[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]
Lugh, a Végzet órájában kondult meg a riadó, tompán, akár egy földmélyi üregben feledett gong. Mind a tíz isten felneszelt rá; a tudat, hogy halandó lábak tapodják a tilalmas tudás földjét, egyszerre éberré tette őket, noha csupán ketten húzták szét ágyaik függönyét.
– Lugh! – Vezetőjük, a Láng basszusa visszhangot vert a tízszögű szoba sziklafalai között.
– Indulok, Dafari.
Megszokott neszek, megszokott mozdulatok a sötét hálóteremben. Lugh – a halandók számára csak Végzet – fekete köpenybe burkolta szikár alakját, ujjai megszorultak kaszája nyelén, aztán már ment is, hagyta, hadd aludjanak a többiek. Léptei komoran dobbantak a csigalépcső felfelé ívelő, erezett sziklafokain, amelyek az ágytámlák alkotta kör közepéről indultak; tenyere érdes falat, majd hűs kilincset tapintott.
Kerge szelek libbentek felé, amikor az éjszakába lépett, de most bántotta az érzékeit a mézillat, amit az arcába fújtak. Odébb hessegette őket, nehogy elbódítsák; azok még egyszer körbetáncolták, aztán faképnél hagyták, elvitték jötte hírét a saskarámok felé. Lugh mogorva árnyként szegődött a nyomukba. Ha megszólalt a riadó, még az Angaliont körbefogó vízesések dala is zavarta a fülét.
Gyűlölte a vérontást, ezt a keserű kötelességet, ami közel háromszáz esztendeje nyomta a vállát. Ilyenkor azt kívánta, bár hajózna már fel Béke csillaga a holdtalan ég óceánjára, hogy ezüstderengésével átvezesse a napot a következőbe, és néhány órára megszabadítsa az őrködés terhétől. Mégsem bújt ki a felelősség alól, ahogyan a többiek sem. Tartoztak vele a világnak, amely csak mostanában kezdett felébredni az előző kor alkonyát követő lázálmából.
Maguk az istenek is keveset tudtak a három évszázaddal azelőtti eseményekről. Atya mindig azt mondta, ráérnek szembenézni a történtekkel, ők pedig, gyermekistenek egy hanyatló világ élén, egészen addig hallgattak rá, amíg késő nem lett. Mostanra nem maradt más, csak a magukra vállalt őrszolgálat, a halandók és egyben önmaguk távoltartása a pusztulás emlékművétől. Lugh – akárcsak a többiek – engedelmességgel adózott Atya emlékének, még ha olykor el is tűnődött rajta, miféle titkot vigyázhatnak még egymással szemben is.
Érkezésére izgalomhullám söpört végig a sasok karámján. Sárgán lángoló, narancsparazsú ragadozószemek kísérték figyelemmel, hogyan nyúl nyereg és zabla után, és lép be a legutolsó állásba.
– Rastinor!
Hátas madara lehajtotta fenséges fejét – a puszta csőre hosszabb volt, mint Lugh karja –, és lelkes vijjogással fogadta a szerszámot. Egy perc sem telt bele, máris suhantak, keresztülhasították az eget, éles kanyart vettek a fennsík peremén lezúduló vízesések felett, és kirepültek a szurdok fölé.
Lugh szorosan markolta kaszáját a semmi felett. Még fényes nappal sem lehetett látni a szakadék alját: három évszázad sem oszlatta el a szirtek között lebegő, irdatlan porfelhőt. Az isten nem nézett le, ahogyan a körülötte süvítő légáramlatokra sem figyelt. Gondolatai sorsok és végzetek szövedéke mentén szaladtak szét, keresték, ezúttal kit sodort útjába a vakmerőség. Végül idős halandó arcát rajzolták elé: ráncai megannyi kor ütötte sebhely, szeme kék kútpár, mélyében örvénylő bölcsesség. Ezúttal nem kalandor mászta meg a hegyekbe vájt lépcsősort, hanem nagy tudású, tiszteletreméltó férfiú. Olyan, aki tán érdemes rá, hogy belépjen, aki tudja, mit keres… De a sas felvijjogott, Lugh vonásai pedig megkeményedtek. Miért, ő talán tudja? Tán nem tűnődött el soha, véres kaszával állva egy vakmerő ostoba holtteste felett, hogy miért is csinálja ezt az egészet? Csak egyszer vetette fel Békének, hogy az emlékek birtokában akár egy újabb katasztrófának is elejét vehetnék, ha az emberiség magától lép az egyszer már kitaposott útra. Századok teltek el azóta, mégis szó szerint fel tudta idézni Aquena válaszát. Atya jobban tudta, mint mi. Bízz meg benne!
Lugh pedig bízott. Elfogadta a tiltást, és legyűrte a késztetést, hogy az okait kutassa. Csak olyankor lázadt ellene, akkor is csak gondolatban, amikor neki kellett vért ontania. Ahogyan most is.
Nem lehetne mégis…? Nem fordulhat elő, hogy félreértették Atyát?
Megrázta a fejét. A szentélybe lépni tilos, halandó és halhatatlan számára egyaránt. Erre még ő is emlékezett, bár alig nőtt ki a pendelyből, amikor Casta, a Téboly először tette be a lábát Angalionba, hogy elorozza Atya ép elméjét, őket pedig sorsukra hagyta a megcsúfolt ígérettel, hogy a megfelelő korba lépve mindent megtudnak majd… A gondolat már nem okozott fájdalmat, mint oly sokáig, de berajzolt egy kemény árkot Lugh szája sarkába. A titkok kutatójára bűnhődés vár. Ez az egyetlen törvény, amelynek még az istenek sem állnak felette.
Rastinor a szakadékon túl magasló hegytetőre vitte gazdáját. A kopár sziklaorom, amely mindig csupasz fejtetőre emlékeztette Lugh-t – oldalán a két domborulatból fülszőrként meredt fel néhány csenevész bozót –, sötét hallgatásba burkolózott, a szélsüvöltés után beálló csendet csupán a szárnycsapások zaja törte meg. A tar csúcson fekete süveg: égre nyúló monolit, de kapu is egyben, amelyet még egyetlen halandó sem láthatott kitárulni. Lugh kaszájával a kezében csúszott le a nyeregből. Érkeztére fekete árnyék, öreg halandó fordult el a monolittól, hogy tisztelettel térdre ereszkedjék.
Vonásai keveset mutattak a sötétben. Ruháit megtépázta a hegyre vezető út, elrongyolódott övét azonban a tanítók rendjébe tartozóként csomózta meg. Lugh kedvetlenül méregette. Öregember, nem sok lehet neki hátra, miért nem maradt veszteg a falujában? A kasza meglendült, ezüstívet húzott a levegőben – ám félúton megtorpant, a végzetisten pedig csak állt, karja kinyújtva, tekintete elveszett a horizonton.
– Miért nem vártad meg Béke óráját, halandó? – Csak az első szó elhangzásával tudatosult benne, hogy emberöltők óta nem szólította meg egy áldozatát sem. – Ő sosem öl.
– Nem. – A válasz hideg kutak mély vizét idézte, még a varangyok vartyogásából is akadt benne valami. – Ő a fivérét küldi maga helyett. Ki szeretne Halál szemébe nézni, még ha tudja is, hogy meg kell lennie? Nem, fényességes, akkor már inkább fogadom a végemet a te nagy kezedből.
Lugh bólintott. Aquena csakugyan szerette bátyjára, Sikisre bízni a maga őridejét – ahogyan ő is gyilkolt már húga, a Szél nevében –, azt pedig megértette, hogy az emberek mindük közül a szótlan, fagyos Halált félik a leginkább.
A maga részéről az egésszel torkig volt. A halandókkal, akik a porban csúszva könyörögtek irgalomért, a vérrel, amely beszennyezte a földet a monolit előtt, és amelyet még napokig ott érzett a kezén, még ha nem is fröccsent rá ténylegesen. A rettegéssel, az ostobasággal, a bokába szaladó kalandvággyal meg a tekintetekbe költöző sötétséggel, ha odamagasodott az elgyávuló alakok fölé. Ez a halandó végre más volt. Méltósággal térdelt elé, Lugh-t mégis – mi több: annál inkább – elfogta a szokásos undor.
– Művelt ember vagy, ismered és gyakorlod a vallásodat. Tudtad, hogy egyikünk itt vár majd. Miért jöttél el mégis?
– Azt reméltem, feltehetek neked egy kérdést, fényességes. Egyetlen kérdést, mielőtt lesújtanál rám.
– Kérdezz! – Lugh leeresztette a kaszát. Háta mögött rosszallón vijjogott a sas, az istent azonban érdekelte, miféle válaszért fogadja el a térdeplő az azonnali halált.
– Megéri?
– Micsoda? – Lugh homloka ráncba szaladt. Értetlenségét csak fokozta az öreg arcon szétterülő, ráncokat elmélyítő mosoly.
– Gyűlölsz itt lenni, fényességes. Vonakodsz véremet venni, mégis készen állsz rá. Megér ennyit a tudás, amit őrzöl? A múlt titka, hogy mi történt a nagy tragédia idején?
Az isten keze megszorult a kasza nyelén. A végzetlátás képessége ott lángolt az elméjében, tűzbetűkkel égette tudatába a kérdés, a válasz, az egész találkozás sorsszerűségét. Szeme a monolit felé vágott; a mozdulat annyit ért, mint lepkeszárny-lebbenés az árnytalan sötétben, az öreg mégis meglátta vagy megérezte, mert ámulat szökött a hangjába.
– Magad sem tudod, igaz, fényességes? Ha megbocsátasz szavaimért… Életeket veszel el valamiért, aminek a mibenlétével te sem vagy tisztában?
– Teszem a kötelességemet – felelte mereven Lugh. Le kellett volna sújtania már a puszta kérdésért is, de még mindig izzottak a fejében a lángoló szavak. Nem látta a jelentőségüket, ám azt igen, hogy mérföldkövet jeleznek; mivel az öreg mindjárt meghal, szükségszerűen a saját életében. – Tiértetek.
