Kalivoda Lilla: Szél a szárnyam alatt

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

A holdfény sejtelmes derengésbe burkolta az ódon kastély szürke, málladozó falát, felfedve a rajta kapaszkodót. Egy báli ruhát viselő hölgy volt az. Miközben odalent, a földszinten vigadtak, ő kétségbeesetten igyekezett lejutni a magasból.

William későn vette észre az ismerős alakot, elvonta figyelmét az ablaktáblákon kiszüremlő fény, és a vidám muzsika dallama. Mire rákiálthatott volna, hogy másszon vissza, a nő már a semmi közepén kutatott fogódzó után.

Nem hitt a szemének. Élete huszonhat éve alatt számos furcsaságot látott már, ám ehhez foghatóval ez idáig még nem találkozott. Nem tudta, mitévő legyen: megszólítsa a lányt, kockáztatva, hogy az az ijedtségtől elveszíti egyensúlyát és lepottyan, vagy nézze tétlenül, miként öli meg magát.

Talán megbomlott az elméje – gondolta. Végtére is, mi mással lehetne magyarázni ezt az őrültséget? Ám a kisasszony néhány bizonytalan lépés után ráérzett a mászásra, és úgy került lejjebb és lejjebb a repkényborította falon, mintha minden éjszakáját azzal töltené, hogy díszes ruhájában kastélyok emeletéről veti ki magát.

Will végül a hallgatás mellett döntött.

─ Változott a terv, cimbora – suttogta ménjének, mialatt közelebb araszolt az épülethez, ügyelve rá, hogy észrevétlen maradjon. Figyelt.

Amikor a lány nagyjából már csak öt-hat méterre járt a földtől, megállt, s lopva körülnézett. Az udvar ezen része üres volt, csupán egyetlen árva bagoly kuvikolt valahol a lombok között.

Sóhaj szakadt ki belőle. Megrázta hosszú, vörös sörényét, mely dús csigákban omlott háta közepéig.
Ekkor történt a baj. Elvesztette egyensúlyát és hátra zuhant, egyenesen a sűrű magyalbokorba, mely olyan magasra nőtt, akár egy fa. A kisasszony szoknyája beleakadt az egyik kiálló, vaskos ágba, ami nem engedte leesni.

William elnevette magát.

– Ki… ki van ott? – érkezett a félelemtől remegő kérdés.

Will előre lépett, ki a fényre. Arcán kaján vigyor terült szét, nem tudta leplezni jókedvét, bármennyire illetlenségnek is számított kikacagni egy bajba jutott hölgyet.

– William vagyok, szolgálatára.

– Ne nevessen már maga tökfilkó, inkább segítsen!

– Úgy láttam, mostanáig egészen jól elboldogult egymaga is. Ígérje meg, amennyiben segítek, elmeséli, mit keresett a kastély falán. Szörnyen furdal a kíváncsiság.

– Ne beszéljen már annyit, siessen, mielőtt észrevesznek.

– Jól van, támaszkodjon a vállamra – utasította, miközben a bokorhoz irányította éjfekete lovát, melyről könnyedén felérte a hölgyet. Jól emlékezett, morcos ábrázata ellenére is gyönyörű volt. Ragyogó, zöld szeme lidércfényként csalogatta. Kedve támadt minden egyes kis szeplőjét megcsókolni, megízlelni dacosan összepréselt ajkát, és…

– Ha tapogatni mer, uram, én esküszöm, hogy többé nem lesz képes gyermeket nemzeni! – szakította ki gondolatai közül a kisasszony bosszús hangja.

– Harapós kedvében van ma, hölgyem, de nincs mitől félnie. Egy pillanat… – rántotta elő vadászkését –, és már készen is vagyunk. – Amint ezt kimondta, a lány máris az ölébe pottyant; szoknyája felhőként terjengett köztük, elfedve vöröslő orcáját.

A társadalom kigúnyolta a hozzá hasonló asszonyokat; élénk, zabolátlan hajkoronája, napcsókolta, szeplős bőre távol állt a klasszikus szépség-ideáljától, ám Willt éppen ez babonázta meg annyira. Olyan volt, mint a természet: vad és élő. Sosem rajongott a kókadozó, halovány leányokért.

– Köszönöm! – hadarta, és kissé ügyetlenül leugrott Árnyék hátáról, majd mit sem törődve zilált külsejével s félrecsúszott farpárnájával, futásnak eredt.

William követte.

– Hisz még a nevét sem árulta el!

– Miért? Hogy aztán szaladjon apámhoz, és eláruljon? Bolond, ha azt hiszi, kockára teszem mindazt, amiért oly’ keservesen megküzdöttem!

– Csak egy név! – kérlelte. – Az isten szerelmére, épp az előbb fenyegetett meg azzal, hogy elveszi a férfiasságomat. Gondolja tán, hogy megkockáztatnám az efféle bosszút?

Ez már hatott. A lány megállt, ránézett, és vigyorogva annyit mondott:

– Aislyn. Aislyn Hawthorne – azzal tovább indult.

William nem tágított.

– Nos, Ms Hawthorne, a körülményeket tekintve, úgy vélem, szökésben van. Szabadna érdeklődnöm, merrefelé tart?

Aislyn nem felelt. Orra alatt morogva valamit konok és kiállhatatlan férfiakról, tovább csörtetett az éjszaka sötétjében.

– Nincsenek tervei – szólalt meg Will néhány percnyi csöndes bolyongás után. – Nagy hiba, Ms Hawthorne, nagy hiba. Ha szökni kíván, nem árt kidolgozni a részleteket, már amennyiben sikeres szökést óhajt véghez vinni, nem pedig ilyesfajta módon kívánja felhívni magára szülei vagy választottja figyelmét. Utóbbi esetben azt javaslom…

– Fogja már be! – Aislyn arca dühtől vöröslött, immár nyoma sem volt az édes kis píroknak. Csípőre vágott kézzel meredt Willre. – Egyáltalán ki maga, és mit keres itt? Miért nem boldogít valaki mást? Tán nincs elég hölgy odabent?

– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy tucatnyi akad a kastélyban, ám jómagam nem tartozom a meghívottak közé. Utazgatok – az igazat mondta, még ha kissé kiferdítve is. Branbury keserédes emlékeket ébresztett fel benne.

– Utazgat? Hová?

– Ahová csak szeretné. Hetek óta járom az országot különösebb cél nélkül.

– Dezertőr? Szökött rab? Netán üldözött szerető?

William elmosolyodott. Különös – gondolta. Alig ismeri a lányt, mégis többet nevetett a jelenlétében, mint az elmúlt években összesen.

– Nem, egyik sem, mindössze élményeket gyűjtök.

– Legyen – sóhajtott Ms. Hawthorne –, egy darabon elvihet. De figyelmeztetem, ha egyetlen ujjal is hozzám ér, megkeserüli!

– Szavamat adom, hogy semmi olyasmit nem teszek, amit ön nem akar – a lány felé nyújtotta karját, és felsegítette a lóra.

– Köszönöm.

– Néhány mérföldre innen van egy fogadó, éjszakára megszállhatnánk ott.

– Nem! – Aislyn heves reakciójától Árnyék felnyerített. – Bocsánat, nem akartam ráijeszteni – szabadkozott, mialatt a férfi lecsitította az állatot. – Ahogy korábban említette, szökésben vagyok, nem örülnék, ha rám találnának.

William tudomásul vette, hogy Ms Hawthorne helyzetében kénytelenek lesznek elkerülni a főbb útvonalakat, s helyettük erdei ösvényeken kerülni. Ám minél beljebb merészkedtek az erdőbe, annál kevesebbet láttak, a növényzet sűrűbbé vált körülöttük, megfosztva őket a hold fényétől.

Mióta elhagyták a birtokot, útitársa egyetlen szót sem szólt hozzá, mégis fájdalmasan tudatában volt jelenlétének. Az asszony combja és karja keményen szorította, melle hátának súrlódott.

Rég volt már nővel. Túlságosan régen – döbbent rá. Szeretett volna végigsimítani a kisasszony lágy idomain, elidőzni dús keblénél, lapos hasánál, hogy aztán tovább folytassa a kalandozást csípőjénél. Ki akarta deríteni, miféle kincset rejtenek a combjához simuló lábak – hogy aztán elmerülhessen benne.

A gondolatra fészkelődni kezdett.

Ms Hawthorne nem örömlány – emlékeztette magát.

Elcsábíthatná, hisz oly’ könnyen magába tudta bolondítani a nőket; elég lenne néhány bók, egy-két apró érintés, hogy a másik folytatásért könyörögjön. Ó, hány ostoba leányt csalt már így az ágyába! Csakhogy Aislyn más volt, mint a többiek. Tüzes, harcias, vad.

Utazásuk kezdetén, szoknyája rejtekéből előrántott egy tőrt, melyet Will combjának ütőeréhez szorítva nyomatékosította fenyegetését. Ha a szúrás helye nem annyira pontos, William azon nyomban leteperi, hogy ott helyben magáévá tegye. Felizgatta Ms Hawthorne harciassága. Bizonyosan skót – állapította meg.

Később, amikor Will már úgy érezte, kellően eltávolodtak a kastélytól, megállította Árnyékot.

– Itt töltjük az éjszakát – jelentette ki.

Kezét a nő felé nyújtotta, ám az figyelmen kívül hagyva nemes gesztusát, leugrott. Magas sarkú cipője hangosan cuppant a sárban.

– Pompás!

Miután Will megitatta és kikötötte négylábú barátját, a nő mellé hajította derékalját.

– Az öné lehet.

– Nem kívánok az eddigieknél is jobban a terhére lenni.

– Ragaszkodom hozzá! Rendezze el, én addig megyek és kerítek néhány gallyat.

A ropogó tűz fényénél Will leplezetlenül bámulta Ms Hawthorne-t. Tekintete elidőzött magas arccsontján, dús haján, mely zuhatagként omlott le arca két oldalán. Jó lett volna belemarkolni, megszagolni, érezni az ujjai köré fonódó tincsek puhaságát.

– Mondja csak – törte meg a csöndet –, maga skót?

– Részben. Anyám skót, apám angol.

– Eszerint az édesanyjára ütött. Az apja minden bizonnyal…

– Tényleg a családomról óhajt csevegni? – szakította félbe a nő; hangjában ingerültség csendült, arcvonásai megkeményedtek. Will kényes témára tapintott. – Gondolom, kimerült.

Egy úriember minden bizonnyal megértette volna a burkolt célzást és készséggel belemegy a játékba, azonban Williamet jobban érdekelték a kisasszony titkai, mintsem hogy az etikettel törődjék. Mindent ki akart deríteni róla.

– Ami azt illeti, nem. Tartozik nekem.

– Mondtam már, ha hozzám mer érni, megkeserüli! – ahogy ezt kimondta, Aislyn rögvest nyúlt is a tőrért.

– Félreért, Ms Hawthorne! Nem áll szándékomban kihasználni a helyzetünket. Persze, ha egy kis melegségre vagy gyöngédségre vágyik, állok szolgálatára – kacsintott.

– Magával ellentétben, William, én fáradt vagyok. Ha kérhetem, térjen a lényegre.

Esze ágában sem állt megkönnyíteni a dolgát. Lustán megpiszkálta a tüzet és újabb faágakat hajított rá.

Elégnek bizonyult egyetlen pillantást vetnie a kisasszonyra, aki bosszúsan kapargatta a szoknyája aljára száradt koszt, hogy tudja, szó sincs semmiféle fáradtságról. Ms Hawthorne menekülni akart a kérdései elől.

Megköszörülte a torkát.

– Khm, nos, abban állapodtunk meg, hogy elmeséli, miért a kastély falán keresztül távozott, amennyiben segédkezem a kiszabadításában.

A nő szemében pajkosság csillant. William gyönyörűnek találta, a skót mezők esőáztatta zöldjére emlékeztette, épp annyira élénken tündökölt.

– Ön talán a bejárati ajtón keresztül szokott távozni, ha szökésben van?

– Nos, én inkább a titkos járatokat kedvelem. Tudja, a régi kastélyok tele vannak ilyesmivel.

– Jóllehet, mindazonáltal nem vagyok járatos a Branbury kastélyban.

– Ó, valóban? És, ha jól értelmezem, nem is kíván az lenni.

Aislyn tagadólag megrázta fejét.

– Értem – más válaszra számított. – Látogatóba érkezett?

– Ha elmondom, mit kerestem ott, és miért szöktem meg, békén hagy végre?

– Ma estére igen – felelte Will. Úgy döntött, egyelőre beéri annyival, amennyit a kisasszony meg kíván osztani vele, a többit ráér később kideríteni.

– Legyen… – Ms Hawthorne kényelmesen nekivetette hátát a mögötte magasodó tölgyfának, felhúzta lábát, s hosszú karjával átölelve azt, belefogott a mesélésbe. – Miután atyám kiházasította a nővéreimet, én következtem. Szeretett volna minél gyorsabban megszabadulni tőlem. Tudja, a külsőm és a természetem Skóciára emlékezteti, Kester grófja pedig híresen skótgyűlölő. Így tehát kapva kapott az első ajánlaton, ami lehetővé tette számára, hogy megváljon tőlem, egyszersmind előnyös rokoni kapcsolatot alakítson ki magának. Danforth grófjáról, a jegyesemről, úgy tartják, meglehetősen nagy vagyonnal és hatalommal rendelkezik.

Will egy pillanatra sebezhetőnek látta a lányt, ám mire pislantott, már nyoma sem maradt iménti gyengeségének.

– Tehát a házasság elől menekült.

– Igen. Soha nem terveztem, hogy férjhez megyek.

– Miért, tán olyan rossz lenne? Nem szeretne gyerekeket? Szerető társat maga mellé? – érdeklődött. Hisz minden nő erről álmodott. Vajon akkor a Miss miért ennyire makrancos?

A kisasszony habozott, gazdagon hímzett szoknyája szélét gyűrögette.

– Tudom, mit gondol most rólam, William, de maga ezt nem értheti.

– Hát fejtse ki, kérem!

– Én nem arra születtem, hogy némán, illedelmesen szolgáljak egy másik embert. Szabadságra vágyom ahelyett, hogy lenyesnék a szárnyaimat, és kalitkába tuszkolnának, hogy aztán holmi vénséges, kövér férfi kedvét lelje bennem! – fakadt ki Miss Hawthorne. – Lehet, hogy a nővéreim képesek így élni, nekem viszont nem megy. Kalandokra van szükségem! Arra, hogy lássam a világot, megismerjem az embereket, és hogy azt tehessem, amit csak akarok. Hát olyan nagy bűn ez?

– Túlságosan idealista.

A kisasszony horkantva talpra szökkent, láthatóan nem tudott ülve maradni.

– Ön is csak egy férfi, William! Nem is tudom, mit vártam magától. Kérem, felejtse el mindazt, amit mondtam. Holnap reggel egyedül folytatom tovább az utamat.

– Bocsásson meg, Miss Hawthorne, ha félreérthetően fogalmaztam. A kényszerházasságot magam sem támogatom, de a családalapítás nem ördögtől való dolog, ha kölcsönös szimpátián, netán szerelmen alapszik.

– És még én vagyok az idealista? – nevetett fel gúnyosan a kisasszony.

– Beszélt már egyáltalán a jegyesével? Bemutatták önöket egymásnak? Vagy úgy gyárt teóriákat, hogy valójában fogalma sincs, milyen ember Danforth? Vegyük például a külsejét: miből gondolja, hogy nagydarab?

– Láttam már. Futólag.

