Julia Moonlight: Arany és Ónix (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

Asarella Fane úgy érezte magát, mintha az a bizonyos kisördög bújt volna belé, amiről anyja annyiszor beszélt. Csacsogni akart, kacarászni, de elég volt egyetlen pillantás az anyjára, hogy visszanyelje szavait. Lábának azonban nem tudott parancsolni, az tovább mozgott szoknyája alatt. Előre-hátra, jobbra-balra, megállíthatatlanul, akárcsak apró legyezője, mely kolibri szárnyként csapkodott, hogy lehűtse futkosástól és tánctól felhevült testét.

– Rell, ha továbbra is így ficánkolsz, a hintó rugói végleg fel fogják adni. Egy hölgy nem viselkedik így. – Anyja fehérkesztyűs keze figyelmeztetően megérintette a lábát, mire abbahagyta a mocorgást. Legyezője összecsuklott. Ajkát beharapta, szeme tágra meredt, ahogy próbálta fékezni magát. A saját magával vívott harc még mindig folyt benne, amikor elismerésért anyjára pillantott.

A bérelt hintó ablakain beszökő lámpások fényében jól látta az anyja arcán felbukkanó elégedett mosolyt, amitől azonnal elvesztette a néma csatát. Nem tudott magának tovább parancsolni. Jókedve bugyogva tört elő, és betöltötte az éjszaka selymével burkolt teret. Fülében még mindig ott tekergőztek a Carlton House-ban tartott bálon hallott dallamfoszlányok, amit még a kerekek és a paták csattogása sem tudott elűzni onnan. A keringő hangjai most halk hümmögésként törtek elő zárt ajkai közül.

A velük szemben ülő apjára pislantott, halványzöld szemébe nézve, mintha a sajátjába pillantott volna. Ráadásként, mintha a biztatás apró szikráját is látta volna megcsillanni bennük. Ajka széle felfelé kunkorodott, majd teli szájjal felnevetett, és huppogni kezdett az ülésen, mintha csak öt éves lenne.

– Ezek szerint jól érezted magad a Régens ünnepségén, Rell. – Apja hangja a bálon először kóstolt puncs ízére emlékeztette, és ajkai közül kacaj göndörödött elő.

Nem kellett anyjára néznie, így is maga előtt látta, ahogy szokásos módon, szája sarkában szigorú ráncok jelennek meg. Tudta, mit fog hallani, még a hanglejtést is fel tudta hozzá idézni: – Viselkedj úgy, mint egy tizenöt éves hölgy! Az intelem kimondatlanul keringett fejében, és azt várta, mikor hangzik el a valóságban is.

A kerekek megcsikordultak a keményre tömörödött kavicsokon. A hintó éles kanyart vett.

Elvesztette egyensúlyát és anyjának esett. Karok ölelték körül. Mélyen beszívta az ismerős, nyugtató tavasz illatot és közelebb furakodott. Olyan jó hozzábújni, és egy pillanatra megpihenni! Remélte, anyja ezt bocsánatkérésnek fogja tekinteni és nem fogja megdorgálni. Csak húzta és húzta az időt, nem akarta elengedni. Magában hálát adott a kocsisnak ezért a hirtelen elkanyarodásért. Izmai ellazultak, a vérében lüktető zene is altató zümmögéssé halkult, ahogy anyja szívverését hallgatta.

Apja sétapálcája koppant.

Anyag súrlódott anyagon.

Torokköszörülés.

Szemhéja felpattant, orrlyukai kitágultak, ahogy beszívta a levegőt. Minden idegszála megfeszült, és azt üvöltötte, baj van!

Félelem szikrák gyúltak benne, szívére vaspánt fonódott. Anyjára tekintett.

– Minden rendben – puszilta meg anyja a homlokát egy mosoly kíséretében, majd a feje búbját. Asarella felismerte hangjában azt a feszültséget, ami olyan volt akár a hárfa túlfeszített húrja. Válaszolni akart. Olyasmit, hogy már nem kisgyerek, tudja, baj van.

A hintó lefékezett. A lovak dobbantásait ideges horkantások szaggatták szét.

Puff!

A hintó megremegett, amit gyors koppanások kísértek. Szeme elkerekedett, anyjába kapaszkodott. Meg akarta kérdezni, mi történt, de apja már kint is termett. Az ajtó képtelen lassúsággal csukódott be.

A táj vörösen villant.

Dörr.

A sötétségben eddig összemosódott ég és föld ketté vált.

Apja homlokán lyukat ütött a golyó, és összeesett. Az ablak vért könnyezett.

Szíve a gyomrába süllyedt. A formálódó sikoly a fejében ragadt, és vergődött akár a ketrecbe zárt madár. Még inkább anyjához akart bújni, keze azonban erőtlenül hullott oldala mellé.

Mintha kívülről szemlélte volna az eseményeket. Az ajtó kivágódott, és megjelent a gyilkos. A hintó oldallámpásának fénye félarcúvá tette. Szeme elveszett mély, árnyba vesző gödrében. Halovány bőr fedte arccsontján fekete szeplőknek tűntek a vérpöttyök. Szőrtelen, izmos kéz nyúlt felé. Egy Külvilági! A sikoly a torkán ragadt. El akart húzódni. Izmai megfagytak, mozdulni sem bírt.

Fehér, tavasz illatú felhő lökte hátrébb. Anyag suhogott, és a puha felleg betakarta a feketeséget.

– Menekülj! – Anyja magasra ívelő hangja áttörte a testét fogva tartó jégpáncélt. Visszazuhant saját testébe, izmai mozdultak. Legördült az ülésről. Az ellentétes oldalon kiugrott, egyenesen egy megtermett férfi markába.

– Megvagy, kismadár! – A mély hangot mellkast rázó nevetés kísért. A férfi telt ábrázatából fekete foltokkal tarkított fogsor vigyorgott rá.

Asarella rúgott és harapott. Fülét kitöltötte fogvatartója szusszanásokkal kísért hö-högése, amivel ténykedését kísérte. Hallotta, ahogy anyja még mindig küzd, és ez őt is harcra ösztönözte. Legyezőjével fültövön csapta a férfit.

– Ááh! – Üvöltötte. A karok elengedték.

A földre huppant, majd fel is pattant. Elhajolt, kikerülve a felé nyúló, dohányszagú kezeket. Vére a fülében zúgott, szíve dübörgött mellkasában.

A sikoly ostorként csattant végig a hátán. Megdermedt.

Mama!

Szeme kikerekedett. Látta, ahogy a férfi ütésre emeli a kezét.

Fogást váltott a legyezőn, és megnyomta a bordákat összetartó csatot.

Katt!

Vékony penge ugrott elő a fedlapból. Suhintott. A legyező fényes, köríves utat járt be. Bőr hasadt, izom és ín szakadt. A vér sarló alakban spriccent szét. A férfi felüvöltött, és alkarjához kapott.

Megpördült, és futásnak eredt. Szeme sarkából még látta, ahogy a hintó tetején hangtalan árnyként megjelent az apját és anyját kivégző alak.

Nem tudta merre tartson. A kövér telihold fényénél csak a sötétszürke körvonalakat látta. Vére zúgott, fülét betöltötte saját zihálásának hangjai.

„Előre! Csak előre!” – sikította némán.

Talpa alatt gallyak reccsentek. Apró kavicsok szúrták át selyemtopánját, égő fájdalmat hagyva maguk után. Szemébe könnyek szöktek, szíve sajgott.

„Előre! Csak előre!” – parancsolta magának.

A langyos szél víz- és halszagot sodort felé. Tudta mi lehet az: a Temze! Ha sikerülne elérnem, megmenekülhetnék! A gondolat új erőt kölcsönzött meggyötört izmainak. Arra fordult, és mintha a hold fényútját látta volna csillogni a talajon. Igaza volt!

Megbotlott. Föld nyomódott arcába. Keze sajgott, de még mindig tartotta a legyezőt. Maga mögött suhanást hallott.

– Nincs hová menekülnöd.

A gyilkos hangja! Asarella összeszorította a fogát. Izmai megfeszültek. Felugrott és újra szaladni kezdett egyenesen a hold fényhídja felé. El kell érnem! Muszáj! Nem hallotta a gyilkos közeledését, de tudta, hogy ott van a sarkában. Hűvös lehelete felborzolta nyakán az apró szőrpihéket. Szeme kitágult, torkába gombóc nőtt. Érezte, ahogy üldözője megmarkolja a ruháját.

Reccs!

Az anyag szétszakadt, ahogy elrugaszkodott a folyó partjáról. Egy pillanatig azt hitte a szél fenntartja majd szárnyként csapkodó ruhafoszlányaival. Tévedett. Zuhanni kezdett. A kajánul hullámzó hold egyre közelebb ért hozzá. Lehunyta a szemét.

Csattanás törte meg a csendet. Minden porcikája egyszerre jajdult fel, ahogy hassal belecsapódott a vízbe. A levegő kirobbant tüdejéből. A hideg elnyelte. Az villant át rajta, hogy ha meghal, legalább együtt lehet majd a szüleivel. Akkor majd bocsánatot kérhet tőlük, amiért nem tudott segíteni nekik, és elszaladt.

1. Fejezet
Hat évvel később

– Kisasszony, levele érkezett.

Asarella ujjai megcsúsztak a hárfa húrjain, disszonáns akkorddá nyújtva az utolsó hangokat. Tekintete az előtte álló szolgálólányra meredt, mintha most látná életében először.

– Nekem? – nyúlt tétován a küldemény felé, melyen kacskaringós írás hirdette a címzett nevét: Miss Asarella Winterwood.

– Ki küldte? – perdült mellé Kathlyn – Winterwood márki húga – miután a szolgáló elhagyta a szalont. Mintha csak saját gondolatát hallotta volna: Vajon ki küldhette? Mrs. Forchester nem lehetett, az ő betűit akár ezer másik közül is megismerte volna. Azt a szikár, élettelen írást, mely egy fél éve oly szárazon közölte vele a tényt, hogy Esther, az unokatestvére, meghalt. Érezte, ahogy a füstszürke magány újra körülfonja és fojtogatni kezdi. Már egyetlen vérrokona se maradt, csak halott gyámja, az idősebb Lord Winterwood, két gyermekére számíthatott.

Megforgatta a levelet. Hiába vizslatta, a feladó neve hiányzott, és a vörös viaszba sem nyomtak pecsétet.

– Talán egy titkos udvarló? Gyerünk, bontsd fel! – húzta fel kesztyűjét, amit azért viselt, hogy elkerülje a kéretlen látomásokat, amik akkor törtek rá, ha véletlenül hozzáért valakihez.

Tekintete a kerevet mögötti asztalnál ülő márkira rebbent. Remélte, Raymond nem hallotta meg húga mondatát. Egyetlen udvarlót szeretett volna csak magának: őt. Őt, akire minden bajban számíthatott. Elnézte gesztenyebarna haját, a szeme alatti szárny alakú sebhelyet, melynek egyik vége a füléig húzódott. A férfi mintha megérezte volna, hogy őt nézi, a toll megállt a kezében. Pillantásuk találkozott. El akarta kapni a tekintetét, de a férfi arcára felkúszó mosoly, és a megjelenő kisfiús gödröcskék megállították. Érezte, ahogy a pír lassan arcára kúszik.

– Ezek szerint, hamarosan férjhez adhatlak, Rell?

Fájón rezdült szíve húrja, visszakergetve álmait a mélybe. Rövid pillantást vetett Kathlyn hegyi legelők zöldjére emlékeztető szemére, és az afölött magasra szökő szemöldökre, majd visszacsúszott a levélre.

– Ennyire meg akar tőlem szabadulni? – rejtőzött mosolya mögé.

Feltörte a pecsétet. A papír ropogott. A lap közepén egyetlen mondat feketéllett: Él! Szíve a gyomrába süllyedt. Anyja arca a gondolatai közé robbant. Látta maga előtt a mosolyát, karján és haján érezte könnyed érintését, biztonságot nyújtó ölelését. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ott lenne vele a szobában. Még a hangját is hallani vélte, ahogy az Acrifok feladatáról, a Fátyolról, majd a Külvilágiakról beszél. Torka elszorult, látása elhomályosult. Külvilágiak! Akik megölték a szüleit. A harag és a tehetetlenség végigsöpört rajta. Ajkát úgy összeszorította, hogy elfehéredett. Ki mer vele tréfát űzni?

Tovább lapozott. Egy hajtincs csúszott ki a lapok közül. Utánakapott.

