Julia Moonlight: A Pók és az Őrző

  1. Fejezet

Warwickshire megye, Anglia
Stratford-upon-Avontól és Warwicktól nyugatra
1817. március 30.

*

– Miss Fane, hozzám jön feleségül?

Asarellát olyan váratlanul érte a kérdés, hogy elvétette az öltést, és az anyag helyett az ujjába szúrt. Felszisszent, és miközben próbált úrrá lenni azon a késztetésen, hogy szájába vegye lüktető ujját, a párnázott széken pöffeszkedő látogatójára nézett.

– Milyen megtisztelő, Lord Burnswerk, hogy rám gondolt – préselt ki magából egy mosolyt Asarella, mire a férfi biccentett.

– Ám remélem, megérti, hogy ajánlatát nem áll módomban elfogadni.

– Tessék? Hogy mondja? – egyenesedett ki Burnswerk báró a faragott háttámlájú székén, és nyeles monokliját szeméhez emelte. Onnan, a villogó üveg mögül nézett végig választottja törékeny alakján.

– Mint említettem, bármennyire is megtisztelő, nem áll módomban elfogadni az ajánlatát – válaszolta a lány, letéve hímzését a dívány melletti kézimunka asztalkára. Kezét ölébe ejtette, és bármennyire is ingerelte a leplezetlen mustrálás, arcán csak enyhe mosoly látszott.

– Úgy? – A báró apró, húsos ajka összerándult, mintha csak csücsörítene.  – Talán más kérője is akadt, kisasszony?

Asarella tartása feszesebb lett, ujjai összekulcsolódtak, hangja pedig egy árnyalatnyival hűvösebbé vált.

– Ez, azt hiszem, nem tartozik önre, Lord Burnswerk.

– Ugyan, kisasszony – lóbálta meg ezüstláncon lógó lornyonját a férfi, és hátát újra nekivetette a támlának. – Csupán gratulálni szeretnék annak a talpraesett fickónak.

– Ígérem, Lord Burnswerk, hogy ön lehet az első, aki ezt megteheti. Rögtön azután, hogy a pap áldását adta ránk.

– Hogy mondja? – dőlt előre a báró, röpke vizitje alatt immár másodszor. – Tehát tényleg akadt rajtam kívül kérője?

Asarella érezte, hogy az eddig fenntartott látszatmosoly kezd leolvadni a báró egyre kínosabbá váló vizsgálgatásának hatására. Legszívesebben kipenderítette volna őméltóságát az ajtón, csupán a nagyanyjának tett ígérete tartotta ettől vissza. A közöttük ragadt csönd kezdett egyre nyomasztóbbá válni, melyet végül a báró székének nyikordulása tört meg, ahogy a rajta ülő nagydarab test rázkódni kezdett a nevetéstől.

– Átlátok magán, Asarella – intett felé az ujjával. – Nincs itt semmiféle kérő rajtam kívül, igaz? Csak féltékennyé akar tenni. Ám lássa, milyen megbocsátó is vagyok, felejtsük el ezt az apró kis közjátékot. Az ajánlatom még mindig áll.

Asarella a bizalmaskodó hangtól egy pillanatig úgy ült ott, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon.

– Lord Burnswerk, próbáltam eddig kevésbé bántó módon megfogalmazni válaszomat, tisztelettel lenni nagyanyámra, aki még azt az áldozatot is meghozta, hogy kettesben hagyott minket a házamban, melynek fényét természetesen csak emelte az ön tiszteletre méltó látogatása. Nem is fér a fejembe, hogyan is tudta eddig elviselni ezt az aprócska nappalit, valamint ezt a kényelmetlen széket, hiszen valamennyi véletlen találkozásunk alkalmával azt ecsetelte, milyen óriási szalonja is van. És higgye el, nagy örömömre szolgálna, ha egy olyan kastély úrnője lehetnék, mint amilyen az öné, ámbár attól félek, hamarosan rám unna. Ugyanakkor meg kell vallanom, mélyen meghatott az ön kegyes, és semmihez sem foghatóan gáláns leánykérése, melyről bizonyára a környék és Warwick összes hajadon hölgye szíve mélyéről áhítozik, azonban legmélyebb sajnálatomra, zokogó szívvel kell tudomására hoznom, hogy ajánlatát nem áll módomban elfogadni. Nem leszek a felesége.

A báró arcán jól tükröződött az erőlködés, mellyel követni akarta Asarella mondandóját, azonban az utolsó mondatra elkomorodott a tekintete. Arcán kitágultak az erek, amitől pont olyan rőt színű lett, akár a haja. Szusszanva felemelkedett, szája gúnyosan lebiggyedt.

– Remélem, jól meggondolta a döntését. Ha arra vár, hogy az enyémnél jobb ajánlatot fog kapni, ki kell ábrándítanom. Ráadásul fiatalabb sem lesz az idő múlásával. Ha meggondolná magát, tudja, az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt – búcsúzott apró biccentéssel és távozott.

Asarella megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre elment! A férfi távozásával a nappali is sokkal barátságosabbnak és kényelmesebbnek tűnt a számára. A falak újra fehérségükkel vakítottak, melyet még jobban kiemeltek a sötétre pácolt székek, és a kétszáz éves, már itt-ott megkopott tölgyfapadló. A kandallóban égő tűz ropogása sem tűnt bosszantó zajnak, és a szegélyt díszítő indákra nézve sem egy polip jutott eszébe, ami rá akar csavarodni és gúzsba kötni.

