Karakterábrázolás és hiteles testérzetek: avagy mi fán terem a polivagális elmélet, és miért hasznos ez íróként? – Kunos Anna cikke

Első ránézésre testérzeteket használni egyszerű, nem tűnik nagy dolognak pár helyre beleírni, hogy „Géza láttán megdobbant a szívem”. A zsigeri reakciók azonban rengeteg mindent elmondanak a karakterről, és arról, hogyan viszonyul a történésekhez – mélyebben, átérezhetőbben, mint magasabb szintű fogalmakkal („Géza tetszett nekem”). Ennek az eszköznek hatalmas ereje, hogy zsigeribb, ösztönösebb szinten ragad meg érzéseket, mint a verbális-gondolati szint, viszont éppen ezért nehéz jól használni, és sok író beleütközik abba, hogy az ilyesfajta érzelemábrázolás bizony nehéz.

Talán már közhelynek számít, hogy a testérzetek rengeteget mondanak el a karakter jelleméről. Ha egy családi veszekedés közben valakinek görcsbe ugrik a gyomra, az merőben más temperamentumot sugall, mint ha ökölbe szorul a keze, vagy a vér a fülében dobol. Az első esetben őszintén meglepődnénk, ha behúzna a vele ordibálónak, a másodiknál lehet, hogy váratlanul érne, de utólag érthetőnek érzenénk.

A példa jól jelzi, hogy intuitíve vannak fogalmaink, érezzük, mi működik és mi nem, viszont sok esetben ezek megérzések maradnak, nehezen szavakba önthetőek. Önmegfigyeléssel rengeteg dolog tudatosítható, de ezek egyféle evolúciós karakterhez tartoznak: a sajátunkhoz. Ezért lenne szükség a zsigeri reakciók egyfajta keretrendszerére – és véleményem szerint Porgas polivagális elmélete a pszichológia területéről egy alkalmas modell erre. Először a modellt vázolom, aztán rátérek arra, hogyan használható ez arra, hogy koherens képet adjunk karakterekről a zsigeri reakciók szintjén.

 

A belső szervek idegi szabályozásáért felelős vegetatív idegrendszernek két nagy része van, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer. A klasszikus felosztás szerint a szimpatikus idegrendszer felelős a készültségi állapotért, ide tartozik a klasszikus „üss vagy fuss” reflex. Szimpatikus aktivitás esetén a szívdobogás felgyorsul, az izmok megfeszülnek, a gyomor és bélműködés csökken – a szervezet felkészül a kemény fizikai igénybevételre, legyen az akár harc, akár menekülés.

Ezzel szemben a paraszimpatikus idegrendszer a regenerációért, pihenésért felelős. Ebben az állapotban az emésztés aktív, az izmok ernyedtebbek, és ebben az állapotban vagyunk képesek kapcsolódni és intimitást megélni.

 

Ez a klasszikus felosztás azonban nem magyaráz meg mindent. Porges kifejezetten a szív szabályozását vizsgálta. Azt kezdte el kutatni, hogy lehet, hogy a vegetatív idegrendszer felelős az ellazulásért és a bölcsőágyi halálnál a spontán szívleállásért is. Azt találta, hogy a szívritmust változtató idegnek (vagusnak) igazából két ága van, ami az evolúció során különböző fejlettségi szinten alakult ki.

Ez alapján három fejlettségi szintről beszélhetünk: halottnak tettetés; üss vagy fuss; szociális kapcsolódás.

