Kae: A démon és a papnő – 3.

Korábbi részek

Mortua szeme előtt lassan összefolytak a szentély félköríves padjai. Szépen faragott támlájuk mintázata ágas-bogas rácsnak tűnt, ami áthatolhatatlanul zárta körül. A lány megadóan hallgatott még egy darabig, és igyekezett nem fészkelődni.

Végül felsóhajtott, és megmozgatta a hosszas ücsörgésben elgémberedett vállát. Shira-Lin keze kicsúszott a markából, ujjaik vörös foltokat hagytak egymás kézfején. Egyszerre álltak fel, és tehetetlenül egymásra meredtek. Nem vetettek árnyat a padlóra: odakint komoran hallgatott a világ, egyetlen kóbor napsugár sem kúszott be az ablakon.

– Éreztél valamit? – törte meg a csendet Mortua.

Társnője megrázta a fejét.

– Csak az ürességet.

Egymás mögött indultak el kifelé. Shira-Lin még hátranézett az ajtóból az üres szentélyre, aztán az ajkába harapott, és Mortua után sietett.

Egy hete jártak ide rendszeresen, naponta akár többször is – azóta, hogy Aynira összehívta a testvéreket, és bejelentette, amit akkor már mindannyian tudtak: hogy az egyház fennállása óta először elhagyták őket a szellemek.

Nem egyik napról a másikra gyengült meg az áramlat, egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált lassú, ám folyamatos apadása. A rendház buzgó imádkozásba fogott, de hiába ostromolták kérdéseikkel a szellemeket: eleinte bizonytalan, később pedig már semmilyen választ sem kaptak. Az utolsó hét bizonyult a legrosszabbnak, amikor az áramlat – a testvérek legmélyebb kétségbeesésére – szinte teljesen eltűnt.

Mortua volt az egyetlen a kolostorban, akit nem hagytak magára, bár ő sem élvezhette azt a teljességet, mint korábban. A kisvártatva beérkező hírek szerint a folyamat a többi városállamban is hasonlóan zajlott: a szellemek egyedül kegyeltjeikkel őriztek meg valamiféle kapcsolatot, és velük is csupán árnyképét annak, amit korábban megszokhattak.

A szentély lassan elnéptelenedett. Mortua ugyan bejárt Shira-Linnel, hogy közvetítsen barátnője és az áramlat között, makacs próbálkozásaik azonban rendre kudarcot vallottak. Rajtuk kívül egyedül a rendházfő koptatta a padokat, éjjelente legalább olyan gyakran, mint nappal. Hol könyörgött, hol veszekedett, a szellemek azonban némák maradtak.

Mortua összébb húzta magán a köntöst, amikor az udvarra léptek. Mostanában mintha még a szél is hűvösebb lett volna, mint az évszak indokolta, pedig ahhoz sem fújt elég erősen, hogy szétlebbentse az összefüggő, szürke felhőfüggönyt.

– Lassan bele kellene törődnünk, hogy minden hiába. – Shira-Lin tekintete a kilátástalan eget kutatta, Mortua azonban a szavába vágott.

– Ezt meg se hallottam! Ha Kai meg tudja csinálni Astóval, akkor rajtunk sem fognak ki!

– Többet érne, ha velük dugnád össze a fejedet… – morogta rosszkedvűen a másik lány, Mortua azonban csak a fejét rázta.

– Kell valaki ide is, aki még végre tud hajtani egy szertartást. Kai kénytelen megvárni, hisz tudod… – Megvonta a vállát. – Őt se hagyhatom magára.

Az udvar hátulja felé biccentett, ahol egy vörös hajú, vállas alak szedegette a földről a lehullott diót. Valian ingujjban volt, és szemlátomást élvezte a levegő csípősségét. Aligha tűnhetett volna szelídebbnek vagy kevésbé fenyegetőnek, mint így, három dióval a markában, lábánál régi, viharvert vödörrel, Shira-Lin mégsem vetett rá többet egy tartózkodó pillantásnál.

– Remélem, hálás, amiért ennyit foglalkozol vele.

– Én nem remélem, hanem ajánlom neki! – A lány átvágott az udvaron a démonhoz, váltott vele néhány szót, aztán egy kisebb kupac dióval tért vissza a másik papnőhöz. – Kérsz? Rég volt már ebéd.

Letelepedtek a bejárat előtti lépcsőre. Mortua a cipősarkával törte fel a diókat. Valiant egyikük sem hozta szóba még egyszer; bár újabb incidensre nem került sor, a kolostorbeliek még mindig kitértek a démon útjából.

Shira-Lin hamarosan kimentette magát, és besietett a kolostorba. Mortua keserűen nézett utána. Úgy sejtette, barátnője egyenesen a cellájába tart, hogy kisírja magát. Neki magának is nagy kedve lett volna hozzá, a jelen helyzetben mégis ő panaszkodhatott a legkevésbé.

Sóhajtva szedte össze a dióhéjakat, és azon morfondírozott, hogy visszamegy Valianhoz. Ugyan továbbra sem vádolhatta beszédességgel a démont, de ő legalább nem esett kétségbe a szellemek eltűnésétől. Mi több, barátságosabb pillanataiban azzal próbálta vigasztalni a lányt, hogy más világok is megbékéltek már a hiányukkal.

– Mortua!

A lány felkapta a fejét. Aynira állt a lépcső tövében, arcának megszokott kedvességét túlsugározta az eltökéltség. Mortua azonnal tudta, hogy valaminek történnie kellett; azzal a lendülettel pattant talpra, ami az utóbbi időben már kiveszett a mozdulataiból.

– Gyere velem a szentélybe, kérlek!

A lányban feltámadt a késztetés, hogy az asszony kezébe csúsztassa a kezét. Köntöse zsebébe süllyesztette a dióhéjakat – kettőt elszórt közben, de észre sem vette –, addigra azonban a rendházfő léptei már az udvaron kopogtak.

Nem ültek le. Alig csukta be maguk mögött Aynira az ajtót, Mortuából máris kitört a kérdés:

– Jutottál valamire a szellemekkel?

– Azt hiszem, végül sikerült kiperelnem belőlük egy választ. A jelenlétüket egy pillanatra sem éreztem, és attól tartok, azzal sem jutunk sokra, amit mondtak, de legalább szóra méltattak. – A rendházfő homlokán elmélyültek a ráncok. – Ha belegondolok, hogy kilencedik napja most először adták tanújelét a létezésüknek, talán már ezért is hálásnak kellene lennem. Bocsássák meg nekem, hogy nem vagyok az.

– És? Mivel haragítottuk így magunkra őket?

– Tarangor – felelte halkan Aynira.

Mortua szeme elkerekedett. Nem kellett rendbelinek lenni ahhoz, hogy az ember felismerje Ingovam Tarangor nevét: közel háromszáz éve senki nem állt nagyobb kegyben a szellemeknél, mint az elarhoni kolostor idős vezetője.

– Ennek semmi értelme! Ha valaki, ő végképp nem lehet felelős a történtekért!

– Egyetértek, de ezzel együtt is szeretném, ha utánajárnál, miért épp őhozzá küldenek a szellemek. Mivel még kapcsolatot tudsz teremteni az áramlattal, jóval hamarabb Elarhonban lehetsz, mint bárki más, akit odaküldenék…

– Máris indulok! – húzta ki magát Mortua. – Alaposan kivallatom Tarangort… persze kedves leszek és tisztelettudó, meg minden…

– Attól tartok, ennyire nem lesz egyszerű dolgod. – Aynira arcára maszkként keményedett rá a keserűség. – Reggel kaptuk a hírt Elarhonból. Tarangor tegnap éjjel meghalt.

Mortua szája elnyílt. A hátsó padhoz botorkált, és lerogyott rá, mielőtt minden erő kiszállt volna a lábából. Életében először úgy érezte, a szellemek csúfot űznek belőle.

– Szerinted része lett az áramlatnak? – kérdezte bizonytalanul. – Bele sem akarok gondolni, hogy esetleg nem fogadja be az eltávozókat…

– Attól tartok, rád hárul, hogy ezt kiderítsd. A helyiek a segítségedre lesznek. Tudomásom szerint Amoril is hazasietett a hírre, rá feltétlenül számíthatsz…

A lány lesütötte a szemét. Más körülmények között lázba hozta volna, hogy megismerheti korának legnépszerűbb harcos-papját, az elarhoni Amoril Devardort, de az elhangzottak csírájában fojtották el a lelkesedését.

– De mi lesz Valiannal, ha én elmegyek? – tétovázott. – Rajtam kívül már senkit nem hallgatnak meg a szellemek. Tudom, hogy a… történtek óta semmi panasz nincs rá, sőt, meg se nagyon szólal, de ki állítja meg, ha a távollétemben megint felhúzza magát valamin?

– Ezen is sokat gondolkoztam, Mortua. Főleg azért, amit mondasz. Bár nagyon elégedett vagyok Valiannal az utóbbi hetekben, nem feledkeztem meg róla, hogy veszélyes. De a szellemek végre megszólaltak, ezt pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Arra jutottam, hogy legjobb lesz, ha magaddal viszed, és ugyanolyan szigorúan vigyázol rá, ahogyan eddig.

– Hogy… elkísérjen Elarhonba? – döbbent meg a lány. – De hát… Miért nem küldesz valaki mást? Bárki mást. Ne érts félre, nagyon szívesen mennék, de annyival egyszerűbb lenne itthon őrizni Valiant!

Aynira felsóhajtott.

– Te sokkal gyorsabb vagy, mint bárki más, akit küldhetnék. Tarangor búcsúztatójára valószínűleg még napokig nem kerül sor, de nem merem megkockáztatni, hogy lemaradjunk róla… vagy bármi másról, amire a szellemek fel akarták hívni a figyelmünket.

– És ha engem is egyedül hagynak?

– Az itt, a kolostorban is éppúgy előfordulhat.

Mortua megdörgölte a halántékát. Bár úgy vélte, a démon megérdemelne egy esélyt, hogy jóvátegye a bűnét, mégsem akaródzott vállalnia érte a felelősséget. Legutóbbi kudarca után semmiképpen.

– A nagymester nem fog hozzájárulni – mondta végül.

– Loghor világosan értésemre adta, hogy a továbbiakban nem hajlandó foglalkozni Valian ügyével. Azt pedig ő sem vonhatja kétségbe, hogy te tudod a leginkább kordában tartani. Vagy jobban szeretnéd, ha a Koronások vernék láncra, amíg Elarhonban jársz?

– Tudod, hogy nem.

– Megértem a félelmedet, Mortua, még azt sem mondhatom, hogy nem osztozom benne magam is. De nem tudok jobb megoldást. Félek, nagyon félek, hogy fogy az idő, a szellemeknek pedig nem fordíthatunk hátat. Beszélek Valiannal, és máris csatlakozik hozzád.

– Jó, akkor… én addig keresek valami útravalót. – A lány feltápászkodott. Még akkor is füstölgött, amikor már félúton járt a konyha felé.

***

Elarhon határában hagyták el őket a szellemek.

