Sokakban felmerült a vágy, hogy szeretnék ők is látni, mit mond egy szerkesztő a művükre. Szeretnénk megajándékozni Titeket Karácsony alkalmából, így játékra hívunk minden kedves szerzőt.
Semmi más dolgod nincs, mint bemásolni a művedből egy kedvenc mondatot hétfő délig ide, a cikk alá.
Hétfő este nyolckor sorsolunk, és a szerencsés nyertes elküldheti az írása első öt oldalát, melyet Karácsonyra visszakap e-mailben lektori magyarázatokkal.
(Mindenkit várunk a játékba, akár felkerült az oldalra, akár nem; akár kapott korábban lektori véleményt, akár nem.)
Kezdem a játékot, de szerkesztést nem kérek. Köszönöm, de egy írásom már átesett rajta, legyen másnak is szerencséje.
Az idézett mondat valóban az egyik kedvencem, de előzmények nélkül vajmi kevésbé értelmezhető. Az előzmények:
A Kalászkirály vándorlása során feldúlt tanyára lelt, amelynek lakosait – csecsemőt is beleértve – lemészárolták a szökött katonák. Továbbhaladva utolérte a martalócokat, és megölte őket. Az egyik fiatal legény, a haldokolása közben elmondta, ő és a társa nem vett rész a mészárlásban, később csatlakoztak a csoporthoz, ártatlanok. Utolsó szavaival a kedvesétől búcsúzott el. A Kalászkirály – lelkiismeret-furdalástól gyötörve – megfogadja soha többé nem fog embert ölni. Itt következik az egyik kedvenc mondatom, ami szerzői beszólás a szereplőnek:
„Ó, dehogynem, mesém koronás kóborlovagja, sorsod kusza lapjait nem te írod, csupán éled!”
„A varázslat mindig szétfeszít, és a semmiből teremt valamit.”
Frances Hodgson Burnett: A titkos kert
” – Hatalmat akart, kisherceg! Aki hatalomra szomjazik, annak nem számít sem Isten, sem ember! – magyarázta Megara.”
Örömmel csatlakozom a játékhoz:
Ebben a térségben úgy ültek a Kis-Antilláknak nevezett szigetek, szigetcsoportok és zátonyok, mintha egy óriási magvető karjának egyetlen lendítésével szórta volna szét őket széles, félköríves sugárban.
Ide is beírom, mivel a facebookos megjegyzések hajlamosak elkeveredni.
Az enyém is szpojleres lenne, ezért kicseréltem benne a nevet egy olyan karakterére, aki ebben a történetben nem is szerepel. Remélem, ennyi „csalás” belefér. 🙂
„Még távolabb pedig, túl már minden világi hívságon és szenvedésen, utolsót rebbent Szelram al-Dorenna szemhéja, ahogyan a szelleme végső búcsút mondott halála helyszínének, teste pedig ott maradt a falnak dőlve, ahová még a démon ültette le.”
Egy próbát én is teszek…
„Huncutul elmosolyodott, amit bárki külső szemlélő félreérthetett volna, hiszen ez a mosoly semmiben nem különbözött attól, mintha egy szaftos pletykáról küldött volna SMS-t egy nem létező barátnőjének”
Szerkesztést én se biztos, hogy kérek (ha valami csoda folytán rám esik a választás), mivel nem nagyon van mit.
Üdv, jó játékot mindenkinek,
FP
Ez idézet igazából csak pár szó és hogy értsük, tudni kell, mi történt előtte 🙂
Az 1800-es évek Vadnyugatán járunk, ahova a főszereplő Doroti Evans véletlenül került. A Grayson cslád pártfogásába vette, miután Alex megmentette a banditáktól.
A legidősebb fiútestvér nem bírta megállni a piszkálódást, ezért Doroti kihívta őt egy párbaj-féleségre, ahol is be kell neki bizonyítani, hogy egy nő is képes fát vágni, vigyázni az állatokra, „cowgirlösködni”.
Éppen fát vágott kint, amikor megzavarták és elrepült a kezéből a balta:
„– Ha mindenkit így fogadsz, többet nem mentelek meg! – nézett a falba igen csak mélyen beleágyazódott baltára Alexander, fejétől talán harminc centire. „
„Feltartott kézzel lépett be az érzelmek háborújába, s egyetlen lövés nélkül adta meg magát, az ő szíve viszont vérezni látszott egy hóesésben tovasuhanó csalóka feromon-áttűnés miatt.”
Galád leszek: mivel nem volt kikötve, milyen műből legyen az egy mondat, én egyszem színdarab próbálkozásomból citálok most, amely verses formában íródott. Egy önjelölt hősről és az általa kiirtani szándékozott vámpírról szól – a szereplők fogadást kötnek, melyben azt vizsgálják, létezik-e jó ember, vagy mindenkiben ott lapul a gonoszság.
Vámpír:
– Nehéz szembenézni a csupasz tényekkel, ha az érzelmeink ellent mondanak, de sokkal nehezebb önmagunkba nézni és elfogadni az ott találtakat.
Egy szép mondat A Programozó Könyvéből, amikor az E/1-ben mesélő főhős végre odaülhet a két éve külföldre távozott, és rejtélyesen eltűnt Marton Béla asztalához:
„Érdeklődve vizsgáltam közvetlen közelről a felületén sorakozó tárgyakat, egy régi, lassan-lassan feledésbe merülő hajótörés maradványait, az idő tengerének parti homokjába süppedve megőrződött relikviákat: becsukott határidőnapló, kiszáradt, csorba üvegbögre, kólás konzervdobozban viseltes ceruzák és golyóstollak, két év előtti asztali naptár, benne egy november eleji napnál az utolsó tintával írt, bekarikázott bejegyzés: Gallia-expressz, ind. 22.05 Nyugati pu.”
Ki kellett zárnia agyából a reménytelenség képeit: Mark kétségbeesett igyekezetét, hogy még beszéljen velük; a kis vörös cseppet a szája sarkában; Lili világoszöld pulóverét, amit lassan átitatott a bátyja vére…
Nekem ez a kedvencem. Eddig. 🙂
„A kövek közt megült apró tükörszemek hangosan loccsanva hullottak szilánkjaikra ütemesen doboló lábuk súlya alatt, majd ugyanilyen játszi könnyedséggel öltötték újra magukra viharszürke ábrázatukat az elrohanó pár mögött.”
Még időben vagyok!
„ Miért fáj annyira, hogy nem tudlak elérni, amikor nem is tudom, ki vagy? ”
„Ha választhatok a Túloldalon aközött, hogy éberen megtapasztalhatom a csodáit, vagy hogy Alaric-kel legyek egy fény nélküli álomvilágban, akkor szemrebbenés nélkül az utóbbit választom.”
Kedves szerzők! Köszönöm a játékot! 🙂 Este nyolckor kiteszem a sorsolás eredményét.