Azt Asarella is tudta, hogy a Fane ház nem vetekedhetett a környék földbirtokosának, Burnswerk bárónak a kastélyával. Azonban az dühítette, hogy valahányszor összefutottak, ami mostanában egyre gyakrabban megesett, Lord Burnswerk előszeretettel dicsérte javait olyan hosszadalmasan, hogy az jobban kimerítette Asarellát, mintha gyalog besétált volna Warwickba. Bár mindent elkövetett, hogy találkozásaik minél rövidebb ideig tartsanak a báró mindig ott és akkor bukkant fel, ahol Asarella egyáltalán nem számított rá. Mint például a mostani látogatása is.

Kutyaugatás harsant, mely tudatta vele, hogy a báró végleg távozott. Asarella könnyedén, pár lépéssel az ablakhoz táncolt, megigazította a dús virágmintákkal szőtt brokátfüggöny kötőzsinórját, aztán kinyitotta az ablakot. A beömlő friss, tavaszi levegővel a báró itt jártának utolsó maradéka, a tubák édeskés szaga is eltűnt. A nappali megtelt fénnyel és fel-felhangzó vakkantásokkal.

Lehunyta szürkéskék szemét és belélegezte a tavasz virágillatát. Élvezte a nap melegét, és még az sem zavarta, hogy egyszerűszabású, halványzöld, hosszú ujjú krepp ruháján olyan könnyedén hatolt át a hűvös szél, mintha semmit sem viselt volna.

Hallotta, ahogy az ajtó újra nyílik, és riadtan perdült meg. Azt hitte, a báró gondolta meg magát és visszatér, hogy tovább gyötörje sekélyes társaságával, de félelme alaptalannak bizonyult.

Egy idős, madárcsontú asszony lépett be. Sötétlila, szalagcsokrokkal sűrűn teletűzdelt abroncsos, a múlt század végét idéző ruhát viselt, mely minden lépésnél suhogott körülötte. Az asszony magasra tornyozott, ősz haján aprócska főkötő díszelgett, arcát fehérre púderezte, csak arccsontját festette vörösre, pont úgy, mint fiatalkorában. Kezében vékony sétapálcát tartott, melyet a toalett kiegészítőjeként hordott magánál bármerre is járt.

– Csukd be az ablakot! – csattant fel Mrs. Fane, majd kissé szelídebben hozzátette: – Hideg van. Más sem hiányzik nekem, mint hogy megfázz.

Asarella megkönnyebbült sóhajjal engedelmeskedett.

– Nagymama, ma még jobban néz ki, mint szokott – mosolygott Asarella fel sem véve Mrs. Fane előző kirohanását, és a még mindig az ajtóban várakozó nagymama elé sietett. Fel akarta ajánlani a segítségét, de Mrs. Fane egyetlen intéssel elhessegette. Olyan méltósággal vonult végig az aprócska nappalin, majd foglalt helyet az ablak mellé húzott, párnázott karosszékben, mintha csak a régensherceg apjának, III. György királynak az udvarában lenne.

– Lord Burnswerk nagyon gyorsan távozott – jegyezte meg, miközben vizenyős szemével követte unokája mozdulatait, ahogy a cseléd által behozott teát kitöltötte.

– Valóban? – nyújtotta át Asarella a gőzölgő italt. – Nekem egy évszázadnak tűnt – dünnyögte maga elé, remélve nagyanyja nem hallja meg.

– Hallottam ám, mit mondtál, ifjú hölgy! Lehet, hogy már öreg vagyok, de a hallásom még kitűnő. Abban bíztam, a báró tovább marad, és megkéri a kezedet.

– Így volt, nagymama – válaszolt Asarella. Mrs. Fane szemében megcsillanó örömet, ha akarta volna, akkor sem tudta volna nem észrevenni. Ettől félt. A nagyanyja tényleg szeretné, ha hozzá menne Lord Burnswerkhez.

– És? Mit mondtál neki? – követelt választ mohó kíváncsisággal. – Ugye, igent mondtál neki? Ugye, nem utasítottad vissza?!

– De igen.

Mrs. Fane megdermedt, meredten nézte Asarellát, majd szinte jajongva szakadt ki belőle a kérdés:

– Miért? Meg vagy bolondulva? Visszautasítottál egy bárót? Miben reménykedsz még, Asarella? Hiszen már huszonkét éves vagy! Én ebben a korban már rég megszültem apádat! Isten nyugosztalja szegényt. Azt hiszed, hogy különbet fogsz találni Lord Burnswerknél? Hiszen a felső-osztályhoz tartozik. Szerinted, hány nemes fog még az ajtón kopogtatni, hogy házassági ajánlatot tegyen neked? Megmondom neked! Egy sem.

Mrs. Fane olyannyira belelovalta magát a beszédbe, hogy most pihegve dőlt hátra. Apró melle közül csipkés zsebkendőt húzott elő, megtörölte homlokát, majd fújtatva legyezni kezdte vele magát.

Asarella, hogy palástolja közönyét felállt, és a kandalló melletti beugrásban elhelyezkedő könyvespolchoz sétált. Ujját könnyedén futatta végig a sorakozó könyveken, mintha csak keresne egyet, de gondolatai teljesen máshol jártak. Egyáltalán nem érezte magát vénlánynak, holott, a környéken mindenki, még saját nagymamája is annak tartotta. Ez ugyan elkeserítette, de azzal vigasztalta magát, hogy édesanyja is huszonkét évesen ment férjhez.

