Kae: Istenvégzet

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

Lugh, a Végzet órájában kondult meg a riadó, tompán, akár egy földmélyi üregben feledett gong. Mind a tíz isten felneszelt rá; a tudat, hogy halandó lábak tapodják a tilalmas tudás földjét, egyszerre éberré tette őket, noha csupán ketten húzták szét ágyaik függönyét.

– Lugh! – Vezetőjük, a Láng basszusa visszhangot vert a tízszögű szoba sziklafalai között.

– Indulok, Dafari.

Megszokott neszek, megszokott mozdulatok a sötét hálóteremben. Lugh – a halandók számára csak Végzet – fekete köpenybe burkolta szikár alakját, ujjai megszorultak kaszája nyelén, aztán már ment is, hagyta, hadd aludjanak a többiek. Léptei komoran dobbantak a csigalépcső felfelé ívelő, erezett sziklafokain, amelyek az ágytámlák alkotta kör közepéről indultak; tenyere érdes falat, majd hűs kilincset tapintott.

Kerge szelek libbentek felé, amikor az éjszakába lépett, de most bántotta az érzékeit a mézillat, amit az arcába fújtak. Odébb hessegette őket, nehogy elbódítsák; azok még egyszer körbetáncolták, aztán faképnél hagyták, elvitték jötte hírét a saskarámok felé. Lugh mogorva árnyként szegődött a nyomukba. Ha megszólalt a riadó, még az Angaliont körbefogó vízesések dala is zavarta a fülét.

Gyűlölte a vérontást, ezt a keserű kötelességet, ami közel háromszáz esztendeje nyomta a vállát. Ilyenkor azt kívánta, bár hajózna már fel Béke csillaga a holdtalan ég óceánjára, hogy ezüstderengésével átvezesse a napot a következőbe, és néhány órára megszabadítsa az őrködés terhétől. Mégsem bújt ki a felelősség alól, ahogyan a többiek sem. Tartoztak vele a világnak, amely csak mostanában kezdett felébredni az előző kor alkonyát követő lázálmából.

Maguk az istenek is keveset tudtak a három évszázaddal azelőtti eseményekről. Atya mindig azt mondta, ráérnek szembenézni a történtekkel, ők pedig, gyermekistenek egy hanyatló világ élén, egészen addig hallgattak rá, amíg késő nem lett. Mostanra nem maradt más, csak a magukra vállalt őrszolgálat, a halandók és egyben önmaguk távoltartása a pusztulás emlékművétől. Lugh – akárcsak a többiek – engedelmességgel adózott Atya emlékének, még ha olykor el is tűnődött rajta, miféle titkot vigyázhatnak még egymással szemben is.

Érkezésére izgalomhullám söpört végig a sasok karámján. Sárgán lángoló, narancsparazsú ragadozószemek kísérték figyelemmel, hogyan nyúl nyereg és zabla után, és lép be a legutolsó állásba.

– Rastinor!

Hátas madara lehajtotta fenséges fejét – a puszta csőre hosszabb volt, mint Lugh karja –, és lelkes vijjogással fogadta a szerszámot. Egy perc sem telt bele, máris suhantak, keresztülhasították az eget, éles kanyart vettek a fennsík peremén lezúduló vízesések felett, és kirepültek a szurdok fölé.

Lugh szorosan markolta kaszáját a semmi felett. Még fényes nappal sem lehetett látni a szakadék alját: három évszázad sem oszlatta el a szirtek között lebegő, irdatlan porfelhőt. Az isten nem nézett le, ahogyan a körülötte süvítő légáramlatokra sem figyelt. Gondolatai sorsok és végzetek szövedéke mentén szaladtak szét, keresték, ezúttal kit sodort útjába a vakmerőség. Végül idős halandó arcát rajzolták elé: ráncai megannyi kor ütötte sebhely, szeme kék kútpár, mélyében örvénylő bölcsesség. Ezúttal nem kalandor mászta meg a hegyekbe vájt lépcsősort, hanem nagy tudású, tiszteletreméltó férfiú. Olyan, aki tán érdemes rá, hogy belépjen, aki tudja, mit keres… De a sas felvijjogott, Lugh vonásai pedig megkeményedtek. Miért, ő talán tudja? Tán nem tűnődött el soha, véres kaszával állva egy vakmerő ostoba holtteste felett, hogy miért is csinálja ezt az egészet? Csak egyszer vetette fel Békének, hogy az emlékek birtokában akár egy újabb katasztrófának is elejét vehetnék, ha az emberiség magától lép az egyszer már kitaposott útra. Századok teltek el azóta, mégis szó szerint fel tudta idézni Aquena válaszát. Atya jobban tudta, mint mi. Bízz meg benne!

Lugh pedig bízott. Elfogadta a tiltást, és legyűrte a késztetést, hogy az okait kutassa. Csak olyankor lázadt ellene, akkor is csak gondolatban, amikor neki kellett vért ontania. Ahogyan most is.

Nem lehetne mégis…? Nem fordulhat elő, hogy félreértették Atyát?

Megrázta a fejét. A szentélybe lépni tilos, halandó és halhatatlan számára egyaránt. Erre még ő is emlékezett, bár alig nőtt ki a pendelyből, amikor Casta, a Téboly először tette be a lábát Angalionba, hogy elorozza Atya ép elméjét, őket pedig sorsukra hagyta a megcsúfolt ígérettel, hogy a megfelelő korba lépve mindent megtudnak majd… A gondolat már nem okozott fájdalmat, mint oly sokáig, de berajzolt egy kemény árkot Lugh szája sarkába. A titkok kutatójára bűnhődés vár. Ez az egyetlen törvény, amelynek még az istenek sem állnak felette.

Rastinor a szakadékon túl magasló hegytetőre vitte gazdáját. A kopár sziklaorom, amely mindig csupasz fejtetőre emlékeztette Lugh-t – oldalán a két domborulatból fülszőrként meredt fel néhány csenevész bozót –, sötét hallgatásba burkolózott, a szélsüvöltés után beálló csendet csupán a szárnycsapások zaja törte meg. A tar csúcson fekete süveg: égre nyúló monolit, de kapu is egyben, amelyet még egyetlen halandó sem láthatott kitárulni. Lugh kaszájával a kezében csúszott le a nyeregből. Érkeztére fekete árnyék, öreg halandó fordult el a monolittól, hogy tisztelettel térdre ereszkedjék.

Vonásai keveset mutattak a sötétben. Ruháit megtépázta a hegyre vezető út, elrongyolódott övét azonban a tanítók rendjébe tartozóként csomózta meg. Lugh kedvetlenül méregette. Öregember, nem sok lehet neki hátra, miért nem maradt veszteg a falujában? A kasza meglendült, ezüstívet húzott a levegőben – ám félúton megtorpant, a végzetisten pedig csak állt, karja kinyújtva, tekintete elveszett a horizonton.

– Miért nem vártad meg Béke óráját, halandó? – Csak az első szó elhangzásával tudatosult benne, hogy emberöltők óta nem szólította meg egy áldozatát sem. – Ő sosem öl.

– Nem. – A válasz hideg kutak mély vizét idézte, még a varangyok vartyogásából is akadt benne valami. – Ő a fivérét küldi maga helyett. Ki szeretne Halál szemébe nézni, még ha tudja is, hogy meg kell lennie? Nem, fényességes, akkor már inkább fogadom a végemet a te nagy kezedből.

Lugh bólintott. Aquena csakugyan szerette bátyjára, Sikisre bízni a maga őridejét – ahogyan ő is gyilkolt már húga, a Szél nevében –, azt pedig megértette, hogy az emberek mindük közül a szótlan, fagyos Halált félik a leginkább.

A maga részéről az egésszel torkig volt. A halandókkal, akik a porban csúszva könyörögtek irgalomért, a vérrel, amely beszennyezte a földet a monolit előtt, és amelyet még napokig ott érzett a kezén, még ha nem is fröccsent rá ténylegesen. A rettegéssel, az ostobasággal, a bokába szaladó kalandvággyal meg a tekintetekbe költöző sötétséggel, ha odamagasodott az elgyávuló alakok fölé. Ez a halandó végre más volt. Méltósággal térdelt elé, Lugh-t mégis – mi több: annál inkább – elfogta a szokásos undor.

– Művelt ember vagy, ismered és gyakorlod a vallásodat. Tudtad, hogy egyikünk itt vár majd. Miért jöttél el mégis?

– Azt reméltem, feltehetek neked egy kérdést, fényességes. Egyetlen kérdést, mielőtt lesújtanál rám.

– Kérdezz! –  Lugh leeresztette a kaszát. Háta mögött rosszallón vijjogott a sas, az istent azonban érdekelte, miféle válaszért fogadja el a térdeplő az azonnali halált.

– Megéri?

– Micsoda? – Lugh homloka ráncba szaladt. Értetlenségét csak fokozta az öreg arcon szétterülő, ráncokat elmélyítő mosoly.

– Gyűlölsz itt lenni, fényességes. Vonakodsz véremet venni, mégis készen állsz rá. Megér ennyit a tudás, amit őrzöl? A múlt titka, hogy mi történt a nagy tragédia idején?

Az isten keze megszorult a kasza nyelén. A végzetlátás képessége ott lángolt az elméjében, tűzbetűkkel égette tudatába a kérdés, a válasz, az egész találkozás sorsszerűségét. Szeme a monolit felé vágott; a mozdulat annyit ért, mint lepkeszárny-lebbenés az árnytalan sötétben, az öreg mégis meglátta vagy megérezte, mert ámulat szökött a hangjába.

– Magad sem tudod, igaz, fényességes? Ha megbocsátasz szavaimért… Életeket veszel el valamiért, aminek a mibenlétével te sem vagy tisztában?

– Teszem a kötelességemet – felelte mereven Lugh. Le kellett volna sújtania már a puszta kérdésért is, de még mindig izzottak a fejében a lángoló szavak. Nem látta a jelentőségüket, ám azt igen, hogy mérföldkövet jeleznek; mivel az öreg mindjárt meghal, szükségszerűen a saját életében. – Tiértetek.

Hamisnak érezte a saját hangját. Mindaz, amivel Béke régen megnyugtatta, egyszeriben önáltatásnak tűnt.

– Az emberiségért? – Az öreg nehézkesen talpra állt. Arcát eltorzította az elhasználódott test fájdalma, hátát meggörnyesztette az idő. – Megengeded, hogy elmondjak neked valamit?

Lugh egy szemvillanással elhallgattatta a türelmetlenül toporgó Rastinort, aztán intett a halandónak, hogy beszéljen.

– Tanító vagyok – érintette meg az bogra kötött övét. – Ifjúkoromtól kezdve terjesztem és gyarapítom mindazt, amit a világról tudok. Életem folyama sekély patak a tiédhez mérve, egy dologban azonban biztos vagyok: az ismeret sosem káros. Önmagában semmiképp. Olykor alkalmatlan kezekbe kerül, ez kétségtelen, én pedig úgy vélem, Végzet, itt kezdődik az igazi felelősség. Válogatás nélkül gyilkolni, és mindenkit megfosztani a lehetőségtől, hogy a fejlődés szolgálatába állítsa a múlt hibáit: ez lenne az istenekhez méltó megoldás?

Kiegyenesedett, dereka hallhatóan roppant.

– Sokat gondolkodtam én ezen, míg végül rávettem magam az útra – folytatta. – Most már, azt hiszem, értem. Nem dönthettek felelősen, ha magatok is sötétben tapogatóztok. – Felsóhajtott. – Oktatlak itt, fényességes, mintha szükséged volna rá, holott nemcsak hatalmas vagy, de bölcsebb is nálam. Ha úgy véled, helyesen cselekszetek, az én botor, halandó elmémnek kell tévednie, akkor pedig a bocsánatodért esedezem, Végzet.

