Kárpáti Andrea: A kulcsos ember

Bemutatkoznak az íróiskolások

Lajtosszék, Béke utca 12. Az új címem olyan semmitmondó volt, hogy amikor nyár végén a szüleimmel visszalátogattunk a városba, és az ismerős gyerekek megkérdezték, hogy milyen az új hely, ahová költöztünk, nagyokat füllentettem. Az igazság unalmas volt, mint Lajtosszék poros utcái a templommal, a zöld kerítések mögött ugató kutyákkal. A falu amúgy rászolgált a nevére, mert alakra tényleg kajlahátú széket formázott. Volt egy hosszú utca (Petőfi utca), a hasából kanyarodott a szék ülőkéje (Szabadság utca), onnan meg az elülső lába, vagyis a mi Béke utcánk, ahol az útmenti kanálisokat benőtte a fű, és esténként a pocsolyák szélén varangyok brekegtek. De ezt nem mesélhettem el Matyiéknak Pesten, ennél izgalmasabb történettel akartam előállni.

Így hát előadtam nekik Lajtosról a kiszínezett mesémet, amiben aztán akadt kincs, titok, félszemű bandita, de még szellemek is. Azt akartam, hogy irigykedjenek.

– A pincénkben patkányok laknak, lámpa nélkül le sem mehetek oda, mert a sötétben rám ugranának – meséltem.

– Lajtoson nincs villanykörte? – kérdezte a kis Garai.

– De igen, csakhogy mire elbotorkálnék a villanykapcsolóig a sötétben, a patkányok lerágnák a lábujjamat.

– Franc! – suttogta izgatottan Garai, én meg vígan bólogattam.

Aztán a mesedélután véget ért, és visszatértünk a szüleimmel a patkány és szellemek nélküli Lajtosra.

A Béke utcába érve nagy port vert az autónk kereke – szekér is ritkán járt arra, zsákutca volt. A gyerekek kint játszottak, félrehúzódtak, amíg elhajtottunk mellettük és bekanyarodtunk a házunk elé. A szomszédasszony épp vizet húzott, nyikorgott a kút kereke, anyám az anyósülésből köszönt az asszonynak, mert itt ez volt a szokás, folyton köszöngetni kellett, majd hátrafordult hozzám:

– Boti, vacsoráig kinn maradhatsz, játssz a gyerekekkel, ismerkedj! Egy hét múlva iskola.

Na, ez volt az én bajom is, körülbelül ebben a sorrendben, ahogy anyám a tanácsait sorolta.

Nyár eleje óta egyszer sem kerestem a helyi gyerektársaságot. Dacos voltam, mérges. Az apámat hibáztattam, amiért ideköltöztünk, igaz, Lajtosszéken doktor úrnak szólították és előre biccentettek neki az utcán, pedig csak állatorvos volt. Nagy dolog! Nekem nem ment a barátkozás. Inkább néztem tévét, vagy ültem az udvaron a diófa alatt egy könyvvel a kezemben, minthogy a maszatos külsejű, furán beszélő gyerekek közé keveredjek, akik nevetséges játékokat játszottak. Néha meglestem őket a kapu takarásából, de ugyan, mit tudtam volna velük játszani? Ezek még legózni se szerettek, csak folyton futottak, mint a bolondóra mutatója, a kutyák is megugatták őket. A hamis kutyáktól is féltem, és jó előre elhatároztam, hogy a kertek alján fogok iskolába járni. Ott köszöngetni sem kell a sok falubelinek, akik folyton a kerítés tövében ültek a lócákon.

Nem szerettem itt lakni, és elhatároztam, hogy az iskolát sem fogom szeretni.

 

Szeptember harmadika a következő hétfőre esett. Anyám felébresztett, néztem a pöttyös ruháját, a nyakláncát, Lajtoson senki sem öltözködött így, arra gondoltam, azért kapott gyorsan munkát a helyi hivatalban, mert ilyen szép.

Fél nyolckor kezdődött az iskola, de én becsülettel megvártam, amíg anyám elindul dolgozni, nehogy meglássa, hol megyek az utca helyett, mert mit magyarázzam neki, hogy miért, úgyse értené. Amint a nagykapu becsapódott mögötte, fogtam a táskámat, és a kertkapu felé iramodtam.

