Keczer Bernadett: Holl

Két lélegzetvétel erejéig mintha elhalványult volna az ugró belső fala. Holl agyán átfutott az evakuációs protokoll, és émelyegni kezdett a gondolattól, hogy a farkatlanok bolygóján maradhat. Kölyökkora óta mást se hallott a humanoidokról, csak rémmeséket.
–Stabilizálok – mondta a tőle néhány lépésnyire álló Maur.
–Farkatlanok – szaladt ki Holl száján, és idegességében aprót lendített szépen fejlett hüllőfarkán.
–Tudtad, mire vállalkozol, ne sírj itt nekem! Menj vissza nulla pontig! – Maur, aki Hollnál kisebb termetű volt, és némileg sötétebb árnyalatú homlokredőzettel rendelkezett, jobbnak látta, ha nem néz Hollra.
–Nulla pont, mint mindig – Holl, hogy mutassa, összeszedte magát, aprót füttyentett.
–A lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb eredmény – mosolygott Maur, és szeme sarkából figyelte, amint a megtermett Holl, aki tévedésből saját magát is társa stabilizátorára hangolta rá, zsugorodni kezdett, akár egy kemencébe dobott húsdarab.
A nyakigláb ifjonc felnyögött, miközben teste felvette a helytelenül beállított méretarányokat. Maur igyekezett letörölni arcáról a nevethetnék nyomait.
–Beavatás, Hollkám! – hosszú, görbülő karmokban végződő kezeivel mintha egy láthatatlan tárgyat akart volna összenyomni.
–Ez mindig ilyen? – Holl hangja a szokásosnál vékonyabb volt. – Remélem, nem tart sokáig, semmi kedvem a húgod hangján végigcincogni a tárgyalást.
– Hagyd ki ebből Taishát, már százszor megmondtam! – Maur homloka felett felborzolódtak a tüskék, miközben szembefordult Hollal.
–Az ugró a tanúm, hogy nem rossz szándékkal mondtam – Holl a stabilizátorát birizgálta. – A kókadás, nem emlékszem, hogyan állíthatom vissza a méretet.
–Megkérhetlek, hogy ne káromkodj? – Maur fejtüskéi visszasimultak, de tekintete még mindig hideg volt. Több álmatlan éjszakájába telt, hogy valamennyire képes legyen elfelejteni a barlangokban csak kókadásnak emlegetett gyógyíthatatlan betegség legutóbbi megjelenését. Csak pár hétig tartott, de az északi kolóniát kegyetlenül megtizedelte, és Maur nem volt hajlandó eltűrni, hogy éppen most a saját veszteségeire emlékeztessék.
–Ezt is be kell venned a jelentésbe? Nem tudnád kihagyni?
–Igen. Nem. – Maur türtőztette magát.
–Ne hülyéskedj, mondtam, hogy elnézést kérek! Te talán semmi gikszert nem követtél el az első ugrásod alatt? – Holl homlokredőjét elöntötte a vér, nyomást érzett a szemén, pedig alapjában nyugodt természetű volt. Úgy érezte, képtelen gondolkodni.
–Pontosan.
–Segíts már visszanyernem a saját méretemet, ha nem akarod, hogy újra Taishára emlékeztesselek! – Holl felé nyújtotta a stabilizátort, amit Maur kelletlenül vett el tőle.
–Szóval most nem azt csinálod éppen? – nézett rá undorral az arcán, aztán színpadiasan megnyomta a megfelelő gombkombinációt, és visszadobta a műszert az újoncnak.
Még három lélegzetet se kellett vennie, és Holl már vissza is nyerte eredeti méretét.
–Rozmaring, rozmaring – próbálgatta színpadiasan a hangját, ami szerencsére újra a szokásos volt.
–Szívesen – dörmögte Maur, és ellenállva a késztetésnek, hogy rákérdezzen, miről beszél, hátat fordított Hollnak. Látszólag minden figyelmét a kapcsolati pont stabilizálására fókuszálta.
–Igen, köszönöm – mondta Holl, miután magához tért a meglepetésből. Fogalma sem volt, miért érzett késztetést, hogy az ismeretlen szót hajtogassa.
Maur szótlanul nyomkodta a ketyerét. Holl csak állt, és figyelte. Az ugró fala lassan áttetszővé vált, elhalványultak a műszerek is, csak a jármű két utasa és a stabilizátorok tartották meg szilárd formájukat.
–Mondom, köszönöm! – Holl szinte remegett az ugorhatnéktól. Nem jött rá, hogy a zsugorodás hathatott rosszul a hormonális rendszerére, pedig két szimulációs gyakorlaton is éppen ilyen helyzetbe került. Akkor mindkétszer dühöngve rontott ki a tesztteremből, egy ízben pedig maradandó károsodást okozott egy stabilizátorban, mert mérgében hatalmasat harapott bele.
Maur nem volt kezdő, így nem reagált a provokációra. Ettől valamelyest ritkult a Holl elméjére telepedett dühönghetnék köde, most először jutott eszébe körülnézni. A nap természetellenesen élénk sárga fényében a sárga, vörös és barna megannyi árnyalatában játszó, messzire elterülő síkság tele volt tompa színű növényekkel, egymástól távol álló, alacsony növésű fákkal. A hátteret szürkésbarna sziklafalak és az azokat borító élénk zöld növényóriások vészjósló látványa alkotta.
–Ssss – Maur intett egyet.
–A kókadás – csúszott ki Holl száján, mikor követte társa tekintetét, és meglátta a náluk alig valamivel kisebb fekete ízelt páncélosokat.
–Nem mondom el még egyszer – sziszegte Maur mozdulatlanul.
–Ezek nem a farkatlanok…
–Gratulálok éles elmédhez.
Az ugró külső burkától úgy nyolc lépésre egy göcsörtös fa meresztette méteres lándzsaszerű leveleit az égnek, ágai szinte vízszintesen nyúltak minden irányban. Alatta három ízeltláb állt, és mintha csak imitálni akarnák a fát, hatalmas csípőollóikat fenyegetően a fejük fölé emelték.
–Ezek látnak minket – suttogta Holl, miután lábát óvatosan jobbra csúsztatta, és az ízeltlábak csípőollói mind követték a mozdulatát.
–Kellett neked összevissza nyomkodnod – Maur arca vád helyett inkább aggodalmat tükrözött.
–És a tárgyalás? Ha nem érünk oda időben, a farkatlanok még sértésnek vehetik. Csökkentené az esélyeinket.
–Inkább arra figyelj, ami körülötted történik! – Maur elnyújtott lassúsággal a háta mögé vitte a stabilizátort.
Maur természetesen tudta, statisztikailag kevés az esély arra, hogy az ugró biztosította védelem megszűnjön, de Taisha elvesztése óta elhatalmasodott rajta a paranoia. Napszámra bújta a flottaarchívumot anomáliák után, mert meg volt győződve, hogy a kókadás nem szeretett szülőbolygója, az Aulak teremtménye volt, hanem valami űrút során került hozzájuk. Azt remélte, hogy ha felfedezi, melyik ugrás után bukkant fel az Aulakon, egészségügyi segítséget kérhetnek a vírus származási bolygójától.
Mint később kiderült, nem tévedett. Az ugrók védelme bizonyos körülmények esetén áttörhető volt, és pont az ő felfedezése következményeként indultak a mostani tárgyalásra.
–Áttörhetnek? – Holl arcán most jelent meg először a rettegés, térdei alig bírták el a súlyát.
A legközelebb álló ízeltláb megindult előre, de mielőtt elérhette volna a burkot, Maur ösztönösen elrántotta Hollt, aki nekiütődött a szemközti hátsó falnak, és elesett. A fal láthatatlanul is kemény volt, és Holl fájdalmasan tapogatta az oldalát.
–Még egy ilyen megjegyzés, és kiküldelek reggelinek – Maur tarkó-, és válltüskéi égnek meredtek. Kezdettől ellenezte, hogy ilyen fontos küldetésre egy újoncot küldjenek, azt pedig kifejezett tapintatlanságnak ítélte a flottaparancsnokság részéről, hogy éppen Hollt jelölték ki mellé. Mintha csak szándékosan akarták volna érzelmileg labilis állapotba hozni. Akkor úgy döntött, biztosan a paranoia beszél belőle, és elhessegette a feltételezést.
–Az ugró lesz a tanú, ha veszélyeztetni akarod a testi épségemet – kászálódott fel Holl sértődötten.
–Annak már most is a tanúja, hogy te meg az én elmém épségét veszélyezteted. – Maur meredt rá egy darabig, aztán ahelyett, hogy felsegítette volna, hátat fordított neki, és bekapcsolta a fordítórendszert.
–Üdvözlet a bátor skorpió nemzetnek Maurtól, a khauliká tudóstól! – hangja Holl meglepetésére szinte bársonyosan zengett, mintha nem ugyanaz az indulatos fickó lenne, aki folyton csetepatékba keveredik a barlangokban.
A fekete ollók kissé lejjebb ereszkedtek, de még mindig rájuk szegeződtek.
– A saját felelősségetekre vagytok itt. A skorpió nemzet nem ismeri el a khauliká fennhatóságot.
Holl aggódva figyelte, ahogy Maur ujjai rászorulnak a háta mögött rejtegetett stabilizátorra.
–Még összeroppantja nekem – motyogta.
–Ez az üzenet nem értelmezhető számunkra – válaszolt a középső skorpió.
Maur észrevétlenül deaktiválta a fordítórendszert, aztán gúnyolódva sziszegett Hollra:
–Most jön, amikor azt mondod, a kókadás.
–Bocsánat, nem tudtam, hogy…
–Pontosan… Jobb lesz, ha elfelejted az egységünkhöz csatlakozást. Ezidáig két potenciálisan halálos kimenetelű hibát is elkövettél.
–A stabilizátort és hogy megszólaltam az előbb?
–A stabilizátort, és Taisha említését – hiába öntötte el újra a keserűség, Maur így is élvezte Holl zavarát, és szerepéből kiesve elégedetten vigyorogva fordult újra az ízeltlábak felé, miközben visszakapcsolta a fordítást.
–A khauliká nemzet mindig támogatta a békés egymás mellett élést. Utazótársammal balesetet szenvedtünk, és véletlenül ebben a szektorban kötöttünk ki. Kérjük, engedjétek meg, hogy békésen hazamenjünk! Jó szándékotokat feltétlenül jelenteni fogom a khauliká főtanácsnak.
–Egy beteg gilisztát sem adnék a főtanácsotok véleményéért! – A skorpió újabb lépést tett feléjük.
Két társa sziszegő hangokat hallatott, amit a fordítórendszer megátalkodott röhögésként értelmezett.
–Mi az a giliszta? – lépett oda Maurhoz Holl, majd alig észlelhetően előredőlt, és sokat mondón belebámult az arcába, mire Maur ismét kikapcsolta a fordítót.
–Mit akarsz? – biccentett rá.
–Mire várunk? Nem mehetnénk egyszerűen vissza az eredeti koordinátákra? – Holl önkéntelenül suttogott.
–Hiszen az eredeti koordinátákon vagyunk. A kérdés az, hogy ezek a rovarok mit keresnek itt, az eredeti koordinátákon…
–Úgy érted, hogy idősíkot váltottunk? Lehet, hogy a múltban vagyunk? Vagy a jövőben?
–Az idő rendben van, kétszer is ellenőriztem – Maur karba font kézzel, lüktető homloklemezzel meredt a skorpiókra.
–De ha ugyanabban az időben, és ugyanazon a helyen vagyunk, ahol lennünk kellene, hogy kerülnek ide? Azt hittem, ebben a naprendszerben csak a hangyafélék érték el a technikai civilizáció szintjét.
–Miből gondolod, hogy technikai civilizációjuk van?
–Beszélnek, meg ilyesmi….
–Ellenőriztetnem kell a biokarbantartókkal a stabilizátor hatását az agyfunkcióidra – gúnyolódott Maur.
–Csak azt ne! A múltkor megcsapoltak. Rémes egy módszer.
–Na, ide figyelj! – Maur nagy nehezen leküzdötte a verekedhetnéket, ami stresszhelyzetben olyan gyakran jött elő a khauliká hímpopuláció tagjainál. – Ha ugyanott és ugyanakkor vagyunk, ahol lennünk kéne, de láthatóan teljesen mások a paraméterek, megtermett ízeltlábak grasszálnak fel-alá ott, ahol a farkatlanokkal kéne találkoznunk, valaki beleturkálhatott az időbe. Miután eljöttünk ide, megváltoztatták a múltat. Ha visszamegyünk a kiinduló bázisra, nincs rá garancia, hogy ugyanúgy fogunk találni mindent.
–Mi erre a protokoll?
–Fogalmam sincs – lengette meg idegesen a farkát Maur.
–Micsoda? – Holl hisztérikus hangja zavaró volt. – Nem te vagy a nagy mindentudó, az okosgyík, a főagy? Csinálj valamit! – önuralmát teljesen elvesztve megragadta Maurt, és annak egyik válltüskéjébe harapva vadul rázni kezdte a fejét.
–Fejezd be! Ezek néznek – suttogott Maur, és igyekezett minél elegánsabban lerázni magáról az ifjoncot.
Holl felpillantott a skorpiókra, de azonnal eszébe jutott, hogy örök időkre itt ragadhat az utálatos ízeltlábak között, és már soha nem láthatja viszont az Aulakot, sőt lehet, hogy hamarosan semmi mást sem. Eleresztette Maurt.
–Vigyél vissza! – ordított rá, aztán újra beleharapott, és tovább rázta.
–Szórakoztató előadás – hangzott az ugró kommunikációs rendszeréből.
Maur és Holl meglepődve nézett fel. A skorpiók mozdulatlanul meredtek rájuk, a lemenő napfényben kéken és lilán irizáló csípőollóik még halálosabbnak tűntek, mint eddig.
–Azt hittem, kikapcsoltad a fordítót – suttogta Holl, miután elengedte Maurt.
–Ki is kapcsoltam – húzkodta a vállát Maur sértődötten.
–Azt hittem, a khauliká tanácsnak több esze van, és nem ilyen félnótás felderítőket küldenek a stratégiai megbeszélésekre – folytatta a fordítórendszer.
Maur kezdte bánni, hogy a fordító híven képes tükrözni a beszélgetések érzelmi töltetét is. Ezek az ízeltlábak teljesen kihozták a sodrából. Holl értetlenül nézett rá.
–Az elején gondolkodtunk, hogy szóljunk-e, de olyan szórakoztató volt az előadásotok, hogy nem akartuk megfosztani magunkat az élménytől.
Holl Maur elé perdült, és kikapcsolta a fordítót, amit úgy látszik, kívülről aktiváltak.
–Az ízeltlábak biztosan nem lehetnek, teljesen más a hangszín – suttogta.
–Jó a füled, öcskös. – Maur magához tért, és a stabilizátor kijelzőjét kezdte vizsgálni, aztán felkiáltott: – Megvan!
–Pár helyiértékkel odébb nyomtam a vesszőt, ugye? – húzta be a farkát bűntudatosan Holl.
–Szerencsénk, hogy csak kettővel, különben már skorpióeledel lett volna belőlünk. Az eredeti méretünk egy százalékára zsugorodtunk – mutatta oda Hollnak a műszert.
–A kókadás… – Holl tüskéi felmeredtek a bűntudattól.
–Ne vedd annyira magadra! Inkább állítsd át a paramétereket, vissza szeretném nyerni rendes, daliás méretemet.
–Máris. Tudtad, hogy az extrém méretcsökkentés rossz hatással van az elmére?
– A te eseted az első – Maur kacsintott egyet, megkönnyebbülve, hogy végül mégis sikerülhet teljesíteniük a küldetést.
–Kész a beállítás. Indíthatom?
Maur bólintott, Holl pedig aktiválta a szerkentyűt, és pár pillanat múlva az ugróval együtt visszanyerték eredeti méreteiket.
Velük szemben a skorpiók helyén négy földi farkatlan állt olajzöld egyenruhában, fejükön fura, lapított sapkával. A rangidősnek tűnő férfi önelégülten mosolygott.
–Üdvözlet a Földön a khauliká nemzet nagyhírű tudósainak, Farrow kapitány vagyok! – jobb karját darabosan fejéhez emelte, aztán visszalendítette.
Társai feszültnek tűntek, és le nem vették volna a szemüket a jövevényekről, amióta azok kiléptek az ugróból, és megközelítették őket.
–Üdvözletünk – mondta Maur kelletlenül. – Maur és Holl – mutatott előbb magára, majd társára. Igyekezett leküzdeni az ellenszenvét, arra gondolt, hogy az emberiség az utolsó esélyük. Az ő segítségükkel talán immunitást szerezhetnek a kókadás ellen.
Holl csalódottan méregette Farrowt és társait. Soha nem gondolta volna, hogy a humanoidok ilyen jelentéktelennek tűnnek. El is határozta, hogy otthon véget vet a rémmesék terjesztésének. Figyelmét az idegenek helyett most az őket körülvevő elhagyatott, félsivatagos táj kötötte le, ami rendes méretben sokkal kevésbé tűnt zöldnek. Holl a tárgyalásról megfeledkezve a talajt kezdte fürkészni a lába alatt.
–Szóval egy skorpiófészek közepén landoltunk? – lengette kíváncsian a farkát.
–Igen, lehetett volna rosszabb is – Farrow ezúttal diplomatikusabban válaszolt. – Igyekeztünk olyan találkozási pontot biztosítani, ahol a lehető legkisebb a biogeológiai eltérés kedves vendégeink saját bioszférájától.
–Egyetértünk, barátaim – mondta Maur, hangjába visszatért az a készséges, bársonyos szín, ami miatt tudós létére olyan kedvelt volt nagykövetként.
–Remélem, a fiatal Hollt máskor is viszont láthatjuk – mondta a kapitány. – Éles megfigyelő, ráadásul jó empata is. Ezt a bokrot itt a skorpiófészek felett rozmaringnak hívjuk.
Maur Hollra sandított, aki meglepetten pislogott, és idegességében fejét tokájához próbálta dörzsölni.
–Rozmaring – mondta Maur Farrow kerek pupillájú, kék szemébe nézve, aztán aprót bólintott. – Értesítem róla a főtanácsot.
Holl elégedetten, jobbra-balra dülöngélve mosolygott, de mikor rájött, hogy minden szem rá szegeződik, gyorsan összeszedte magát.
–Most pedig, ha megbocsátanak házigazdáink, szeretnénk a tárgyra térni. Minden elvesztegetett perc népünk ezreinek életébe kerülhet – mondta Maur.
Holl komoran bólintott.
–Fáradjanak velünk a tanácsterembe, uraim! – mondta Farrow, és biccentett a mellette álló zömök, szögletes fejű katonának, aki erre megnyomott egy a kezében lapuló távirányítót.
A talaj egyszeriben süllyedni kezdett alattuk, és körben szürke fém falú akna tárult fel előttük. Egy álcázott liftplatón álltak. Miközben a lift halkan siklott a nyolc emelet mélységben található tárgyalótermek felé, Holl és Maur egymásra pillantottak, és a kölcsönös megbecsülés jeleként hirtelen kétszer félig felmeresztették, majd lelapították fejtüskéiket. Holl nem volt benne biztos, hogy a farkatlanok segítségével valóban sikerülhet-e felszámolniuk a kókadást az Aulakon, de azt tudta, hogy Maur befogadta sokáig egyszemélyes csapatába.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (7 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük