Kate N. Tale: Az egyszarvú vére 1. rész

Amikor belökték a cellába, alaposan odaverte a térdét, így hát csak ült egy darabig, szorosan összekuporodva, és sebzett térdeit dajkálva, míg prüszkölni nem kezdett. Akkor összefonta a karjait maga körül, és szétnézett a sötét, hideg helyiségben.

Alatta szűkösen szórt szalma zizegett – a színéről és a szagáról ítélve meglehetősen régi és elhasznált. Otthon sose engedték volna, hogy akár az állatok alá ilyet rakjanak… Otthon… Legörbült a szája széle, de nem akart sírni. Nem, amíg valahogy ki nem kerül innen. Az egyetlen dolog, amit meghagytak neki, a vékony, ujjatlan, majdnem a bokájáig érő alsóing volt, azt húzkodta magán, de hiába, mindenképp fázott. Reszketve felkelt a hideg kőpadlóról, és körbejárta a hatalmas börtöncellát. A falak sötétek és dohszagúak voltak, néhol megszáradt, sötét foltokkal, amiket rettegve és irtózva nézett. A négyszögletes helyiség közepén hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő, kör alakú kőoszlop magasodott, amiről láncok lógtak le, kerek bilinccsel a végükön.

Ahogy riadt kíváncsisággal megkerülte az oszlopot, a másik oldalról csörgés hallatszott, mire egy pillanatra megtorpant. Azután mégis összeszedte a bátorságát, és továbbment.

A túloldalon, ahol a mennyezet alatti aprócska ablak épphogy megvilágította a cellát, egy derékig meztelen ember lógott az oszlopról. Két karját hátracsavarva bilincselték az oszlophoz, így felsőteste előrehajlott, feje előrebillent. A lány részvéttel elegy rémülettel nézte, és közelebb lépett.

Az aprócska neszre a férfi felemelte a fejét, alaposan megszemlélte a betolakodót, és kínkeservvel elmosolyodott. Nem szólt semmit, a lány mégis hátrált egy lépést.  Akkor a férfi megrázta a fejét, majd visszaejtette a mellkasára, ő pedig visszamenekült az ajtóhoz.

Azért a másik rab képét magával vitte, és most ezen gondolkodott. A haja rövid, egészen sötét, és szokatlan a viselete. Hiszen mostanság mindenki hosszú hajat hord, s a férfiak is kisebb fonatokat készítenek belőle a tarkójukon, hogy ne zavarja őket a munkában, vagy éppen a harcban – mert ez a férfi nem kétkezi munkára termett, azt rögtön látta a lány. Jártak hozzá hasonlók az ő házukban is, s azok mind lovagok voltak, és mindig valamilyen csatába készültek. Őt sokat ugratták, mégis, tisztelettel bántak vele, ahogy a ház urai is, nem úgy, mint egy cseléddel – pedig az volt, mióta megszületett. Azért jó dolga volt ott, a nagy házban, és ha arra gondolt, mi történhetett a családdal, elszorult a torka, és halk, reszkető kis sírás bukott ki belőle.

– Te lány – hallott a túloldalról egy rekedtes hangot, mire rémülten felugrott. Persze nem támadt rá senki, így félve, de kíváncsian ismét megkerülte az oszlopot.

Ott közben nem változott semmi, a férfi még mindig bilincsbe volt verve, csak még sápadtabb volt, mint az imént. A tétovázó léptekre ismét felnézett, de már nem tellett az erejéből mosolyra.

– Odébb, a falnál – intett a fejével a sarokba -, ha alaposan megnézed… ott kell lennie a köpenyemnek. Még ha… el is tépték, neked jó lesz. Vedd föl, hiszen reszketsz…

– Mért adnád ide? – kérdezte gyanakodva a lány. – Hiszen nem is ismersz…

A férfinak mégis sikerült kicsiholnia magából egy keserves mosolyt.

– Ha ide zártak, és ilyen… öltözékben, csakis ártatlan lehetsz – felelte, aztán lehunyta a szemét, ráhagyva a lányra, elfogadja-e a felkínált segítséget.

