Kae: A démon és a papnő – 1.

(Kép: Lukács-Kalocsai Eszter)

Első rész

A rendházfő levele a lehető legjobbkor érkezett.

Loghor ihn Mortenor nagymester aznap is virradatkor kelt. Míg lovagjai az igazak álmát aludták, ő magára csatolta páncélját, pallosát, és kivezette az istállóból harci ménjét, hogy egy kiadós vágtával kezdje meg a reggelt. Az őszi napsugarak megnyújtották az árnyékát; meleget alig adtak, csak a fényük szűrődött át a színes faleveleken. Loghor levágtatott a domboldalon. A menetszél hátrafújta ősz szálakkal csíkozott, sötét haját, lélegzete arca előtt gomolygott a hűs levegőben. Lovának patái felkavarták körülötte az avart, ahogy ráfordult a Mordinium felé vezető útra.

A város már ébredezett. A kereskedők és a helyi előkelőségek még javában húzták a lóbőrt, a kovácsműhelyek felől azonban messzire csendült a munka zaja. Még a határból is jól látszottak az ablakokban sorra kigyúló fények. Mordiniumot nem vette körül fal: ezen a vidéken sem haramiák, sem a többi városállam támadásától nem kellett tartani. Az első házak előtt, az út mentén posztoló két páncélos is csak az évszázados hagyomány jegyében őrizte a város álmát. Nagymesterük közeledtére mindketten vigyázzba vágták magukat, mellvértjükön szárnyakkal ékes korona domborodott. Loghor odaintett, ahogy elnyargalt előttük, de nem lassított.

Oldalra húzta a kantárszárat. Ilyenkor sosem lovagolt be Mordiniumba, csak körülötte tett egy kört. A felsővárost a palotával, mint rendszerint, aznap is elkerülte, és inkább a régi viadukton vágtatott keresztül. Szerette a boltívek látványát, akárcsak a bennük álló, majd háromszáz éves szobrokat: a hálás polgárság emelte őket a Szárnyas Korona lovagjainak, akiket ez idő szerint ő vezetett.

Mordinium házai elmaradtak ló és lovas mögött. A vasalt paták végigdübörögtek a hídon, és visszafordultak a Koronás székház felé. A nap sugarai visszaverődtek a fehér falakról, és fellángoltak a csúcsos tető színes mozaikján. A madárdalba fegyvercsörgés vegyült: tucatnyi lovag forgolódott az elkerített gyakorlótéren. Loghor megfékezte paripáját, mielőtt melléjük ért, hogy ne kavarja rájuk a port, lelendült a nyeregből, és egy elé siető páncélos kezébe nyomta a kantárszárat.

– Leveled érkezett a kolostorból, nagymester. – A fiatalember gonddal lepecsételt tekercset nyújtott felé. Loghor elhúzta a száját, de nem tett megjegyzést. Magához vette a levelet, és besietett az épületbe.

Félórával később már tisztálkodás után, megborotválkozva ült intarziás íróasztala mögött. Tekintete harmadszor futotta át a rendházfő sorait, arcán pedig lassan szétterült egy elégedett mosoly.

Mégiscsak ironikus, hogy Aynira Relnor maga adja a kezébe a fegyvert, amire szüksége van.

 

Loghor,

 

Már hallhattál a fiatalemberről, aki az utóbbi hónapokban a kolostor vendégszeretetét élvezi. Valian nem a mi világunk szülötte; démonnak nevezi magát, és bár – mint mondja – fajtája más mérték szerint él, mint mi, személyében roppant törekvő, lelkiismeretes ifjat ismertem meg. Rokonszenvezik a szellemek tanításaival, én pedig szeretném mihamarabb szerzetessé szentelni. Egyedülálló helyzete miatt úgy érzem helyesnek, ha a hozzájárulásodat kérem, hogy a rendbe léphessen.

 

A szellemek legyenek mindnyájunkkal!

Aynira

 

A nagymester a pennája után nyúlt. Nem vesződött udvariassági formulákkal, csupán annyit rótt kemény betűivel a levél aljára:

 

Ha a démon a szellemek szolgálatába akar lépni, először bizonyítsa, hogy érdemes rá.

 

Leitatta az írást, aztán feltekerte a lapot, és ráütötte a pecsétjét. Tétovázás nélkül lépett az ablakhoz, és intett magához a gyakorlatozók közül egy durva arcú, loncsos hajú lovagot. Csak néhány halk, bár annál határozottabb utasításra volt szükség, hogy a Koronás lóra kapjon, és kiszáguldjon az udvarról. Loghor egy darabig még nézett utána, mielőtt behajtotta volna az ablakot.

Nem először hallott Aynira pártfogoltjáról. A démon szó már elsőre is bántotta a fülét, leginkább mert nem sejtette, pontosan mit takar. Mindössze néhány homályos mondát ismert letűnt korokból, amelyek egy másik világról és az ott élő elfajzott népről szóltak, arról azonban egyetlen feljegyzést sem talált, hogy egy efféle lény valaha is megfordult volna a városállamokban. Csak azokra a hírekre támaszkodhatott, amelyek erről a Valianról szóltak, azok pedig nem vágtak össze Aynira beszámolójával a törekvő és lelkiismeretes fiatalemberről – ellenkezőleg, indulatokról és sebesültekről szóltak. Ötvenhárom év élettapasztalata és az egyház feletti ellenőrzés felelőssége egyaránt arra ösztönözte Loghort, hogy nemet mondjon a rendházfőnek, vagy legalább szerezzen több értesülést, mielőtt döntést hozna. Más dolgok azonban jelenleg fontosabbak voltak, mint az egyház, a démon vagy a felelősség, és ha már a szellemek ilyen remek eszközt adtak a kezébe, a nagymester fel is szándékozott használni.

A loncsos hajú Koronás még ebéd előtt visszaérkezett. Loghor kérdőn vonta fel a szemöldökét, amikor a lovag a dolgozószobába lépett.

– Nos?

– Minden parancsod szerint történt, nagymester, bár meg kell mondjam, a rendházfő nem örült a döntésednek. Megkért, hogy szó szerint idézzem: őt jogodban áll felülbírálni, de vajon a szellemeket is?

Loghor ingerülten csapott az asztalra.

– Lehet, hogy a szellemeknek minden jöttment megfelel, a feltételeket viszont még mindig én diktálom. Nem érdekel, mi okból rejtegeti Aynira ezt a fajzatot. Ha ez kell ahhoz, hogy rátehessem a kezem, akkor parancsszóval ugrasztom ki. Megnézted magadnak?

– Csak egy pillanatra láttam, nagymester, de bármikor felismerném. Embernek nincs olyan pipacspiros haja, mint az övé, a képe meg…

– Nem érdekelnek a részletek.

– Bocsáss meg, nagymester.

Csend lett. Loghor hosszan nézte a Koronás arcát. Olvasott a durva vonásokból, akárcsak azon a néhány héttel korábbi napon, amikor lovaggá ütötte. Már akkor sem véletlenül választotta ki a szóba jöhető jelöltek közül, igaz, nem is a megszokott mérték alapján döntött.

– Aynira lehetőségei behatároltak – közölte végül. – Ha bizonyítani akar, csak egyféleképpen teheti. – Felállt. – Mostantól állandóan szemmel tartjátok a városból kivezető utat! Ha a fajzat elhagyja Mordiniumot… akkor tudjátok, mi a dolgotok.

– Minden az akaratod szerint lesz, nagymester. Már ha a démon csakugyan felbukkan.

Loghor arcán semmit sem lágyított a cinikus mosoly.

– Fel fog – mondta elégedetten. – Nincs más választása.

***

Mortua a batár sarkában gubbasztott, és mélységesen sajnálta magát… legalábbis az utazás első órájában. Aztán félrehúzta a függönyt, kibámult az elsuhanó nyárfák sorára, szája szegletébe pedig rövidesen befészkelte magát az első – kicsit azért még durcás – mosoly. Hisz tizenhét – nem, nem: lassan tizennyolc – évesen igenis nagy dolog, ha a mordiniumi rendházfő lóhalálában küld kocsit az ember lányáért, mert a rendelkezésére álló papok egyszerűen képtelenek…

Vajon mire? Akármennyire nem fűlött a foga a hazatéréshez, erre azért kíváncsi volt. Biztosra vette, hogy a dolognak ahhoz a bizonyos démonhoz lesz köze, akinek a felbukkanásáról jó hónapja suttogtak már az egyház berkeiben, ennél közelebb azonban nem jutott a megoldáshoz. De akárhogy is, ő majd megmutatja! Aztán pedig nagylelkűen lemond a neki járó ünneplésről, és mielőtt bárki észbe kaphatna, szépen visszasurran Hargerintalba.

– Ne tartsanak otthon sokáig, jó? – suttogta maga elé. – Tudjátok, hogy egyszerűen muszáj visszamennem!

A szellemek ugyan nem feleltek, de érezte maga körül az áramlatot – ahogyan a holt lelkek közösségét nevezték –, és ez megnyugtatta. Elvégre ő megteszi a kötelességét, akkor pedig a dolgoknak igenis jól kell alakulniuk! Két nap, legfeljebb három, és ismét úton lehet, ha pedig mégsem… de ezt a gondolatot inkább elhessegette.

Ahogy közeledtek Mordinium határához, úgy vált az út egyre forgalmasabbá. Bár a nagy kereskedőút északabbra szelte át a vidéket, azért itt is elzörgött egy-egy társzekér, az alsóváros macskakövein pedig meghallotta a kézikocsik kerekére erősített csengettyűk csilingelését. Az egyik, ami mellett elhajtottak, azzal a rekedt vidámsággal szólt, ami már sok éve csalt mosolyt a lány ajkára; Mortua kihajolt az ablakon, és odaintegetett a kocsit húzó, lisztes karú legénynek.

– Gyorsan azzal a kenyérrel, reggel óta nem ettem egy falatot sem! – csipkelődött.

– Mortua kisasszony! – derült fel a suhanc képe. – Hajnalban vittem friss szállítmányt a kolostorba, ezt most…

A folytatást elnyomta a batár zörgése, de a papnő nem zavartatta magát. Most már lelkesen tekingetett jobbra-balra, hátha megpillant még egy ismerőst. Először érezte, mióta útra keltek, hogy Hargerintal ide, egy bizonyos ottani gyógyító oda, azért mégiscsak jó hazatérni.

Borszőlő futotta be a kovácsoltvas kaput, amely előtt megálltak. Mortua fehér papi köntöse fölé kanyarította iszákját, és egykettőre kipattant a batárból. Tekintete élénken járt ide-oda, orrcimpái kitágultak, ahogy mélyen beszívta az otthon levegőjét, tudata azonban az áramlatot fürkészte, amely úgy vette körül, akár az ősz. Megváltozott körülötte, mióta útnak indult, mégis ugyanaz maradt, ahogyan a csend is tisztább, a reggel is levendulaszagúbb volt Hargerintalban. A papnő aprót sóhajtott, aztán megpördült, beletépett a legközelebbi szőlőfürtbe, és a szájába tömte a zöldessárga szemeket.

– Ez még ilyen savanyú? – rándult össze, választ azonban nem várt. Öntudatosan igazította meg iszákja szíját, mielőtt benyitott volna a kapun.

Hatalmas, ódon épület terült el a lombok alatt, kimondottan rideg látvány ahhoz képest, ahol az utóbbi hónapokat töltötte. Itt nem köszöntötte kis gyógynövénykert az érkezőt, mint Hargerintalban, nem pompázott virág a hosszúkás ablakokban, és nem csupán nyolc szerzetes lakta az épületet, hanem tízszer annyi. Mortua mélyet lélegzett, a bejárat felé iramodott, és csak az udvar hátuljából közelítő, sebes léptek hallatán fogta vissza lendületét.

– Mortua, végre! A szellemekre, nem is hinnéd, milyen lassan telt nélküled a nyár!

– Shira! – A lány nyomban irányt változtatott, néhány pillanattal később pedig már két szeplős kar ölelésébe fúrta be magát. – Nahát, téged igazi öröm látni még akkor is, ha a nyavalya se akart hazajönni…

Elengedték és tüzetesen megszemlélték egymást, ahogy azt barátnők szokták hosszas távollét után. Hiába viseltek mindketten papi köntöst, kiáltóbb aligha lehetett volna közöttük az ellentét. Seszőke hajával és nagy, szürke szemével Mortua kimondottan színtelennek érezte magát a deli leányzó mellett, akinek válláról lágy, vörös fürtöket fújt hátra a szél, és akinek ő éppen csak az álláig ért – még ha élénkségben sokszorosan be is hozta ezt a vélt hátrányt.

– Még mindig úgy nézel ki, mint azok a fiatal juharfák a városhatárban – jegyezte meg. – Jól áll neked az ősz, Shira.

– Te is jól lesültél a nyáron. Viszont nem tűnsz valami boldognak – ráncolta össze a homlokát a másik.

– Tényleg voltam már vidámabb. Mármint örülök, hogy szükség van rám, csak… – Mortua lesütötte a szemét. – Hát, ennyire voltam tőle, hogy Kai végre megcsókoljon, amikor megjött értem a kocsi, szóval…

– Kai? Nem hiszem el! Akkor beszélj minél előbb Aynirával, aztán siess vissza hozzá! Alighanem az írószobában ülnek Valiannal, olvasni tanítja…

– Ebédnél találkozunk, hm? Nem tudod, mit főznek?

– Elképzelésem sincs, de azt tudom, hogy utána mindent kiszedek belőled!

Mortua rávigyorgott válasz gyanánt, aztán eliramodott. Léptei végigkopogtak az udvar kövén, feltrappoltak a bejárathoz vezető lépcsősoron, és felverték odabent a tágas, homokszín előcsarnok csendjét. Aynira rávehetné ezt a démont, vagy mi a csudát, hogy fessen ki! – futott át agyán a kaján gondolat. – Kilenc nyamvadt éve, hogy rendházat cseréltünk a Szárnyasokkal, de még mindig látszik azoknak a rémes festményeknek a helye… Elsietett a felső szintre vezető lépcsősor alatt, kikiáltott az ablakon két szerzetesnek, akik a veteményes ágyás közepén tüsténkedtek, és ráfordult az írószobához vezető folyosóra.

Akkor fogta csak vissza a lépteit, amikor meglátta a résnyire nyitott ajtót. Lesimította köntösét, és megpróbálta eligazgatni vállig érő, gubancos haját is, amelyet a szél madárfészekké tornyozott a fején. Közben a fülét hegyezte: az ajtó mögül ismeretlen férfi tétova szavai szűrődtek ki. Döcögésük világosan elárulta, hogy gazdájuk nem régóta ismerkedik a betűk tudományával.

– A testvérek elszörnyedten álltak a leány holtteste felett. Rettenetes esküt tettek, hogy többé nem oltanak ki egyetlen életet sem, még azért sem, hogy a sajátjukat mentsék…

A hang elhalt, mintha tulajdonosa az olvasottakon gondolkodna, aztán érzékelhető keserűséggel kérdezett rá:

– Nem kereshetnénk békésebb olvasnivalót, Aynira úrnő?

Úrnő? – Mortua elvigyorodott a titulus hallatán, pedig közel sem volt elégedett. A démon eddig csalódást okozott: a lány torz, mély mormogásra számított tőle, ehelyett azonban egy húsz-egynéhány éves fiatalember megnyerő, bár a kelleténél árnyalatnyival magasabb hangját kapta. Most már igazán érdekelte, hogy nézhet ki az ifjú. Eddig titkon öles izomzatra és vadállati arcra számított, macskás, alattomos vonásokra, vagy épp ellenkezőleg, fenyegető, bumfordi medvére, ez a hangszín azonban túl emberinek hangzott. Mortua nem várta meg a rendházfő válaszát: kopogtatott, hogy jelezze az érkezését, és már be is perdült.

Tekintete végigsiklott a két alakon. A démonból egyelőre nem sokat látott: eltakarták előle a felegyenesedő rendházfő ruhájának bő redői. A hatvan év körüli, egyenes derekú asszony arcán szétfutottak a ráncok, ahogy elmosolyodott, míg Mortua odalépett hozzá, hogy tisztelettel térdet hajtson.

– Megjöttem, Aynira. Hívtál, szóval itt vagyok. – Sikerült száműznie a mondatból a szemrehányást. Elfogadta a felé nyújtott kezet, ami gyengéden felsegítette, és igyekezett nem túl feltűnően pislogni a rendházfő háta mögé.

– Örömmel vártalak, Mortua. Úgy hallom, derekasan kitettél magadért a nyáron.

– Hát… a szellemek velem voltak, és nem hagytak unatkozni – húzta ki magát a lány. – Meg is ígértem, hogy visszamegyek, ha…

Hagyta elhalni a szavakat, keze reménykedve morzsolgatta köntöse szegélyét.

– Nem foglak megakadályozni benne, ne félj! – Aynira a fiatalemberhez fordult. – Valian, ha megtennéd, hogy visszaviszed a könyvet a polcra, és csatlakozol hozzánk…

– Hagyd, majd én! – Mortua örült, hogy van ürügye alaposan megbámulni a démont. Odapattant hozzá, és kikapta a kezéből a jókora kötetet. Magában jót derült Valian meghökkent arckifejezésén, ami egyúttal elterelte a figyelmet a saját zavaráról: akárcsak az ifjú hangja esetében, most is teljesen másra számított.

A háziszőttes ingen végigomló haj cinóberpirossága ragadta meg először az érdeklődését. A hosszú szálak vastag és durva tincsekké álltak össze, akár a tollszár. A keretükbe foglalt arcon nem látszott állati jelleg ­– ha szemtől szemben nem is, félhomályban Valian könnyűszerrel eladhatta volna magát embernek. Keskeny, íves vonásait a színek éles ellentéte tette leginkább idegenné: a fehér bőr, ami mégsem tűnt sápadtnak, a keskenyre összehúzott szempár pillanatra felcsillanó kékje és a körülomló, szokatlan hajzat. Mortua megbámulta az összepréselt, színtelen szájat, a borostát hírből sem ismerő állat, aztán hirtelen zavarral elfordult, és feltuszkolta a könyvet a legközelebbi polcra. Így elsőre a vártnál sokkal emberibbnek találta Valiant, ez pedig roppantul feszélyezte, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért.

Aynira közben visszatelepedett hintaszékébe, és intett, hogy üljenek mellé. Mortua nyirkos tenyérrel engedelmeskedett. Még mindig magán érezte a démon feszült, kutató tekintetét.

Valian nem sietett hozzájuk. Előbb kihúzta a könyvet a sorból, ahová a lány rakta, és szó nélkül a helyére vitte a szemközti falhoz.

– Köszönöm, Valian. – A rendházfő Mortuához fordult. – Remélem, megbocsátod nekem, hogy ilyen sietve küldettem érted, de nagy szükségem van rád. Talán tudsz róla, hogy ebben az évtizedben a mi rendházunknak kell elvégeznie a szokásos szertartást a Shreior ligetben. Szeretném rád bízni ezt a feladatot, kísérőül pedig Valiant szántam melléd.

– Na de… – A lány döbbenten pislogott rá. – Szóval nekem kellene megerősítenem a béklyót, ami a sírjához köti a mágus szellemét? – A mágus szót nyilvánvaló undorral ejtette ki, kapott is érte egy váratlanul élénk pillantást a démontól. – De hát azt bárki meg tudja csinálni! Elküldhetted volna Shirát is, vagy akár…

– Miről van szó, Aynira úrnő? – szakította félbe Valian. – Azt hittem, a szellemek a javunkat akarják.

– Többségükben csakugyan. Csupán elvétve akad közöttük romlott, mint amilyen Nalissa Tilioné is. Nalissa papnőként vette magára a varázslás bűnét, és szembeszegült a Korona lovagjaival, amikor felelősségre vonták érte. A kolostorépület omlott rá, de hamar kiderült, hogy a szelleme nem vált az áramlat részévé, mi több: veszélyesebb, mint életében. Magam is jelen voltam, amikor végül bebörtönözték. Tízévente kell megújítani a szertartást, ami megakadályozza, hogy elszabaduljon. Ennek jött el most az ideje, én pedig szeretném, ha elkísérnéd Mortuát a Shreior ligetbe, és vigyáznál rá, amíg elvégzi.

Mortua arra számított, hogy a démon tiltakozni fog, Valian azonban beleegyezőn bólintott.

– Óhajod szerint lesz, Aynira úrnő. Azt mondod, a szellem veszélyes?

– Ugyan már! – kottyantott közbe a papnő. – Visszazárom, mire észrevenné, hogy betettük a lábunkat a ligetbe. A sírjáig lesz érdekes eljutni, de az sem olyasmi, amit ne tudnék megcsinálni!

– A Shreior liget állandóan változik – magyarázta a démonnak a rendházfő. – Az áramlat őrzi, hogy senki ne tévedjen a területére, és keltse fel véletlenül Nalissa szellemét.

– Legutóbb izzó parázs borította, igaz? Előtte meg tömör sziklák vették körbe, ha jól emlékszem, elég régen olvastam róla… vagy az a futóhomok után volt? Kíváncsi leszek, most mivel várnak a szellemek, még sohasem láttam futóhomokot!

– Mikor induljunk? – Valian továbbra sem mutatott lelkesedést, vagy akár érdeklődést a lány iránt. Mortua bosszúsan méregette. Pedig egészen jóképű lenne, ha nem vágna ilyen mogorva képet… Csak most fedezte fel, milyen kék a démon szeme: az a se nem sötét, se nem világos árnyalat, amelyet egyes vadvirágok szirmában fest meg a természet.

– Legjobb lenne haladéktalanul. – Aynira rámosolygott a védencére. – Mortua képes a szellemek segítségével gyorsan a célotokhoz röpíteni benneteket, vagyis hamar megjárhatjátok.

– Akkor engedelmeddel átöltözöm páncélba. – Valian megvárta az asszony biccentését, felállt, és az ajtóhoz indult. Félúton torpant csak meg, hogy a homlokát ráncolva hátraforduljon: – Aynira úrnő… Mi lett a fivérekkel?

Milyen fivérekkel? – Beletelt egy pillanatba, mire Mortua rájött: a démon nem a feladatukról, hanem korábbi olvasmányáról kérdez.

– Tartották magukat az esküjükhöz, akárcsak az utódaik.

– Akkor ez nemcsak legenda?

– Ki tudhatja azt manapság? – felelte bocsánatkérő mosollyal a rendházfő. – Mondákon kívül nem sok maradt fenn azokból az időkből. Azt mondják, a három fivérből lettek később a Szolgálók, de…

– De Szolgálók nem léteznek és soha nem is léteztek – vágott a szavába Mortua. – A szellemeknek semmi szükségük rá, hogy holmi titkos testvériség intézkedjen a nevükben. Arra itt vagyunk mi, papok – düllesztette ki a mellét, mire Valian csak megcsóválta a fejét, és inkább szó nélkül kisietett a szobából.

Mortua meg sem várta az ajtó koppanását. Olyan hévvel fordult a rendházfőhöz, hogy megbillent alatta a szék:

– Igazán, Aynira, tudod, hogy szívesen segítek, de muszáj volt egy ilyen piszlicsáré ügy miatt hazarángatnod? Ezt a nyomorult szertartást Shira vagy Kendaron is el tudná végezni, sőt, már rég túl is lennének rajta, én meg egy napot zötykölődtem az úton, és…

– Teljesen igazad van, Mortua – szakította félbe az asszony. – Bármelyikük alkalmas lenne a feladatra… már ami a szertartás végrehajtását illeti.

– De? Szó van valami másról is, igaz? – A lány gyanakodva sandított az ajtó felé. – Csak nem ez a… Valian?

Bólintást kapott válaszul.

– Nem tudom, mennyit hallottál felőle Hargerintalban. Valian egy távoli világból keveredett hozzánk, amelyet elmondása szerint már évszázadokkal ezelőtt elhagytak a szellemek. Igen kellemetlen körülmények között akadtunk egymás útjába, amelyekről a hozzájárulása nélkül nem szívesen beszélnék. Sokan ellenezték, hogy a pártfogásomba vegyem, mert… Nos, hányatott élete volt, és nehezen múlnak a régi beidegződései. A szellemeknek hála, komolyabb baj nem történt, de esett már kár bútorban és sajnos testvérben is, mióta közöttünk él. Ennek ellenére nagyon törekvő, jóindulatú fiatalember, keményen küzd azért, hogy megtalálja a helyét. Sokat fohászkodom miatta a szellemekhez, és egyre inkább úgy látom, hasznára válna, ha a szolgálatukba lépne.

– Szerzetessé akarod szentelni? – kerekedett el Mortua szeme.

– Igen. A rendkívüli körülmények miatt jónak láttam a nagymester engedélyét kérni, Loghor pedig ragaszkodik hozzá, hogy Valian bizonyítsa az elkötelezettségét. Mivel úgyis időszerű az út a Shreior ligetbe, abban maradtunk, hogy odaküldöm a szertartást végző pap kísérőjeként. Csakhogy sem Shira-Lin, sem Kendaron nem hajlandó magával vinni.

– El sem tudom képzelni, mi okuk lehet rá – fintorodott el a lány.

– Valiant szerzetesnek szánják a szellemek – felelte szelíden Aynira. – Ez szilárd meggyőződésem. Neki sem tesz jót, hogy tartózkodást lát a testvérek arcán. Nálad viszont sem nyitottabb, sem segítőkészebb embert nem ismerek. Hiszem, hogy képes leszel kezelni őt.

– Abban nem lesz hiba – értett egyet Mortua –, de vajon ő is képes lesz kezelni engem?

– Ha meggyűlne a bajod Nalissával, feltétlenül számíthatsz rá. És ezen felül is szolgálhat még meglepetésekkel.

– Szóval akkor magammal viszem a ligetbe, elvégezzük a szertartást, visszahozom neked, és kész? Úgy értem, nem kell tovább maradnom, hogy a lelkét ápolgassam, meg semmi ilyesmi?

– Pontosan erre szeretnélek megkérni.

A lány felpattant ültéből.

– Akkor tényleg ne vesztegessük az időt! Magamhoz veszek néhány ereklyét, és már itt sem vagyunk. A kapunál várom a dé… mármint a leendő testvért, megmondanád neki?

– Természetesen, Mortua. A szellemek áldása legyen rajtatok!

Mortua kapkodva meghajtotta magát, és kiviharzott az ajtón. Jókedve egy csapásra visszatért, amikor rájött, hogy estére ismét Hargerintalban lehet, méghozzá a jóképű, szőke gyógyító társaságában, aki körül az utóbbi időben a gondolatai forogtak.

Nem figyelte, merre megy: kilenc évig élt az ódon falak között, vagyis már gyermekkorában megtanulta a járást. Alig egy perccel később tárta ki a szentély ajtaját, és akkor sem torpant meg, amikor odabentről egyszerre húsz fej fordult felé. Körbevillantott egy széles mosolyt – a legtöbben viszonozták –, és egy oldalajtón át a kis terembe surrant, ahol a kolostor birtokában lévő ereklyéket tartották. Jókora, faragott láda állt a fal melletti emelvényen, ahhoz lépett oda; a fedelére fektette a tenyerét, és halk fohászt suttogott a szellemekhez. Apró kattanás volt a válasz, ahogy a zár engedett. A lány csak néhány másodpercig kotorászott, mielőtt diadalmasan előhúzott egy tucat hajszálat és egy hosszúkás tartóba foglalt csontszilánkot. Ezeket sietve az iszákjába tömködte, aztán visszaszaladt az udvarra.

Valian a kerítés tövében várta. Hosszú haja, amit időközben szigorúan hátrakötött, lángolni látszott a szőlőlevelek zöldje előtt, fejét magasra szegte, ujjai türelmetlenül szorultak ökölbe. Mortua lenyűgözve bámulta meg a páncélját: megragadta a tekintetét annak ragyogó kékesfehér színe és különleges anyaga. Ő maga legfeljebb egyszerű bőrvértet húzott a köntöse alá, ha komolyabb küldetésre indult, de a fémekhez is konyított annyit, hogy észrevegye, a démon páncélja legfeljebb feleolyan nehéz, mint amilyennek lennie kellene. Vonakodva szakította el tekintetét a vállvasak jégvirágmintájáról, és Valian arcába nézett. A rezzenetlen kék szempár ismét eszébe juttatta, hogy kettős küldetést kapott.

– Szép páncél – jegyezte meg barátságosan. – És jól is áll. Nem tudom, mondta-e Aynira: Mortua Mortandis vagyok, harcos-pap. Te pedig Valian, ha jól értettem. Ha készen vagy, részemről…

– Mit akarsz tenni, ha a szellem elszabadul? – vágott a szavába a démon.

– Nem szabadul el. De ha mégis, van nálam ereklye. Ne aggódj, ha nem lenne az egész gyerekjáték, Aynira nem egy kezdőt küldene!

Valian összehúzott szemmel tanulmányozta. Mortua önkéntelenül húzta ki magát. Pontosan tudta, mit lát a fiatalember: egy manóarcú csitrit, aki még a válláig sem ér, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet izmosnak vagy nőiesnek nevezni.

– Ráadásul kezdő vagy?

– Jaj, nem én, te! – igazította helyre öntudatosan a lány. – Úgy értem, remekül fest rajtad ez a páncél, és biztosan jól bánsz a fegyverrel is, de a szellemekről nem tudhatsz túl sokat… Aynira szerint legalábbis a te világodat már rég elhagyták. – Egy pillanatra még a hideg is kirázta. – Iszonyú lehet, mintha nem lenne levegő az ember körül… brr, inkább bele sem akarok gondolni. A lényeg, hogy ne tarts semmitől, ebédre itthon leszünk, utána én megyek vissza Kaihoz, téged meg szépen felszentelnek, és mindenki jól járt, hm?

– Ezek szerint nem megyünk messzire.

– Nos, éppenséggel de, csakhogy kegyelt vagyok, szóval oda tudlak vinni, mielőtt egyet pislognál. Épp csak fohászkodom egyet, várj… – Lehunyta a szemét, ajkát hangtalanul mozgatta, aztán megrázta magát, és karon ragadta a megdöbbent ifjút. – Kapaszkodj, mert most száguldani fogunk!

Légies könnyedséggel eredt futásnak. Valian engedte, hogy magával húzza, a lány pedig meg sem próbált elfojtani egy vad vigyort, amikor megérezte, hogy kemény ujjak kapaszkodnak a vállába. Szóval nem is olyan nehéz meglepni a zord démont – gondolta kajánul, de nem csodálkozott. Tudta, hogy bár kellemes tempót diktálnak, a szellemek közbenjárására a világ egyetlen csíkká folyik össze Valian szeme előtt. Mordinium máris elmaradt mögöttük, aztán átszaladtak a völgyön, amelyben a városhoz vezető szekérút kanyargott. Víz fröccsent fel a lábuknál, ahogy átgázoltak egy kis patakon, és még meg sem izzadtak, amikor Mortua lefékezett.

Terebélyes erdő fái magasodtak előttük, ágaik közül madárdal szűrődött ki, tövükben a tegnapi eső után frissen előbukkant gombák pompáztak. A lány fújtatva nézett fel az égre – a nap állásából ítélve legfeljebb félórát töltöttek az úton –, aztán meghúzta a kulacsát, és odadobta Valiannak is. A démon oda sem figyelve kapta el. Tekintete a rengeteg szélét pásztázta, félhangos kifakadásában hitetlenség csendült:

– Háromnapi járóföldre vagyunk a várostól…

– Mondtam, hogy a szellemek kegyeltje vagyok! – büszkélkedett Mortua.

– Mondtad. Csak azt nem, hogy ez mit jelent. Vagy olyasmi, mint a Szolgálók?

– Verd már ki a fejedből a Szolgálókat! Én létezem, ők meg nem. Ha tiszteletlen akarnék lenni, úgy fogalmaznék, a kegyeltek a szellemek barátai. Valamiért jobban törődnek velünk, mint a többi emberrel, és olyan dolgokat is elég szépen kérnünk, amiért egy átlagos papnak szertartást kell bemutatnia. Ez persze főleg akkor jön jól, ha valaki nem rendbéli. Idefigyelnél, ha beszélek hozzád?

Valian még mindig a fákra meredt. A lány szavára megfordult, alaposan megszemlélte a látóhatárt, és maga elé dünnyögte:

– Ismerem ezt a helyet…

– Ez Varengar erdeje. Visszakérhetem a vizemet? – Mortua mellélépett, és megérintette a könyökét.

A démon olyan gyorsan mozdult, hogy a lánynak esélye sem volt kitérni: három lépést tántorodott hátra a látszólag erőtlen karlendítéstől, és meg kellett támaszkodnia az egyik fatörzsben, hogy ne essen hanyatt. Valian szembepördült vele, a kardja után kapott… aztán zavartan a földre sütötte a tekintetét.

– Jobb, ha nem teszel körülöttem hirtelen mozdulatokat, és még véletlenül sem érsz hozzám – morogta.

– Vettem észre. – Mortua sziszegve rázta a kezét: két ujjáról is lehorzsolta a bőrt, amikor a fába kapaszkodott. Már nem érezte túlzásnak, hogy rendtársai megtartják a három lépés távolságot a démontól, de egykettőre megfeledkezett a bosszúságáról, ahogy Valian felé fordult. Az ifjú még mindig a csizmáját bámulta, és bár a ritkuló lomb árnyékot vetett az arcára, Mortua esküdni mert volna rá, hogy elpirult. – Nem esett bajom – mondta békülékenyen, de ezúttal csak a kezét nyújtotta ki a kulacsáért. – Szóval jártál már erre?

Valian bólintott.

– Itt léptem először a világotok földjére.

– Alkalomadtán elmesélheted, most csak azt mondd meg, nem láttad-e véletlenül a Shreior ligetet. Tudom, hogy ebben az erdőben van valahol, de…

– Rücskös kérgű, fura fák? Eljöttem mellettük, arrafelé lesznek.

– Remek! – Mortua becsörtetett a sűrűbe. Nagyokat rúgott az avarba, mint egy vásott gyerek, és egy pillanatra sem állt be a szája. – Figyelj, nem akarlak megsérteni, de jó lenne, ha ezt a mutatványt nem ismételnéd meg, vagy legalább nem akkor, amikor épp a szertartás közepén járok…

– Aynira úrnő azt akarta, hogy vigyázzak rád, úgyhogy azt fogom tenni – hangzott a hűvös válasz.

– Vigyázok én magamra, nem arról van szó! Csak jobb lenne, ha nem kéne közben rajtad tartanom a fél szememet.

Valian elhúzta a száját, de nem felelt. Céltudatosan tört előre a rengetegben, és csak akkor szólalt meg ismét, amikor a ritkábbá váló törzsek között feltűnt előttük egy sötét erdőrész.

– Ez az?

Mortua a jelzett irányba fordította a fejét, és csakugyan megpillantott – talán ötvenlépésnyire – egy alacsony, göcsörtös törzsű facsoportot.

– Se sziklafal, se parázs, se futóhomok? – kérdezte csalódottan.

Valian megvonta a vállát.

– Nézzük meg közelebbről!

– Várj, valószínűleg nem lesz… – Mortua utánaszaladt, és csak akkor állt meg, amikor a démon a karjánál fogva visszahúzta. – Veszélytelen – tette még hozzá, de nem is figyelte, kap-e választ.

A liget fái legalább annyira különböztek az őket körbevevő erdőtől, mint halott az élőtől, a szél mégis úgy sóhajtozott közöttük, mintha hangosan lélegeztek volna. Hosszúkás levelek kókadtak le az ágak végéről, akár félig letört, bizarr karmok, a kéreg sötétszürkéje pedig a halált juttatta a démon és a papnő eszébe. A felpúposodó gyökerek között fél lábszárig érő aljnövényzet burjánzott. Láttára a lány száján kiszökött egy hangtalan fohász: a fűcsomók egyszerre tűntek vérvörösnek és sötétkéknek, és még a napfény is megfakult rajtuk. Mortua nem tartotta magát ijedősnek, most mégis közelebb lépett Valianhoz.

– Tudod, arra számítottam, hogy szélvihar vagy mocsár vár bennünket, de hogy fű…

A démon hunyorogva bámult a lába elé.

– Rosszabbul látom a színeket, mint ti, emberek, de ez…

– Egyetértek. Nem normális. – Mortua az iszákjában kotorászott. – Mindjárt kezdek vele valamit.

Valian a válla felett húzott kardot. A lány odafordult, hogy leintse, de nem jutott szóhoz. Egy pillanatra még a ligetről is megfeledkezett a fegyver láttán, amelynek hosszú, keskeny pengéje a démon páncéljának jégszínében szikrázott, és két helyen is meghajlott. Az elnyújtott S alak belső íveit élesre fenték, kívül pedig fűrészre emlékeztető fogak borították őket. Mortua megborzongott; el sem akarta képzelni, milyen sebeket lehet vele osztani.

Valian rácsapott a karddal az egyik legszélső fűcsomóra, aztán nyomban hátra is hőkölt. A furcsa növény elfeketedett az érintés hatására, és hangos sivítással gőzfelhőt robbantott a magasba, a visszahulló pára nyomán pedig embermagas lángok szöktek az égre. A tűz szemlátomást nem ártott sem fűnek, sem fának, a felcsapó hő azonban elvette a páros kedvét attól, hogy maguk is próbát tegyenek vele.

– Jobb lesz, ha te csinálod, papnő. – Valian fekete nyálkát suhintott le a pengéről.

– Egyrészt van nevem, másrészt arra készültem, csak neked feltétlenül bele kellett ártanod magad! – Mortua tenyerén hosszú hajszál hevert.

– Az minek?

A lány mély lélegzetet vett, és emlékeztette magát, hogy néhány óra múlva így is, úgy is megszabadul a démontól és számonkérő stílusától.

– Ez, kérlek, egy ereklye. Persze aki érdemi tudás helyett a nem létező Szolgálókkal foglalkozik, az honnan is tudhatna ilyen csekélységeket? – Legyintett, és már hadarta is a magyarázatot: – Az ereklyék azoknak a rendtagoknak a földi maradványaiból készülnek, akik a haláluk után nem olvadnak egészen az áramlatba, hanem megőriznek valamit az emberi tudatukból. És most figyelj! – tette hozzá, aztán elsuttogott három érthetetlen szót, és a tenyeréről a tomboló lángcsóvák felé fújta a hajszálat. Az ifjú kételkedve szemlélte, a szellemek azonban nem hagyták cserben kegyeltjüket. Amint a szentség a tűzbe hullt, az nyomban kialudt, mi több, maguk a fűszálak is visszahúzódtak a földbe. Valian az utolsó pillanatban ragadta meg a vállánál a lányt, amikor az a nyomukban láthatóvá váló lejárat felé lendült.

– Jobb, ha én megyek előre. Ha bajod esik, nem tudom elvégezni helyetted a szertartást!

– Bocsánat – mentegetőzött a lány. – Elkapott a hév.

– Én megbocsátok. Amit nem hiszek, az az, hogy te meg fogsz bocsátani magadnak, ha megelevenedik a lábad alatt a lépcső, és tőből leharapja…

Mortua megborzongott.

– Ne adj neki ötleteket, jó?

Valian leintette.

– Maradj mögöttem! – utasította, aztán átvágott a fák között, és karddal a kezében megindult a lépcsőn a föld alá.

– Várj már, hadd csináljak egy kis fényt! Vagy te talán látsz a sötétben?

A démon megállt. Mortua nem láthatta, hogyan feszül meg a válla a páncélban, hangjából azonban kihallotta a vészjósló nyugalmat.

– Fáklyagyújtáshoz túl nagy a huzat. Legfeljebb odalent van értelme megpróbálni.

– És ki beszélt fáklyáról? Elkezdhetnél barátkozni a gondolattal, hogy nem holmi haszontalan csitrit hoztál magaddal, hanem te vagy holtteher egy kiválóan képzett harcos-pap nyakán!

– Ha fényt tudsz csinálni, csináld! – vágta el a vitát Valian. Mortua eljátszott a gondolattal, hogy lelöki a lépcsőn, de végül beérte egy szemforgatással.

– Armio darzel eteirgha! – idézte fel az ősrégi rituálé szavait, amellyel útmutatást kért a szellemektől. Ujjai között az utolsó hangoknál apró láng villant, mire mindkettejüket lágy, sárgás fénykoszorú ölelte körül.

– Így, ni! – szusszant fel elégedetten a lány, a démon azonban ügyet sem vetett rá, csak folytatta az útját lefelé. Mortua némán szegődött a nyomába, de alig tette a lábát a második grádicsra, máris felszisszent.

A lépcsősorban ugyanis nem akadt két egyforma távolságra lévő fok. Az egyik csak néhány ujjnyival húzódott fentebb, mint a soron következő, aztán viszont egy tízszer akkora ugrás következett. Mortua gyors köszönetet suttogott a szellemeknek: biztosra vette, hogy ha sötétben kellene lebotorkálnia, már az első lépésnél kitörte volna a bokáját. Így sem annyira mentek, sokkal inkább másztak lefelé, amennyire lehetett, a falba kapaszkodva. A lány homlokát már félúton kiverte a veríték a fáradtságtól és a feszültségtől, lábszára egyre erősebben remegett. Csakhamar úgy döntött, büszkeség ide vagy oda, inkább megkéri Valiant, hogy nyújtsa a karját, hadd kapaszkodjon bele, mielőtt lezuhanna…

Még végig sem gondolta, már meg is botlott. Felsikoltott, de hiába hadonászott, nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Valian villámgyors mozdulattal kapta el a könyökénél, amint lebucskázott mellette, és talpra rántotta. Kihallatszott az indulat a hangjából, ahogy odasziszegte:

– Vigyázz!

Mortua egyszerre akart köszönetet rebegni és sértődötten visszavágni, de inkább hallgatott. Megrémítette a lehetőség, hogy társa el találja engedni, Valian azonban csak akkor vette le róla a kezét, amikor hosszú percekkel később szilárd talajt értek.

Mortua lihegve a falnak dőlt, és körülnézett. A járat egyetlen kriptához sem hasonlított, ahol korábban járt: hiányzott a kőburkolat, a mennyezet félkaréján itt-ott gyökerek lógtak át. Közönséges folyosónak túl hosszú volt, vagy száz lépéssel később torkollt bele egy félhomályos csarnokba. Mind a döngölt padló, mind a falak a rossz talajra jellemző kénsárga árnyalatban játszottak, a nyirkos levegő átható földigilisztaszagot árasztott. A rengeteg földet itt-ott támfák tartották meg, de Mortua jobban érezte volna magát, ha egy kicsit sűrűbben helyezkednek el.

– Szerinted be fog omlani? – fordult aggodalmasan Valianhoz.

– Minél tovább ácsorogsz itt, annál nagyobb rá az esély. Menjünk tovább, és végezzük el azt a nyomorult szertartást!

– Köszönöm az együttérzést – morogta a lány, bár abban egyetértett, hogy jobb lesz mihamarabb a feladatuk végére járni. Megdörzsölte a vádliját, aztán megindult előre. Fél szemét folyamatosan a mennyezeten tartotta, kezét pedig az iszákjába csúsztatta, hogy szükség esetén azonnal előhúzhasson egy ereklyét. Valian karddal a kezében követte, léptei tompán dobbantak a papnő háta mögött. A csarnok felől idegesítő, monoton csepegés hallatszott – ám alig néhány lépés után elnyomta a fejük felett meginduló, vészjósló dübörgés.

– Futás! – Ezúttal Mortua kapott a démon csuklója után. Nem volt idő a szellemek segítségét kérni; inuk szakadtából rohantak a beszakadó mennyezet elől. Nedves göröngyök hullottak a bokájukra, bemocskolták a papi köntös gallérját és Valian varkocsát. Mortua lemaradt volna, akkor pedig biztosan maga alá temeti a nyomukban lezúduló, rengeteg föld, társa azonban a folyosó közepe felé taszította. A lány majdnem hasra esett, de akkor a fejük felett egy masszív gyökér végre megálljt parancsolt az omlásnak.

Levegő után kapkodva torpantak meg a morajlás után beálló csendben. Mortua idegesen söprögette le a koszt a ruhájáról. Ugyancsak meglepődött, amikor Valian vállon ragadta, és a falnak nyomta.

– Mi van?

– Ideje lenne, hogy kiverd a fejedből a félelmeidet, papnő! – A démon szeme haragvó réssé szűkült. – Nagyon megjárhatjuk, ha szabadon engeded őket, akármilyen ócska trükk is…

– Te mégis miről beszélsz?

Valian ingerülten biccentett a folyosóra ömlött, embermagas földkupac felé.

– A mágusszellemetek nem szereti, ha háborgatják. Megijedtél a lépcsőn, vagy tévedek? Amint eszedbe jutott, hogy leeshetsz, már meg is történt. Aztán ez az omlás… ettől is te féltél már jó előre. Nos, mivel a jelek szerint a félelmeid beteljesülnek idelent, megköszönném, ha kordában tartanád őket!

Mortua döbbenten bámult rá.

– Azt akarod mondani, hogy…

– Hogy vigyázz, mire gondolsz, mert egy mágus váltja valóra.

– A fenébe! – A lány a szájára szorította a kezét. – Csak ezt ne mondtad volna! Most aztán…

Próbálta kiüríteni a gondolatait, de nem sokáig bírta. Agya rövidesen ijesztőnél ijesztőbb képekkel telt meg. Óriási, fekete lényeket látott előmászni a sötét folyosóról, vörös denevérek repültek lelki szemei előtt… Kitépte magát a démon szorításából, mielőtt teljesen elborította volna a pánik, és az iszákjába túrt – belenyilallt a rémület, hogy nem fogja a helyükön találni az ereklyéket, félelme pedig, mintha csak Valian elméletét akarná igazolni, tüstént valóra is vált.

A démonnak nem kellett rákérdeznie, mi történt. Hosszú tőrt oldott le az övéről, és a lánynak adta. Akkor már mindketten hallották a csarnok felől a hatalmas mancsok közeledését, a leomlott földön át pedig nem volt értelme meneküléssel próbálkozni.

A lány arcából kifutott a szín, amikor meglátta öt támadójukat. Leginkább ember nagyságú vakondokra emlékeztették, leszámítva halványzölden ragyogó, tányér méretű szemüket, tátott szájukban sorakozó agyaraikat és az ásólábaikon sorakozó, pengeéles karmokat. Torokhangú morgással közeledtek, a papnő pedig csak állt, és hitetlenül bámult rájuk. Valiannak kellett a háta mögé lódítania.

Mortua – aki harcos-pap lévén már növendékként megtanult fegyverrel bánni – előreszegezte a tőrt. Remegett a félelemtől, de készen állt rá, hogy társa segítségére siessen, a démon azonban nem szorult támogatásra. Fogazott kardja fel­-alá cikázott, mozdulatai nyomán vér és belsőség fröcsögött, fogak törtek ki, karmok csorbultak, támadói pedig a helyszűke miatt egymást akadályozták, és alig fértek hozzá. A lány kezdeti rémülete hamar lelkesedésbe csapott át: még senkit nem látott ilyen gyorsan és ilyen hévvel harcolni. Valian szédületesen küzdött, villogó karddal, arca körül repkedő, elszabadult hajával. Mortua le sem tudta venni róla a szemét.

Semmi esélyük! – gondolta. – Ahhoz nincs elég helyük, hogy bekerítsék, egyesével pedig mindet lemészárolja!

Ekkor azonban az egyik szörnyeteg benyomult elhulló társa helyére, és lomhán, de eltalálta a démont. Bár a páncél felfogta a karomcsapást, Valian oldalra tántorodott az erejétől. Gyors riposzttal nyerte vissza az egyensúlyát, a lány hirtelen jött bizodalma mégis alapjaiban ingott meg. A félelem visszatért; Mortua már meg sem lepődött, amikor távolabb csúsztak a falak, a vakondszörnyek pedig körbevették őket. Három továbbra is Valiant támadta – a démon egyre sebesebben vagdalkozott, és kisvártatva kettőre csökkentette a számukat –, a negyedik azonban a lányra rontott.

Mortua felemelt fegyverrel fogadta. Keze még mindig reszketett a tőr markolatán, de nem hátrált meg. Végigmérte ellenfelét, gyenge pontot keresett rajta, majd a megfelelő pillanatban lebukott a felé lendülő ásóláb elől, és felugorva a lény világító zöld szemébe döfött. A szörnyeteg felvisított, Mortua pedig diadalmasan rántotta ki belőle a pengét – csak hogy a következő pillanatban az ő szája is sikolyra nyíljon.

A lény szeme ugyanis kifordult az üregéből, a földre hullott, tucatnyi lábat növesztett, és célba vette a papnőt. Mortua szerette volna elejteni a tőrt, és olyan messze rohanni a ligettől, amennyire csak képes. Halványan érzékelte, hogy a vakondszörny ismét felé kap, tekintetét azonban nem tudta levenni a felé mászó, emberfej nagyságú szemről. A hátborzongató jelenés elrugaszkodott, hogy ráugorjon a lány bokájára, aztán szétfröccsent: Valian taposott rá, miközben alkarjával félresöpörte Mortuát. A lány a falnak zuhant, de immár kívül a támadók gyűrűjén. A három megmaradt szörnyeteg egyszerre igyekezett a könnyebb prédára vetni magát, Valian azonban útjukat állta, amikor pedig a félszemű középsőt is keresztüldöfte, a maradék kettő végre hátat fordított, és elinalt.

A démon hátratúrta az arcába tapadó hajat. Könnyedén lélegzett, mint akit felfrissített a mozgás, aztán hátratántorodott, Mortua ugyanis szelesen a nyakába ugrott.

– Megmentettél!

Valian halántékán lüktetni kezdett egy ér. A lány cuppanós csókot nyomott az arcára. Nem látta, hogyan szorul ökölbe a démon tenyere: akkor kapott csak észbe, amikor Valian lefejtette magáról, és úgy indult tovább, hogy rá sem nézett.

– Hé, nem tehetek róla, hogy… – szaladt utána Mortua, de azonnal meg is torpant, amikor Valian sarkon fordult, és vádlón rámeredt. – Vagyis jól van, tulajdonképpen tehetek, de… – Ökölbe szorította a kezét, hangját eluralta a kétségbeesés. – Az lenne a legjobb, ha leütnél. Akkor biztosan nem jön ellenünk több…

– Persze, a szertartás meg majd elvégzi magát! Inkább szedd a lábad, és fejezzük be, amit elkezdtünk, mielőtt még valamit a nyakunkra hozol!

Mortua markolattal előre nyújtotta vissza neki a tőrt. Volt a mozdulatban egy bizonyos méltóság, aminek korábban nyomát sem mutatta, Valian szája sarkában azonban nem enyhült meg tőle a ránc. A démon visszacsatolta a fegyvert az övére, és a csarnok felé vette az irányt, a lány pedig leszegett fejjel követte. Nem is nézett fel, nehogy ötleteket merítsen a környezetéből, amelyek aztán ismét valóra válhatnak, és hogy a gondolatait is lefoglalja, egy gyerekkorából ismerős imát kezdett ismételgetni.