Julia Moonlight: Százszorszép

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Íróiskolások[/button]

 

 

Június 5.

Az ultrahangkészülék feje belenyomódott a zselébe és puha hasába, ahogy az orvos szenvtelenül feltérképezte vele a méhét. Shuang behunyta szemét és imádkozott. Az ősökhöz, az istenekhez, de legfőképp Kwan Yinhez, a kegyelem istennőjéhez. Csak most az egyszer segítsen. Utána mindent megpróbál, hogy össze tudja kaparni a szükséges pénzt a sterilizáltatáshoz. Érezte, a műszer megállt és ő megmerevedett. Nem akarta tudni, hogy mi van ott a monitoron. Az ösztön azonban erősebbnek bizonyult és szeme kinyílt. A nagy feketeséget rizspor szaggat szét, hogy egy lüktető aprósággá álljon össze.

­– Van már gyereke?– Az orvos hangja úgy érte, akár a pisztolydörrenés.

Gyomra összerándult. Tagadni akarta, hogy a benne növekvő élet megmeneküljön. Az asszisztens azonban gyorsabb volt: – Igen, egy három éves. Lee Huan.

Az orvos közönyösen odalökött néhány papírtörlőt Shuangnak.

– Törölje le magát – utasította. – Holnapra van még időpont?

Shuangnak úgy tetszett, mintha vízzel teli tartályban lenne, a hangok alig hatoltak el hozzá. Eltorzultak és elmélyültek. Az egy éve bevezetett törvény hanjai, miszerint minden nőnek csak egy gyermeke lehet, vörösen izzottak fel, megpecsételve őt.

– Hallotta? Holnap délre legyen itt – tátogta felé az orvos, akár egy nagyra nőtt hal.

Shuang bólintott. A billentyűzet kopogásának monoton ritmusa kísérte, ahogy remegő kézzel próbálta felhúzni farmernadrágját. A kék, kopott anyag merevnek és nehéznek, tapintása pedig durvának tűnt a számára.  Kifelé menet, az ajtóban, már csak megszokásból hajolt meg az orvos és asszisztense felé. Alig lépett ki helyiségből, már ment is be a következő beteg, akár a futószalagon a csirkék. A teremben lévőket csendes, elmosódott tintapacáknak látta, ahogy elhaladt mellettük.

Két busz is elment, mire a harmadikra fel tudott jutni. A tömeg teste fullasztó, bűzös masszaként tapadt hozzá, mintha meg akarná fojtani. Keze védelmezőn simult a hasára, amikor egy hirtelen fékezéskor, mindenki meglódult előre. Hallotta, ahogy megkérdezik tőle, minden rendben van-e, mire csak illedelmesen köszönetet mondott. Pedig kiabálni akart és ütni a legközelebb lévőt, hogy nincs semmi sem rendben és már soha nem is lesz. Miért vették el tőle a döntés jogát?

Egész teste megmerevedett, izmai megfeszültek. Nem, nem fogja hagyni, hogy ez történjen vele. Nem mondja el senkinek és meg fogja szülni a gyereket. Nagyanyja is orvos nélkül, a rizsföldön szült, ha neki ment, akkor neki is menni fog.

A házukhoz közeli megállónál lekászálódott. Hagyta, hogy a továbbrobogó busz beterítse bűzével. Aztán elindult. Ahogy egyre közeledett a házhoz, annál inkább megragadt benne az elképzelés. Megmozgatta állkapcsát, és gyors szájgyakorlatot végzett, mint azok a színészek, akiknek újra kellett venniük a jelenetet, mert belekeveredtek mondandójukba.

Belépve az ajtón már mosolyogva köszönt anyósának és rögtön nekiállt vacsorát készíteni. Az olaj sercegett a wokban, ahogy beledobálta a panírozott zöldségeket, majd pár percnyi sistergés után kikapdosta őket. Közben a rizs is elkészült. Mindegyiket külön tálra pakolta, majd az asztalra tette őket, mely körül már ott ült a férje, fia, apósa, anyósa és két sógora. A fapálcikák halk csattogása és a panír roppanása vegyült a férfiak beszélgetésébe. Fia érdeklődve hallgatta őket, Shuang pedig úgy tanulmányozta őt, mintha most látná életében először. Szépívű, keskeny fülét, kis orrát, lágyvonású állát. A pálcika megállt a kezében. A felismerés megbénította, őt is magával kellene vinnie. Hogy is hagyhatná itt? Lassan rágta a rizst, legalább ötvenszer forgatva meg szájában, mire úgy érezte, hogy képes lenyelni. Ha viszont magával viszi, hogy fogja eltartani ott, ahol alig van munka? Még akkor is ezen töprengett, mikor már mindenki rég otthagyta az asztalt. Csupán anyósa zsörtölődésére mozdult meg és tette rendbe a konyhát.

 

Június 6.

Másnap újra indult a robot otthon, majd a csirkeboncoló-üzemben, majd újra otthon. Bármennyire is sietett, hogy előbb hazaérjen, mint a többiek, hogy legyen ideje összecsomagolni, anyósa már ott ült a konyhában, ölében Huannal. Megállt az ajtóban, a fia pedig azonnal odarohant hozzá. Shuang leguggolt hozzá, hogy átölelhesse.

– Anya, anya!

– Jó volt az óvoda? Mit csináltál?

– Rajzoltunk, mindjárt megmutatom – bontakozott ki a karok közül és már el is futott, hogy azonnal vissza is térjen a rajzzal. A család volt rajta, a színes és mosolygós család. Shuang pillantása megakadt saját maga rajzán. A nagyjából háromszög alakú testének közepén egy kör látszott. Érezte, ahogy gyomra hirtelen görcsösen összerándult. Meg akarta simogatni a még alig domborodó hasát, de inkább belemarkolt a papírlapba.

– Anya! Mit csinálsz! Összegyűröd! – kapta ki kezéből, szája legörbült, ahogy a gyűrt szélt próbálta kiegyengetni.

– Sajnálom – simított végig Huan haján. – Nagyon szépet rajzoltál – nyomott puszit a fejére. – Nagyon ügyes vagy. Most menj játszani, főznöm kell – simított végig a hátán.

Szótlanul tett-vett. Kisúrolta az edényt, feltette a rizst, megpucolta a zöldségeket és közben gondosan kerülte anyósát. Talán még holnap sem lesz késő elindulni északnak. Hallotta, ahogy anyósa széke nyikorogva arrébb csúszott, majd a ruha surrogását, és lépteinek döcögését, amint az ajtóhoz sétált. Válla a megkönnyebbüléstől megereszkedett. Végre egyedül hagyja a gondolataival és terveivel, dohogó hangja azonban eloszlatta ezt a reményét.

– Hol lehetnek? Már itthon kellene lenniük!

Shuang magához szorította a kezében lévő porcelántálkát. Hűvös érintését még ruhán keresztül is érezte.

– Mi tart nekik ennyi ideig? – Anyósa hangja közvetlenül mögüle érkezett.

– Biztos benn tartották őket – tette le sietve a tálkát, mielőtt kicsúszott volna izzadt ujjai közül. – Máskor is volt már ilyen – fordult meg, miközben a konyharuhával dörgölte kezét.

– Igen. Előfordult – sóhajtott anyósa és visszahuppant a székre.

Shuang gyors mozdulatokkal terített, majd anyósa beleegyező bólintására mindhárman leültek az asztal mellé.

 

Június 7.

Shuang a műszakja után sietve szaladt az óvodába. Remélte, anyósa még nem ment Huanért, akkor együtt hazamehetnek, gyorsan összepakolnak, és már mennek is. Itt hagyják a várost mindennel együtt. Zsebében ott lapult a két buszjegy, mely egész nap úgy vonzotta kezét, akár nyelvet a foghíj. Minduntalan odatévedt, hogy újra és újra ellenőrizze, megvan-e még.

Az óvónő kedvesen köszöntötte, de mikor Huanról érdeklődött, megtudta, hogy a sógora, már délben elvitte.

Shuang úgy érezte, mintha minden pórusa abban a pillanatban összeszűkült volna, majd egyszerre öklendezte volna ki az izzadságot. A sógora? A sógora sohasem jött el Huanért! Megragadta az óvónő kezét.

– Az nem lehet!

– Pedig így van – rántotta ki kezét a szorításból.

Shuang megrázta fejét. Talán mégis igaz lehet. Lehet, hogy a tegnapi túlóra ma délig tartott és mégis eljött Huanért. Megfordult és rohant a buszmegállóhoz. Csak legyen otthon Huan! Majd a jegyet becseréli. Semmi más számított most, csak Huan.

Az ajtó csattanva vágódott ki.

– Huan!

Légyzümmögés felelt a kétségbeesett kiáltásra. Újra hívta a fiát, majd a többieket, végigjárta a szobákat, azon a néhány legyen kívül senkit sem talált. A matracok a falnak támasztva, az ágynemű a helyén, minden ugyanott állt, ahogy reggel hagyta őket. Leroskadt a konyhaszékre.  Keze hasára vándorolt, érezte a törvény nyomását, mely lassan egyre jobban nyomta a földhöz, hogy széjjellapítsa. Hallott már történeteket, hogy a nő családját elfogták és így kényszeríttették abortuszra a nőt, de ez akkor mindig oly távolinak tűnt. Szörnyű mesének, mely csak mással eshet meg, most mégis itt volt. Itt állt előtte, karba font kézzel és türelmes gőggel nézett le rá. Azok nyugalmával, akik tudják, úgyis az lesz, amit ők akarnak. Szinte már hallotta is a szavait: nincs választásod.

– Nem!

Felpattant, mint az utolsó erejét összeszedő vadló, aki le akarja vetni betörni készülő lovasát. Nekiiramodott. Nem tarthatják őket zárva! Nem kényszeríthetik, és főleg nem vehetik el tőle ezt a gyereket!

A rendőrőrsön megtalálta a családját. Egy sötét, alig két négyzetméternyi helyre zsúfolták őket össze. Az ürülék és a húgy szagának keserű szagától öklendezni kezdett, de savanyú lén kívül semmi sem jött fel gyomrából.

– Anya! – hallotta fia vékony, síró hangját. Látta kis, fehér kezét a rácsba kapaszkodni, könnyáztatta arcát. A reggel ráadott tiszta, friss ruhája most foltosan és koszosan tapadt rá.

– Huan! – rohant oda és benyúlt a rácsokon. Megpróbálta magához ölelni.

– Shuang! – apósa hangja keményen csattant rajta, akár korbácsütés. – El kell menned. A törvény, az törvény. Ki vagy te, hogy ellenszegülj? Látod, mit értél el ezzel az egésszel? Elfelejtetted, hol a helyed? Eddig azt gondoltam, jó menny vagy, aki tudja, mivel tartozik családjának, az ősöknek és a vezetőinek!

– Ez nem igazság! – tiltakozott. – A mamának is három gyereke lehetett! Miért én?!

Folytatta volna még, de azt érezte, hogy erős kéz kulcsolódik a csuklójára és lefejti Huanról. Majd pedig már csak azt látta, hogy a fia apósa kezében zokog.

– Ne!

– Menj! Tedd a dolgod, ha még látni akarod őt!

Shuang anyósa tekintetét kereste, majd férjéét, de mindketten csak meredtek maguk elé, mint akik már belenyugodtak a halálos ítéletbe.

– Kérlek! – kulcsolta össze a kezét, de csak elfúló zokogást kapott válaszul. Apósa megingathatatlanul állt ott a cella közepén. Arca elutasító grimaszba torzult, mely még mélyebbre taszította Shuangot a lehúzó mocsárba. Még egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd lassan összeszedte magát, és kitámolygott. Végigvonszolta magát az úton, mint akit egy kötélen húztak-vontak volna.

A rendelőhöz vezető út, melyet kéthavonta járt végig, folyón ívelt át. Eddig soha sem állt meg rajta, most mégis megtorpant. Rákönyökölt a korlátra, és nézte a lassan hömpölygő víztömeget. Csak át kellene vetnie az egyik, majd a másik lábát a korláton. Aztán csak elengednie magát és hagynia, hogy a sötét tömeg beborítsa és elringassa mindkettőjüket.

Agya távoli zugában, halk dallamként csendült fel Huan hangja, melyet azonnal követett kezének melege, ahogy kezébe simult a kis tenyér. Érezte hajának és bőrének tavaszi föld illatát. Leroskadt, miközben még mindig szorította a korlátot. Fejét lehajtotta, és csak nézte a földet, ekkor látta meg az aprócska százszorszépet. Apró, rizsszemekhez hasonló fehér szirmai törékeny fehérséggel ragyogtak a szürke szegélykő mellett. Leszakította és tenyerébe vette. Nézte az apróságot, majd lassan köré zárta az ujjait. Újra elindult. Elbotorkált a rendelőbe. Az orvos közönyösen bólintott felé, az asszisztens pedig monoton hangon elmondta a tudnivalókat, amiből csak annyit értett, soha sem győzhetett. Szorongatta a virágot és búcsút mondott neki.