Kali András: Hazatalál a hontalan (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet

A vagon padlóján ülve, embertelen körülmények között, élelem és víz nélkül szállítottak bennünket. Többedmagammal a saját vizeletünket ittuk. Egy férfi már egy hét után többször elájult a szomjúságtól. Könyörgött, hogy öljük meg. A nagy hideg miatt a vagon vaspántjain megült a dér, azt kapargattuk le, és adtuk a szájába. Csak megérkezésünk után temették el.

Ne akarj háborút.

Tél elején járt, a tartós fagyok még ritkaság számba mentek, de megérkezésünkkor nulla fok alatt volt a hőmérséklet. Nagyobb üres területen állt meg a szerelvény, sem peront, sem épületet nem láttam a környéken; távolabb örökzöld erdő sötétlett. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk; még azt sem tudtuk, hogy hazai vagy ellenséges területen.

Néhány katona őrzött minket, napi egy kulacs vizet kaptunk, ételt nem. Megettünk mindent, amit találtunk, a növényeket a ruhánk alatt felolvasztva rágtuk el. Az ötödik naptól már adtak kenyeret, cukrot, na meg marharépa- és dohánylevélből főzött levest. A halottakat számba sem vették, egy közeli tömegsírba kerültek. Az idő közben enyhült, fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet.

Katonák egy újabb csoportja érkezett. Körbeállták a foglyokat, az erdőt kerülve elvezettek minket. Néhányan megpróbáltak beszaladni a fák közé, hamar lelőtték őket.

Délutánra értük el a célt, a rengeteg túloldalán. A terület nagyobb volt, semhogy első pillantásra felmérhettem volna, későbbi emlékeim alapján írom körül. Négyszög alakban dróthálóval elkerített rész, az egyik sarokban fából készült őrtorony, középen egy ormótlan gerendákból álló fa építmény.

A menetoszlopban állva a terület egyik végében farakást, barnás halomba összehordott vásznakat, és még néhány kisebb kupacot láttam; ezek körül mozgolódott jó pár ember. Szortírozónak, vagy szeméttelepnek tűnt a környék. Jobban megnézve egy utat is észrevettem pár száz méterre. Akkor még azt gondoltam, csak megálltunk valamiért, aztán majd gyalogolni kell tovább.

Pár perc elteltével a katonák csoportokba állítottak, és megszámoltak minket. Becslésem szerint kétszázan lehettünk.

Kicsit arrébb, egy kisebb gödörből fémcső állt ki, tetejére vastagon szigetelőszalagot tekertek. A gödör környéke felázott, az alján tócsába gyűlt vizet vettem észre, távolabb egy földkupac. A számat nyalva próbáltam megnedvesíteni az ajkaimat, de nem sikerült, a nyelvemet szárított halnak éreztem. Sokáig álltunk ott a farakás mellett, és miközben sorstársaimmal együtt sóvárogva néztem a víztócsát, rájöttem, hogy megérkeztünk.

A saras mélyedést és a földkupacot nézve megértettem, hogy a gödröt nemrég ásták azzal a szándékkal, hogy a vízvezetékre csapot szereljenek. A csövet rátoldották, de valószínűleg csapot már nem találtak, ezért ragasztották le a végét.

– A csapot nekünk szerelik, a gerendákból és vásznakból nyilván sátrakat építenek majd – gondoltam, de csak részben volt igazam.

A sátrakat mi tákoltuk össze. Adtak ugyan egy doboznyi szöget meg néhány kalapácsot, de ez nevetségesen kevés volt ahhoz, hogy mindenki fedél alatt tudja lehajtani a fejét.

A sátrazás közben ismerkedtem meg Gézával, akivel azóta is összetartunk. Nem szabad felmérgelni, és akkor jó ember. A vásznakat téptük hosszú csíkokra, azzal kötöttük egymáshoz a fákat, meg mindenféle diribdarab kötelekkel. Volt, aki még a cipőfűzőjét is felhasználta, én ezt borzasztó felelőtlenségnek tartottam. De végül nem hiányzott senkinek a cipőfűzője, ugyanis pár nap múlva elvették a ruhánkat. Amíg mi a sátrat építettünk, a katonák a vízvezetékről leágazó csőre egy sebtében tákolt fémkerettel nyolc zuhanycsapot szereltek fel.

A sátrak már álltak, amikor újabb csoport érkezett, akikkel a tábor létszáma megduplázódott.

Sorba állítottak, le kellett vetkőzni, elvették a ruháinkat és minden értéket. Szinte kizárólag férfiak voltunk, csak elvétve akadt egy-két nő. Mindegyiküket külön katona kísérte, de feleslegesen. Senkinek sem volt kedve kikezdeni velük, én is próbáltam másfele nézni. Órákig tartó sorbaállás után lefürödtünk a jeges vízben, bár először mindenki ivott inkább. Sietni kellett, mert aki vezényszóra nem végzett, azt a felügyelők továbblökdösték. Az udvaron didergő embereket egyesével engedték be az orvos elé, aki három csoportba sorolta őket. Felírták a nevünket, életkorunkat. Miután nyilvántartásba vettek, beszórtak tetvetlenítővel, kezünkbe nyomtak egy nadrágot, egy ingszerű felsőrészt, két alsógatyát, egy bőrsarut és egy kulacsot. A nőket különválasztva, a faházban szállásolták el, a férfiak maradtak a sátrakban.

Szerencsére a kulacsunkat innentől kezdve bármikor megtölthettük a csapnál, de a koszt annyira kevés volt, hogy még étkező sátrat sem állítottunk fel, a néhány falatot a kiosztáskor mindenki helyben behabzsolta. Ennek ellenére hajtottak a munkával, ugyanis a tábor el kellett készüljön. A sírásás mindennapi munkává vált.

Ezekre még nagyjából emlékszem, bár inkább csak egy-két kép ivódott belém; amelyeket kénytelen vagyok értelemszerűen kiegészíteni. Innentől kezdve viszont összefolynak a napok. A következő néhány mondat több hónap eseményeit foglalja magába. Ami a fásultság és az általánosan rossz körülmények ellenére is agyamba ivódott, annak jelentős része azért halványult el, mert igyekeztem elfelejteni a szörnyűségeket.

Érkezett egy csoport, tagjai zömében nők voltak. A mi táborunk mellett, egy külön részt kerítettek el nekik, az addig a faházban lakó nőkkel együtt oda vitték őket.

Mire az idő enyhülni kezdett, a kimerültség és az éhség miatt már kerek mondatokban beszélni is nehezemre esett, és az emlékek elraktározásával ugyancsak ez volt a helyzet. Állítólag hosszútávú memóriánkba a napközben szerzett tudás, alvás közben épül be; az alvást pedig csak hírből ismertük. Az emlékeim zavarosak, inkább csak tudom a történések egymásutánját. Érdekes módon a mentális leterheltség előbb jelentkezett, ugyanis a fizikai munkát ekkor még többé-kevésbé el tudtam végezni.  Hiába igyekeztem rendesen aludni – gondolván, hogy alvás közben kevesebb energiára van szüksége a szervezetemnek –, mindig megakadályozott valami. Amikor nem a teendők, akkor a lelki gyötrelmek tartottak ébren.

A mélypont akkor jött el, amikor a remény kihalni látszott. Erre tisztán emlékszem. Aznapra végeztünk a munkával, Géza lepihent, de én gondoltam körülnézek. Elindultam az egyik irányba, hogy megnézzem, meddig tart a tábor. Alkonyattájt járt az idő, a hőmérséklet egész tűrhető volt. Jó napom volt, rendszerint a munkaidő végére annyira kimerültem, hogy jártányi erőm is alig volt; ezért nem ismertem a tábort, annak ellenére hogy ekkor már hetek óta ott raboskodtam.

A kerítés mellett belül, mindenhol ötven méter szabad terület futott körbe, ahova nem engedtek sátrakat állítani. A dróthálóhoz érve, kívül egy mélyedést láttam. Három méter mély lehetett, és legalább száz méter átmérőjű, lépcsőzetesen a talajba vágva.

– Sziklabánya – gondoltam.

Ott és akkor minden erőm elhagyott, a fejemhez kapva lerogytam a földre.

– Ezek követ fejteni hoztak ide minket.

Lefeküdve bámultam az egyszínű szürke eget, a fejem zúgott, enyhén szédültem. A gondolataim is összemosódtak, képtelen voltam koncentrálni. Kezeimet a zsebembe süllyesztettem, összeszorítottam a szemem, és egy régi éneket kezdtem énekelni, de nem igazán jutottak eszembe a sorok.

– Itt fogunk beledögleni a munkába. – Az éneklés ellenére egyfolytában ez járt a fejemben.

Rázni kezdett a zokogás. Sokat gondolkodtam, hogy tudnám leírni azt az érzést, de nem lehet szavakban átadni; azt pedig nem kívánom senkinek, hogy átélje. Kiüresedtem, mint a madárfészek amikor kirepülnek a fiókák; nem marad benne más, csak magány és fekália. Az élet értelmét vesztette. Elhagyott a remény, nem volt ami tartsa bennem a lelket. Mélyre süllyedtem.

– Mennyi mindent akartam még tenni! – keseregtem.

Egy arra járó őr meglátott, és szólt, hogy menjek vissza. Nem reagáltam. Odajött és belém rúgott, de ekkor sem mozdultam. Az alultápláltság miatt nagyon könnyen keletkeztek zúzódások rajtunk, tudtam, hogy méretes folt lesz az oldalamon. Nagyobbat rúgott. Kicsit reméltem, hogy felbosszantom, és agyonlő.

– Éhség ellen elég jól használ a halál.

De a katona nem lőtt, csak rugdosott, később megunta, és felrántott a földről. Nevetni kezdtem, ő felpofozott, megkérdezte mi a dolgom. Másodjára is arcon vert, akkor mondtam, hogy a sátrakat építettük. Lódított egyet rajtam, elküldött hogy feküdjek le.

Lehajtott fejjel vánszorogni kezdtem a tábor másik végében lévő alvóhelyem felé.

– Hát, mégsem haltam meg – gondoltam. – Talán még bírom valameddig.

Valaki megböködte a vállamat.

Megfordulva a katonát láttam, egy teljes szelet kétszersültet nyújtott felém. Értetlenül bámultam rá. Kiengedte az ételt a kezéből, és elment.

Amikor felocsúdtam az értetlenkedésből, mohón felkaptam a földről a kenyérdarabot, és a zsebembe süllyesztettem.

***

Egyik nap szerszámokat meg felszerelést kellett hozni valami távoli raktárból. Kiválasztottak körülbelül negyven embert, köztük engem is, eztán felraktak a vonatra. Teherszállító kocsiban vittek, ránk zárták az ajtót, semmit nem láttam az út folyamán. Az éhség erőteljesen mardosta az oldalamat, mert semmi sem volt, ami elterelje róla a figyelmem.

A vonat többször lassított, de csak megérkezéskor álltunk meg. Kivezényeltek a vagonból, felsorakoztattak minket, aztán egy kisebb városon keresztül megindultunk a raktár felé, de persze nem tudtuk, hova megyünk, amíg meg nem érkeztünk. Út közben figyeltem, hátha látok utcatáblát vagy más kiírást, hogy megtudjam hol vagyunk.

Ahogy beértünk a kisvárosba, azt vettük észre, hogy az út mellett sorba ki vannak rakva a kukák, biztos aznap volt szemétszállítás. Nem kellett több, a fiúk a sorból kiugrálva fejre állították őket, és kezdték kutatni a tartalmát. A katonák ordibálásával és az időnkénti ütlegeléssel mit sem törődve a szardíniás dobozokat nyalogatták; a menetből lemaradozva megettek mindent a szőlőcsutkától kezdve, a lerágott csirkecsonton keresztül a rohadt almáig. Elkeserítő látvány volt, én ott mentem és bőgtem. A szívemet szaggatta a megalázottság, és a tudat, hogy olyan alapvető emberi szükségletekben is hiányt szenvedünk, mint az élelem, szálláshely, vagy az alvás.

A gyászos gyaloglás után mindenféle szerszámot kellett rakodni, először egy autóra, majd abból egy olyan teherszállító vagonba, amilyenen minket is hoztak. A rengeteg csákány igazolta elméletemet, hogy a kőbányában kell majd dolgozni.

Még sokáig érkeztek foglyok kisebb csoportokban, de komoly változást nem jelentettek a létszámban; így másnap, a tisztek vezetésével megalakultak a munkabrigádok. Alapvetően vasútépítés történt, ennek részfeladatait látták el az egyes csoportok. Az egyik részleg a kőtörmeléket állította elő, a másik a töltést építette, a harmadik pedig a síneket rakta le a katonák vezetésével. Azért telepítettek minket oda, hogy gyalog mehessünk, ne kelljen a munkásokat messziről szállítani.

A töltés építéséhez kerültem. Két fő kapott egy lapátot; meg egy földszállító eszközt, az úgynevezett tróglit, ami olyan volt, mint egy hordágy. Alul feküdt a talajtöltés, azon a kavicságy, ebbe helyezték a talpfákat. Tehát először földet, utána a kőbányából a törmeléket kellett hordani, a többi nem a mi dolgunk volt. A föld kitermelési helye közel volt, a bánya viszont nem.

Az ebédünket a táborban fogyaszthattuk, úgyis folyton odamentünk kőért. A munka nehezebb volt, mint a sátrat építeni, viszont az étrendünk kiegészült krumplival és marharépával, aminek nagyon örültem. A mennyiség persze még így is kevésnek bizonyult, ettünk mellé amit találtunk.

A munkaidő tíz és fél órát tartott, ebédszünettel együtt. Egy fiatal fiúval dolgoztam együtt, akivel össze is barátkoztunk. Az egyetemet végezte amikor megkapta a behívót; a kiképzés után szinte azonnal fogságba került. Pár nap múlva átköltözött hozzánk, ugyanis nálunk még volt hely, és nem szerette, akikkel addig lakott.

A munka unalmasan telt, sokat beszélgettünk Tamással, a fiatal fiúval. Életkora és gyerekes szeleburdisága ellenére felettébb értelmesnek és leleményesnek találtam.

Azzal töltöttük az időt, hogy tanulságos, vagy emlékezetes történéseket meséltünk egymásnak az életünkből. Kitaláltunk hozzájuk egy pontozási rendszert is, ami szerint értékeltük a hallottakat. A szempontok a következők voltak:

Elsősorban az számított, hogy mennyire mulatságos, tanulságos, úgy általában milyen jó az elbeszélés csattanója. Az sem volt mindegy, mennyi ideig tartott maga a történet. Hiába volt jó a vége, ha előtte hosszú percekig unalmas magyarázatot kellett adni róla, hogy egyáltalán értse a hallgató. A skálát úgy terveztük, hogy egy 4-es történet, a “Ha csendben maradtál volna, az ugyanilyen jó lett volna.”  kategóriának felelt meg, tehát volt lehetőség besorolni az olyan históriákat is, amiket kár elmesélni. Nyomott persze a latban az is, hogy milyen hangulatunk volt. Nagyon ingerszegény környezetben a gyengébbre értékelhető emlékekről is beszéltünk, és jobban is értékeltük őket.

Így hát a sztorikat keresgéltük, és a pontozással szórakoztunk. Persze ezen kívül is beszélgettünk mindenféléről. Tamás erőteljesen foglalkozott párkereséssel.

– Honnan tudom, hogy kit kell feleségül vennem? – kérdezte kezeit lehelve.

Csak nevettem.

– Rossz embertől kérded, én nem vagyok nős.

– De csak többet tudsz, mint én.

– Nem. Nem is nagyon tervezem, hogy megnősülök… A szüleim folyton csak üvöltöztek, most már külön is élnek. Nekem semmi szükségem ilyesmire. – Nyűglődve mozgattam a földet, a szerszám nyele folyton ki akart fordulni legyengült markomból. –  És épp ez a baj, hogy nem tudhatod. Még ha kezdetben kedves is, megváltozhat.

Tomi egy darabig csak hümmögött, a tróglit igazgatta.

– Hát igen, ez a baj. Nem tudni, hogy milyen lesz sok év múlva.

– De nem ám.

– De ha jó régóta ismerem, akkor legalább tudom milyen. Az jó lenne. De nem ismerek senkit régóta, aki nálam esélyes lenne. Vagy egyáltalán akarna velem élni.

– Na, ez meg a másik. Velem nem sok nő akarná leélni az életét.

– Hm… És mit teszel ellene?

– Semmit – vontam vállat. – Kiskoromban, amikor balhé volt otthon, azt gondoltam, az enyém majd jobb lesz. Aztán rájöttem, hogy nem így működnek a dolgok. Semmivel sem vagyok különb a szüleimnél. – Leraktam a lapátot, a nyelére támaszkodtam. – A nőkkel amúgy is csak a baj van… – Szememmel a munkafelügyelőt kerestem, hogy meg ne lásson. – Hát, ez négyes volt. Bocs.

– Nem négyes, ötös. Csak szomorú.

Lassan növekedett a töltés. A vékony kabátban a hideg csontig hatolt, az ujjaink bizseregtek, orrunk csöpögött minden munkavégzés hatására, a koszt továbbra is kevés volt, magától senkinek sem támadt kedve dolgozni.

Az ebédidő nagy része sorbaállással telt. A kosztos megállt a katonák szállása mellett, ahonnan hozta a levest, többször fordult a vödörrel. A sorban állók árgus szemmel figyelték, igazságosan méri-e; illetve hogyha maradék van, milyen az elosztás.

Úgy tűnt, idővel megcsappant a marharépakészlet, ugyanis a répát savanyított káposzta váltotta fel. Hetekig a levest meg a káposztát ettük; legtöbbször azért adtak egy darab burgonyát vagy csicsókát, és mellé a káposztát, mintha az lenne a köret. El is neveztük meszkán spagettinek.

Néhányan átkerültünk egy másik munkahelyre. Kértem, hogy hadd jöhessen Tamás is, de szóba sem álltak velem. Egy katonai furgonnal minden nap elvittek egy másik városba, ahol meszkán civilekkel is találkoztunk. Sajnáltak minket, és jóindulattal voltak irántunk, még némi élelmet is adtak. Egyikükkel megpróbáltam beszélgetni, de csak a fejét rázta, hogy nem érti.

Az új munkahelyen kerek gödröket kellett ásnunk, két méter széles, két méter mély. Kíváncsiságból megkérdeztük mire kellenek a gödrök. A vezető, aki hozott minket, azt felelte:

– Ide lesztek eltemetve. – A kezében gépkarabélyt tartott.

Nem kérdezősködtünk többet.

Egy páran mondták, hogy jelenteni fogják, és úgy látszik híre ment a történteknek, mert nem láttuk többet, aki ezt a kijelentést tette.

Később, a körzeti parancsnokságtól jött egy főhadnagy, vizsgálatot tartott. Kihallgatta a tábori orvost is, aki történetesen maga is rab volt. A főhadnagy sok vezetőt letartóztatott, és elvitték őket; más tisztek jöttek helyettük.

Szinte észrevétlenül történt, de a helyzetünk javulni kezdett. Először is, több ételt kaptuk, vagy talán úgy is mondhatnám, hogy megkaptuk az előírt ételadagot. A minősége nem javult, de valamivel több lett. Azt feltételeztük, hogy addig egy részét lenyúlták a tisztek, talán eladták, vagy állatokat etettek vele.

Hamarosan a munkaidő is lecsökkent, ez érezhető különbséget jelentett. Kiderült, hogy a körülmények elviselhetővé váltak, mert egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtünk olyan dolgokra vágyni, mint a művészet, vagy a szeretet.

Ekkortájt írtam első levelemet haza, amit sikerült közvetlenül az egyik tiszt kezébe adnom, reméltem, hogy ő gondoskodik a postára adásról.

Eddig a pontig az emlékezetemre kellett hagyatkoznom, de amikor javulás következett be, felcsillant a remény, hogy esetleg túlélhetem ezt az egészet, és ráadásul egy füzet is került hozzám, ezért elkezdtem naplót vezetni.

\naplo{Február 28. Fogolytábor.

Nem csak katonák vannak itt, jómagam sem voltam szolgálatban, amikor idehoztak. Akkoriban már benyomultak a városba, mindennapossá vált az ellenséges katonák látványa, de civilekre nem lőttek, enni meg kellett, így épp a bolt felé igyekeztem. Aznap reggel találtam egy fürj fészket, három tojást elvettem. Volt otthon olaj, és azt reméltem lesz liszt a közértben, hogy valami lángosfélét süssek. De aztán két katona szólt, hogy menjek velük. Piszkosul féltem tőlük. Felraktak a vonatra, és kilenc nap múlva azt vettem észre, hogy itt vagyok. A tojásokat nyersen ettem meg a vonaton.

Két barátom van, Géza és Tamás. Ő tudta meg, hogy valaki talált egy füzetet a bányában. A sapkámra cseréltük el, nekem nem kellett úgysem, mert már tavaszodik, és hosszú hajam van, az eleget véd. Viszont nemrég találkoztam egy régi ismerőssel. Inkább úgy mondom, valakivel akit ismertem.

Fiatalkoromban ugyanabban a városban laktunk, és minden vágyam az volt, hogy egyszer olyan lehessek, mint ő. Remélem nem bánja, és csatlakozhatunk hozzá Gézával.

}

\naplo{Február 29.

A rend kedvéért írok a tábori életről is: Úgy le vagyunk fogyva, hogy nem vagyunk még ötvenkilósak sem. Megeszünk minden hulladékot, amitől sok a hasmenéses. A tábori orvos úgy kezeli őket, hogy szenet töm a szájukba, úgyhogy remélem nem lesz hasmenésem. Viszont van nála tetvetlenítő. Engem is megtámadtak a szemét tetvek, pedig első nap beszórtak minket. De nem engedtem hogy levágják a hajam, mert nincs sapkám. Az orvos adott szert, remélem az használ.

}

Ez volt az első két napló bejegyzésem. Bizonyos részeket továbbra is bemásolok majd ízelítőnek, de sem nem elég érdekes, sem nem elég olvasmányos ahhoz, hogy minden feljegyzést az olvasó elé tárjak. Inkább csak forrásként használom, igyekszem rendszerezni a tartalmát, kiegészíteni a leírtakat. Sokszor csak magyarázattal lenne érthető, és nincs értelme mindent kétszer leírni.

A füzet elejére felírtam a nevem, hogy ha valaki esetleg megtalálja, vagy miután meghaltam, megtalálják, akkor tudják, kihez tartozik. A halál csak másodlagosan jutott eszembe, és ez jelentős változás volt.

Valamelyik nap kiabálásra lettem figyelmes, amiben felismertem Géza hangját, így odamentem.

– Komolyan ezt a senkiházit véded?

Sok ember gyűlt oda, de olyan vékonyak voltak, hogy így is láttam mi történik. Géza egy szakállas férfivel szemben állt, aki egy földön fekvő alakot oltalmazott jelenlétével. A többiek közül valaki beszélni kezdett Gézához:

– Nyugi, nem talált el. Hagyd. Emlékezz mi volt a legutóbb. Nem adtak kaját és nekünk kellett kiásni a sírt.

– Fogd be! – mordult rá Géza. – Mellbe vágott, aztán még az edényét is hozzám vágta! Megérdemli, hogy kapjon egyet.

– Már kapott – szólalt meg a szakállas. – Mindannyiunknak van jobb dolga, mint itt veszekedni.

Kevésszer hallottam a hangját, mégis arról ismertem fel. Csendes, de határozott volt, a tónus mélyen megmaradt bennem.

Géza meglökte őt; a szakállas Laborc hátratántorodott.

– Nem is próbál védekezni – csodálkoztam el, mert Laborc meg tudta volna védeni magát. Gyorsan Gézához léptem, és félrehúztam onnan.

– Nem akarsz vele balhézni – mondtam fojtott hangon. – Ismerem ezt az embert, nagyon veszélyes.

– Ez? – kérdezte Géza hitetlenül. – Mi? Múltkor is itt dominálta az a Zoli, három pofont kapott, meg se mukkant. Most meg nekiáll itt keménykedni velem.

– Mondom, hogy ismerem, és jó fej. Ne verd meg légyszi’. – Megpróbáltam a lelkére beszélni, nehogy szembeszálljon Laborccal. – Tényleg rendes ember, légy szíves hagyd.

Géza egy mordulással hátrébb lépett.

– Szerencséd, hogy hagytam magam lebeszélni – mutatott Laborcra. – Te meg – fordult a földről tápászkodó férfihez –, jobb ha meghúzod magad. Tanuld meg, hogy nem kell kötözködni; nem mindig lesz, aki kiálljon érted.

Az orra alatt dörmögve elsétált, én pedig Laborchoz léptem:

– Jó napot, Laborc. – Kezet nyújtani nem mertem, de egy pillanatra a szemébe néztem, aztán zavartan toporogva vándoroltattam a tekintetem a dolgukra induló embereken. – Felismer? – kérdeztem. Laborc elmosolyodva bólintott:

– Tegeződjünk.

– Oké – feleltem. – Hogy lehet, hogy senki sem ismeri? Régóta vagy itt? – kérdeztem, annak ellenére, hogy vaskos alkarja elárulta a választ, de jobb nem jutott az eszembe.

– Öt napja érkeztem – felelte Laborc jókedvűen, mintha nyári kempingben lettünk volna. – És te? Azt hittem, okosabb vagy annál, hogy ellenséges területre tedd a lábad.

– Honnan tudod, hogy ellenséges területen vagyunk?

– Nem tudom, talán.

– Én tudom, mert találkoztunk meszkánokkal. – Eszembe jutott korábbi mondata. – Nem mentem ellenséges területre, elfoglalták a várost. Novemberben hoztak, még amikor a tábor épült. Eleinte nagyon rossz volt a helyzet, aztán nemrég valamivel jobb lett. Tényleg, hányadika van?

– Március kettő – felelte Laborc, némi gondolkodás után.

– Akkor jól számoltuk – bólogattam.

Megálltunk. Késő délutánra járt, a nap fáradt narancssárgán araszolt a horizont felé. Ilyenkor már érdemes volt behúzódni a sátrakba, a katonák nem szerették, ha sötétedés után kint láttak.

– Merre alszol? Van már sátrad? – kérdeztem Laborctól.

– Nincs. Minden este máshova kéredzkedtem be – felelte egyszerűen.

Kissé zavarba jöttem, nehezen tudtam kinyögni következő mondatom.

– Tudod… megtisztelnél vele, ha felajánlhatom, hogy… gyere hozzánk.

Laborc fanyarul elmosolyodott – Nincs okod felnézni rám.

Ez a mondat megülte a levegőt, gondolatban hosszú másodpercekig találgattam, mit érthetett alatta.

– Merre laksz? – kérdezte végül. Úgy látszott megunta a várakozást.

– Megmutatom. – Már indultam is, de kissé elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet volt-e hozzánk invitálni az ismerős idegent.

Fiatal fiú voltam, amikor még ugyanabban a városban éltünk. A város Szélén egy kisebb, akácokkal benőtt rész közepén, egy összetákolt viskóban lakott. Egy barátom látta, amikor megmentett valakit egy rablótól, és ő mutatta nekem távolról. Többször követtem őt, egyszer megszólított, amikor látta hogy nagyon nézem. Utána még néhányszor beszéltünk, azután elment a környékről. Amit akkor nem tudtam, hogy eztán is egy városban éltünk, Laborc csak egy másik kerületbe költözött. A város nagy volt, nem találkoztunk.

– És hogy áll a háború? – jutott eszembe a kérdés. Annyira lekötöttek a fogolytábor problémái, hogy addig nem igazán jutott eszembe a háborúval foglalkozni.

– Annyit tudok, hogy Nagysitkét már elfoglalták, ez volt az utolsó hír, mielőtt elhoztak. Nem nagyon volt merszem kérdezősködni.

– Kérdezősködni? Már a saját seregünknek sem mondják meg, hogy áll a háború? – méltatlankodtam.

– Nem vagyok katona.

– Nem vagy katona?

– Sosem voltam.

– Hogyhogy?

– Amikor a behívómat kellett volna megkapjam, még személyi igazolványom sem volt. Mióta kitört a háború, fegyvergyárban dolgozom, nélkülözhetetlen vagyok. Illetve voltam. Nem soroztak be.

Közben elértünk a sátorhoz. Gézával és Tamással a tábornak inkább a széle felé laktunk, kötelekkel kötött sátorban. A bejárattal szemközti részen, a ponyva tövében egy földkupacot emeltünk, ami elvett a helyből, de nekidőlve kényelmesen lehetett ülni. Ennek a földkupacnak dőlve ült Tamás.

– Szevasz Tücsök! – köszöntöttem őt. – Gyere ki, bemutatlak Laborcnak! – A sátor alacsony volt, nem tudtunk benne felegyenesedve állni.

Tücsök nem mozdult, egy sárga-fekete csíkos rovart figyelt, ami egy helyben lebegett előtte, majd leszállt a kezére.

– Nyalogat! – közölte velem lelkesen. A hirtelen mozdulatra, amivel Tücsök rám nézett, a zengőlégy megijedve a levegőbe emelkedett, de nem repült el.

Tücsök hatos alakot formált a kezével, mintha azt akarná mutatni, milyen prímán sikerültek a dolgok, majd óvatosan a légy felé nyúlva odébb pöckölte az egy helyben lebegő állatot. Hangos nevetésben tört ki sikerének láttán. A légy nem tágított, ismét a kezét környékezte.

Azóta utána néztem, a faj neve tarka darázslégy (Sphaerophoria scripta), főként virágporral és nektárral táplálkozik.

– Gyere már ki Tomi – szóltam másodszor is Tücsöknek. Ekkor már felállt, és kimászott a sátorból. Sejtette, hogy komoly dologról van szó, ha a rendes nevén szólítom.

Laborc bemutatkozva kezet nyújtott Tücsöknek. Tücsök megmarkolta a kezet, és elkerekedtek a szemei:

– Ez aztán a kézfogás! – dicsérte Laborcot, miközben a fájdalmat próbálta kirázni a kezéből.

Így ismerkedett meg Laborccal Géza és Tücsök.

\naplo{„Március 6.

Baromira viszket a fejem, Géza azon röhög, hogy még álmomban is azt vakarom. Tücsök is elkapta, de Géza nem.

Laborc velünk költözött egy sátorba, nagyon örülök, hogy barátok lettünk. A surranóját (így nevezzük a durva bőrcipőt, amit érkezéskor kaptunk) nekem adta, azt mondta az ő széles talpát szorítja. Deszkából papucstalpat vágott magának, kenyérzsákból szögelt rá felsőrészt, abban jár dolgozni. Több zoknit húz egymásra.

Úgy döntöttem, minden másnap írok a naplóba, de ez még változhat.

Zömében a vasútépítésnél vagyunk, bár a kőbányában is dolgoznak, akik a murvát törik a pálya alépítményéhez. A mi feladatunk a föld és a törmelék hordása, talpfák ágyazása a töltésnél. Le vagyunk gyengülve, öten is alig bírjuk el a talpfákat. A munkafelügyelő örökké ordibál, de nem hallgatunk rá, mindenki lóg, amikor csak tud. […] A munkaidő már csak nyolc és fél óra, ebédszünettel együtt, ehhez hozzá jön még a gyaloglás a munkahelyre, meg vissza. Egyelőre nincs messze, de ez csak rosszabb lesz. Nem tudom hova tart a vonal, majd kiderül. Bár valószínűleg elég sokára, mert nem igazán halad a munka. A koszt silány, fázik a kezünk, többet ülünk és állunk, mint dolgozunk. A felügyelő egész nap rohangál, mert csak ott megy a munka, ahol felbukkan.

Annak a legjobb, aki a táborban a konyha körül dolgozik.

}

\naplo{„Március 12

Hála Istennek, a tetvek elmúltak.

[…]

A nap egyik fénypontja, amikor az ebédért állunk sorba. Borzasztó hosszú sorok vannak, de legalább addig sem kell dolgozni, és megengedik, hogy beszélgessünk.

Amióta jött az új főhadnagy és lecserélte a régi tiszteket, azóta javul az ellátás, bár ahhoz nem eléggé, hogy feljavuljon az állapotunk.

A bejegyzések nem lesznek hosszúak, spórolni akarok a ceruzával.”

}

\naplo{Március 20

Áthelyeztek a kőbányába. Géza és Laborc eddig is ott dolgozott, kértem, hogy hadd legyek együtt velük. Legnagyobb meglepetésemre most megengedték. A munka igen nehéz, lyukfúrás a sziklába, robbantás, kőtörés, a törmelék elszállítása. Az otromba szerszámok nagyon megnehezítik a munkát, de legalább itt naponta már kétszer kapunk enni, és a bányából hozott szénnel már főzni és fűteni is tudunk. Van köztünk egy lelkész is, aki bátorítja a lelkileg testileg megfáradtakat.

Néhanapján elgondolkodom, mi értelme élni. Nem mondom, hogy nincs értelme, csak azt, hogy nem tudom mi az. Az álmaim olyan gondterhesek, hogy felébredve sokszor azt kell mondjam, fárasztó éjszakám volt.

}

\naplo{Március 28

Egyre jobban aggódom a ceruzám mérete miatt. Legtöbb férfi szájából hallva ez a mondat furán csenghet, de én teljes őszinteséggel vállalom. Ráadásul az életlen késsel nehezen tudom hegyezni is, nagyon mérges vagyok, ha kitörik. Elég ellentmondás, hogy mindezt a bizonyos ceruzát használva jegyzem fel.

A rend kedvéért:

Megtudtam, hogy a 17-es lágerben vagyunk. Az otthoniaknak megküldve a pontos címet, remélem híreket kapunk.

Laborc ma verekedett Nándorral, szerencsére nem vették észre. Nándort tették meg vezetőnek, hogy ne őket zaklassuk folyton. Inkább csak megütötték egymást.

Hatalmas marharépa szállítmány érkezett, aminek nagyon örülök, ugyanis jobban szeretem, mint a káposztát. Ráadásul nekünk semmi gondunk nem volt vele, ugyanis a katonák pakolták, biztos attól féltek, hogy megdézsmáljuk, vagy elrakunk belőle.

}

A legutóbbi bejegyzéshez tartozó magyarázat a következő:

A hadtestünk egy részét bekerítették, ezek a csapatok kapituláltak a háború alatt. Egy ilyen osztagba tartozott Nándor, az emberei továbbra is hallgattak rá. Éppen ezért megtették vezetőnek, ő beszélhetett az őrökkel a rabok nevében. Az átlagos táborlakónál magasabb és izmosabb volt. Markáns arcához elálló fülek társultak, álla kerek, széles; szemöldökcsontja előre nyúlt, jó védelmet biztosítva az esetlegesen felé tartó ökölcsapásoktól.

A katonák barakkjától délre egy üres tér volt, amit piacnak vagy napközinek hívtunk, ugyanis munkaidő után legtöbben itt lézengtek vagy üzleteltek.

Egyik nap dulakodásra lettünk figyelmesek. Az első hónapokban nem történt ilyesmi, az embereknek nem jutott energiájuk verekedni. Nem gondoltam, hogy hátránya is lehet a javuló ellátásnak.

Ketten egymásnak estek, valami lopás ügyén acsarkodtak fojtott hangon. Többen próbálták (nem sok sikerrel) szétválasztani őket.

Nem értettem, hogy alakulhatnak ki ilyen helyzetek. Nekem is volt már ugyan nézeteltérésem más rabokkal, de mindig meg lehetett egyezni, megbeszélni a dolgokat, szóváltásnál sosem harapódzott el jobban a dolog.

Tücsökkel a bámészkodók közt álltam, fontolgattam, mit is tehetnék, de közbeavatkozni nem mertem. Laborc odalépett hozzám, megkérdezte mi történik.

– Összevesztek valamin – konstatáltam tőlem telhető objektivitással az eseményeket.

Laborc egy pillanat alatt lerendezte a percek óta tartó kavarodást. Félrelökdöste a csődületet, és a két verekedőt két irányba a földre dobta. Csend lett.

– Ha meglátják a felfordulást, nem kapunk enni – szólt csendesen. – Mi hiányzik? – kérdezte a földön fekvőket, hogy megtudja lehet-e pótolni az állítólagosan eltulajdonított tárgyat; de választ már nem kapott, mert a futólépésben érkező Nándor kezdett beszélni:

– Mi folyik itt? Kezet emeltél az embereimre? – förmedt Laborcra.

Laborc ránézett, de nem szólalt meg; Nándor lekevert neki egy pofont. Laborc állon vágta a parancsnokot, aki megtántorodva három-négy lépést hátralépett. Miután kipislogta bódultságát, Nándor nagy hévvel Laborc arcát kezdte öklözni, aki hang nélkül tűrte, majd egy idő után feltette a kezeit:

– Jó, elég. Megütöttelek, te is megütöttél, fejezzük be – mondta halkan, közben a szemöldökén keresztül nézve körbe sandított, hogy a fegyvereseknek feltűnt-e a balhé.

Nándor láthatóan meglepve, kissé még kábán, de beleegyezését adva bólintott.

Négyen ültünk a vasúti töltésen, Laborc, Tücsök, Géza és én.

Kezdetben nehezemre esett közvetlen módon beszélni Laborccal, mert tiszteltem és felnéztem rá; de az együtt töltött idővel egyre fesztelenebbül tudtunk társalogni.

– Bocsánatot kértem tőle – újságolta Laborc.

– És, megbocsátott? – kérdeztem nevetve, ugyanis sejtettem a választ.

– Nagyon ellenségesnek tűnt. Arcon nézett, és azt mondta…

Géza elnevette magát, és elismételte a mulatságos kifejezést.

– Azt mondta jobb, ha meghúzom magam, nem szereti a mutánsokat.

– Mutánsokat? – értetlenkedett Tücsök.

Laborc, ujjait széttárva feltartotta tenyerét. Géza csak egy pillantást vetett rá, úgy tett, mintha nem nyűgözné le a dolog. Én másodpercekig észre sem vettem, mit kell nézni, csak annyit láttam, hogy szokatlanul nagy keze van.

– Észre sem vettem… – álmélkodott Tücsök.

Laborc egyesével behajlította jobb kezének mind a hat ujját, hogy megmutassa: tökéletesen funkcionálnak. A kezén és a lábán is hat-hat ujja volt.

– Kérdezte hol lakok, de nem feleltem. Aztán meg a gyűrűmet firtatta, hogy honnan van és miért nem vették el, és fenyegetett. Remélem nem nektek kell sírkövet vágni, ha megöl – mosolyodott el.

Sietős léptekkel megjelent a színen a munkafelügyelő, ő bezzeg tudott a nyelvünkön, mert közülünk származott. Értette mit mondunk, és annál jobban tudott kiabálni velünk. Mire odaért hozzánk, vontatott mozdulatokkal munkához láttunk.

– Egy, kettő, egy, kettő! Mi ez a lazsálás?

A kezében tartott pálcával fenyegetőzve hajcsárolt bennünket:

– Pörögjön az a fúró, mozgás! De mintha élnél!