Még kislányként, anyja óvó karja közt, álmodozott arról, hogy amikor betölti a tizennyolcadik életévét, mindannyian felmennek Londonba és majd ott töltik a főszezont. Jóképű fiatalembereket ismerhet meg, akik bókolnak neki és táncba viszik, és ahogy az édesanyja, ő is megtalálja majd a szerelmet. Ugyan sikerült eltöltenie egy főszezont Londonban, de nem úgy, ahogy azt elképzelte. Ottlétére árnyékként vetült szülei halála. Hiába ért véget akkor már két éve a gyászidő, ha csak rájuk gondolt, érezte, ahogy az elhagyatottsággal keveredő füstszürke magány kaparni kezdi a torkát, majd láthatatlan ujjaival megragadja és fojtogatni kezdi.

Hogy elterelje a gondolatait leemelte a polcról a kedvencét: Lady Caroline Lamb Glenarvonját, melyet ugyanannyira gyűlölt a felső tízezer, mint amennyire kezét-lábát törte, hogy legyen belőle egy példánya. Mert akárhogy is bosszantotta őket a görbe tükör, amit eléjük tartott, ugyanannyira érdekelte is őket, felismerik-e a karikatúrákban az ismerőseiket. Asarella azért szerette, mert emlékeztette arra az egyetlen szezonra, amit Londonban töltött a barátnőjénél, Clara Shamalnál. Éppen Lord Askhamot ábrázoló képnél nyitotta ki, mely tökéletesen megfogta az earl alakját. A lap középpontjában szögletes arcú, divatosan öltözött férfi ült kényelmesen egy karosszékben, lábát keresztbevetve. Keskeny szája alig volt több egy tollvonásnyinál, kezében hanyagul öblös poharat tartott, amiből a földre csorgó ital kis tócsába gyűlt a lábánál. Körülötte a nők jéggé dermedve álltak. Jégcsapok lógtak ruhájukról, könyökükről. A háttérben jégvirágok bontották szirmaikat. Asarella bár minden idegszála azt kiabálta, hogy lapozzon, csukja össze a könyvet, ehelyett csak nézte meredten, miközben arra próbált rájönni, miért vonzza ennyire a kép.

Mrs. Fane elégedetlenül rázta meg fejét látva, hogy unokáján egy cseppet sem fogott beszéde, sőt, helyette vidáman olvasgat. Dühösen összegyűrte a zsebkendőjét.

– Egyetlen egy dolgot árulj el – tört ki belőle hosszabb hallgatás után –, miért?

–  Mert egy modortalan fráter. – Csukta össze a könyvet kihasználva az alkalmat, hogy elszakíthatja a férfiról a tekintetét. Felpillantva meglátta nagyanyja összehúzott szemöldökét, a szája körüli apró, de mély ráncokat, rájött, el kell mondania hogyan is viselkedett vele Lord Burnswerk. – Tudja, tegnap elindultam, hogy elvigyem azokat a szárított gyógynövényeket a ványolómolnárnak, és kivel találkoztam? Burnswerk báróval. Ahogy illik, biccentéssel köszöntöttem, de más tanújelét nem adtam annak, hogy szóba kívánnék vele elegyedni, mégis odaléptetett a lovával, és anélkül, hogy leszállt volna megint ontotta magából az öntömjénező szóáradatát!

Ha Asarella arra számított, hogy ezzel enyhíti nagyanyja csalódottságát és haragját, akkor tévedett. Ugyan egy pillanatra valóban átsuhant Mrs. Fane arcán a társadalmi szabályok ilyetén való áthágásán érzett megbotránkozás, de szinte azonnal fel is villant karvalytekintete.

– Nagyon is rosszul tetted, hogy nem akartál egy báróval beszélgetésbe elegyedni. Inkább hálásnak kellene lenned, hogy Lord Burnswerk még ezután is a társaságával tüntetett ki. És hálálkodnod kellett volna, hogy megkéri a kezedet.

– De… De nagymama! – nyögte ki a nem várt válasz hallatán. Egy pillanatig tartott csak döbbenete, de úgy határozott, most már akkor teljesen mindegy elmondja-e vagy sem a tegnap történt esetet elejétől a végéig. Talán az majd felnyitja Mrs. Fane szemét. – Rendben, még ha ön szerint én helytelenül, a báró pedig helyesen cselekedett; azt akkor sem tagadhatja, hogy eléggé megszégyenített azzal, hogy egészen a malomig kellett úgy mennem mellette, mint valami cselédnek, aki a lovon ülő urát kíséri. – Látta nagyanyján, hogy már nyitja is válaszra a száját, de be akarta fejezni mondandóját, így úgy tett, mint aki nem figyelt fel erre. – Mikor odaértünk, azt gondoltam, naivan, majd őbárósága megy a saját útján tovább, de nem! Bekísért. Érti?! Bekísért. Még jó, hogy nem lóháton trappolt be oda is! Gondolhatja mennyire meglepődtek a báró megjelenésén. Az már csak a ráadás volt, amikor a Longard házaspár szemére vetette, hogy milyen póriasan rendezték be a házukat. Ráadásul mindezt olyan módon, amit még egy pöfeteggomba is megirigyelhetne! Látnia kellett volna, úgy sétált föl s alá, mint… mintha… – Asarella érezte, hogy kezdi újfent felbőszíteni magát. Összeszorította ajkát, ujjai végigsiklottak szoknyáján. Az anyag tapintása kissé megnyugtatta. Nem akart még jobban belemenni mit is tett még a báró, így inkább rövidre zárta mondandóját.  – És ha ez nem lenne elég, akkor ráadásul még egy tohonya alak is, akinél ráadásul még egy vakondok is okosabb – összegezte egy szuszra.

– Ó, édes istenem! – csapta össze kezét Mrs. Fane. – Ez semmiség. A lényeg, hogy gondoskodni tudjon rólad! És állíthatom, Lord Burnswerk ezt meg tudja tenni. Nemesi családból származik, címeres kocsival jár, fenn tud tartani egy házat Londonban és egyet Bath-ban – sorolta a báró jó tulajdonságait Mrs. Fane. – Ennél nem kell több!

Asarella pislogott egyet, majd még egyet. Nem tudta elhinni, amit hallott! Mintha az előbb elmondottakból a nagyanyja egy szót sem hallott volna. A füle körül tekergő szőke tinccsel kezdett játszani, ami biztos jele volt annak, hogy kezdte elveszíteni a türelmét.

– Én viszont nem akarok egy bárgyú gyereknek életet adni, aki még arra is képtelen, hogy egy hosszabb mondatot értelmezzen! – fakadt ki Asarella. Hangja dühtől vibrált. – Mit kezdene akkor a… – elharapta a mondat további részét, majd suttogva folytatta – az örökségével?

Unoka és nagymama egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett, végül Asarella lehajtotta a fejét, és lassan visszaereszkedett a kerevetre.

– Bocsásson meg, de meg kell értenie…

Mrs. Fane egyetlen intéssel félbeszakította. – Mégis, ki volna számodra megfelelő? Na és, ha nincs pallérozott elméje? – dohogott tovább. – Nem kell vele társalognod…

– Csak vele kell leélnem az életemet – fejezte be nagyanyja helyett. – Különben pedig, nagyon jól tudja, most sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben, mint a férjhezmenetel.

– Tehát még mindig ezzel foglalkozol! Fogadd el végre, hogy Clara Shamal öngyilkos lett! Inkább azzal törődj, hogy férjhez menj! Ha pedig erre képtelen vagy, akkor nekem kell keresnem valakit. És biztosíthatlak, meg is teszem! Eleget vártam már. Van bő három hónapod arra, hogy találj valakit magadnak, ha nem, úgy ahhoz mész, akihez én mondom.

– De ezzel megszegi az apának tett ígéretét.

– Csupán azért, hogy megtartsak egy másikat.

– Ezt nem teheti! – állt fel Asarella – Megígérte, hogy azt választok, akit csak szeretnék!

– Akkor igyekezned kell, ifjú hölgy! – válaszolt Mrs. Fane rendre utasító hangon, és kinézett az ablakon.

Asarella úgy érezte, elárulták. Soha sem gondolta volna, hogy Rose nagymama meg fogja szegni a fia halálos ágyán tett ígéretét. Arra gondolt, valahogy ki kell játszania, biztos van valami megoldás rá, hogy elodázza ezt a határidőt…

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.7/10 (30 votes cast)
19 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon szép a stílus, kellemes olvasni, de a főszeperlőt simán nevezhetnénk Elizabeth Bennetnek. A jelenet is pontosan belepasszol egy Jane Austen történetbe. Viszont még izgalmas fordulatokra számítok abból, hogy megemlíti az „örökséget”, illetve utalnak egy korábbi halálesetre is. Remélem így lesz.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Kedves Julia!

    Már akkor megfogtál, amikor megpillantottam a történeted elején a dátumot és a helyszínt 😀 Elfogult vagyok az ebben a korban és az Angliában játszódó történetekkel. És a tetszésemet tulajdonképpen végleg elnyerted, amikor végigolvastam a részt, nagyon igényesen és választékosan fogalmazol ugyanis, a szavaiddal is hűen követve a választott időszakot. Csak egy-két olyan mondat és kifejezés volt, ami nekem kilógott a szövegből, de de nem zökkentettek ki ezek sem.
    Akadt pár szóismétlés, vesszőhiba, gondolom, ezen néhány átfésülés segíthet.
    Összességében nekem nagyon tetszett az egész, főleg a fogalmazásmóddal fogtál meg. Tetszett az is, hogy halálesetekkel fűszerezted a korabeli lány nem hajlandó a társadalmi elvárásoknak megfelelni című ötletedet. Kíváncsi vagyok, miért lett öngyilkos Asarella barátnője, miért haltak meg a lány szülei.
    A mű címét nem értettem, nekem nem vált egyértelművé, miért is lett éppen ez, de bízom benne, hogy ez a későbbiekben kiderül.
    Szóval én szívesen olvasnám a folytatást, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  3. Kedves Júlia!

    Szép fogalmazásmód, néhol döccentett csak ki a nem megfelelő szóhasználat.Jól lehet olvasni a szöveget. A történet viszont körülményeskedő számomra, toporog egy helyben, nem tudott lekötni. Hiányzik belőle az izgalom, a vibrálás.

  4. Elolvastam az előző hozzászólásokat és valóban van egy Jane Austen stílusa a történetnek, ami nem baj, én személy szerint szeretem Jane Austent 🙂
    Volt benne pár kaficántos mondat, de egyébként nem tudok belekötni. Ami kicsit kilógott, hogy a lány sajátjaként emlegeti a házat, de nekem a történetből az jött le, hogy ez inkább a nagyi háza.
    Tetszett a kezdés és a horog az apának tett ígéretről és a lány barátnőjének öngyilkoságáról. Én ebből arra következtetek, hogy talán lesz benne egy kis krimi szál, aminek nagyon örülnék.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. A részlet sajnos kissé rövidebb annál, hogy az egészre vonatkoztatható véleményt alkothatnék róla. A téma és a kidolgozása még lehet jó is és rossz is.
    Az első mondatok nálam is győzedelmeskedtek – ideig, óráig. (Nos, egy óráig nem, maradjunk annál, hogy egy ideig.) Végre olyan indítást láttam, amely megfoghatja az olvasót. Nincs előhang, nincs prológ 1., prológ 2. meg ajánlás és lábjegyzet, hanem három sorban az időpont és a helyszín, aztán mindjárt egy sorsot döntő kérdés: Hozzám jön feleségül? Gratulálok! Ennél ütősebb kezdés csak az adrenalinregényektől várható, de jobb, ha akkorát nem üt. ( Mondjuk így ne kezdődjön: A hulla vérében lépkedő gyilkos még egy sorozatot engedett áldozata kihűlő testébe.) Pontosan akkora suhintást várok, mint az itt olvasható részlet első mondata.
    Azt nem mondanám, hogy gördülékeny, de mindenesetre olvastatta magát. Nagy nyelvi borzalmak nélkül folyt a mese, de az apróbb nyelvi galibák szépen sorjáztak egymásután. A szórendi hibák, a mondatrészek időrendi csereberéje, a birtokos szerkezettel kombinált jelzős szerkezetbe ékelt névelők számomra nem jellemzőek a gördülékeny szövegre, az igényes olvasók számára sem kellene jellemzőnek lenni. Ettől persze igaz, hogy az átlagnál kevesebb döccenőt tett elénk a szerző.
    Egy fontos tanulságot azonban most is levontam. Az idegen földön játszódó történetek Google ízű ismeretekkel körülbástyázott háttere meg-megbicsaklik, és az további javítanivalókat jelent egy esetleges szerkesztőnek – persze szerkesztője válogatja. Anglia ugyanis nem pont olyan, mint amilyennek a szerző ábrázolja. A nevek nem működnek a kétszáz évvel ezelőtti Angliában. Burnswerk Lord neve félig angol, félig német. Ilyen nevet általában parodisztikus szándékkal adnak szereplőnek. Asarella latin hangzású neve hamarább kerül bele Miskolc egy lepusztultabb negyedében született gyermekének az igazolványába, mint a kétszáz évvel ezelőtti rigorózus, anglikán anyakönyvbe.
    Szerintem a következő idézet is ismerethiányról mesél. „Rendben, még ha ön szerint…” Az angolok a nyelv sajátosságai miatt ezt csak igen körülményesen tudnák így mondani, és a nem főrangú nagymamát nem szólítaná így egyetlen lányunokája. Az „ön”-özés nem annyira angol szokás, mint inkább németből a magyar nyelvbe szivárgó frázis. Magyarul sem magázódtunk évszázadokon keresztül, Károli Gáspár így fordította a több ezer éves imádságot: „Mi Atyánk ki VAGY a mennyekben… Bocsásd meg…” Szóval még Istennel is tegeződtünk. Azt hiszem, a Habsburgok miatt magázódunk.
    A leány huszonkét éves, tehát nem elég könnyen zsarolható. A tizenkilencedik századi Angliában a nagykorúság a huszonegyedik évben köszöntött rá mindenkire, és ezt ott eléggé komolyan vették. Persze az örökséggel lehetett zsarolni, de az nem jelentett abszolút hatalmat senki felett.
    A nagymama töpörödött anyóka, bottal, és a vénség több ismertetőjével, de huszonkét évesen szülte Asarella anyját. Asarella ugyanannyi idős. Az összesen csupán negyvennégy esztendő. Még lehet némi csúszás abban, hogy Asarella anyja hány évesen szülte a lányát, de nem életszerű, hogy harminc éves elmúlt volna addigra. Ez is nehezen hihető.
    Ezek és a felsorolásból kimaradtak nem súlyos hibák, tényleg a könnyen javíthatóak közé tartoznak, de figyelni kell rájuk.
    Megszólalásomban nagyobb hangsúllyal említettem a hibákat, mint az erényeket, és ez igazságtalannak tűnik, talán az is, hiszen az írásnak több erénye van, mint hibája, de mások szívesen leírják az erényeket, a szerző esetleg elhiszi, hogy a munkája hibátlan. Én inkább a javítanivalót soroltam. Ettől függetlenül sok sikert kívánok az írónak, meg akár ki is emelkedhet a mezőnyből, és nyomdába kerülhet a története!

  6. Végre egy történelmi regény, már vártam, hogy idén lesz-e. 🙂
    Összességében tetszett is, de azért a stilisztikán lenne mit javítani, sokszor megakasztott a szövegben, pedig sokszor csak vessző, vagy szórendi problémáról van szó. De ezek simán kiküszöbölhetőek.
    Én is kiemelném, hogy a nevek nem a 19. századi Angliára jellemzőek. Sokkal „hagyományosabbakat” is lehetnének.
    A nagyi zsarolása érdekes csavar, de kicsit furcsa. A lány nagykorú, miért kellene ahhoz mennie, akihez a nagyi kényszeríti?
    A barátnő halála is érdekes csavar, lehet ebből egy kis nyomozás is lesz?
    A leírások jók noha néha nekem már kicsit sok.
    De nem kötözködöm, mert azért ez egy kis jó írás és van benne lehetőség.
    Gratulálok a felkerüléshez, remélem nem ez volt az utolsó fejezet, amit olvashattam belőle! 🙂

  7. Szia Julia!
    Először is gratulálok a kikerüléshez! Ahogy már előttem is megjegyezték, engem is Jane Austen-re emlékeztetett az egész (imádom JA történeteit), a főhősnőd pedig Lizzie Bennetre. Aggályaim vannak, mennyire tudsz eltéríteni ettől a képzettől (remélem teljesen). A cím miatt is aggódom kicsit, hogy vajon maradsz a történelmi romantikusnál vagy fantasyt csempészel a történetbe, A Pók és az Őrző ugyanis nekem ez utóbbit sugallja. Ne legyen igazam, bár nagyon nehéz egyedit alkotni úgy, hogy ennyire hajaz a történet a fent említett írónőre.
    Amivel gondjaim voltak: ugrálsz a nézőpontok között. Asarella nézőpontjában kezdünk, gondoltam közeli E/3-ról van szó, aztán hol a kérő, hol a nagymama gondolatai bukkannak fel, de ezek messze vannak még a mindentudótól. A párbeszédeket túlnarrálod, pontosabban feleslegesen túlmagyarázod a szereplők reakcióit.
    Szerintem nem életszerű, hogy egy kikosarazott lord, akit ráadásul egy rangban alacsonyabb leányzó utasított vissza, úgy köszönjön el, hogy „az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt.” Egy lord inkább kerülné a továbbiakban a szóban forgó lány társaságát. Innen jut eszembe, végig azon gondolkoztam, hogy vajon utánanéztél-e a megjelölt kor angol társalgási és etikai követelményeinek, vagy egyszerűen az olvasmányaidból építkeztél? Remélem, az előbbi történt, mert amúgy hitelesnek éreztem a cselekvéseket, szavakat.
    Meghalt szülők, örökség, nagymama ígérete, amit a fia halálos ágyánál tett, mégis készül megszegni – érdekes színt vittek a jelenetbe. Ami egyébként nem volt túl pörgős, valóban lassan folyt az egész, de ehhez a stílushoz szerintem passzolt. Asarella barátnőjének öngyilkossága viszont megint eszembe juttatott egy másik történetet, Jane Austen nyomoz sorozat „nyitóepizódját.’
    Remélem, a továbbiakban felül tudsz emelkedni a kliséken és a hasonlóságon, és egyedi történetet olvashatunk.
    Talán úgy tűnik, hogy nagyon lehúztam az írásod, ám ez nem állt szándékomban. Résztvevőként minden felkerült részletet elolvastam és csillagoztam is, de eddig a tiédet kommentáltam egyedül, mert ez az első, ami igazán megfogott. Szívesen beszélgetnék a történet keletkezéséről, a szereplőid motivációiról és céljaikról veled.
    További sok sikert kívánok 🙂

  8. Itt ugyan nem az a dolgunk, hogy egymással társalogjunk, vitázzunk – bár néha hasznos lehet –, mégis hadd csatlakozzam Tiszlavicz Mária egyik mondatához! „…mert amúgy hitelesnek éreztem a cselekvéseket, szavakat.” Ez hozta ki belőlem is a kettősséget, a tetszik és mégis kifogásolok álláspontot. A cselekvések és az események körülbelül hitelessége szemben áll a nyelvezettel. Köszönöm a pontos gondolatot Máriának!

  9. A többiek már jól összeszedték az apróbb-nagyobb hibákat, így én inkább már csak a személyes véleményemet összegezném: Hiába a szép nyelvezet, a jól elkapott hangulat, szinte végig úgy éreztem, hogy ennyi kevés. Túl klisés, már ezerszer olvastam ilyet. Még épp időben érkezett némi horog a barátnő öngyilkosságával illetve az örökség emlegetésével. Ezek a horgok elegendők ahhoz, hogy kíváncsian várjam a következő rész itt az oldalon, de egy könyvesboltban már nem biztos, hogy tovább lapoznék – persze ott segítségemre lehetne a fülszöveg.

    Mindenesetre sok sikert kívánok, és remélem lesz esélye megmutatni a történetnek, hogy több is rejlik benne!

  10. A cím miatt majdnem menekülőre fogtam a dolgot, azt hittem mesekönyv. S bár nincs baj a mesekönyvekkel, de én legyek az utolsó aki kommenteli őket XD Először is nem értem a csillagokat. Mert ez egy szépen megírt első fejezet, jó indítással, viszonylag korhű beszédstílussal. Mikor már elvesztettél volna mint olvasót mindig beletettél valamit, amivel marasztaltál. Engem persze az öngyilkosság érdekel a legjobban 🙂 A kort magát kedvelem, filmben legalábbis nagyon, de olvasni nem szoktam gyakran.

    Gratulálok a kikerüléshez, remélem olvashatom a második fejezetet is 🙂

  11. Először megörültem, hogy végre valami más történet…
    Aztán elolvastam, és jött a kopp. Most akkor ez mi is lesz? Történelmi? Romantikus? Krimi? Fantasy?
    Nem szeretem, ha nem tudom már az elején, hogy mire számítsak. Ha 1819-ben játszódik, akkor hogy lesz fantasy? Ok, nyilván lehet, de az akkora csavar lenne, hogy az túl sok. Mivel az olvasó nem erre számít. Legalábbis én így gondolom.
    Volt benne néhány az olvasást kissé megakasztó nyelvtani hiba, de ez javítható.
    A nyelvezetet többnyire sikerült visszaadni, de még kell dolgozni rajta.
    Azt én sem értem, ha nagykorú, akkor a nagymama hogy erőszakolhatja rá a házasságot? Miért nem dönthet?
    És ami nagyon érdekes: „és a kétszáz éves, már itt-ott megkopott tölgyfapadló”
    Nekem ez sántít. A 17. század elején már volt? Ha igen, hogy nem korhadt még szét? És csak itt-ott kopott? Nem járt rajta senki kétszáz évig? Furi.
    Csak egy személyes megjegyzés. Én jártam azon a vidéken, Stratfordban és Warwickban is, így a törénetet olvasva kissé elnosztalgiáztam, ezért adtam plusz egy csillagot 🙂
    Gratulálok a kikerüléshez!

  12. Sziasztok!

    Tegnap túlságosan is izgatott voltam ahhoz, hogy a véleményekre reagáljak, így most tenném meg. 🙂 Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, hogy elolvasta, a véleményekért pedig hálás vagyok. 🙂 De engedjétek meg, hogy külön-külön is válaszoljak:
    Pocalinda: köszönöm, és örülök, hogy tetszett

    Darcy Graham: köszönöm kedves szavaidat. A címnek természetesen van köze a regényhez, de csak egy kicsit később fog kiderülni.

    Lilian23: köszönöm, van ez így néha! 😀

    T. Eszter: köszönöm, hogy írtál. 🙂 Jogilag Asarella háza (az apja így végrendelkezett), a nagyinak csak haszonélvezeti joga van. És igen van benne egy krimi szál. 🙂

    Dóri: örülök, ha tetszett 🙂

    Demeter Attils: Nagyon köszönöm, hogy írtál, a kedves szavaidat és a felvetéseidet is. 🙂
    Tegezés-magázás mizéria: Az angoloknak nagyon könnyű dolguk van, mindent elintéznek egy „you”-val. Mert náluk nincs megkülönböztetés. 🙂 Én viszont magyaroknak írok magyarul. Amiért végül a nagymama (Mrs. Fane) magázása mellett döntöttem egyrészt a tiszteletadás miatt volt, másrészt, szerintem az hatott volna furcsán a 19. század elején, ha letegezi. Ez a magázás-tegezés nagyon nehéz dolog, ilyenkor mindig a dél-korea jut eszembe. Ha ott játszódna egy regényem, csak a magázás és a tegezés között váltakoztathatnám a megszólításokat, holott náluk a tiszteletkifejezésének 7! (csak képzeld el, milyen bonyolult!) szintje van. Az angolnak ilyen esetben is könnyű dolga van, bedobja a saját szimpla „you”-ját aztán kész. 🙂 A magyar fordítónak ezzel szemben nehezebb, mert a koreaiak még egy párbeszéd alatt is képesek hol az egyik-hol a másik szintre ugrani. Na ezt okoskodd ki, hogy most tegezze azt a nagyit vagy sem. 🙂
    Angliában általában 18 évesen, volt amikor hamarabb vitték el a lányokat az első szezonjukra (tehát ekkortól váltak felnőtté), és illő volt már az első szezon alatt férjhez menni, vagy legalább eljegyeztetni magát. Ha ez nem sikerült, akkor a 2. vagy a 3. szezonban (de itt már elvárás volt). Ha nem sikerült neki, akkor egyre kevesebb esélye volt arra, hogy valaha is férjhez menjen.
    Mrs. Fane nem Asarella anyját, hanem az apját szülte. Különben nem lehetne ugyanaz a vezetéknevük (de azt hiszem, mondja is a regényben, hogy „én ilyen idősen már megszültem az apádat!” 🙂
    Asarella neve bár elismerem furcsa, és természetesen hívhatnám Arabellának is, mégis tetszett, amikor megalkottam. Nem hiszem, hogy baj lenne a latin beütés, hiszen Anglia egy része római provincia volt. 🙂 Ezek szerint Julia se lehetne, mert az is latin eredetű? 😀

    Carmen: Örülök, ha tetszett, bár meg kell vallanom, nem igazi történelmi regény. 🙂 És ez a részlet csak az első fejezet első fele. 🙂 Azt hiszem, túl hosszú lett az első fejezet, ezért az első gondolati egység került fel. 🙂

    Tiszlavicz Mária: Köszönöm kedves, biztató szavaidat. El kell keserítenelek, jól érzed a címből, ez nem igazi történelmi romantikus, hanem van benne egy adag fantasy (misztikum). A nézőpontváltásra köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet. Valóban ugráltam. 🙂 Egy udvarias, a társadalmi szokásokkal foglalkozó báró valószínűleg nem mondta volna ezt Asarellának, de Burnswerk nem ilyen. Ő nagyon akarja Asarellát. 🙂

    Bellone: Köszönöm a jókívánságokat, és hogy olvastad. 🙂

    Nolien: Köszönöm. 🙂 Örülök, hogy sikerült jól elhelyeznem a horgokat, amik visszarántottak. 🙂

    Enn: ez egy misztikus-romantikus krimi akar lenni a 19. század eleji Angliában. 😀 Pedig azt hittem, elég rejtett utalást adok az olvasónak a címmel, a nevekkel, az örökség említésével, hogy kezdje kapisgálni mi a műfaj. Ami be kell látnom, elég vegyes! 😀 😀 A nagymama meg nem érti Asarella, miért nem akar férjhez menni, hiszen nőként az a kötelessége! 🙂 Köszönöm, hogy olvastad és a véleményt is. 🙂

    Szép napot mindenkinek!
    Julie

  13. Az angolban volt tegező és magázó megszólítás is, de az egyik mára kihalt.
    Mivel a tegezés halt ki, szerintem ebből a szemszögből hibátlan a szöveg.

  14. Kedves Julia!

    Az első dolog, ami feltűnt a regényedben, hogy mennyire láttatóak a leírások, gondolom, erre nagyon odafigyeltél. Úgy rémlik, hogy olvastam már tőled valamit korábban itt, az oldalon, és akkor még nem így írtál, szóval, ez határozott fejlődésnek tűnik 🙂 Jane Austen nekem is eszembe jutott, de ez részben a korszak miatt van, amibe a történetedet helyezted, és persze a téma miatt. Gazdag, modortalan (és nem mellesleg csúnya) kérőjét visszautasító, olvasni szerető lány – nos, ezzel már valóban találkoztunk egy párszor, de a továbbiakban még bármi lehet belőle, úgyhogy ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Az egyébként külön tetszett, hogy egy régi korban játszódó regényben egy még régebbi kor „maradványaként” mutatod be a nagymamát. A többiek már sok mindent elmondtak, csak annyit fűznék hozzá, hogy szerintem az öngyilkosság akkoriban sokkal nagyobb tabu volt, mint hogy így kereken kimondják, hogy törődj bele, hogy öngyilkos lett. Szerintem sokkal finomabban utaltak volna rá, esetleg egy elharapott mondattal, vagy valahogy burkoltabban, engem ez a mondat kicsit mellbe vágott, és nem jó értelemben. Épp a múltkoriban találtam egy könyvet, ami arról szólt, hogy – Magyarországon, legalábbis – mekkora félelem és megbélyegzés övezte ezt a témát, gondolom, a hírhedten babonás angolok sem voltak másabbak. A párbeszédek nekem egyébként sem tűntek mindenhol hitelesnek, főleg a mondatok, amiket a nagymama szájába adsz, kicsit körülményesnek éreztem őket, ezért nem éreztem át pl. a felháborodását. Ezektől eltekintve kellemes olvasmány volt.

  15. Kedves, Leona!

    Köszönöm, hogy elolvastad, és megosztottad velem a gondolataidat. Igen, van fenn az oldalon két régebbi írásom (egy novella és egy szerkesztett regényrészlet), igazán örülök, hogy úgy látod fejlődtem. 🙂 Nem tudom, hogy a nagyi valóban mismásolt-e volna vagy sem… A dilemmám az, vajon ha a szokásuknak megfelelően bántak el az öngyilkos halottal (karó a testbe, hogy a szelleme ne jöjjön kisérteni, útkereszteződésbe temetés éjnek éjjelén, stb.), akkor is félnének-e tőle vagy sem? Tudod, mint a kiborult só balszerencse, de ha vállad felett átdobsz egy keveset, akkor kivéded azt.

  16. Ennyire nem vagyok otthon a 19. század eleji angol hiedelemvilágban :), de szerintem még úgy sem. Azt olvastam a már említett könyvben, hogy – ha jól emlékszem, Erdélyben, de nem találom most a könyvet – még a falun sem volt szabad keresztülvinni az öngyilkos holttestét, mert az súlyos balszerencsét hozott volna. A családnak kellett viselnie a szégyent, ha egy tagja így halt meg. Külön volt nekik temetőjük, sőt, ha hirtelen rossz idő lett, azt is annak tudták be, hogy biztos valaki megölte magát a környéken. Szóval, elég komoly babonák fűződtek hozzá, arról nem is beszélve, hogy a halál témája már önmagában is elég félelmetes volt (nem összehasonlíthatóan félelmetes egy sókiszóródós veszekedéssel 🙂 ), szóval, nem hiszem, hogy ilyen nyíltan beszélnének róla. Egyébként szerintem manapság sem mondanának ilyet (legalábbis nekem mesterkéltnek tűnik), inkább csak annyit, hogy „fogadd el, hogy ő meghalt/nincs többé”, vagy valami hasonlót, azt pedig, hogy a lány önkezűleg vetett véget az életének, valahogy máshogy lenne érdemes közölni.

  17. A cím alapján én egyértelműen fantasyra számítottam, aztán eléggé meglepődtem, amikor a 19. századi Angliában találtam magam, realista környezetben. Azóta írtad, hogy lesznek itt még fantasy-elemek. Ezek szerint a cím nem félrevezető, de a regény eleje igen. Nekem mint olvasónak jobban esne, ha mihamarabb tisztáznád, mire számíthatok. Maga a részlet jól működött, a nyelvezet, a leírások jól hangulatba hoznak, csak egy-egy kacifántos mondatszerkezeten akadtam fenn. Amit még csiszolgatnék, az a nézőpont kérdése. Ugrálsz a közeli E/3 meg a mindentudó között, és engem minden egyes váltás kizökkentett. Ezt leszámítva a szöveg kellemes, bár a párbeszédet a nagymamával egy idő után unni kezdtem, túlságosan elnyújtottnak éreztem. A férjhez kényszerítés alapszituációja ismerős, és erősíti a klisét az ultimátum megalapozatlansága (mert mi lesz, ha a lány mégse hajlandó férjhez menni?). De szerencsére van néhány horog (kép, öngyilkosság, örökség), ami ébren tartja a figyelmet. Asarella karakteréről hol azt gondoltam, hogy érdekes lehet, hol azt, hogy nagyon sok ilyennel találkoztam már. Remélem, a későbbiekben az érdekes felé billen a mérleg. Ugyanez a helyzet az eddigi cselekménnyel is. Bizonyos részét kifejezetten sablonosnak éreztem, míg egy-egy információra felkaptam a fejem, hogy na, itt lehet valami. Nagyon remélem, hogy lesz. Gratulálok a részlethez!

  18. Bogarászgatom a régebbi írásokat így az első lektori rész végéhez közeledve, és ezt a szöveget méltatlanul kevesen értékelték, és mintha kicsit el is feledték volna, ami igen kár. Személy szerint a „romantikus” kategóriában ez a kedvencem, mert a klasszikusokhoz közelebb áll, a romantika műfajának egyik jelentős földrajzi közegébe helyezi a történetet, nem pedig valami bárhol játszódható tiniregény elfuserált és eltorzult romantikáját idézi. Bár nyilván az én ízlésficamom, hogy a szerelmes tiniregényekkel már Dunát lehet rekeszteni, és jobban szeretném, ha inkább egy kidolgozottabb szöveg kapna második esélyt pl. a Rakéta Projektbe. Tudom, van egy olvasói igény is, ami kiköveteli magának a tizenévesek szerelmi életéről szóló írásokat, de akkor is azt mondom, hogy az ilyen üde, egyedi színfoltok többet érdemelnének egy egyszerű „negatív”-nál.
    Szeretném viszontlátni az írásod még papíron is, kedves Julia Moonlight.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük