Kae West: A démon és a papnő – 1. rész

– A testvérek elszörnyedten álltak meg a leány holtteste felett. Rettenetes esküt tettek, hogy soha többé nem oltanak ki egyetlen életet sem, még azért sem, hogy a sajátjukat mentsék…

Az ifjú tekintete elkalandozott a könyv lapjairól, ki az ablakon, mintha a derűs tavaszi kert látványában próbált volna békére lelni.

– Kint is folytathatjuk, ha szeretnéd, Valian.

Egy fehérbe öltözött, hatvan év körüli asszony szavai törték meg a csendet, aki a szoba túlsó végében lévő hintaszékben ücsörgött, és egy félkész köpönyeget szegett be. Valian restelkedő pillantást vetett felé.

– Bocsáss meg, Anira úrnő, nekem ez most nem megy.

Becsukta a könyvet, és felállt, hogy mély sóhajjal az ablakhoz lépjen. A rendház vezetője elmosolyodott, de nem szólt. A kézimunkája fölé hajolt megint, és hagyta, hadd birkózzon az emlékeivel a védence.

Akárki láthatta, aki csak egy pillantást is vetett Valianra, hogy különös szerzet. Ő démonnak mondta magát, bár ez a szó mást jelentett Mordiniumban, mint amilyen értelemben ő használta. Nem volt emberi lény, és ez meg is látszott rajta. Szálas termete, dagadó izmai ugyan bármelyik képzett harcoséi is lehettek volna, aki sok órát töltött a fegyverteremben vagy a harcmezőn, hófehér bőre és nagy, ferdén metszett szeme azonban idegenségről árulkodott. A füle is túl keskenynek és kicsinek tűnt, mégis sokkal jobban hallott vele, mint bármelyik ember.

– Mi történt a testvérekkel? – kérdezte hirtelen.

– Tartották magukat az esküjükhöz, akárcsak az utódaik.

– Akkor ez nemcsak legenda, ugye?

– Ki tudhatja azt manapság? – felelte bocsánatkérő mosollyal a rendházfő. – Nem sokat tudunk azokról az időkről. Azt mondják, a három fivérből lettek később a Szolgálók, de az ő létezésükre sincs semmiféle bizonyíték. – Felkelt, odalépett az ifjú mellé, és ő is kinézett az ablakon. – Ettől még a történetben ott rejlik az igazság magva.

– Hogy nem szabadna ölni, még önvédelemből sem – jegyezte meg keserűen Valian.

– Hogy meg lehet változni, bármit is vétettünk korábban.

Valian hallgatott egy darabig. Nem úgy tűnt, mintha képes lenne vigaszt nyerni ebből az egy mondatból.

– Olyan borzalmakat tettem, Anira úrnő, amiket te el sem tudsz képzelni – mondta végül. –  És nemcsak én, hanem mindazok, akik a fajtámba tartoznak. Azért zárták el a világunkat már réges-rég, hogy ne törhessünk rátok, mert védtelenül állnátok a kegyetlenkedéseink előtt, és hidd el nekem, egymást sem kíméltük soha…

Anira megfogta az ifjú kezét az ablakpárkányon.

– A szellemek nem számoltatnak el, Valian, és én sem teszem. Beérem azzal, amit eddig láttam. És tudod, mi volt az? Egy törekvő, udvarias fiatalember, aki minden erejével azon küzd, hogy megváltozzon. A szellemek értékelik ezt, én pedig hallatlanul nagyra becsüllek érte.

A démon lehajtotta a fejét.

– Megszégyenít a kedvességed, Anira úrnő, de magad is tudod, hogy nem vagyok ura a bennem rejlő fenevadnak.

– Ahogyan egyikünk sem. Mind éreztünk már engesztelhetetlen dühöt, vagy veszítettük el a fejünket bánatunkban…

– Az én dühömnek azért egy árnyalatnyival komolyabb következményei vannak.

Anira bólintott. Emlékezett rá.

– Mindenesetre ki merem jelenteni, hogy megtanultál olvasni – terelte másfelé a szót. – Megfájdul még tőle a szemed?

