Kalocsai Adrienn Éva: Non videri sed esse – 1. részlet

Prológus

Augsburg, 1866. március

Biztosak benne, hogy csalok – gondolta egykedvűen. Eleinte pokolian élvezte az egészet, később már csak a pénz motiválta, mára viszont az unalom váltakozott azzal a különös érzéssel. Néha még éjjel is rátört valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, amit hajnalig tartó görnyedés követett a könyvtárszobában.

–                   Nos, Uraim! Félek, Karl barátunk ismét leszedi rólunk a gatyát is – szólalt meg a város egyik legtekintélyesebb polgára kedélyeskedő hangnemben, Karlt azonban nem tudta megtéveszteni. Látta a feszültséget a szemében, mint ahogy azt is, hogy utolsó kártyalapját szorongató, elfehéredett kezébe kezd visszatérni a szín. Karl tudta, ez azt jelenti, rájött a vereségre és a „na jó, vesztettem de mi az nekem” figurát kezdi eljátszani. Régen kiélvezte volna a többiek vereséghangulatát is, most viszont csak le akarta zárni. Már hetek óta el volt döntve, hogy a mai az utolsó. Húsz perccel később, amikor távozott, felmarkolva a csinos kis összeget, még halványan hallotta a morgolódásokból kiszűrődő, jól ismert mondatot: „ Nem értem, hogy csinálja.”

Ahogy kilépett a hűvös éjszakába, megállt egy pillanatra, hogy a felszabadulás kellemes zsongással járja át a testét. Még nem látott minden részletet előre, de jó úton haladt, és tudta, hogy mindent meg fog tudni a maga idejében. Az első feladat kipipálva: piszkosul meggazdagodott. A felesége eleinte sokat aggódott, az egészet csalásnak érezte, amíg nem Karl  meglepetésére egyszer nagy komolyan kijelentette: – Ha az Úr bűnnek találná, nem adott volna ilyen képességet. – Akkor még nem tudták, hogy ez súlyos tévedés. Nem az Úrtól kapta.

Egy héttel később…

 Az asszony alig várta, hogy a kislány elaludjon. Óvatosan megpuszilta a haját és pár perccel később suhogó szoknyával, szinte berepült a szalonba, ahol férje háttal állt és éppen nagy gonddal próbálta kiválasztani az alkalomhoz illő szivart, meglehetősen gazdag szivargyűjteményéből.

–                   Végre! Már nem tudtam mire vélni, hogy ilyen sokáig elmaradsz. Mondd már, bevettek?

 Karl mosolygott és mellénye zsebéből elővette a dokumentumot. Az asszony gyorsan végigfutotta, majd amikor a két aláíráshoz ért felpillantott.

Nem is tudtam, hogy ennek a Langennek is Karl a keresztneve. A másikat viszont nehéz kibogozni. Biztos, hogy bizonyítani tudjuk ezzel, hogy csendes társak vagyunk a vállalkozásban?

–                   Én ki tudtam betűzni, nézd csak,  Nikolaus August Otto. Egyébként is Langen aláírása számít.  A felesége a nyakába ugorva ujjongott – Annyira büszke vagyok rád!

 Karl alig tudta megtartani kettőjüket a hirtelen lendülettől.

–                   De hisz, még csak most fogok hozzá a munkához. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy a kilenc év múlva bekövetkező csatlakozásig mire számíthatunk. Nem tudok semmi biztosat, leszámítva, hogy a grófnőt akkor kell megkeresnünk.

–                   Tudom, de addig is segítek a kutatásban. Langenék nem sejtenek semmit, ugye?

–                   Természetesen nem. Viszont nagy reményeket fűznek ahhoz a gázzal hajtott motorjukhoz, amit most készülnek szabadalmaztatni. Annyira vicces volt a lelkesedésük, hogy már kedvem támadt volna elhinteni egy kis információt. De ne aggódj, tisztában vagyok, milyen következményekkel járna. Azért kíváncsi vagyok, milyen képet vágnának, ha közölném velük, hogy láttam amint 1867–ben átveszik a párizsi világkiállítás fődíját.

Bécs, 1875. május

Miután kezet csókolt a grófnőnek, megvárta, míg hellyel kínálják, majd rátért a lényegre.

–                   Remélhetem, hogy a gyors és megtisztelő fogadtatás, amiben a grófnő részesít, nem puszta udvariasság?

A grófnő izgatottsága nyilvánvaló volt.

–                   Kérem, szólítson Terezának és amennyiben nem bánja, én is a keresztnevén szólítanám, Karl.  – hadarta a grófnő.

–                   Köszönettel elfogadom a megtiszteltetést, Tereza. – hajolt meg Karl ültében, de továbbra is várakozó tekintettel nézett a grófnőre. Pár, hosszúnak tűnő pillanatig Tereza farkasszemet nézett vele, majd hirtelen felpattant és hátat fordított.

–                   Tudom, hogy ki Ön és mi a jövetelének oka. De sok mindent kell elmagyaráznia. Egyrészt mindent tudni akarok, amit nem láttam a származásommal kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy miért van itt. Amint azt említettem, tudom a látogatásának okát, de a célját nem. Kérem, mondja, hogy mindenre képes és hajlandó választ adni.

Karl megkönnyebbülten sóhajtott fel.

–                   Ígérem, mindent megválaszolok,  legjobb tudásom szerint. Sejtettem, hogy rengeteg kérdése van, de higgye el, van elég türelmem hozzá, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy kilenc évet vártam, hogy Önt felkereshessem. Mit szeretne, hol kezdjem? – Tereza lassan megfordult, így Karl láthatta, a kíváncsiság és izgatottság mellett, félelem is tükröződik az arcán.

–                   Sokan vagyunk? – tette fel az első kérdést. Karl elmosolyodott.

–                   Nos, nem pont erre számítottam elsőre. Nem tudjuk, folyamatos kutatás zajlik, de azok száma, akiket már megtaláltunk, sem kevés. Talán ez lesz a legjobb válasz: a Földön élő emberek számához viszonyítva… kevesen, ám ahhoz képest, hogy tegnapig azt hitte, Ön az egyedüli a világon… sokan. – A grófnő nagyot sóhajtott, majd csengetett az inasának.

–                   Sok teát kérünk és egy tucatot a kedvenc bonbonomból…

                ***

1. rész

 „ Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?…

Irís, kinek ruhája pávapelyh,

Irís, kinek mosolyja a szivárvány,…

Idézd fel, amit még egy szem se látott:

a jövő falát érted–é kitárni mint kaput?…”

Babits Mihály: Himnusz Irishez

 1. fejezet

Ezer dolgot kell még csinálnom – gondolta Vid, miközben tápot öntött a macskák edényébe. Csak az egyik tekergett a lába mellett, ő viszont úgy tűnt, képes levegővétel nélkül, folyamatosan nyávogni. Miután visszament a házba, a biztonság kedvéért rákérdezett, látta–e ma valaki a másik kis kedvencet.

– Most, hogy kérded, tényleg nem szokott előfordulni, hogy kihagyja az étkezést – ráncolta a homlokát az édesanyja, mire Vid megütközve nézett rá.