– Szóval látta – alig bírta elnyomni feltörni készülő jókedvét. – Említették már önnek, hogy a külső nem minden? Kevés hozzám hasonlóan tökéletes modorú és külsejű férfi létezik – mondta, lustán végigmutatva magán: sűrű, fekete haján, markáns arcán, melyet a nomád körülményeknek hála, mostanra némi szőrzet borított, elfedve ifjonti sebhelyét.

Jó partinak számított, s akadt idő, amikor ezt ki is használta.

Miss Hawthorne abbahagyta a járkálást. Tekintetét ráérősen végigfuttatta a férfin, hosszan elidőzve bizonyos tájékokon, kiemelt figyelmet szentelve izmos combjára. Arcáról semmiféle érzelem nem tükröződött.

Will mocorogni kezdett, a feltűnő figyelemnek hála ágyéka egyre jobban feszített. Ekkor, mintha a kisasszony megérezné kínját, hangosan felkacagott. Vihorászása ahelyett, hogy alábbhagyott volna, egyre illetlenebbé vált, hol térdét csapkodta, hol pedig oldalát markolászta jókedvében. Szeméből jókora könnycseppek csordultak ki.

Miután Miss Hawthorne lecsillapodott és elnézést kért kirohanásáért, hosszú órákon át beszélgettek. Kezdeti tartózkodása tovaillant, önfeledten mesélt gyermekkoráról, csínytevéseiről, arról, miként tört borsot nevelőnője orra alá. Ennek hála Will megtudta, hogy a mászás már egészen fiatalon a lételemévé vált. Kezdetben magas fákon rejtőzött el az őt kétségbeesetten kereső dajka elől, hogy aztán órákkal később, úgy téve, mintha mi sem történt volna, előbukkanjon.

Az ablakból való kimászás azonban csak tízéves kora körül kezdődött, amikor is anyja szobafogságra ítélte Aislynt, aki ahelyett, hogy nővéreivel a hímzés rejtelmeiben mélyedt volna el, kiszökött a kertbe, hogy a szakácsné fiával sárcsatázzon.

Will nem tudta nem észrevenni, mennyire kerüli az apjával kapcsolatos témákat, egyetlenegyszer sem említette nevét, ha pedig ő maga hozta szóba, rögvest másról kezdett csevegni. Mindketten a saját titkaikat hordozták.

─ Ön következik, William! Meséljen valamit.

─ Mit szeretne hallani, Miss Hawthorne?

─ Aislyn, hívjon Aislynnek. Unom már a formalitást. Különben is, magunk vagyunk.

─ Rendben, Aislyn. Maga pedig szólíthat Willnek, ha gondolja.

─ Nos, Will, árulja el, kérem, miért utazgat magányosan, céltalanul?

─ Maga miatt.

A nő megdermedt.

─ Tréfáltam. Valójában hasonló okok miatt keltem útra hónapokkal ezelőtt, mint ön.

─ Tán hozzá akarták kényszeríteni egy öreg grófnéhoz?

─ Nem egészen. Apám a halálos ágyán megígértette velem, hogy záros időn belül megnősülök. Szerette volna, ha tisztes emberként megállapodok, és utódokat nemzek.

─ És maga beleegyezett?

─ Igen. Apám mindig is jó volt hozzám, egyszer sem mutatta jelét megvetésének, noha haragudott rám az életvitelem miatt. Tudja, eléggé léhűtő alak voltam, nem vettem elég komolyan az életet. Ahelyett, hogy segítettem volna neki, vagy a feladataimmal törődtem volna, nőket szédítettem. Apám mégsem fedett meg. Nem is kellett, elég volt a szemébe néznem. Csakhogy túl önző voltam ahhoz, hogy törődjek a fájdalmával. A halála józanítólag hatott rám, egyszersmind megrémített. Nem könnyű egyik napról a másikra megváltozni, elköteleződni. Adtam hát magamnak néhány hónap haladékot. Úgy terveztem, bejárom az országot, aztán hazatérek, megnősülök és elfogadom a sorsomat.

─ Képes lenne feladni az álmait egy halott ember miatt?

─ Apámról beszél. De most már másként látom a helyzetet, mint néhány hónappal ezelőtt; rájöttem, hogy a házasság nem szükségszerűen rossz.

─ Megkérdezhetem, miből vonta le ezt a következtetést?

─ Bolondnak fog tartani.

─ Azért bökje csak ki!

─ A magamfajta utazók legkönnyebben úgy juthatnak élelemhez, ha betérnek nagyobb birtokok, kastélyok konyhájába. Meglepődne, mennyi maradék gyűlik fel. Szóval, Árnyékkal éppen az útba eső kastély konyhája felé baktattunk, amikor megpillantottam egy leányt. Olyan volt, mintha tündérmeséből lépne elő. Ott pörgött-forgott a harmatos fűben mezítláb, egyszerű, kopott ruhájában, én mégsem láttam nála csodálatosabbat egészen addig. A nevetése, a szeme, az alakja… megbabonázott. Hirtelen arra eszméltem, hogy vele le tudnám élni az életemet, mellette boldog lehetnék.

─ És ő, mit felelt?

─ Semmit. Nem beszéltem vele.

─ Maga tökfilkó!

─ Mit kellett volna tennem, megkérni a kezét? Ön szerint az hogyan vette volna ki magát? Hisz még azt se tudhattam biztosan, hogy szolgálólány-e vagy nemes kisasszony.

Másnap reggel sülő hús illata csapta meg Will orrát. Megkordult a gyomra. Két napja nem evett. Mielőtt észrevette az ablakon kimászó Aislynt, épp a kastély hátsó része felé tartott, ám a lány szökése keresztülhúzta számításait, és éhen maradt.

Nagyot ásított, megmozgatta elgémberedett tagjait – a föld hideg és kemény volt alatta, mindene sajgott –, és kinyitotta a szemét. Azt hitte, álmodik, ám akárhogy dörgölte szemét, az esti tűz mostanra parázzsá szelídült maradványa felett ott sült egy nyúl barnuló teteme.

─ Jó reggelt! – köszöntötte vidáman Aislyn. Kipihentnek tűnt.

─ Járt itt valaki, míg aludtam? – érdeklődött Will, aki nem értette a helyzetet.

─ Nem.

─ Lopta?

─ Istenem, dehogy! Én magam fogtam.

─ Maga?

─ Igen, én. Tán olyan hihetetlen? – villantott rá huncut mosolyt a leány.

─ Igen. Nem. Öhm, tulajdonképpen igen – feltápászkodott, muszáj volt közelebbről is megvizsgálnia a húst. – Nyugodtan bevallhatja, ha döglötten találta. Talán akad rajta fogyasztható rész.

─ William, semmi baja a húsnak, teljesen friss. Néhány órával ezelőtt még vígan ugrándozott.
Látva a férfi hitetlenkedését, hozzátette:

─ Ha nem hiszi el, megnézheti a tőrömet. Bármilyen meglepő, tudok vadászni. Sammel, a lovászfiúval gyakorta ejtettünk el kisebb vadakat. Ő tanított meg rá, tudniillik, a nagyapja vadász volt.

Szavait bizonyítandó, felemelte a tőrét – ezüst markolatát aprólékosan faragott minta díszítette: két, egymással viaskodó szarvas domborodott ki rajta –, a penge rászáradt vértől vöröslött. Aislyn kihasított egy darabot drága ruhájából, majd alaposan beletörölte a fegyvert, és lekanyarított vele egy darabka húst.

Will felé nyújtotta.

─ Egyen. Alig aludtam valamit a gyomra korgásától. Őszintén meglep, hogy apám emberei nem akadtak még a nyomunkra.

A nap hátralevő részét lovaglással és vitatkozással töltötték. Ahányszor megálltak pihenni, annyiszor kaptak hajba azon, ki vezesse Árnyékot. Rendszerint a kisasszony győzött, kellően éles nyelvvel rendelkezett ahhoz, hogy Will egy idő után feladja a küzdelmet. Legutóbb már meg sem próbálta meggyőzni; kelletlenül elfogadta vereségét, és az ágyékához nyomódó, formás fenék okozta gyötrelmet. Persze próbált belőle viccet csinálni: mélyen beleszagolt a vörös üstökbe, megszorította Aislyn széles csípőjét, és a fülébe lihegett, ám ezzel nem csak őt, de saját magát is tovább ingerelte.
Délutánra annyira kikészült, hogy a kelleténél jóval erőteljesebben ripakodott rá a folyton fecsegő nőre.

─ Az isten áldja meg, hallgasson már el! – Aislyn hangját túlságosan bujának, érzékinek és csábítónak találta. Csendre vágyott. Úgy vélte, ha elmerülhet gondolataiban, képes lesz kizárni testének ütemes mozgását.

Tévedett.

Hiába vizualizált maga elé undorító képeket, elméje szüntelenül visszakanyarodott Miss Hawthorne pőre testéhez. Olyan illetlen helyzetekben látta maga előtt, amilyenekben nem lenne szabad. Még nem. Ám hiába minden ígéret, a kéretlen jelenetek beették magukat fejébe, felébresztve legősibb ösztöneit.

Mielőbb könnyítenie kell magán – nyugtázta.

─ Bocsásson meg, nem állt szándékomban megbántani – szólalt meg végül.

─ Rendben, de soha többé ne merészeljen így beszélni velem! – Will tudta, hogy a nő komolyan beszél.

─ Természetesen.

─ Új ruhára van szükségem – váltott témát –, a jelenlegit nem ilyesfajta célra tervezték.

─ Magam is javasolni akartam már. Amint találunk egy falut, szerzünk önnek valami könnyedebb viseletet, bár attól tartok, az közel sem lesz olyan kényelmes, mint amihez szokott.

─ Nem, félreért engem, William. Férfiruhára vágyom, mint a magáé.

─ Hát hogyne, elfelejtettem, hogy skót – ugratta Will, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az Aislynhez hasonló, finom úrihölgyek nadrágra és ingre vágynak. Kester grófja minden bizonnyal belevörösödött volna a dühbe, ha fültanújává válik lánya botrányos kérésének.

Amint a nap veszített fényéből és narancsos derengésbe vonta az ég alját, Will úgy határozott, ideje letáborozniuk éjszakára. Egy folyóparti, erdős szegletet választott, ahol könnyen meghúzhatták magukat a vaskos fák takarásában.

Úgy másfél mérföldnyivel korábban aprócska kunyhóra lett figyelmes az erdő és mező találkozásánál. Vadászlaknak vélte, így hát miután Miss Hawthorne lelkére kötötte, hogy ne bóklásszon messzire, visszaügetett annak reményében, hogy szerezhet némi élelmet és tiszta ruhát. Na meg, hogy végre enyhülésre leljen; egész nap feszítette a szükség, alig várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Jól sejtette, a magányos faházban egy öreg vadász élt fiával; épp ínycsiklandó ragujuk fölé görnyedtek, amikor bekopogott hozzájuk. Ahogy kinyílt az ajtó, Williamet megcsapta az étel illata, szájában rögvest összegyűlt a nyál. Muszáj volt nyelnie, mielőtt előadhatta hazugságát.

Azt füllentette, hogy útjuk során rájuk támadtak, s ellopták mindenüket, köztük az összes holmijukkal. Szívből remélte, hogy a két férfi nem kérdez rá, miért csak az öccsének keres ruhákat.
Szerencsére az öreg készségesnek bizonyult, nyomban ugrasztotta fiát, hogy szedje össze, amit csak tud, és adja oda a jóembernek.

─ Menjen, hozza ide az öccsét, éjszakára meghúzhatják itt magukat – ajánlotta.

─ Köszönöm a kedvességét – felelte Will nyájasan –, de attól tartok, a sajnálatos incidens óta a testvérem… hogy is mondjam… bizalmatlan az idegenekkel szemben. Megérti, ugye?

─ Ó, hogyne – mondta az öreg. – Sajnálom, ami magukkal történt. Fáradjon be, kérem, míg a fiam vissza nem tér. Jó gyermek, tudja? Csak egy kissé lassú felfogású, ezért is költöztünk ide, távol a falutól. De mit járatom a számat itt össze-vissza, magát ez egészen biztosan nem érdekli.

Will megértően rámosolygott.

─ Ne szabadkozzon, kérem. Ha jól sejtem, kevés látogatójuk akad.

─ Bizony ám! Na várjon, készítek egy kis elemózsiát – azzal magára hagyta vendégét. Willnek erőnek erejével kellett visszafognia magát, hogy fel ne szürcsölje az előtte gőzölgő ragut. Eszébe jutott, milyen sok idő telt el azóta, hogy meleg étel került a gyomrába… leszámítva bájos útitársa prédáját. Még most sem merte elhinni, hogy Aislyn egymaga ejtette el az állatot. A legtöbb nő iszonyodott a vadászattól, a zsákmány feldolgozásáról nem is szólva. Persze, hogy Miss Hawthorne ebben is különbözött társaitól.

Az erdőbe visszatérve sehol sem találta a lányt, mindössze derékalja és egy nagy kupac száraz gally árulkodott arról, hogy ott járt.

─ Aislyn, visszajöttem! – kiabálta, felelet azonban nem érkezett.

Lehajította az öregtől kapott batyut, amiben néhány kopott ruha, némi kenyér és szárított hús lapult, és megindult az erdő sűrűjébe. Ám akárhogy kereste, nem lelte a nő nyomait.

Idegesség lett úrrá rajta, egyre vadabbul csapkodta az útjába akadó ágakat, mintha azok tehetnének Aislyn eltűnéséről. Gyomrát kétség mardosta. Magának sem merte beismerni, de legbelül attól tartott, hogy a gróf emberei rátaláltak a leányra.

Nem, az nem történhetett meg – hessegette el az elé toluló rémképeket. Gondosan odafigyelt arra, hogy kietlen tájakon barangoljanak, távol a falvaktól, birtokoktól.

─ Aislyn! – ordította immár torkaszakadtából, nyakán megfeszültek az inak. – Aislyn!

Benézett minden bokorba, kidőlt fa mögé. Tehetetlensége egyre magasabbra korbácsolta dühét. Nem lett volna szabad magára hagynia! Tudhatta volna, hogy abból csak baj lesz. Aislyn éppoly nyughatatlan természetű, akárcsak a folyó.

─ A folyó! – döbbent rá. – Hát persze.

Nyomban a folyó csobogása felé iramodott, s sűrűn fohászkodott azért, hogy a kisasszony valóban ott legyen. Gondolni sem mert az ellenkezőjére.

A távolban megpillantotta Aislyn formás sziluettjét, amit sejtelmes derengésbe vont az alkonyi nap vöröse. Gyönyörű volt. A folyó közepén álldogált, drága selyem- és brokátruhájában, melynek színe csak még inkább kiemelte égő haját, miközben kétségbeesetten igyekezett megszabadulni a kelmétől. Arca haragosan eltorzult. Minden sikertelen próbálkozással egyre jobban és jobban csücsörített ajkával. Willnek kedve támadt megcsókolni. Aztán eszébe jutott, mennyire haragudott rá felelőtlen viselkedése miatt.

─ Ó, Will, de jó, hogy itt van! – szólította meg Aislyn. Vonásai ellágyultak, szája mosolyra kunkorodott, hogy aztán észrevéve a férfi rosszkedvét, bánatosan legörbüljön. – Baj van tán?

Will fújtatott, igyekezett úrrá lenni haragján, ám szavai így is maró gúnytól fröcsögtek.

─ Baj? Azt leszámítva, hogy felforgattam magáért az egész istenverte erdőt, dulakodás nyomait keresve? Az égvilágon semmi!

─ Nézzenek oda, William, maga aggódott értem! – évődött vele Aislyn. Láthatóan szórakoztatta a férfi kiszolgáltatott helyzete.

─ Mókásnak találja?

─ Ami azt illeti, igen. Jaj, ne vágjon már olyan fancsali képet, az apámra emlékeztet.

Ez hatott, Will egyáltalán nem akarta, hogy a lány az apját lássa benne. Semmi apai érzelem nem volt benne.

─ Látja, máris jobb – kihasználva óvatlanságát, lefröcskölte a folyó hűs vizével. Túlságosan távol álltak ahhoz, hogy Willt néhány cseppnél több elérje. Ösztönei azonban azt súgták, menjen minél közelebb, annyira, hogy ujjait könnyedén végigfuttathassa a kisasszony átázott ruháján, hogy lefejtse róla azt, és tenyerébe vegye jól megérdemelt jutalmát, a formás, feszes halmokat, melyek most mintha egyre szaporábban emelkedtek-süllyedtek volna.

Will észre sem vette, mennyire megváltozott köztük a levegő. Sűrűbbé, fojtogatóbbá vált.

─ Hoztam ruhákat – remélte, hogy a gyors témaváltással megtörheti a kettejük közt megjelent feszültséget. – Idehozzam?

─ Igen, köszönöm – a lány hangja karcos volt, alig értette, mit mond.

Will sarkon fordult, hogy teljesítse ígéretét, és hogy gyáva módon elfusson Aislyn elől. Már épp elérte az erdő szegélyét, amikor meghallotta, hogy az a nevét kiabálja.

─ Will, röstellem, hogy erre kell kérnem, de segítene kioldani a fűzőmet? – lesütötte tekintetét. – Egyedül nem boldogulok.

Ördög és pokol! A nap folyamán annyiszor maga elé képzelte már ezt a mozdulatsort, hogy megszámlálni sem tudja. Másra sem vágyott, mint lyukról lyukra kibújtatni a zsinórt – hol ráérősen, hol kapkodva. Erre most, tessék, Aislyn maga kéri, hogy tegye meg.

─ Már vártam, mikor kér meg rá – úgy döntött, viccel üti el a helyzet komolyságát.

Kibújt cipőjéből, levetette kabátját, majd áthúzta fején megizzadt, lenvászonból készült ingjét, és már épp készült kigombolni nadrágját, amikor Miss Hawthorne ráripakodott.

─ Mégis mit művel? – kérdezte nyakig elvörösödve.

─ Azt hittem…

─ Rosszul hitte! Csak annyit kértem, segítsen kioldani a fűzőmet. Mindenféle hátsó szándék nélkül.

Hát persze, Will elsőre is értette, mit szeretne, ám az egész napos kínzása után úgy vélte, ennyi tréfát megérdemel. Bár azt ő maga sem sejtette, hogy ilyen sok ruhadarabjától fog megszabadulni, mire megállítják. Ahogyan Aislyn, úgy Will sem volt közömbös a lány számára.

Jólesett belegázolnia a hűs vízbe, szívesen megmártózott volna benne, hogy lemossa magáról az út porát és a bőrét ragacsossá változtató verítéket.

Aislyn mögé lépve gyengéden elsimította a vörös tincseket, melyek pontosan olyan selymesnek bizonyultak, ahogyan azt elképzelte; napfénytől illatozott, mint a kisasszony bőre.

A lány keze finoman remegett, miközben a fűzőbetét tűit igyekezett eltávolítani, mely után Will könnyedén lecsúsztathatta róla finom felsőruháját, hogy aztán kínzó lassúsággal bújtassa ki a fűző zsinórját. Légzésük egyre szaporábbá vált, Will immár semmit sem hallott a folyó csobogásából.
Aislyn türelmetlenül mozgolódott.

─ Maradjon már nyugton! – szólt rá. Túlságosan élvezte a lány kiszolgáltatott helyzetét, azt, hogy végre elégtételt vehet mindazért, amivel lovaglás és pihenés közben kínozta.

Nem volt ostoba, tisztában volt Aislyn eltúlzott, ringatózó mozdulataival, melyek arra irányultak, hogy Will vágyát egyre magasabbra korbácsolják. De most, hogy rajta volt a sor, minden pillanatot kiélvezett.

Ahogy a fűző meglazult és széttárult előtte, felfedve az alatta lévő selyem alsóruhát, megérintette a nyakrész alól kikandikáló, friss sebhelyet és leheletkönnyű csókot nyomott rá.

Aislyn úgy rántotta ki magát szorításából, mintha tüzes vassal égetnék. Messzire hátrált.

─ Mégis mit képzel, William, mi a fenét művel? – ordított rá. Tekintete parázslott.

─ Csupán elvettem a jussomat.

─ Hagyjon magamra, kérem, szeretnék megfürdeni, mielőtt teljesen besötétedne!

Will azonban nem törődött vele, gondolatait egészen más kötötte le.

─ Hol szerezte? – kérdezte.

─ Mit?

─ A vágást.

A lány habozott.

─ Biztosan akkor történt, amikor beleestem a bokorba – felelte végül. – Most menjen el, kérem!

Megelégedett a magyarázattal. Egyelőre.

Szótlanul kigázolt a folyóból, és magára hagyta Aislynt. Későre járt.

Az elkövetkezendő napok egybeolvadtak. Reggeli után összeszedelőzködtek, majd rövidebb pihenőket tartva, az egész délelőttöt és délutánt utazással töltötték. Kietlen, vadvirágokkal teli mezőkön és sűrű erdőkön haladtak át, rendszerint vízközeli táborhelyet választva éjszakára.
Aislyn napról napra egyre jobban megnyílt előtte, jó kedélyű történeteket mesélt magáról és azokról, az apja szolgálatában álló emberekről, akiket barátainak nevezett. Elmesélte, miként tanult meg vadászni, és hogyan rémítette halálra Eleonore nevezetű nővérét egy döglött mókusnak hála, amit az ágyába csempészett.

Will szerette hallgatni ezeket a rövid, bensőséges kis történeteket, úgy érezte, általuk egyre közelebb kerül a lány valódi személyiségéhez. Néha ő maga is kedvet kapott a regéléshez. Hol kellemetlen, hol vicces históriákkal kápráztatta el a kisasszonyt ifjúkori önmagáról, ami egy idő után kimondatlanul is versennyé fajult köztük. Egymást túllicitálva igyekeztek kínosabbnál kínosabb emlékeket feleleveníteni.

Akadtak pillanatok, amikor annyira belevesztek egymás szavába, hogy észre sem vették az őket körbeölelő világot, míg máskor egyazon csendbe burkolózva hallgatták a természet nyugtató hangjait, melyet egyedül Árnyék ütemes patadobogása tört meg. William idejét sem tudta, mikor érezte magát ennyire szabadnak. Aislyn volt a szél a szárnyai alatt, azok alatt a szárnyak alatt, melyek elfelejtették – vagy talán ezelőtt nem is tudták –, hogyan kell repülni.

Az esték azonban egészen más hangulatban teltek. Szótlanul meredtek a lángokra és egymásra. A napok múlásával egyre többször kapta azon a lányt, hogy a sercegő-pattogó tűz lobogásán át vizslatja. Nem testi adottságait, hanem őt magát. Ez is valami olyasmi volt, amivel Will korábban még nem találkozott. Mintha huszonhat éve során teljesen más életet élt volna.

Aislynnel ellentétben őt viszont nagyon is érdekelték a másik külső értékei, melyek a férfiruhának hála még szembeszökőbbé váltak. Vonzónak találta a lány kelleténél kissé feszesebb alkatát, melyet ugyanakkor tökéletesen ellensúlyoztak megfelelő helyen lévő domborulatai. Lovaglás közben még inkább tudatába került ezeknek a domborulatoknak.

A hepehupás talajon való ügetés következtében Miss Hawthorne feneke szüntelenül ágyékához csapódott, háta pedig egybeolvadt Will mellkasával. Mégis, a karja volt a legrosszabb, sehogy sem találta a helyét. Ha a gyeplőt tartotta, akkor Aislyn mellei súrolták, ha pedig a csípőjébe kapaszkodott, nos, akkor gondolatai egészen vad fantáziákat hívtak életre.

Őszintén remélte, hogy a vég óráiban feloldozást nyer majd bűnös gondolatai miatt, s ugyanezt kívánta útitársának is, aki felismerve a férfi feletti hatalmát, csábítóan rájátszott mozdulataira. A hét vége felé egyre leplezetlenebbül flörtöltek, ám apró, gyermeteg érintéseknél tovább nem jutottak, és azok is inkább tűntek viccelődőnek, mintsem komolynak.

A dolgok akkor változtak meg végérvényesen, amikor egyik este, gallygyűjtés közepette Will véletlenül megpillantotta a meztelenül fürdőző nőt. Az esze azt súgta, felejtse el, mit látott és térjen vissza a tűzrakáshoz, ám kevésbé racionális fele arra ösztökélte, hogy maradjon.

Utóbbira hallgatott.

Éjjel nem jött álom a szemére, Aislyn nedvesen csillogó, sikamlós melle kéretlenül belopózott elméjébe; újból és újból maga előtt látta, miként meri rá a lány a hűs vizet, s dörzsöli át a telt halmokat és megkeményedett bimbókat.

Hirtelen nagyon szűk lett a nadrágja.

Másnap álmosságtól kótyagos fejjel ballagott sötét ménje oldalán. Hajnalban eleredt az eső, és ami kezdetben szelíd szitálásnak indult, kitartó zuhogássá fajult. Will túlságosan veszélyesnek ítélte a lovaglást, ám minél előbb fedezéket kellett találniuk.

─ Pocsékul fest, William – állapította meg a nyeregben ülő kisasszony. – Cserélhetnénk.

─ Semmi szükség rá, köszönöm.

─ Tudja, attól nem lesz kevésbé férfi, ha elfogadja a segítséget.

─ Szívet melengető az aggódása, Aislyn, de higgye el, jobb így nekem – azt már csak gondolatban fűzte hozzá, hogy ekképpen végre megszabadulhatott a nadrágba, ingbe, mellénybe öltözött nő csábító látványától.

Nagy sokára találtak egy barlangszerű képződményt, amit a háborúk alatt átvonuló katonák hagyhattak hátra. Ekkora azonban már mindhárman átfáztak, és bőrig áztak. Miss Hawthorne egész testében reszketett.

─ Össze kellene bújnunk – ajánlotta Will.

Aislyn válaszul horkantott.

─ Megbolondult, ha azt hiszi, bedőlök a trükkjeinek.

─ Nézze, kisasszony – kezdte –, dacoskodhat, és halálra fagyhat, vagy végre félreteheti az átkozott előítéleteit és megpróbálhat józanul gondolkodni. Mit gondol, ha az a férfi lennék, akinek hisz, nem használtam volna már ki a helyzetet? Számtalan alkalmam nyílt volna rá, mégsem tettem. Őszintén sajnálom, hogy a múltban rossz tapasztalatokat szerzett, de azt hittem, kiismert már annyira, hogy tudja, miféle ember vagyok. És most, ha megbocsát – félrevonult a barlang falához. Megrázta homlokához tapadt tincseit, melyekből szanaszét fröcskölt a víz.

Tombolt benne a düh, sértette, hogy a társa olyan kevésre tartja. Remélte, hogy az együtt töltött idő során valami mélyebb kötelék alakul ki köztük. Tévedett.

Finom szorítást érzett a vállán.

─ Sajnálom, Will.

Aislyn nem mondott többet, csak letelepedett mellé és szorosan hozzábújt, fejét a férfi mellkasára hajtotta. Will átkarolta és együtt figyelték a szűnni nem akaró esőcseppek táncát.

Később, amikor Miss Hawthorne megszólalt, nyoma sem volt a korábbi feszültségnek.

─ Még meg sem köszöntem, hogy segített megszöknöm. Talán nem is sejti, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy velem maradt. Ha apám ránk találna…

─ Azt hiszem, valahogy megbirkóznék a gondolattal, hogy feleségül kell vennem.

─ Téved – Aislyn hangja elkomorult, két szemöldöke között gondterhelt ránc jelent meg. Will eddig észre sem vette a halvány, függőleges vonalat, mely arról árulkodott, hogy gazdája nem először aggódik. Gyöngéden végigsimított rajta.

─ Biztosíthatom, hogy…

─ Ha apám ránk találna, megöletné, mielőtt egy szót is szólhatna.

Az éjszakát, sőt még a másnap délelőttöt is a barlangban töltötték, és ha Willen múlik, tovább is maradnak, ám a kisasszony ragaszkodott ahhoz, hogy útra keljenek. Félt, hogy rájuk találnak.

─ Van bármilyen úti célja? – kérdezte a férfi, noha őszintén remélte, hogy messze még az elválás. Megkedvelte a lányt, tüzes természetével és megfejthetetlenségével együtt. Bár, ha egészen őszinte akart lenni magával, több volt ez puszta szimpátiánál. Vágyott rá, arra, hogy elmerülhessen benne… és igen, arra is, hogy megismerje, társalogjon és évődjön vele. Hogy boldoggá tegye. Új, mocorgó érzés csiklandozta szívét.

Bajban volt. Nagyon nagy bajban. Mindazonáltal tudta, hogy csak egyféleképp teheti boldoggá: ha szabadon engedi.

─ Nincs – felelte Aislyn szűkszavúan. – De bármikor magamra hagyhat, már így is sokat tett értem. Nem várom el magától, hogy kockáztassa az életét.

─ Ellenkezőleg, szórakoztat! – Önző disznó, korholta magát. Nem készült fel a búcsúra. Még nem.

─ Akkor talán vadászhatnánk. Megmutathatnám, hogyan ejtettem el a nyulat, és akkor végre hinne nekem.

A kisasszony arca felragyogott, ahogy a vadászatról beszélt. Hevesen gesztikulálva magyarázott technikákról, csapdáról, arról, hogyan faraghatnának íjat és nyilakat. Annyira fellelkesült, hogy nem érdekelte Will arra vonatkozó figyelmeztetése, hogy forduljon meg és nézzen előre, csak legyintett és továbbsorolta terveit a kacskaringós út szélén haladva.

Egy szemvillanásnyi idő alatt történt. Aislyn belelépett a laza, átázott földbe, amiben bokáig süppedt, majd ahogy kirántotta lábát, megbotlott egy kiálló gyökérben és hátrabucskázott. Will utánakapott, de már nem érte el.

A lány nyögve végiggurult a domboldalon, ágak, levelek és kavicsok martak belé, végül egy puffanás kíséretében megállt.

Will ereiben megfagyott a vér. Mit sem törődve az ingatag talajjal, utánaeredt, ide-oda csúszkált, tenyerébe szúrós indák és tüskék martak, ahogy lendületét próbálta fékezni. Látta, hogy Aislyn a bokorban hever.

─ Az ég szerelmére! Jól van? – kérdezte mellé érve. A lány koszos arcát könnyek csíkozták, fájdalmában összegörnyedt. – Megsérült?

─ Mindenem fáj – nyöszörögte.

Will óvatosan talpra segítette, hátára terítette kabátját, majd visszakísérte Árnyékhoz. Néhány apró sebet leszámítva nem vett észre komolyabb sérülést.

Aznap hamarabb letáboroztak.

─ Megmosakszom – közölte Aislyn, azzal bicegve megindult a közeli kis tó irányába.

─ Elkísérem. Egy darabon.

A kisasszony nem tiltakozott, fél karjával átkulcsolta a férfi nyakát, úgy sántikáltak végig a páfrányokkal és vadnövényekkel szegélyezett, zöldellő ösvényen.

A tiszta vizű tó alig volt nagyobb egy kunyhónál, ám tisztálkodáshoz megfelelt. Will, látva a nő arcára kiülő gyötrelmet, segített lehúzni annak csizmáját és harisnyáját. A kabátjához érve azonban észrevette, hogy véres, akárcsak az alatta lévő mellény.

─ Hisz ön vérzik! Meg kell vizsgálnom a sebét.

─ Nem – tiltakozott Aislyn. – Semmi szükség rá, jól vagyok.

Meg akart fordulni, ám a hirtelen tett mozdulat kínba rántotta arcát. Sziszegve káromkodott.

─ Látja? Épp erről beszéltem. Ígérem, hogy nem élek vissza a helyzettel. Most viszont jöjjön, muszáj kimosnunk, hacsak nem akarja, hogy elfertőződjön.

Combközépig gázoltak a tó hűs vízében. Kigombolta és lecsúsztatta a lányról a mellényt, ami itt-ott kiszakadt a baleset során, s igyekezett nem tudomást venni a vékony, jobb napokat is látott ingen átsejlő mellekről.

─ Forduljon meg – kérte.

Aislyn engedelmeskedett.

─ Fel tudja emelni a kezét?

Fejrázást kapott válaszul.

Kirántotta a lány tőrét – az elmúlt napok során kileste, hol rejtegeti – és széthasította vele az inget.

Elakadt a szava. Hányinger kerülgette.

─ Aislyn.

─ Kérem, Will, ne! – nyüszítette a lány, hangja el-elcsuklott. – Nem akartam, hogy lássa.

Miss Hawthorne hátát tucatnyi heg szabdalta szét. Már megfehéredett és még vöröslő ostornyomok.

─ Ki tette ezt? Megölöm! – állatias düh kerítette hatalmába, végezni akart azzal a gazemberrel, aki ezt művelte. – Ki volt? – üvöltött választ követelve.

Aislyn összerezzent.

─ Apám.

─ Halott! – Willben forrongott az indulat. Törni, zúzni támadt kedve; addig szaggatni azt a férget, míg cafatokra nem tépi. – Miért?

─ Will, kérem…

─ Miért?

A lány zokogva hozzákezdett a meséléshez. Elmondta, hogy gyerekként szülei behívatták nővéreivel a szalonba, ahol apjuk közölte Eleonore-ral, Annával és Lisette-tel, hogy amint csak lehet, férjhez adja őket, neki pedig, a gyűlölt leánynak, aki mindarra emlékeztette, amire nem akarta, választási lehetőséget ajánlott. Aislyn eldönthette, apácának áll, s életét elvonulva az úrnak szenteli, vagy nővéreihez hasonlatosan megházasodik. Tizenkét éves sem lévén, mindkét lehetőség rémülettel töltötte el, végül anyja könyörgésének hála, hatévnyi haladékot kapott.

Csakhogy a Lisette esküvője előtti estén anyjuk magához rendelte lányait, Aislyn kivételével – aki kintről hallgatózott –, hogy felkészítse az arát a ráváró nászéjszaka borzalmaira. Aislynt rosszullét környékezte, ő nem olyan jövőre vágyott, amiben megfosztják saját akaratától. Samhez futott és arra kérte, vegye el a szüzességét. Noha a fiú eleinte tiltakozott, meggyőzte. Az egy alkalomból kettő, majd három és még több lett. Elvették egymástól, amire vágytak. Csakhogy az egyik, viharos estén apja rájuk talált. Tajtékzott, meg akarta ölni a lovászt, amiért bemocskolta lányát, de Aislyn nem hagyta, azt mondta, apácának vonul. Akkor kapta az első ütéseket.

─ Mocskos szajha – üvöltötte közben az apja. – Ki fog így elvenni téged? Az úr megveti a magadfajtát!

Eldőlt hát a sorsa.

Attól a naptól kezdve Aislyn minden lehetőséget megragadott, amivel fájdalmat okozhatott apjának, nem érdekelte, hogy minden hibájáért egy ostorcsapás jár cserébe.

─ Ezért nem vágyom arra, hogy férjhez menjek – nyugtázta. – Ki tudna szeretni egy ilyen szörnyet, mint én? Láthatja, milyen taszító vagyok.

Will válasz helyett óvatos csókot nyomott a legnagyobb vöröslő csíkra, aztán még egyet és még egyet, sorra véve az összes heget, mialatt ujjaival cirógatta őket.

Aislyn mindvégig mozdulatlan maradt, a benne tomboló feszültségről mindössze merevvé vált izmai árulkodtak. Ám amikor a férfi lenyomta nadrágja derekát, hogy a feneke felett véget érő seb szélére is csókot lehelhessen, megremegett.

─ Will – rebegte erőtlenül.

─ Mhm.

─ Ké… kérem…

─ Az apja tévedett, Aislyn. – A férfi felegyenesedett, egészen közel hajolt füléhez, úgy súgta szavait. – Én nem a rút szörnyeteget látom, hanem a gyönyörű harcost. A hegei mind bátorsága diadalát zengik.

─ Ó, Will!

William könnyed puszit nyomott előbb a lány halántékára, majd a füle mögötti puha, érzékeny bőrre. Aislyn szeméből kövér könnycseppek bugyogtak ki.

─ Abbahagyjam?

─ Ne! – A kisasszony hangja alig volt több puszta leheletnél. – Ne.

Végre megkapta az engedélyt, az engedélyt, amire oly’ hosszú ideje várt már. Mellkasához vonta a lány hátát és újra lecsapott ajkával: apró csókokat hintett könnymaszatos arcára, majd száját nyakára csúsztatta, különös figyelmet szentelve lüktető erére, mely egyre hevesebben dübörgött. Szabad kezével gyengéden cirógatta oldalát.

─ Imádom az ízed.

─ Sáros vagyok – mosolyodott el Miss Hawthorne.

Will nem törődött vele, az se érdekelte volna, ha tetőtől talpig iszapos; fél kézzel lefejtette a rajta maradt ing foszlányát, és tenyerébe vette puha mellét. Annyiszor fantáziált már róla, milyen lenne megfogni, megízlelni, de közelében sem járt az igazságnak.

Aislyn szaporábban lélegzett, ahogy a férfi ujjbegyével végigsimított mellbimbóján. Az örökkévalóság sem lett volna elegendő ahhoz, hogy kiélvezze a hüvelykje alatt megkeményedő, rózsaszín bimbó édes tapintását. Hol szelídebben, hol vágytól fűtve simogatta, ingerelte.

Kemény férfiasságát a lány fenekéhez préselte.

Erőnek erejével emlékeztette magát, hogy most nem saját vágyainak kielégítése a cél, hanem Aislyné. Neki akart adni mindent, ami hatalmában állt: örömet, vigaszt, feloldozást. Élvezetet.

Jobb keze végigsiklott a lány lapos hasán, be nadrágja alá, keresztülhaladt szemérmén, combjai közé, örömének forró, nedves pontját kereste.

Aislyn egész testében megremegett, ahogy William belecsúsztatta ujját, s minél mélyebbre hatolt, annál jobban zihált.

─ Will – nyöszörögte. Fészkelődni próbált.

─ Sok?

─ Igen. Nem!

─ Támaszkodj nekem – utasította. Ágyéka vadul pulzált, enyhülést követelt. Nem foglalkozott vele. Két keze összehangolt munkájával kényeztette a lányt, aki egyre nedvesebbé vált. Minél vadabbul űzte, annál szaporábban nyögdécselt, mígnem teste rázkódni kezdett, megfeszült, majd néhány pillanattal később elernyedt.

Will ezalatt lassú cirógatásokkal ingerelte, továbbnyújtva a gyönyör pillanatát. Ott és akkor még csodálatosabbnak látta a kipirult arcú Aislynt. Szenvedélytől fátyolos szeme félig lecsukódott, bőre forró verejtéktől csillogott.

Maga felé fordította és megcsókolta.

A történtek után Will feje éppúgy lüktetett, mint ágyéka. A különbség pusztán annyi volt, hogy míg utóbbin önkezűleg könnyíthetett, addig a fejfájása makacsul kitartott.

Hátát egy vaskos platánnak vetette, s épp azon tanakodott, mit kéne mondania vagy tennie azok után, hogy kitisztította a lány sebeit, majd mindenféle magyarázat nélkül magára hagyta, amikor Aislyn váratlanul az ölébe csusszant, s két tenyere közé fogva szőrös arcát, megcsókolta. Ajka puha, édes és egy kissé áfonyaízű volt.

─ Köszönöm a figyelmességed – hálálkodott, s mielőtt a férfi bármit felelhetett volna, újra lecsapott szájára.

Ezúttal nem finomkodott, nyelve újult merészséggel tört utat magának. Mohón falták egymást, egyre többet követelve, hangos zihálásuk betöltötte az erdőt.

Izzó forróság áradt belőlük, azzal fenyegetve, hogy elemészti őket.

Will szája Aislyn melléhez csusszant, és az ing durva anyagán keresztül szívogatta-csókolta, míg másik kezével belemarkolt fenekébe és csípőjét keményen meredő férfiasságához vonta.

Hűs szellő hozott enyhülést lüktetésének, ahogy a lány észrevétlenül kiszabadította, s kecses ujjaival körülfonta hímtagját. Elakadt a lélegzete, mélyről jövő, állatias morgás tört elő torkából. Teljesen megrészegítette Aislyn bujasága, melegség kúszott felfelé a gerincén, alig bírta nyitva tartani szemét.
Figyelmetlensége azonban épp elegendő volt ahhoz, hogy társa nedves nyílásához vezesse.

Az ördögbe is! Gyűlölte magát azért, amit tenni készült. Muszáj volt azonban megálljt parancsolnia.

─ Nem lehet – krákogta. Minden porcikája tiltakozott szavai ellen, másra sem vágyott, mint elmerülni a lányban, s elfelejteni, hol kezdődik Aislyn és hol végződik ő.

─ Akarlak, William – zihálta Miss Hawthorne levegő után kapkodva. Arca vöröslött a szenvedélytől és a férfi szúrós arcszőrzetétől, mely összekaristolta. Ajkuk még mindig összeért, egymás száján pihegtek, készen az újabb csatára, melyet fogak, nyelvek és bársonyos ajkak vívtak.

─ Nem lehet – ismételte Will immár józanabbul. – Jegyesem van.

Aislyn mosolyra görbítette csóktól duzzadt ajkát, azt hitte, bolondozik.

─ Tréfálsz.

─ Az igazat mondom. El kell vennem a menyasszonyomat, ha ő is úgy rendelkezik.

Kemény pofon csattant arcán.

Megérdemelte.

Aislyn felugrott, messzire hátrált tőle, miközben kapkodva visszaigazította elcsúszott ingjét. Will is követte példáját, noha egyáltalán nem volt kellemes sajgó férfiasságát visszatuszkolni feszessé vált nadrágjába.

─ Miért? – követelt választ, a férfi szíve darabokra akart szakadni a hangjában csendülő fájdalomtól. – Tizenkét napig a bolondját járattad velem! Elcsábítottál, elérted, hogy ne akarjak mindenáron szabad lenni. Megnyíltam neked! Aztán ma azt művelted velem, amit… elhitetted velem, hogy fontos vagyok számodra, közben mindvégig csak kihasználtál! Miért, William? Válaszolj!

─ Nem vertelek át. Nem úgy, ahogy gondolod.

─ Kénköves pokolba veled! Gyűlöllek! – kiáltotta Aislyn, és már fordult is, hogy eloldozza Árnyék kantárját.

─ Aislyn – kapott utána Will, ám az undorodva lerázta magáról érintését. – Te vagy a jegyesem. A nevem William Danforth, én vagyok Branbury grófja!

Aislyn elsápadt.

─ Nem, az teljességgel lehetetlen. Mondd, Will, miféle tréfát űzöl te velem? Nem aláztál már meg eléggé? Hagyj elmenni!

─ Igazat mondok, esküszöm.

─ És az a lány, akiről meséltél?

─ Téged láttalak, Aislyn, te voltál az a lány, aki annyira megbabonázott.

─ Bolond vagy! – teljesen összezavarodott, ide-oda perdült, nem tudván, mihez kezdjen magával, a helyzettel, az elhangzottakkal. Willel.

─ Higgy nekem – kérlelte a férfi. – Miután megláttalak, egy teljes hétig rostokoltam a birtokotok határában, arra várva, hogy apád végre hazaérjen és legyen elég bátorságom eléállni és megkérni a kezedet. Őrültségnek tűnt, hisz melyik józaneszű férfi tesz ilyesmit? Fogalmam sincs, mit reméltem, azt biztos nem, hogy sikerrel járhatok. De így lett! – Eszébe jutott találkozásuk estéje, hogy mit mesélt Aislyn undorító jegyeséről, így hát sietve hozzátette: – Az öreg, köpcös alak pedig, akit láttál, a jogtanácsosom volt, Mr. Venill. A házassági szerződésemet vitte apádhoz, azt a szerződést, melyben kikötöttem, hogy csak és kizárólag akkor veszlek el, ha személyesen találkozhatok veled és te magad is beleegyezel. Branbury-ben kellett volna bemutatkoznunk. – Aislyn dühe enyhülni látszott, William őszintén remélte, hogy még nem késett el, hogy kiküszöbölheti a csorbát, amit saját maga okozott. – Épp hazafelé tartottam – folytatta –, a tiszteletünkre rendezett bálra, amikor megláttalak a kastély falán. Akkor és ott döntöttem el, hogy segítek neked megszökni, bízva abban, hogy megengeded majd, hogy elkísérjelek. Úgy véltem, így legalább megismerhetjük egymást, távol a családi nyomástól. Higgy nekem, ez az igazság.

─ Azt hiszed, ha hazugságra alapozod a kapcsolatunkat, működhet? – felhorkant. – Ha így áll, nem ismersz.

─ Soha nem hazudtam neked, Aislyn. Emlékezz csak vissza.

Karjával a fához szegezte jegyesét, nem hagyott neki menekülőutat. Esze ágában sem volt meghátrálni, készen állt rá, hogy egész éjszaka győzködje, hogy bebizonyítsa, tényleg szereti. A szívénél mocorgó érzés szerelem volt. Nem pusztán testi vágy, valódi érzelem. Szerette Aislynt, a bőréből áradó napfény illatát, mosolyát és azt a zabolázhatatlan vadságot, ami egy vadló erejével vetekedett. A fenébe, hát az összes apró szeplőjét szerette, mind a negyvenhármat.

─ Utállak, ugye tudod? – Aislyn akkora erővel taszította mellkason, amitől egy röpke pillanatra hátratántorodott. – Kár, hogy olyan átkozottul jól csókolsz.

Will csibészes mosolyra görbítette ajkát.

─ Akkor esetleg reménykedhetem abban, hogy hozzám jössz feleségül? Ígérem, nem zárlak kalitkába, az apádat viszont megölöm, bármit felelsz is.

Aislyn megragadta a kigombolt, kosztól sárgálló ingjét és magához rántotta. Az éjszaka hűvöse parázslóvá vált; mindkettejük szíve dübörgött, s egyre hangosabb tam-tamot vert, miközben a szájára hajolt és úgy kérdezte:

─ Ez most lánykérés akart lenni?

─ Olyasmi – mosolyodott el Will. – Mondd csak, Aislyn Hawthorne, leszel szél a szárnyam alatt? Vihar, ami magával ragad, szellő, ami elringat és csend, ami körbeölel?

─ Igen, William Danforth, leszek.

*