Első rész
Róka Szabina
1.
Szabina rettegve húzta össze magát az apró szekrényben. Semmi mást nem látott, csak az ajtók közt beszüremlő, vékony fénysávot. Megrémítette. Hiába kerülte szemeivel, a fény vonzotta tekintetét, a félelem pedig amúgy is minden mást elhomályosított. A rés mögül beszűrődő zajok emlékeztették, mi várja, ha elhagyja búvóhelyének vélt vagy valós biztonságát.
Alakok mozogtak odakint, árnyékuk néha beugrott a nyíláson, majd kiszippantotta a kinti narancssárgás világosság. Szabina reszkető kézzel fogta be saját száját, fogait görcsösen szorította össze, így gyömöszölte vissza torkába az iszonyat szűkölését. Léptek dobogtak odakint. Az ajtók közé ékelt fénypengébe fehéres, szellemszerű füst kúszott. A lány egyre gyorsabban, szinte nyüszítve szedte a levegőt, tágra nyílt szemekkel meredt a padlólap alól előkígyózó füstre.
Megtalálták. Tudják, hogy ott van, azért járkálnak ott kint, ezt biztosra vette. Nem tudta, hová máshová mehetne, elfogytak a lehetőségei; futni kár lenne, úgyis megfogják, más rejtekhely pedig nem maradt. A fenyegető árnyékok nem csoszogtak tovább. Szabina torkát kaparta a börtönét lassanként megtöltő füst és a visszafojtott sikoly, szeme káprázott a függőlegesen csüngő, fényes, ujjnyi vastag Damoklész-kardtól, rettenetes kapcsától a világgal.
Megragadták és feltépték a szekrény ajtaját, már nyúltak is érte, hogy kirángassák. Kitátotta száját, de azon nem jött ki hang. Némán sikoltott.
– NEEEEE!!!
Szemei tágra nyíltak, verejtékben fürödve ült fel ágyában. Vékony takaróját álmában maga alá gyűrte, csupán hálóinge takarta testét. Szája még mindig nagyra volt nyitva, torkából sípolva szaladt ki a levegő. Hiába tudatosodott benne, hogy az intézet jól ismert szobájában van, és nem rosszindulatú fantomok szuszognak körülötte a sötétben, csupán sorstársai – árvák és hontalanok –, szíve mégis vadul zakatolt. Reszketett, gerincén fagyos ujjak futkároztak, bárhová nézett, minden pillanatban várta, hogy egy addig alattomban közeledő mancs kap felé. Kezébe temette az arcát, mélyeket lélegzett. Csak álmodott. Álom volt. De akkor is… Pokoli érzést hagyott hátra.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte egy hang a szomszéd takaró alól. Szabina barátnője volt az, Orsi. Suttogása alapján nem úgy tűnt, mint akit most vertek fel legédesebb álmából. Szabina csendben bólintott.
– Átjövök hozzád.
– Nem kell – sóhajtotta Szabina. Orsi mocorgott egy kicsit az ágyában, aztán csalódott mordulás kíséretében felült. A morgás nem tőle származott, hanem a trikóban és bugyiban felkászálódó lány nélkül is túlontúl vaskos takarótól.
– Pedig megígérted, hogy ma ráérsz – dörmögte az ágynemű rosszkedvűen.
– Dugulj már el, Jóska! – rúgott bele nagyot Orsi, mire a paplan morgolódva a fal felé fordult.
– Holdkóros libák!
Elvben a fiúk és lányok szobáit elválasztották, gyakorlatban a nevelők már feladták a reményt a razziaszerű rajtaütések és a kimerítő őrjáratok sikerére. Unták az évről évre találékonyabbá váló határsértők (nem is kizárólag fiúk) hajkurászását, így nem is erőltették meg magukat különösebben a fülön csípésükben. Orsi nem szólt semmit, hanem átmászott Szabina ágyába. Átkarolta a nála jóval magasabb és karcsúbb lányt, aztán magukra húzta az összegyűrt takarót. Percekig feküdtek így, szemüket a sötétbe meresztve. Szabina lassan megnyugodott. Már sokkal kevésbé tűnt valószínűnek, hogy vérszomjas lidércek nyúlkáljanak ki az ágy széle mögül.
– Elmondod? – kérdezte Orsi suttogva.
– El akartak vinni.
– Kik?
– Nem tudom – mondta Szabina. Nem először álmodta ezt, és sejtette, hogy valami nagyon furcsa dolog történik vele. Sokszor álmodott tűzről, füstről, szürke, arcnélküli emberekről, akik magukkal akarják vinni őt valahová… És nem csak álmában. Néha, ha nagyon dühös, szomorú vagy ijedt volt, ébren is látta őket. Ezért vonakodott részletekbe menően beszélni róluk Orsinak. Talán kezdek bedilizni – gondolta. Az intézetekből úgyis sok kölyök útja vezet egyenesen a sárgaházba – kivált, akik előtte csecsemőotthonban is voltak, de rá ez nem vonatkozott. Skizó lesz, vagy valami ilyesmi. De a szellemek, vagy mi a francok, nem csak az álmaiban jönnek elő.
És rettegett a tűztől. Minden formájától, a füsttől, hamutól, rémülten ugrott össze gyomra. Szégyellte, és senkinek nem merte bevallani, de így volt.
Sokszor kérdezte magától, hogy miért nem mondja el Orsinak legalább azt, miket álmodik. Mindig ugyanarra jutott: mert ő a legjobb barátnője. Orsit egy évvel később hozták be, mint őt. Orsi maga nem emlékezett rá, neki is csak mesélték, miként találtak rá egy megrettent szomszéd bejelentése nyomán, aki iszonyú sikolyokat hallott a másik lakásból. Hogy hogyan kellett a rendőröknek kitépni a kezei közül agyonvert édesanyja holttestét, miközben apja még mindig merevrészegen ténfergett a házukban, kezében a vastag borosüveggel; belülről dankó, kívül vér csöpögött róla. Most is életfogytot tölt Szegeden. A gyámhivatal Orsit oda osztotta be, ahol Szabina már megkezdte keserű felkészülését az életre; ő nyolc éves volt, Orsi hét. Nagyon hamar egymásra találtak, a sok idegen arc, az ellenséges környezet közepette végre olyan barátságot köthettek valakivel, akivel megértették egymást. Legjobb barátnői és támaszai lettek egymásnak.
És Szabina nem akarta, hogy a legjobb barátnője kettyósnak, hallucináló idiótának nézze.
2.
Szabinában szemmel láthatólag nem volt semmi rendkívüli. Mintegy ötven másik gyerekkel osztozott a Wolktreiber Ferenc állami gyermekotthon szocreál kockaházának kétes kényelmén. A gyökértelenség és a feledésre ítélt emlékek épületének falaiba, tégláiba itt-ott negyven évre visszanyúló véseteket karcoltak, sorsfordító dátumok és párszavas, kőbe karcolt palackposták őrizték nagypapa-korú híreiket. Lerobbant emlékmű háborúról és békéről. Bent a csupasz téglát lambéria fedte, a historikus mementókat pedig filcfirkás ákombákomok váltották fel. Sok helyütt pergett a vakolat, telente az ablakok bizony pokróc-mankókra szorultak, hogy kint tartsák a hideget. Ritkán jártak a régi téglafalas udvaron a lakók, hiszen felverte a gaz és tele volt ócska, kupacokba hordott lomokkal, amiknek a pedellus nem talált máshol helyet. Szabina szeretett két kibelezett rekamié árnyékában, a hideg téglafal tövében ülve gondolkozni. Önfejű, büszke, a konokságig makacs lány volt, aki a többiekben javarészt csak felállított mércéket látott. Barátnőit, barátait, sorstársait előbb vagy utóbb túlszárnyalandó versenytársaknak látta.
Ékesen szemlélteti Szabina természetét a partizán-kidobós, amit gyakran játszottak testnevelés óra végén. Szabinát egy hasonló korú lány, Brigitta állandóan csúfolta, „Foltosnak” gúnyolta világos bőrén tucatszám sötétlő szeplői miatt. Amikor egy játékban Szabina sokszor vétette el a célt, és amúgy is nőttön nőtt benne a feszültség, a gyerekes szekálás csak olajat öntött a tűzre, csúnya monoklikat, kék-zöld foltokat és a szokásosnál is durvább találatokat eredményezve has- és combtájékon. Önérzetes, igazáért a nyílt színen mindig kiálló, és a végsőkig kitartó lány volt. Akár vagánynak is mondhatnánk, ha nem mardosták volna belülről örökké kétségek: jó ez így? Mindent jól csináltam? Míg a tornatermi „baleseteket” követően a tanár kemény dorgálását dacosan tűrte, később mindig Orsinak kellett megvigasztalnia az öltözőben vagy az udvaron ücsörögve – mivel valóban utálta magán a csúfolódás tárgyát képző, undok szeplőket.
A nyakas, árva lány életének sorsfordító változása 1993 augusztusának közepére, egy meleg pénteki napra esett. Épp a fülledt, ázottrongy-szagú mosodában válogatta szét a szennyest harmadmagával: Orsival és Arankával, egy vele egykorú, cigány lánnyal. Egyhangú munkájukkal cicergő neonlámpák fényében küszködtek, amiktől még a pince csempéi is sötétebbnek és szürkébbnek tűntek. Mindenki utálta maga végezni a hétvégi nagymosást, de ez még a kisebbik rossz volt. A másik lehetőséget Irma, az élemedett takarítónő jelentette, aki otromba jelleme mellett olyan természetes, belülről fakadó nemtörődömséggel mosta össze a színeset a fehérrel, amilyennel a halászok dobálják a tengerbe a túlságosan nyiszlett, ehetetlen halakat hálóikból.
– Affranc, már megint itt egy! – horkant fel Orsi egy nagy kupac sötét mosnivalóval az ölében.
– Csótány?
– Aha – rúgta odébb papucsával Orsi a döglött rovart. – Pedig mostanában volt irtás!
– Talán köze van a döglött csótánynak az irtáshoz, nem?
– Jó, de tegnap még nem volt itt…
– Miért, tegnap is mostál?
– A mosoda koedukált – vigyorgott a harmadik lány a padon ülve. Ő már végzett a válogatással.
– Koedukált ám a nénikéd, Aranka! – ripakodott rá Orsi, és elkezdte berakni a mosógépbe a ruháit.
– Nézd már! Honnan tudsz te ilyen szavakat? Tiszta tudományosan hangzik, olyan, mintha okos lennél! – piszkálódott Szabina tréfásan. Aranka kényelmesen hátradőlt.
– Művelődöm, aranyom. Te is kipróbálhatnád!
– Én az élettől tanulok – húzta fel az orrát hetykén Szabina.
– Ugyan mit? Itt vagy tizenhat évesen egy árvaházban, és nincs meg a nyolc általánosod se! Hülye vagy, mint a homok, valld be nyugodtan!
– Héló, szállj le a Szabináról, vagy olyat kapsz, hogy a takony menetet vág az orrodba! – fordult hátra Orsi a mosógéptől. Aranka barna arca ijedtében egy csapásra szürkébe borult. Szabina békítőleg emelte fel kezét.
– Hagyd csak, nem kóstolgat engem, nem vagyok nyalóka. Ugye, Aranka?
– Ja, hát nem. Bocs.
Szabina is befejezte a válogatást, úgyhogy csak ült a penészvirágos fal tövébe állított padon Aranka mellett. Ki kellett várniuk a sorukat; hiába volt négy mosógép az alagsorban, csak egy működött. Állítólag a többiből a pedellus eladta az alkatrészeket, hogy kannás bort vehessen rajta, aztán amikor berúgott és észrevette, hogy a mosoda gyakorlatilag üzemképtelenné vált, nekilátott megjavítani, amit szétbaltázott. Minderre abból következtettek az intézet lakói, hogy az egyik mosógép oldalán több fúrógéppel nyitott lyuk sötétlett, mint egy ementálin, a másik ajtaja mögött pedig dob helyett egy teljesen működőképes kuplungszerkezet rejtőzött. A harmadikat nem lehetett kinyitni, de nem is igen feszegették; senki sem akarta tudni, mit szerkesztett bele az öreg szaki.
– Te, Szabinka, nem kell hajfesték? Jutka hozott szőkét is, olcsón adom! – hajolt közelebb az igen pallérozott Aranka. Foghíjas mosolyából ítélve nem mindenki tetszését nyerte el agresszív marketing-stratégiája. Szabina megrázta a fejét.
– Kösz nem. Én szeretem így, ezt a vörösesbarnát.
– Pedig az jobban menne ahhoz a te kék szemedhez! Olyan csuda gádzsi lennél, mint a Marilyn Monroe! Utánad futna az összes pali, nem az Orsi szoknyája után!
– Befogtad már a szád?! – szólt rá Orsi. Ő is leült a padra a többiek mellé, és előszedett egy cigisdobozt. Aranka felé tartotta. – Nem kapsz két nagy pofont, ha nem beszélsz több marhaságot! Jó úgy a Szabina, ahogy van!
– Köszi aranyom – pöccintett lángot a cigijére egy szívecskés öngyújtóból Aranka. Szabina köhögött, amikor óvatlanul beleszippantott az első felhők bodorodó karjaiba.
– Ha nem bírod, minek ülsz itt és szívod a füstjét? – pöfékelte Aranka.
– Ja, persze, majd még megyek jelentkezni munkaügyeletre a Jodához, hogy vécét pucolhassak estig! Kösz nem, megvárom, amíg vége a mosásnak, azt’ megyek teregetni. Azzal kibekkelem délutánig. – fonta karba a kezét Szabina. A „Joda” fedőnév egy különösen szigorú (és különösen alacsony) nevelőnőt takart, aki vaskézzel osztotta ki a házimunkát. Merev, rezignált tekintettel bámulták mindhárman a haláltusáját csendes hörgéssel vívó, erőlködő mosógépet a pince túloldalán.
– Lusta luvnya vagy – közölte Orsi, és fújt egy nagy felhőt. Őt megillette az a privilégium, hogy pofonveszély nélkül illesse ilyen jelzőkkel Szabinát.
– Ja. Ti is. – állapította meg kelletlenül Szabina. Ennyiben maradtak. Így ültek hosszú percekig, teljes bizonyosságban afelől, hogy ők bizony bárkivel el tudják hitetni: nem azért bújtak ki a kötelező közösségi munka alól, hogy lopják a napot a hűvös pincében, távol a nyári nap melegétől és a kimúlt légkondik felforrósodott tetemeitől. Szótlanul füstölögtek a padon, a csótányok neszezése elveszett a mosógép korgó, szörcsögő ricsajának visszhangjában.
– Halljátok, csajok, jövő héten megpattanok innen! – jelentette be Aranka. Mindketten rábámultak.
– Hogyhogy? Ne mondd már, hogy örökbe fogadott valaki!
– Francokat – legyintett nőies finomsággal Aranka. – Tizenhat évesen ki a halál venne ki? Legfeljebb valami pedofil csöves, csicskásnak. Találtam melót meg albérletet egy öreglánynál. A Mari intézte, hogy mosok, főzök, vasalok rá, aztán ha a nyanya feldobja a pacskert, enyém a kéglije. A Jutka meg most megy gyakorlatra fodrászba, és azt mondta, bevesznek engem is.
– De jó neked – irigykedett nyújtózkodás közben Orsi. – Nekem mikor lesznek ilyen tündérkeresztanyáim?
– Dik a királylány, mit álmodozik!
– Anyád, Aranka!
– Ne izgulj – karolt bele Orsiba Szabina cinkos vigyorral. – Egyszer mi is lelépünk, és híresek leszünk! Csak még nem áll készen ránk a világ!
– Miért, mi leszel? Énekes? Olyan a hangod, mint egy berekedt egérnek! – kérdezte Aranka.
– Dehogyis! Orsi profi bokszoló lesz, én meg a menedzsere!
– Óóó, anyukám, az, hogy matracokat püföl az udvaron, édeskevés! Kolbászt csinálnának belőle az első meccsen!
– De őt nem is meri lehülyézni senki, pedig neki sincs meg a nyolc általános – mutatott rá Szabina. Erre még a magasan kvalifikált fodrászjelölt is egyetértően bólogatott. Majd hirtelen felkapta a fejét.
– Jön valaki! Oltsd el!
A közeledő léptek visszhangjára gyorsan elnyomták a csikkeket. Mikor feltűnt a mosoda ajtajában a mákosan ősz hajú, szigorú arcú Joda, becsületes nevén Kajáriné, már mindhárman a ruhaválogatás nagy elmélyültséget igénylő feladatával birkóztak. A nevelőnő derékban szoros vászonnadrágot, téglaporszínű inget hordott, nyakában pedig jelzésértékűnek is nevetségesen kicsi, szürkészöld sálat viselt. Szerencsére mindenhová magas sarkúban ment, hogy cirka százötven centijéből kisajtolja az utolsó csepp tekintélyt is, így már messziről hallani lehetett agyonhasznált cipőinek klaffogását.
– Na mi van, virágszálaim, mi ez a csődület? Földalatti mozgalom? – tette csípőre a kezét harsány jókedvvel.
– Csak azért jöttek le, mert kevés a mosnivalójuk, az enyém meg már mindjárt lejár – lódította Orsi.
– Aha, egyberakjuk a kettőt, úgy gyorsabb – helyeselt Aranka.
– Nem kell a sóder, lányok, tudom, hogy bagózni lógtatok le! – bámult rájuk metsző tekintettel Joda. Alacsony termete dacára ezzel a tekintettel nemhogy a kamasz lányokban, de két méteres kosárlabdabajnokokban is olyan érzést keltett volna, hogy fentről néz le rájuk.
– Tanárnő, igazából…
– Szabina, téged hívat az igazgató, gyere velem, fel kell kísérjelek hozzá!
– Nem is ő dobta meg a Brigit! – szólalt fel védekezően Orsi.
– Mivel?
– Beugratós kérdés?
– Az attól függ. Mit csinált már megint?
Szabina sóhajtott, és válaszolt Orsi helyett.
– Képen nyomtam Brigit egy labdával tornaórán. De csak segítettem neki. Így elfér az arcán az a nagy szája.
– Na látjátok, nem kell mindig védeni a Szabinát, megvédi az magát! Gyere, indulás!
– Miért is kell felmennem? – tudakolta Szabina.
– Családi okokból.
Egy pillanatra mindhárman döbbent csendbe szorultak, még a füst is megállt az oszladozásban a mennyezet bolyhos pókhálói között. Szabina találta meg először a szavakat.
– De nekem nincs családom!
– Úgy látszik, mégis van. Mozgás, egy-kettő!
Szabina falfehér ábrázatán fekete, festett pöttyöknek tűntek a szeplők, szótlanul ballagott ki az ajtón. Joda fenyegető pillantást vetett az elképedt Orsira és Arankára. Már nem mosolygott.
– Titeket meg szeretnélek megkérni, hogy ne terjesszétek el, amíg nem lesz biztos, hogy elmegy, oké?
Lehet szép az írás, mégis amatőr- ezt most megértettem. Mert a szerző nagyon szépen ír, választékosan, ügyesen játszik a szavakkal, néha már zsonglőrködik, sok minden nagyon a helyén van, az eleje pedig kimondottan izgalmas. De néhány helyen éppen az összetett szavak tartalmassága miatt megakadtam és megszűnt a „ritmus”. Vagyis egy kicsit be kell látnunk a gördülékenység rovására mennek az ilyen szép kifejezések. Bőven van benne.
A karakterek tetszenek, de kicsit még szögletesek, finomítanám a Szabina sarokbanülős önmeghatározó leíró, bepozícionáló leírását egy kis valós akcióval.- odavághatna a csajnak rendesen, persze könnyű ám innen kintről okoskodni:)
A másik a párbeszédek. Bizonyos helyeken egészen életszerűek, máshol pedig megdöbbentően nem. Olykor zavaros, ki kinek beszél, másfelől csesznék ám én cigivel kínálni egy csajt, akivel az előbb még ment a veszekedés. Ez az apró momentum agyonütötte a megelőző párbeszédet is. Ha barátnők mind, azt jobban kellene érzékeltetni, még ha olyan „rondán”, egy árvaházban totál hitelesen arrogáns módon beszélnek is egymással.
Összességében nagyon tetszik, főleg az eleje, nagyon szépen írsz, de sok csiszolás kell még neked is. Gratulálok, hogy kikerültél, és remélem segítségedre lehetnek amit itt elmondtam. No és várom a folytatást. Üdv: Pandi
Nekem pont az eleje tetszik legkevésbé, nem volt izgi inkább sablonos. Engem nem fogott meg, nem keltette fel semmi az érdeklődésemet.
Olvasóként csupán annyit mondhatok: a történet él. Hiteles karakterábrázolás, élvezetes dialógusok, gördülékeny, képszerű leírások. Számomra olyan volt, mint egy izgalmas mozifilm: pergő és élvezetes. Sok mindent írhatnék még, de egy szó összefoglalja:
él.
Mindenképp tetszett ez a kis részlet. Érdekes, figyelemfelkeltő. A hitelességét nem tudom igazolni, de elhiszem neked, hogy ilyen a magyar árvák élete.
Nagyon jól bánsz a szavakkal, bár néhol egy picit túlzásba estél a szóképekkel, alliterációkkal. Az ott megakasztott.
Néhány helyen találkoztam szóismétléssel, pl.: bekezdésben sokszor mondod az álom szót.
Az „Ékesen szemlélteti” kezdetű mondatodnál nyeltem egy nagyot. Erőltetettnek éreztem.
Még beleköthetnék, hogy álommal majd az abból ébredő jelenettel nyitsz, de nem teszem, mert én is így kezdtem a regényem. 🙂
Egyéb panaszom igazán nem lehet. 🙂 Gratulálok, és várom a folytatást!
Eleinte azt hittem, hogy a regény helyszínét nagyon bátran olyan közegbe helyezte a szerző, amiről kevesen mernek írni – több okból. A vége felé világossá lett, hogy ez csak a kiindulópont, de már ez is bátorságot tükröz. A karakterek viszont ettől függetlenül lehetnek izgalmasak, ezt még nem látom, de jól indul a történet.
A mondatok tényleg szépen formáltak, ahogyan azt Pandi említi, és a benne lévő hibákat egy szakértő kéz biztos és gyors munkával hárítja majd el, ha arra kerül sor. Szerintem nem vészesek a hibák.
Azt remélem, hogy az első jelenetben megfigyelt álomnak lesz valami köze a történethez, mert különben a semmiben lóg, és az nem jó, de bőven van még rá idő, hogy ez kiderüljön. Megengedőbb és türelmes vagyok az ilyen dolgokban – ahogyan Eloise írta máshol, szükséges az íróval szemben némi bizalom –, bízom az íróban (meg a szerkesztőben, aki elénk tette a munkát). Elfogadom, ha nem a regény első lapján kapok választ a kérdéseimre.
A mosodai párbeszédet szerintem jól találta el az író, van szerencsém ismerni az ilyen korú és neveltetésű gyermekek beszédét, megjátszott erőfitogtatását, amely általában nem követel vért. Viszont kicsit hosszadalmasnak tartom, de lehet, hogy ez csak azért van így, mert számomra néhány mondat is elég ennek a szubkultúrának a jellemzésére. Aki kevésbé ismerősen mozog ebben a közegben, talán valóban hosszasabban emészti a környezet jellegzetességeit.
Várom a folytatást, érdekel a történet.
Nos, nem is tudom mit is írjak.:( Elkezdem a listát:
– kicsit furcsa, hogy az árnyék beugrik a nyíláson, majd kiszippantja a világosság
– az iszonyat szűkölését, hogy lehet visszagyömöszölni a torokba? Jól belenyúlt a szájába.
– túlírt minden mondat, nehéz követni
– a füst az előbb még még az ajtó nyílásán jött be most meg a padlólapból jön elő. Hogyis van ez?
– ha befogta a száját akkor, hogy nyüszített?
– az árnyék nem tud csoszogni
– a Damoklész kardos rész nagyon zavaros
– ha némán sikoltott, hogy mondta azt, hogy NEEE!
– Milyen intézet az, ahol a hontalanok és az árvák egy helyen vannak?
– Milyen mancstól félt? Az előbb emberek akarták elvinni nem?
– szóismétlés: álom
– juj, ez itt egy nagyon zavaros. Az ágyban egy fiú és egy lány van? És hogy jön ide, hogy ráér-e vagy nem, egyáltalán mire? Vagy mi van?
– miért vezet az út egyenesen az intézetből a sárgaházba?
– nyolc évesen kerültek be, de most hány évesek? Ha ilyen korúak akkor nagyon nem stimmel a fiú az ágyban.
– szerintem a Szabina nem gyökértelen. Van apja, akit ismert még akkor is ha az megölte az anyját, akit szintén ismert. Szimplán csak félárva.
– megint zavaros. Ha a téglát lambéria fedte, akkor hogy látszottak rajta a karcolások?
– a pokróc-mankó nem jó ide mert nem az ablakot kellett megtartani, hanem a hideget kint tartani.
– szerintem nem azért jártak kint régen, mert gazos volt az udvar, hanem azért volt gazos az udvar, mert régen jártak kint.
– a lány jellemének a leírása üres, semmitmondó. Nekem annó Bea azt mondta, hogy nem leírjak, hanem mutassak. És milyen igaza volt. sokkal élőbbé váltak az írásaim ettől.
– szerintem egy tini, ha dacos nem gondolkodik el azon, hogy jól tette-e amit tett. Nem mérlegel. Ezért felelőtlenek. Ez itt nem hiteles.
– hogy jön a takarítónő jelleméhez a halászok cselekvése?
– Aha! Látom tizenhat évesek. Ezt az infót kicsit korábban kellett vonla közölni.
– bocsi de a takony lágy, nem tud menetet vágni az orrba.
– Fú ez a párbeszéd…
tényleg ennyire bunkók az intézetis gyerekek? Én azért ezt nem hiszem.
Nem tudom mit mondjak. Nagyon elfogult vagy az intézetis gyerekekkel szemben, és a rosszabik oldalról.
A részletről annyit, hogy nagyon amatőr az írás. Túlírt mondatok, amiket szépen akarsz megfogalmazni. Azonban ezzel elcsúnyítod őket. Itt a választékosság zavarossá teszi a mondanivalódat, nagyon nehéz követni és helyenként hiányzik az állítmány is.
Nekem egyáltalán nem tetszett.
látszik, hogy a fiatal szerző törekszik a szép, változatos és sablonoktól mentes megfogalmazásra.
a választott téma (az árvaházban lakás és a kitörés lehetőségei) nagyon fontos lehet sokak számára.
éppen ezért érdemes még dolgozni, finomítani az íráson.
kisebb hiba, átfésüléssel javítható, hogy a páros testrészek páratlanul is bőven megállják a helyüket; hasonlóképpen érdemes az egyesszám-többesszám egyeztetésekre figyelni.
úgyszintén érdemes a képzavarokat átfogalmazni (Damoklész kardja és a mankóként szolgáló pokróc…) én akár érthetem az eredeti szándékot és örülök, hogy a fiatal szerző a nyelv elszegényedése ellen dolgozik, de érdemes a helyén használni a szavakat. amikor a cigánylány nem jól használja a „koedukált” szót, akkor bizonyára ügyesen be lehetne csempészni a szó valódi jelzését. a szerző szerintem meg tudná oldani úgy, hogy ez ne tűnjön fel, mert látszik, hogy járatos a fiatalok nyelvezetében.
kissé nagyobb odafigyelést igényel a túlírtság kiküszöbölése. a lányok a mosodában pl. üresen locsognak és bár a második fejezet eleje nagyon szemléletes, ott is túl sok az infó.
hasonlóképpen fejtörést okozhat a stílustörések kigyomlálása, de megéri (pl. Irma leírása, vagy Szabina jellemzése, mivel ez utóbbi olybá tűnt, mintha egy pszichológiai elemzést olvastam volna („Ékesen szemlélteti…”)
a helyszín és a szereplők hitelessége némi kívánnivalót hagy maga után (pl. légkondi)
továbbá tetszett a magyar helyszín és a magyar szereplőválasztás, és azt javasolnám, hogy a szerző fontolja meg, hogy magyar néven publikál (lehet ez választott név is) és ha nem tévedek, akár női nevet is választhatna.
további sok sikert kívánok az íráshoz!
Nem tudom abbahagyni a vigyorgást! 😀 Mint helybeli, pontosan alá tudom támasztani, igen, errefelé tényleg ilyenek a lánykák! Ami egyébként egy borzasztó tény tud lenni, de itt tetszik, mert jól vissza lett adva! 🙂 Jó, néha nem tökéletesek a párbeszédek, de nem baj. Egyébként az ilyen otthonokban (meg a testvér nélküli gyerekeknél is) más az érzelmi helyzet, sokkal jobban ragaszkodnak a már megszerzett barátokhoz, még ha nem is mindig jönnek ki egymással, és van mosolyszünet. Úgy hogy a szurkálós-cigikínálós eseménysor szerintem rendben van Pandi.
Csak még annyit tennék hozzá a facebook kommentsávban leírt gondolataimhoz, hogy szerintem nem szerencsés, ha a cím értelmezéséhez a guglit kell segítségül hívni. Én elsőre nem is foglalkoztam különösebben a címmel (ez hiba volt részemről, mert a cím kiemelt fontosságú része a könyv-marketingnek), de később visszatérve, olvasgatva a többi hozzászólást, látom, hogy Franciska nem sajnálta segítségül hívni a mindentudó guglit.
Persze, lehet, hogy ez egy szűkebb rétegnek szóló regény, amelynek célközönsége épp úgy tisztában van a szó jelentésével, mint én azzal, hogy a Trabant egy régi kelentémet autómárka… 🙂
Hát, nekem nem igazán jött be. Nem kötött le, néhol untam. Sem Szabinát, sem a másik két lányt nem sikerült jobban megismernem, és ezzel a mosodás dologgal valahogy teljesen eltűnt az az enyhén misztikus légkör, ami az elején létrejött az „ébren is látott álmoktól”.
Néhol kissé túl vannak cifrázva a mondatok.
Ami nagyon zavart: ha magyar nevekkel magyar helyszínen játszódik, legalább a címe legyen magyar! Azt nem mondom, hogy az író neve is legyen az, végtére én is ezzel a névvel írtam most egy magyar regényt, de annak magyar a címe. A nevét mindenki úgy választja ahogy akarja, de a cím zavaró. Ráadásul gőzöm sincs, hogy mit takarhat, ezzel a címmel tuti, hogy nem venném le a polcról.
A fogalmazás viszont jó, ha azt a néhány túlbonyolított mondatot nem nézzük, szóval van miből kiindulni, van mire építeni 🙂
Köszönöm szépen mindenkinek a kritikákat! Nem annyira régen írtam, mégis a tanácsok tekintetében visszaolvasva sok mindent másképp írnék benne, más dolgokra fektetném a hangsúlyt.
Amit sokan felrónak hibámnak, a túlcicomázott szóvirágokat és a képzavarokat, fájó szívvel, de elismerem. Igyekszek a jövőben világosabban fogalmazni, és nem a nyelvdúló szerepébe bújni. Egyszerűen is lehet szépen, érzékletesen írni.
A másik, amit nagyon sokan kifogásolnak, az írói név és a cím. Az írói néven kész vagyok változtatni. Egyet értek, a legtöbb magyar olvasónak sokkal szimpatikusabb, ha magyar szereplőkről és helyszínekről magyar nevű szerző ír. A címet viszont nem szívesen írnám át, mert lényegi részét képzi a regénynek. Középponti eleme a cselekménynek, tulajdonnév, és szerintem sokkal jobban illene hozzá címként, mint „Az ördög iskolája”.
Megnyugtatásul: nem World of Warcraft fan-fiction.
Az álombéli hangulat, amit az elején keltettél, átélhető, de mivel csak álom ez, és rögtön az elején, több „lebegést”, könnyedséget várok itt, hogy adj az olvasónak, és nem ennyire ébrenléti állapotot felidéző szavak sokszor túlzott és erőltetett traktálásával, mert ez itt engem zavart, hiába, hogy ez az álom inkább rémálom, annál inkább más stílus esett volna jól.
Kétségtelen, hatalmas igyekezet van benned a szépírásra, de a folytatás miatt, ami hamar a nyakamba zúdul, én inkább később, és csak csepegtetve adagolnék. (Csak sajnos akkor lehet, hogy nem lesz lehetőség megmutatni, hogy benned van az írás készsége.) Egyszóval, az eleje kissé túlfűszerezett.
A bugyi szóval nem először találkozom. (Nem itt volt, hanem máshol, egy másik összefüggésben, de ott ellensúlyozta a mondat, amibe beleékelődött.) Egy nagyon személyes megjegyzés: vannak szavak, amiktől egyszerűen borsódzik a hátam. Irritál, mint ez. Erről nem tehetsz, szerintem másoknál is előfordul ez a jelenség. Még szóban csak-csak, de leírva…
A folytatás merőben más élményt nyújtott. A lányok szóváltása remekül sikerült, még akkor is, hogy azt éreztem, a semmiről dumálnak.
Összességében beindítottad a fantáziámat, és ez a lényeg. Egy olyan világot sejtetsz, amit én nem ismerek. Érdekelne, hogy mit hozol ki belőle.
Gratulálok a felkerüléshez!
(Még nem pontoztam senkinél, ezen a téren döntésképtelen vagyok. Remélem a nempontozás nem egyenlő az egypontozással, amit mélyen elítélek, még akkor is, ha aki így tesz, így is gondolja. Már az megér vagy öt pontot, hogy felkerül egy részlet!)
A magyar nevekhez, magyar helyszìnekhez nem igazán vagyok oda. Lehet, hogy az én hiányosságom; de pont ez miatt nem kötött le. A cselekménye egyébként gördülékeny ettől függetlenül, a képek tiszták. Viszont a párbeszédekkel is néhol probléma van; nem igazán tudnám elkèpzelni egy ilyen korú szájából. Néhol viszont tényleg jó. Megvárom a végét, mert ettől függetlenül jó ìrásnak tűnik.
Nekem nagyon bejött! 🙂 Még a magyar nevek sem zavartak annyira. Tetszettek a leírások, és egyelőre a szereplők is szimpatikusak. Néhol van szóismétlés (álom), a címére én is kíváncsi vagyok, de gondolom a folytatásokból meg tudjuk majd, hogy miként is kell értelmezni. A címe nekem jobban tetszik, talán én átültetném külföldi viszonylatra az egészet.
Az álomból felriadós jelenetkezdés nagyon sokszor használt, sok ilyen könyvet olvastam, gyakran szeretik használni a szerzők, bevallom nekem is van ilyen írásom, de leszoktam róla. 🙂 Mivel tetszett a nyelvezete és érdekel a történet, ezért elnéztem ezt a bibit. Egyébként hajrá, mert tetszik!
Nem szeretnék úgy tűnni, mint aki éppen ezt a részletet hagyta ki, mert nem lenne rá okom, de — ugyan még pénteken olvastam — idő hiányában nem tudtam idáig véleményt írni. Viszont közben sokan megfogalmazták az én fenntartásaimat is. Csak néhány dolgot erősítek tehát most meg abból, amit mások írtak.
Egyfelől a részlet egy érdekes alapot mutatott. A — sokat vitatott — cím és a nyitó álomjelent alapján keveredni fog a mai magyar valóság és egy fantasy világ. Ez izgalmas lehet. (Habár az, ha egy szegény árva kislányról kiderül, hogy különleges képességekkel bír, amitől egy másik világban hős lehet, klisé, de a magyar viszonyok még így is érdekes pluszt adhatnak.)
Már máskor is mondtam, én szeretem a lírai szövegeket is. Persze van, ami túl sok. De attól is óvakodni kell, hogy az ember lecsupaszítsa a szöveget, ha amúgy szeret szép képekkel operálni. Hiszen egy-két különlegesebb szókapcsolat éppen egyéni hangot adhat a szövegnek.
Szerintem inkább az olyan tudományosabbnak tűnő kifejezések lógnak ki, mint a „búvóhelyének vélt vagy valós biztonságát”. Van olyan helyzet, ahol nem eldönthető, hogy valami vélt vagy valós, de ez nem egy ilyen szépirodalmi alkotás. Tény, hogy a szereplő biztonságosnak hiszi (reméli), a szerző pedig már tudja, hogy nem fog beválni. De akkor is kizökkent az ebben a közegben nagyon idegen kifejezés.
Egyébként én is azt gondolom, hogy biztató, de sok javítást igénylő a szöveg.
Ami nem stilisztika, de fontos, ezért megemlítem, az Szabina bemutatása. Sok bekezdésen keresztül leírod, hogy ő milyen jellem. Más is mondta, de tényleg attól válna igazán élővé, élvezetessé a szöveg, ha a bemutatás nagy részét inkább az események közé beillesztenéd. Jobb a jellemet a szereplő viselkedésével illusztrálni, nem egy statikus helyzetben elmesélni. Attól érzem közel magamhoz a karaktert, ha látom, nem attól, ha minden információt elolvasok róla.
A három lány közös jelenete, hullámzó barátsága szerintem is pontos kép volt — annak ellenére, hogy furcsa ilyet látni.
Köszönöm!
Már egy középiskolai koedukált kollégiumban is pofonegyszerű megoldani, hogy a két nem ne keveredjen. Ilyen korban egyik nevelő sem arra akar kelni az éjszaka kellős közepén, hogy belőtt, vagy berúgott kamaszok orgiáznak valamelyik szobában, hogy aztán meg intézzék az abortuszt. Tudom, ez erős példa, annak is szántam. Nem minden kamasz züllött, de egyik behúzza a másikat a hülyeségbe, ha hagyja (és tartozni akar valahová).
Nem is szólva egy árvaház – khm, gyermekváros – viszonyairól… Emiatt kissé valóságtól elrugaszkodottnak találtam a kezdést, és nem jó értelemben.
Az álommal való nyitásról a 2002-es Ők című film ugrott be.
Mellesleg nem csak az van árvaházban, akinek nincsenek szülei. Némelyeket a gyermekvédelmisek emelnek ki otthonról, nem is beszélve azokról, akikről tudatosan lemondanak.
Ami a címet illeti, van egy kis WoWos áthallás…
http://en.wikipedia.org/wiki/Scholomance
http://www.wowwiki.com/Scholomance
Jobban mondva a WoW is a folklórból szedte.
Nekem nem igazán tetszett, végig se olvastam :(. Ami számomra zavaró volt, az a fogalmazás. Egyszer nagyon szép, költői akar lenni, amit én inkább túlzásnak éreztem, kicsit értelmetlennek, máskor pedig szlenges, „tinis”, „menő”. A téma se vonz nagyon.
Ami viszont érdekelne, hogy miért angol álnéven írsz, és a cím miért nem magyar? Furcsának találtam, mert a név és a cím alapján teljesen másra számítottam, nem egy Magyarországon játszódó regényre. Ez egy kicsit, hát… unszimpatikusnak a számomra (tudom, tudom, de ez van), nem igazán tudom hova tenni :/
Kellemes a stílusod! Az első jelenet nekem picit klisés volt, de attól még lehet egy fontos és szükséges jelenet, amiről később még lesz szó. A végén a három lány beszélgetése nekem túl hosszú volt, annak ellenére, hogy hitelesnek éreztem és jók voltak a poénok. Bevallom, nem az én világom az írásod, de az legyen az én bajom. 😛 Egyébként ügyes, és a szereplők, a történet, a függő vég is tetszett.