–                   Nem szokott előfordulni? Hát én konkrétan még soha nem láttam rá példát, sőt két kaja között szívesen nassolta a féltve gondozott virágaidat. Úgyhogy legjobb lesz, ha nekivágok és megkeresem, hol bujkál a kis pamacsaival.

–                   Hát igen, valószínűleg ez áll a háttérben. Tegnap már úgy himbálózott a pocakja, hogy néha meg kellett állnia pihenni. Várd meg apádat, segít megkeresni őket.

–                   Nem, ez mindig az én feladatom volt. Kivéve, amikor a doktornő szülés előtt rátalált a vajúdó anyukára – jegyezte meg a fiú, arra a két esetre utalva, amikor Írisz, a nővére, aki még véletlenül sem orvos, hanem végzős történész hallgató, végig asszisztálta a cicák születését. Az egyik esetben, hajnali kettőkor felkelt és megkereste a cicát, mondván, megérezte, hogy szülni fog. Nem minden nap lát az ember olyat, hogy a nővére éjjel, hálóingben kuporog a ház külső lépcsője alatt és halkan duruzsolva, simogatással nyugtatja az éppen szülő macskát, aki annyira kihasználta a segítséget, hogy mire Vid odaért már a fejét tartatta az ideiglenes bábával.  A nővére ezt természetesnek találta, mint ahogy azt is, hogy amikor a hatodik cica is megszületett és már annyira elfáradt az anyamacska, hogy nem bírta kibontani a cicát a burokból, segített neki megoldani. Szó se róla, a fiú is szerette az állatokat, de a nővére elszántsága, amit emberek és állatok megmentésekor produkált, egyenesen félelmetes volt. Az udvarra érve elkezdte nevén szólongatni az állatot, mert gyakran előfordult, hogy elő nem bújtak ugyan, de visszanyávogtak. Hallgattak a nevükre, ha a Szürke és a Fehér névnek számít egyáltalán. Amikor ugyanis kölyökként a családhoz érkeztek, annyit gondolkodtak a neveken, hogy mire kitalálták, a cicák már arra hallgattak, ahogy színük alapján megkülönböztették őket. Vid körbejárt, de nem talált semmit, úgyhogy más nem maradt csak a padlás. Eddig eszébe sem jutott volna ott keresni, de idén észrevette, hogy a ház melletti diófa akkora már, hogy az egyik ága és a padlás kis szellőző ablaka közti távolság nem több 40 centiméternél, ami egy pocakos macskának még pont belefér. Felment hát a padlásra, ahol rátalált Fehérre, tipikus szoptató–fekvő helyzetben. Lement, hogy tejet hozzon, meg persze a jövevények érkezését is tudatni akarta a családdal.

–                   Hogy került a padlásra? – értetlenkedett az édesanyja, mire Vid előadta a diófás ötletét. Írisz telefonon tudta meg a fejleményeket, és ez teljesen kiakasztotta.

–                   Ezt nem mondjátok komolyan! Hogy képzelte, hogy nélkülem szül meg? Hány gombolyag van? Hol vannak? Fehérnek adtatok inni? – A család utólag megbeszélte, szerencse, hogy a lány nem volt itthon, elvégre a macskák 99%–ban egyedül is túljutnak ezen a krízisen, Írisz viszont túlaggódja magát.

Vid másnap délelőtt annak ellenére, hogy már így is sokat csúszott a tételeivel, meglátogatta a „padláslakókat”. Megvakargatta a szüléstől még mindig kimerült macskát, majd körülnézett egy kicsit a padláson, végül is gyerekkora óta nem járt itt.

*

Nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy nekiállt bóklászni a padláson a rengeteg régi holmi között, amikről kiderült, nem is mind kacat. Talált egy régi Singer varrógépet, aminek az alja szép kidolgozású kovácsoltvas volt és még a lepattogzott festék ellenére is látszott, hogy felújítva gyönyörű lehetne. Vid el is tervezte, hogy rábeszéli apját egy kis átalakításra, már látta is maga előtt a gyönyörű asztalt, amit majd kihoznak belőle. Aztán rábukkant egy háromkerekű, sárga biciklire, amin erősen látszott, hogy részt vett – Írisz révén – az I. Óvodás háborúban, majd ─ Vid közreműködésével ─ a II– ban is. Amikor kezébe akadt egy száz évesnek tűnő ékszerdoboz, már bánta, hogy csak most jutott fel a padlásra, ami valóságos kincses bányának bizonyult. A doboz üres volt, de hát minden valamire való kincsvadász megnézi, hogy nem duplafalú–e a kincsesláda ─ gondolta Vid, így ő is tapogatózott, forgatta, ütögette, de semmi. Eszébe jutott Írisz zenélő ékszerdoboza, ami modern volt ugyan, de ez elemeket úgy lehetett benne kicserélni, ha kiemelik az egész belső részt, amiben ez ékszerek vannak. Ez még megér egy próbát, gondolta, de ennek a doboznak a belső része nem tűnt kivehetőnek. Ahogy próbált rajta belülről fogást találni, a bal sarkánál érzett egy kis domborulatot. Ki akarta tapogatni, mi lehet az, mire egy halk kattanást követően az egész belső rész egy centimétert megemelkedett. Szóval mégis csak kiemelhető, gondolta a fiú, miközben óvatosan kivette a belső részt. Az, hogy üres volt a kettő közti rész, illúzióromboló volt, de hát nem is gondolta komolyan, hogy több száz éves aranyláncot fog találni. Rutinból megfordította azt a részt, amit kivett, hogy lássa az alját, hátha fel van tüntetve, mikor készítették. Majdnem kiesett a kezéből a doboz, annyira meglepődött amikor a belső rész alján meglátta a megsárgult borítékot, amit viasszal rögzítettek oda réges–régen. Mindig is közhelynek gondolta amikor egy regényben azt olvasta, hogy a főhős remegő kézzel nyit ki egy naplót vagy levelet. Ennyit a közhelyekről.

*

 –                   Haza kell jönnöd. Azonnal. Van még olyan vonat amivel hazaérsz?

–                   Ne idegesíts, baj van?

–                   Itthon minden rendben, nem az a gáz. Viszont nagyon fontos lenne, hogy itt legyél. Haza tudsz jönni vagy nem? – Vid hangja megijesztette Íriszt, hiába állította a fiú, hogy minden rendben van.

–                   Nem tudok. Hogy tudnék? Ha innen el is érek Pestre, nincs mivel tovább menni, se busz, se vonat. Mondd már, anyáékkal van valami?

–                   Már mondtam, hogy nem. Komolyan, semmi olyasmi. De valami történt velem, vagyis nem velem, de…mégis velem. A francba! Ezt nem lehet telefonon. Figyelj, ha nem tudsz hazajönni ma, akkor küldök szkennelve egy levelet, amit azonnal el kell olvasnod. Javaslom, ülve olvasd, az én lábaim majdnem összerogytak. És ha olvastad, nézd ki a legkorábbi vonatot holnapra.

Gyorsan elbúcsúztak, és miután elküldte a levelet, a szobában fel–alá mászkálva várta, hogy a lány visszahívja. Óráknak tűnt az a tizenöt perc, miután megcsörrent a telefon.

–                   Szórakozol? – kérdezte a lány, de a hangja bizonytalanul csengett.

–                   Szerinted? Pont arra van időm a vizsga időszak kellős közepén, hogy száz évesnek tűnő levelet fogalmazzak, szerezzek hozzá száz éves papírt, plusz egy nőt, aki hajlandó leírni, de nem ám akármilyen kézírással. Ja, és ne felejtsük el, hogy mindezt azért, hogy rémisztgessem a nővéremet, aki egy hét múlva államvizsgázik.

Miután ezt egy szuszra elmondta, néma csend lett.

–                   Írisz?

–                   Itt vagyok. – A lány hangja még mindig erőtlen volt.

–                   Na, mi van már? Elhiszed, amit ír?

–                   Nem hiszem. Érzem. Valahogy egyértelmű, csak nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Persze, leszámítva a nagyi sztorizását az ő nagyijáról és Deákot.

–                   Deákot? Én ezt pont nem vágtam. Te tudod mire gondolt?

–                   Már első olvasásra is azt gondoltam, hogy ez csak a tanárnő lehet, akinél a szakdolgozatomat írom. Deák Anna újkoros, de speciális területe a családfakutatás is. Nem fogja visszautasítani, ha találkozót kérek tőle, hiszen a levél írója látta, hogy együtt fogunk kutatni. Felhívom…

–                   Na várjunk csak, én azt hittem, győzködnöm kell, miközben én sem vagyok biztos benne, hogy nem csak szórakozik velünk valaki, erre te…

–                   Idefigyelj, ugyanúgy kiakadtam mint te, de valami fura történik, mert valahogy érzem, hogy igaz, sőt tudom, mit kell tennünk. A szerkezet egyértelműen a számítógép, a szavakat pedig a Google–be kell beírnunk, sőt biztos vagyok benne, hogy nem fogunk találni semmit, de nem is az a cél.

–                   Nem az a cél? Már megint túl okos vagy – forgatta a szemét Vid, bár ezt a lány nem láthatta.

–                   Komolyan mondom. Nem azért kell beírnunk, mert van róla valami, hanem mert ezeket a keresőszavakat valaki figyeli. Így fog megtalálni minket az a zarándok.

–                   Aha. És ha megtalál, itt hagyunk mindent és elmegyünk a „fogalmam sincs hova”?

–                   Pontosan.

–                   Írisz, az én maradék vizsgáimat jövőre is letehetem, de te jövő héten teljesen végeznél.

–                   Az államvizsgát is le lehet tenni jövőre. Értsd meg, ez a valami nem várhat. Életbevágó. Érzem.

–                   És én még úgy tudtam, hogy az idősebb, bölcs testvér feladata lebeszélni a hülyeségekről a fiatalabbat, aki még naiv és butácska. Hát mivé lett ez a világ? – Írisz nem tudta megállni nevetés nélkül.

–                   Ezt még egy dráma szakkörben is megdicsérték volna. Amúgy igazad van a fiatalabb testvér jellemzését illetően, ezért kell rám bíznod magad.

 *

 Ha meg is volt lepődve a tanárnő, nem hallatszott a hangján, amikor Írisz azonnali konzultációt kért.

Pedig a szakdolgozathoz is mindig két–három nappal előre beszéltünk meg időpontot, és azt már rég leadtam – gondolta a lány miközben a Szegedi Tudományegyetem felé tartott a villamoson. Négy óra múlt pár perccel amikor bekopogott a Dr. Deák Anna és Dr. Almási Pál nevével jelzett ajtón.

–                   Jó napot tanárnő, nagyon örülök, hogy ilyen hamar tudott fogadni.

–                   Jó napot, foglaljon helyet. Remélem nincs semmi baj.

–                   Egyelőre. Először is, hadd kérjek elnézést, hogy idetolakodtam, de olyan dolog történt, amit csak Önnek mondhatok el, bár semmi köze a tanulmányaimhoz. Szeretném, ha elolvasna egy levelet, de előtte el kell hozzá mondanom pár dolgot. Próbálom rövidre fogni.

Most már látszott a tanárnő arcán, hogy nem ért semmit, de kíváncsi volt. – Rendben. Hallgatom.

Írisz nagy levegőt vett, majd belefogott a történetbe.

–                   A 18. századtól a Szapáry birtokok számát gyarapította egy Mura–menti uradalom, melynek központja Letenye volt. Ez a 19. században Szapáry Etelka hozományaként került az Andrássy család birtokába és a 20. század első felében is ennek a grófi családnak a tulajdonában volt. Ezek eddig történelmi tények. Eléggé beleástam magam, mert eredetileg a letenyei Szapáry – Andrássy kastély történetéből akartam írni a szakdolgozatomat, de sajnos még a megyei levéltárban is kevés volt a forrásanyag egy ilyen terjedelmű munkához. A többit szájhagyomány útján hallottuk, nem kutattunk utána. Az öcsém és én számtalanszor hallottuk gyerekkorunkban a nagymamánktól az ő nagymamája történetét, akit Máriának hívtak és az I. világháború előtt a kastélyban dolgozott. A grófkisasszonyokat öltöztette, a hajukat fésülte, fonta. Mi imádtuk hallgatni, de más részletre sajnos nem emlékszünk, vagy többet nem is meséltek. Ma délelőtt az öcsém a padláson véletlenül talált egy nagyon régi ékszerdobozt, aminek rejtett része is volt, benne egy levéllel. Azonnal felhívott és átküldte. Ez az a levél, és kérem ne higgye, hogy szórakozunk.

A tanárnő szó nélkül vette át a levelet, feltette az olvasó szemüvegét és olvasni kezdett. Írisz azt hitte türelmes lesz, de nem bírt. Felállt és sétálni kezdett a szobában, időről időre a tanárnőre pislantva, aki csak egyszer adott le árulkodó jelet, hirtelen felvonta a szemöldökét, majd lassan visszaengedte. Most látta meg a nevét – gondolta Írisz. Miután végzett, felnézett a lányra, majd nagy nehezen megszólalt.

–                   Azt hiszem, még egyszer nekifutok.

De Írisz látta a szemében, hogy már eldőlt. A tanárnő háta mögé lépett, hogy ő is újraolvassa a megdöbbentő sorokat… már sokadszorra.

 Kedves Olvasó!

 Kénytelen vagyok ismeretlenül segítséget kérni Öntől. Hogy ezen írás az Ön kezébe került, nem véletlen. Tudom, hogy minden szavamat el fogja hinni, nem azért, mert bizodalommal vagyok irányában, hanem  mert egy kivételes adottságom révén előre láttam, kinek a kezébe kerül és mit fog tenni. Az én időmben senki nem tudja, hogy képes vagyok bepillantani a jövőbe. Nyilvánvaló okokból továbbra is titkolni szándékozom, de Önnek és a nővérének tudnia kell rólam és még egyebekről is. Ennek okáról jómagam semmit sem tudok, a jövőlátás nem ad magyarázatot. Csak feltárul egy esemény, egy név, esetleg egy dátum. Sokszor csak azt látom, hogy valakinek milyen érzései lesznek később.   Ezen levél írásakor 1913 – at írunk. Egyik látomásom szerint Ön ezt pontosan száz esztendő múlva olvassa. A másik látomásom szerint ezt a levelet a családi örökségemhez tartozó ékszerdobozom titkos rekeszébe rejtem, majd a dobozt egy korábbi cselédlányomnak adom, akit Máriának hívnak és már több mint két esztendeje nem szolgál nálunk. Az én szerepem ennyi, most jön az Önöké. A látomásom szerint a testvérek  – Ön és a nővére – a Zarándokot keresik Deákkal. Önök érteni fogják, amit én nem. A kereséshez egy szerkezet kell, amit abban az esztendőben már sokan birtokolnak, ezenkívül a következő szavakat kell felhasználniuk: „güssingi Zarándok”. Azt követően, hogy a szerkezetet használták a szavakkal, nem kell egyebet tenniük, mint várni a güssingi Zarándok látogatását. Neki is szerepe lesz a küldetésben, melyben Önöknek is feltétlenül részt kell venni.  Sajnálatos módon, nem tárul fel előttem minden, amit a jövő tartogat, de annyit biztosan kijelenthetek, ez idáig minden látomásom  megvalósult. Nem titkolhatom el, az életük meg fog változni e nemes feladat teljesítése közben. A harmadik látomásom fájdítja szívem leginkább. Bátyám egyik utódja meg fog halni, a küldetés teljesítése közben, amit viszont nem szabad megakadályozni, mert az Ő halála megment két másik utódot, akik nélkül az emberek elbuknának. Azt a tragédiát, hogy a két utód halála következzen be a harmadik helyett, Önöknek kell megakadályozni. 

Miután a levelet olvasta, nem marad sok idő e szomorú eseményig, talán egy–két hét. Ennél többet sajnos nem tudok. Hálás szívvel köszönöm a bátorságukat és elszántságukat. Isten óvja Önöket!

  Andrássy Borbála grófnő

 *

 Írisz egész éjjel forgolódott és folyton az órát nézte. Képtelen volt aludni azok után, ami történt. A tanárnő egyetértett velük abban, hogy a Google–lel kell kezdeni. Beírták a megadott szavakat és vártak. Úgy fél órája beszélgethettek, amikor csengett a tanárnő mobilja. Írisz látta, hogy  a tanárnő elsápad amikor a vonal másik végén a güssingi zarándokkal kapcsolatban érdeklődtek. Mindketten azt hitték, hogy a keresőszavakra internetes úton érkezik valami reakció. Az, hogy a férfi ilyen rövid idő alatt a mobilszámot is megszerezte, megijesztette a tanárnőt, mégis válaszolt a férfi kérdéseire, mivel már előre megbeszélték Írisszel, hogy nincs értelme elhallgatni sem a kilétüket, sem a levelet. Ráadásul a férfi, aki Tamás néven mutatkozott be közölte, hogy ő a güssingi zarándok és hogy a levelet látnia kell. Alighogy elküldték, a mobil újra csengett. És ez így ment egy jó darabig az este folyamán. A legfurcsább az egészben az volt, hogy ő egyáltalán nem félt. A tanárnő és Vid is jól bírták, de azért néha kijött rajtuk a feszültség, Írisz viszont csak izgatott volt. Alig várta a reggelt, hogy találkozzanak a zarándokkal, nem beszélve az utazásról. Még mindig nehezen hitte el, hogy másnap Erdélybe megy. Úgy volt, hogy reggel indul haza és a tanárnő is vele megy, de a zarándok közölte, hogy Vid és ő fognak Szegedre utazni, ahol egy „felvilágosító” kávézás keretében kiderül, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen.

A kiokosítást a zarándok tartja, mivel a jelek szerint egyedül ő van képben. Azt meg már előre leszögezte, hogy a „felvilágosodást” követően azonnal indulnak Erdélybe. Azután meg ki tudja, hol fognak kikötni. Még jó, hogy van útlevelünk – gondolta Írisz. Igaz, otthon van, de az öccse mindkettőjükét hozza majd. A tanárnő beleegyezését illetően először voltak kétségei, de Anna eddigi hozzáállása alapján Írisz biztosra vette, hogy velük fog tartani.

Hajnali fél 5–kor fogyott el a lány türelme. Úgysem alszom – gondolta mérgesen és kikászálódott az ágyból. Kilopakodott a fürdőszobába, hogy beálljon a zuhany alá. Csak a lakótársakkal lefixált 2 perces tusolásról lehetett szó, ugyanis alkalmazkodnia kellett mindenkihez, és azt évekkel ezelőtt pontokba szedték, hogy mikor, mit, hogyan és meddig lehet csinálni a lakásban. A fürdőszobára az vonatkozott, hogy éjfél és reggel 6 között csak 2 perces tusolás engedélyezett, hogy ne legyen túl zavaró annak, aki már vagy még alszik. Zuhany után kivasalta a ruhát, amit az utazáshoz kikészített, majd egy forró kávé mellett elolvasta a levelet újra.

 *

 Vid a legkorábbi járatokat nézte ki, így már dél előtt érkezett. A zarándokot fél egyre várták az egyetemen, mivel a tanárnő az irodáját nyugodtabbnak találta egy kávézónál. Amikor Írisz bemutatta az öccsét, a tanárnő felvetette, hogy a körülményekre való tekintettel nehézkesnek és feleslegesnek tartja a magázódást. Ráadásul még a negyvenet sem töltötte be, az egyetem falain kívül meg amúgy is utálta, ha tanárnőnek szólítják. Amikor Vid elővette a levél eredetijét, Anna minden kétséget kizáróan kijelentette, hogy megvan már annyi éves, amennyit az írója állít. Fél egykor olyan csend lett az irodában, hogy Írisz nagy sóhajtása zajnak hallatszott. Pár perc múlva Vid ki akart kukkantani a folyosóra, de a lányok türelemre intették. Már 20 perc is eltelt, amikor kopogtak. Vid két lépésre állt meg az ajtótól, ezért Anna intett neki, hogy nyissa ki.

–                   Jó napot. Nemesvölgyi Vid, ha nem tévedek.

–                   Igen. Tessék, jöjjön be. – Ahogy Vid elállt az útból és a férfi láthatóvá vált, Írisz rájött, mekkorát tévedett. A zarándok szóhoz valaki olyat képzelt, aki idősebb, nem ilyen jóképű, és főleg nem ilyen jól öltözött. Oké, azt nem várta, hogy középkorias úti köpönyege  legyen, amin vastagon áll a kosz, de az ingnyakú Tommy Hilfiger póló farmerral nem illett a képbe. Valahogy nem volt elég zarándokos. Úgy negyven körüli, határozott fellépésű férfi volt, olyan „laza vagyok, de szét nem esem” típus. Miközben a lányok is felálltak és elindultak bemutatkozni, a férfi elnézést kért a késésért.

