[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/zenes-mesek1961-2″ newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/k-laszlo-szilvia-zenes-mesek-1-resz-1962.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
OVIS MESE
Az óvoda csuda egy hely,
gyereklárma, játékok,
nem is lenne vele bajom…
Csak anya is lenne ott!
Marci már régóta óvodás nagyfiú volt, s ha akadt is néha nehézség a korai felkelés és elindulás körül reggelente, többnyire vidáman sietett a gyerekek közé.
Ám nem volt ez mindig így! Amikor kiscsoportos lett, és először maradt ott anya nélkül, nagyon egyedül érezte magát. Idegen volt az óvoda hatalmas épülete, idegen-szaga volt a kacskaringós folyosónak, és idegen volt az a jellegzetes óvodai zsongás is, amit azóta már persze megismert és megszokott. Bizony eltartott egy ideig, amíg elfogadta, hogy ez már mindig így lesz. Reggel fel kell kelni, el kell menni az oviba, és ott kell maradni addig, míg anya vagy apa, esetleg nagyika érte nem megy délután. Eleinte izgatottan leste, vajon nem felejtik-e ott, de szerencsére anyáék mindig betartották az ígéretüket, és pontosan, időben érkeztek. Így aztán hamarosan csökkent, majd megszűnt a félelme, biztonságban érezte magát az egyre ismerősebbé váló épületben.
De hiába szokta meg Marci az óvodát, reggel az elválás azért mindig nehéz volt. Úgy érezte, hogy még egy, egy legutolsó puszit adni kell anyának, különben nem bírja ki délutánig, és néhány tolakodó könnycsepp ki-kikívánkozott a szeméből, ahogy nézte távolodó alakját. Mikor Zsuzsa néni volt bent, Marci hamar megvigasztalódott, mert ő kedvesen odajött hozzá, beszélgetni kezdett vele, és mindig kitalált valami érdekeset. Sajnos azonban nem mindig Zsuzsa néni fogadta őt, mert az óvó nénik sincsenek ám mindig az oviban! Volt, amikor Ági néni volt a reggeles, aki erős, mély hangon beszélt, nagyon szigorúan tudott nézni, és gyakran kiabált. Tulajdonképpen soha nem bántotta Marcit, ő mégis tartott tőle egy kicsit.
Reggelente, mielőtt anya kezét elengedte volna, bekukkantott a csoportba, és megleste, melyik óvó néni van odabent. Zsuzsi nénihez hamar bement, de, ha Ági nénit látta, akkor kezdődött az alkudozás:
– Anya, ne menj el!
És anya mondott mindent, hogy muszáj, különben nem tudnak Túró Rudit venni a boltban, meg, hogy neki sokkal jobb az oviban a gyerekek között, Marci keservesen sírni kezdett. Mert ilyenkor azt érezte, hogy neki nem kell Túró Rudi, nem kellenek a gyerekek, meg a játékok, neki csak az anya kell! Persze aztán megvigasztalódott mindig, főként akkor, ha Bence vagy Csabi már várták odabent, hiszen az oviban tényleg jókat lehetett játszani!
Egyik délután, mikor fáradtan megérkezett az óvodából, a szobájában kellemes narancssárga fény, és Kékmanó fogadta. Ruhája pontosan olyan volt most is, mint a nyári égbolt, hosszú sapkája pedig aranyfényben tündökölt.
– Elfáradtál? – kérdezte Marcitól, mikor a kisfiú nagyot sóhajtva leült a
szőnyegre.
– Igen – ismerte el a gyerek. Ilyenkor, mikor hazaért, pár percre mindig bevonult
a szobájába, kicsit üldögélt a megszokott játékai, tárgyai között, s ettől valahogy új erőre kapott. Anya jól tudta ezt, nem nyaggatta felesleges kérdésekkel, pl. hogy mi volt az óvodában, meg mi volt az ebéd, mert tudta, hogy apránként Marci úgyis beszámol majd mindenről, amit fontosnak gondol.
– Te is jársz óvodába? – fordult hirtelen Marci Kékmanóhoz.
– Sajnos nem – felelte ő, majd rákacsintott Marcira – Elviszel magaddal egyszer?
– Persze! – rikkantotta Marci, és a fáradtsága úgy elillant, mintha soha nem is lett volna.
Másnap tehát kísérővel érkezett Marci az óvodába. Szerencsére senki nem vette észre, hogy a zsebéből kékes meg sárgás meg narancssárgás fény szivárog, Kékmanó alaposan elrejtőzött odabent. Az oviban éppen Ági néni volt, de most Marci nem kezdett el sírni meg alkudozni, csak egy kis fintort vágott, elköszönt anyától és bement a csoportba.
– Mennyi játék! – sóhajtotta Kékmanó alig hallhatóan Marci zsebéből, és ő
büszkén vezette körbe a csoportszobában. Néhány percen belül aztán megérkezett Csabi, aztán Bence is, és játszani kezdtek. Marci el is feledkezett egy kicsit a manóról, de azért ő nagyon jól meg tudott figyelni mindent. Látta, milyen ügyesen szolgálják ki magukat a gyerekek a reggelinél, és büszkén figyelte Marcit, amikor a foglalkozáson megmondta, melyik kupacban van a több mesedominó. Látta azt is, ahogy ügyesen, egyedül felöltöznek és cipőt váltanak, ahogy az udvaron szaladgálnak, bringáznak, csúszdáznak és mászókáznak. Figyelte, ahogy ebéd előtt pisilni mennek, szépen, szappannal kezet és arcot mosnak, megkeresik a saját törülközőjüket. Marci napos volt éppen, ő terítette az asztalt, és ő kívánt jó étvágyat a többieknek. Kékmanó kukucskált ám Marci zsebéből, így látta azt is, hogy az ovisok szednek maguknak az ebédből, aztán megmossák a fogukat, és lefekszenek a jellel ellátott ágyacskájukba. Marci ezt szerette legkevésbé az oviban. Ezt, hogy ebéd után le kell feküdni. A mesét szívesen hallgatta, de utána megint olyan elhagyatottnak érezte magát, mint reggelente, mikor anya elmegy. Most azonban vele volt Kékmanó, megnyugtatóan körbevette a békés, narancssárga fény, és hamarosan mély álomba merült.
A délután aztán megint hamar elröppent. Pisiltek, mosakodtak, utána megették az uzsonnát. Alig kezdtek el játszani, megérkezett Bence mamája, ő tehát hazament. Marci kicsit sajnálta, hogy nem marad tovább, de Csabi még ott volt, együtt tologatták az autókat a parkolóházban.
Csabi anyukája és Marci anyukája éppen egyszerre érkeztek, így egy darabig hazafelé is együtt mehettek.
Otthon aztán, a gyerekszobában, Kékmanó kibújt Marci zsebéből.
– Na, hogy tetszett az ovi? – kérdezte tőle Marci.
– Nagyon jó volt, de igaz, ami igaz, fárasztó is! Az a sok gyerek, a nyüzsgés, meg
a zaj! Én bizony elfáradtam, pedig csak néztelek!
– Á, meg lehet szokni! – legyintett a kisfiú, és ez olyan felnőttesen hangzott,
hogy mind a ketten elnevették magukat.