  • Az első szint, a legősibb ág a megdermedés. A passzív elkerülés, lefagyás, disszociáció az a reakció, amikor az őz megdermed, mielőtt beleharapna a ragadozó. Ez a reakció jön elő akkor, amikor az ember életveszélyben érzi magát, de tehetetlen ellene. A szervezet ilyenkor a veszteség minimalizálása érdekében legátol minden felesleges funkciót. Ha úgy sem tud elmenekülni, legalább nem pazarolja a szervezet erőforrásait. Az egyén ilyenkor máshogy érzékeli a fájdalmat, így a halál kevésbé fáj; ha pedig végül túléli, nem pazarolta felesleges küzdelemre az erőforrásait.
    A vegetatív idegrendszer ezen komponense szabályozza a belet, a szívet, a tüdőt, és alapesetben ez felelős a homeosztázis fenntartásáért – egyébként valószínűsíthetően ez az ág felelős a gyermekágyi halálért, valami számunkra nem ijesztő, hétköznapi dolog előhozta a babákban ezt a szintű vészreakciót, és a félelemtől szó szerint megállt a szívük.
  • A második szint a szimpatikus idegrendszer szintje, ez aktiválódik akkor, ha az egyed úgy érzi, veszélyben van, de a veszély nem teljesen kilátástalan. Ez az ág is felelős a bél, szív és tüdő szabályozásáért. A klasszikus üss vagy fuss (fight or flight) vészreakció elég ismert. Amivel érdemes lehet kiegészíteni, hogy egyrészt ez működhet szavak síkján (verbális támadás, vagy kimenekülés a szituációból), másrészt ennek a reakciónak van egy alternatívája.
    Míg férfiakra inkább az üss vagy fuss válasz jellemző, nők esetében gyakran megjelenik egy ún. tend and befriend reakció, amit S. Nagy Zita* gondozás és közelségkeresésként fordított. Példa erre a mechanizmusra a gyerekek védelme, a többiek megnyugtatása, verekedők megbékítése. Fontos, hogy mind a két típusú reakcióra szimpatikus aktivitás jellemző (tehát fokozott izomtónus, heves szívverés, stb.), hiába keverhető össze a gondozás és közelségkeresés a felszínen a szociális kapcsolatteremtéssel**. Illetve a másik, amit érdemes megjegyezni, hogy statisztikailag a férfiak gyakrabban nyúlnak az üss vagy fuss reakcióhoz, a nők pedig a gondozás és közelségkereséshez, de ez nem egy fekete-fehér felosztás, minden nemnél előfordul minden reakció, csak eltérő arányban.
  • A harmadik szint (és a második ága a vagusnak) a legmodernebb. Ez felelős az önnyugtatásért, a szociális kapcsolódásért – és a szív mellett egyébként olyan izmokat idegez be, mint nyelésért, szemkontaktusért, hangadásért, fejtartásért, stb. felelős izmok. Szintén felelős a légzésért, illetve ez tartja gátlás alatt a második szintet, a szimpatikus idegrendszert.
    Erről az ágról lesz a legkevesebb szó, mivel (jó esetben) ez a komponens dominál a hétköznapjainkban, így ehhez viszonyítjuk a vészreakciók állapotát. Illetve fontos megemlíteni, hogy lejjebb ezek az állapotok diszkrét kategóriaként vannak kezelve az érthetőség kedvéért, de a valóságban a különböző idegrendszeri komponensek hangsúlyairól beszélünk.

Ezek a szintek alapvetően hierarchikusak, ha a legmodernebb ág tehetetlen, aktiválódik a szimpatikus idegrendszer, ha a második ág reakciói sem érnek semmit, akkor aktiválódik a harmadik ág. Éppen ezért az egyes szintekhez tartozó testérzetek bemutatásával jól fokozható a feszültség, például ha a regényben végig harcoló főhős az utolsó küzdelemben lefagy, amikor meglátja a szerelmét túszként. Az olvasó nagy eséllyel nem fogja tudni megfogalmazni, hogy csődöt mondott a szimpatikus idegrendszer, és az ősibb reakció lépett életbe, viszont a megfelelő zsigeri érzetek ábrázolásával intuitíven érezni fogja, hogy itt valami történt, valami változott, és a rossz irányba.

 

A karakterábrázoláshoz ez a modell három módon tud kapcsolódni: koherencia, észlelés és komplexitás.

Az egyes szintekhez és reakciókhoz minden esetben jellegzetes testérzetek tartoznak. Például a „földbe gyökerezett a lábam” a „hirtelen ólmos fáradtság lett rajta úrrá” „mintha egy fal választana el a világtól” „mintha nem is én mondtam volna” „a szívem egy pillanatra megszűnt dobogni” „elcsuklott a hangja” mind-mind az első szinthez tartoznak, a disszociáció élményét próbálják megragadni, van, amelyik inkább belülről, testérzetek szintjén, van, amelyik inkább kívülről. Ezzel szemben az „ökölbe szorult a keze” „csak arra tudott gondolni: el innen” „a gyomrom összeszűkült” „felborzolódtak az idegeim” „vöröset láttam a dühtől” a második szinthez tartoznak. A harmadik szintre lépés jele lehet az „elernyedt a válla” „az elmúlt napok feszültsége máris tovatűnt” „egyszer csak megkordult a gyomrom”.

A koherencia lényege, hogy az ábrázolt testérzetek és a viselkedés azonos szinthez és reakcióhoz tartozzon. Egy jelenetben akkor fognak hitelesnek érződni a zsigeri testérzetek, ha előrejelzik és kísérik a viselkedést. Ha valaki a testérzetei alapján a hármas szinten mozog, nem reális, hogy a következő pillanatban üvöltözik – és fordítva, ha valaki tiszta ideg, nehéz elhinni, hogy könnyű számára nyugodtan megszólalni.

Az eddigiek alapján talán már egyértelmű, hogy a rendszerek aktiválódása az észlelésen múlik. A karakter zsigeri reakciói jelzik, hogy nyugalomban, veszélyben vagy életveszélyben érzi magát, és éppen ezért rengeteget elmond az illető jelleméről, milyen szituációnál mennyire érzi magát veszélyben. Teljesen más képet kapunk egy harcosról, ha a barátnőjével flörtöl harc közben (biztonság), vagy ha a túszul ejtett, pánikoló barátnőt nyugtatja/a harcra figyel (veszély). És mi van, ha a badass főhős a barátnőjével flörtöl harc közben, de képtelen megszólalni az anyjával szembeni vitában (életveszély)?