Ujjai összezárultak a szálakon. Meredten nézte az öklét, mintha így is láthatná a fürtöt.

Ba-bamm.

Ba-bamm.

Keze minden egyes szívdobbanásra megremegett. Ujjai szétnyíltak.

Barna…

Nem a mamáé. Az övé olyan szőke volt, mint az enyém. Csalódottság nehezedett rá. Arrébb akarta dobni a levelet, amikor a tekintete a következő lapra rebbent.

Sötét rajz.

Erőteljes ecsetvonások. Alvadt szépia. Több rétegben… Hüvelykujja mozdult, és többször végigsimította. Rücskösnek érezte, akár a megszáradt…

Vér!

A legtávolabbra lökte magától. A papírok zörögtek. Újra és újra végigsimított tenyerén, hogy az utolsó, égető hajszáltól is megszabaduljon.

– Mi az, Rell? – A mély hang nyugtatón simogatta lelkét. Tekintete az asztaltól ellépő márkira rebbent, aki már ott is termett mellette, és felemelte az akvarell papírt. El akarta fordítani a szemét, mégse tudta.

Figyelte, ahogy a bátyja összeszedi a szálakat. Keze remegett, ahogy kapaszkodó után kutatott. Ujjai a hárfára kulcsolódtak. Esther a kép közepén ült, ruhája szakadtan terült szét körülötte, arcán beletörődés látszott.

Asarella gyomra felfordult, szájába a hányinger savanyú íze kúszott. Agya és lelke sikítva tiltakozott. Nem, ez nem lehet Esther. Ő meghalt! Ahogy a mama, és a papa is!

Igen. Mind meghaltak. Egytől egyig.

Keze ökölbe szorult. Körmei a tenyerébe vájtak. Kimarta a képet bátyja kezéből és elviharzott mellette. Csak kis híja volt, hogy nem lökte fel Kathlynt.

A kandallóhoz iramodott. Tűzre akarta vetni. Gondolatai között egyetlen mondat fénylett: égesd el! Keze megremegett. Érezte a lángok lobogását, melyek a levél felé csaptak, mégse tudta elengedni. A kép és a lehetőség, hogy egyetlen vérrokona még életben lehet, úgy tartotta fogva, akár nyulat a csapda. Szorosan és biztosan.

– Rell? – hallotta közvetlen mellette felcsendülni Kathlyn hangját. Felé fordult. Húga arcán döbbenet, és tanácstalanság látszott. – A képen…

– Az Esther.

Tekintete Raymondra rebbent, és bólintott. Mindig is rendíthetetlennek látta, egy sziklának, amibe nyugodtan belekapaszkodhat. Oda akart rohanni és átölelni, megnyugvást találni, de csak állt egy helyben.

Újra a levélre pillantott. A tűz fényében két, hosszú számsor kezdett kibontakozni. Összevonta a szemöldökét, és közelebb emelte, hogy jobban lássa.

– Mi az?

Felé nyújtotta, és most újra azzal a mondattal nézett farkasszemet: Él!

Tényleg igaz lenne? És ha igaz? Ki küldte a levelet, és miért így? A válaszok, amiket zaklatott gondolatai, és hullámzó érzelmei szültek egyre nyugtalanabbá tették. Minden idegszála azt üvöltötte:

Csapda!

Gerince megfeszült, szeme kitágult.

Tehát végül a Külvilágiak rájöttek, hogy életben maradt, és itt bujkál, a néhai James Finley Caleeth, Winterwood ötödik márkijának gyámleányaként, Anglia legeldugottabb sarkában. És most a szülei után ő következik. Ha enged a csalfa ígéretnek, akkor biztos, hogy elkapják és megölik.

Szabadulni akart. Figyelmen kívül hagyni a levelet, és az Acrif örökséget. Elfogott vadlónak érezte magát, aki mindenáron ki akar szabadulni a nyakára dobott lasszó fojtogatásából.

– Mit akarsz tenni?

Visszavette a levelet Kathlyntől, miközben Raymond kérdése sziklaként gördült ide-oda a fejében. Két érzés tusakodott benne.

– Ne menj, Rell! – rázta meg fejét Kathyln. – Félek, valami bajod esik. Itt biztonságban vagy.

– Kathy! – mormogta Raymond. – Tudod, jól, hogy egyszer itt kell minket hagynia.

– Nem! Miért kellene?! Ide tartozik. Ő is Winterwood. Esther Forchester meghalt. Aki ezt a szörnyűséget küldte, csapdába akarja csalni.

Raymond tekintete megkeményedett.

– Fel kell vállalnia az örökségét.

Asarella gerince megfeszült. Miért kellene felvállalnia, visszhangzott elméjében a kérdés. Miért kellene Acrifként egy olyan Fátyolról gondoskodnia, amin így is – úgy is megjelennek azok a Rések, amiken a Külvilágiak átjöhetnek erre a világra? A mamával is mi történt?! Meghalt, megölték! Hiába végezte el édesanyja az erősítő rituálékat minden holdtöltekor, a Fátyol így is felhasadt. Különben miként történt volna meg a hat évvel ezelőtti szörnyűség?

– Nem kell. Fontosabb, hogy életben maradjon. Apa is ezt mondta. Talán meg akarod szegni a halálos ágyán tett esküdet, hogy gondoskodni fogsz róla? A FOKA…

Raymond szemében zöld lángok csaptak fel, amit még Kathlyn is észrevett, mert összeszorította száját, karját összefonta maga előtt.

A FOKA említésére Asarellában fellángolt a gyűlölet. A Fekete Opál Különleges Alakulat nem ér semmit! Nekik kellene gondoskodniuk a Külvilágiakról. Megfigyelni, és szemmel tartani őket. A veszélyeseket kiiktatni. Mégsem tették. Ha megtették volna, akkor a szülei még mindig élnének.

Döntött.

– Ha azt mondom – A márki felé fordult, hátát égette a tűz. –, hogy meg akarom találni Esthert, akkor segítene?

Raymond szeme alatt megrándult a szárnyfolt. Tekintete bejárta tetőtől talpig.

Régebben sokszor látta Kathlynnel együtt ezt a fókuszált arckifejezést, és pillantást. Tudta, mit jelent. Éppen számba veszi a lehetőségeket, a lehetséges végkifejlettel együtt, és azt fogja választani, ami a legjobb a célja elérésében. A célja, ismételte magában, mi lehet?

Fiatalabb éveikben viccesnek találták, ha Raymond ezt csinálta, mert újabb és újabb lehetőséget láttak abban, hogy megpróbálják áthúzni a számításait. A végeredmény azonban, bármit is tettek, ugyanaz maradt. Raymond megvalósította azt, amit eltervezett.

Ne, Raymond, formálta hangtalanul a szavakat. Kezét tiltakozón emelte fel, szeme kitágult, szája kiszáradt. Vele ne tegye ugyanazt, mint mással szokta. Nem egy bábu a képzeletbeli sakkjátszmájában!

Talán hiba volt segítséget kérnie, de ki máshoz fordulhatott volna? Kathlynhez? Két nő gardedám, vagy kísérő nélkül… megbocsájthatatlan. Nem, ilyen megaláztatásnak sose tenné ki a húgát, és a Winterwood családot.

A szíve olyan hangosan dübörgött, hogy már azt képzelte, a szobára feszülő csendben mindenki azt hallgatja. Hátán izzadtság csorgott, mégis úgy érezte, mintha a hideg rázná.

– Természetesen segítek, Rell. Ez nem kétséges. – A gördülő kövekhez hasonlító hang maga alá temette.

A sírás torkon ragadta. Nem így akarta a választ. Ha Raymond rögtön, minden számítgatás nélkül ezt mondta volna, az olyan lett volna, mintha a fekete fellegek között kisütne a nap. Így viszont…

Örülj ennyinek, legalább együtt lesztek, korholta magát. A gondolat új erőt öntött zsibbadt lelkébe, és már ott tartott, nem foglalkozik azzal, milyen titkolt cél mozgatja Raymondot, amikor a márki újra megszólalt:

– De mint tudjátok, holnap bizonytalan időre elutazom.

Asarella egész testében megmerevedett, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna nyakon. Háta megfeszült, gondolatai szétszéledtek ürességet hagyva maguk után.

– Akkor miért ígérte egy fél mondattal előbb, hogy velem tart?

– Ezt egy szóval sem mondtam, csak annyit: segítek. És ezt be is tartom.

A torka összeszorult.

– Hogyan? – préselte ki magából.

– Nos, tudok valakit, aki nagyobb segítség lesz számodra, mint amilyen valaha is lehetnék.

Ki lehetne nagyobb segítség Raynél? Senki, vágta rá azonnal. Azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy Ray felhasználja ismeretlen célja eléréséhez, ha együtt felkutatják Esthert. De az, hogy mást kér meg, az úgy hatott rá, mintha gyomorszájon vágták volna. Hangtalanul nyeldekelte a torkában növekvő gombócot. Pislogás nélkül meredt a krémszínű szőnyegre, melyre a szalon osztott táblás ablakain beáradó fény festett fekete rácsokat. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telhetett el, mikor végre megszólalt:

– Ki lenne az?

– Lord Askham.

Először azt hitte, nem jól hall. Tekintete a márkira, majd Kathlynre villant. A húga arcán megjelenő döbbenet mintha a sajátja lett volna.

– Askham earlje? – sivított elő Kathlyn szájából a felháborodott kérdés, mely visszhangra lelt a lelkében. – Miért pont őt?

– Nem értem mi kifogásod van ellene.

– Nagyon jól tudod, hogy mi a kifogásom – perdült Kathlyn a könyvespolchoz, és levette Lady Caroline Lamb Glenarvonját. Felcsapta, és úgy mutatta fel, mintha vádirat lenne. – Tessék!

Tekintete a könyvre tapadt. A lap középpontjában szögletes arcú, divatosan öltözött férfi, lábát keresztbe vetve ült kényelmesen egy karszékben. Keskeny szája alig volt több egy tollvonásnyinál, kezében hanyagul öblös poharat tartott, amiből a földre csorgó ital kis tócsába gyűlt a lábánál. Körülötte a nők dermedten álltak. Jégcsapok lógtak ruhájukról, könyökükről. A háttérben jégvirágok bontották szirmaikat. Asarella minden idegszála azt kiabálta, hogy fordítsa el a szemét, ehelyett csak nézte meredten, akár a vadászt megpillantó őz.

Bam!

A könyv összecsukódó hangjára összerezzent. Szabad kezével átkarolta magát.

– És ha ez még nem lenne elég – folytatta Kathlyn –, ő egy…

– Fogd be, Kathy!

A dübörgő hangra felkapta a fejét, és a márkira meredt. Raymond nyugodtnak tűnt, szeme csillogott. Egy pillanatra arra gondolt az egészet hallucinálta, de elég volt Kathlyn sápadt arcára néznie, és rájött, jól hallotta. Megköszörülte torkát.

– Nem lehetne más?

– Más? – A márki oldalra biccentette a fejét. – Neked sem tetszik a választásom? Miért?

– Az a hír jár róla, hogy ő a Pusztítás earlje…

– Hercege – kottyantotta közbe a sokkból magához térő Kathlyn.

Raymond arcára mosoly kúszott.

– És?

– Kathy azt mondta, találkozott vele, és még szörnyűbb, mint a képen.

– Valóban? Kathy? Hol?

Kathlyn nagyot nyelt, száját összeszorította és vádlón rámeredt, majd bátyja felé fordult.

– Rell is ott volt, ő is látta.

– Nem láttam. Csak egy köpeny sarkát – dünnyögte.

– Hm. Nos, futólag láttam, amikor egy éve Keswickben jártunk, hogy csipkét vegyek a legyezőhöz. Épp belépett a Királytölgy fogadóba.

– Ennyi?

– Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és úgy éreztem, mintha hideg fuvallat legyintett volna meg! És a fekete haja és ruhái! Még jó, hogy az arcbőre nem volt sápadt, mert akkor olyan lett volna, mintha a ravatalról lépett volna le! És a pillantása! Rám villant. A tekintete. Egy gyilkosé. Számító és hideg.

Asarella mindig is tudta, hogy Kathlyn élénk képzelettel rendelkezik, de ezt már kissé túlzásnak tartotta. Ugyanakkor nem tudta kivonni magát a fejében kialakult kép hatása alól.

– Kérem, Lord Winterwood, biztos van más ismerőse, aki nagyobb segítség lenne, mint az earl!

A márki megdörzsölte az állát.

– Meglátom, akad-e más, megfelelő személy.

*