Ráadásul korán reggel!
***
Dani a sarkon várt, szokás szerint. Mindig együtt mentünk a suliba, kivéve persze, ha az egyikünk beteg volt, vagy más fontos dolog jött neki közbe. Szerencsére ilyen ritkán fordult elő, mert én nagyon utáltam egyedül iskolába menni. Az utat mindig végigdumáltuk, leginkább ő szövegelt, mert ahhoz nagyon értett. Rendszerint elmesélte a kedvenc sorozata legújabb részét, vagy a törit adta elő úgy, mint valami izgi filmet. Ezt nagyon csíptem benne.
– Megnézed a matekomat? – támadtam le szinte azonnal, ahogy megláttam.
– Ja, persze.
Ezt totál hűvösen mondta, de én tudtam, hogy a zord külső érző szívet takar. Sokan azt gondolták róla, hogy semmi humora, mert még a legnagyobb poént is tök fapofával adta elő, de én nem ismertem nála viccesebb srácot.
Fél perc alatt átfutotta a matekomat, belejavított egy-két helyen, aztán belekezdett a Trónok harca egyik részébe, amit előző este látott. Baromi ciki, tudom, de nem mertem megmondani neki, hogy ki nem állhatom azt a béna sorit. Nekem a Jóbarátok jött be, meg a Szívek szállodája, amit anya megvett, az összes évadot díszcsomagolásban, és ha ahhoz volt kedvünk, csináltunk egy nagy adag pattogatott kukoricát, és egész szombat délután moziztunk. Szóval, nem szóltam semmit, inkább végighallgattam, mert hát erre valók a barátok, nem? Amúgy is, igazán kellemes áprilisi reggel volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak, ki akarna elrontani épp egy ilyet? A parkon át kisétáltunk a folyópartra, és addig bóklásztunk, hogy a végén majd’ kiköptük a tüdőnket, úgy rohantunk, hogy el ne késsünk.
***
A suli a túlélésről szól. Leginkább. Valahogy úgy, hogy ha ezt az órát túlélem, akkor jó vagyok. Vagy ha ezt a napot túlélem, akkor a többi már gyerekjáték. Vagy ha ezt a hetet túlélem, akkor… És itt általában különféle fogadkozások jönnek.
Ma a matek volt az az óra. Ha túlélem, akkor a többi már totál laza lesz. Erre bejön a tanár, és azt mondja, hogy röpdoga, csak így, köntörfalazás nélkül. Még azt se hagyta, hogy tiltakozzunk, ami néha azért bejött, főleg, ha elsírtuk neki, hogy aznap magyar témazáró, vagy ilyenek. De ma hajthatatlan volt. Mit mondjak, nagy mázlink volt, mert elmentek nála otthonról, és ugyanazt a példát adta föl, mint amit házinak. Mááák!
*
5. Az új csaj berobban #párizsilány
Már javában lazultam – hála Daninak a feladat hibátlanul megoldva, doga beadva, a többiek viszont még simán a példával szenvedtek –, amikor kivágódott a tanterem ajtaja, és az ofő viharzott be rajta, az oldalán egy velünk egykorú, tök helyes lánnyal. Edit néni és a matektanár pusmogtak egy ideig, tuti, hogy valami titkos tervet szőttek, aztán az osztályfőnökünk azon az idegesítő, rikácsoló hangján előadta:
– Ő itt Keller Zsófi, aki ezentúl az osztályunkba fog járni. Nézzük, hová is ültessük Zsófit? – kérdezte ide-oda tekintgetve, mintha valóban tőlünk várná a választ. – Te – intett a mellettem ülő srácnak –, Szatmári fiam, cuccolj át oda hátra, te pedig – taszított nagyot az új lányon – ülj le szépen Almásy Ella mellé!
Ááá, ez most komoly? Tényleg az én nyakamba varrja az új csajt? Mekkora szívás már! Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Biztosra vettem, hogy valamiféle büntetésnek szánta ezt az univerzum, de gőzöm se volt, hogy mivel szolgáltam rá.
– Nagyszünetben Ella majd körbevezet, és megmutatja az iskolát – szövegelt tovább az ofő –, te pedig akkor mondj magadról pár szót!
Tényleg ne már! Pont a nagyszünetben? Olyankor mindig Danival lógok, megvolt a magunk kis rituáléja, most meg istápolhatom ezt a… lányt. Asszem, ebben a pillanatban döntöttem el, hogy utálni fogom. A csaj közben felállt, és elrebegte, hogy Franciaországból jöttek haza, mert az apja ott dolgozott, de most itthon kapott valami szuper munkát, és hogy ugyan Zsófinak hívják, de mi szólítsuk csak Szofinak, mert Párizsban ezt szokta meg. Eszem megáll, Párizsban! Amúgy tök király cuccai voltak, nem olyanok, mint amiket nálunk a plázákban lehetett kapni, hanem tényleg menők. Ezért se volt szimpi!
