Kékes-Szabó Andrea: #sulisokk (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

#sulisokk
Almásy Ella sz. b., azaz szigorúan bizalmas feljegyzései

*

1. Csak hogy tisztázzuk… #eznemszerelem

Dani és én nem vagyunk szerelmesek! Ez még viccnek is rossz, komolyan. Oké, hogy sokat lógunk együtt, plusz elég jól is néz ki, és ő a legokosabb srác, akit ismerek, de akkor se. Ha valakit érdekel, akkor szívesen elmondom, hogy miért nem, csak előbb megcsinálom a matek házit, mert nem állok belőle túl fényesen. Mármint matematikából. Annak a szadista tanárnak pedig van egy olyan idegesítő szokása, hogy néha bekéri a házit, és van képe leosztályozni! A múltkor így kaptam karót, és magyarázhattam én, hogy azért nem volt rá időm, mert előző délután az óvoda udvarát takarítottam társadalmi munkában, értitek, az óvodáét a sok kis pisisnek, hogy ne a mocsokban kelljen játszaniuk, mégis bevéste az egyest. Szemét!

***

A házival nem boldogultam, úgyhogy az egész délutánt végigcseteltem. Igazából csak a matekot akartam megkérdezni a többiektől, aztán valaki bedobta, hogy csináljuk meg az osztálykirándulásra a szobabeosztást, és valahogy ott ragadtam. Oltári gáz, hogy el tudom cseszni az időt! Ezzel muszáj lesz valamit kezdenem, mert a végén megbolondulok attól, hogy mindent az utolsó utáni pillanatra hagyok. Ez nem normális, azt hiszem.

***

Hat körül villámgyorsan léptem le a netről, és kitört rajtam a pánik, mert a matekon kívül millió dolgom volt még. Eldöntöttem, hogy este tízig semmi telefon, semmi internet, és hogy szilárd leszek, mint egy szikla. Úgy kábé fél órája áshattam bele magam a tanulásba, amikor csöngettek. Kelletlenül vánszorogtam ki ajtót nyitni, és még kelletlenebb lettem, amikor megláttam az apámat, meg azt az erőltetett művigyort a képén. Most tényleg el kellett volna hinnem, hogy örül nekem?

– Na, indulhatunk? Így jössz? Kitaláltad már, hogy mit nézzünk meg? – hadarta egymás után a hülye kérdéseit.

Láttam szerencsétlenen, hogy zavarban van, meg hogy igyekszik, de ez az „apásdi” valahogy baromira nem ment neki, na! Amióta lelépett – ez úgy egy éve történt –, azóta nem tudott velem mit kezdeni. Én se vele. Leginkább kínosan feszengtünk, ha együtt voltunk, ő a suliról meg a fiúkról faggatott, totál röhejes, nem?, mintha lenne fiúm, vagy ilyesmi, én pedig foghegyről válaszolgattam neki, mert így illett. Vagyis nem így illett, de csak így ment.

– Bakker! – szaladt ki a számon, mert tökre kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a találkozót.

Elmúltam már tizennégy, szóval ez a hétvégi láthatás, vagy mi a szösz, nemigen játszott. Olyankor Danival lógtam, máskor meg az osztálytársaimmal töltöttem a szombat-vasárnapot, ezért találtuk ki azt, hogy apa hétközben elvisz néha valahová. Enni, moziba… Hát, kábé ennyi. De hogy éppen ma? Amikor ennyire el vagyok úszva mindennel?

­– Mi lenne – adtam elő az ötletemet –, ha ma inkább csak beülnénk a Mekibe? Egy hamburgerre, mert az van, hogy holnap doga, és még magolnom kéne.

– Te vagy a főnök – hajolt meg előttem az apám, mint valami hercegnő előtt a szolgája.

Na, ezt nevezem én ultracikinek! Még jó, hogy senki nem látta, különben holnap rajtam röhögne a fél suli.

*

2. Így rázd le az apádat #tökgázazapám

Az apám a kajáldában aztán előjött a debil kérdéseivel.

– Na, hogy megy a suli? És van valami fiú a láthatáron, aki miatt aggódnom kéne?

Itt idétlenül röhögni kezdett, én meg majd’ elsüllyedtem szégyenemben, annyira gáz volt a szitu.

– Jól. Nincs – vetettem oda félvállról, és imádkoztam, komolyan mondom, IMÁDKOZTAM, hogy akadjon már le a témáról.

Persze, fogalmam se volt, hogy kell rendesen imádkozni, mert mi nem jártunk templomba, szóval csak hevenyészve mormoltam valami olyasmit, hogy: „Istenem, add, hogy az apám ne tegyen fel több idióta kérdést!” Ennyi. De sajna az imám nem talált meghallgatásra.

– És Danival mi van? Te és ő…?

– Na de apa! Hát már te is?

Nem viccelek, majdnem elbőgtem magam. Az ég szerelmére, hát miért akar minket összeboronálni mindenki?

***

Ha már itt tartunk, akkor el kéne magyaráznom ezt a Dani dolgot. Semmi extra különben, tényleg csak annyi, hogy haverok vagyunk. Azért csavar is van a sztoriban, mégpedig az, hogy majdnem a születésünk pillanatától ismerjük egymást. Oké, nem vagyok zizi, tudom, hogy ez nem lehetséges, de tény, hogy egy kórházban születtünk, egy nap eltéréssel, és még közös képeink is vannak, mert egymás mellett feküdtünk a szülészeten – ő valami kék göncben, én meg a szokásos rózsaszínben –, és amikor apa csinált rólam fotót, ő félig belelógott. Én meg az ő faterjának a fotójába lógtam bele félig. Kitéve, betéve tudom a történetet, mert a szüleink kismilliószor elmesélték nekünk. Amúgy lövésem sincs, hogy mi ez a defekt a felnőtteknél, hogy ugyanazt a sztorit darálják el újra, meg újra, mint akiknél leakadt a lemez.

Aztán itt van még a nevünk is. Őt Dánielnek hívják, engem Daniellának. Dani és Ella. Ja, merthogy engem Ellának becéznek. Utálom, mellesleg!

***

Az apámat egy óra alatt leráztam! Világrekord, esküszöm! Mondjuk percenként elsírtam neki, hogy mennyi leckém van még, szóval ahhoz képest elég sokára esett le neki a tantusz. Azt hiszem, kézikönyvet inkább nem írok a témában.

*

3. Ki érti a felnőtteket? Én nem! #afelnőttekfurák

Otthon próbáltam tanulni, becsszó, de valami baromira piszkálta a csőröm, úgyhogy inkább átmentem anya szobájába, aki szokás szerint a laptopja fölött görnyedt. El se hittem, hogy most is melózott. Szerintem totál kikészíti magát, de hát én csak egy gyerek vagyok, hiába mondok neki bármit is. Van olyan, hogy pótcselekvés. Amikor csak azért csinálunk valamit, hogy egy másik dologról eltereljük a figyelmünket. Hát, szerintem anyám egy kóros pótcselekvő.

Leültem vele szembe a nagy bőrfotelbe – asszem amúgy, hogy műbőr, hogy futotta volna nekünk igazira? –, és kertelés nélkül nekiszegeztem a kérdést:

– Te és apa miért nem váltok el?

Na, ettől aztán padlót fogott az anyám. Oxigénmaszkot neki! Mondjuk elég idétlenül nézne ki benne, de legalább kapna levegőt. Tisztára praktikus.

– Ezt hogy érted? – adta nekem az ártatlant.

Eszem megáll! Mégis, hogy érteném? Úgy, ahogy kérdeztem.

– Apa már egy éve nem él velünk. Új barátnője van, szóval… Ha elválnátok, akkor te is randizhatnál végre. Mert tök jól nézel ki, ahhoz képet, hogy…

– Mihez képest?

– Hát, tudod. A korodhoz képest.

Anya összecsukta a laptopot, és komolyra vette a figurát.

– Ella, ez bonyolult.

Na, témánál vagyunk! A felnőttek és a bonyolult. Szerintem viszont ez az egész pofonegyszerű, nem is értem, mit kell annyit rugózni rajta.

– De apa már nem jön vissza, vagy igen?

– Nem tudom. Tényleg – mondta anya, aki most rettentő szomorú lett.

Ettől meg én lettem szomorú, szóval, ott lógattuk az orrunkat kettecskén a műbőr fotelekben. Talán mégse kellett volna bedobnom a témát, vagy le kéne szakadnom róla, de egyáltalán nem volt igazságos, hogy velem nem beszéltek erről. Mintha közöm se lenne a dologhoz, pedig van, nagyon is sok.

– És ha visszajönne – forszíroztam tovább –, akkor visszafogadnád?

Lélegzetvisszafojtva vártam a választ, esküszöm!

– Azt hiszem, igen – felelte anya megfontoltan, amitől meg én dobtam egy dupla hátast.

Biztosra vettem, hogy itt most belekezd egy nyálas történetbe arról, hogy ő és apa, meg a múltjuk, úgyhogy megelőző csapásként szemforgatva pattantam fel a fotelből, amihez mellesleg odaragadtam, szóval most már tuti, hogy műbőr.

– Szerintem te nem vagy százas! – vágtam a fejéhez dühösen, és magamra csaptam a szobám ajtaját, hogy csak úgy nyekkent.

***

A felnőtteket tényleg képtelenség megérteni. Még hogy visszafogadni? Na, én tuti, hogy elhajtanám! Lelépett, úgy kell neki, még a könyörgése se hatna meg. Amúgy is baromi jól megvoltam apa nélkül. Plusz amíg velünk volt, addig se zavart sok vizet nálam. Szóval, maradjon csak a műdidkós macájával, nekem ugyan nem hiányzik!

Az anyámról még annyit, hogy… Hát, neki örökös szómenése van. Kivéve persze, ha kényelmetlen számára a téma, mint például most. Én nem értem, hogy lehet annyit beszélni, mint amennyit ő bír. Ha elkezdi, le se lehet lőni. Olyan, hogy belekap egy sztoriba, amiről az eszébe jut egy másik, vagy egy film, amit látott, egy könyv, amit olvasott, és a végén olyan kusza az egész, hogy legszívesebben a falba verném a fejem, csak hogy hagyja már abba. A legijesztőbb mégis az a dologban, hogy ő pontosan tudja, hol tartott, és hogy melyik szálat nem varrta még el. Néha elképzelem, milyen lehet az agya belülről – tuti, hogy rosszul van bedrótozva.

Amit a legjobban bírok anyában az, hogy nem szól bele a dolgaimba. A nagy ügyekben persze ő dönt, de nem az a mániája, hogy én valósítsam meg a be nem teljesült álmait. Mint Leila az osztályból. Szinkronúszik a szerencsétlen, mert a muterja világéletében a kis hableánynak képzelte magát. A csaj alapból ki nem állhatja az egészet, ráadásul kiütéseket kap a klóros víztől, a haja pedig totál kikészült, mégis eljár az edzésekre, az anyja meg úgy mutogatja, mint régen a cirkuszban a szakállas nőt, meg az ilyen gnóm alakokat.

***

Akárhogy is próbáltam, sehogy se tudtam a tanulásra koncentrálni – ez a visszafogadós ügy teljesen felkavart. Végül hajnali kettőkor dőltem ki. De szó szerint. Simán lefordultam a székről, a törikönyvvel együtt. Amúgy nálunk nem volt olyan, hogy takarodó, vagy ilyesmi. Még jó! Addig maradtam fönt, ameddig akartam, de mivel szuperjólnevelt voltam, tizenegy körül mindig bevackoltam magam az ágyba. Onnan végül is még simán lehetett csetelni.

Az egyik osztálytársam például totál nem tévézhetett, tízkor fellőtték neki a pizsit, és nem hordhatott farmert, merthogy azt nem illik egy lánynak. Hát élet ez? Én tuti, hogy bediliztem volna. Elvégre ez nem az kőkor, könyörgöm!

*

4. Csak ezt éljem túl! #túlélővagyok

Pocsékul aludtam. Mondjuk nem is csoda, amennyi stressz ért mostanában. Hehe, stressz! Anya tuti azt mondaná, hogy tudom is én, mi az a stressz!? Mindegy, én akkor se bírtam aludni. Csupa idétlenséget álmodtam, olyasmiket, hogy dogát írunk, és nekem nem fog a tollam, és hiába akarom lekörmölni a választ, csak karistolom a papírt. Huhhh, a víz is kivert, esküszöm, és el se lehet mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor felébredtem, és rájöttem, hogy az egész csak egy buta álom volt.

***

Már előre paráztam a reggelitől, mert tudtam, hogy anya előhozakodik majd a tegnapi témával. És lőn!

– Ha szeretnéd folytatni, amit elkezdtünk, akkor én itt vagyok.

– Nem, kösz, ma inkább passzolom – vetettem oda a vállam fölött, aztán felkaptam egy szendvicset, és már robogtam is kifelé.

Még csak az kellett volna, hogy megint felhúzzam magam az egyik ostoba válaszán. Ráadásul korán reggel!

***

Dani a sarkon várt, szokás szerint. Mindig együtt mentünk a suliba, kivéve persze, ha az egyikünk beteg volt, vagy más fontos dolog jött neki közbe. Szerencsére ilyen ritkán fordult elő, mert én nagyon utáltam egyedül iskolába menni. Az utat mindig végigdumáltuk, leginkább ő szövegelt, mert ahhoz nagyon értett. Rendszerint elmesélte a kedvenc sorozata legújabb részét, vagy a törit adta elő úgy, mint valami izgi filmet. Ezt nagyon csíptem benne.

– Megnézed a matekomat? – támadtam le szinte azonnal, ahogy megláttam.

– Ja, persze.

Ezt totál hűvösen mondta, de én tudtam, hogy a zord külső érző szívet takar. Sokan azt gondolták róla, hogy semmi humora, mert még a legnagyobb poént is tök fapofával adta elő, de én nem ismertem nála viccesebb srácot.

Fél perc alatt átfutotta a matekomat, belejavított egy-két helyen, aztán belekezdett a Trónok harca egyik részébe, amit előző este látott. Baromi ciki, tudom, de nem mertem megmondani neki, hogy ki nem állhatom azt a béna sorit. Nekem a Jóbarátok jött be, meg a Szívek szállodája, amit anya megvett, az összes évadot díszcsomagolásban, és ha ahhoz volt kedvünk, csináltunk egy nagy adag pattogatott kukoricát, és egész szombat délután moziztunk. Szóval, nem szóltam semmit, inkább végighallgattam, mert hát erre valók a barátok, nem? Amúgy is, igazán kellemes áprilisi reggel volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak, ki akarna elrontani épp egy ilyet? A parkon át kisétáltunk a folyópartra, és addig bóklásztunk, hogy a végén majd’ kiköptük a tüdőnket, úgy rohantunk, hogy el ne késsünk.

***

A suli a túlélésről szól. Leginkább. Valahogy úgy, hogy ha ezt az órát túlélem, akkor jó vagyok. Vagy ha ezt a napot túlélem, akkor a többi már gyerekjáték. Vagy ha ezt a hetet túlélem, akkor… És itt általában különféle fogadkozások jönnek.

Ma a matek volt az az óra. Ha túlélem, akkor a többi már totál laza lesz. Erre bejön a tanár, és azt mondja, hogy röpdoga, csak így, köntörfalazás nélkül. Még azt se hagyta, hogy tiltakozzunk, ami néha azért bejött, főleg, ha elsírtuk neki, hogy aznap magyar témazáró, vagy ilyenek. De ma hajthatatlan volt. Mit mondjak, nagy mázlink volt, mert elmentek nála otthonról, és ugyanazt a példát adta föl, mint amit házinak. Mááák!

*

5. Az új csaj berobban #párizsilány

Már javában lazultam – hála Daninak a feladat hibátlanul megoldva, doga beadva, a többiek viszont még simán a példával szenvedtek –, amikor kivágódott a tanterem ajtaja, és az ofő viharzott be rajta, az oldalán egy velünk egykorú, tök helyes lánnyal. Edit néni és a matektanár pusmogtak egy ideig, tuti, hogy valami titkos tervet szőttek, aztán az osztályfőnökünk azon az idegesítő, rikácsoló hangján előadta:

– Ő itt Keller Zsófi, aki ezentúl az osztályunkba fog járni. Nézzük, hová is ültessük Zsófit? – kérdezte ide-oda tekintgetve, mintha valóban tőlünk várná a választ. – Te – intett a mellettem ülő srácnak –, Szatmári fiam, cuccolj át oda hátra, te pedig – taszított nagyot az új lányon – ülj le szépen Almásy Ella mellé!

Ááá, ez most komoly? Tényleg az én nyakamba varrja az új csajt? Mekkora szívás már! Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Biztosra vettem, hogy valamiféle büntetésnek szánta ezt az univerzum, de gőzöm se volt, hogy mivel szolgáltam rá.

– Nagyszünetben Ella majd körbevezet, és megmutatja az iskolát – szövegelt tovább az ofő –, te pedig akkor mondj magadról pár szót!

Tényleg ne már! Pont a nagyszünetben? Olyankor mindig Danival lógok, megvolt a magunk kis rituáléja, most meg istápolhatom ezt a… lányt. Asszem, ebben a pillanatban döntöttem el, hogy utálni fogom. A csaj közben felállt, és elrebegte, hogy Franciaországból jöttek haza, mert az apja ott dolgozott, de most itthon kapott valami szuper munkát, és hogy ugyan Zsófinak hívják, de mi szólítsuk csak Szofinak, mert Párizsban ezt szokta meg. Eszem megáll, Párizsban! Amúgy tök király cuccai voltak, nem olyanok, mint amiket nálunk a plázákban lehetett kapni, hanem tényleg menők. Ezért se volt szimpi!

***

Mindenki totál rácuppant Szofira. Úgy lógtak rajta a skacok, mint valami méhkirálynőn a herék – erről nemrég láttam egy videót a neten, különben magamtól nem tudnék ilyeneket. Még egy negyedikes srác is megszólította a folyosón, pedig köztudomású, hogy a negyedikes fiúk nem hajtanak az elsős csajokra. A lányoknak meg a stílusa jött be, az, ahogy a haját hordta, de még az akcentusától is hasra estek. Nagy szám! Bárki tudna úgy beszélni, ha akarna.

Mire elérkezett a nagyszünet, én már tényleg a hátam közepére kívántam Szofit. Magamban csak Miss Tökélynek hívtam. Rajta sehol egy pattanás – én épp reggel vettem észre, hogy a homlokom közepén rügyezni kezdett egy méretes, csodás időzítés, mondhatom! Utáltam azt is, hogy vagy öt centivel magasabb volt nálam. Plusz a magas sarkú, amiben én tuti, hogy orra estem volna, vagy maximum négykézláb mászok, ha nagyon muszáj.

Szofi viszont úgy tapadt rám, mint egy hűséges kis pudli, esküszöm. Asszem, totál félreértette az ofőt, mert nem gardedámnak jelölt ki mellé, de őt ez egy csöppet se zavarta. Vagy szándékosan akart az agyamra menni, olyan cuki módon, amikor mosolyogva csinál belőled hülyét a másik. Szóval, mire elérkezett a nagyszünet, én már tök kivoltam tőle, és szívesen lepasszoltam volna valakinek, de nem akartam bajba kerülni. Jah, már csak egy osztályfőnöki hiányzott, amit miatta kapok, és tuti, hogy öribarik leszünk.

*

*