– Nem… köszönöm. És köszönöm azt is, hogy megtanítottál. Egyszer meghálálom, ígérem.

– Ami azt illeti, ennek tudom is a módját.

Anira ismét mosolygott, bensőségesen, pártfogón, és ez a mosoly széppé tette az arcát, amin pedig jócskán otthagyták a nyomaikat a múló évek. Magasra tornyozott, hosszú ősz haja és csöndes méltósága mindenestől annak az úrnőnek mutatta, akinek Valian címezte, felszabadult viselkedése miatt mégsem tűnt megközelíthetetlen dámának.

– El kell küldenem az egyik fiatal papunkat egy meglehetősen veszélyes helyre – folytatta. – Szeretném, ha elkísérnéd, és vigyáznál rá. Van egy szertartás, amelyet tízévente kell elvégezni, és most éppen a mi rendházunkra került a sor. Eredetileg Kendaront szándékoztam elküldeni, őt azonban nemrégiben szörnyű családi tragédia érte, így nem szeretném zaklatni vele. A többi papunk közül egy sem hajtott még végre ilyen fontos feladatot, és bár ő a legfiatalabb, Mortua közülük a legalkalmasabb. Megteszed nekem, hogy megóvod őt a veszedelmektől, Valian?

A démon tétovázott egy kicsit, aztán szembefordult pártfogójával, és egyenesen az arcába nézett.

– Hibát követsz el, amikor megbízol bennem, Anira úrnő. De ha feladatod van számomra, igyekezni fogok azt a lehető legjobban teljesíteni.

– Egyikünk sem hiba nélkül való, de azt hiszem, ezúttal nem tévedek – felelte a rendházfő. – Kérlek, várj itt, amíg visszatérek Mortuával!

Valian fejet hajtott válasz és egyben búcsú gyanánt is, és csak akkor nézett fel, amikor az ajtó már becsukódott Anira mögött. Akkor visszakönyökölt az ablakba, és engedte, hogy szabadon kalandozzon a tekintete, amerre csak akar.

Sok földet bejárt, miután otthagyta otthona, a démonok lakta Ariann havas pusztaságát, az örök tél földjét, amelynél kegyetlenebbnek talán csak az azt benépesítők bizonyultak, de sehol nem időzött sokáig. Első látásra rettegést keltett mindenkiben, és nem is ok nélkül. Üdítő változatosságnak bizonyult ez a világ, amely sosem hallott még más bolygókról, létsíkokról vagy bármi hasonlóról, bár filozófusai pedzegették már, hogy esetleg rajtuk kívül is létezhet élet. Valian itt tiszta lappal indulhatott, és élt is a lehetőséggel, bár lakozott benne annyi felelősségérzet, hogy jó előre figyelmeztesse az embereket: nem mindig ura az ösztöneinek.

Nagyrészt a szellemek kultuszát tartotta felelősnek azért, hogy így megbíznak benne. Úgy tűnt, a halottak szellemeinek létezését mindenki adottnak veszi, és a túlnyomó többség boldogan cselekszi az akaratukat. Az is igaz volt, persze, hogy ez nem lehetett különösebben nehéz: a szellemek jobbára csak azt várták el a híveiktől, hogy tiszteljék egymást, férjenek meg, és ne ártsanak senkinek, ha nem muszáj. Valian számára egyelőre pokolian nehéz feladatnak tűnt mindez, de becsülettel igyekezett a tanításuk szerint élni.

Mordiniumnak hívták a városállamot, amelynek rendháza – alig öt hónappal korábban – befogadta a démont. Az eltelt idő ellenére a legtöbb testvér még nem találkozhatott az új lakóval, aki Anira Rellamor személyes pártfogását élvezte, és nem is lázadozott ellene. A rendházfő megnyugtató jelenlétében elcsitultak a lelkében háborgó indulatok, és a bűntudata is elviselhetővé szelídült. Anira már az első napon könyvet adott az ifjú kezébe, aki bevallotta, hogy százakat ölt már, de egyetlen betűt sem ismer, és attól a naptól együtt tanulmányozták az olvasás művészetét. Amikor a rendházfőt egyéb, meglehetősen bokros teendői elszólították, Valian gyakran magára maradt a szalonban, vagy éppen visszavonult a kis vendégházba, amelynek kényelmét élvezte. Az ablakból meg-megpillantotta a kolostor egyik-másik lakóját, de egyelőre nem kereste a társaságukat, Anira pedig ez idáig nem is erőltette a dolgot.