Hirtelen lassult le körülöttük a világ, mégsem azzal a durvasággal, mint a néhány héttel azelőtti támadáskor. Mortua eleresztette a démon kezét, és körbefordult, arca fehérre sápadt a sietség rálehelte pír alatt.

– Mondd, hogy ezúttal nem a Szárnyasok – morogta feszülten Valian.

A szántó, amely mellett megálltak, kopáran, de rendben várta az új tavaszt. A galambszürke felhőmassza rátelepedett a mögötte meghúzódó falura, és még összébb nyomta alacsony, szalmatetős házait. A mindig pezsgő Mordiniumhoz képest Elarhon kicsinek és jelentéktelennek tűnt.

– Jobban örülnék, ha a Szárnyasok lennének. – Mortua komor pillantást vetett társára. Valian ezúttal nem öltött páncélt, fegyverét pedig a Koronások zárták el. Felsőtestét egyszerű posztóing fedte, csupán szokatlan színű haja és szeme árulkodott róla, hogy több közönséges útonjárónál.

– A szellemek?

A lány csüggedten bólintott. Megfordult a fejében, hogy letagadja a történteket – nehogy a démon rájöjjön, mostantól nem áll felügyelet alatt –, de nem hitte, hogy félre tudná vezetni.

– Azt mondták, ha közelebb megyünk Elarhonhoz, akkor nem tudnak többet segíteni.

– Nem tudnak vagy nem akarnak? – Valian nem mutatta jelét, hogy értené, mitől fél a papnő.

– Hidd el, ez engem is érdekelne, de mire firtatni kezdtem volna, már csak azt vettem észre, hogy saját magammal beszélgetek. – Mortua nyelt egyet, és eltökélte, hogy nem adja meg magát a vakrémületnek. Addig semmiképp, amíg nem beszélt az elarhoni testvérekkel. – Szerencse, hogy ilyen messzire eljutottunk. Estére a saját lábunkon is megérkezünk, akkor pedig talán okosabbak leszünk. Ha átvágunk itt, a tövisbozót mellett, szerintem előbb-utóbb kiérünk az útra…

Nekivágtak. Egy darabig mindketten hallgattak: a démon a vidéket fürkészte maguk körül, mintha arra számítana, hogy rögvest rárontanak a bokorból a Koronások, Mortua pedig az áramlat után tapogatózott, és igyekezett kipislogni a könnyeket, amik makacsul a szeme sarkába akartak gyűlni.

Ötéves korában beszélt először a szellemekkel. Nem egy nevelője meg is botránkozott, amikor elmesélte, miféle történetekkel vélte szórakoztatni őket. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a szellemek hamar kegyükbe fogadták a kis hercegnőt, Mortua pedig rendíthetetlenül készült rá, hogy egyszer majd pap lesz.

Szerencséje volt. Hatodik lánygyermek lévén szabadabban választhatott sorsot magának, mint nővérei, ráadásul a papokat általános megbecsülés övezte. Apja személyesen vitte el a kolostorba, ahol aztán rangját levetve, szorgalmasan készült leendő hivatására. Tizenhét évesen, a legfiatalabbak között szentelték fel. Amikor a hargerintali rendház segítséget kért, Aynira őt küldte hozzájuk, majd a nyár elmúltával Nalissa ellen indult a Shreior ligetbe, a szellemek pedig mindvégig támogatták.

Mostanáig.

Megrázta magát. Igen, a szellemek mindig mellette álltak, most azonban nekik van szükségük őrá! Nem teheti meg, hogy elhagyja magát… Megtörölte a szemét, dacosan szívott egyet az orrán, és mosolyt erőltetett az arcára, ahogy Valianhoz fordult.

– Rendes volt Aynirától, hogy elengedett velem…

A démon ajkán átfutó grimaszt már-már válaszmosolynak is lehetett értelmezni.

– Nem kell engem pártfogolni, Mortua.

– Már hogyne kellene! – kérte ki magának a lány. – Ha nem karoltalak volna fel, most a vendégházban kuksolnál, és sóhajtozva bámulnád a falat! Ne mondd, hogy annyival jobb lenne, mint hősi küldetésen szolgálni a szellemeket!

– Mióta számít hősi küldetésnek egy halott után tudakozódni?

– Jó, hát ha így állsz hozzá… Majd meglepődsz, amikor visszahozom őket! Lefogadom, hogy… hé, te nem is figyelsz rám!

Zsörtölődött még egy kicsit, pedig hálás volt a démonnak a szóváltásért, ami kiragadta kezdődő mélabújából. Valian léptei is ruganyosabbnak tűntek, mint egy perccel korábban. Mortua belekapaszkodott annak a tűnő mosolynak a látványába, és száműzte agyából a gondolatot, miként végződött legutóbbi közös küldetésük.

Már gyalogoltak egy ideje, amikor a távolból utazók zaját sodorta feléjük a szél. Lovak nyerítettek, férfiak kiabáltak, kerekek nyikorogtak a szürkületben. Valian jóval előbb meghallotta őket, mint a lány, de egyikük sem tett megjegyzést. Csak összenéztek, és szapora léptekkel továbbsiettek.

Rövidesen megpillantották a hangok forrását. Közel s távol, ameddig elláttak, embercsoportok rótták az utat. Rendtagok és családok a karon ülő gyerekektől az élemedett korúakig, néhol egy-egy magányos férfi vagy nő. Díszes gyaloghintók mellett ócska társzekerek zörögtek, közöttük jómódú lovasok és szegény parasztemberek haladtak. Mindannyian a rendház felé tartottak, homlokukra és járműveikre pedig az egyik sarkánál háromszor megcsomózott, napsárga kendőt kötöttek: a zarándokútra indulók közismert jelét.

– Hát, egyedül nem leszünk, az biztos – nézett végig rajtuk Mortua.

– Ezek mind a… holttesthez igyekeznek? – kérdezte döbbenettel Valian.

– Nem mondtam, hogy Tarangor már életében jóformán szentnek számított? – A lány felgyorsított. – Gyere, vegyüljünk el!

Nem hagyott időt tiltakozásra: az egyik szekér mellé szegődött, és beszélgetni kezdett a rajta utazó gyerekekkel. Valian lemondóan rázta meg a fejét, mielőtt követte volna.

Bealkonyodott, mire a kolostor alá értek. Az elarhoni rendház már messziről kisebbnek tűnt, mint a mordiniumi; fehér kövekből készült, és csak a közepére húztak emeletet, viszont számtalan apróbb-nagyobb melléképület vette körbe. Valian megérintette Mortua vállát, és előremutatott: nemcsak a kerítésen belül, de körülötte is számtalan fénypont világított. Még több zarándok.

– Ez legalább kétszáz ember – jegyezte meg a démon.

– És ez még csak az eleje…

– Gondolod?

– Persze. Tegnap halt meg, akkor még csak azok értek ide, akik a közelben laknak. De messzebbről is biztosan jönnek majd, a szellemek eltűnése miatt többen is, mint egyébként tennék. Gondolhattam volna erre.

– Hová mentek a szellemek? – kotyogott közbe a szekéren utazó kislány. Mortua elfojtott egy sóhajt, és inkább rámosolygott.

– Hamarosan visszajönnek, és meg fogják kérdezni, hogy jól viselkedtetek-e!

– A mama azt mondja, nem jönnek vissza! – rázta meg a fejét a kislány mellett ülő, fülig koszos fiúcska.

– Azért inkább ne kockáztassunk, hm? – fordult hozzá a papnő. – Ha mégis visszajönnek, mit szólnak, ha rosszalkodtok?

– Mi nem rosszalkodunk! – tiltakozott kórusban a két gyerek.

– Nagyon helyes. – Mortua visszafordult a társához. – Akárhányan legyenek is, remélem, a rendház felkészült az ellátásukra, vagy komoly gondjaik lesznek még a hét vége előtt.

Valian komoran bólintott.

– És nekünk is komoly gondjaink lesznek, ha ki kell várnunk egy ekkora sort…

– Dehogy kell! Mi küldetésben járunk, nem zarándokok vagyunk! A hargerintali cimborám, Asto különben is jóban van a harcos-papjukkal, Amorillal, őrá nyugodtan hivatkozhatunk, ha valaki akadékoskodna…

Elfordult a szekértől, és belevetette magát a kerítés körül nyüzsgő embertömegbe. Határozottsága és a nyomába szegődő démon remekül ellensúlyozta apró termetét, amint a kapu felé furakodott.

Sokan vertek sátrat a kerítés körül, mások csak pokrócukba burkolóztak. Itt is, ott is tüzek égtek, körülöttük kicsik-nagyok egyaránt ételt majszoltak. Két rendtag vizet kínált a rászorulóknak, egy fehér papi köntöst viselő férfi pedig ócska takarókat osztogatott. Mortua az utóbbit vette célba.

– Segíthetünk, öh… Amoril, ugye?

A pap felnézett a neve hallatán. Bár azonnal udvarias mosolyra húzta az ajkát, ez nem tudta ellensúlyozni a tekintetében égő bánatot. Mortua nehezen hitte el róla, hogy már negyven körül jár; nemcsak az arca, a mozgása is fiatalabbnak mutatta. A lány nyomban feltámadó rokonszenvvel állapította meg, hogy teljesen úgy néz ki, ahogyan az ember látatlanban képzel egy harcos-papot: szálas termetű és arányosan izmos, barna haja praktikusan rövid, arca pedig egyszerre komoly és nyílt. Mortua a szokottnál is kisebbnek érezte magát mellette. Akárcsak vizet osztó társai, Amoril is khuyt viselt a csuklóján, vagyis nagy gonddal készített, széles bőrpántot, amire értő kezek kék égen úszó bárányfelhőket festettek. Még a démon is felismerte benne a tradicionális gyászviseletet: azok hordták, akiknek közeli ismerőse távozott – hitük szerint – a szellemek honába, az égbe.

– Én vagyok, igen – felelte, és minden teketória nélkül Valian kezébe nyomta a takarókat. – Csak a gyerekek, az öregek és a betegek kapnak. Sajnos nincs annyi, hogy mindenkinek jusson.

Valian pislogott egyet, de válaszolni nem maradt ideje, mert máris körbevették. Legalább hat kéz nyúlt felé egyszerre, úgyhogy jobbnak látta folytatni a munkát, de Mortua biztosra vette, hogy egyetlen szavukat sem mulasztja el.

– Köszönöm a segítséget. – Amoril megmozgatta a vállát. – Mindjárt rájövök, ki vagy, de így, arcról lehet, hogy nem ismerlek meg.

– Mortua – felelte készségesen a lány.

– Á, igen. Te törted össze azt az elátkozott kelyhet a lorinseni sziklabarlangban, igaz? Asto említette a nevedet, amikor legutóbb erre járt.

Mortua kidüllesztette a mellét.

– Azért egy kicsit ő is segített – mondta nagylelkűen.

– Ide hogyhogy nem együtt jöttetek? – Amoril oldalt pillantott Valianra, aki időközben sikeresen megszabadult terhe legnagyobb részétől. Nem mintha ez komoly erőfeszítést igényelt volna: a zarándokok valósággal kapkodtak a takarók után. Az utolsó egy mogorva képű öregasszonynak jutott, aki egyszerre terítette két kisfiú hátára. – Vagy ő…

– Ő Valian, a démon, biztosan hallottál már róla! – halkította le a hangját a lány. Tartott tőle, miként viszonyul majd a férfi a társához, hiszen Valian nevét éppenséggel nem hőstettek kapcsán emlegették, Amoril azonban tétovázás nélkül odalépett hozzá, és kezet nyújtott.

– Hálás köszönetem! Amoril Devardor vagyok. Mordiniumból jössz, igaz? Bárcsak derűsebb körülmények között találkoztunk volna!

A démont láthatólag zavarba hozta a barátságos fogadtatás, úgyhogy Mortua jobbnak látta közbeszólni.

– Reggel kaptuk meg a szomorú hírt, Amoril. Szeretnénk részvétet is nyilvánítani… de nem zarándokúton vagyunk. Beszélnünk kellene valakivel szegény Ingovam haláláról, ha szabad. Tudod, lehet, hogy ő a kulcs a szellemek eltűnéséhez.

A harcos-pap tekintete a semmibe meredt a nyüzsgő embertömeg felett, homloka meggyötört ráncokba szaladt. Lassan, vonakodva szólalt meg, Mortuának hegyeznie kellett a fülét, hogy minden szavát tisztán értse:

– Nos… én mellette voltam a legvégéig. Elképzelni sem tudom, mi köze lehetett volna a történtekhez, de… annyit megtehetek, hogy beviszlek benneteket hozzá.

– Azt megköszönnénk…

– Gyertek! – Amoril sarkon fordult. A kapuban előreengedte a két mordiniumit, azután ismét az élre állt, és a rendház épülete felé vezette őket.

Azonnal észrevették, hogy a kerítésen belül még nagyobb a zsúfoltság, de a szervezettség is. Mindennek és mindenkinek gondosan kijelölték a helyét. Zarándokok sürögtek a szerzetesek irányításával, sátrakat állítottak fel, tüzeket tápláltak, vacsorát osztogattak, és rászóltak az elbóklászó gyerekekre. Hígra főzött kása illata szállt a levegőben, lámpák és tábortüzek oszlatták el az időközben leereszkedett sötétséget.

Rögtön jobbra, a kapu mellett állatbőröket feszítettek fa rudakra. Magas, fiatal papnő állt alattuk, és komoly arccal magyarázott az őt körbevevő zarándokoknak. Mellettük öt testvér tüsténkedett: ketten egy hosszú lista fölé hajoltak, és suttogva beszélgettek, a másik három pedig sokkal prózaibb dologgal foglalta el magát: egy nagy, koszos sátrat próbáltak úgy-ahogy letakarítani. Mind odabiccentettek Amorilnak, a munkát azonban egy pillanatra sem hagyták abba.

Sokan ültek a tüzek körül, és vacsorájukat fogyasztották, mások a falak mellé felsorakoztatott szekereken kuporogtak, nem egyszer idegenekkel osztozva meg a helyen. Hátrébb ásókkal és lapátokkal felszerelt férfiak szorgoskodtak három szerzetes felügyelete alatt: kezdetleges illemhelyeket alakítottak ki.

– Milyen zökkenőmentesen megy minden – jegyezte meg Valian.

– Hetek óta gyengélkedett már, volt időnk felkészülni – felelte szomorúan Amoril. – Nemcsak a közvetlen környék élvezte Ingovam jóságát és az abból fakadó áldásokat… Mind együtt gyászolunk.

Mortua készséggel hitelt adott a szavainak. Tudta, hogy Amoril maga is az elhunyt rendházfő lekötelezettjei közé tartozik. A férfi néhány esztendősen, árvagyerekként került a kolostorba, Tarangor pártfogásába, és hiába vált már fiatalon híressé, soha nem hagyta végleg maga mögött az otthont és a szerzetest, aki befogadta.

– Azt hittem, a szellemek eltűnése több indulatot kihoz majd az emberekből, de tényleg, sehol egy összetűzés… – Mortua nem tudta, hová kapja a fejét. Roppantul tetszett neki, hogy mindenki összhangban dolgozik, akár egy zsibongó hangyabolyban.

– Idővel alighanem úgy lesz. – Amoril elkapta a mellettük elhaladó testvér kezéből kicsúszó, almával telepakolt kosarat, megtartotta, amíg a szerzetes összeszedte magát, és csak aztán ment tovább. – Most még mindenki kába. Megszoktuk, hogy a szellemek vezetnek bennünket, és továbbra is úgy viselkedünk, mintha figyelnének ránk. Reméljük, visszatérnek, mielőtt rájönnénk, mit jelent, ha nem tartják egyben a világot.

– Messze vagyunk még? – Valian feszült tartása világosan elárulta, mennyire zavarja a körülötte hullámzó tömeg.

– Ez vidék. – Mortua rámeredt a kezében tartott almára. El sem tudta képzelni, hogyan került hozzá, de nem sokat gyötörte magát: vállat vont, és beleharapott. Tele szájjal folytatta: – Több a hely meg a gazdasági épület, mint nálunk, akiket ellát Mordinium. Egyszer elviszlek Hargerintalba is, bár az meg kisváros, szóval megint más a helyzet. De az elrendezés ott is hasonló.

– Igen, mi jobbára magunkat tartjuk fenn – értett egyet Amoril. – A környező szántók is mind a kolostorhoz tartoznak. De már itt is vagyunk.

Elsiettek még egy tehénistálló sarkánál, és máris ott álltak a főépület oldalában. Amoril egy jellegtelen ajtóhoz intette őket, amelyet egy középkorú szerzetes őrzött. Keskeny folyosóra nyitott be – Mortua megborzongott a kiáramló levegő hűvösétől, pedig odakint is lehűlt már az idő –, lépteik beledobbantak az ünnepélyes csendbe. A lány még a félig megrágott almát is a zsebébe süllyesztette – meg is szúrta az ujját egy benne maradt dióhéj –, úgy óvakodott a másik pap után.

Halovány, ezüstös derengés uralkodott az apró szobában, ahol Ingovam Tarangor feküdt a ravatalon. Mécses pislákolt a falon, fénye egyenesen a halott arcára esett. Felette idő fakította arckép függött, egy középkorú asszony lángkoszorús, gyönyörű portréja.

– Csodatévő Amortaya – morogta maga elé Valian. Mortua csodálta, hogy felismeri a híres rendházalapító arcmását, aztán eszébe jutott, miről olvasott megismerkedésükkor a démon, és az is, hogy jó néhány legenda tartotta számon Szolgálóként az egykor élt papnőt.

Amoril meg sem hallotta. Megállt a ravatal végénél, és lehajtotta a fejét, mint aki nem tudja elviselni a szeretett halott látványát.

Tarangor idős ember volt, közel a kilencvenhez. Vállig érő, puha, hófehér haját szépen megfésülték, szemét lezárták, testét nehéz bársonytakaró borította. Vonásait megszelídítette az elmúlás, a démon mégis komoran nézte a szája sarkában húzódó, ferde árkot.

– Félt.

– Hogy mondod? – pillantott fel a lány.

– Félt valamitől. Még az utolsó pillanatban is.

– Én is féltem volna a helyében, már eleve attól is, hogy mi van, ha nem fogad be az áramlat. Aztán meg attól, mi van, ha befogad…

Valian megrázta a fejét.

– Nézd az arcát! Nem az ismeretlentől való félelem ül rajta. Azok halnak meg így, akik pontosan tudják, hogyan fogsz lesújtani rájuk, ez pedig megerősíti Aynira úrnő feltételezését, hogy tudta, mi nincs rendben a szellemekkel. Már csak az a kérdés, elmondta-e valakinek, vagy leírta-e valahová.

Az utolsó szavaknál kérdő pillantást vetett Amorilra. A pap is éppen őt fürkészte, azzal a szemmel, amivel egyik harcos méri fel a másikat egy lehetséges szövetség előtt. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalt volna, és még így sem tűnt el hangjából a megindulás:

– Elmondta. Vagy legalábbis elmondott valamit. Tudjátok, Ingovam… – Megrázta a fejét. Rekedten folytatta: – Senkit nem ismertem, aki olyan békében lett volna a világgal és a szellemekkel, mint ő. Hosszú élet állt mögötte, és derűsen várta a végét… egészen addig, amíg el nem apadt körülöttünk az áramlat. A szellemek még akkor is meghallgatták, amikor minket, többieket már nem. Napokat töltött a szentélyben, és könyörgött nekik, hogy magyarázzák meg, miért hagynak cserben bennünket. Nyilván legyengült közben, és amikor választ kapott, mert szerintem megkapta, azt a megrázkódtatást már nem bírta elviselni. A földön találtuk meg. Nem volt eszméletén, és nem is nyerte vissza, csak az utolsó napon.

– És akkor mondott valamit?

A pap bólintott.

– Leginkább összefüggéstelenül beszélt, ha pedig mi szóltunk hozzá, az nem jutott el a tudatáig. A kérdéseinkre nem felelt, a válaszainkról nem vett tudomást… Egy dolgot hajtogatott egész végig: könyörgött, hogy ne küldjük Morammorba. Nem indokolta meg, de… Úgy volt, ahogy mondod. Félt. Rettegett. Megígértük, hogy itt helyezzük nyugovóra, de mintha nem is hallotta volna. A végén már semmi nem volt benne abból az Ingovamból, akit gyerekkorom óta ismertem. – Pislogott, mint akinek könnyek szúrják a szemét. – Nincs jobb válaszom a kérdésedre, Valian. Nem akart Morammorba kerülni, és nem tudom megmondani neked, hogy miért.

A démon a homlokát ráncolta.

– Ez a Morammor… egy temetkezési hely?

Mortua megmasszírozta a homlokát, de sikerült elfojtania a késztetést, hogy bosszúsan felsóhajtson társa tudatlanságán. Amoril azonban úgy válaszolt, mint aki még örül is, hogy kicsit tárgyilagosabb mederbe terelheti a gondolatait.

– Igen. Egy megszentelt kert, amely a rend legkiválóbbjainak állít emléket. Ott, a szellemek színe előtt készülnek az ereklyék is, és sehol nem lelsz olyan békét, mint Morammorban. – Tekintete szeretettel pihent meg az elhunyt arcán. – Akárhogy is, mi tiszteletben tartjuk Ingovam utolsó kívánságát: itt akart nyugodni, tehát itt fog.

– Tudjátok, mit jelent ez, ugye? – Mortua próbált nem túl nagy lelkesedést mutatni, hogy ne bántsa meg gyászoló paptársát, izgalmát azonban nem tudta véka alá rejteni. – Itt a következő nyom, amin elindulhatunk. Most rögtön elmegyünk Morammorba, és…

– Nekem is ez volt az első dolgom – hűtötte le Amoril. – Gondolhatod, azonnal kilovagoltam, de Lyr azt mondta, náluk minden rendben. Nem is értette, mit akarok… De nyugodtan beszéljetek vele, ha szeretnétek. Itt lesz valahol, ő felügyeli, hogy minden rendben történik-e, és képviseli a Koronát, ha a nagymester nem érkezne…

– Ez a Lyr egy Szárnyas? – vágott közbe Valian.

– Igen. Ő a morammori őrség feje.

– Morammorban Szárnyasok vannak?

– Persze. No nem annyi, mint a mordiniumi központjukban. Hat-nyolc ember van kint állandóan. Nagy megtiszteltetésnek számít, pedig unalmas őrszolgálat. Ha én lennék a nagymester, büntetésből küldeném ki rá azokat, akikkel meggyűlt a bajom. De ha megbocsátotok, rám szükség lenne odakint…

– Menjünk. – Mortua oldalba bökte a démont, és nyomatékos fejrázással jelezte, hogy ne most kezdjen akadékoskodni, Valian türelme azonban csak addig tartott, amíg kívül nem kerültek az épületen. Alig ért csizmája az udvar földjére, máris szembefordult Amorillal, és újabb kérdésre nyitotta az ajkát, egy ismeretlen, éles hang azonban megelőzte:

– Á, Amoril. Már mindenhol kerestelek.

Mortua ellenségesen pillantott fel az érkezettre, akiről már a páncélja is azonnal elárulta, hogy a Korona lovagja. Fiatalember volt, húszas évei közepén; mindhármuknak fölébe magasodott, és ez csak erősítette a lány benyomását, miszerint az ifjú lefelé néz rájuk. Keskeny arca mellett hosszú, fekete tincsek hullottak le, könnyű vértje felett erősen lószagú köpenyt viselt. Mortua ráfintorgott, a lovag azonban tudomást sem vett róla.

– Ismeritek egymást? Valian, Mortua… Lyr Ascovado – mutatott körbe rajtuk Amoril.

A Koronás világoskék szeme éppen csak egy pillanatig időzött mind a démon, mind a lány alakján.

– Volt szerencsém hallani róluk – közölte. – A nagymester üzent, Amoril. Minden tisztelete Ingovamé, de nem járul hozzá, hogy Morammoron kívül nyugodjon. Nem lenne jó üzenete a mostani helyzetben, ha az emberek azt látnák, felrúgtok egy századok óta működő hagyományt…

A harcos-pap összevonta a szemöldökét.

– Nem vonnék le ilyen messzemenő következtetéseket egy haldokló kívánságából. Loghor ihn Mortenor nem bírálhat felül bennünket, mi pedig ragaszkodunk Ingovam végakaratához.

– Tisztában vagyok vele, ahogyan a nagymester is, hogy a döntés joga a tiétek – válaszolta fanyarul Lyr Ascovado. – Ha ti úgy látjátok, Ingovam végakarata fontosabb a jelenlegi helyzetben betöltött kulcsszerepénél, vagy a szellemek visszatérésénél… Maradjunk annyiban, hogy senki nem fogja erőszakkal Morammorba vinni. De jó lenne, ha átgondolnátok. Ahogy elnézem, úgysem holnap lesz a búcsúztató.

Hangjának merevsége megvetéssel töltötte el Mortuát.

– Persze, kit érdekel egy szent kívánsága – tört ki –, a lényeg, hogy ne csorbuljon a Szárnyasok meg a tisztelt nagymesterük tekintélye! Felfordul a gyomrom, és nem is csak a köpenyed szagától… – Ellenségesen bámult a könnyű páncélon domborodó koronamintára, Lyr Ascovado azonban ügyet sem vetett rá, ahogyan arra sem, amikor Valian karon ragadta a lányt, és magával vonszolta az épület sarkán túlra. Még hátranézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem távolodtak el túlságosan, visszafordulván pedig egy dühtől szikrázó szempárral találta szemben magát.

– Muszáj volt ilyen durvának lenned? Egy hétig lila lesz a karom! Különben is, azt hittem, te is utálod a Szárnyasokat, ez meg igazi díszpéldánya volt a gőgös…

– Honnan tudja, hogy Tarangor a kulcs? – vágott közbe a démon.

– Mit tudom én, biztos a drágalátos nagymesterétől! – Mortua sértődötten dörgölte fájó karját.

– Honnan tud róla Loghor ihn Mortenor?

– Lehet, hogy beszéltek Aynirával. Ezért igazán nem kellett volna kitörni a karomat!

– Morammort Szárnyasok őrzik, és Tarangor belehalt a félelembe, hogy a kezükbe kerül. Csak nekem világos az összefüggés?

A lány rábámult, aztán kitört belőle egy hitetlenkedő kis nevetés.

– Valian, mondták már, hogy élénk a fantáziád? Nekem aztán nem kell bemutatni, milyen beképzeltek a Szárnyasok, és apa se véletlenül tölti azzal a fél életét, hogy a nagymesterrel veszekszik, de ezt a következtetést túl korán vontad le! Igen, Tarangor félt a kerttől, Amoril is ezt mondta, én meg hiszek neki. De fogalmunk sincs, mi lehet Morammorban, ami megrémítette, és valahogy kétlem, hogy fél tucat Szárnyas ijesztette halálra. Úgyis odamegyünk, és kiderítjük, amit lehet, de ha te kinézed ebből a Lyr Ascovadóból, hogy képes ellenünk hergelni az egész áramlatot… – A zsebébe kotort, előhúzta belőle a jórészt összerágott, barnulásnak indult almát. – Kéred?

– Azért én elbeszélgetnék vele, mielőtt nekivágunk az útnak.

– Felőlem! De nem hiszem, hogy bármit is ki tudunk húzni belőle. Ne felejtsd el, hogy nincsenek velem a szellemek, szóval ha magától nem beszél, nem tudom szóra bírni, ha pedig igen, nem lesz rá garancia, hogy igazat mond. Azt meg nyilván tudja, hogy ha együttműködik velünk, az öreg Loghor leszaggatja a fejét, úgyhogy nem lesz túl közlékeny…

A démon megropogtatta az öklét.

– Majd én kiszedem belőle – jelentette ki. – Lehet, hogy fél a nagymesterétől, de nem annyira, amennyire tőlem fog.

Mortua kezéből kiesett az alma.

– De nem ölöd meg, ugye? – szaladt ki a száján, bár a legszívesebben leharapta volna a nyelvét, amikor meglátta a démon arckifejezését. Valian úgy nézett rá, mintha pofon vágta volna. – Mármint…

– Mármint ráijesztek, és ha kell, esetleg megverem – válaszolta fagyosan. – Igazán nem tudom, minek hoztál magaddal, ha ilyeneket feltételezel rólam…

– Mert… mert azt akarom, hogy helyrehozd az életedet! Nem gondoltam komolyan, hogy megtennéd… vagyis hát tudom, hogy nem tennéd meg, csak…

– Emlékszel arra, amit láttál – szakította félbe Valian, és beletelt még néhány másodpercbe, hogy hozzáfűzze: – Nem csodálom.

– Nagyon haragszol? – kérdezte félénken a lány.

Rettentő hosszúnak érezte az időt, amíg megérkezett a válasz:

– Észrevennéd, ha haragudnék.

– Mit szólnál, ha elkapnánk ezt az Ascovadót? Ha kihúztuk belőle, honnan ilyen jól értesült, még mindig eldönthetjük, itt alszunk, és reggel megyünk tovább Morammorba, vagy valami teljesen mást csinálunk. Amekkora tömeg van, Tarangort még úgysem fogják elbúcsúztatni egy darabig…

– Keressük meg! – Valian elindult visszafelé, Mortua pedig a nyomába szegődött.

– Ebből akkora botrány lesz… – dünnyögte az orra alatt.

Amoril és a lovag időközben befejezték a beszélgetést. A harcos-pap nem jutott messzire – három dühösen hadonászó zarándok állta el az útját –, Ascovadót azonban sehol sem látták. Amoril komolyan hallgatta a vég nélküli panaszáradatot, de szemlátomást megkönnyebbült, amikor Valian félbeszakította a parasztokat.

– Merre találjuk a Szárnyast?

– Lyrt? Üzentek érte. Az istálló felé ment, ha siettek, utoléritek, mielőtt nyeregbe szál…

A kék és a szürke szempár összevillant. Mortua még hátravetett egy köszönömöt, aztán már rohantak is, keresztül a sokaságon.

– Nem fogjuk az istállóban érni. Átkozott véletlen lenne, ha nem előlünk akarna megszökni… – Valian csuklón ragadta a lányt, úgy húzta át a tömegen. – A kapuhoz megyünk.

– Jó, de mi lesz, ha… Nézd, ott megy!

Akkor már a démon is látta a lovagot. Lyr Ascovado sietősen vezette a kapu felé megtermett, fekete ménjét. Időnként körbepillantott, mintha keresne valakit – és még jobban megszaporázta lépteit, amikor észrevette Valian sötétben is feltűnő haját.

– Kerülj elé, ha tudsz! – A démon meglódította a lányt, ám őelőtte már összezárt a tömeg a kapu felé, így a kerítéshez tört utat magának. Lendületből kapaszkodott fel rá; mire felegyenesedett a tetején, már kés villant a kezében. Lent felhördült egy mindaddig békésen szalonnázó zarándok, Valian azonban ügyet sem vetett rá. Diadalmasan nézte, hogyan ugrik meg a Koronás lova.

Lyr Ascovado azonban nem hagyta kicsúszni a markából a kantárszárat. Nem sokon múlt, hogy paripája nem rántotta fel, ám a lovagnak sikerült megkapaszkodnia, és az utolsó pillanatban nyeregbe lendülnie. Még egyszer hátranézett az ágaskodó állat hátáról; ajkán gúnyos vigyor villant, amikor tekintete összeakadt Valianéval, és belevágta sarkantyúját a ló véknyába. A démon levetette magát a kerítésről – egyenesen két zarándok nyakába, akik elterültek a súlya alatt –, felpattant, és Mortua nevét ordítva próbált közelebb férkőzni hozzá.

A lány kapkodva nézett körül, de semmit nem látott, aminek hasznát vehette volna.

– Állítsa meg valaki! – kiáltotta el magát, és Ascovadóra szegezte a mutatóujját. – Lopja a takarókat!

Szava nem jutott messzire az általános zsibongásban. Csak a körülötte állók meredtek rá értetlenül, hisz akárki láthatta, hogy Ascovadónál sem csomag, sem egy fia takaró nincs. A lány elkeseredetten harapott az ajkába. Jól látta, hogyan sarkantyúzza meg a lovat a Koronás, miközben Valian üvöltve törekszik keresztül a tömegen, de fogalma sem volt, mit tehetne még. Mire felocsúdott, már csak a távolodó paták nyomában felverődő port látta.

– Állítsátok meg! – suttogta, minden eddiginél kétségbeesettebben kutatva az áramlat után. – Szépen könyörgök, állítsátok meg nekem!

Süket csend volt a válasz, mint minden alkalommal, amióta Elarhon közelébe értek. Mortua csak azt érezte, hogy kicsúszik alóla a lába. Nem is próbálta visszanyerni az egyensúlyát, így a következő pillanatban már a földön ült. Ruháját, arcát, de még a haját is sár pettyezte, most azonban nem törődött ilyen csekélységekkel: a Koronás után bámult, és meg sem próbált úrrá lenni a lelkét betöltő ürességen.