Másodszor szólította így, Lugh azonban észre sem vette. Befelé figyelt, a lángbetűkön túlra, arra, amit háromszáz éve egy istengyermek szemével látott. Egy másik arcra, a tanítóénál jóval fiatalabbra, amely akkor szörnyűségesen öregnek tűnt, de szerették, mert egyszerre árasztott biztonságot és derűt. Első vezetőjük, Atya arcára. Keserű volt az emlék, mert követte a másik: ugyanazok a vonások, amelyeket az őrület marka gyűrt eszelős maszkká. Elárvultak nélküle, hiába választották meg a helyére Dafarit, és hasztalanul múlt el három évszázad, ami akkor eltört, azt sosem lehetett helyrehozni. Dafari hitte és állította, hogy Atya még mindig él, bomlott elmével kóborol a halandók között, Lugh pedig szerette volna belelátni őt az öregemberbe, de tudta, hogy csak ámítja magát.

– Atya így látta jónak – mondta végül, a tanító pedig bólintással jelezte, hogy tudja, kiről beszél. Végtére is Lugh maga állapította meg róla már az első percben, hogy műveltebb, mint általában a fajtája.

– Lehet, hogy ez is elég, Végzet. Te isten vagy, jobban kell tudnod, mint nekem. – Megborzongott a feltámadó szélben. – Ha kérhetnék egy kegyet… Leengednél mégis? Tudom, hogy megölsz, de nem tehetnéd utána?

Lugh pillantása megcsúszott az ég alján. Még nem látta, csak érezte a közelgő derengést, Béke idejét, de ha messzebb van, erre akkor sem bólinthatott volna rá. Pedig szeretett volna hátat fordítani az öregnek, hagyni, hadd végezzen vele inkább Sikis, a Halál, de ennél többel tartozott neki.

– Sajnálom – válaszolta. A tűzbetűk örvénnyé fonódva bömböltek a fejében. Kaszája meglendült, mielőtt a tanító feloldozhatta vagy elbúcsúzhatott volna: nem akarta hallani, mik lettek volna az utolsó szavai.

A fej elvált a testtől, Lugh azonban mit sem törődött a felfröccsenő vérrel. A tetemről mindig Rastinor gondoskodott, míg ő maga másfelé nézett. Tekintete ezúttal a monolitot kutatta. A makulátlan grániton egyenes repedésként húzódott a kapu körvonala. Atya szavai szelíden, ám megtörhetetlenül pecsételték le – Lugh szeme mégsem tudott elszakadni róla.

Száztizennyolc élet. Ennyit oltott ki itt, a monolit előtt, amióta először fogott fegyvert a kezébe. Azt nem sejtette, a többieknek mennyi jutott. Kezdetben még beszéltek róla, vigasztalták egymást az első halálok után, Atyát emlegették és az örökségét, amit védeni szent kötelesség. Meggyőzték magukat, egymást, és híven vigyázták a titkot. Öltek, ha kellett, aztán elfordultak a monolittól, és hazatértek Angalion mézszín mezeire. Száztizennyolc alkalom – és Lugh-nak most az egyszer nem akaródzott elfordulnia.

Magad sem tudod, igaz, fényességes?

A szavak olyan mélyen vágtak belé, hogy összerezzent.

Életeket veszel el valamiért, aminek a mibenlétével te sem vagy tisztában?

Atya így látta jónak.

Te isten vagy, jobban kell tudnod, mint nekem.

Lugh hátralökte csuklyáját. Arca verítékben ázott, hosszú haja csapzottan tapadt a nyakába. Az orrába vágó, tiszta levegőtől egy pillanatra megkönnyebbült, a monolit azonban még mindig fogva tartotta a tekintetét.

– Jobban kell tudnom – suttogta, lelke mélyéről pedig, mint a visszhang, jött a megerősítés:

Nem dönthettek felelősen, ha magatok is sötétben tapogatóztok.

Szétszakadó belsőségek cuppanása zökkentette vissza a valóságba az istent. Lugh visszafordult Rastinorhoz, pillantása összekapcsolódott a véres pofájú saséval.

– Jobban kell tudnom – ismételte most már fennen, és nem érdekelte, hogy mentegetőzik.

Egy lépés, aztán még egy. Nevetségesen könnyűek voltak. Számított rá, hogy Rastinor utánakap, és a hátába mártja horgas csőrét, lénye egy része egyenesen vágyta, hogy megtörténjen. A sas azonban csak a karját karcolta meg figyelmeztetően, aztán visszatért lakomájához, ő pedig megállt a monolit előtt, és az ajtóra fektette a tenyerét.

Nyirkos sziklafalak ázottkő-szaga tódult ki a feltáruló bejáraton. Évtizedek, talán évszázadok levegőjébe hasított a friss éjszaka. Lépcsők vezettek a mélybe; Lugh nem látta, csak érezte rajtuk az erezetes mintát, hasonlatosat az otthonihoz, ami föld alatti hálótermükbe vezetett. Ugyanaz a szikla, amelybe ugyanazok a kezek martak utat. Atya járt itt, vagy mások, akik őhozzá tartoztak, a tragédia idején, vagy még annak előtte… Lugh vetett még egy pillantást Rastinorra, aztán megindult lefelé.

Fények gyúltak a válla magasságában, ahogy az első fokra lépett, csillag alakban vetették előre egymást keresztező árnyékait. Derengésbe vonták a sziklába vájt lejáratot, de az eddigi sötétség ellenére sem bántották a szemet. Elkísérték Lugh-t, ahogy egyre lejjebb, egyre beljebb haladt, vezették, de nem irányították. Víztől csillogó falakat és egyenesre vágott lépcsőfokokat mutattak neki. A fekete köpeny szegélye végigsúrlódott a korláton, amely könyökmagasságban emelkedett ki a szirtből, máskülönben semmi nem neszezett, csak a léptek súlya telepedett a csendre. Lugh újabb ajtókra számított, amelyek útjába állnak vagy visszarettentik, rafinált labirintusra, amelyben hiába fordulna kettőt bal és egyet jobb kéz felé, őrökre, amelyek egy isten számára is kihívást jelentenek – Sikisre, a Halálra, aki a húga helyett vonja felelősségre… De nem jött senki, hogy megállítsa, senki nem vette le róla döntésének terhét. Továbbment tehát, a lépcsők után egy keskeny folyosón, és nem is lepődött meg igazán, amikor az egy tízszögű terembe vezette.

Az ajtóból nézett körül, mintegy megadva magának az utolsó esélyt, hogy hátat fordítson, de a látványban nem akadt semmi nyugtalanító. Ismét felerősödött benne az ismerősség érzése, ahogyan végigpásztázta a kopár falakat, amelyek tövéből bútort, berendezést, ki tudja, mi mindent távolítottak el hosszú-hosszú idővel azelőtt. Csak egy dolog maradt a helyén: fehér selymek mögé rejtező, ovális fekhely, éppolyan, mint a sajátja és a kilenc másik Angalion mezeje alatt. Nem kellett megerősítés, anélkül is tudta, hogy Atya ágyát látja. Odaviharzott, és olyan hévvel rántotta odébb a függönyt, hogy a kezében maradt, pedig amint arra számítani lehetett, az ágyban nem feküdt sem élő, sem holt. Egyetlen ránc látszott csak, ahol meggyűrte egy derék, máskülönben semmi nem utalt rá, hogy valaha is használták. Lugh megborzongott, ahogy a keze hozzáért: ugyanaz a lágy bizsergés töltötte el, amelyet éjjelente a saját ágyában is megtapasztalt. A természetfelettié, ami csak istenek kiváltsága lehet, amelytől reggelre ellazultak a csomós izmok, behegedtek a sebek, és elcsitultak a feltámadó kétségek.

Atya ágya. Atya emlékei. Ő maga volna a titok? Lugh kételkedett benne. Ebben a teremben nem lakott senki, az ajtaját sem nyitották ki emberemlékezet óta.

Atya arca. Atya álmai. Lehetetlen, hogy egy üres szobát őrizzenek, és puszta kegyeletből ontsanak vért a monolit előtt, amely a bejáratát rejti… Valaminek lennie kell itt. Valami van itt.

Nincs itt más, csak az ágy.

Lugh levetette a köpenyét, a falhoz támasztotta kaszáját, és lefeküdt. Alig hunyta le a szemét, máris színes álom ragadta magával.

Álmában a terem megtelt. Villogó fények, fémes felületek, sosem látott eszközök tarkították. Emberek nyüzsögtek közöttük, mind egyforma köpenyben. Lugh lenézett a kezére, és Atya ujjait látta, Atya szemén keresztül.

– A járvány egyre kevesebb halálos áldozatot szed, de mind a négy földrész megsínylette – hallotta. – A szigetek máris bejelentették a függetlenségüket, Varengar pedig háborúra készül.

– A gyerekek? – kérdezett vissza Atya szájával Lugh.

– Megérkezett az utolsó testvérpár is. Idősebbek, mint a többi, de örülhetünk, hogy egyáltalán rájuk találtunk. A feketéknél ritkábbak a különleges képességűek. A fiú, Dafari hét-, a húga hatéves. Mindketten egészségesek.

– Nagyszerű. Folytassátok a munkát!

A kép fodrot vetett, elmosódott, újabb emlékek rakódtak rá. Atyát sápadt emberek vették körbe; Lugh felismerte a nyakába csimpaszkodó kisdedben Aquenát, a mandulaszemű, rézbőrű kislányt, akit istenné cseperedvén Béke néven tisztel majd a világ. Mögöttük a falon ezúttal események peregtek: tornyok dőltek romba, törmelékük péppé zúzta az embereket. Mindenütt vér, halottak, keményre száradt arcok és éhes tekintetek. Ez volt, amire a világ mint nagy tragédiára emlékezett: az emberiséget megtizedelő járványra köszöntő, iszonyatos háború.

– A többi központtal is megszakadt a kapcsolat. Minden okunk megvan rá, hogy a legrosszabbtól tartsunk. A harcok egyre elkeseredettebbek, Fio csapatai pedig errefelé jönnek.

Atya a mellkasához szorította Aquena fényes, fekete fonatait.

– Semmiképp nem tehetik a kezüket a gyerekekre.

– Nem tarthatjuk őket távol, hacsak körbe nem robbantjuk a hegyet, de azzal magunkat is elvágjuk…

– Akkor tegyétek azt!

Lugh kiszakadt Atya testéből, és a sajátjában találta magát. Kisfiú volt, talán hároméves; az ágyában kuporgott, és sírt, mert megijesztette a dörrenés, ami megrengette körülötte a tízszögű szobát. Napokig hallani vélte a visszhangokat, aztán pedig szokatlan csend lett: eltűntek az ismerős arcok, csak Atya maradt és a többi gyerek, karon ülő húga meg a négy másik testvérpár. Nem is láttak mást többé, amíg Casta, a külvilági tébolyisten el nem érkezett, Ji-Lar pedig meg nem szelídítette a sasokat. Addigra azonban felcseperedtek, árván és elhagyottan: Téboly elvette tőlük Atyát, de nem lépett a helyére, a világ pedig, amelytől elvágták őket, lassan a gyógyulás útjára lépett.

Tették, amit tehettek. Dafari vezetése alá gyűltek, gondozták Angaliont, és kibontakoztatták a képességeiket. Lugh megtanulta felfedezni az emberi sorsokba szőtt mintázatokat, húga, Estill igába fogta a szeleket; Aquena felismerte, ha hazug szót hallott, Dafari jövetelére pedig fényesen szöktek fel a tűz lángjai. Rönkházakat építettek maguknak a fennsíkon, és számolni kezdték a mézszín őszöket, amelyek sorra röppentek el mellettük, változatlanul hagyva felnőtté vált testüket. Csak éjszakánként vonultak a föld alá, hogy azokban az ágyakban térjenek nyugovóra, amelyeket kiskorukban Atya vetett meg nekik, reggelente pedig mosolyogva ébredtek az ismerős bizsergés közepette…

Lugh nem mosolygott, amikor felébredt.

Nem mosolygott, mert már értette, miért terjedt ki rájuk is a tilalom. Nem a járvány vagy a háború miatt; egész más volt, amit Atya nem akart idejekorán tudtukra adni.

Köpönyegbe bújt, éppé vált karral nyúlt fegyvere után, és kettesével vette felfelé úton a lépcsőfokokat. Rastinor véres ruhacsomók közt várta. Vijjogva emelkedtek a levegőbe, és mire a nap Dae, a Gyász órájába ért, földet is értek Angalion közepén. Lugh ki sem pányvázta a madarat, úgy sietett rönkháztól rönkházig; beszélnie sem kellett, sápadt arca és égő szeme anélkül is előszólította a többi istent.

A hamvas réten gyűltek össze, nevető kék ég alatt, ahol Estill szelei kergetőztek a mézillatot lehelő fűszálak között. Testvér a testvér mellett, csak ő állt egyedül a kör közepén, eltelve az érzéssel, hogy őt gúnyolja ez az idill. Szólt volna, bár nem tudta, hogyan is kezdhetné. Végül Dafari kezdett bele helyette, keményen, amint vezetőhöz illett:

– Lementél.

Lugh bólintott. Torkából rekedt szavak törtek elő:

– Tudnom kellett, miért gyilkolok. És láttam… láttam mindennek a kezdetét. A nagy tragédiát, ami szétzilálta az emberiséget. Magunkat, gyerekfejjel, és rájöttem…

Megrázta a fejét. Még mindig nehezére esett megfogalmazni azt, ami ébredése óta rágta belülről.

– Atya ágyában aludtam. Egy ugyanolyan ágyban, mint a mieink. Rastinor megsebzett, amikor lementem, és mire felébredtem, a karom sértetlen volt.

– Az ágyaink mindig is gyógyítottak. – Estill elnézett a feje felett. Akarata pányvába fogott egy unott szelet, és végigzúgatta a faágak között.

– Nem. Nemcsak. Többet tettek. Megőrizték az erőnket, az ifjúságunkat. Ha nem volnának…

Megrázta a fejét.

– Hát nem értitek? Emberek vagyunk! Ősöreg halandók, akiket egy háború hajnalán válogattak össze. Nem többek és nem különbek, mint mások, legfeljebb csak szerencsésebbek. – Aquenához fordult, váratlan hévvel: – Mondd meg nekik, Béke! Te érzed, hogy nem az eszem ment el. Tudod, hogy igazat beszélek.

Elhallgatott. Kapkodva vette a levegőt. Tenyere alatt megnyirkosodott a kasza nyele, amit azóta sem engedett el, és villámsújtottan perdült odébb, amikor Dafari a vállára tette a kezét.

– Hiszen mindannyian tudjuk, Lugh. Mind jártunk már odalent. Ki régebben, ki kevésbé… Alighanem én voltam az első, azon az éjszakán, amikor Atya helyére választottatok.

– Tudjátok? De akkor…

– Végzet, nyugodj meg! Nem tettél semmi megbocsáthatatlant.

– Nyugodjak meg? – Lugh tekintete a kasza élére tapadt. Az öreg tanító vére foltokban száradt a pengére. Máskor mindig azonnal letörölte, csak most, száztizennyolcadszorra mulasztotta el. – Látod ezt, Láng? Ma éjjel megöltem vele valakit. Egy másik embert. Azt hittem, jogom van hozzá, azt hittem, az istene vagyok… – Eleresztette a fegyvert, nézte, ahogy eldől, és szeretett volna utána hanyatlani.

– Jogod volt hozzá. A tudást meg kell védeni.

– A saját fajtánktól? Mégis, milyen alapon?

– Nem állnak készen, Lugh. Mit gondolsz, mit csinálnának, ha látnák, amit mi láttunk? Mennyi időbe telne, hogy megértsék és újra felfedezzék az eszközöket, amivel a háborújukat vívták? És vajon mit tennének velünk, amikor rájönnek, hogy akár ők is lehetnének a helyünkben? Atya nem véletlenül választott ki bennünket.

– És ha tévedett? Ha mind tévedünk? Ha nem vagyunk istenek, akkor Atya sem volt az!

Hevesen nézett körbe, és nem hitte el, amit látott. Nem hitte el az érzéketlen, meg sem rezzenő kőszemeket, amelyek az ismerősnek hitt arcokból meredtek rá.

– Istenek vagyunk – jelentette ki Sikis, a Halál. – Mit számít, hogyan vagy miért, vagy hogy milyen sorsot szántak nekünk, akik idegyűjtöttek bennünket? Ők elporladtak, mi élünk. Századok óta, örökké.

Lugh megadóan hunyta le a szemét. Hátán jeges veríték csordogált.

Ennyire egyszerű lenne? Lehet, hogy ő az, aki nem érti? Hiszen a többiek is látták, tudták, amit ő, keresztül kellett, hogy menjenek ugyanezen… Talán tényleg ezt kell tenniük, felvállalni a szerepüket akkor is, ha nem érdemesek rá?

Nem. Illúzióban élnek, az pedig nem vezethet jóra. Nem szabad, hogy jóra vezessen – és ha mégis, ő akkor sem akar részt vállalni benne.

Hosszú léptekkel vágott át társai körén, csak a véres kaszát hagyta a fűben. Még hallotta, hogy Estill utána szól, ahogyan Dafari csitító basszusát is:

– Hadd menjen! Hadd gondolja át…

Lugh ajka mosolyra rándult.

Nem akarta átgondolni.

Tűzbetűk lángoltak az elméjében, fényük világosan kirajzolta előtte a követendő utat. Talán téved – bár nem hiszi –, de ez is része az emberi létnek. Annak, ami lehet jó és lehet rossz, de mindenképp igazabb, mint istent játszani Angalionban.

Legalább vért ontani nem fog többé.

Megtalálta Rastinort, ugyanott, ahol hagyta, és ettől még inkább kiszélesedett a mosolya. Okos madár, megvárta. Hiányozni fognak a közös repülések.

Utoljára lendült fel a nyeregbe. Szél zúgta körül, mint már annyiszor, lehűtötte lángoló arcát. Maguk mögött hagyták Angalion fennsíkját, a porfelhővel terhes szurdokot, a monolitot és a hegyvidék többi csúcsát is. Zöld lankába váltott alattuk a táj, erdőségek felett suhantak el, végigmérték odafentről a gyógyuló világot. Az első szántóföldeknél Lugh megrántotta a kantárt, és a kihalt országútra irányította a sast; Rastinor tiltakozva kapta fel a csőrét, de végül mégis engedett az akaratának.

– Nem maradhatsz velem. – Lugh lesiklott a madár hátáról, és az arcához vonta a pofáját. – Nem akarok visszautat, érted? Félek, hogy meghátrálok, ha tehetem, szóval ne gyere utánam. Sem most, sem soha.

Megveregette a sas nyakát, és hátat fordított. Nélküle tette meg első emberi lépését, poros országúton, letarolt búzatáblák között. Feje felett tisztán kéklett az ég, tele távlatokkal, reménnyel és félelmekkel. Nem nézett vissza, csak intett, amikor meghallotta a levegőbe kapó szárnyakat, aztán, immár a magasból, Rastinor búcsúvijjogását.

 

 

 

———————————–

Barsiné Gál Erika (Kae)
1981-ben született. Az Imagine amatőr írói közösségnek három és fél éve aktív tagja, két éve adminisztrátor, a honlap statisztikája szerint vezeti többek között a kedvenc szerzők és a legtöbbet véleményezett történetek listáját. Legnépszerűbb történetét, A démon és a papnőt több száz olvasó követte végig. Az Íróiskola két kurzusát végezte el. Civilben nyelvtanár, két gyermek édesanyja. Blogot 2010 óta vezet a kaevilaga.blogspot.hu címen.