Gondolatai közül rohanó léptek zaja zökkentette ki, idegen, Aniráénál jóval könnyebb lépteké. Valian összerezzent egy pillanatra, az izmok megfeszültek a testében. Ösztönei azt diktálták, hogy ugorjon az ajtóhoz, ragadja nyakon a belépőt, taszítsa rá az asztalra, és vágja el a torkát, de ezt már csak azért sem tudta volna kivitelezni, mert a rendház területén sosem viselt fegyvert. Egy pillanattal később azonban elernyedt, amikor rájött, hogy a békés rendházban, a rendházfő nyugodt lakrészében aligha fenyegeti veszély akár őt, akár Anirát. A léptek tulajdonosa nyilván a pap lesz, akit az asszony említett, ő maga pedig lassabban követi, hiszen nem csitri lány már, hogy végigtrappoljon a folyosón. Csitri lány… Valian vonakodva fordult az ajtó felé. Rosszat sejtett.

Az ajtó rövidesen feltárult, és csakugyan egy fiatal hölgy lépett be rajta – mert addigra lelassított, és egészében véve roppant előkelőnek tűnt –, aki a papok jellegzetes fehér köntösét viselte, a démon pedig két dolgot vett észre rajta azonnal: hogy alacsony és sovány, és hogy szinte még gyerek.

A lány felnézett Valianra, és minden elfogódottság nélkül, jó alaposan megszemlélte magának. A tekintete észrevehetően elidőzött az ifjú szoros copfba fogott, vörös haján és széles vállán, aztán elvigyorodott, és rákérdezett:

– Hát te meg miféle szerzet vagy?

– Démon. – Valian érdeklődve várta a papnő reakcióját. Nem tűnt ijedősnek, ezt a javára írta, a hangjában is inkább csengett a szemtelenséggel határos kíváncsiság, mint bizonytalanság vagy undor.

– Nahát! – Az előkelő ifjú hölgy képe akkor omlott össze véglegesen, amikor a lány odaperdült hozzá, és szelesen megragadta a kezét. – Ez iszonyú izgalmasan hangzik! Okvetlenül el kell mondanod magadról mindent!

– Mortua, kérlek, ülj le! – mosolygott rá a rendházfő, és bólintott a védencének is. – Te is, Valian.

– Valiannak hívnak? – fordult az ifjúhoz már a virágmintás karosszékből a papnő. – Én Mortua vagyok, Mortua Mortandis. Harcos-pap. Te meg akkor Valian, a démon. Mi a másik neved?

– Nincs másik nevem. – A lány közvetlensége feszélyezte Valiant, ezért úgy döntött, inkább ő kérdez. – Hány éves vagy?

Mortua elfintorította az orrát.

– Nem mindegy az neked? Teljes jogú pap vagyok, beavatott, ismerek minden rítust és szertartást, és kevesen vannak olyan jóban a szellemekkel, mint én! Nem kéne a koromról megítélni, amikor én… na jó, tizenhat. De úgy látom, neked sincs éppenséggel térdig érő szakállad!

– Nincs – értett egyet Valian, aztán segélykérő pillantást vetett Anirára. Csak a szemével kérte, hogy mondja, tréfa ez az egész. Nem akarhat egy ilyen szeleburdi gyereket küldeni egy nyilván fontos küldetésre, és semmiképp nem akarhatja őt kísérőül adni mellé! A rendházfő azonban csak mosolygott tovább, és figyelte őket rendületlenül.

Annyit mindenképpen el kellett ismerni Mortuáról, hogy aranyos kicsi jószág. Apró termetű, fiús alkatú, nem is karcsú, sokkal inkább girhes, mindehhez pedig kifejező, kedves arcocska járult nagy, szürke szempárral és magas, tiszta homlokkal. A hajára alighanem a semmilyen volt a legtalálóbb jelző: váll fölé érő, gubancos, nagyon vékonyszálú és roppant világosszőke. Ezzel a külsővel olyan is lehetett volna, mint egy kísértet, de a modora alapján inkább egy pajkos kis kobold benyomását keltette. Valójában mindennek inkább látszott, mint felelősségteljes, nagyhatalmú papnőnek. Valian már réges-rég megtanulta, hogy ne ítéljen a külsőségek alapján, Mortua viselkedése mégis megsokszorozta a kétségeit.

– Szóval – a lány mohó pillantást vetett Anirára –, azt mondtad, irtó fontos feladatot készülsz ránk bízni! Nem tudom, Valiannak mi a véleménye, de én csupa fül vagyok!

A rendházfő maga is helyet foglalt, egymás után a szemükbe nézett, aztán végre beszélni kezdett.

– Mit szólnál, Mortua, ha azt mondanám, a Shreior ligetbe küldelek benneteket?

Mortua arcán olyan boldogság tükröződött, mintha éppen most kapott volna egy csokor virágot egy jóképű lovagtól. Anira jobbnak is látta hozzátenni:

– Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy ez egy nagyon fontos és egyben nagyon veszélyes feladat is?

– Tudom! De… ketten megyünk? Senki más?

– Senki más.

– Hűha! – Mortua nyílt, mustráló tekintete ezúttal Valian izomzatát mérte fel, de olyan kendőzetlenül, hogy annyi erővel akár meg is tapogathatta volna az ifjú karját. – Szóval démon barátunk felér egy egész testőrséggel. Nem rossz! Leteszed az esküt előtte? Vagy már letetted?

– Esküt?

– Hát testvérnek! Belépsz a rendbe, meg minden?

– Foglalkozzunk egyelőre a feladattal – javasolta szelíden a rendházfő.

– Jaj, ne haragudj, Anira, csak úgy örülök! Tudom, hogy nagy dolog, és nem fogom elszúrni, ígérem, csak… csak lelkes vagyok, na, hát ez nem lehet baj! – Mortua felpattant a karosszékből. – Valian mennyit tud a ligetről?

– A semminél is kevesebbet – felelte az említett.

– Akkor Morkhina Szelor neve sem fog sokat mondani.

– Nem.

– Nos, Morkhina papnő volt, valami ötven évvel ezelőtt, ugye, Anira? – A lány oldalt pillantott a rendházfőre, aki igent intett válaszul. – Ráadásul elég nagy nevű. Aztán kiderült, hogy titokban mágiával foglalkozik, ami ugye eleve tilos mindenkinek, hát még egy rendbélinek… Persze megpróbálták megállítani és felelősségre vonni, de nagyobb volt a hatalma, mint amire számítottak. Jó nagy öldöklést rendezett, legyilkolta az elfogására kiküldött Szárnyasokat, meg úgy mellesleg az egész rendházát, ami ott állt, pontosan Shreior Morvalisban, vagy ahogy hívni szoktuk, a Shreior ligetben. Végül sikerült megölni, de hamar rájöttek, hogy a szelleme még rosszabb, mint amilyen életében volt. Szerencsére létezik egy szertartás, amivel a hozzá hasonlókat a haláluk helyszínére lehet láncolni, csak időnként meg kell újítani, különben elszabadulna. Ezt fogom én elvégezni, te meg közben vigyázol rám, nehogy valami roppant találékony módszerrel megakadályozzon benne. Jól mondom, Anira?

A démon zavartan pislogott.

– Azt hittem…

– A szellemek békések, és javunkat akarják – szólt közbe megnyugtató hangon a rendházfő. – Elvétve akad csak közöttük romlott, mint amilyen Morkhina is. – Sóhajtott egy aprót, szeme körül egy pillanatra elmélyültek a szarkalábak. – Nem szívesen küldelek ellene benneteket, mert ravasz és veszélyes. Magam is ott voltam, amikor először bebörtönözték. Ha alábecsülitek, jobb, ha elé sem álltok. – Ez utóbbi szavakat nyilvánvalóan Mortuához intézte, a kis papnő pedig felháborodottan meredt rá, mintegy kikérve magának a feltételezést. – Feltétlenül beszéljétek meg a részleteket, dolgozzatok ki stratégiát, ha szükségesnek látjátok, és szeretném, ha holnapután útnak is indulnátok.

– Milyen messze van ez a Shreior liget? – kérdezte Valian.

– Néhány nap, de nem számít, a szellemek segítségével pár óra alatt odaérünk! – kotyogott közbe Mortua.

Anira felállt – a démon nyomban követte is a példáját –, és kinyitotta az ajtót.

– Mortua elmond neked mindent, amit tudnod kell, Valian. Keress fel bármikor, ha szükségét érzed! A szellemek áldása legyen rajtatok!

A démon válaszul csak meghajtotta magát, Mortua pedig sietősen pukedlizett egyet, aztán már karon is ragadta Valiant, és – annak legnagyobb megrökönyödésére – cibálni kezdte az ajtón túlra.

– Hallod? Gyere már, fel kell világosítsalak, és nem érek rá estig!

Valian megadóan sóhajtott, és ellenállt a késztetésnek, hogy a karja egyetlen lendítésével a falhoz vágja a belecsimpaszkodó papnőt. Hagyta, hogy a lány kirángassa a folyosóra, és nem tudta mire vélni Anira búcsúzóul még elkapott, meglepően vidám mosolyát.

Mortua gondosan becsukta az ajtót maguk mögött, aztán szembefordult új társával.

– Először is együnk valamit! – indítványozta. – Nem láttalak még az étkezőben, de gondolom, azért tudod, merre van…

– Nem. – Valian kezdett beletörődni, hogy képtelen követni a papnő logikai bakugrásait. – De az imént még sietni akartál.

– Gyorsan eszem! – vágta rá reflexből Mortua, és várta a hatást, de a démon nem nevetett. – Figyelj már, úgyis el kell magyaráznom neked, merre megyünk és mit csinálunk, most miért ne ehetnénk közben?

Valian megadta magát. Szótlanul követte a lányt a homokszín falú, tágas folyosók során át egészen a konyháig, amelynek az ajtajában azonban hátramaradt. Jobban szeretett volna Anira társaságában megismerkedni a rend többi tagjával, mint az apró, pergő nyelvű papnő mellett, elsősorban az ő érdekükben. Máris érezte, hogy elhagyja a nyugalom, ami a rendházfő jelenlétében általában eltöltötte, Mortua lelkesedését pedig zavaróan tolakodónak érezte. Igyekezett észben tartani, hogy a lány a bajtársa, de aztán megint csak arra tudott gondolni, milyen képtelen is az egész helyzet.

A papnő egy perc múlva ismét előbukkant, kezében egy akkora darab kelt tésztával, mint az alkarja. Nagylelkűen kettétörte, és a kisebbik darabot a démon felé nyújtotta.

– Diós süti?

Valian elvette, idegenkedve megszagolta, aztán beleharapott.

– Ez jó! – állapította meg.

– Persze, hogy jó. – A lány elindult visszafelé, menet közben rágcsálva a sajátját. – Gyere, keressünk térképeket, aztán leülhetünk!

Egy korábbi keresztfolyosón fordultak balra, és rövidesen meg is érkeztek a rendház könyvtáraként szolgáló kis szobához. Mortua a démon kezébe nyomta félig elfogyasztott étkét, mielőtt átlépte volna a küszöböt. Ügyet sem vetett a polcokon sorakozó, nagyjából harminc kötetre – amelyek jóval nagyobbak és porosabbak voltak annál, amiből Valian olvasni tanult –, hanem egyenesen a túlsó falnál, az ablak alatt álló ládához sietett, felnyitotta a díszes fedelet, és kivett belőle egy jókora halom tekercset. A démon szótlanul nézte, hogyan pillant beléjük, és választja ki azt, amelyikre szüksége van, és alig egy perccel később már ismét azon kapta magát, hogy szótlanul kutyagol a zavartalanul rágó papnő nyomában.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-demon-es-a-papno”] A szerzorol[/button]