Fontos, hogy ez az észlelés nem tudatos. Van olyan diák, aki feleltetésnél „megkukul”. Ő éppen ledermedési reakciót mutat, idegi szinten azt észleli, hogy életveszélyben van – és akkor is így észleli, ha tudatos szinten tisztában van vele, hogy nem fenyegeti semmilyen fizikai veszély, sőt, mivel egyébként tanult, még az egyes veszélye sem. Ugyanígy a badass főhős sem feltétlenül tudja, miért vált ki életveszély-reakciót az anyja, sőt, ha megkérdezik tőle, nagy eséllyel azt fogja mondani, hogy ő aztán nem fél a vén matrónától. Az olvasó valószínűleg szintén nem nevezné életveszélynek az anyját, ennek ellenére felépítettnek és hitelesnek fogja látni, ha egyszer csak kiderül, hogy az anya bántalmazta a főhőst gyerekként.

Ezzel el is érkeztünk a harmadik ponthoz, a komplexitáshoz.

Egyénre jellemző, melyik reakciót részesíti előnyben, vagy milyen arányban fordulnak elő nála a reakciók. Ezt meghatározza a hajlam, viszont a szervezet rá is tud tanulni bizonyos reakciókra. Például fentebb említett akcióhősünk reálisan a második szintet használja többet, azon belül is üt. Míg egy simlis szerencsevadász lehet, hogy szintén a második szintet használja a legtöbbet, de a fuss reakciót. Ha viszont valami hatalmas trauma éri az embert, ami ellen tehetetlennek érzi magát (főleg gyerekkorban, főleg többször – a családon belüli erőszak jellemzően ilyen), akkor a disszociatív reakcióra rátanulhat a szervezet, és ez jön elő akkor is, ha valaki véletlenül meglöki a tömegben.

Ezek a reakciók nem feltétlenül a maguk nyers, evolúciós ősformájukban jelennek meg. Az üss vagy fuss reakció esetén az ütés jelenthet verbális agressziót, ahogy a futás is azt, hogy mindent megígér valaki, csak, hogy meneküljön. Az egyes szint esetében a ledermedés sem feltétlenül fizikai, lehet, hogy az illető közben cselekszik, de lelki szinten azt éli meg, hogy nem ő cselekszik, nehéz a legapróbb mozdulat is, stb.

Az embereknek tehát van egy evolúciós karaktere, van egy reakciótípus, amit előnyben részesít a többihez képest, és ezt meghatározza a múltja és a tapasztalatai. Valaki inkább elfutós, vagy inkább szövetségeseket keres vészhelyzetben, más lefagy. Vagy valamilyen kombináció jellemző, például gyengébbnél üt, erősebbnél fut, vagy más felosztásnál srácokkal kapcsolatban bármilyen konfliktust lazán kezel, hármas szinten marad, de ha lányról van szó, a legkisebb problémára is menekülne.

Ezek szabadon variálhatóak, a lényeg, hogy az általa hasonlónak észlelt szituációkban hasonlóan viselkedik, tehát mondjuk a harcosunkat az összes harcban a kettes szint jellemzi, és az összes anyjával való vitában az egyes. De ha változik az észlelése, változhat a reakciója is, ha például a barátnőjét túszul ejtik, lehet, hogy a szimpatikus idegrendszer működésképtelenné válik, és a legősibb szint mechanizmusai lépnek életbe.

Ha a karakter következetesen van ábrázolva abban, milyen szituációban milyen jellemző szinten reagál mind zsigerileg, mind viselkedéssel, és ez illik a múltbeli tapasztalásaihoz, akkor az mélységet tud adni a karakternek, és koherensnek hat akkor is, ha adott esetben ki sem derülnek a konkrét tapasztalások. Mert intuitíven, ösztönösen az olvasó is fel fogja térképezni a karaktert, és érzi, hogy valami idegen a karaktertől. Hogy nem reális, ha a magas rangú katonának a kiképzés után a lefagyás az elsődleges vészreakciója, vagy ha a karakterek egyszer csak üvöltözni kezdenek zsigeri előzmények nélkül. Ezért érdemes végiggondolni a karakter jellemző evolúciós karakterét, hogy mikor és milyen reakciót használ sokat – és legfőképp, hogy miért.

Kunos Anna

szerkesztő, pszichológushallgató

*

Ha elmélyednél a témában, olvasásra ajánlom

  • Nagy Zita 2009-es cikkét: Polivagális Elmélet, új perspektíva a pszichofiziológiában: a vegetatív idegrendszer mint szociális idegrendszer.
  • A ketrecbe zárt fiú című könyvet Bruce D. Perrytől. A Tina világa fejezetben van szó a polivagális elméletről, de egyébként az egész könyv nagyon érdekes neuropszichológiai szempontból, és traumák ábrázolásához hasznos lehet. A könyv végén a hivatkozásjegyzék alapján tovább is lehet kutatni egy-egy témában.

 

*S. Nagy Zita: Az ő óráján tanultam a polivagális elméletről, és nagyrészt az ő tanulmánya és diái alapján írtam ezt az összefoglalót.

**Tudományos vita tárgyát képezi, mennyire élesen különül el a kettő, Porges eredeti elmélete a tend and befriend reakcióval nem dolgozik, de a későbbi adatok alapján ez a fight or flight társreakciója, így az egyszerűség kedvéért ide tettem be.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (12 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük