Julia Moonlight: A Pók és az Őrző

1. Fejezet

Warwickshire megye, Anglia
Stratford-upon-Avontól és Warwicktól nyugatra
1817. március 30.

*

– Miss Fane, hozzám jön feleségül?

Asarellát olyan váratlanul érte a kérdés, hogy elvétette az öltést, és az anyag helyett az ujjába szúrt. Felszisszent, és miközben próbált úrrá lenni azon a késztetésen, hogy szájába vegye lüktető ujját, a párnázott széken pöffeszkedő látogatójára nézett.

– Milyen megtisztelő, Lord Burnswerk, hogy rám gondolt – préselt ki magából egy mosolyt Asarella, mire a férfi biccentett.

– Ám remélem, megérti, hogy ajánlatát nem áll módomban elfogadni.

– Tessék? Hogy mondja? – egyenesedett ki Burnswerk báró a faragott háttámlájú székén, és nyeles monokliját szeméhez emelte. Onnan, a villogó üveg mögül nézett végig választottja törékeny alakján.

– Mint említettem, bármennyire is megtisztelő, nem áll módomban elfogadni az ajánlatát – válaszolta a lány, letéve hímzését a dívány melletti kézimunka asztalkára. Kezét ölébe ejtette, és bármennyire is ingerelte a leplezetlen mustrálás, arcán csak enyhe mosoly látszott.

– Úgy? – A báró apró, húsos ajka összerándult, mintha csak csücsörítene.  – Talán más kérője is akadt, kisasszony?

Asarella tartása feszesebb lett, ujjai összekulcsolódtak, hangja pedig egy árnyalatnyival hűvösebbé vált.

– Ez, azt hiszem, nem tartozik önre, Lord Burnswerk.

– Ugyan, kisasszony – lóbálta meg ezüstláncon lógó lornyonját a férfi, és hátát újra nekivetette a támlának. – Csupán gratulálni szeretnék annak a talpraesett fickónak.

– Ígérem, Lord Burnswerk, hogy ön lehet az első, aki ezt megteheti. Rögtön azután, hogy a pap áldását adta ránk.

– Hogy mondja? – dőlt előre a báró, röpke vizitje alatt immár másodszor. – Tehát tényleg akadt rajtam kívül kérője?

Asarella érezte, hogy az eddig fenntartott látszatmosoly kezd leolvadni a báró egyre kínosabbá váló vizsgálgatásának hatására. Legszívesebben kipenderítette volna őméltóságát az ajtón, csupán a nagyanyjának tett ígérete tartotta ettől vissza. A közöttük ragadt csönd kezdett egyre nyomasztóbbá válni, melyet végül a báró székének nyikordulása tört meg, ahogy a rajta ülő nagydarab test rázkódni kezdett a nevetéstől.

– Átlátok magán, Asarella – intett felé az ujjával. – Nincs itt semmiféle kérő rajtam kívül, igaz? Csak féltékennyé akar tenni. Ám lássa, milyen megbocsátó is vagyok, felejtsük el ezt az apró kis közjátékot. Az ajánlatom még mindig áll.

Asarella a bizalmaskodó hangtól egy pillanatig úgy ült ott, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon.

– Lord Burnswerk, próbáltam eddig kevésbé bántó módon megfogalmazni válaszomat, tisztelettel lenni nagyanyámra, aki még azt az áldozatot is meghozta, hogy kettesben hagyott minket a házamban, melynek fényét természetesen csak emelte az ön tiszteletre méltó látogatása. Nem is fér a fejembe, hogyan is tudta eddig elviselni ezt az aprócska nappalit, valamint ezt a kényelmetlen széket, hiszen valamennyi véletlen találkozásunk alkalmával azt ecsetelte, milyen óriási szalonja is van. És higgye el, nagy örömömre szolgálna, ha egy olyan kastély úrnője lehetnék, mint amilyen az öné, ámbár attól félek, hamarosan rám unna. Ugyanakkor meg kell vallanom, mélyen meghatott az ön kegyes, és semmihez sem foghatóan gáláns leánykérése, melyről bizonyára a környék és Warwick összes hajadon hölgye szíve mélyéről áhítozik, azonban legmélyebb sajnálatomra, zokogó szívvel kell tudomására hoznom, hogy ajánlatát nem áll módomban elfogadni. Nem leszek a felesége.