A gyümölcsfák alatti nedves fűben hamar átázott a cipőm, a kerti ösvény csalánja összecsípte a lábszáramat. Végigbaktattam az ösvényen az almafák, szilvafák és kukoricások között. A kertvégi kanális mellett lassítottam. Benőtte a nád, ebihalak úszkáltak a sekély vizében. Egy vékony deszkapallón egyensúlyoztam át a kanális fölött, hogy a másik oldalon lecövekeljek. A túlburjánzott növények között ugyanis felfedeztem egy korhadó fakaput, ami mögött bozótos kert húzódott. Ágaskodva azt is láttam, hogy leghátul egy régi-régi, lepusztult ház áll. Elhagyatottnak nézett ki, pont ezért igen jó táptalajként szolgált a gazdag fantáziámnak. Néztem a kaput, a házat, mozgást nem láttam, a kapu csukva volt, a csöndben madarak dalolásztak, béke vett körül. Ám ekkor egy érdes hang szólalt meg a hátam mögött.

– Mit ólálkodsz te itt? Ha az öreg kulcsos nyakon csíp, bezár a pajtájába, és kukoricacsutkát dug a füledbe, hogy megsüketülj.

Akármennyire is megijedtem, megfordultam, hogy szembenézzek a hang gazdájával. Egy szalmakalapos idegen férfi nézett le rám, hosszú nyelű kaszáját a vállának támasztva félelmetesnek látszott. A napsütéstől alig láttam a barázdás, barna arcát.

– Ki fia vagy te? Tán nem a lódoktoré? – kérdezte hunyorogva.

Több se kellett nekem, úgy megrémültem, hogy futni kezdtem. Majd felbuktam a fűcsomókban, de rohantam, amíg ki nem értem a kertek alól a Szabadság utcára. Nem futott utánam senki, de nekem az is elég volt, hogy az idegen alak tudta, ki vagyok. Mi a nyavalyának kellett nekem megállni azelőtt a kert előtt? Ej, de utáltam Lajtost ezért is!

Ráadásul az iskola elé érve akadt más bajom is: hallottam a rekedt hangú csengőt, láttam a kergetőzéstől kipirult arcú iskolásokat beözönleni az épület ajtaján, és bizony, nekem is ott kellett bemenni. Megembereltem hát magamat, és átvágtam a krétával telefirkált iskolaudvaron.

A benti folyosón zsivaj fogadott, ajtók csapódtak be, de én csak álltam a falnál, és legszívesebben hazafutottam volna. Margit néni mentette meg a helyzetet, akivel még nyár elején találkoztam beiratkozáskor. A tanárok irodájából kilépve odajött hozzám, belém karolt, és bevitt a hatodik osztályba.

 

Odabenn tizenkét kíváncsi gyerek meredt rám. Mindenki mellett ült valaki, csak egy üres pad árválkodott leghátul, hát tudtam, oda ültetnek majd, a fogasok alá, a szekrény mellé, ami nem rossz, mert így órán a többiek nem bámulhatnak. Hátrafordulni minden iskolában egyformán tilos.

A gyors bemutatkozást követően leülhettem. A padom tele volt firkálva mindenfélével, az ablakból pont a szemembe sütött a nap, én meg elkezdtem magamban számolni, hány nap maradt még az iskolaévből.

Aztán, ahogy kicsöngettek, néhány osztálytársam a padom köré sereglett, és csak néztek engem, a tolltartómat, a füzeteimet. Egyikük, egy magasra nőtt fiú, akit már láttam párszor az utcánkban, felkapta a tolltartót, és kicipzárazta, hogy megnézze, mit tartok benne. Nem kérte el tőlem, dehogy kérte! Hát én meg mérgemben kitéptem a kezéből: – Add azt ide!

– Sajnálod? – kérdezte, furcsán elnyújtva a szó magánhangzóit.

– Nem! – nyeltem vissza a remegést a hangomból. – De ha kíváncsi vagy valamimre, majd én megmutatom.

Nem mondtam vicceset, az osztálytársaim mégis nevetni kezdtek. A magas fiú pedig megbökte a mellette álló társát, és így szólt:

– Makai, mutasd meg a városinak, hogy akasztod ki a szemedet!

A Makai nevezetű vigyorogva ráhasalt a padomra, és már csak azt láttam, hogy a szemgolyói kezdenek felakadni, majd a tiszta szemfehérje nézett rám, rémisztően, rendellenesen. Hátrahőköltem a székben.

– Te mit tudsz csinálni? – kérdezte egy lenszőke hajú, szeplős lány.

Én nem tudtam semmi ilyesmit csinálni. Kérdés kérdést ért, és míg a szünetben csak a fejem fájdult meg tőlük, addig a hatodik óra végére kitört rajtam a világutálat. Ezt a gyerekek is megérezhették, mert egy idő után békén hagytak, nem szóltak hozzám, csak a pusmogásukból hallottam, hogy délután fürödni mennek a tóhoz, de nekem nem szólnak, mert beképzelt vagyok és magamnak való.

A hazaút is kényelmetlen volt, mert az a magas fiú az osztályból, aki az utcánkban lakott, bizony ott lépkedett pár méternyire előttem. Erősen lassítottam, hogy ne kelljen beérnem, de ő egyre rövidebbeket lépett, aztán megállt. Én is.

– Mi van? – kérdezte hátrafordulva. – Mit jössz utánam?

Azt gondoltam, na, most aztán jól megvernek érte, de akkor is csípősen válaszoltam: – Nem jövök. Én is errefelé lakom.

A fiú megrántotta a vállát: – Oszt tudom ám. Ne félj, nem eszlek meg. Van biciklid?

Nehezen követtem a gondolatmenetét.

– Ö… nincs.

– Akkor mid van? – kérdezte.

Gondolkoztam.

– Legózok, van autópályám, háromemeletes garázsom.

A fiú végigmért. – Kártyázni tudsz?

– Nem.

– Azt se? – kérdezte elvékonyodott és szinte felháborodott hangon, majd, mint aki megunta a vallatásomat, sarkon fordult és hazament, talán el is felejtette, hogy mögötte lépkedek.

 

Ettől kezdve még fontosabbnak tűnt a kerti egérúton közlekedni. A csalán ellen hosszú nadrágot húztam, a nedves fű ellen edzőcipőt, és már rohantam is végig a szilvafák menti ösvényen. Csak a fakapu előtt lassítottam, hogy körülnézve leellenőrizhessem, nem jár-e arra a kaszás ember.

Csönd volt, egy kósza kutya se ütötte arra az orrát. Az ódon ház gazos kertje úgy zöldellt előttem, mint a kalandregényekből ismert lakatlan sziget dzsungele. Erősen meresztettem a szememet, amikor a kert egyik fájának ágán észrevettem egy hintát. Ez meglepett, mert ha akadt hinta, akkor gyerekeknek is meg kellett fordulnia ezen a portán. Vajon mit csinál velük, aki itt lakik? Elrabolja, majd felhizlalja őket édes kukoricával és megeszi? Ahogy ott álltam, még a szegény, rémült gyerekek sivalkodását is hallani véltem.

Az előttem húzódó bokrok között ekkor megmoccant valami. Sötét árnyként gyorsan és nesztelenül illant el, és lehet, hogy csak egy macska volt, de én akkor úgy megijedtem, hogy eszem nélkül menekültem az utcáig. Még az iskola kapuja előtt is lihegtem, és akkor vettem észre, hogy futás közben az iskolatáskám csatja kioldódott és elvesztettem a tolltartómat. Biztos a kert alatt esett ki, hol máshol? Ott lesz az valahol, ott hever a fűben, csak meg kell keresni.

Szerencsére Margit néni órán kölcsönadta a saját ceruzáját, azzal satíroztam a füzetem hátsó lapjára a kertkaput, az udvart, a romos házat. Szaggatott vonallal útirányt is rajzoltam bele, mint a kincstérképeken szokás; a vonal a földalatti veremig vezetett, ahol az elrabolt gyerekek bátor megmentőjükre várnak, vagyis rám.

Az utolsó óra után gyorsan összepakoltam a holmimat, vergődött a hátamon az iskolatáska, úgy rohantam ki az osztályból, ki az iskolaudvarról a Szabadság utcáig, ami Lajtosszék ülepe, onnan pedig levágtam az utat a kertek alá. Vakmeleg volt, a hátamon csorgott a veríték. A nád között sárga, lila virágok sorakoztak, meg szúrós fejű kórók, amit a helybéliek farkasfognak hívtak, a sok fogszerű, kampós magja miatt. A kapu közelében ledobtam a táskámat, és hozzáfogtam a tolltartókereséshez.

Úgy elmélyültem a munkában, hogy az első füttyszóról nem is sejtettem, hogy nekem szól, a második meg már közelről jött. Az utcabeli fiú állt fölöttem, és mulatságosnak találhatta kínkeserves bóklászásomat a fűben, mert vigyorgott.

– Hát te? – kérdezte.

Fenéket akartam én elárulni, hogy mit keresek! Ő viszont nem tágított, ledobta a táskáját a kanálispartra és ráült, nekem meg egyszeribe kellemetlenné vált a további kutatás.

– Utánam leskelődtél? – kérdeztem tőle mérgesen.

A fiú megrázta a fejét, és oldalra intett, a kertek mögötti házak felé: – Nem, csak errefelé lakok.

Biztosan viccesnek találta elismételni az egy nappal korábban adott válaszomat, amikor ő gyanúsított meg engem, hogy követem, de én most csak mérges voltam. El is fordultam tőle, míg ő tovább kérdezgetett.

– Miért nem az utcán jársz?

– Csak.

– És mit keresel?

– Semmit.

– Hazudsz!

– Hazudik, aki mondja – vágtam rá, erre ő nevetni kezdett, de legalább felállt, a vállára csapta a táskáját, és lusta lépésekkel elindult hazafelé.

 

Még vagy egy félóráig bóklásztam a térdig érő fűben, de nem találtam meg a tolltartómat. Otthon egy nagy karéj zöldhagymás-vajas kenyérrel felszerelkezve kiültem a diófa alá olvasni, és azon törtem a fejemet, hogyan fogom anyáméknak megvallani, hogy már az első héten elvesztettem. A szomszédasszonyunk, Mari néni épp teregetett, láttam a fehér lepedőket lengedezni a drótkerítésen túl, amit csak félig nőtt be a futó gaz. Észrevett engem, mert egyszer csak odalépegetett a kerítéshez. Halkan köszöntem neki, ő meg kicsit nézett, majd azt mondta nekem:

– Te meg, Boti, ne barátkozz azzal a Putnoki fiúval.

Nagyokat pislogtam, mert ugyan tudtam, hogy a Putnoki Zoli az utcabeli osztálytársam, nemegyszer hallottam a nevét névsorolvasáskor, de vajon a Mari néni honnan tudhatja, hogy párszor beszéltem vele?

– Hallod, Boti? Annak a fiúnak az apja bent van a csurmában. Lopott.

– Hogy hol van bent? – kérdeztem, de Mari néni válasz nélkül visszatért a lengedező lepedőkhöz.

 

Másnap reggel iskolába menet a kert alatt Putnoki várt rám, és épp a titokzatos fakapu előtt. Megilletődve közelítettem meg. Ő a kapu felé intett. – Azt keresed, mi?

Követtem a pillantását, és levegőt is elfelejtettem venni, amikor az elhanyagolt kertben, a kaputól jó hajításnyira a tolltartóm kékült a fűben. Hát megvolt, csak épp a félelmetes porta félelmetes területén. Nyeltem egy nagyot. – Azt – vallottam be.

A fiú kajánul vigyorgott, látta a sápadt tanácstalanságomat.

– Tudsz-e kaput mászni? – kérdezte.

Nem akartam kaput mászni, se itt, se máshol. De főleg itt nem. Emlékeztem még a sötét valamire, ami tegnap elsuhant a fák között. A romos ház is úgy nézett le ránk a háttérből fekete ablakszemeivel, mintha minden mozdulatunkra gondja lenne.

– Nem szabad – böktem ki, majd nagy vonalakban elmeséltem, hogyan találkoztam a kaszás emberrel, és mit mondott nekem a kert gazdájáról. Kiszíneztem a történetet a saját ötleteimmel a veremről, az elrabolt gyerekekről. Csak a mesélés felénél jutott eszembe, hogy ez a fiú nem olyan, mint a kis Garai vagy Matyi, ez ki fog nevetni, de legnagyobb meglepetésemre nem tette. Putnoki hallgatott, rezzenéstelen arccal, és amikor a mese végére értem, azt kérdezte:

– Van elemlámpád?

Kezdtem megszokni a váratlan kérdéseit, és nem volt elemlámpám, de az apámnak igen, ezért bólintottam.

– Este, csorda után itt találkozunk – közölte tényszerűen. – Kihozzuk őket.

– Mi? – nyikkantam.

– A tolltartódat és a gyerekeket. – Ennyit mondott, és elindult az ösvényen az iskola felé, én meg iparkodhattam, hogy beérjem.

Úgy tettük meg az utat, hogy egy szót se váltottunk, pedig izgalmamban sok mindent akartam kérdezni, de Putnoki hallgatott, a szünetekben is másokkal játszott, az este pedig még messze volt.

Iskola után, otthon jobb híján anyámat faggattam:

– Mondd, mi az a csurma?

Anyám egyből tudni akarta, hol hallottam ezt a szót, de végül megtudtam tőle, hogy a csurma az börtön.

 

A csorda sötétedéskor baktatott végig a falun. Elcsórtam a komód alsó fiókjából apám elemlámpáját, de az udvarról már nem sikerült észrevétlenül kijutni vele. Ahogy kinyitottam a kertkaput, anyám utánam kiáltott, hogy hová megyek.

Apám mentett meg, kidörmögött a garázsból, hogy Lenke, hagyd azt a fiút, mert folyton szapulod, hogy egyedül ül itthon, hát most legalább lemegy a többivel „ebihalazni”, és Lajtoson baja nem eshet.

Futottam, mert már messziről láttam, hogy Putnoki vár rám, ki tudja, mióta. Egy hosszú mogyoróvesszővel csapkodta maga körül a szúnyogokat.

– Mérgezőek – magyarázta. – Kiszívják a véred. Láttam ilyet, ha elég sok csíp meg, megtébolyodsz.

Tudtam, hogy nem igaz, de tetszett az ötlet, és nem akartam elrontani a játékunkat.

– Akiket megcsíptek, egymást is megharapják, mint a vérfarkasok?

– Meg – örvendezett a kérdésemnek. – Onnan lehet őket felismerni, hogy csak éjszaka bújnak elő, mint a Vince… vagyis a kulcsos ember.

Továbbszőttük a történetet, és amikor Putnoki azt mondta, hogy kaput mászunk, már eszembe se jutott ellenkezni. Együtt nem volt olyan félelmetes. Másztunk, bár erősen sötétedett, az elemlámpa fényében keveset láttunk, és a fénysugáron kívüli sötét szinte harapott.

A tolltartóm már megvolt, nem kutattam, hogyan került a kapun belülre, helyette játszottunk, felmerészkedtünk egészen a hintáig. Putnoki zsebéből fehér kréta került elő, megjelölt vele egy csomó mindent az udvaron, fatörzseket, ilyesmit, hogy legközelebb, amikor jövünk, lássuk, járt-e itt rajtunk kívül valaki. Aztán anyám kiáltását hallottam a kert alól, keresett, mennem kellett.

Már az ösvényen jártunk, amikor egy távolabbi szénakazal mellől egy gazda ránk kiabált a sötétben.

– Hé, Putnoki, te vagy az? Mondd meg anyádnak, ha nem fizeti ki a tartozásotokat, rátok gyújtom a házat!

Én majdnem elszaladtam, de Putnoki csak visszakiabált a gazdának, hogy próbálja meg, és seggbe fogja lőni. Bátor volt és vad, senkit sem ismertem előtte, aki így reagált volna egy fenyegetésre.

Mielőtt elváltunk, Putnoki még odaszólt nekem: – Hé! Szombaton lemegyünk a bányatóhoz fürödni. Jössz-e?

– Hol van az? – kérdeztem.

Sötét volt, de pár méterről is láttam, hogy Putnoki szeme rám nevet: – Ej, de nem tudsz te semmit. Délelőtt tízkor indulunk, ne várjak rád sokat, mert itt hagylak!

Örültem a meghívásnak, és siettem anyámhoz, aki zabos volt rám, de mit bántam én, amikor hónapok óta nem játszottam ilyen jót senkivel.

 

Aztán semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem. Szombat reggel apám a gazdák disznóit indult oltani, nekem pedig meghagyta, hogy üljek otthon, és segítsek anyámnak a ház körül. Nem akartam szót fogadni, de hiába hajtogattam, hogy dolgom van, és el akarok menni hazulról, nem érdekelte, még az utcáról is visszakiabált, hogy „sehova!”

Mérges voltam, fújtattam. Három kőbe is belerúgtam, amíg visszatértem anyámhoz a tornácra.

– Délig visszaérnék – próbálkoztam nála is, de anyám megmakacsolta magát.

– Nehezek a ládák, segíts kicipelni a pincéből! Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb végzünk.

Pár nappal korábban még izgalmasnak találtam volna a feladatot, de most csak az foglalkoztatott, hogy Putnoki hiába vár rám.

Dél körül végeztünk a ládákkal, egyből leszaladtam a kertbe, de nem volt ott senki.

Délután még lassabban teltek az órák, olvasgattam, de nem kötött le. Hol az utcát lestem, hol a kertet, de sehol egy ismerős gyerek, a kertben pedig csak a falusiak rángatták szorgalmasan a kapanyelet.

A vacsorát már csak turkáltam, valahogy bűntudatom volt. Szólni kellett volna Putnokinak, hogy nem megyek. Miért nem szóltam?

Kilenc felé hallottam a tehéncsorda kolompolását. Lementem az utcára, bámultam a teheneket, míg a szomszéd Mari néni egy zaklatottan suttogó asszonnyal beszélgetett a kapuja előtt. Aztán megszólalt Lajtosszék harangja. Nem tudtam, ez mit jelent, igaza volt Putnokinak, sok mindent nem tudtam.

Mari néni felém fordult, riadt volt a tekintete, de nem mondott semmit.

Anyám jött le értem, hogy ne álldogáljak már idekint. Egy fekete autó hajtott fel az utcába, Putnokiék háza előtt kiszállt belőle egy rendőr és a falu papja. Látni akartam, mi történik, de anyu nem tágított, felvitt erővel. A lassan sötétedő eget néztem, amikor a távolban egy asszony hangos jajveszékelésbe kezdett. Annál fájdalmasabb hangot azelőtt sose hallottam, ahogy belekiabálta a harangzúgásba, hogy „jaj, édes kisfiam”.

 

 

Én azt gondoltam, hogy Putnoki nem halt meg, csak elkapta a kulcsos. Mert ott játszottunk, az ő területén. Nem fulladt bele a tóba, hiába beszélték a falubeliek, hogy a hínár a lábára tekeredett, meg hogy lehúzta az örvény, nem lehetett igaz. A kulcsos csinálta.

A mesék összekeveredtek a fejemben a valósággal, hinni akartam, hát hittem is. Vasárnap kora reggel kipattantam az ágyból, sokan misére indultak az utcából, de engem már nem érdekeltek az ugatós kutyák a kerítések mögött, sem a bámuló öregasszonyok. Nem is a kulcsos kertjét vettem célba, hanem a házát, megkerültem a fél falut, és megálltam az utcafronton a kapuja előtt. Onnan nézve a ház nem sokban különbözött a többitől: zöld vaskerítéses, az udvarán kerekes kút. A hajlott szilvafák ágai között, a kút mellett egy hasonlóan hajlott hátú, feketébe öltözött öregember állt, egyik kezében kulcscsomót szorongatott, a másikkal épp lehajtotta a kút fedelét.

Hát ő az – gondoltam –, ő a kulcsos. Féltem, de közelebb merészkedtem a kapuhoz.

Az öregember rám nézett, én meg kiszáradt torokkal, elvékonyodott hangon rákiáltottam:

– Adja vissza!

– Mit, fiam? – kérdezte, remegős hangon, és nehézkesen odabicegett a kerítéshez.

– Szépen kérem, adja vissza Putnokit! S… sose többet nem mászunk be a kertjébe, csak adja vissza! – kiabáltam, de addigra már folyt a könnyem, és azt hittem, meghalok a fájdalomtól, ami a mellkasomat szorította.

Az öreg lassan kinyitotta a kaput.

– Visszaadnám, de az unokám már messze jár – mondta, és megcsörrent a kezében a kulcscsomó. – És most harangoznom kéne, máskülönben honnét tudják az emberek, hogy imádkozni megyünk a templomba Zolikáért?

Így tudtam meg, hogy a kulcsos valójában Putnoki nagyapja, Vince bácsi. Az a hinta a kertben valaha az unokájának készült, és akkor este, a sötétben azért ismert rá Putnokira az a kiabálós gazda, mert tudta, más nem mászhatott ki Vince bácsi kertjéből, csak az unokája a játszópajtásával. A tolltartóm se véletlenül kerülhetett az öreg kertjébe, Putnoki tehette oda. Talán, amikor megtalálta, félt visszaadni, nehogy tolvajnak nevezzem, mint az apját a Mari néni.

Vince bácsi azon a reggelen felvitt a templomtoronyba, és meghúzhattam a harangkötelet. A torony ablakán kilestem a falura, néztem a misére gyülekező falubelieket, akik olyan feketében jártak, mint a szén szeme, bámultam a poros utcák fortélyos vonalát, és arra gondoltam, hogy mégiscsak volt gonosz abban a kertben, volt ott valami, de nem kulcsos embernek hívták, hanem furcsa félelemnek. Olyasminek, amikor még ki sem mondják egy ember fiára, hogy bűnös, csak fél, hogy egyszer majd megteszik… Ilyen volt Putnoki. Félt tőlem, a megbélyegezésemtől, én meg tőle.

Kulcsos Vince bácsi a harangozás után megfogta a kezemet, és szólt, hogy most már mennünk kell.

– Kicsi ez a falu, fiam, de sokan nagyra nőttek már benne. Csak vigyázz a kerti szellemekkel! – mondta, miközben leereszkedtünk a recsegős csigalépcső fokain. – Igen csintalanok tudnak lenni.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (39 votes cast)
10 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kicsit elkéstem, mostanában nem vagyok netközelben.

    Gratulálok a kikerüléshez és a novellához is! Már az írósuliban is tetszett! 🙂

  2. Régen találkoztam már ifjúsági novellával és öröm volt olvasni. 🙂 Életszagú volt, ott voltam én is Lajtoson és figyeltem az eseményeket, egészen beszippantott a történet.
    Városi gyerekként vidékre költözni tényleg nem egyszerű – átéltem – és sosem tűnik elsőre olyan izgalmasnak, mint amilyen valójában, így Boti kis túlmesélt története a barátainak különösen tetszett.
    Szívszorító volt Boti és Putnoki kezdődő barátsága és a tragédia, ami véget vetett neki.
    Összességében azt tudom mondani, hogy nagyon szép történetet hoztál nekünk, tanulsággal, keserédességgel és a gyermeki lélek hiteles ábrázolásával.
    Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂

  3. Már akkor elolvastam, amikor kikerült, de csak most van időm kritikát is írni hozzá.
    Ma megint elolvastam és még mindig kellemes olvasmány. Tetszett a nagyvárosból faluba költözős szituáció. Jó volt, hog megismerhettük a főszereplő gondolatait.
    A történet nyelvezete is tetszett. Nagyon könnyed kis történet volt.
    A végére egáltalán nem erre számítottam, de pont ezért tetszett.
    Az egész történet nagyon jól meg lett írva. Nagyon tetszett. 🙂

  4. Nagyon szépen köszönöm a véleményeket, lányok 🙂 Íróiskolai feladatra készült a novella, sokadik elvetett ötlet után ez lett belőle. Aggódtam, hogy egy ifjúsági, inkább lelkizős történet nem nagyon fogja felkelteni az érdeklődést. Kísérlet volt, a megadott “változás” tematikára, és még mindig visszajárok olvasni a véleményeket. 😛

  5. Csak most találtam rá erre a novellára, de rögtön magába szippantott: az emberek, a falu, mind valósnak tűnt, szinte testközelből szemléltem az eseményeke. Ott ültem Botival és a zöldhagymás-vajas kenyérrel; ott álltam a térdig érő gazban a kapunál és néztem a hintát; ott álltam az osztályban a kisfiú padja mellett, és figyeltem, ahogyan méregetik a régiek az újat. 🙂
    Nagyon tetszett, gratulálok. Köszönöm, hogy olvashattam, és bocsánat, hogy csak most. 🙂

  6. Szia! 🙂 Úgy tűnik, ez az én hetem, pár nap alatt két kritikát is kaptam a novelláimra, nagyon örülök neki 🙂 Ha jól emlékszem, ebben a novellában a hangulatteremtés, leírások kiemelése volt a feladat, ennek fényében egy olyan közeget kerestem, aminek íze-szaga-színe van. Persze, minden közegnek van, de ez volt számomra a legkedvesebb 🙂 Köszönöm, hogy írtál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük