Karádi Kázmér: Mágikus 27: Egy M-fázisú ezoter térben létező metamatematikai probléma anaklitikus pszichofizikai megragadása – részlet

Ahhoz, hogy az ember eljusson a pilgrami egyetem központi épületétől az anaklitikus pszichofizika épületéig, át kell kelnie egy zen kerten. Én is így tettem, mikor felvettek az egyetem PhD hallgatójának. Max von Freuer professzor mellé osztottak be. Eredetileg a Mágikus 27-et szerettem volna kutatni, de a professzor lebeszélt erről az elvetemült tervről. Az volt a meglátása, hogy olyan mezei hallgatónak, mint amilyen én vagyok, a Mágikus 27 kutatása meghaladná az erejét. Hevesen gesztikulálva ecsetelte, hogy ebbe még az olyan Sober díjra jelölt tudós bicskája is beletört már, mint amilyen ő maga. Mivel tapasztalatlan voltam, hittem neki. Úgy gondoltam, ő csak tudja, mit beszél. Bár a Mágikus 27 nagyon csábító volt, talán az vonzott benne, hogy tényleg senki sem tudta bebizonyítani a metamatematikai univerzum, ezen sejtését. Egy szó, mint száz, én meg nagyon ki voltam éhezve a tudomány titkaira és az abból fakadó sikerekre, és – betudható fiatalságom lendületének – mindezt gyorsan akartam magamnak bebiztosítani. Mindezek mellett, persze, a téma is érdekelt. Izgattak a quadrixok, és ezek elmebeli megtestesülései. Mi más lehetett volna a kezdő kutatási területem, mint egy platói alakzat kognitív megragadásának folyamata és ennek a folyamatnak a fentoszekundumos nyakoncsípése? Nos, egy kis időre ezt a tervet húzta keresztül von Freuer. De tényleg csak egy kis időre. Hisz azt még a jó öreg Max sem sejtette, hogy a protonnyalábok neuroaxonális plaszticitása kapcsolatban áll a Mágikus 27 új keletű problematikájával. Max von Freuerról azt kell tudni, hogy az egyetemen eltöltött kutató éveinek aktív, 30 éves időszakában az idegsejtek axon molekuláinak protonbesugárzás során bekövetkező átrendeződését vizsgálta eltérő kognitív pszichológiai tesztfelvétel alatt. Jól hangzik. Nem igaz? Nos, tényleg jól hangzott. Olyan komolyan csengett. Mikor a szüleim megkérdezték a végzés után, hogy hova mentem dolgozni, és hogy mit fogok csinálni, elmondtam nekik von Freuer kutatásának címét. A hatás nem maradt el. Apám és anyám állának mélyen szántó esését filmre kellett volna venni. Csak egyetlen baj volt evvel a kutatási területtel. Egyrészt munkába állásom pillanatában magam sem értettem, hogy ez a fajta kutatás miről is szól. Másrészről, azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a Professzor sem volt teljesen tisztában, hogy mit is kutatott. Sőt, ennek igazi jelentőségét sem tudta felmérni. A laborban töltött évtizedei alatt a Professzor akkora adathalmazt gyűjtött a jelenségről, hogy igazán titánnak vagy legalábbis félistennek kellett volna lennie annak, aki rendszerezni akarta volna. Nos, itt jöttem én, ifjú titán, a képbe és rendszereztem. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy felcsipegettem a tudomány rostáján fennakadt aranyrögöket.

No, de ne szaladjunk olyan messzire. Ott tartottam, hogy ifjú PhD hallgatóként a zen kerten szándékoztam átkelni. Nem csak gyakorlati jelentősége volt ennek a tettnek. Bár ténylegesen, ezen tett által lehetett megközelíteni az intézményt, ennek a lépésnek szimbolikus értelme is volt. Ki rálépett a kertet átívelő híd mahagóni színű deszkáira, átlépett egy másik világba. Maga mögött hagyta a prózai valóságot és belépett a feemani ideák gyönyörűen szépséges paradicsomába. Roan Feeman, ez a játékos, Sober díjas fizikus volt az, aki egy Goldmann-Rubovich algoritmus variánssal megtervezte az intézmény előtt terpeszkedő kertet. A fizika zen mestere. Így hívták Feeman akadémikust. Sajnos vele már nem találkoztam. Másodéves koromban halt meg, ez az univerzummal cicázó lángelme. Halálának hátterében a túlzott kullog levél szívása állt. A kullog pipa füstje szépen tönkre tette a máját, tüdejét és a veséjét. Feemant még a szervátültetések sem mentették meg. Az a hír járta, hogy halálos ágyán titkárának felvázolta a Mágikus 27 rejtélyét, majd mikor rátért volna a sejtés bizonyítására, elakadt a lélegzete és meghalt. Vele együtt sírba szállt a bizonyítás is. Micsoda szerencsétlenség! Az egész egyetemi közösség gyászolta Feeman professzort. De be kell vallani, az anaklitikus pszichofizika kutatói, ha nem látták őket, öklüket az égbe emelve szidták az örök tudomány mezőire költözött kollégájukat. Ez csak is Isten vicce lehetett, hogy a nyakukba kaptak egy olyan sejtést, amit más zsenik sem tudtak megfejteni. Egy zseni megmutatta, hogy ő zsenibb a többinél. Egyes rosszmájú kommentátorok szerint, Feeman sem tudta a megoldást. Csak annyi történt, hogy halála pillanatában még elérte, hogy egy jól irányzott mókával kiszúrjon a híres kollégák publikumával. Állításuk szerint, talán úgy lehetne tömören megfogalmazni Feeman üzenetét, hogy „Oldjátok meg, ha tudjátok! De azt mélyen elhallgatom, hogy nekem se ment!”.

Szóval ráléptem ama híd mahagóni deszkáira. Mikor átmentem a hídon, elcsodálkoztam egyszerűségének és egyben bonyolultságának szépségén. A zen kert északi részén egy Júlia fraktál szemkápráztató végtelensége kacskaringózott, míg a déli része vakító, fehér kövek sivatagában, a randomitás isteneit éltető szétszórtságban, ébenfekete sziklákkal büszkélkedett. Maga a híd sem volt akármi. A Lorenzo attraktor trajektoriális síkját formázó íve négy vastag meteorvasból készült oszlopon nyugodott. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Azzal, hogy átkelek ezen a hídon, és majd belépek von Freuer irodájába, biztosítom magamnak a helyet ama nevezetes tudós istenek panteonjában. Valljuk be őszintén. Sober díjas akartam lenni. Tudják, hogy milyen háttér folyamat mozgatja a díj odaítélését? Az kérem politika. Csak húsz év, kutatásban eltöltött idő után látom tisztán ezt a folyamatot. De ezen nem lehet csodálkozni. Hisz emberek hozták létre, embereknek, emberek által odaítélve a díjat. Van egy mondás. A morknak is nyolc lába van, és mégis folyamatosan botlik. Ha a mork képtelen nyolc lábának rendezésére, ne csodálkozzunk azon, ha az ember két lábával így csetlik-botlik.

Ha a zen kertről ennyi szépet lehetett elmondani, úgy annál kevesebb jutott az intézetnek. Őszintén szólva, ez maga volt a förtelem. Semmi felemelő nem volt benne. Mikor beléptem évtizedeket repültem vissza az időben. Ötvenes évek puritanizmusát sugárzó, ütött-kopott asztalok, székek és fotelek. Természetesen el lehet azon gondolkodni, hogy mit is vártam. Az egyetem legszegényebb intézetébe mentem dolgozni. Olyan helyre, mely csak intellektuális orgazmust adott az arra járóknak, pénz viszont nem hozott. Ennek az intézetnek semmi köze sem volt a biotechnológiához, az albatari DNS és RNS mátrixok manipuláláshoz. Azt kell mondanom, hogy bennem volt a hiba. Kutyául nem érdekelt, hogy hogyan lehet az albatari embrió szemszínét, hajának hosszát megváltoztatni, vagy éppen hogyan lehet átépíteni a szülők képzésük ideje alatt felszedett információt tároló hippokrampalis neuronjainak tüzelési mintázatát. Engem a tudomány leghaszontalanabb ága érdekelt. Az izgatott, hogy hogyan vetnek árnyékot a kvantum szinten lejátszódó folyamatok a platói barlang hátsó falán.

***

(A szerző az írástechnikai játék egyik nyertese, művéről véleményt adunk.)

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/magikus-27″] A szerzőről[/button]