Hamisnak érezte a saját hangját. Mindaz, amivel Béke régen megnyugtatta, egyszeriben önáltatásnak tűnt.
– Az emberiségért? – Az öreg nehézkesen talpra állt. Arcát eltorzította az elhasználódott test fájdalma, hátát meggörnyesztette az idő. – Megengeded, hogy elmondjak neked valamit?
Lugh egy szemvillanással elhallgattatta a türelmetlenül toporgó Rastinort, aztán intett a halandónak, hogy beszéljen.
– Tanító vagyok – érintette meg az bogra kötött övét. – Ifjúkoromtól kezdve terjesztem és gyarapítom mindazt, amit a világról tudok. Életem folyama sekély patak a tiédhez mérve, egy dologban azonban biztos vagyok: az ismeret sosem káros. Önmagában semmiképp. Olykor alkalmatlan kezekbe kerül, ez kétségtelen, én pedig úgy vélem, Végzet, itt kezdődik az igazi felelősség. Válogatás nélkül gyilkolni, és mindenkit megfosztani a lehetőségtől, hogy a fejlődés szolgálatába állítsa a múlt hibáit: ez lenne az istenekhez méltó megoldás?
Kiegyenesedett, dereka hallhatóan roppant.
– Sokat gondolkodtam én ezen, míg végül rávettem magam az útra – folytatta. – Most már, azt hiszem, értem. Nem dönthettek felelősen, ha magatok is sötétben tapogatóztok. – Felsóhajtott. – Oktatlak itt, fényességes, mintha szükséged volna rá, holott nemcsak hatalmas vagy, de bölcsebb is nálam. Ha úgy véled, helyesen cselekszetek, az én botor, halandó elmémnek kell tévednie, akkor pedig a bocsánatodért esedezem, Végzet.
Másodszor szólította így, Lugh azonban észre sem vette. Befelé figyelt, a lángbetűkön túlra, arra, amit háromszáz éve egy istengyermek szemével látott. Egy másik arcra, a tanítóénál jóval fiatalabbra, amely akkor szörnyűségesen öregnek tűnt, de szerették, mert egyszerre árasztott biztonságot és derűt. Első vezetőjük, Atya arcára. Keserű volt az emlék, mert követte a másik: ugyanazok a vonások, amelyeket az őrület marka gyűrt eszelős maszkká. Elárvultak nélküle, hiába választották meg a helyére Dafarit, és hasztalanul múlt el három évszázad, ami akkor eltört, azt sosem lehetett helyrehozni. Dafari hitte és állította, hogy Atya még mindig él, bomlott elmével kóborol a halandók között, Lugh pedig szerette volna belelátni őt az öregemberbe, de tudta, hogy csak ámítja magát.
– Atya így látta jónak – mondta végül, a tanító pedig bólintással jelezte, hogy tudja, kiről beszél. Végtére is Lugh maga állapította meg róla már az első percben, hogy műveltebb, mint általában a fajtája.
– Lehet, hogy ez is elég, Végzet. Te isten vagy, jobban kell tudnod, mint nekem. – Megborzongott a feltámadó szélben. – Ha kérhetnék egy kegyet… Leengednél mégis? Tudom, hogy megölsz, de nem tehetnéd utána?
Lugh pillantása megcsúszott az ég alján. Még nem látta, csak érezte a közelgő derengést, Béke idejét, de ha messzebb van, erre akkor sem bólinthatott volna rá. Pedig szeretett volna hátat fordítani az öregnek, hagyni, hadd végezzen vele inkább Sikis, a Halál, de ennél többel tartozott neki.
– Sajnálom – válaszolta. A tűzbetűk örvénnyé fonódva bömböltek a fejében. Kaszája meglendült, mielőtt a tanító feloldozhatta vagy elbúcsúzhatott volna: nem akarta hallani, mik lettek volna az utolsó szavai.
A fej elvált a testtől, Lugh azonban mit sem törődött a felfröccsenő vérrel. A tetemről mindig Rastinor gondoskodott, míg ő maga másfelé nézett. Tekintete ezúttal a monolitot kutatta. A makulátlan grániton egyenes repedésként húzódott a kapu körvonala. Atya szavai szelíden, ám megtörhetetlenül pecsételték le – Lugh szeme mégsem tudott elszakadni róla.
Száztizennyolc élet. Ennyit oltott ki itt, a monolit előtt, amióta először fogott fegyvert a kezébe. Azt nem sejtette, a többieknek mennyi jutott. Kezdetben még beszéltek róla, vigasztalták egymást az első halálok után, Atyát emlegették és az örökségét, amit védeni szent kötelesség. Meggyőzték magukat, egymást, és híven vigyázták a titkot. Öltek, ha kellett, aztán elfordultak a monolittól, és hazatértek Angalion mézszín mezeire. Száztizennyolc alkalom – és Lugh-nak most az egyszer nem akaródzott elfordulnia.
Magad sem tudod, igaz, fényességes?
A szavak olyan mélyen vágtak belé, hogy összerezzent.
Életeket veszel el valamiért, aminek a mibenlétével te sem vagy tisztában?
Atya így látta jónak.
Te isten vagy, jobban kell tudnod, mint nekem.
Lugh hátralökte csuklyáját. Arca verítékben ázott, hosszú haja csapzottan tapadt a nyakába. Az orrába vágó, tiszta levegőtől egy pillanatra megkönnyebbült, a monolit azonban még mindig fogva tartotta a tekintetét.
– Jobban kell tudnom – suttogta, lelke mélyéről pedig, mint a visszhang, jött a megerősítés:
Nem dönthettek felelősen, ha magatok is sötétben tapogatóztok.
Szétszakadó belsőségek cuppanása zökkentette vissza a valóságba az istent. Lugh visszafordult Rastinorhoz, pillantása összekapcsolódott a véres pofájú saséval.
– Jobban kell tudnom – ismételte most már fennen, és nem érdekelte, hogy mentegetőzik.
Egy lépés, aztán még egy. Nevetségesen könnyűek voltak. Számított rá, hogy Rastinor utánakap, és a hátába mártja horgas csőrét, lénye egy része egyenesen vágyta, hogy megtörténjen. A sas azonban csak a karját karcolta meg figyelmeztetően, aztán visszatért lakomájához, ő pedig megállt a monolit előtt, és az ajtóra fektette a tenyerét.
Nyirkos sziklafalak ázottkő-szaga tódult ki a feltáruló bejáraton. Évtizedek, talán évszázadok levegőjébe hasított a friss éjszaka. Lépcsők vezettek a mélybe; Lugh nem látta, csak érezte rajtuk az erezetes mintát, hasonlatosat az otthonihoz, ami föld alatti hálótermükbe vezetett. Ugyanaz a szikla, amelybe ugyanazok a kezek martak utat. Atya járt itt, vagy mások, akik őhozzá tartoztak, a tragédia idején, vagy még annak előtte… Lugh vetett még egy pillantást Rastinorra, aztán megindult lefelé.
Fények gyúltak a válla magasságában, ahogy az első fokra lépett, csillag alakban vetették előre egymást keresztező árnyékait. Derengésbe vonták a sziklába vájt lejáratot, de az eddigi sötétség ellenére sem bántották a szemet. Elkísérték Lugh-t, ahogy egyre lejjebb, egyre beljebb haladt, vezették, de nem irányították. Víztől csillogó falakat és egyenesre vágott lépcsőfokokat mutattak neki. A fekete köpeny szegélye végigsúrlódott a korláton, amely könyökmagasságban emelkedett ki a szirtből, máskülönben semmi nem neszezett, csak a léptek súlya telepedett a csendre. Lugh újabb ajtókra számított, amelyek útjába állnak vagy visszarettentik, rafinált labirintusra, amelyben hiába fordulna kettőt bal és egyet jobb kéz felé, őrökre, amelyek egy isten számára is kihívást jelentenek – Sikisre, a Halálra, aki a húga helyett vonja felelősségre… De nem jött senki, hogy megállítsa, senki nem vette le róla döntésének terhét. Továbbment tehát, a lépcsők után egy keskeny folyosón, és nem is lepődött meg igazán, amikor az egy tízszögű terembe vezette.
Az ajtóból nézett körül, mintegy megadva magának az utolsó esélyt, hogy hátat fordítson, de a látványban nem akadt semmi nyugtalanító. Ismét felerősödött benne az ismerősség érzése, ahogyan végigpásztázta a kopár falakat, amelyek tövéből bútort, berendezést, ki tudja, mi mindent távolítottak el hosszú-hosszú idővel azelőtt. Csak egy dolog maradt a helyén: fehér selymek mögé rejtező, ovális fekhely, éppolyan, mint a sajátja és a kilenc másik Angalion mezeje alatt. Nem kellett megerősítés, anélkül is tudta, hogy Atya ágyát látja. Odaviharzott, és olyan hévvel rántotta odébb a függönyt, hogy a kezében maradt, pedig amint arra számítani lehetett, az ágyban nem feküdt sem élő, sem holt. Egyetlen ránc látszott csak, ahol meggyűrte egy derék, máskülönben semmi nem utalt rá, hogy valaha is használták. Lugh megborzongott, ahogy a keze hozzáért: ugyanaz a lágy bizsergés töltötte el, amelyet éjjelente a saját ágyában is megtapasztalt. A természetfelettié, ami csak istenek kiváltsága lehet, amelytől reggelre ellazultak a csomós izmok, behegedtek a sebek, és elcsitultak a feltámadó kétségek.
Atya ágya. Atya emlékei. Ő maga volna a titok? Lugh kételkedett benne. Ebben a teremben nem lakott senki, az ajtaját sem nyitották ki emberemlékezet óta.
Atya arca. Atya álmai. Lehetetlen, hogy egy üres szobát őrizzenek, és puszta kegyeletből ontsanak vért a monolit előtt, amely a bejáratát rejti… Valaminek lennie kell itt. Valami van itt.
Nincs itt más, csak az ágy.
Lugh levetette a köpenyét, a falhoz támasztotta kaszáját, és lefeküdt. Alig hunyta le a szemét, máris színes álom ragadta magával.
Álmában a terem megtelt. Villogó fények, fémes felületek, sosem látott eszközök tarkították. Emberek nyüzsögtek közöttük, mind egyforma köpenyben. Lugh lenézett a kezére, és Atya ujjait látta, Atya szemén keresztül.
– A járvány egyre kevesebb halálos áldozatot szed, de mind a négy földrész megsínylette – hallotta. – A szigetek máris bejelentették a függetlenségüket, Varengar pedig háborúra készül.
– A gyerekek? – kérdezett vissza Atya szájával Lugh.
– Megérkezett az utolsó testvérpár is. Idősebbek, mint a többi, de örülhetünk, hogy egyáltalán rájuk találtunk. A feketéknél ritkábbak a különleges képességűek. A fiú, Dafari hét-, a húga hatéves. Mindketten egészségesek.
– Nagyszerű. Folytassátok a munkát!
A kép fodrot vetett, elmosódott, újabb emlékek rakódtak rá. Atyát sápadt emberek vették körbe; Lugh felismerte a nyakába csimpaszkodó kisdedben Aquenát, a mandulaszemű, rézbőrű kislányt, akit istenné cseperedvén Béke néven tisztel majd a világ. Mögöttük a falon ezúttal események peregtek: tornyok dőltek romba, törmelékük péppé zúzta az embereket. Mindenütt vér, halottak, keményre száradt arcok és éhes tekintetek. Ez volt, amire a világ mint nagy tragédiára emlékezett: az emberiséget megtizedelő járványra köszöntő, iszonyatos háború.
– A többi központtal is megszakadt a kapcsolat. Minden okunk megvan rá, hogy a legrosszabbtól tartsunk. A harcok egyre elkeseredettebbek, Fio csapatai pedig errefelé jönnek.
Atya a mellkasához szorította Aquena fényes, fekete fonatait.
– Semmiképp nem tehetik a kezüket a gyerekekre.
– Nem tarthatjuk őket távol, hacsak körbe nem robbantjuk a hegyet, de azzal magunkat is elvágjuk…
– Akkor tegyétek azt!
Lugh kiszakadt Atya testéből, és a sajátjában találta magát. Kisfiú volt, talán hároméves; az ágyában kuporgott, és sírt, mert megijesztette a dörrenés, ami megrengette körülötte a tízszögű szobát. Napokig hallani vélte a visszhangokat, aztán pedig szokatlan csend lett: eltűntek az ismerős arcok, csak Atya maradt és a többi gyerek, karon ülő húga meg a négy másik testvérpár. Nem is láttak mást többé, amíg Casta, a külvilági tébolyisten el nem érkezett, Ji-Lar pedig meg nem szelídítette a sasokat. Addigra azonban felcseperedtek, árván és elhagyottan: Téboly elvette tőlük Atyát, de nem lépett a helyére, a világ pedig, amelytől elvágták őket, lassan a gyógyulás útjára lépett.
Tették, amit tehettek. Dafari vezetése alá gyűltek, gondozták Angaliont, és kibontakoztatták a képességeiket. Lugh megtanulta felfedezni az emberi sorsokba szőtt mintázatokat, húga, Estill igába fogta a szeleket; Aquena felismerte, ha hazug szót hallott, Dafari jövetelére pedig fényesen szöktek fel a tűz lángjai. Rönkházakat építettek maguknak a fennsíkon, és számolni kezdték a mézszín őszöket, amelyek sorra röppentek el mellettük, változatlanul hagyva felnőtté vált testüket. Csak éjszakánként vonultak a föld alá, hogy azokban az ágyakban térjenek nyugovóra, amelyeket kiskorukban Atya vetett meg nekik, reggelente pedig mosolyogva ébredtek az ismerős bizsergés közepette…
Lugh nem mosolygott, amikor felébredt.
Nem mosolygott, mert már értette, miért terjedt ki rájuk is a tilalom. Nem a járvány vagy a háború miatt; egész más volt, amit Atya nem akart idejekorán tudtukra adni.
Köpönyegbe bújt, éppé vált karral nyúlt fegyvere után, és kettesével vette felfelé úton a lépcsőfokokat. Rastinor véres ruhacsomók közt várta. Vijjogva emelkedtek a levegőbe, és mire a nap Dae, a Gyász órájába ért, földet is értek Angalion közepén. Lugh ki sem pányvázta a madarat, úgy sietett rönkháztól rönkházig; beszélnie sem kellett, sápadt arca és égő szeme anélkül is előszólította a többi istent.
A hamvas réten gyűltek össze, nevető kék ég alatt, ahol Estill szelei kergetőztek a mézillatot lehelő fűszálak között. Testvér a testvér mellett, csak ő állt egyedül a kör közepén, eltelve az érzéssel, hogy őt gúnyolja ez az idill. Szólt volna, bár nem tudta, hogyan is kezdhetné. Végül Dafari kezdett bele helyette, keményen, amint vezetőhöz illett:
– Lementél.
Lugh bólintott. Torkából rekedt szavak törtek elő:
– Tudnom kellett, miért gyilkolok. És láttam… láttam mindennek a kezdetét. A nagy tragédiát, ami szétzilálta az emberiséget. Magunkat, gyerekfejjel, és rájöttem…
Megrázta a fejét. Még mindig nehezére esett megfogalmazni azt, ami ébredése óta rágta belülről.
– Atya ágyában aludtam. Egy ugyanolyan ágyban, mint a mieink. Rastinor megsebzett, amikor lementem, és mire felébredtem, a karom sértetlen volt.
– Az ágyaink mindig is gyógyítottak. – Estill elnézett a feje felett. Akarata pányvába fogott egy unott szelet, és végigzúgatta a faágak között.
– Nem. Nemcsak. Többet tettek. Megőrizték az erőnket, az ifjúságunkat. Ha nem volnának…
Megrázta a fejét.
– Hát nem értitek? Emberek vagyunk! Ősöreg halandók, akiket egy háború hajnalán válogattak össze. Nem többek és nem különbek, mint mások, legfeljebb csak szerencsésebbek. – Aquenához fordult, váratlan hévvel: – Mondd meg nekik, Béke! Te érzed, hogy nem az eszem ment el. Tudod, hogy igazat beszélek.
Elhallgatott. Kapkodva vette a levegőt. Tenyere alatt megnyirkosodott a kasza nyele, amit azóta sem engedett el, és villámsújtottan perdült odébb, amikor Dafari a vállára tette a kezét.
– Hiszen mindannyian tudjuk, Lugh. Mind jártunk már odalent. Ki régebben, ki kevésbé… Alighanem én voltam az első, azon az éjszakán, amikor Atya helyére választottatok.
– Tudjátok? De akkor…
– Végzet, nyugodj meg! Nem tettél semmi megbocsáthatatlant.
– Nyugodjak meg? – Lugh tekintete a kasza élére tapadt. Az öreg tanító vére foltokban száradt a pengére. Máskor mindig azonnal letörölte, csak most, száztizennyolcadszorra mulasztotta el. – Látod ezt, Láng? Ma éjjel megöltem vele valakit. Egy másik embert. Azt hittem, jogom van hozzá, azt hittem, az istene vagyok… – Eleresztette a fegyvert, nézte, ahogy eldől, és szeretett volna utána hanyatlani.
– Jogod volt hozzá. A tudást meg kell védeni.
– A saját fajtánktól? Mégis, milyen alapon?
– Nem állnak készen, Lugh. Mit gondolsz, mit csinálnának, ha látnák, amit mi láttunk? Mennyi időbe telne, hogy megértsék és újra felfedezzék az eszközöket, amivel a háborújukat vívták? És vajon mit tennének velünk, amikor rájönnek, hogy akár ők is lehetnének a helyünkben? Atya nem véletlenül választott ki bennünket.
– És ha tévedett? Ha mind tévedünk? Ha nem vagyunk istenek, akkor Atya sem volt az!
Hevesen nézett körbe, és nem hitte el, amit látott. Nem hitte el az érzéketlen, meg sem rezzenő kőszemeket, amelyek az ismerősnek hitt arcokból meredtek rá.
– Istenek vagyunk – jelentette ki Sikis, a Halál. – Mit számít, hogyan vagy miért, vagy hogy milyen sorsot szántak nekünk, akik idegyűjtöttek bennünket? Ők elporladtak, mi élünk. Századok óta, örökké.
Lugh megadóan hunyta le a szemét. Hátán jeges veríték csordogált.
Ennyire egyszerű lenne? Lehet, hogy ő az, aki nem érti? Hiszen a többiek is látták, tudták, amit ő, keresztül kellett, hogy menjenek ugyanezen… Talán tényleg ezt kell tenniük, felvállalni a szerepüket akkor is, ha nem érdemesek rá?
Nem. Illúzióban élnek, az pedig nem vezethet jóra. Nem szabad, hogy jóra vezessen – és ha mégis, ő akkor sem akar részt vállalni benne.
Hosszú léptekkel vágott át társai körén, csak a véres kaszát hagyta a fűben. Még hallotta, hogy Estill utána szól, ahogyan Dafari csitító basszusát is:
– Hadd menjen! Hadd gondolja át…
Lugh ajka mosolyra rándult.
Nem akarta átgondolni.
Tűzbetűk lángoltak az elméjében, fényük világosan kirajzolta előtte a követendő utat. Talán téved – bár nem hiszi –, de ez is része az emberi létnek. Annak, ami lehet jó és lehet rossz, de mindenképp igazabb, mint istent játszani Angalionban.
Legalább vért ontani nem fog többé.
Megtalálta Rastinort, ugyanott, ahol hagyta, és ettől még inkább kiszélesedett a mosolya. Okos madár, megvárta. Hiányozni fognak a közös repülések.
Utoljára lendült fel a nyeregbe. Szél zúgta körül, mint már annyiszor, lehűtötte lángoló arcát. Maguk mögött hagyták Angalion fennsíkját, a porfelhővel terhes szurdokot, a monolitot és a hegyvidék többi csúcsát is. Zöld lankába váltott alattuk a táj, erdőségek felett suhantak el, végigmérték odafentről a gyógyuló világot. Az első szántóföldeknél Lugh megrántotta a kantárt, és a kihalt országútra irányította a sast; Rastinor tiltakozva kapta fel a csőrét, de végül mégis engedett az akaratának.
– Nem maradhatsz velem. – Lugh lesiklott a madár hátáról, és az arcához vonta a pofáját. – Nem akarok visszautat, érted? Félek, hogy meghátrálok, ha tehetem, szóval ne gyere utánam. Sem most, sem soha.
Megveregette a sas nyakát, és hátat fordított. Nélküle tette meg első emberi lépését, poros országúton, letarolt búzatáblák között. Feje felett tisztán kéklett az ég, tele távlatokkal, reménnyel és félelmekkel. Nem nézett vissza, csak intett, amikor meghallotta a levegőbe kapó szárnyakat, aztán, immár a magasból, Rastinor búcsúvijjogását.
———————————–
Barsiné Gál Erika (Kae)
1981-ben született. Az Imagine amatőr írói közösségnek három és fél éve aktív tagja, két éve adminisztrátor, a honlap statisztikája szerint vezeti többek között a kedvenc szerzők és a legtöbbet véleményezett történetek listáját. Legnépszerűbb történetét, A démon és a papnőt több száz olvasó követte végig. Az Íróiskola két kurzusát végezte el. Civilben nyelvtanár, két gyermek édesanyja. Blogot 2010 óta vezet a kaevilaga.blogspot.hu címen.
Az első pillanattól kereknek érzem a világképet. Komor, sötét hely, sötét, de nem fekete-fehér színű szereplők.
A főszereplő kételkedik, és ez szimpatikus dolog. A kétség gondolatokat inspirál, a kétségek hiánya pedig gőgre és ostobaságra késztet. Legalábbis szerintem. Számomra az óvatos gyanakvás a legvonzóbb tulajdonságok egyike, de azt hiszem, hogy a világot is hasznosan szolgálják a kérdések, amelyek a hatalom bizonytalanságáról szólnak.
Csak körülbelül látom a határait a megrajzolt világnak, mégis azt gondolom, hogy ami a képen szerepel, az logikus, működőképes és kerek. Ettől a későbbiek során sem tántorodom el. Nem kapok konkrét magyarázatot, mi történt a világgal, mi okozta a katasztrófát, de ez nem szükséges. Annyiféleképpen okozhatjuk saját vesztünket, hogy ennek taglalására kár időt fecsérelni, elegendő az a rövid utalás, amelyet megkapunk. A részletezés nem ennek a novellának a feladata. Itt másról beszélünk, és nagyon bölcs gondolatokkal.
Felsejlik a rejtély, a titok, és választ kapunk. A válaszról eszembe jut a híres könyv címe: Nehéz istennek lenni. Az eszembe ötlő cím a továbbgondolást jelenti, és nem a gondolatok elorzását.
Nem tudom mi tette, de az első pillanatban elvarázsolt az atmoszféra, megfogott a történet. Talán hasznomra lenne, ha megérteném a novella működését, megfejteném a módszert, ahogy fogva lehet tartani az olvasót. Ha ezt tudnám, akkor én is tudnék ilyet írni. Így csak köszönetet mondhatok azért, hogy a szerző és a szerkesztő megosztotta velem ezt a látomást, hogy elolvashattam az úti beszámolót ebbe a komor, de mégis világosságot sejtető birodalomba.
Az ilyen mondatokat pedig szeretem:
„Az öreg nehézkesen talpra állt. Arcát eltorzította az elhasználódott test fájdalma, hátát meggörnyesztette az idő.”
„A kép fodrot vetett, elmosódott, újabb emlékek rakódtak rá.”
„…számolni kezdték a mézszín őszöket, amelyek sorra röppentek el mellettük…”
A következő két mondat a tulajdonjoga kifejezetten idegesít. Szeretném, ha az enyém lehetne, de Kae már leírta, hát az övé. Gratulálok!
„Estill elnézett a feje felett. Akarata pányvába fogott egy unott szelet, és végigzúgatta a faágak között.”
Ez pedig követendő evidencia:
„Nem dönthettek felelősen, ha magatok is sötétben tapogatóztok.”
Gratulálok az írónak! Míg a novellát olvastam eszembe jutott az érv, amely mentén haladva csaknem megkövettem egy szerzőt a múlt héten, akinek az írása több okból nem tetszett. Azt mondtam akkor, talán túl szigorú voltam valakihez, aki csupán egy feladatot oldott meg. Szerencsére most az ellenpéldát látom. Ezúttal tudom, hogy ez is csak egy feladat megoldása, de…
A kiragadott mondatokból tényleg szépek. Érződik a Leírás kurzus és K. Csilla, az oktató hatása. 🙂 Szép munka.
Szia!
Hű… nem csoda, ha mérföldkőnek tartod ezt a novellád, azt hiszem, tényleg ez eddig a „legkomolyabb”, amit tőled olvastam. Nagyon egyben volt, érezni lehetett, hogy a sztorid alapjául egy sokkal nagyobb és kidolgozottabb világ áll, de sikerült megtalálnod az egyensúlyt, hogy mennyit érdemes megmutatni, de nem tettél bele felesleges pluszinformációt, ami csak összezavarna. A karakterek ábrázolása is nagyon jó volt, előttem volt mindegyikük, érezni lehetett közöttük a különbséget.
Tetszik a kérdés, amit felvetettél benne, és hogy végül is nem adtál rá pontos választ – hiszen tökéletesen értettem a többiek „azok vagyunk, mert azzá választottak minket” álláspontját, de Lugh-ét is, hogy ő így nem érzi magát különbnek. A vége pedig szomorú, de… végül is érthető, és valamilyen szinten elkerülhetetlennek is tűnt, hogy Lugh már nem lett volna képes ugyanaz maradni, aki addig volt.
Gratulálok a történethez!
Nünü
Sziaa!
Agyilag zokni vagyok, úgyhogy nagyon kivesézős kritikát nem tudok kipréselni magamból, de igyekszem:
Az elején picit zavaró volt nekem a sok név és szereplő, meg azt se tudtam, ki milyen kapcsolatban van a másikkal, DE aztán helyrejöttek a dolgok. A Végzet megalkotása nagyon jó lett, Lugh pont attól emberibb a többieknél, mert kételkedik, gondolkodik és nem csak gépszerűen cselekszik. És tetszett az a megoldás, hogy sasokon lovagoltak :).
Az elejét darabosnak érezte, tudom, hogy az volt a feladat, hogy sok legyen a leírás, de ahogy Horatius is megmondta, törekedj megtalálni az aranyközéputat. (Jaj,az agyamra ment az iskola, haha!) Na, szóval lényeg a lényeg, az elején elnagyoltnak éreztem a leírásokat. De aztán a cselekmény haladtával szerencsére helyreálltak a dolgok.
A vége pedig egyszerűen zseniális lett. Nagyon-nagyon jó, hogy Lugh a saját talpára állt, és mindenféle isteni segítség nélkül vágott bele az új életbe. Bár amikor elindult, azt hittem, leveti magét egy szikláról, de hála az égnek, nem ez lett :).
Puszillak!
Elvont történet volt. És én szeretem az elvont történeteket 🙂 Mondandója kifejezetten tetszett, emelkedettsége jó helyre talált nálam.
A leírás stílusán még nagyon érződik a friss tanfolyam, a tanító kezének jegye. Idővel szerintem a magad képére fogod formálni a tanultakat. Az ilyenfajta leírási stílus nekem túl sok, túl… művészies egyes képeknél, pl: „a mozdulat annyit ért, mint lepkeszárny-lebbenés az árnytalan sötétben”. Az ilyesmi a szememben művileg megkomponált kép, aligha hiszem, hogy spontán fakadnak. És rogyjon rám az ég, de a spontánt bizony jobban kedvelem a túl pontosra, túl irodalmira csiszolt kifejezéseknél.
Puska Veronika: az általad idézett mondatok biztos nem Csilla kézjegyei, és inkább példái az irodalmi csiszolatlanságnak. =)
Gyurics Gergely/Hollódombi
Nagyon erős atmoszférájú, láttató erejű volt a szöveg. Kifejezetten tetszenek a leírások, a képek (nekem például pont bejött a mondat, ami Veronika számára túl művi volt – sokfélék vagyunk 🙂 ). Pontosan tudtál hangulatot festeni, megjeleníteni a világodat, és Lugh kétségét, saját életében, feladatában való elbizonytalanodását éreztetni.
Ugyanakkor úgy érzem, hogy a (nagyszerű) leírás és atmoszféra-teremtés a cselekmény rovására ment.
Igaz, kapunk valamiféle választ, képet a titokról, de mivel az álom-emlékek nagy része Lugh saját emlékei voltak, ráadásul részben már az elején is leírtad őket, így számomra nem teljesen egyértelmű, miért rejtik az emberek elől. Csak, hogy ne tudják meg, hogy az isteneik valójában emberek?
Mert az egykori háborúról, akkor használt fegyverekről nem sok képet kapnak. És mondom, még az is fura, hogy ha Lugh hamar „kiszakad” Atya testéből, akkor vajon mi történne egy átlagos emberrel? Ő mit látna és tudna meg?
Lugh és társai gondolkodásának ellentéte, a kérdés, hogy mitől lesz valaki több, hatalmasabb, mint a többi ember, nagyon érdekes. De úgy érzem, a novellában éppen csak felvetetted ezt a kérdést, de nem mélyedhettünk bele. Mindenestre az én gondolataimat így is beindította 🙂
Összességében egy izgalmas, sok gondolatot felvető, nagyon pontos szöveget olvastam. Talán azért gondolom, hogy lesz, lehetne részletesebb kifejtése, mert erre következtettem itt egy kommentből. 😀
Ha tényleg így van, akkor abból nagyon érdekes mű születhetne.
Gratulálok és köszönöm az élményt!
Elolvastam a novelládat, az Istenvégzetet, és utólagos engedelmeddel meg is osztottam.
Pont egy olyan témában írtál, amit borzasztóan szeretek és a kedvenceim közé tartozik, ráadásul nem is olvastam túl sok jól megírt novellát vagy akár kisregényt ebben a témában (mondjuk való igaz, hogy nem is könnyű jól megírni). Nagyon szeretem az ilyen kissé sötét fantasys, filozofikus világot, ahol az istenek esendősége és az emberek mély bölcsessége van szembeállítva, egyensúlyba hozva ezzel a két szféra közti mérleg nyelvét.
Összességében nekem nagyon nagyon tetszett az írásod, a főszereplő Lugh és az öreg karaktere is, az álomjelenet utáni rész pedig különösen el lett találva, főleg, mikor biztosan kiderül az, hogy ők valójában emberek voltak, ami ugye felveti a jogos erkölcsi kérdéseket, hogy akkor ki is itt az igazán bölcs és kinek van joga mit tenni… Engem nagyon érdekelt volna a folytatás, hogy mi lett Lugh-val az emberek világában, szívesen olvastam volna még tovább, kicsit olyan, mintha elvágtad volna. De talán pont ez a jó benne.
Egy szóval: gratulálok!
Kedves Kae!
Sokszor kritizáltam már, amit tőled olvastam… hol a sok névvel és eseménnyel, hol a cselekmény kapkodó voltával, hol a karakterek felszínességével dobálóztam… most nincs kedvem kéretlen prókátort játszani, és beleszólni abba, amit írtál. Határozottan fejlődsz, sokkal összetettebb, komplexebb karaktert tettél elénk, mint eddig bármiben, amibe tőled belenéztem. Lughnak megvannak a síkjai, a lényege és az árnyoldalai, nem kifejezetten elszánt, mégsem beletörődő, és a kíváncsiságát felcsigázó öreget ügyesen szőtted Lugh gondolatmenetébe. Az egész történet kerek, gondolatokat indít meg az olvasóban, és ami – szerintem – a legfontosabb, hogy megfog. Már az első pár bekezdése is határozottan érezteti velem, mint olvasóval, hogy itt valami olyanról fogok olvasni, ami megéri azt a pár percet, amíg a végére érek.
Nem fogom neked bekezdésről-bekezdésre, mondatról-mondatra és szóról-szóra szétcincálni, amit olvastam, mert nem bétaként vagyok jelen, hanem olvasóként, és tudod, azt hiszem, most először érzem azt, hogy úgy istenigazából olvasója is vagyok a történetednek, nem csak véleményezője vagy kritikusa.
Most építkeztél. Ügyesen és rafináltan terveztél, apránként adagoltál mindent – egyik pillanatról a másikra bújtattad az olvasót a hősöd bőre alá, és kételyéből kíváncsiságot kovácsoltál az olvasóban: mert tudod, szinte viszketett a tenyerem, hogy tudjam, mi van odalent. Hogy mi a novella mélysége, mi az az üzenet, amit nekünk szánsz. Rettentően tetszett, hogy sikerült megragadnod, és marasztalnod.
A világról, amit a hullafáradtságban odakörmölt „nagyon komoly”-on túl tudni érdemes, olvasói visszajelzésként: nem volt benne rizsa. 😀 Tudod, mennyit rágtam a füledet a szurkálódó-kritikus megjegyzéseimmel az információadagolásról… hát szeretném azt hinni, hogy megérte, bár gyanítom, azért inkább az írósuli keze van a dologban, mintsem az én éles nyelvem 🙂 Akárhogy legyen is, szeretnélek biztosítani róla – ha a sok csillag és bámulatos véleménygyűjtemény nem fejezné ki eléggé – hogy briliáns megoldásokat vonultattál fel. Lugh világa, Lugh szemén keresztül. 🙂 Tetszett.
A másik, amiért mindig a füledet rágom – lassan kiskutyának érzem magam, ha még egyszer leírom ezt a kifejezést, nyugodtan fejbe kólinthatsz – azok a nevek… és még itt is sok név volt, és rengeteg mellékszereplő, és hű, de akkor sem éreztem azt, hogy velem akarnák felmosni a padlót azzal, hogy he, még ennyi nevet sem tudsz a fejedben tartani? Nem ugráltak, nem zenéltek, és egyikük sem követelte magának a rivaldafényt tovább, mint amennyire szükséges lett volna.
A plot twisthez csak annyit, hogy magam sem tudom, melyik a nagyobb csavar: az, hogy kiderül, az istenek is emberek, vagy, hogy erről mindegyiknek tudomása van, és úgy döntenek, ez így is van jól. Lugh döbbenete és a végkifejlet, amibe a kétségei vitték, nagyon tetszett. Tényleg emberi 🙂
A szóhasználatodba igazán szeretnék belekötni, egy-két helyen kisimítani a már-már barokkosba forduló mondatokat, de ezek olyan leheletnyi dolgok, amik egyáltalán nem vonnak le a novella érdeméből.
Csak gratulálni tudok. Nagyon szép munka!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Puszillak, Hil
Hű, ebbe sokat beletettél. Kedvem lenne a történethez, az istenhez, aki ember volt, és aki végül lehet hogy mégiscsak isten lenne? Mitől isten egy isten? Egy ilyen szép kisisten, és a többiek? Mi lesz így vele? Ilyenkor mindig megijedek, hogy az idő visszaveszi, ami az övé, és az ágy hiányában gyorsan megöregszik és meghal. És mi van a szerelemmel, az is jöhetne? Valami olyan, amilyet csak az emberek tudnak:) Sok karakter van, szépek, szép a nevük, szépek a képek, a felvillanások „soha el nem ülő por”. Ha regényt írnál belőle, azért lenne egy javaslatom, lehet, hogy Végzetként azért alágyújtanék azoknak az ágyaknak, hogy a világ visszabillenjen az egyensúlyába.
Tetszik nagyon, de egy kicsit sok, ez nagyon bírná a regényes egymásra építés, csepegtetés, szövögetés, karakterekkel sakkozás játékát, ha lesz kedved írd meg, tutira elolvasom. Szép világ, egyes kifejezéseid nagyon tetszenek. „ráncba szaladt homlok” meg ilyenek, jók:)
További jó munkát, üdv: Pandi
Szia!
Elég sok minden kavarog most a fejemben, amiket nehéz összefűzni. De azért megpróbálok belőle valami egységes egészet írni. Az egész novellád nagyon megkapó volt, és még inkább elgondolkodtató. Voltak olyan leírásaid, amiket én már kicsit soknak találtam, de úgy a közepétől kezdve azt éreztem, minden a helyén van, és ott is kell lennie. Bocsánat, hogy így mindjárt valami negatívval kezdem, de nekem tényleg kicsit túl sok volt az elején a dolog (de ez lehet, hogy az én hiányosságom, ezt is vedd figyelembe, amikor olvasod a kommentem), a közepén jöttem rá, hogy a fensőbbséges, Isteni hangulatot szeretted volna vele megalapozni. Úgy érzem, ez a közepétől kezdve teljesen a helyén volt.
Maga, az egész világ pedig elámított. Annyira szépen voltak összerakva a darabkák, nagyon jól fel volt építve, és amilyen sok kérdésem volt a novella közben, annyira kielégítettnek érzem most a kíváncsiságomat. Nem érzek hiányt, és bár voltak kérdéseim, amikre nem kaptam választ, mégis úgy érzem, megtaláltad azt az egyensúlyt, amivel most teljesen elégedett vagyok. Úgy érzem, nem is tudom igazán kifejezni magam rendesen, csak olyan szavakat dobálok ide, amiknek nincs is értelmük. De nem tudom, egyszerűen csak elgondolkodtattál, ahogy a novellában Lugh is elgondolkodott azon, hogy mi a helyes. Hú, ez így egy nagyon összetett dolog, és szerintem a világ összes szava sem lenne elég ahhoz, hogy mindent leírjak, de tényleg nem semmi volt. Valaminek a kezdete és egyben egy dolognak a vége is volt ez a novella. Úgy mindent összefoglalt, ami az Isteneket jellemzi, és ami számomra úgy tűnt, ez vele a célod.
Nagyon tetszett, és szerintem nem ez volt az első, hogy elolvastam, a továbbiakban is nagyon sok sikert és hasonlóan jó történeteket kívánok. Gratulálok a kikerüléshez, valóban nagyon megérdemelted!
Puszillak, Nocy 🙂
Én is csatlakozom a véleményezők sorához, bár kissé sokáig tartott, mire a novella olvasásának végére értem. Nehezen lendült be. Tetszett, de az egyik problémám, (de felfoghatod stílusidegenkedésnek is), hogy túlírtnak tartom a szöveget. Engem távolra tol a történettől, megakaszt a mindig hangulatba kapaszkodó írás, jobban kellene éreznem a környezetet és világot, de kevésbé érzem, stb. Akadtak illatok, színek, terek, reakciók, amelyek indokolatlanok, sőt további jelentőségük, eredetük sem tisztázott. Itt csak az arányokkal van bajom.
Köd lengi be a felvázolt világodat, ami lehet mentőmellény. Ha valamit nem tudunk kockáról-kockára bemutatni egy rövid novellában (ez tényleg nehéz), kirepülünk a világűrbe és jó messziről nézzük, ilyenkor senki sem kérdez rá egy karámban lakó élőlény eredetére, bezártságának okára, vagy születésére, szükségleteire, a mágia(ha ez az egyáltalán) létezésének eredetére, miért ezek a szereplők az istenek, miért őket választották (ha már a végére kiderül, ők is csak emberek). Sem a határok nem tisztázottak egyik és másik világ között, sem az, ki az a Téboly, mit jelent a szerepe, sem hogy az Atyának miért az lett a vége, ami. Vagyis, ha nem is magyarázod meg maximálisan egy világ működését és előzményét, a „csak, mert van” akkor is kevés. A törvényszerűség a hitelesség kistesója.
Akadnak a történetben ellentmondások, felesleges, hosszúra hagyott képek, jelzők, magasztos és ömlengő kifejezések, de ezeken nem akadtam volna fönn, ha elsodor a történet lendülete. Lehet, hogy rossz napom volt, de néhány bekezdést háromszor is át kellett böngésznem, míg tovább olvastam, és a novella második felétől beindult valami, ott már érdekelt a folytatás.
A cselekményen és világon átívelő „miért” kérdés szépen megmaradt, bár mivel első körben kihegyezted, hogy az isteneknek talán gőzük nincs, mit miért csinálnak, ott maradt még egy kérdőjel: és tényleg, ki ellen, és ki mellett? Kinél van a felelősség, ha egyáltalán létezik? Mert léteznie kell, anélkül nincs emberi funkcionális tudatforma. Legalábbis nem háromszáz vagy több éven keresztül ívelő.
A sodródás túl hosszúra hagyott, az ember motivációt, bonyodalmat keres. Ha ez egy tíz oldalas novella, akkor már a harmadik oldalon. Aztán arra gondoltam, hogy a világnak ez a bemutatott perce azért született, hogy megmagyarázzon mindent. De végül, ahogy sejteni is lehetett, Lughnak helyre kellett tennie a gondolatait. Az enyémet nem sikerült.
Mi működik az istenek nélkül, mi nem. Mennyi a beavatkozási felület az emberi életekbe? Mennyit látnak ők egyáltalán a világból? Miért van szükség ezekre a személyekre irányítóként? Egyáltalán mit felügyelnek? Szelet, életet, végzetet? A „megőrizni az emlékeket és a múltat”, egyetlen feladatként, ellentmond annak a ténynek, hogy inkább elrejteni igyekeznek előlük, mire voltak képesek egykor. Innentől egysíkúvá válik a meglévő(alig ismert) szereplő motiváció is, mert, jaj, de nem helyes Luth szerint, amit csinál, de hát nem tehet mást, és mégis, nem kéne ölnie, mert nem szeret, aztán öl. A nagyobb jó érdekében.
A csattanó, hogy az istenek is emberek, újfent visszahozza a kérdést: miből indult ki ez az egész? A felépített világ szereplőinek lényére és feladatukra. A kérdést nem biztos, hogy ki lehet kerülni, ha félredobunk minden elszórt információt, és helyette kibontakozik az az egyetemes mondanivaló, ami felülírja a cselekményt.
Ha egy egyszerű képre vetítem le a struktúrát, két csoportot látok: van egy homokozó, amiben a lassan gyógyuló világ emberei a gyerekek. Na és vannak az istenek, akik körülállják a homokozót és felügyelnek. És itt kezdődik a bonyodalom. Mellékszál a népmesékből ismert: a kilencedik szobába be ne menj, mert halálának halálával halsz – motívum. Ha a kettőt összeillesztem, borul. A felnőtt felügyelők már elfelejtették, hogy ők is gyerekek voltak, és különbnek hiszik magukat a homokozóban játszóknál, ezért joguk van szétrángatni őket, ha rosszat csinálnak, elvenni a „kis lapátot” 😀 Mindezt azzal indokolják, hogy őket megbízták ezzel a feladattal. Viszont nem ismerhetik a megbízás okát, mert ha bemennének a kilencedik szobába és megismernék, feltehetően felhagynának a felügyelettel és beülnének a gyerekek közé játszani. Sőt mi több, talán el is árulnák a titkot a gyerekeknek. De a végén mégis kiderül, hogy ismerik! És az előző feltételezésen alapul minden. Leginkább innen hiányzik az a fő válasz, ami a legfontosabb: mert ha ez igaz és a feltételezés valós, hogy az Atya azért nem adott az Isteneknek tudást, mert a titok nem derülhet ki soha, akkor miért bízta meg őket azzal, hogy egyáltalán őrizzék? Nem lett volna egyszerűbb, ha nem teszi? Ha elfelejti mindenki? Hiszen gyilkolnak érte, hogy ne derüljön ki. Ez olyan, mint követ cipelni sokáig, hogy utána eldobva gyorsabban tudjunk szaladni. Innen hiányzik egy magyarázat.
Ha félreteszem a felsoroltakat, ha nem, akkor is gratulálok a történethez. 🙂 Érdekes volt, gondolatébresztő.
Kedves Attila!
Alant már reagáltam, itt csak megköszönni szeretném még egyszer, még mindig nagyon jólesik a véleményed!
Nünü: El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy pont az infoadagolást említed. Próbáltam tényleg nem túlzásba esni, és kihagyni a nem releváns dolgokat, még nehezen megy, de ha szerinted is megvan az egyensúly, akkor jó. Tényleg nem nagyon merészkedtem ilyen komoly vizekre mostanában (sőt, talán még egyáltalán nem is), de nem kizárt, hogy fogok még. Köszi szépen a dicséretet!
Maki: te már megint a vesémbe látsz. És akkor képzeld el, hogy eredetileg ennél is lassabban indult, csak kihúzkodtam pár felesleges dolgot az elején… sebaj, legközelebb úgyis in medias res kezdek, párbeszéddel… Azért örülök ám, hogy a folytatás már elnyerte a tetszésedet, meg akkor ezek szerint Lugh is olyan benyomást keltett benned, amilyet kellett. Köszönöm, hogy olvastál!
Puska Veronika: Nagyon igazad van, még kavarog bennem a rengeteg friss tudás, idő kell, hogy leülepedjen. Az is igaz viszont, amit Gergely mond: pont az, amit kiemeltél, egy teljesen ösztönösen ki- (és félre-)csúszott kép. Sajnos van hajlamom a giccsre, nem kell gondolkoznom rajta. 🙂 De örülök, hogy azért alapvetően bejött az írás. Köszi, hogy elolvastad!
Róbert Katalin:
Először is ne haragudj, hogy ennyit késtem a válasszal, kicsi baba mellett nehéz értelmesen reagálni. 🙂
Köszönöm szépen a dicséretet! Igazad van, cselekmény nem sok került a történetbe. Nem is akartam rá különösebb hangsúlyt fektetni, jobban érdekeltek a karakteren belül, gondolati-érzelmi síkon zajló dolgok. (Mostanában cselekményesebb dolgokkal foglalkozom, ki akartam próbálni ezt is.)
Hogy mi történne egy átlagos emberrel, remek kérdés. Nem gondolom, hogy mindenki ugyanazokat a dolgokat látja/látná. Talán éppen ez a kockázat – egy folyvást ismétlődő vízióra inkább fel lehetne készülni magyarázatokkal vagy félrevezetéssel, mint egy kiszámíthatatlanra.
Az elmélyüléshez igazából a terjedelmi korlát volt kevés, így is törölgettem rendesen, hogy beleférjek. A világhoz és a karakterekhez mindenképpen visszatérek még (a lenti kommenteknél látni, hogy például Casta neve a régebbi olvasóimnak nem is volt újdonság :)), a mondanivalót pedig majd meglátjuk. Mindenesetre örülök, hogy élvezted az olvasást, és köszönöm, hogy ezt meg is osztottad velem.
Varis: Köszönöm szépen a kedves szavakat is, a megosztást pedig különösen! Szándékosan hagytam nyitva a végét, de ígérem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy foglalkoztam Lugh-val. Magasra és messzire jut még innen, sőt, adandó alkalommal vissza is tér, de ezt említettem egy lentebbi kommentemben is. Feltétlenül szólok, ha belekezdek valamelyikbe, jó?
Hil:
Drága Hil!
Téged lenyűgözni mindig kihívás. 🙂 Tudom, hogy általában nem is sikerül, ezért is örültem annyira a véleményednek, még ha görény (igazából csak nemalvó babás anyuka) módon eddig nem is reagáltam rá érdemben. Pedig jólesett ám! (Egyszer azért béta üzemmódban is szívesen megnéznélek majd. ;))
Lugh régi karakterem, de tipikusan olyan, aki két mondat erejéig volt kidolgozva, vagyis amikor felmerült, hogy róla írjak, bőven adott távlatokat, de mégsem a nulláról kellett felépíteni. Megvolt az irány, és tudom, hová jut ő majd még innen. Tényleg próbáltam építkezni, az ő esetében és magában a novellában is. Örülök, hogy ezek szerint sikerült.
A rizsa meg… valamiért biztosra veszem, hogy ezt is meg lehetett volna írni fele terjedelemben, csak nekem haladja meg a képességeimet. De igyekeztem fókuszálni. A feladat „legyenek hangsúlyos leírások” része nem könnyítette meg a dolgot, de akkor ezek szerint tűrhetően sikerült.
Summa summarum, köszönöm szépen, hogy annyi csalódás után adtál még egy esélyt, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ezúttal nem hagytam benned rossz szájízt! (Ez a kép reggel nagyon furának fog tűnni, azt hiszem…) Hálás vagyok a tartalmas véleményért, szólj, amikor majd viszonozhatom!
Puszillak: Kae
Pandi: Nagyon tetszenek a felvetett kérdéseid! Megnyugtatlak, az idő nem siet visszavenni, ami az övé, Lugh élete hosszúra nyúlik még ezután, hosszabbra, mint az átlagemberé. Ami a szerelmet illeti, van valahol egy kósza félmondatom, amely szerint „Lugh tipikusan az az ember, aki egyenesen megáll egymagában is”, de végső soron semmi sincs kizárva. 😉 Az ágyak alá gyújtást mindenképp fontolóra veszem, köszi szépen a tippet! Úgyis visszatérek még ide, ha nem előbb, akkor utóbb. Köszi szépen a véleményt!
Nocy: Szia! Nem próbálok azzal takarózni, hogy a feladat értelmében hangsúlyos leírásokat kellett csinálni, jó? Mindketten tudjuk, hogy nincs arányérzékem, de már keresem, és talán fejlődik is. 🙂 A lassú indítás meg kifejezetten jellemző, sajna (ennél is hosszabb volt ám, csak vágtam), de sebaj, a következőt úgyis in medias res kezdem. Minden kérdést nem hiszem, hogy meg lehet válaszolni ekkora terjedelemben, nem is próbáltam, eleve azt hiszem, mindenkiben más merül fel, íróként talán képtelenség is az összeset előre látni. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy tetszett neked, és köszönöm szépen, hogy ezt meg is írtad! Puszillak: Kae
Kedves Ani!
Mindenekelőtt nagyon köszönöm neked a konstruktív és elgondolkodtató véleményt! Igyekszem mindenre kitérni, bár mostanában keveset alszom, így lehet, hogy valami felett elsiklom, ezért előre is elnézésedet kérem.
Valóban túlírok, sajnos. Talán enyhítő körülmény, hogy már feleannyira sem, mint egy éve. Nehezítette a dolgomat, hogy a feladatkiírás hangsúlyos leírásokat kért – ezekben még különösen nem vagyok jó, de ezzel a novellával is tanultam valamit. Abszolút megértem, ha problémásnak találtad az arányokat, valószínűleg azok is. Már nem is tudom, kinek mondtam fentebb, de esélyes, hogy fele terjedelemben is meg lehetett volna írni ezt az egészet, csak ahhoz én még kicsi vagyok. 🙂
A ködben is igazad van, de én sem hiszem, hogy egy novellában ennél többre volna hely vagy lehetőség (ha mégis, idővel felnövök a feladathoz, ígérem). Ami Castát aka Tébolyt illeti, ő egy kifejezetten hangsúlyos karakterem, bár itt csak epizódszerephez jutott, lett légyen az Lugh-ék szempontjából bármilyen fontos is. Sokszor és sok helyen lehet majd még ővele találkozni mindenféle írásaimban. Nálam alapvetően minden összefügg mindennel, és nagy teret játszom be, ezért aztán egyensúlyozni kell, hogy az egyes történetek önmagukban is megálljanak, ha lehet, de összefüggéseikben is érdemes legyen vizsgálni őket. De, akárcsak az arányérzéket, még ezt is csak tanulom.
A sodródáson gondolkodtam már egy ideje. Nem vagyok halhatatlan, így csak próbálhatom elképzelni, mi játszódik le az ő fejükben, de úgy érzem, aki előtt ott a végtelenség kilátása, hajlamos lehet lassabban reagálni, fejlődni, az ő számára mást jelentenek és máshogyan telnek a mindennapok. Talán ezért a nehézkesség, a kései reakció.
A homokozós analógiád nagyon tetszik. Atyánál viszont ne feledkezzünk meg róla, hogy nem így tervezte a dolgokat, csak jött Casta, és elbarmolta az egészet (merőben más okkal és szándékkal, de ez már nem ide tartozik). Igazából nem tudjuk, ők sem tudják, mik voltak Atya céljai vagy szándékai, de feltételezhetjük, hogy ha vették a fáradságot a központok létrehozására és a különleges képességű gyerekek begyűjtésére, amögött igenis határozott tervek voltak, valószínűleg éppen a világ felügyelettel való újjáépítésére, jobbá tételére. Az isteneknek szóló tiltás ilyetén ideiglenes kellett, hogy legyen, nyilván azt akarta kivárni, hogy elérjenek egy bizonyos kort, illetve érettséget. Ha az utalást is figyelembe vesszük, miszerint Lugh „alig nőtt ki a pendelyből”, amikor Casta megérkezett, abból szerintem legalábbis következik valami ilyesmi. Ahogy a kétévesnek még nem adja az ember a kezébe az ollót, az iskolásnál viszont már alapfelszerelés a technikacuccban. Ennyiben nem érzem ezt kőcipelésnek, inkább egy rosszkor véglegesült ideiglenes állapotnak.
Huh, remélem, mindenre kitértem, ha mégsem, vagy valamit rosszul értettem, szívesem (és lehetőség szerint rövidebb reakcióidővel) folytatnám az eszmecserét.
Köszönet a tartalmas gondolatokért!
Erika/Kae
Helló!
Na, látom, bajban vagyok, valahogy mindent leírtak már előttem. Sebaj, azért próbálkozni még szabad.
Maga a novellád nekem is nagyon tetszett, főleg a hangulata. Van az egésznek egy olyan kissé nyomasztó, enyhén paranoiás légköre, ami könnyedén maga alá gyűri az olvasót. Tetszik az egész írás alapötlete is, mint ahogy az egyetlen részletesebben bemutatott szereplőre sem lehet egy rossz szavam se. Mondjuk az elején én még lazán halálnak néztem, csak később esett le, hogy a Halál meg a Végzet ez esetben nem egymás szinonimái. Túl sok a kasza a novellában, ez bezavart.
Érdekes módon nekem a sok leírással sem volt semmi bajom, egész jól kijöttem velük. Most így hirtelen nehezen is tudom elképzelni ezt a novellát a nagy halom leírás helyett egy csomó párbeszéddel. Úgy talán kevésbé jönne át a világ komor hangulata.
Végül pedig egy apró észrevétel, ami valószínűleg csak nekem fájt egy kicsit, de gondoltam, azért megemlítem: a novella elejének megfogalmazása nekem kissé túlságosan cirádásra sikeredett. Lehet, mert én amúgy is jobban kedvelem a bot egyszerű kifejezéseket, lehet, mert az elmúlt pár hétben az agyam az egészségesnél nagyobb mértékben ráállt a matematikai definíciók célratörő nyelvezetére, mindenesetre akadt egy-két mondat, amit nem egyszer el kellett olvasnom, mire ki tudtam bogozni. Persze az is lehet, hogy nem így éjszaka kellett volna nekiveselkednem az olvasásnak, és akkor nem küzdenék ilyen problémákkal.
Végezetül én is gratulálok a novelládhoz, és köszönöm, hogy olvashattalak! ^^
Kharex
Szia!
Mielőtt véleményt írtam, újra akartam olvasni az egész novellát… újra megízlelni a szavakat, elképzelni mindazt, amit szavak útján tártál elém/elénk. Élmény volt, ismét.
Határozottan érződik rajtad a fejlődés, az íróiskola és a… – ha fogalmazhatok így – tanáraid hatása. Nagyszerű munkát végeztek veled, és úgy érzem, nagyon jó diák voltál.
Korábban nem olvastam tőled ilyet. Novellát is ritkán írtál, de ez… hogy is fogalmazzak, nem volt benne semmi fellengző patetikusság, semmi giccs, semmi barokk… csupán színtiszta fantázia és okosan megválogatott szavak. Három, talán négy oldalban bemutattál egy világot, amit bárki elképzelhet, mert a láttatás már-már filmszerűre sikerült (vagy én szeretek képzelegni mindenen). De nem pusztán ez, ami megfogott, hanem hogy sikerült ENNYIBEN megmutatni a következőket:
– múltat, jelent, jövőt
– három árnyalt, érdekes karaktert
– varázsos világot
Lugh jelleme, az a kissé kiábrándult, kissé kétkedő, kissé határozatlan, de mégis kötelességtudó lény, hatalmas fejlődésen megy keresztül a novella során. Legalábbis én így érzem. Az elején, bár ott van benne a kérdés, mégis ragaszkodik a törvényhez – teszi a dolgát, bár érezhetően elege van az egészből. Aztán a tanító érkezése, aki néhány kérdéssel tanítja az istent… aki ismeretre éhes diákká válik, akiben feléled a régóta elfojtott kíváncsiság, aztán megízlelve a tudást, a kitaposott utat hagyva, az ismeretlenbe indul – és közben érződik rajta, hogy hisz a döntése helyességében… Ezt mindet ennyike szövegben megmutatni… Tiszteletem Tiéd!
A tanító szintén nagyon tetszett… a makacsa oktató, aki látja diákjában a tudást, és érzi, csak rá kell vezetnie a felismerésre, és a diákból olyan ember válik, aki a jövőben hegyeket mozgat meg… Mindezt meglátni egy általa istennek hitt lényben, mi több, merni oktatni… Bátorságra vall. És elhitetted velem, hogy bátor, még ha tudja is, hogy eljön a vég. Hiteles volt.
Végül Atya… Hiába csak emlegeted végig, és hiába csak emlék/álom közben látjuk őt, mégis akarata, öröksége az egész mozgatórúgója a történetnek. Az iránymutatása elsőre világos az olvasónak: védd a titkot, senki nem tudhatja meg, mi van az ajtón túl, még te sem! De védned kell! Mégis a végére az az érzésem támadt, hogy Atya törvénye csak a felszínen ez, mintha az ő törvényének lényege a tanító szavaiban nyilvánulna meg…
Végezetül, amit Kharex előttem említett… a kasza és a halál… Bevallom, kicsit nekem is kutyult volt, hogy akkor mi a halál, mi a végzet, és ha Végzeté a kasza, mit kapott Halál? De azért a végére ez a kis zavar elmúlt, mert a történet lényege magára vonta a figyelmem.
Szeretem amúgy az olyan sztorikat, amelyek elgondolkodtatnak. Ez is ilyen volt… Ízlelgettem a mondanivalót, elképzeltem a világot, feltettem én is a kérdéseket… A hangulat egész új volt, nem az, amit megszoktam eddig tőled. De ez tetszett! 🙂
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam.
Timi
Kharex:
Szia! Először is töredelmes bocsánatkérés, hogy csak most jutottam el a válaszig. Pedig nagyon örültem a véleményednek. Mindig szoktam, mert tudom, hogy megmondod a magadét, ha valami nem stimmel.
A kasza tényleg ciki, ha így nézem. Akarok majd blogolni róla, hogy miért lett az, de totál szubjektív dologról van szó. 🙂 Azt nem tudnám megmondani, Halálnak is kaszája van-e, vicces lenne, ha valami extrább dologgal aprítana, de ezen majd a maga idejében elgondolkodom. Örülök, hogy megfogott a hangulat, a túlcifrázásban pedig sajnos igazad van, nem mindig sikerül elkerülnöm a túlzott patetikusságot. Többnyire nem megy, ha meg mégis, átcsúszom szlengbe/pongyolába. De talán az efféle fantasyhez a pátosz még mindig jobban passzol. Keresem az arany középutat, szólok, ha megtaláltam. 🙂
Köszi szépen, hogy írtál!
Kae
Timi:
Szia!
Fogalmazz így, bizony! Nagyszerű tanáraim vannak, sokkal többet kihoznak belőlem, mint a szimpla írástechnikai könyvek. Nem akarom azokat sem leszólni, sőt! De a személyre szóló visszajelzéseknek nincs párjuk.
Hm, azt mondod, nincs giccs meg barokk? 🙂 Egyezzünk ki abban, hogy kevesebb, mint anno. De nagyom köszönöm. Igyekeztem most én is filmszerűen elképzelni a helyszíneket (ez hiányozni szokott, ki tudná ezt nálad jobban), és visszaadni, amit látok (érzek, hallok), örülök, ha sikerült.
Lugh meg… vele régóta akartam már foglalkozni, mert nagy ígéretek vannak benne. Eddig úgy halad, ahogy szerettem volna, márpedig ez ritka. Szeretni fogom máskor is elővenni, csak jussak oda egyszer. Az meg külön öröm, ha a mellékalakok is kellő hangsúlyt kaptak.
Halálnak majd keresünk valami kúl fegyvert, hmmm? 🙂 És én köszönöm neked, hogy ennyi verzióban elolvastál!
Puszillak: Kae
Nos, nem is tudom, hol kezdjem? A résszel vagy az egésszel?
Tartozom egy vallomással: már olvastam korábban. Tipródtam is rajta egy ideig, hogy írjak-e. Hát most muszáj 🙂 A vallomás másik fele, hogy akkor, azon gondolkodva, hogy megírjam-e, mit gondolok, elolvastam az addig írt vélemények jó részét. És ez néhány olyan dologra is rávilágított… ami remélem, most nem fog befolyásolni 🙂
A helyzet az, hogy már az első mondat megakasztott. És az első bekezdés után félbe is hagytam volna… Végül nem tettem, már az első alkalommal sem, mert kíváncsi voltam.
Az első, ami megfogalmazódott bennem: hiányérzet. Több fronton is. És tudom, hogy ez egy novella, aminek eleve nem feladata mindenre válaszolni, sőt szerintem éppen akkor jó, ha megválaszolandó kérdéseket hagy maga utána – ezzel egyébként nincs is probléma, azok megvannak 🙂 –, viszont akkor gond van, ha a novella által válasz nélkül hagyott kérdések maguk is logikai gubancba keverednek. Erre majd megpróbálok jobban rávilágítani. A másik hiányérzetet pedig az okozta, hogy nem szerepel benne mindenki. Hol vannak a hiányzó istenek? Miért jelentéktelenebbek, mint a többi, róluk miért nem esik egyetlen szó sem?
Furcsa nekem az – és itt kezdődnek az egymásnak ellentmondó kérdések –, hogy honnan tudták a többiek, hogy a többiek is tudják? Miért Lugh az egyetlen, aki kételkedik, aki valaha is kételkedett? Hiszen a többiek nem álltak ki a tér közepére, soha. Ha egymást győzték meg, akkor ki beszélt kivel? Ki volt az, aki feltétel nélkül elfogadta a helyzetet, ki volt, akiben azért mégis megszületett a kétely?
Van benne számtalan olyan kérdés is, ami még az előzményekre vonatkozik, hiszen abból keveset ismertünk, de ezek talán nem is fontosak a novella szempontjából – ők tízen most vannak itt, és ebben pillanatnyilag ez számít, valójában az, hogy hogyan, miért, kinek a hagymázas látomása miatt kerültek oda, lényegtelen.
Azt megértem, hogy Lugh-t zavarja a kiválasztottság (nem ő az egyetlen. Hiába születik valaki királyi családba, hiába trónörökös, nem biztos, hogy alkalmas az uralkodásra). Azt is, ha csak őt zavarja, s a többieket esetleg nem. De annak, aki látja az „az emberi sorsokba szőtt mintázatokat”, többet kéne tudnia – eleve. Hiszen ő is ember. Még ha a saját sorsát valamilyen okból kifolyólag nem is látja, látnia kellett volna a többiekét. Már jóval korábban fel kellett volna fedeznie a dolgot, ehhez nem egy öreg tanító halálán kellett volna, hogy vezessen az út – legalábbis, ez a momentum engem zavar –, bármelyik másik isten esetében érteném, hogy alakult idáig. De Lugh… hiszen Lugh a Végzet!
Volt egy olyan érzésem, hogy Lugh a legvégén mégis leginkább a többiek közönyössége bántja – hogy szó nélkül fogadják el, amit rájuk mértek. Ő azt képtelen megérteni, hogy a kiválasztottságnak oka van (a képességeik), és ez valóban felelősséggel jár. Azonban az bánt, hogy „lelép”: ha tényleg valamit tenni akart, változást elérni, ott kellett volna maradnia…
(a többi véleménye elolvasása után, amiből kiderült, hogy ennek a világnak van még más dimenziója, talán egy kicsit más megvilágításba került a dolog. Talán. Fenti kérdések akkor is zavarnak, és úgy érzem feloldhatatlan ellentétet hordoznak magukban. Egy teljes világhoz, ami jóval hosszabb kifejtést igényel, nehéz úgy novellát írni, hogy az a világ ismerete nélkül is megállja a helyét az átlagos olvasó szemében. Ezt lehet, csak én látom így, az is lehet, hogy csak a háttér ismeretében, de mint írtam, előtte is megvolt a hiányérzet – amit lehet, hogy pont ez okozott)
Nehezen lendülök bele abba, amit írsz. De már kezdek rájönni, hogy utána sokkal jobb lesz 🙂 Az első pár bekezdés most is megizzasztott, annál is inkább, mert van benne egy, ami éles ellentétben áll a komor hangulattal, az épp csak közeledő hajnallal (ha jól vettem ki a napszakot :D). A kerge szelek, mézillat, a tánc… nagyon megtöri a folyamatot, amin Lugh keresztülmegy, a történet ívét. Ettől eltekintve szépen építkezel, a többi részlet ilyen szempontból a helyén van – mármint a hangulatot, a környezetet érzékeltető elemek. Egyedül itt érzek törést, az első olvasásnál ez is megakasztott, de arra például csak mostanra jöttem rá, hogy ezért 🙂
Szeretem amúgy a szóhasználatod. És ebben az az érdekes, hogy nem annyira vagyok oda a kacifántos, néhol régies vagy túl fennkölt fogalmazásért, de azt meg kell hagyni: ehhez a történethez tökéletesen illik, és máshogy nem is lenne jó. Viszont akad benne néhány eltúlzott kép, vagyis inkább túlcizellált, túl barokkos. Mondok példákat: „Szeme a monolit felé vágott; a mozdulat annyit ért, mint lepkeszárny-lebbenés az árnytalan sötétben, az öreg mégis meglátta vagy megérezte, mert ámulat szökött a hangjába.”, „Kerge szelek libbentek felé, amikor az éjszakába lépett, de most bántotta az érzékeit a mézillat, amit az arcába fújtak.”, bár utóbbit már egyszer emlegettem. Akad még pár ilyen, és nem önmagukban van velük baj. Szép kifejezésék – noha például a lepkeszárnyas rész szerintem simulékonyabb lenne, ha nem „annyit ért”, hanem csak „annyi volt” lenne, de ez most mellékes –, hozzád is illenek, de a szöveget törik. A novella többi részének hangulatát, vagy inkább a nyelvezetét ütik (azt hiszem, még a sasok leírása is ide tartozik), legalábbis én úgy érzem. Más környezetben nem biztos, hogy problémám lenne az ilyen képekkel. Valahogy ebben a szövegkörnyezetben túl sok (a vélemények kapcsán: volt valami, ami nekem például fel sem tűnt, mert az nagyon simult a szövegbe: a kút-tekintet hasonlat. Nekem nem volt sem bántó, sem sablonos, viszont kétszer már sok volt /mármint a másik kút a hangnál van, de akkor is/, igaz, az is csak a második olvasás után 😀 De ugyanezt érzem a mézillattal kapcsolatban is, bár az visszacsatolás, és az sem tűnt fel elsőre). Egyébként, amit írtam az elején, azt akár dicséretnek is veheted: az egyik kedvenc írómmal vagyok nagyjából így – jajj, csak az első ötven oldalon jussak túl, és utána már szuper lesz 😀
Volt még egy kirívó dolog: többször emlegeted a századokat. Nekem így soknak tűnik, hiszen összesen háromszáz évről beszélünk, ami legfeljebb három század, és bár technikailag már kettő is századok – bennem a szó mégis hosszabb tartam érzetét kelti, legalább négy-ötszáz évét (ez különösen ott zavart, ahol Aquena válaszáról van szó, amióta már századok teltek el, pedig gondolom, az nem az első napon volt, hogy Lugh feltette a kérdést…)
És még egy kérdés, így a végére, ami nekem bökte a csőröm: miért pont a Béke ismeri fel a hazug szót? Persze valahol érthető, de… igen, és még mindig itt van: mi a szerepe a nem emlegetett négy istennek? (már ha jól számoltam)
A feladat kiírásának – tudniillik, hogy legyenek hangsúlyosak a leírások – abszolút megfelelt. Hangsúly az van 🙂 És a legtöbb esetben nagyon a helyükön is vannak, és tökéletesen adják át a hangulatot – a novella maga szerintem mégis picit szétesik. Vagy a – bennem nem egységes logikai képet alkotó kérdések miatt – vagy a szükséges információk hiánya miatt. És megismétlem, ezzel nem az a gondom, hogy egy novella kérdéseket hagy maga után – mert úgy érzem, az a dolga, ilyen szempontból ez tökéletes 🙂 –, hanem az, ha azok olyan kérdések, amik logikailag nem illeszkednek egymáshoz.
Mindenesetre, ha nem akarok rajta mélyelemzést végrehajtani, az első néhány bekezdés után még olvasni is kifejezetten jó, és ha kikapcsolom a végtelenül analitikus agyamat, akkor nincs is mibe belekötni 🙂
Remélem, itt, a saját novellám alatt nem minősül kéretlen reklámnak, de belefogtam egy új, interaktív történetbe, ahol a fordulatokat és a szereplők viszonyait az olvasók szavazatai határozzák meg. Íme a részletek: http://kaevilaga.blogspot.hu/2013/03/karvalyok-kozt-avagy-egy-uj-interaktiv.html