A báró arcán jól tükröződött az erőlködés, mellyel követni akarta Asarella mondandóját, azonban az utolsó mondatra elkomorodott a tekintete. Arcán kitágultak az erek, amitől pont olyan rőt színű lett, akár a haja. Szusszanva felemelkedett, szája gúnyosan lebiggyedt.

– Remélem, jól meggondolta a döntését. Ha arra vár, hogy az enyémnél jobb ajánlatot fog kapni, ki kell ábrándítanom. Ráadásul fiatalabb sem lesz az idő múlásával. Ha meggondolná magát, tudja, az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt – búcsúzott apró biccentéssel és távozott.

Asarella megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre elment! A férfi távozásával a nappali is sokkal barátságosabbnak és kényelmesebbnek tűnt a számára. A falak újra fehérségükkel vakítottak, melyet még jobban kiemeltek a sötétre pácolt székek, és a kétszáz éves, már itt-ott megkopott tölgyfapadló. A kandallóban égő tűz ropogása sem tűnt bosszantó zajnak, és a szegélyt díszítő indákra nézve sem egy polip jutott eszébe, ami rá akar csavarodni és gúzsba kötni.

Azt Asarella is tudta, hogy a Fane ház nem vetekedhetett a környék földbirtokosának, Burnswerk bárónak a kastélyával. Azonban az dühítette, hogy valahányszor összefutottak, ami mostanában egyre gyakrabban megesett, Lord Burnswerk előszeretettel dicsérte javait olyan hosszadalmasan, hogy az jobban kimerítette Asarellát, mintha gyalog besétált volna Warwickba. Bár mindent elkövetett, hogy találkozásaik minél rövidebb ideig tartsanak a báró mindig ott és akkor bukkant fel, ahol Asarella egyáltalán nem számított rá. Mint például a mostani látogatása is.

Kutyaugatás harsant, mely tudatta vele, hogy a báró végleg távozott. Asarella könnyedén, pár lépéssel az ablakhoz táncolt, megigazította a dús virágmintákkal szőtt brokátfüggöny kötőzsinórját, aztán kinyitotta az ablakot. A beömlő friss, tavaszi levegővel a báró itt jártának utolsó maradéka, a tubák édeskés szaga is eltűnt. A nappali megtelt fénnyel és fel-felhangzó vakkantásokkal.

Lehunyta szürkéskék szemét és belélegezte a tavasz virágillatát. Élvezte a nap melegét, és még az sem zavarta, hogy egyszerűszabású, halványzöld, hosszú ujjú krepp ruháján olyan könnyedén hatolt át a hűvös szél, mintha semmit sem viselt volna.

Hallotta, ahogy az ajtó újra nyílik, és riadtan perdült meg. Azt hitte, a báró gondolta meg magát és visszatér, hogy tovább gyötörje sekélyes társaságával, de félelme alaptalannak bizonyult.

Egy idős, madárcsontú asszony lépett be. Sötétlila, szalagcsokrokkal sűrűn teletűzdelt abroncsos, a múlt század végét idéző ruhát viselt, mely minden lépésnél suhogott körülötte. Az asszony magasra tornyozott, ősz haján aprócska főkötő díszelgett, arcát fehérre púderezte, csak arccsontját festette vörösre, pont úgy, mint fiatalkorában. Kezében vékony sétapálcát tartott, melyet a toalett kiegészítőjeként hordott magánál bármerre is járt.

– Csukd be az ablakot! – csattant fel Mrs. Fane, majd kissé szelídebben hozzátette: – Hideg van. Más sem hiányzik nekem, mint hogy megfázz.

Asarella megkönnyebbült sóhajjal engedelmeskedett.

– Nagymama, ma még jobban néz ki, mint szokott – mosolygott Asarella fel sem véve Mrs. Fane előző kirohanását, és a még mindig az ajtóban várakozó nagymama elé sietett. Fel akarta ajánlani a segítségét, de Mrs. Fane egyetlen intéssel elhessegette. Olyan méltósággal vonult végig az aprócska nappalin, majd foglalt helyet az ablak mellé húzott, párnázott karosszékben, mintha csak a régensherceg apjának, III. György királynak az udvarában lenne.

– Lord Burnswerk nagyon gyorsan távozott – jegyezte meg, miközben vizenyős szemével követte unokája mozdulatait, ahogy a cseléd által behozott teát kitöltötte.

– Valóban? – nyújtotta át Asarella a gőzölgő italt. – Nekem egy évszázadnak tűnt – dünnyögte maga elé, remélve nagyanyja nem hallja meg.

– Hallottam ám, mit mondtál, ifjú hölgy! Lehet, hogy már öreg vagyok, de a hallásom még kitűnő. Abban bíztam, a báró tovább marad, és megkéri a kezedet.

– Így volt, nagymama – válaszolt Asarella. Mrs. Fane szemében megcsillanó örömet, ha akarta volna, akkor sem tudta volna nem észrevenni. Ettől félt. A nagyanyja tényleg szeretné, ha hozzá menne Lord Burnswerkhez.

– És? Mit mondtál neki? – követelt választ mohó kíváncsisággal. – Ugye, igent mondtál neki? Ugye, nem utasítottad vissza?!

– De igen.

Mrs. Fane megdermedt, meredten nézte Asarellát, majd szinte jajongva szakadt ki belőle a kérdés:

– Miért? Meg vagy bolondulva? Visszautasítottál egy bárót? Miben reménykedsz még, Asarella? Hiszen már huszonkét éves vagy! Én ebben a korban már rég megszültem apádat! Isten nyugosztalja szegényt. Azt hiszed, hogy különbet fogsz találni Lord Burnswerknél? Hiszen a felső-osztályhoz tartozik. Szerinted, hány nemes fog még az ajtón kopogtatni, hogy házassági ajánlatot tegyen neked? Megmondom neked! Egy sem.

Mrs. Fane olyannyira belelovalta magát a beszédbe, hogy most pihegve dőlt hátra. Apró melle közül csipkés zsebkendőt húzott elő, megtörölte homlokát, majd fújtatva legyezni kezdte vele magát.

Asarella, hogy palástolja közönyét felállt, és a kandalló melletti beugrásban elhelyezkedő könyvespolchoz sétált. Ujját könnyedén futatta végig a sorakozó könyveken, mintha csak keresne egyet, de gondolatai teljesen máshol jártak. Egyáltalán nem érezte magát vénlánynak, holott, a környéken mindenki, még saját nagymamája is annak tartotta. Ez ugyan elkeserítette, de azzal vigasztalta magát, hogy édesanyja is huszonkét évesen ment férjhez.

Még kislányként, anyja óvó karja közt, álmodozott arról, hogy amikor betölti a tizennyolcadik életévét, mindannyian felmennek Londonba és majd ott töltik a főszezont. Jóképű fiatalembereket ismerhet meg, akik bókolnak neki és táncba viszik, és ahogy az édesanyja, ő is megtalálja majd a szerelmet. Ugyan sikerült eltöltenie egy főszezont Londonban, de nem úgy, ahogy azt elképzelte. Ottlétére árnyékként vetült szülei halála. Hiába ért véget akkor már két éve a gyászidő, ha csak rájuk gondolt, érezte, ahogy az elhagyatottsággal keveredő füstszürke magány kaparni kezdi a torkát, majd láthatatlan ujjaival megragadja és fojtogatni kezdi.

Hogy elterelje a gondolatait leemelte a polcról a kedvencét: Lady Caroline Lamb Glenarvonját, melyet ugyanannyira gyűlölt a felső tízezer, mint amennyire kezét-lábát törte, hogy legyen belőle egy példánya. Mert akárhogy is bosszantotta őket a görbe tükör, amit eléjük tartott, ugyanannyira érdekelte is őket, felismerik-e a karikatúrákban az ismerőseiket. Asarella azért szerette, mert emlékeztette arra az egyetlen szezonra, amit Londonban töltött a barátnőjénél, Clara Shamalnál. Éppen Lord Askhamot ábrázoló képnél nyitotta ki, mely tökéletesen megfogta az earl alakját. A lap középpontjában szögletes arcú, divatosan öltözött férfi ült kényelmesen egy karosszékben, lábát keresztbevetve. Keskeny szája alig volt több egy tollvonásnyinál, kezében hanyagul öblös poharat tartott, amiből a földre csorgó ital kis tócsába gyűlt a lábánál. Körülötte a nők jéggé dermedve álltak. Jégcsapok lógtak ruhájukról, könyökükről. A háttérben jégvirágok bontották szirmaikat. Asarella bár minden idegszála azt kiabálta, hogy lapozzon, csukja össze a könyvet, ehelyett csak nézte meredten, miközben arra próbált rájönni, miért vonzza ennyire a kép.

Mrs. Fane elégedetlenül rázta meg fejét látva, hogy unokáján egy cseppet sem fogott beszéde, sőt, helyette vidáman olvasgat. Dühösen összegyűrte a zsebkendőjét.

– Egyetlen egy dolgot árulj el – tört ki belőle hosszabb hallgatás után –, miért?

–  Mert egy modortalan fráter. – Csukta össze a könyvet kihasználva az alkalmat, hogy elszakíthatja a férfiról a tekintetét. Felpillantva meglátta nagyanyja összehúzott szemöldökét, a szája körüli apró, de mély ráncokat, rájött, el kell mondania hogyan is viselkedett vele Lord Burnswerk. – Tudja, tegnap elindultam, hogy elvigyem azokat a szárított gyógynövényeket a ványolómolnárnak, és kivel találkoztam? Burnswerk báróval. Ahogy illik, biccentéssel köszöntöttem, de más tanújelét nem adtam annak, hogy szóba kívánnék vele elegyedni, mégis odaléptetett a lovával, és anélkül, hogy leszállt volna megint ontotta magából az öntömjénező szóáradatát!

Ha Asarella arra számított, hogy ezzel enyhíti nagyanyja csalódottságát és haragját, akkor tévedett. Ugyan egy pillanatra valóban átsuhant Mrs. Fane arcán a társadalmi szabályok ilyetén való áthágásán érzett megbotránkozás, de szinte azonnal fel is villant karvalytekintete.

– Nagyon is rosszul tetted, hogy nem akartál egy báróval beszélgetésbe elegyedni. Inkább hálásnak kellene lenned, hogy Lord Burnswerk még ezután is a társaságával tüntetett ki. És hálálkodnod kellett volna, hogy megkéri a kezedet.

– De… De nagymama! – nyögte ki a nem várt válasz hallatán. Egy pillanatig tartott csak döbbenete, de úgy határozott, most már akkor teljesen mindegy elmondja-e vagy sem a tegnap történt esetet elejétől a végéig. Talán az majd felnyitja Mrs. Fane szemét. – Rendben, még ha ön szerint én helytelenül, a báró pedig helyesen cselekedett; azt akkor sem tagadhatja, hogy eléggé megszégyenített azzal, hogy egészen a malomig kellett úgy mennem mellette, mint valami cselédnek, aki a lovon ülő urát kíséri. – Látta nagyanyján, hogy már nyitja is válaszra a száját, de be akarta fejezni mondandóját, így úgy tett, mint aki nem figyelt fel erre. – Mikor odaértünk, azt gondoltam, naivan, majd őbárósága megy a saját útján tovább, de nem! Bekísért. Érti?! Bekísért. Még jó, hogy nem lóháton trappolt be oda is! Gondolhatja mennyire meglepődtek a báró megjelenésén. Az már csak a ráadás volt, amikor a Longard házaspár szemére vetette, hogy milyen póriasan rendezték be a házukat. Ráadásul mindezt olyan módon, amit még egy pöfeteggomba is megirigyelhetne! Látnia kellett volna, úgy sétált föl s alá, mint… mintha… – Asarella érezte, hogy kezdi újfent felbőszíteni magát. Összeszorította ajkát, ujjai végigsiklottak szoknyáján. Az anyag tapintása kissé megnyugtatta. Nem akart még jobban belemenni mit is tett még a báró, így inkább rövidre zárta mondandóját.  – És ha ez nem lenne elég, akkor ráadásul még egy tohonya alak is, akinél ráadásul még egy vakondok is okosabb – összegezte egy szuszra.

– Ó, édes istenem! – csapta össze kezét Mrs. Fane. – Ez semmiség. A lényeg, hogy gondoskodni tudjon rólad! És állíthatom, Lord Burnswerk ezt meg tudja tenni. Nemesi családból származik, címeres kocsival jár, fenn tud tartani egy házat Londonban és egyet Bath-ban – sorolta a báró jó tulajdonságait Mrs. Fane. – Ennél nem kell több!

Asarella pislogott egyet, majd még egyet. Nem tudta elhinni, amit hallott! Mintha az előbb elmondottakból a nagyanyja egy szót sem hallott volna. A füle körül tekergő szőke tinccsel kezdett játszani, ami biztos jele volt annak, hogy kezdte elveszíteni a türelmét.

– Én viszont nem akarok egy bárgyú gyereknek életet adni, aki még arra is képtelen, hogy egy hosszabb mondatot értelmezzen! – fakadt ki Asarella. Hangja dühtől vibrált. – Mit kezdene akkor a… – elharapta a mondat további részét, majd suttogva folytatta – az örökségével?

Unoka és nagymama egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett, végül Asarella lehajtotta a fejét, és lassan visszaereszkedett a kerevetre.

– Bocsásson meg, de meg kell értenie…

Mrs. Fane egyetlen intéssel félbeszakította. – Mégis, ki volna számodra megfelelő? Na és, ha nincs pallérozott elméje? – dohogott tovább. – Nem kell vele társalognod…

– Csak vele kell leélnem az életemet – fejezte be nagyanyja helyett. – Különben pedig, nagyon jól tudja, most sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben, mint a férjhezmenetel.

– Tehát még mindig ezzel foglalkozol! Fogadd el végre, hogy Clara Shamal öngyilkos lett! Inkább azzal törődj, hogy férjhez menj! Ha pedig erre képtelen vagy, akkor nekem kell keresnem valakit. És biztosíthatlak, meg is teszem! Eleget vártam már. Van bő három hónapod arra, hogy találj valakit magadnak, ha nem, úgy ahhoz mész, akihez én mondom.

– De ezzel megszegi az apának tett ígéretét.

– Csupán azért, hogy megtartsak egy másikat.

– Ezt nem teheti! – állt fel Asarella – Megígérte, hogy azt választok, akit csak szeretnék!

– Akkor igyekezned kell, ifjú hölgy! – válaszolt Mrs. Fane rendre utasító hangon, és kinézett az ablakon.

Asarella úgy érezte, elárulták. Soha sem gondolta volna, hogy Rose nagymama meg fogja szegni a fia halálos ágyán tett ígéretét. Arra gondolt, valahogy ki kell játszania, biztos van valami megoldás rá, hogy elodázza ezt a határidőt…

*

*