–                   Ne haragudjanak, hogy nem jeleztem a késést, de elkeveredtem az útépítések miatt, és nem akartam az időt húzni azzal, hogy leállok telefonálni. Köszönöm a türelmüket. Anna nyújtott kezet először, majd Írisz is.

–                   Semmi gond. Deák Anna vagyok, ha javasolhatom, tegeződjünk.

–                   Köszönöm, így sokkal könnyebb lesz a későbbiekben. Molnár Tamás – nyújtott kezet Írisznek is.

Miután körülülték az íróasztalt, Tamás elkérte a levelet, de csak a papírt vizsgálta meg, majd visszaadta.

–                   Köszönöm, csak látni és fogni akartam, olvasnom már nem kell, fejből tudom a tartalmát.

–                   Mi is így vagyunk vele – helyeselt Írisz.

–                   Azt elhiszem – mosolyodott el Tamás. – Hát, az ember azt gondolná, hogy ebbe bele lehet szokni, de mindig nehéz elkezdeni, pedig már majdnem húsz éve csinálom. Amit most fogtok hallani egy sikergyanús mozifilm forgatókönyve is lehetne, de nem az. Ahogy azt a telefonban is mondtam, ezt nem lehet pár mondattal letudni. Tapasztalataim szerint minimum egy órát vesz igénybe, ráadásul nektek többet kell tudnotok, mint a többieknek, de az apróságokra majd út közben kerítünk sort, mert még ma Erdélybe kell érnünk.

Nagy levegőt vett, majd belefogott a történetbe.

–                   1972–ben születtem Bécsben. Anyám ágáról német, apám ágáról magyar származású vagyok. Még gyerekkoromban visszaköltöztünk anyám szülőfalujába, Hárspatakra, mert nagyapámnak felügyelnie kellett a nevelésemet, meg fogjátok érteni, hogy miért. Hárspatak ma Ausztriához tartozik, mivel két történész is jelen van, szükségtelen belemennem Trianonba, de a falu elhelyezkedése fontos. A mai Güssingtől, amit magyarul Németújvárnak hívtak, 12 km–re északnyugatra fekszik. Ezt a távolságot számtalanszor gyalogoltatta, futtatta vagy bicikliztette le velem a nagyapám, abban a reményben, hogy egyszer kiderül, olyan vagyok, mint ő. Az első csalódás akkor érte, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy édesanyámnak nincs semmilyen képessége, a második én voltam. Bár soha nem mondott ilyet, mindig nagy szeretettel tanított, de azért éreztem, hogy így volt. Mivel 16 éves koromig semmi jele nem volt, hogy bármilyen képességnek a birtokában lennék, rám bízott egy feladatot, amit képességek nélkül is el tudok végezni. Azt mondta, megbeszélte a többi zarándokkal és beleegyeztek, hogy én is az legyek. Így a nevelésem ebben a szellemben folytatódott. Most jön a neheze, ha a levél nem lenne, azt mondanám, próbáljatok nyitottan hozzáállni a dolgokhoz és őrizzétek meg a nyugalmatokat. A levél és az eddigiek alapján, ez nálatok felesleges, már így is nyitottabbak voltatok, mint eddig bárki a praxisomban. Gondolom, már belepusztultok a kíváncsiságba, hogy mit csinál egy zarándok. Én persze mindig is tudtam, hiszen egy zarándok unokájaként nőttem fel. A nagyapám tanított mindenre. A feladatom megkeresni a képességekkel rendelkezőket, ha tudnak a származásukról, akkor csak regisztrálom őket, vagy fogalmazzunk úgy, hogy felveszem őket a rendszerbe. Ha fogalmuk sincs semmiről, akkor a képességeiket, családi helyzetüket, munkájukat mérlegelve eldöntöm, hogy beavatom–e őket vagy nem. A mai eset sem egyedülálló, de azért ritka. Csak pár alkalomról tudunk, amikor olyanok beavatására volt szükség akinek sem képessége, sem származása nem indokolta. A grófnő szerint, aki nyilvánvalóan jövőlátó volt, de az akkori zarándokok nem találtak rá, ti is fontos láncszemei vagytok a gépezetnek, így tudnotok kell mindenről.

Tamás megállt egy pillanatra, hogy megkérdezze kaphatna–e egy pohár vizet, mielőtt folytatja. Anna felugrott, hogy vizet töltsön az előre odakészített pohárba.

–                   Ne haragudj, annyira izgulok, hogy kiment a fejemből. ─ Kávéval is kínálta a vendéget, gyorsan pótolva a mulasztást. Míg Tamás ivott Vid úgy érezte felrobban a kíváncsiságtól. Írisz is feszült volt, ezért kért is egy kávét, és amikor az első, nyugtató kortyot lenyelte, Tamás folytatta a történetet.

–                   Amikor a Figyelőm jelezte, hogy valaki rákeresett a neten a güssingi zarándokra, meglepődtem, mert régóta figyelünk jó néhány kereső szót, volt már, akit így találtunk meg, de általában a képességekre keresnek rá, mert megijednek a saját tehetségüktől. Ezt a keresőszót azonban senki nem használta még. Izgalmasnak ígérkezett, de amíg nem olvastam a levelet, nem is sejtettem, hogy

mennyire az. Hogy ti is értsétek, el kell mesélnem két korábbi jóslatot. Az egyiket az egyik leghíresebb jövőlátó, Karl Herder látta 1870–ben. Róla még fogok beszélni, de most fontosabb a jóslat. Karl látomása szerint az emberiséget a XXI. században nagyon komoly veszély fenyegeti. A veszélyt a zarándokok és a jóslatok segítségével sem lehet megelőzni. A veszélyforrást mindenképpen le kell győzni, ami a testvérek megtalálásával kezdődik és a védelem kialakításához vezet. A testvérekről Karl csak annyit látott, hogy egy fiú és egy lány. Mivel az egész rendszerünk Karl jóslatain alapszik, ne csodálkozzatok, hogy azonnal útnak indultam hozzátok. Több mint száz éve, minden zarándok tanulta, majd továbbadta ezt a jóslatot, így én is jól ismerem gyerekkorom óta. De álmomban sem gondoltam volna, hogy én leszek az a zarándok, aki végigviszi a testvéreket az úton. A jóslat annyira híres, hogy megtiszteltetés lenne bármelyikünknek. A baj csak az, hogy a felbukkanásotok azt is jelenti, hogy eljött az idő az összefogásra és az emberek megvédésére. Tudom, hogy már a XXI. században vagyunk, de valamiért úgy gondoltam, nem a mi életünkben kerül sor a küzdelemre. A másik jóslat jóval későbbi, 1956–ban került iktatásra. Egy olasz jövőlátó látomása újra említi a veszélyt, csak ez részletesebb leírást ad a testvérekről.

Írisz és Vid  gyors pillantást váltottak, majd újra Tamásra meredtek, aki látványos hatásszünetet tartott.

–                   A látó szerint a lánynak hullámos, hosszú, fekete haja van, a bőre hófehér. – Tekintete megállapodott Íriszen, akire tökéletesen illett a leírás, majd Vidre nézve folytatta – A fiú barna hajú és sötétebb bőrű. – Tamás várt, hátha szeretnének reagálni, de egyikük sem tudott megszólalni, úgyhogy elérkezettnek látta az időt, hogy megadja szegényeknek a kegyelemdöfést.

–                   Ez volt eddig a körítés, ami nélkül nem kezdhettem bele a legfontosabb magyarázatba. A képességekről van szó. Eddig csak a jövőlátás került szóba, de vannak mások is. Van, aki a múltat látja, van, aki képes befolyásolni mások akaratát, mások hihetetlen immunitással rendelkeznek. És hát van egy ritka, már csak részleges képesség, van aki képes változtatni a külsején. Őket alakformálóknak hívjuk. És ha most azt gondoljátok, hogy ez lehetetlen, egy ember ilyenekre nem képes, igazatok van. Egy ember tényleg nem. – Szeme végigpásztázta a jelenlévőket, de meglepő módon csak Anna és Vid arcán látott döbbenetet, Írisz arca inkább arról árulkodott, mintha erre számított volna.

–                   A képességeket azok öröklik – folytatta a zarándok –, akiknek ereiben nemcsak emberi vér csordogál, hanem egy másik bolygóról származó, hasonló faj vére is. Tekintve, hogy régóta csinálom már ezt, sejtem, hogy most melyik fázisban vagytok. A döbbenetet most váltotta fel a rémület. Légy szíves, mielőtt az „úristen egy UFÓ–val ülök szemben” arcot vágnátok, gondoljatok bele, több száz évvel ezelőtt érkeztek a Földre őseink, és az emberi fajjal való keveredés évszázadok során azt eredményezte, ha tisztán matematikailag nézzük, százalékos arányban tekintve , mindegyikünk nagyobbrészt ember, mint idegen. – Megállt, mert tudta, hogy ez már sok egyszerre. Írisz szólalt meg elsőként.

–                   Két magyarázat is felmerült bennem. Ez volt az egyik. – olyan tárgyilagos volt a hangja, hogy Vid, aki eddig a zarándokra nézett tátott szájjal, arckifejezésén nem változtatva most Íriszre bámult. A lányt annyira magával ragadta a „felvilágosodás”, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. A fiú bamba arcát látva lazán odaszólt neki.

–                   Tesóm, csukd be a szád, így hülyén nézel ki. – Annára nézett akiről lerítt, hogy ő is most csukta be a sajátját.

–                   Hát…én azt hiszem visszaadom a diplomámat.

Tamás elmosolyodott. – Arra semmi szükség, a  történelem nem változik ezzel a ténnyel, legfeljebb a megítélése. Ahogy látom, Vid még nemigen tud hozzászólni, úgyhogy lépjünk tovább a történetben. 1271–ben érkeztek egy űrhajóval, amit azonnal visszaküldtek a bolygójukra, mert nem maradhatott semmilyen bizonyíték, márpedig a 13. században nemhogy űrhajó nem volt a Földön, de semmilyen más technológia sem. Elrejteni sem volt célszerű. Ha még csak most bukkannának rá,

akkor is lebukás lenne, tekintve, hogy annak a járműnek az anyaga a Földön ismeretlen. Invázióról egyébként szó sem volt. Ehhez a számuk is kevés lett volna, hiszen 140 utasa volt az űrhajónak. Másrészt eleve nem ez volt a céljuk, hanem a túlélés. Fogalmazhatunk akár így is: menekültek voltak. Sajnos nem tudunk annyit róluk, amennyit szeretnénk, de vannak biztos információk a birtokunkban. Egyrészt a leszármazottak közül sokan „örökölték” az ősök történetét, persze szájhagyomány útján terjedt, a külvilág elől továbbra is titkolva. Másrészt, vannak híres múltlátók, akik ezeket igazolták, néhány információval kiegészítve. Az ősök története röviden így hangzik. A bolygón, ami nagyon hasonlított a Földhöz, egy olyan probléma merült fel, amit magas műveltségük és technológiájuk ellenére sem tudtak megoldani: elvesztették az utódnemzési képességüket. Mire találtak egy bolygót, ahol sokban különböző, de mégis hasonló, elnézést a kifejezésért „kompatibilis” fajra bukkantak, bolygójuk legfiatalabb lakosai 30 és 40 év közöttiek voltak. Jövőlátóik egyértelműen látták, egyetlen esélyük van a túlélésre, egy másik fajjal való keveredés. A legfiatalabbak közül választottak, a képességeik erőssége alapján, de csak az egyedülállókat. A jóslatok szerint a legerősebb képességűek a másik fajjal képesek lesznek utódokat nemzeni, sőt képességeiket nagy eséllyel örökítik. Egyetlen dologra kell csak figyelni, nem szabad felfedni a kilétüket, észrevétlenül kell beolvadni. – Tamás előredőlt, hogy elérje a poharát.

–                   Hát ennél észrevétlenebb nem is lehetett volna. – Vid megtalálta végre a hangját.

–                   Azért az emberek az elmúlt évszázadok során sokszor jártak nagyon közel az igazsághoz, de valahogy mindig lecsúsztak róla. Azt hiszik el, amit el akarnak hinni. Egyszer bizonyítékot akarnak, mert anélkül, hogy látnák, nem fogadják el, hogy a Föld nem lapos. Máskor elképesztő dolgokra képesek egy olyan, szintén nem látott „lény” nevében vagy „utasítására”, akit Istennek neveznek.

Anna megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. – Tudom, ez most lényegtelen, de pont a vallás jutott eszembe. A körülményekre való tekintettel, nehezen tudnám elképzelni, hogy akik idegen ősöktől való származásukkal tisztában vannak… szóval, gondolom, nem hisznek Istenben.

–                   Pontosan így van. Azok, akik mindent tudnak, még a középkorban sem követték a többséget. És nem azért mert hiányzott belőlük a konformitásra való hajlam, mert lássuk be, a hithez nem kell konformistának lenni, de ahhoz, hogy vallási szertartásokban vegyünk részt, igen.

Írisz felállt, tett pár lépést, de nem szólalt meg azonnal.

–                   Még nincs vége, ugye? Úgy értem, amit eddig elmondtál, nem tűnt veszélyesnek. Végül is azt, hogy békés szándékkal érkeztek, csakis túlélési céllal , már bebizonyították. Sőt, titokban is maradt, mert ha Vid nem találja meg a levelet, most az államvizsgára készülnék. Mások előtt még most is rejtve van. A levél viszont küldetésről, veszélyről, sőt, halálról ír.

Tamáson most először látszott, hogy rendezni kell a gondolatait.

–                   Számomra nem szokatlan, hogy olyan dolgokba kell belekezdenem vagy bekapcsolódnom, amiről még csak minimális információnk van. Szinte biztos, hogy Erdélyben fogjuk megtudni, hogy milyen veszélyről ír a levél illetve szólnak a jóslatok. A vezetőnk szerint…

–                   Vezetőtök is van? – kotyogott közbe Vid. – Elnézést.

–                   Semmi baj, ez azt jelenti, hogy elmúlt a sokkos állapotod. – nevetett Tamás. – Igen, mindig van egy főzarándok, akinek már jelentést is tettem tegnap este. Vele is fogtok találkozni, már ő is elindult, de az ő utazása…szóval bonyolult. Szerinte napok kérdése, és többet fogunk tudni, mint szeretnénk. Első utasítása az, hogy az erdélyieket vonjuk be.

–                   Nem mintha nem mennék szívesen Erdélybe – jegyezte meg Anna – de ha ott is a „felvilágosítást” kell tartanod, mire kellünk mi?

–                   Nem a titokba kell bevonni őket, hanem az eseményekbe. Ők már mindent születésüktől fogva tudnak. Ignác az erdélyi zarándok, Judit pedig jövőlátó. Nem a legerősebb, hármas besorolásunk alapján ő csak egyes, de nagyon nagy szükségünk van rá. És itt jöttök ti. Ignác egy telefonhívásra

indulna, de Juditot rá kell vennetek. A főzarándoknál iktatva van egy jóslat, miszerint a testvérpár hatására minden vonakodó, vagy rendszeren kívüli kötélnek áll. A rendszeren kívüli azt jelenti, hogy nem tagja a mai társadalmi hálózatnak, nem dolgozik, legalábbis nem hivatalosan, nincs társadalombiztosítása, még állampolgársága sem. Kevesen élnek így, nekik viszont muszáj. Aki ugyanis az alakváltó képességet örökölte, valószínűleg felbolygatná kissé az orvostudományt. Írisz felemelte a kezét, mintha jelentkezne.

–                   Mit is mondtál, honnan jön a főzarándok?

–                   Még nem mondtam, csak azt, hogy nem egyszerű neki. – folytatni akarta, de Írisz újra kérdezett.

–                   De nem azért, mert messziről jön, ugye?

Tamás elgondolkodva nézett a lányra, majd megrázta a fejét.

–                   Alakformáló ugye? – Anna és Vid meglepődve néztek Íriszre, Tamás pedig bólintott, de továbbra is a lányt nézte felvont szemöldökkel.

–                   Nem mintha nem nézném ki egy történészből, hogy okos, de feltételezem, hogy a tanárnőd sem buta, és az öcséd is nagyon értelmesnek tűnik …

Vid felháborodva szólt közbe. – Mi az, hogy tűnik?

Anna megmosolyogta Vid reagálását, de ő nem sértődött meg a megjegyzésen, mert tökéletesen értette, mire utal.

–                   Hát igen, nem állítom, hogy nem bosszantó a „diák túlszárnyalja a tanárát” érzés, de azért nagy büszkeség is, ráadásul volt pár évem, hogy megszokjam.

–                   Gondolom, de azért érdekes… – Tamás addig nézte Íriszt, hogy a lány nem bírta már tartani a szemkontaktust, majd válaszolt az eredeti kérdésre.

–                   Igen, a főzarándok alakformáló, de csak egyes besorolású, mint ahogy a többiek is már pár száz éve. – Vid azonnal lecsapott a témára.

–                   Pontosan mit értsünk ez alatt?

–                   Ígérem, mindenre válaszolok, amire tudok, de most nem állunk jól az idővel. – Vid csalódott arcát látva felsóhajtott – Na jó! Előre szólok, nem a kedvenc témám. Egyrészt, bár hozzászokhattam volna, egy kicsit bizarr még nekem is. Nem beszélve arról, hogy milyen felületes ismereteink vannak ezzel kapcsolatban. Annyi biztos, hogy az utóbbi évszázadok során, napjainkat is beleértve nem találtunk egyes besorolásnál nagyobb szintű alakformálót, pedig két múltlátó látomásait is birtokoljuk. Ezenkívül értékes információkat iktattunk egy szájhagyomány útján terjedő családi történetből. Egy dán alakformálóra bukkantak az I. világháború alatt az akkori zarándokok, aki egyedülálló módon nem szorult „ felvilágosításra”. A családja ugyanis meglehetősen komplex történetet ismert az őseikről, amit természetesen a kívülállók előtt titokban tartottak. Tőlük tudjuk azt a tényt, hogy az ősök bolygóján több száz éves űrkutatás előzte meg a Föld felfedezését, valamint azt, hogy nem csak ez a bolygó „ élhető”. Pár évtizeddel a Földre érkezés előtt érdekes felfedezést tettek. Találtak egy bolygót, aminek felszínét legnagyobb részt víz borítja, a légkör pedig gázok keverékéből, főleg nitrogénből és oxigénből állt. Kezdetleges életformát találtak, de mint említettem jövőlátóik tudták, hogy találnak majd olyan bolygót is, ami segít az ő problémájukon. És hát nem utolsó sorban, a múltlátók elbeszéléseit igazolva felfedték, amit saját képességükkel kapcsolatban tudtak. Eszerint a Földre érkezők között több hármas besorolású alakformáló volt, majd a 15. század végétől már csak kettes besorolásúak születtek, a 19. századtól pedig csak egyesekről van tudomásunk, egy 20. századi kivételtől eltekintve. A besorolásokat utólag tettük meg, a jellemzések alapján. A hármas szintű alakformálás egyébként megkönnyítette az ősök beolvadását a Földi közösségekbe. Meghökkentő különbségek nem voltak külső megjelenésben a két faj között, a magasság és a bőrszín viszont kirívó volt. És még valami. Talán ez furcsább, mint az összes képesség egybevéve. Az emberek a Földön akkor hasonlítanak egymásra külsőleg, ha közeli rokonok, meg persze az „alteregó” szituáció is gyakran előfordul. Ők viszont mind a száznegyvenen hasonlítottak egymásra, nem voltak teljesen egyformák, de azért az emberek között még most, az internet világában is időbe telik összeszedni ennyi hasonlót. Azt csak találgatni tudjuk, hogy miért alakult ki az alakformáló

képesség, de mindenesetre nem lehet véletlen, hogy az emberekre ez nem jellemző. Miért is lenne rá szükség utólag, ha a genetika eleve biztosítja a különbözőséget.

–                   Túlzás lenne azt mondani, hogy értem, de azért kapiskálom. Viszont még mindig nem tudtuk meg, hogy mit csinál pontosan az alakformáló. Tisztázzuk! – jelentette ki Vid – Farkassá tudnak válni?

Mielőtt Tamás válaszolt, Írisz hangosan felnyögött és bocsánatkérően Annára, majd Tamásra pillantott. – Én mindig mondom anyáéknak, hogy kispóroltak belőle valamit.

–                   Tamás nevetve tett megjegyzést arra vonatkozólag, hogy legalább vidám utazás vár rájuk, majd válaszolt. – A magasságot tekintve túlnőttek az átlag középkori, sőt az újkori embereken is. Ma már nem lenne meglepő, egy 190 cm magas kosaras mellett, de akkoriban kicsit erős volt. A bőrszín sem hatna meg senkit, mivel a rasszok létezése és keveredése már rég köztudott, és ami még fontosabb, elfogadott. Az ősök viszont valahogy úgy nézhettek ki, mintha a negroid a veddo–ausztralid és az europid rassz lett volna jól összegyúrva. Homlokuk csapott volt, amit Ausztrália őslakosainál, az abóknál figyelhetünk meg, a sötét göndör haj a negroidokra jellemző. Ráadásul mindkét rasszhoz sötét bőr tartozna, az ősök viszont olyan tejeskávébarna bőrszínnel érkeztek, amit nagyjából úgy lehetne elérni, ha az említett két rassz keveredne az europid rasszal.  És akkor ezt most próbáljátok összerakni. Képzeljetek el száznegyven nagyon magas, csapott homlokú, nagyon göndör hajú cappucinót, akik arcvonásaikban némileg különböznek, de mégis elmennek testvérnek is. Tudjuk, hogy nem egyszerre rohantak meg egy települést, hanem nyolc-tíz fős csoportokban, de azért mégis. Hátborzongató lett volna. Így viszont két-három alakformáló jutott egy csoportba, akik fehér bőrszint, egyenes hajat és homlokot produkáltak.

Vid kézfeltartással vágott közbe.

– Álljunk csak meg! A vérfarkas sztori megbukott, de azért ez sem gyenge. A haj, meg a bőr nem annyira hihetetlen, de a homlokcsont már meredek.

–                   Mondtam, hogy bizarr – helyeselt Tamás – És ez még nem minden. A magasságon is tudtak változtatni. Csaknem 2 fejjel voltak az akkoriaknál magasabbak, amit 1 fejnyi különbségre tudtak csökkenteni. De ahogy azt már említettem, őket soroltuk be a hármas szintbe.

–                   Ez egészen elképesztő – jegyezte meg Anna, csodálkozását nem titkolva. – Nem tudom elképzelni, mi késztethette a bolygójukon az ilyen képességek kialakulását.

–                   Sajnos erről fogalmunk sincs, de ne felejtsük el, hogy az emberi evolúció kutatás is nagyon érdekes tényeket tárt fel, nem beszélve arról, amit még fel sem tárt. Ezenkívül nem tudjuk azt sem, hol tartottak a saját fejlődésüket tekintve. A Földön is előfordul az evolúciós folyamat során, hogy egyes fajták kihalnak, mások pedig újonnan keletkeznek. Néhány emberfajta génkészlete teljesen eltűnt.

Ezen a  ponton Vidből kitört az újságíró. – Nem lenne sokkal célravezetőbb, ha nem titkolóznátok? Óriási előnyökkel járna célzott genetikai kutatásokat végezni. Lehet, hogy megoldást találnának halálos betegségekre, hisz mondtad, hogy a leszármazottak között vannak elképesztő immunitással rendelkezők. Nagyot léphetne előre a tudomány. Ráadásul, ha nem tévedek, iszonyatos energiát, időt és pénzt emészt fel a titok megőrzése.

A zarándok szomorúan nézett a fiúra. – Nem hibáztatlak. Egyrészt fiatal vagy még, másrészt a modern világ problémáit olvasod az újságban, nézed a tévében, érzed a bőrödön egy ismerős vagy egy rokon betegsége révén. De gondold át, amit mondtál. „Genetikai kutatások” tehát így fogalmazod meg azt ami számunkra úgy hangzik: légy szíves legyetek a kísérleti nyulaink. Ha tovább lépsz gondolatban, van egy másik probléma is. Szerinted mi lenne, ha mindannyian jelentkeznénk azzal, hogy „tessék, itt vagyunk mi, félvérek”, egy másik bolygóról származó faj utódai keveredve az emberekkel? Kérdezd meg a nővéredet, az emberek a történelem során a toleráns vagy az intoleráns oldalukat mutatták–e gyakrabban. Vajon mit tenne az emberi faj egy ilyen esetben, ha egyébként évezredek óta diszkriminálja és üldözi a saját fajához tartozókat vallás, bőrszín, nemzetiség, nemi hovatartozás vagy politikai álláspont alapján? Ugye nem gondolod, hogy szó nélkül lenyelnék és tovább lépnének?

Anna, aki végigbólogatta a monológot, továbbvitte a fonalat – Ez, sajnos igaz. Ráadásul ez az egész dolog nagyobbat durranna, mint eddig bármi. Ennél kisebb fajsúlyú dolgok is megkülönböztetést vagy üldöztetést eredményeztek. Amikor ugyanis az általad említett esetben történik diszkrimináció, mindig van egy réteg aki azt mondja „ nem szabadna ezt csinálni, hisz minden ember egyforma, mindegy, hogy milyen színű a bőre vagy melyik istenben hisz”. Én magam is számtalanszor hangoztattam ezt az óráimon. Csakhogy ebben az esetben éppen ez a lényeg. Kiderülne, hogy nem minden ember egyforma, amivel nincs semmi probléma, de szinte biztos, hogy ettől a többség megrémülne.

Vid nem adta fel. – Hát nem is tudom. Értem, mire akartok kilyukadni, de nem lehet, hogy csak idő kérdése? Lehet, hogy valamikor lesz annyira nyitott az emberiség, hogy elfogadja.

–                   Azt hiszem, Anna és Tamás pont ebben kételkedik – kapcsolódott be Írisz – Gondolj bele. Lehet, hogy ha a 19. században a rabszolga felszabadítás után Lincolnnak azt mondták volna, hogy „nem rossz, de a következő évszázadban lesz valaki, aki halomra öli a zsidókat, mert annyiba sem veszi őket mint a déliek a fekete rabszolgákat”, mosolyogva legyintene. Valószínűleg sokan remélik azt, hogy az emberiség nem követi el ugyanazokat a hibákat újra meg újra. Pedig elköveti.

Vid kihívóan nézett Íriszre – „ Rosszkor születtünk s nincs mód újralenni, nekünk csupán az élet csontja jut. És mégis egyre futok, egyre vágyom, s valamit keresek még e világon”

Tamás tanácstalanul nézett a lányokra, Írisz a szemét forgatta, Anna pedig meglepődve kérdezte – Ady?

–                   Nem. Babits – rázta meg a fejét Vid.

Írisz megadóan sóhajtott és Tamás felé fordult. – Na jó, gyorsítsunk. Babits Mihály 20. századi magyar költő és Vid azt akarja ezzel mondani, hogy igenis van remény. – A fiú elégedetten csúszott lejjebb a  fotelban.

–                   Filozófiát vagy magyart tanulsz? – érdeklődött Tamás.

–                   Kommunikációt és médiát tanulok, újságíró szeretnék lenni. Erről jut eszembe – szólt a lányokhoz – el tudtátok intézni az államvizsgát?

–                   Persze, kaptam halasztást. Tamás, van még valami, amit tudnunk kell?

–                   Hogyne lenne. De azt már később is elmondhatom. Készen álltok?