***
Mindenki totál rácuppant Szofira. Úgy lógtak rajta a skacok, mint valami méhkirálynőn a herék – erről nemrég láttam egy videót a neten, különben magamtól nem tudnék ilyeneket. Még egy negyedikes srác is megszólította a folyosón, pedig köztudomású, hogy a negyedikes fiúk nem hajtanak az elsős csajokra. A lányoknak meg a stílusa jött be, az, ahogy a haját hordta, de még az akcentusától is hasra estek. Nagy szám! Bárki tudna úgy beszélni, ha akarna.
Mire elérkezett a nagyszünet, én már tényleg a hátam közepére kívántam Szofit. Magamban csak Miss Tökélynek hívtam. Rajta sehol egy pattanás – én épp reggel vettem észre, hogy a homlokom közepén rügyezni kezdett egy méretes, csodás időzítés, mondhatom! Utáltam azt is, hogy vagy öt centivel magasabb volt nálam. Plusz a magas sarkú, amiben én tuti, hogy orra estem volna, vagy maximum négykézláb mászok, ha nagyon muszáj.
Szofi viszont úgy tapadt rám, mint egy hűséges kis pudli, esküszöm. Asszem, totál félreértette az ofőt, mert nem gardedámnak jelölt ki mellé, de őt ez egy csöppet se zavarta. Vagy szándékosan akart az agyamra menni, olyan cuki módon, amikor mosolyogva csinál belőled hülyét a másik. Szóval, mire elérkezett a nagyszünet, én már tök kivoltam tőle, és szívesen lepasszoltam volna valakinek, de nem akartam bajba kerülni. Jah, már csak egy osztályfőnöki hiányzott, amit miatta kapok, és tuti, hogy öribarik leszünk.
*
*
Kedves Szerző! Nem én vagyok a célközönség, ez a regény tiniknek íródott. Ennek ellenére szívesen tovább olvastam volna, ami nálam nagyon ritka tiniregény esetében. Megfogott Ella lazasága, az enyhén flegma stílus. Semmi komolykodás és dráma, mégis jól tükrözi a mai fiatalok gondolkodásmódját. Szülőként jót mosolyogtam a lánykán. Abban nem vagyok biztos, hogy egy tizennégy éves lány csípőből elutasítja a szülei békülésének gondolatát, de ha jól sejtem, erről még lesz szó a történetben. A szereplők külsejét viszont nem tudtam befogni. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves szerző!
Gördülékeny, jól fogyasztható. Tutigimi. Gratulálok a kikerüléshez!
Hát ez nagyon jó volt!!! Simán elolvasnám, pedig 39 vagyok.
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
Nekem a Neveletlen hercegnő naplója sorozat jutott eszembe a történetről. Amikor kamasz voltam, faltam azt a sorozatot, imádtam. Épp egyik nap akadt a kezeim közé, és akkor is jókat nevettem rajta. 🙂
Ez a történet is jónak ígérkezik, csak sajna kinőttem ezekből a történetekből. De ettől függetlenül kívánom a legjobbakat a szerzőnek és a történetnek is! 🙂
A kamaszkor nehéz 😀 Tetszett a szövegrészlet, jófajta humorral és szívvel-lélekkel írták. Lájk! 🙂 Meglátásom szerint időnként a szóhasználat nem volt megfelelő, pl. a mai lányok inkább azt mondják egymásra, hogy szép, nem pedig azt, hogy helyes. Ezt a szót fiúra sem használják. Ma egy kamasz tuti nem használja azt a szót sem, hogy „gardedám”, és szerintem tévét sem nagyon néznek, már a méhkirálynőről szóló műsorra célozva. Inkább belefutnak egy videóba facebook-on. Az viszont tökéletes az ábrázolásban, hogy mindig közbejön valami, ami miatt hősünk nem írja meg a leckét 😀 Már értem a lányomat 😀 Jókat nevettem a történéseken, pedig nem vagyok közvetlenül célcsoport. 🙂 Az is hitelesnek látszik, hogy a szülők különkültözése kissé neurotikussá tette Ellát.
A hashtag-elés viszont zavart, az olyan, mint a nyomtatásban a smiley-k. Ha ezt:
1. Csak hogy tisztázzuk… #eznemszerelem
így írjuk:
Csak hogy tisztázzuk: ez nem szerelem. – A lényeg ugyanúgy átjön és ez a forma való nyomtatott könyvbe.
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Ez a torténet eszméletlenül tetszett. Igaz, nem én vagyok a célközönség de annyira örültem hogy nem megint egy begubózott gyönyörű lányról van szó aki ki akarva gyógyulni az előző pasijából egy újabb álompasira hajt. Egy nyafogó lustálkodó tini akki csak szórakozni szeretne. Végre. Köszönöm. El nem tudtam volna viselni egy: Miért hajt rám két jópasi, oh uram miért? Hát nincs benned irgalom?!- torténetet. Gratulálok.
38 éves vagyok és imádtam!! Azonnal megvenném!
Eddigiek közül a kedvencem, hajrá!!! 🙂
Megint dejavu èrzèsem volt, mert 16 èvesen az Adrien Mole hatására èn is szerettem volna egy hasonlót ìrni. Sosem fejeztem be. Most viszont, dupla annyi idősen örülök, hogy ezt olvashattam. Teljesen visszarepìtett a közèpiskolába. Nagyon tetszett!! Köszönöm az èlmènyt!!
