Kántor Kata: A görnyedt fenyőfa

A patak szelíden robogott az erdőben, és nagy ívben kerülgette a fenyőfákat az útja során. Az egyik kanyarban lelassult a csobogás, egy hódvár tornyosult a patak elé. A gát évről évre nagyobb és magasabb lett, ahogy a hódcsalád szorgalmasan építgette, csinosítgatta. A hódgáttól nem messze egy idős fenyőfa görnyedezett, az ágai féloldalasan, foghíjasan meredeztek. Amióta csak kibújt a földből – ami idestova ötven évvel ezelőtt történt – engesztelhetetlen haragot érzett a hódok iránt. Azok ugyanis előszeretettel rágcsálták le legékesebb ágait, hogy abból folytassák az építkezést a gáton. Egyméteres magonc sem volt, amikor egy hód végzetes sebeket ejtett rajta, azóta szenvedés az élete. A soha be nem forradó sebeket a törzsén, az elvesztett ágakat és a púpos termetet még csak-csak elviselte valahogy. Amikor azonban szálfaegyenes fenyőtársaira nézett olyan szégyen fogta el, ami szinte megőrjítette.  Azoknak könnyű volt az élet. Dús lombjaik közt madarak fészkeltek, mókusok találtak menedéket, míg az ő huzatos ágait messze elkerülték. Amikor ember jött az erdőbe, hogy a legformásabb fenyőt karácsonyfának elvigye, felé se néztek. Egyetlen pillantást sem érdemelt tőlük. Pedig mennyire vágyott rá, hogy őt is szeresse valaki. Az ötven év alatt nem egyszer hallotta, hogy az igazán szerencséseket, a karácsonyfákat feldíszítik, körbetáncolják, ünnepelik. Boldogan halna meg, ha egyszer, csak egyetlenegyszer ő is átélhetné mindezt. De a hódok megfosztották az élet apró örömeitől. Régebben, ifjú korában még próbált hatni rájuk, kérlelte őket, hogy hagyják abba, de azok hajthatatlanok voltak. Mára már megszokta. Megtörten tűrte, ahogy újabb és újabb ága esett áldozatul a hódok éles fogának.

Szép tavaszi napon történt, hogy az a lány először felbukkant a hódvár környékén. Mosolyogva nézte a gátat, kutyatejből font koszorú sárgállott gesztenyebarna hajában. Sokáig észre sem vette, hogy egy fiú a görnyedt fenyő takarásából  őt nézi. Nem is nézte, bámulta. Nekidőlt a fának, a fenyő pedig megilletődve állapította meg, hogy az ember szíve dobog. Soha még ilyen közel nem jött egyetlen ember sem. „Ilyen érzés hát” – súgta a fenyő – „csodálatos érzés”. A lány hirtelen megfordult, mire a fiú szívverése felgyorsult. Ellépett a fenyőtől, és megszólította a lányt. Hosszan, nagyon hosszan beszélgettek a görnyedt fenyő alatt, ő pedig itta minden szavukat. „Bárcsak sohase mennének el” – kívánta, és az egyik ép ágával végigsimított a lány arcán.

– Találkozunk még? – kérdezte a fiú, és mélyen belenézett a lány szemébe.

– Szeretnéd? – kérdezte a lány.

– Szeretném.

– Akkor találkozzunk ennél a görbe fánál egy hét múlva – válaszolt a lány.

 Amikor meghallotta ezt a fenyő, a boldogságba még a gyökerei is beleremegtek. Úgy várta az új találkozót, hogy szinte fájt a gondolat is, hogy valamelyik nem jön el.

A napok lassan teltek, de az érzés, hogy valamit várni lehet, mindent megszépített. Fontosnak, mitöbb, megkerülhetetlennek érezte magát. Csodás volt az a tavasz, mint még soha, és még az sem szegte kedvét, hogyha egyik-másik hód ágat csent tőle. Másodjára a fiú jött előbb. Mezei virágokból szedett csokrot hozott, fütyörészve dőlt a fának, úgy várta a lányt. A görnyedt fenyőfa messzire ellátott, felsóhajtott, mikor látta, hogy a lány sem szegte meg ígéretét. Közeledett a kis erdei úton.  Amikor találkoztak, a levegő különös, meleg rezgésekkel telt meg. Kimondhatatlanul szép, és boldogító érzés töltötte el az öreg fenyőfát, beforratlan sebei kevésbé sajogtak, meggörnyedt háta kevésbé nyilallt.

A találkozók sűrűsödtek, a fiú és a lány egymásba szerettek, a fenyő pedig boldog szemtanúja volt az első tartózkodó kézfogásnak és az első szemérmes csóknak. Ujjongó szívvel hallgatta történeteiket, terveiket, és úgy érezte, lassan-lassan az életük részévé válik. Így telt el a tavasz, és így telt el a nyár is.

Ősszel azonban, amikor az idő hidegebbre fordult, a találkozások elmaradtak. A fenyő folyton a kis erdei ösvényt nézte, várta a lányt és várta a fiút, de azok nem jöttek. Lassacskán hótakaró alá került az erdő, a fenyő szíve pedig egyre jobban szomjazta a lány kacagását,  fiú szerelmes suttogását, és a történeteket. „Bizonyára közeleg a karácsony. Egyre több ifjú, szép fenyőfát vágnak ki – gondolta. –Bárcsak odaadhatnám magam a fiataloknak! Akkor tényleg az életük részévé válnék, mégha csak néhány hétre is.„ Aztán megborzongatta a valóság. „Hát kinek kellene egy ilyen korcs?” – kesergett. Búslakodásában azt is alig vette észre, hogy közeledett a fiú az ösvény felől. Egyedül volt, egy dobozt cipelt. Megdobban a fenyő-szív, érezte, ahogy a téli álomba szenderülő tagjai felélénkülnek. A fiú a dobozt a fenyő lábához tette, majd kinyitotta. Csillogó üveggömböt vett ki belőle, és a görnyedt fa egyik ágára akasztotta. A fenyő egy pillantra megdermedt a meglepettségtől, aztán érezte, ahogy megfáradt tagjait szokatlan melegség tölti el, az ősöreg erezetekben felgyorsul a keringés. Mind több és több dísz került a sokat megélt, göcsörtös ágakra, szalma-csillagok, fából faragott csengettyűk és színes, csillogó üveggömbök borítottak már minden ágat, amit a fiú felért. Utoljára a csillagszórók kerültek fel, de a fiú még nem gyújtotta meg őket.  Esteledett, mikor a lány is megjelent az ösvényen. Mire odaért, a csillagszórók már szikrákat hánytak. A lány kacagott a meglepetéstől, meghatottan karolta át a fiút.

– Jövőre saját karácsonyfával ünneplünk a közös otthonukban – súgta a fiúnak, a fenyőfa pedig előre irigyelte azt a szerencsés társát, a kiválasztottat, aki majd ott lehet a közös életük első lépéseinél.

A fenyő ezután sokáig nem látta őket. Ha nagyon hiányoztak, csak felidézte magában azt a megszentelt estét, a csillagszórók szikráit, és a melegséget, ami a hótakaró alatt is eltöltötte. Aztán várt. Tudta, hogy eljönnek még, tudta, hogy nem feledték őt, csak most más dolguk akadt. Komoly dolgok. Várta őket hóolvadásban, várta őket, mikor tavasszal megeredt a patak, mikor eljött a rekkenő nyári meleg, és akkor is, amikor újra szállingózni kezdett a hó. Végül eljöttek. Kézenfogva ballagtak, a lány a másik kezét gömbölyödő hasán pihentette. Gyermeket várt. Mikor közelebb értek, a fiú így szólt.

– Itt szép nagy fák vannak már, csodás bölcsőt tudok faragni bármelyikből. Csak válassz, és holnap eljövök érte.

A lány körbenézett, majd megakadt a szeme az öreg fenyőn. A fát elöntötte a boldogság. „Válassz engem, válassz engem” – susogta olyan hangosan, ahogy a szél engedte, görbe ágait felé nyújtotta.

– Legszívesebben ezt a göcsörtös fenyőt választanám. – mondta a lány és a görbe fa felé mosolygott, megsimította a törzsét. – De akkor hol ünnepelnénk meg a találkozásunkat? – morfondírozott tovább, majd egy közeli, sudár fára mutatott. – Az ott jó lesz!

A fiú egy szalagot kötött a kiválasztott fa dereka köré, majd elmentek.

Az öreg, görbe fenyő egész este sírt, kesergésében recsegtek-ropogtak az ágai. Elveszett az utolsó esélye is arra, hogy a fiatalokkal maradjon, hogy az életük része legyen.  Újra csak egy sudár fa lett a kiválasztott. Pedig a lány azt mondta, hogy legszívesebben őt választaná, őt a göcsörtös fenyőt! Hallotta, és tudta, hogy a lány igazat mond. Végre valaki őt akarja! „ Bár meghalnék!” – kiáltotta az éjszakába. – „Bár sújtana le rám a villám, hogy vége legyen a gyötrelmeimnek, vagy rágnák el törzsemet a hódok!”

Amint ezt kimondta, a felismerés mint egy villámcsapás, úgy szaladt át minden porcikáján. Aztán nevetni kezdett, olyan hangosan hahotázott, hogy köré gyűltek a hódok. Akkor a görbe fenyő beszélni kezdett hozzájuk.

Másnap a fiú fejszével a kezében jelent meg. Megrökönyödve megállt, mikor megpillantotta a görnyedt fenyőfát, ahogy az úton feküdt keresztben, kidőlve. Azonnal észrevette a törzsén az árulkodó jeleket.

– Hát ezt aztán jól elintézték a hódok – vakarta meg a fejét. – De ha már így van, akkor ezt viszem haza, legalább már nem kell kivágnom. Az asszonyka úgyis ezt akarta bölcsőnek.

Így történt, hogy a fiatalok, és az öreg, göcsörtös fenyő elválaszthatatlanok lettek. Minden éjjel ő ringatta álomba a gyermeküket, és percegve, susogva mesélt neki erdőről, patakról, mókusokról, és persze a hódokról.