Ő még álldogált egy darabig, összehúzott szemöldökkel töprengve, mint mindig, hiába mondta az asszonya, hogy ez elcsúfítja az arcát, végül a falhoz ment, és elindult körbe, lábaival is keresgélve a halványka fénynél, így találta meg végül a köpenyt. Mikor az ablakon beszivárgó fényben megnézte, elhűlt. Díszes köpeny volt, bár éjfekete, azért jelezte gazdájának előkelő származását. Már azt sem értette, őt miért ragadták el otthonról, és hajították be ide, de akkor ezt a nemesembert –

Megzörrent a vasajtón a retesz, és a férfi ismét megszólalt.

– Bújj meg a sarokban, és ne moccanj! Most értem jönnek. Ha nem hívod fel magadra a figyelmet…

Elfulladt a hangja, de a lány így is értette. Beburkolózott a köpenybe, és leült a sarokba, a nedves és bűzös szalmára.

Közben feltárult az ajtó, élesen csikorogva a sarokvason, és három férfi lépett a cellába. Lementek a kopott szélű, keskeny lépcsőfokokon, megkerülték az oszlopot, és egyenesen a fogolyhoz léptek. A sarokban reszkető lányra ügyet sem vetettek – vagy talán észre sem vették, ahogy azt a férfi előre megmondta. Egyikük kezében kulcs csörrent, és felnyitotta a fogoly bilincseit. Hagyták a padlóra roskadni, majd ketten felrántották a földről, a vállai alá nyúltak, és kivonszolták a cellából, miközben a fogoly mezítelen, botladozó lábai felkavarták a sötét szalmát. A harmadik férfi szétnézett a cellában, rávigyorgott a reszkető lányra, majd követte a társait. Az ajtó tompa döndüléssel csapódott be mögöttük.

A lány, feledve rémületét, az ajtóhoz szaladt. Belekapaszkodott az ajtón lévő, apró kémlelőnyílást megosztó rácsba, és ágaskodva próbált kilesni, de hiába. Nem láthatta, merre vitték el újdonsült védelmezőjét.

Akkor hatalmas sóhajjal leereszkedett a lépcsőre, és várakozni kezdett. De közben is a foglyon gondolkodott. A haja rövid, elöl a tincsek felfelé merednek. Az arca sápadt, de megnyerő. Ívelt szemöldöke alatt szűk résű szempár. Az arca lefelé igencsak elvékonyodik, de azért a gunyoros mosolyú szájnak maradt elég hely. És mivel se inget, se köpenyt nem viselt, a lány láthatta a széles, izmos hátat elcsúfító forradásokat. Egészében mégis megnyerő lett volna a rabtársa… ha nem egy börtöncellában találkoznak. De hát ő is itt van, és fogalma sincs, miért, tehát az ismeretlen férfi is lehet ártatlan. És vele eddig kedves volt, holott semmi haszna nem származott belőle.

És itt a köpenye is… Miközben belebújt a drága holmiba, végigsimított a sötét selyemmel hímzett galléron. Ilyen finom holmija náluk is volt mindenkinek, de mert az úr kissé zsugori volt, csak ünnepnapokon vehették fel. Ez az idegen meg hétköznap is ezt viselhette – bár ki tudja, mikor és hol fogták el.

A saját sorsán nem nagyon mert töprengeni, mert akkor mindig sírhatnékja támadt, és nem is tudott eleget ahhoz, hogy értse, mit keres ezen a sötét, büdös helyen. Tegnap éjjel tört be a házukba az a néhány fegyveres, akik mindent feldúltak, és ha jól látta az ajtó mögül, meg is ütötték a gazdát. A sikoltozó szolgálókat összeterelték, fellökdösték egy kocsira, és elhurcolták. Mikor egy épület előtt megálltak, olyan sötét volt az utcán, hogy az orráig se látott, így fogalma sem lehetett, hová hozták őket. Azután néhány férfi felkísérte őt egy lépcsőn, belökték egy szobába, és azóta a többi cselédet sem látta. Magára hagyták néhány órára, és mire érte jöttek, már sírt a félelemtől és az aggodalomtól. Az egyik férfi – ő viselte a legdíszesebb ruhát – csak állt, és figyelt. Két másik meg közrefogta őt, kérdezgették Antelle úr vagyonáról, de rémületében egy szót sem értett, így felelni sem tudott a kérdésekre. Akkor a magasabb őr megragadta, a sarokba lökte, és letépkedte a ruháit, amiket a gazdáitól kapott. Végül a díszes ruhás elégelte meg a dolgot, és amikor már csak a vékony ing volt rajta, intett, hogy hagyják. Akkor lelökdösték ide a kanyargós lépcsőkön, és belökték ebbe a lyukba, és ő még most sem értette, miért. Hiszen nem követett el semmi bűnt, sosem lopott, nem pletykált a gazdáiról a piacon – bár oda amúgy is keveset járt. Akkor meg –

 

2

Kulcscsörgés zaja riasztotta fel gyászos gondolataiból. Riadtan felpattant a lépcsőről, és az idegen tanácsát követve ismét bemenekült a sarokba. Mire lekuporodott a szúrós szalmán, éleset vonyítva feltárult az ajtó, valami bezuhant a cellába, majd ismét csapódott a vasajtó. A lány várt, míg a léptek eltávolodtak a folyosón, és csak akkor ugrott fel, hogy megnézze (talán újabb?) rabtársát.

A köpeny tulajdonosa került elő, de alig lehetett ráismerni. Két szeme szinte eltűnt a lilás duzzanatok alatt, és a szája sarka is vérzett. Ahogy mozdult, az oldalához kapott, és feljajdult. Mikor kinyílt a szeme, és a lányra esett a pillantása, látszott, hogy nem ismeri fel őt.

Atala tétovázott egy darabig, majd elindult a cella túlsó végébe. Rémlett, hogy látott valahol egy edényt, és ha van benne víz… Megvan! Erőlködve felemelte a súlyos edényt, és közelebb húzkodta a szalmán fekvő idegenhez, mert őt nem merte megmozdítani. Amúgy is megtépázott inge aljából letépett egy darabot, és a vízbe akarta meríteni, amikor a férfi halkan, rekedten megszólalt.

– Csínján bánj a vízzel, mert az az ivóvizünk is…

A váratlan hangtól megrettenve majdnem feldöntötte az edényt, de még idejében megtartotta, és csak egy kevés loccsant a lábára a jéghideg vízből, de így is elállt a lélegzete egy pillanatra. Aztán még egyszer megdöntötte az edényt, egy kevés vizet a tépésre öntött, majd letérdelt a férfi mellé.

A sebek, és a vér látványa nem töltötte el irtózással, hiszen az úrék házába gyakorta hoztak sebesülteket, akik ilyen-olyan csatákból tértek vissza, néha félholtan, de az úr azért mindig jól megfizette őket. Suttogták, hogy helyette mennek ezek a hős lovagok harcolni, de a lány nem akart tudni ezekről a pletykákról.

Gyengéden, óvatosan kimosta a férfi arcán lévő sebeket, majd a nedves rongyot az oldalára tapasztotta, és rásimította a férfi kezét. Az erőlködve felnézett, és amikor meglátta a lányt, végre kitisztult a tekintete.

– Köszönöm, kislány – mondta halkan, kiszáradt szájjal.

– Atala – felelte a lány csöndesen. – Így hívnak.

– Aender – mondta a férfi. Kinyúlt, a kezébe fogta a lány ujjait, és erőtlenül megrázta őket. – Köszönöm a segítséget.

– Te is segítettél nekem… A köpenyeddel – magyarázta a férfi kérdő tekintetére.

– Nem sokáig volt rajtad – állapította meg Aender, és megpróbált felülni.

Atala a vállához kapott, majd a lépcsőre nézett, ahol még mindig ott hevert a díszes köpeny.

– Sajnálom – suttogta elvörösödve, de az oszlopnak támaszkodó férfi csak legyintett. A köpenyről a lányra kalandozott a pillantása, és egyszerre elkomorult az arca.

– Mi a baj? – kérdezte riadtan Atala.

– A helyedben én visszavenném azt a köpenyt, és eltakarnám vele a hátamat, nehogy meglássák azt az ábrát – intett a lány bal válla felé.

– Micsoda, ja, az? – nevetett és legyintett egyszerre Atala. – Az már régen ott van, de nem bántott még miatta senki. Igaz, nem is mutogattam, mivel a gazdám megkért rá.

Hátranyúlt, és megérintette a bal lapockáját átívelő, ágaskodó lovat. Amióta az eszét tudta, az mindig ott volt, de nem emlékezett rá, hogyan került oda a rajz a bőrére. Talán így született? Nem élt már az anyja rég, hogy elmondja neki.

Aender viszont még inkább elkomorult.

– A gazdád? Hát ki volt a gazdád? – kérdezte, félig felemelkedve.

– Antelle úr – felelte a lány dacosan, mert úgy érezte, a férfi lenézi őt alacsony sora miatt.

– És te nála voltál cseléd? – nevetett fel hitetlenkedve Aender. – Éppen őnála?

– Igen! – felelte dacosan a lány. – Mit bánt az téged?!

– Atala, nem érted? – ült fel most már teljesen a férfi. – Antelle úr családja tagjainak mindnek volt rajz a hátán, ahogyan neked is. A családtagoknak! És te mégis cselédként éltél ott?

– Igen, de úgy bántak velem, mint a saját gyerekükkel – hebegte Atala.

– Azt el is hiszem! – nevetett fel keserűen Aender.

– De –

A gondolat, hogy egész életében becsapták, váratlan súllyal nehezedett rá. Melyikük lehetett? Antelle úr az apja, vagy szeretett asszonya az anyja? De nem lehet, mert az édesanyjára emlékszik… vagy az csak egy dajka volt? Mind hazudtak volna neki? És ő még hálás is volt azért, hogy ilyen kedvesen bánnak vele!

– Sajnálom – szólalt meg a férfi az oszlop mellett. – Azt hittem, valamennyit sejtesz a dologból. Hiszen azért vagy itt.

– Nem tudtam – suttogta a lány. – És fogalmam sincs, mért hoztak ide. De a gazdám úgyis eljön értem, és hazavisz!

– Szegény gyerek – mondta Aender ugyanolyan csöndesen. – Hát ezt se mondták el neked, míg odafönn vallattak?!

– Nem tudok semmit – felelte Atala. Felkelt, és visszament a férfi mellé. – De most már mondd el, amit tudnom kell!

– Nem tőlem kellene megtudnod – ingatta a fejét a férfi, és a szájához emelte a kezét, mert fájt neki minden kiejtett szó.

De a lány kérlelhetetlen volt.

– Ha már belekezdtél, mondd el! – követelte, mire a férfi beletörődve beszélni kezdett.

– Nem tudom, mennyit hallottál mindabból, ami a gazdád házában folyt, de azt tudnod kell, hogy Antelle úr nagyhatalmú ember volt. Tőle függött sok üzlet a városban, sok dologba volt beleszólása, épp ezért sokan függtek tőle, és emiatt sokan gyűlölték is. De a legnagyobb ellensége maga a polgármester, aki az ősi vagyonra pályázott, és be akart nősülni a családba, de Antelle úr sose adta volna hozzá egyik lányát sem. Ma éjjel a polgármester fegyveresi támadtak apád házára, és… Sajnálom, Atala, hogy tőlem kell megtudnod, de minden családtagot megöltek. A cselédeket elvitték onnan, hogy ne legyenek tanúi a mészárlásnak, és a legtöbbjüket már szabadon is eresztették. Ezért kell azt a köpenyt felvenned, és viselned, míg ki nem lépsz a városháza ajtaján. Mert ott vagyunk: a városháza tömlöcében. Mindezt egy őrtől tudom, aki tartozott nekem néhány szívességgel, és elmondta, mielőtt megvertek, hogy mi történt az éjjel. Nincs már élő ember az Antelle-családban… csak te. Ezt bizonyítja az a jel a lapockádon. De ha ezt a polgármester megtudja, nem távozol innen élve. Azért kérlek… Atala?

A lány csak ült, halkan nyöszörögve. Ma éjjel annyi mindent kell megtudnia – de talán hazudik ez a férfi, és mindenki él és jól van! A családja… De miért hazudna? Hiszen nem fűződik érdeke hozzá… De ha igazat mondott, akkor mindenki halott, aki valaha jelentett valamit az ő életében. És ha kiengedik innen, futnia kell… de hová? Nem ismert mást, csak a várost, és a családot… az ő családját… ahová sosem fogadták be igazi családtagként…

– Atala… annyira sajnálom. De meg kellett tudnod, hogy életben maradhass…

A fejét rázta, mert szólni nem tudott, de Aender így is megértette. Elnémult, és lejjebb csúszott a szalmán. Lehunyta sebzett szemeit, és összerándult, amikor az oldalába belenyilallt a fájdalom.

– Próbálj meg aludni. Holnapra talán már szabad leszel – mondta csukott szemmel.

Atala meg csak ült, próbálta feldolgozni mindazt, ami értelmetlenné tette az eddigi életét, de egyetlen éjszaka alatt nem tudott megbirkózni ennyi mindennel. A kimerültségtől és a bánattól egyre álmosabb lett, laposakat pislogott. Lefeküdt volna, de a bűzlő szalma taszította. Magára csavarta a köpenyt, de akkor a sápadt, álmában is a hidegtől reszkető Aenderre esett a pillantása. Végül döntött, és a köpenyt maga után húzva a férfihoz mászott. Váratlanul feltámadt bizalmában Aenderhez bújt, vigyázva társa sebesült oldalára, és magukra borította a köpenyt. A férfi felől meglepett mormogás hallatszott, de nem nyitotta ki a szemét, csak lejjebb eresztette a karját, párnául kínálva a lánynak. Atala megkönnyebbülten felsóhajtott, és lassan elszenderedett.

 

3

Ismét kulcscsörgésre riadt, de mire álmosan felnézett, már két férfi állt fölöttük, vigyorogva. Egyikük – magas, termetes férfi, alacsony homlokkal, és széles, elégedett ábrázattal – megbökte a lábával. Atala semmi jót nem várt ettől az embertől, hiszen előző este ő esett neki a ruhájának, így odébb húzódott. Közben Aender is felébredt, ezt érezte a lány, de a férfi nem mozdult, bár a teste megfeszült.

– Kelj fel, cseléd – mordult rá a másik őr, az alacsony, sovány, elvadult szakállú fickó. Az ő arca se tükrözött több kedvességet, mint a másiké, de ő tegnap legalább nem ártott neki. – Urunk látni akar.

– Igyekezz! – bökte meg a lábával ismét a másik, mert Atala nem moccant.

Most feltérdelt, és ahogy a haja súrolta Aender mellkasát, a férfi odasúgta neki:

– Vidd a köpenyt, és le ne engedd a válladról!

Így hát lehúzta Aenderről a díszes köpenyt, és magára öltötte, amit a két őr vigyorogva figyelt.

– De jól összemelegedtetek itt az éjjel! – röhögött a magasabbik.

Atala megvető pillantására meg sem rezzent, viszont a háta mögött lóbált bottal megsuhintotta Aender lábát.

– Te is kelj fel, lovag úr! – mondta gúnyosan. – Mész vissza az oszlopra. És ott is maradsz, amíg nem beszélsz végre.

Atala egyszerre örült és döbbent meg azon, amit hallott. Hiszen sejtette, hogy nemesi származású lehet védelmezője – de akkor mit keres itt? És megint bántani fogják…

Amit magáért nem tett volna meg, mert a büszkesége nem engedte, a férfiért megtette: könyörögni kezdett.

– Kérlek, hagyjátok – mondta reszkető hangon. – Hiszen látjátok, hogy nincs jól. Ha ártotok neki, nem tud majd beszélni…

Az alacsonyabb vetett rá egy kíváncsi pillantást, de nem felelt. Intett Aendernek, hogy induljon, és a férfi szó nélkül felkelt – igaz, közben az oldalához kapott, de nem mutatta ki a fájdalmát. Őre kíséretében átment a túloldalra, ahonnan néhány pillanat múlva ismét a láncok csörgése hallatszott. Aztán az őr előjött, és meglökte a lány vállát.