Az első két indítómondat kapásból hibásnak tűnik. Mit állít a szerző? „Dani és én nem vagyunk szerelmesek! Ez még viccnek is rossz, komolyan.” Értelme valami olyasmi: jó lenne, ha szerelmesek lennénk. Az első mondat tagadva állítás, amit a második mondat burkolt tagadása visszájára fordít. Ha a szerző nem erőszakolná helytelenül két rövid mondatba az egyébként egyetlen mondatba tartozó gondolatot, talán neki is feltűnik a faramuci fogalmazás.
A folytatás annyira kódolt tini nyelven szól, hogy felnőtt fejjel előbb gyorsolvasásba mentem át, aztán fel is hagytam vele. Elhiszem, hogy a tizennégy és fél éves lányok szívesen olvassák majd ezt a könyvet, de gyorsan letelik pár hónap, és tizenöt és fél évesen már csodálkozni fognak magukon, hogy egy évvel korábban pont ez volt a kedvencük. Bele-beleolvasok az unokáim könyveibe, és bár a téma többnyire hasonlóan felszínes, a nyelvezet általában nem ennyire hiperselndrián, és a véleményem az, hogy nem is kellene erőltetni ezt a tömény kamasz szlenget. Lehet néha rendesen fogalmazott mondatokat is írni, attól még nem teszi le a nyolcadikos, kilencedikes lány a könyvet. Talán könnyebben végigrágtam volna magam az íráson, ha a mondatszerkesztés, a szóhasználat valamivel jobban illeszkedik a nyelvtanhoz, de manapság ez a divat. Rövid mondatok settenkednek át az amerikai regényekből, filmsorozatokból a magyar nyelvbe, és a valóságban hosszabb, összetett mondatokban is inkább pontokkal választják el a szerzők a tagmondatokat, mert úgy lehet divatosan, nagybetűs „És”-sel vagy „De”-vel kezdeni a mondatokat.
Máskor sem nyomkodtam a részletek alatt a csillagokat, most sem tettem, így a véleményem nem rontja a többiek által adott átlagot.
Az ötlet jó, de a megvalósítással voltak problémáim.
Tisztázzuk az elején, hogy én is kinőttem már ebből, de mindig is szerettem a naplóregényeket. Kicsit zavart, hogy ennyire elaprózta a szerző a szöveget, sok-sok összefüggő dolog volt, ami alkothatott volna egy nagyobb egységet. Először azt hittem, tök jó lesz majd ez a sok kis darab, de igazából csak szét lett szedve egy-egy nagyobb egység, és ez így számomra megtörte a szöveg lendületét.
Bár nem vagyok már tizenéves, valahogy nekem sem tűnt megfelelőnek a szóhasználat, sokszor túl bonyolultnak éreztem egy tizennégy éves lányhoz, túl sok szinonimával (az ilyesfajta szöveg az a kivétel, ahol egyszerűen fura, hiába igényes), meg volt egy-két szó, kifejezés, ami megakasztott, valahogy nem éreztem autentikusnak a tizenéves hangot miatta.
Aztán nyelvileg is volt egy-két gond, például minden múlt időben volt. Mondok egy példát: „nem jártunk templomba”. Mármint úgy érted, hogy nem szoktunk, szóval „nem járunk templomba”, jelen időben érdemes írni (esetleg „sosem jártunk templomba”), így kizökkentett az olvasásból, mert hirtelen nem volt egyértelmű.
Egyébként minél többet olvastam, annál kevésbé volt szimpatikus a főszereplő, de ez már természetesen csak egyéni preferencia, és innen tök könnyű karakterfejlődést írni. 🙂 A belengetett szálak hitelesek, bár nem újszerűek, de ez utóbbi még nem feltétlenül baj, a megszokottból is lehet nagyon jó regényt írni.
Kedves Andrea!
Érdekesnek ígérkezik. Maga az alaptörténet izgalmasnak tűnik, szívesen olvasnám tovább. Az egyetlen dolog, amit kicsit nehezen szoktam meg, az a rettentő tagoltság és a felkiáltójelek túlzott használata – az egész sztori kissé sürgetetté válik tőlük. Oké, hogy ez még csupán a történet eleje, de voltak olyan dolgok, amikről én szívesebben olvastam volna részletesen (gondolok itt főként az apa-lánya kapcsolatra). Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Igazi „zsizsegő”, pörgős tiniszöveg, szerintem nagyon jól sikerült. Meg van továbbá az az előnye is, hogy ha ilyen rövid bejegyzésekkel halad előre a történet, akkor könyvként olyankor is elő lehetne venni, amikor csak pár perce van az olvasónak. A fősztori itt még nem látszik, de a stílus tetszik, ha kellő izgalom lesz benne, a célkorosztály biztos elkapkodja majd 😉
Sok sikert a lektorihoz!
Judit
Nem én vagyok a célközönség. De jobb, mint az ezelőtt feltett meseféleség. Ezért 5-öst adok rá.
Én sajnos végig se tudtam olvasni. Kedves Szerző, tudom, hogy elolvasod ezeket, és nem akarlak megbántani, de; a fogalmazás lehet gördülékeny, amikor maga a szöveg alapjaiban nem működik. Biztosan hitetlenkedve fogadod a vádat, hogy te lenézed a kamaszokat, de az az érzésem volt, hogy az egészből ez sugárzik. A sok hashtag, a sok egyértelműen kicsinyes nyafogás, a sok átlátszó világ-meg-nem-értése még akkor is rosszul csapódhat le a kamasz olvasóban, ha tudatosan nem kedvelhető karaktert szerettêl volna alkotni. Szerintem még egy kamasz is árnyalja a saját gondolatait, megpróbálja a sajât igazságát bemagyarázni a tettei mögé, és főleg nem hasznâl ilyen hashtageket mindenre. Nem tudom példákkal magyarázni, hogy miért, de a szlengszavak és a nyelvezet is erőltetettnek tűnt nekem helyeken.
Külön kiemelném a felnőtteket nem lehet megérteni mondatot – valamit, amit egy idősebb gyerek vagy egy kamasz soha nem mondana, hiszen már régen önálló individuumként gondol magára. Voltak jó elemei a sztorinak (a danis történet, hogy könnyen lehetett olvasni és kedvelhető volt) és olvasmányos a stílusod, de nem értem, hogy miért kamaszokról írsz regényt, ha nem érted/érzed ezt a korosztályt. Szerintem bőven van benned potenciál, érdemes lenne viszont más műfajban alkotnod.
Kedves Andrea!
A regénynek kellemes, könnyed, fiatalos stílusa van, a téma is jó, a célközönség bizonyára imádni fogja.
Nekem nem sikerült végigolvasni, de nem azért, mert már kinöttem abból a korosztályból, akinek ez a történet szól. Az a helyzet, hogy amikor én voltam 13-14 éves, elolvastam néhány részét A neveletlen hercegnő naplójának. Akkoriban kimondottan tetszett. Ez persze már régen történt, így már nem sok mindenre emlékszem belőle, de arra tisztán, hogy annak a regénynek és ennek szinte pontosan ugyanaz a stílusa. 😀 Mintha a „neveletlen hercegnő” becsöppent volna a Te regényedbe, teljes mértékten úgy beszél, ahogy ő. Ezen kívül naplót vezetnek, az apjuk nem velük él, valamint van egy fiú barátjzk, akivel jól elvannak, de nem járnak. Ráadásul itt szerepel is valahol az elején a „hercegnő” szó, aminél fel is nevettem, mintha minden arra akarna mutatni, hogy ez az egész ebből a bizonyos regényből nőtt ki. 😀
Lehet, hogy ez csak nálam feltűnő, lehet, hogy a mai fiatalok nem is ismerik már a neveletlen hercegnőt. Meg persze elég nehéz egy igazán egyedi történetet megalkotni, annyi mindent megírtak már, hogy akarva-akaratlanul is felhasznál az író olyasmit, amit már korábban mások is, de amikor nagyon sok a hasonlóság, az olykor zavaró tud lenni.
Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!
Elfáradtam, mire végigolvastam. Közben felrémlett előttem, hogy a tízéves pesti unokám is hasonló stílusban beszél a szüleiről, mikor elfeledkezik magáról. Szerencsére nagyon nagy haverok vagyunk, így sokszor megtörténik az „elfelejtkezés”. Magamban ilyenkor nagyon elkeseredek. Az ő szülei is elválltak, az anyja egy nagyon gazdag pasival él. Többször hazudott ezután az apjának, akivel azelőtt imádták egymást, hogy mi miatt hiúsul meg, egy- egy találkozásuk. A fiam rájött, hogy nincs valós probléma az előadott indokok többségénél, és arra is, hogy már nem annyira szoros a kapcsolat köztük, mint rég. Értetlenül nézett rám mikor azt tanácsoltam:– El kell engedned. A kikényszerített szeretetnél nincs rosszabb.– Szóval, én nem ajánlanám ezt a könyvet az unokám korosztályának, mert megerősítené őket abban a tévhitükben, hogy a világ értük van, nem fordítva. A szülő iránti tisztelet halvány jelét sem fedeztem fel benne. Tudom, tudom, hogy egy tinédzser fejével kellene gondolkodnom. Nekik sem könnyű ebben az illiberális közegben önmagukra találni. Reménykedem kicsit, hogy ez a fennhéjázó szövegelés valami oknál fogva életszerűbbé fog válni a történet folyamán. Vagy nem. Bizonyára akkor bennem van a hiba. Gratulálok a kikerüléshez.
Huh… a számokra szorítkozva sokkal közelebb vagyok a célközönséghez, mint azok, akik azt mondták előttem, kortól függetlenül is tetszett nekik, mégse tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy én ebből kinőttem, annyira, hogy nosztalgia-szinten se legyek vevő egy kellemes visszaugrásra. Tavaly év vége körül olvastam Kerstin Gier-től a Silber-t, ott is időnként az volt a benyomásom, hogy kiöregedtem a sztoriból, mégis jól esett. Ez a jól esés viszont jelen esetben elmaradt.
A tapasztalataim alapján biztos sokaknak fog tetszeni a főszereplő korosztályában, de ez az a flegma, logikátlan mentalitás, amitől a magam részéről már tizenkét évesen is a hajamat téptem. (Többek között a való életben se bírtam azt soha megérteni, miért a tanár a mumus, amiért egyest ad azért, mert nem készítette el valaki a házi feladatot, ami ráadásul nem azért maradt ki, mert esetleg nem írta fel vagy túl nehéz volt neki – hanem, mert rangon alulinak tartja, hogy ilyesmivel üsse el a drága idejét, amiben azon is merenghet akár, hogy hozzá képet mekkora nagy „nyomi” szerencsétlenség mindenki más a környezetében.) Velem lehet a baj, de én világ életemben ki nem állhattam ezt a szlegnes nyelvezetet, az összetett, intelligens, választékos mondatokat kedvelem nem a „laza és menő vagyok” alapon összetákolt, érdemtelen és bugyuta szómenéseket. Most is éreztem, ahogy minden egyes elolvasott szóval egyre fáradtabb leszek, egyre jobban leereszt az agyam, minden gondolkodásért és kreativitásért mozgósítható sejtem. A főszereplő helyében én már előbb nyúltam volna megváltást várva azért a bizonyos matekkönyvért, amennyiben választhattam volna, minthogy az ő nyavalygásait olvassam.
Az említett leányzó igazán unszimpatikus az eddigiek alapján, egy tizennégy évestől már több érettséget és valamiféle világnézetet várnék el, nem ezt a gyerekes, „én vagyok a világ közepe, mert csak” pattogást, amiből fakadóan azt hiszi, minden tekintetben csak az lehet nagy szám, amit ő csinál, ha meg úgy alakul valami, hogy az neki nem tetszik, akkor az már egy ördögi összeesküvés, csakis konkrétan ellene irányul. Úgyhogy… éretlenség és fiatalkori nárcizmus jelei a köbön. Az a szakállas nős megjegyzés se volt kedvemre való, mert körülbelül ennyi idősen kezdtem el nézni az American Horror Story cirkuszos évadát, amiben szörnyként mutogatott „testi hibákkal” rendelkező emberek voltak, és inkább elborzadtam, mint gúnyolódtam azon, hogy szerencsétlenek milyen rosszindulatnak vannak kitéve valami olyan miatt, amiről nem tehetnek – de ez már az objektivitástól távolodó részletkérdés a lány világnézetét nézve.
Nekem is az a benyomásom támadt, mintha a szerző valahogy úgy kezelné le ezt a korosztályt, ahogy Ella kezeli le a környezetét. Nem tagadom, hogy biztos vannak ilyen mentalitású tinik, nem is kevesen, de nem mind ilyenek vagy nem éppen ennyire – emlékeim szerint a legflegmább, leginkább „sodródok az árral” típusú osztálytársaim is komolyabbak voltak már ebben a korban. Ha nem tudnám, mennyi idős, inkább 11-12 évesnek tippeltem volna Ellát.
A Neveletlen hercegnő, Szent Johanna Gimi és hasonló könyvek kedvelőinek viszont biztos ez a sztori is tetszeni fog.
Eddig nekem ez a regényrészlet tetszett a legjobban, pedig nem olvasok tini sztorikat. Életszerű gördülékeny volt a stílusa, még ha időnként felrúgja a szabályokat. Remélem tovább jut a regényed…
Kedves Szerző! Imádom minden sorát a regénynek. Nagyon gördülékeny és öröm olvasni. Bárcsak tinédzser lehetnék! Igazi hiánypótló kiadvány!nagyon modern és egyben örökzöld történet. Gratulálok a szerzőnek és remélem, hogy még sok könyvet ír. Akár egy sorozatot is el tudnék képzelni.
Gratulálok a kikerüléshez!
Őszinte leszek, engem egyáltalán nem fogott meg a történet. Nekem túlságosan sablonosnak érződött, és bevallom, nem az én stílusom az ilyen ” #énisegyszenvedőtinivagyok ” dolog, de ez az én véleményem.
Kedves Írónő!
Hajdani fiatalságom hölgyismerőseit adta vissza az olvasás idejére.
Kérek még!
Először is gratulálok a kikerüléshez, nekem tetszik ez a laza stílus, ugyanakkor néhány kifejezésnél kicsit azért felhúztam a szemöldököm. Nem azért, mert bajom van a szlenggel, de nagyon sok van belőle a szövegben, és néhányról nem is érzem azt, hogy egy 15 éves még használná. Másrészt többen is említették, hogy nagyon tagolt a szöveg, ami végül is egy naplónál elképzelhető, de mégis az az érzésem, hogy mivel nincs eldöntve teljesen, mi az a platform, ahol Ella ezt írja (blog? napló nemigen lehet, mert akkor miért a hashtag, twitter?), így egy kicsit a szöveg is döcög.
Ugyanakkor tök ötletes az egész, elég hamar kirajzolódik a két konfliktus-szál (vagy amit én annak sejtek), szóval hajrá, örülök, hogy olvashattam!
Sajnos nem nyerte el tetszésemet a részlet, pedig azt kell, hogy mondjam, a célközönsége is lehetnék, hiszen csak egy kicsivel vagyok idősebb, mint a történet főszereplő lánya. Ennek ellenére idegesített a sok #hashtag, szerintem ez nem való könyvbe, vagy legalábbis nem ilyen mennyiségben és a mondatok megfogalmazásán is gyakran felhúztam a szemöldököm. A fiatalos stílus jó, mert így jobban átérezzük a hangulatát a könyvnek, de egy idő után azt éreztem, hogy fullasztó.
A főszereplő lány sem lett szimpatikus, főleg a végen, amikor egy mondvacsinált semmi miatt utálja meg az új lányt. Tévedhetek, de szerintem a történet úgy fog folytatódni, hogy Szofi összejön Danival, majd a végén szakítanak és Ella meg Dani lesznek együtt. Ez van most a szemem előtt, ha nem így van, hát bocsánatot kérek, hogy túl hamar ítélkeztem a történet kiszámíthatóságán.
Viszont ami tetszett az az volt, hogy tényleg egyszerű olvasmány, gyorsan végig lehetett olvasni. Sok minden történik, az olvasó mégsem érzi azt, hogy eltűnik az információk áradatában. A fentiek ellenére egy egyszeri olvasásnak is bevállalnám, de pénzt nem adnék érte.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Andrea!
Hátizé. Nem lettem volna 14 évesen se célközönség, mert mindig rühelltem mások naplóját olvasni. De most nem erről van szó.
Ha hastag-elsz, tedd azt szabályosan. Mert hastag-et a neten publikus anyagokra használják, hogy jelezzék, mégis mit akarnak vele. Tehát ez egy nyilvános blognapló. Akkor a tini értelmi fogyatékos, ha nem nicket használ, hanem tulajdonneveket. Nick alatt lehet az is, hogy nem tünteti fel legfeljebb a keresztnevét. Lehet saját napló. Akkor nem tolunk bele hastag-et. #mertmiajófenének.
Hogy lehetne ezt rendbeszedni?
1. Ki kéne szedni az összes hasteg-et, és onnantól kezdve izlés dolga, kinek tetszik. Személyes napló, így ir a csaj, be lehet lesni az agyába.
2. Ki kéne szedni az összes fejezetcimet, három csillagot, és mindent lecserélni csak hastag-re. Kiszedni a teljes nevet, csak a keresztneveket írni. És akkor nyílvános blog egy tinitől. Mire gondolok? Nincs számozás. #eznemszerelem majd jön a szöveg. Megérkezel a ***, azt kiszeded, és #házihelyettchat majd jön a szöveg. És így tovább, minden csillagozott rész helyett, nulla számozással, semmi csillag.
Egy ilyen koru tini tudja, mi a hastag, mire való, és hogy ez összefoglalja a tartalmat. Ha magának irja, akkor is. Tehát ha hastag-bolond, akkor nem ir fejezetcimeket, nem használ három csillagot csak hastag.
Bizonyos helyen kényszeredett a szleng, mert nem mai, hanem több évtizedes, ma ciki jellegű. Máshol kényszeredett a klasszikus fogalmazás, annyira elüt az előtte vagy mögötte levő mondatoktól
Ha eldöntöd, melyiket vinnéd végig, és kikeféled ezeket a kicsit kényszeredett részeket, akkor biztos találsz hozzá olvasóközönséget is. mégse lesz fura a könyv.
Furcsa, mert nagyjából egyidős vagyok a főszereplővel, mégsem túlzottan szimpatikus. A humort értékelem benne, volt jó néhány tényleg ütős poén, de olyan megszólalásokat is találtam, amiket már egy icipicit erőltetettnek éreztem.
Hát, ez nem nekem lett írva, de egy könnyed kis történetnek teljesen megfelel. Gördülékeny, mai, tetszettek a rövid felosztások is. Biztos csak én nem vagyok tipikus 15 éves, másoknak valószínűleg tetszene, de engem ez most nem fogott meg. Egyszerűen máshoz vagyok szokva.
Azért gratulálok a kedves Szerzőnek a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban!
Gyorsan olvasható, könnyen emészthető szöveg, éretlen, önmagával csöppet sem tisztában lévő kamasz szemén keresztül 🙂 Annyira nem csodálom, hogy eltaszít és elutasít mindenkit maga körül. Akadhat a történetben ilyen mélység is, amit remélek. Az új lányra pedig irígy, ebben sincs semmi meglepő. Annyi bizonyos, hogy van mit fejlődnie! Sosem voltam (pont) ilyen, de még felnőtt fejjel is tudok azonosulni vele 🙂
Ami a formai kritikát illeti, mások már elmondták helyettem!
Ebből kerekedhet egy cuki kis kamaszregény, gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez!
Teljesen magával ragadott. Az elmúlt időszakban csak szakmai könyveket olvastam és nagyon jó volt ez a teljesen új világ. A végére én magam is fölengedtem és visszarepültem a gimibe. 🙂 Gratulálok!!
Amióta kikerült ez a részlet, nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem. Olyan tetszik is, meg nem is (mind a nyelvezetét, a formáját és a tartalmát tekintve). Eleinte élvezettel olvastam a fiatalos szlenget, de idővel kicsit soknak éreztem. A sűrű tördelés engem nem akasztott meg, maga a napló forma miatt viszont maradtak bennem kérdőjelek. Ella beszélget az édesapjával – törés – elmélkedik Daniról – törés – „Az apámat egy óra alatt leráztam!” Olvasóként úgy értelmeztem, a törések azt jelölik, mikor Ella egy időre leteszi a „tollat”. Ha az okostelefonján pötyögi be a gondolatait, akkor itt teljesen úgy tűnik, mintha az éttermezés közben, apuka orra előtt mobilozgatott volna. Ha a nap végeztével ír naplót, akkor viszont kicsit hiányolom az erre való utalásokat. Úgy egyáltalán hiányoznak a naplóírás körülményei. Bár lehet, egyszerűen csak magamból indulok ki… Amikor én anno naplót írtam a gimiben, a bejegyzéseim nagy része úgy indult, hogy „épp filozófia óra van, ezért ráérek írogatni…” 😀 Ella tényleg kicsit unszimpatikus, de azért nem bicskanyitogató a stílusa. 🙂 Sajnáltam, hogy nem sikerült vele azonosulnom, és nem a koromból adódóan. Inkább csak arról van szó, hogy én sohasem voltam ilyen tini. Folyton tanultam, és teli voltam szánalmas világmegváltó gondolatokkal. 😀
Mindezek ellenére, a részlet mégis kellemes érzéseket hagyott bennem maga után. Ha a kezembe nyomnák a könyvet, szerintem végigolvasnám!
Gratulálok a kikerüléshez, sok sikert kívánok! 🙂
Nagyon megörültem a cím láttán, majd még jobban hogy az lett benne amire számítottam.
A hashtageket kiszedném, 14 éves létemre furcsa hogy ilyet mondok, de zavart. Ami a szereplőket illeti, tetszett Ella heves ellenkezése Danival kapcsolatban, viszont már az első rész olyan helyre rántott, ahol még sosem jártam, mindenki ismeretlen volt körülöttem, és alig hallottam beszélgetést, csak mellékes szövegelést ami egy kicsit zavaró volt. Jobban szeretek olyan könyvet olvasni amiben én ismerem meg a szereplőket, a nyelvhasználatuk és a cselekedeteik alapján. Ötödikes anyag volt irodalomórán: a szereplőket a beszédük, külsejük és viselkedésük mutatja be. A gyors tempó eléggé bekavart, ugyanis én a részletes bemutatásokhoz és lassabb ütemű történésekhez szoktam, ami ifjúsági regény esetében jó ötlet lenne, ugyanis könnyebben el tudjuk képzelni a főhősöket. Ha ez napló formában akart megmutatkozni, akkor viszont jó, ugyanis azok szoktak hasonlóan lényegretörőbbek lenni.
Ami szintén zavart, az Dani volt. Még beszélni se hallottam, de már tudok szinte mindent róla. Ezesetben a tanácsom: a rengeteg szöveg helyett legyen cselekvés, akár csetelés Danival aminek során külön-külön Ella megjegyzi ezeket az apróságokat kettejükről. Dani stílusa kicsit rejtélyes, talán ezért is olvasnám szívesen tovább, eddig nekem kicsit stréber benyomásúnak tűnik az alapján hogy kijavította Ella háziját. Hiába tudok róla sok mindent, nem tudnám se lerajzolni, se kapásból jellemezni.
Javítanék rajta, de nagyon tetszett a tinikre jellemző szlengsorozat.
Reméltem nem voltam lelombozó
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez! Ha jól sejtem, ez egy romantikus történet lesz Ellával és Danival. Kíváncsi lennék, hogy kerül ebbe bele Zsófi, és milyen tanulságok lesznek a válással kapcsolatban.
Sajnos, bármilyen kíváncsi lennék, ezt a regényt mégsem olvasnám el, és ennek egy oka van: Ella.
Ella negatív. Utálja az apját, lekezelően ír az anyja beszédességéről és csapongásáról (miközben ő se jobb; elég csak arra gondolni, mennyit olvastunk most tőle, illetve mennyire csapong és mindent csinál matek helyett), sőt, még azt is negatívként tűnteti fel, hogy az anyja tudja követni önmagát. Ezenkívül nem szereti a matekot, a tanárt, az ofőt, a „kis pisisek” udvarának takarítását, a szóhasználat alapján az óvodásokat sem, és Zsófi sem volt neki szimpi. Tulajdonképpen az egyetlen, akihez pozitívan viszonyul, az Dani, de azért nála is az egyetlen konkrétum, amit megtudunk róla, hogy egy olyan sorozatról áradozik a lánynak, amit az nem szeret.
Ella empátiátlan. Sehol nem gondol bele mások helyzetébe. Fel sem merül benne, hogy a tanár azért szedi be és osztályozza a dolgozatokat, mert a diákok másképp nem írnák meg a házit (Ella sem, egyébként). Ugyanúgy nem érzi, mit élhet meg az apja az állandó elutasításokkal, ha a saját lányának nem fontos annyira, hogy egy mozit észben tartson… Vagy akár hogy Zsófi azért ragaszkodik hozzá, mert elveszett egy idegen országban, több ezer kilométerre az otthonától.
Ella egocentrikus. Az anyjának nem számít az apja, mert hát ő, Ella is tök jól megvan nélküle. Miért pont őt terhelik a kolonccal, szívjon vele más! Az apja meg meri zavarni matekírás közben, hát mit képzel ez?
Ella kicsinyes. Folyton hasonlítgatja magát, az anyjával való kapcsolatát stb. az osztályban hallottakhoz, és tulajdonképpen a Danin kívüli pár pozitivitás-morzsa is ahhoz kapcsolódik, hogy milyen jó, nincs olyan szörnyű élete, mint xy-nak. Aztán amint jön valaki, akinek kevesebb a pattanása és márkásabbak a ruhái, és figyelmet kap, máris „nem szimpi”.
Ella ítélkezik. Főleg ez zavar, mert az empátia hiányával kombinálva ez életveszélyes. Odament az anyjához, aki annyira szereti a férjét, hogy még akár visszafogadni is képes lenne (én sem értek ezzel egyet, de megértem, és emberi), és annyi a véleménye az egész ügyről, hogy „miért nem válsz már el, akkor tudnál pasizni”. Egyrészt, válás nélkül is tud, ha akar. Másrészt ez olyan szintű meg nem értése a két ember közti szeretetkapcsolatnak, amit nem lehet a korra kenni. Aztán, mikor az anyja beavatná, hogy miért fogadná vissza az apját, azaz megosztaná a gondolatait vele, mint fiatal felnőttel, még ő üvöltözik és viharzik el. Pedig párszor kifejti, milyen rossz, hogy a felnőttek lekezelik. De egyébként Zsófit is a ruháiról ítéli meg, és az apját is a kérdéseiről – nem figyelembevéve, hogy esetleg az apja nem ismeri eléggé ahhoz, hogy jobb kérdéseket tegyen fel.
Ella passzív-agresszív. Az egyetlen kezdeményezése az anyjával való beszélgetés, ahol fájdalmat okoz. Mindenhol máshol bezár, érdektelen: az apjánál flegmázik és eszébe sem jut visszakérdezni, Zsófinál nem látjuk a körbevezetést de a narrációból érezhető, hogy utálja és a lány iránt se érdeklődött, és igazából még Danival szemben se látni kezdeményezést – bár ott legalább az agresszió nem érhető tetten.
Sok minden fogható a fiatalságra, ilyen mondjuk, hogy pozitívként értékeli az anyja szabadságadását, nem az elhanyagolás egyik formájának. Ezek teljesen beleférnek a képbe, és aranyos, ahogy csacsog dolgokról, vagy húzza a száját, mennyire nem veszik figyelembe a felnőttek. Igen, 14 évesen én is azt hittem, hogy képes vagyok meghozni életem felelős döntéseit. Viszont a fentebb írt dolgok nem a fiatalságra kenhető dolgok. És ezért nem vagyok kíváncsi a regényre, tulajdonképpen még akkor sem, ha nem csak egy szerelmes történet, hanem komoly témákkal operál. Sőt, erről a lányról még egy jellemfejlődést sem biztosan olvasnék.
Elláról elég erősen a Teen idle jutott eszembe ( https://www.youtube.com/watch?v=ZNE-7DyLJ5w ), bár egyelőre még szinte semmit nem láttam a világból; a „mutasd, ne mondd” szabályt nyilván naplóírásban nehéz érvényesíteni, ha a karakter nem jó megfigyelő.
Jó munkát!
A legelején a nyelvezetet erőltetettnek éreztem. Utána gyönyörűen indult be a történet. Szerintem Ella karaktere emberi és valósághű, ahogy a megfestett családi
probléma is. Életszagú. Élvezetes. Tényleg pont ilyen egy gimis agyában lenni. Köszönöm! Gratulálok!
(Bár a # nekem fura, de eltűröm.)
Kicsit megkésve, de köszönöm mindenkinek, hogy időt szánt a részlet elolvasására, és arra, hogy írt pár keresett (vagy épp keresetlen) szót a sztoriról. Remélem, a többségben inkább pozitív érzéseket hagyott Ella, mert alapvetően ez volt a célom, arra pedig álmomban sem gondoltam, hogy ilyen heves érzelmeket vált(ok) ki egyesekből. Ui.: A Marina and the Diamonds szám tetszik, bár hozzám a Froot hangulatában közelebb áll…