– Indulj – mondta mogorván, de rosszindulat nélkül. – Urunk nem szeret várni. Ha nem akarsz visszakerülni ide, szedd a lábad!

Atala vetett még egy tétova pillantást az oszlop felé, de az eltakarta előle Aendert, így hát összehúzta magán a köpenyt, és a két őr között fellépegetett a kopott kőlépcsőn.

 

4

Két hosszú folyosó és három lépcsősor – ahogy haladtak felfelé, mind egyre világosabb, díszesebb szőnyeggel és kárpitokkal borított – vezetett fel vallatója szobájába. A két őr közben nem szólt hozzá egyetlen szót sem, csak biccentésekkel jelezték, merre menjen. Az eszébe sem jutott, hogy megszökjön. Sejtette, hogy nem tudna olyan gyorsan futni, hogy ezek ketten utol ne érnék. És, talán ha nem látják meg a hátát, őt is kiengedik, mint a többi cselédet. Igaz, akkor nem látná többé a lovagot… De tudja a nevét, és a rangját, és ez talán segíthet majd… ha Aender élve kiszabadul a kínzói karmából.

Megrázkódott, mire az alacsonyabb férfi kíváncsi pillantást vetett rá. Atala nem szólt, mire a férfi vállat vont, majd intett, hogy forduljon be a folyosón, ahol a tapéta már aranyszínű volt, és a szőnyeg olyan díszesen hímzett, mint Antelle úr házában, a fogadószobában – volt. Azért a szíve mélyén még mindig remélte, hogy a lovag hírei nem igazak, hogy őt is csak megtévesztették – hiszen szántszándékkal nem hazudna neki, ezt biztosan érezte.

A magasabb férfi kinyitott előtte egy ajtót, és belökte Atalát egy szobába. A köpeny lesiklott a lány válláról, csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia, és magára rántania. Akkor a férfi, aki az ablaknál állt, és kifelé bámult, megfordult, és Atala végre felismerte a polgármestert, aki gyakori vendég volt az Antelle-házban, és akit ők, cselédek, gyakorta lestek meg a kulcslyukon át. Akkor megnyerő férfinak tűnt – most csak egy kimerült, keserű arcú, elégedetlen embernek, bár még így is ijesztően jóképű volt. Magas, izmos alakját sötét, zsinóros díszítésű kabát és térdtől szűkülő bársonynadrág fedte. A magas nyakú kabát alól kikandikált a fodros állógallér kikeményített széle. Lábán puha bőrből szabott csizma feszült, a mostanság divatos hegyes orral. Borotvált arcán a ráncok jelezték a korát, és a küzdelmeket, amik polgármesterré tették, de kék szemének jóindulatú pillantása még mindig megcsalta azokat, akik nem ismerték eléggé. Hajzatát tekintve ő volt a másik kivétel a divat alól – ő szinte teljesen leborotváltatta őszülő haját.

Ahogy a lány ott állt előtte, még a köpeny alatt is reszketve, a férfi alaposan megszemlélte, de férfiúi kíváncsiság nélkül. Atala tudta, mit láthat most, ezt leolvasta az arcáról.

Egy távolról sem vonzó, a padlón töltött éjszakától összetört, sovány lányt, akinek napbarnított tagjait prémes köpeny fedi. Barnára sült arca talán nem sápadt meg egyetlen, a sötétben eltöltött éjszakától, de nagy, sötét szemei alatt karikák ültek a kimerültségtől és a kiállt rettegéstől. Diószín haját még az előző este fonta be két, a mellét verdeső copfba, amikor lefekvéshez készült – s azok most félig kibomolva lógtak a hátára, s a végüket elkötő selyemzsinórok elkoszolódtak az éjjel. Vékony arcát, mely őrizte még a gyermekkor derűjét, de már kibontotta a fiatal nő ígéretét, könnyfoltok maszatolták. Hímzett alsóinge megszürkült, és az alja tépetten lógott. Nem volt benne semmi vonzó, ezt tudta, de nem is akarta, hogy ez a férfi felfigyeljen rá. Csak menekülni akart innen, vissza az otthonába, hogy láthassa végre, igazak-e az Aender hozta hírek – és talán megkönnyebbülten kisírja magát asszonya (az édesanyja?) vállán.

– Ülj le – szólt rá váratlanul a polgármester, és elégedetlenül csóválta a fejét, amikor látta, mennyire megretten a lány a hangja hallatán. – Ne rémüldözz, már túl vagy a nehezén. Már csak néhány kérdést kell feltennem, és aztán mehetsz, amerre a szemed lát. Antelle urat és a családját persze hiába keresnéd otthon – tudnod kell, hogy egy felbukkanó ellensége fenyegetése miatt az éjjel az egész család elköltözött egy távolabbi birtokukra. A címüket talán meg tudják mondani neked a városban, mert én nem ismerem. Bár – ráncolta a homlokát a polgármester -, talán nem is olyan jó ötlet, ha kérdezősködsz. Még valami illetéktelen személy meghallja, ami nem neki szól, és a gazdáid nyomára vezeted az üldözőit.

Látva a lány arcán a megkönnyebbült örömöt, elfordult, és ismét kibámult az ablakon, úgy folytatta.

– Mondd, tudod, ki vagyok?

– Nem, uram – rázta Atala sebesen a fejét. – Bár… néha láttam a… gazdáim házában, de csak a kulcslyukon át, és sose mondták, kicsoda ön.

– Akkor a gazdád és az én közös üzletemről se tudsz semmit?

A lány értetlen arcát látva legyintett.

– Igaz, honnan is tudhatnál… De a vagyonáról talán… Mondd csak, tudod-e, milyen különleges vagy értékes vagyontárgyai voltak a gazdádnak? – Hogy Atala a fejét rázta, elégedetlenül legyintett. – Eh, hát sose takarítottál az urad szobájában?! Mire való cseléd vagy te egyáltalán?! Ne nézz így rám, nem bánt itt többé senki… Nos, leányom, én elengedlek. Félreértés volt, hogy bezártak éjszakára a bűnözők közé, és gondoskodom róla, hogy figyelmetlen embereim meg is kapják érte a méltó büntetést. Mondd csak, van hová menned?

– Igen, uram – nyögte Atala, kábán a váratlan váltástól. – Vidéken… élnek a… szüleim.

– Akkor hagyd el a várost minél hamarabb, és költözz hozzájuk – tanácsolta az idősödő férfi, és hangjából áradt a leereszkedő jóindulat. – Nem biztonságos most a városban Antelle úr háza népének – tudod, az ellenségei miatt. És most menj.

Atala sietve engedelmeskedett, szorosan markolva a köpenyt vékony vállain, de az ajtóban hirtelen visszafordult.

– Kérlek, uram – mondta bátortalanul, bár a lelkében tombolt a harag. – Abban a cellában… én nem voltam egyedül. Volt ott még egy ismeretlen férfi, akivel nagyon méltatlanul bántak. Nem mondanád meg az embereidnek, hogy engedjék őt is szabadon?

A polgármester odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát. Atala beleremegett az érintésébe, de a férfi, úgy tűnt, nem vette észre.

– Ő nagyon gonosz ember, kislány. Örülj, hogy láncra van verve, így nem árthat senkinek. Olyan dolgokat mesélhetnék neked a tetteiről, hogy éjjel rémálmok gyötörnének… de mindez nem egy kislánynak való. Menj most békével, és keresd meg a szüleidet!

– Igen, uram – felelte a lány, mire az alacsonyabb férfi kituszkolta az ajtón. A karjánál fogva vezette a széles, magas mennyezetű előcsarnokba, ahol magas emelvények mögött a polgármester emberei ültek, és meghallgatták az előttük sorakozó polgárok panaszait. Arcukon megértés, türelem és részvét tükröződött. Atala undorodva elfordult. Mikor a kétszárnyú, kitárt kapuhoz értek, kirántotta a karját kísérője szorításából.

– Köszönöm, innen már kitalálok – mondta villogó szemmel, és kisietett a kapun. Az alacsony, szakállas férfi elgondolkodva nézett utána.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.7/10 (40 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük