Johhny Silver: Csatornapatkányok (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

A merénylet

– Hamarosan valami rossz fog történni, meglásd! – szólalt meg a függöny sarkánál leselkedő kertész.

Az Égi Hajó vaskos fehér gőzfelhőt eregetett maga mögé, ahogy átúszott a házak fölött. A St.Cyr ikertornyai fölött éles fordulóba kezdett, majd lassított a felhőtlen eget uraló Hold fénylő tányérja előtt. Az oldalgondolák elfordultak, a vízszintes helyzetbe kerülő légcsavarokkal a láthatatlan kormányos játszi könnyedséggel tartotta egy helyben a harci gépezetet. A ködkürt öblös hangja korbácsként hasított bele az éjszaka csendjébe, mintha a kapitány szándékosan akarná felhívni magára a figyelmet.

Hens Jensen csak résnyire húzta el a függönyt, hogy végigmérhesse a vasszörnyet. A hajótestet borító burkolat ránézésre megvolt két hüvelyk acél, amit látszólag szegecsek nélkül illesztettek össze a mérnökök. A fedélzet még a középvonalban sem érte el a húsz láb szélességet, az első ütegsor után pedig kecses ívben szaladt össze egy fenyegetően tarajos vágóorrba. A három árbóc messze felemelkedett az ablakokkal telezsúfolt félköríves híd fölé. Vitorlát nem lehetett látni, minden bizonnyal a doboz formájú vitorlarudakban lapulhattak felcsévélve. A tatot rézszínű csillogással uralta a kormányszerkezetbe épített ikerlégcsavar. A fedélzet kihaltnak tűnt, az üres zászlórúd és az azonosító feliratok hiánya azonban mégis egyértelmű fenyegetést sugallt.

Az inas még egy pillantást vetett a házak fölött várakozó hajóra.

– Felesleges huhogni, öreg! Semmi nem fog történni – mondta, azzal leengedte a súlyos bársonyt.

– Utoljára akkor járt itt, amikor a Parlament megfosztotta a tróntól a királyt, az meg kénytelen volt elmenekülni a bakó elől – folytatta az idősebb férfi, anélkül, hogy a másikra nézett volna. – A bolond lordok az hitték, megváltják a világot, ha elűzik maguk felül a koronát, és maguk kormányoznak. Hát mond meg nekem, jobb lett? Egy frászt! Vitatkoznak vég nélkül, meg bajt hoznak ránk, szegényekre. Ostoba fajankó egytől egyig!

– Nincs elég bajod, öreg? – csóválta meg a fejét Hens, ám a másik csak legyintett. – Valaki meghallja, miket beszélsz, azután még az utcába sem teheted be többet a lábad!

– Te engem ne csitítgass! Én már akkor rohadt krumplival  dobáltam a képviselőket, amikor te még csak anyád körül totyogtál. Ki is verték cserébe a két fogamat a rendőrök!

Az inas elmosolyodott.

– Múltkor még arról volt szó, hogy azokat egy gárdista verte ki puskatussal, amikor egymagad próbáltad elfoglalni azt a gyilkos üteget a domb tetején.

– Megint összekeversz valamit! – bújt ki a függöny mögül a kertész. – Az a gárdista egy másik történet.

– Majd máskor elmondod, öreg! Későre jár, úgyhogy mindketten jobban járunk, ha elindulsz végre haza. Még betoppan érted az asszony, aztán az urak előtt veri el rajtad a port!

A idősebb férfi sértődötten ráncolta a homlokát, ám mielőtt valami csípőset válaszolhatott volna, gőzkürt harsant az utcán. Hens arcáról eltűnt a mosoly.

– Tűnj el, öreg! Ne kelljen még egyszer mondanom!

A kertész a kis asztalra tette a színházi távcsövet,  leakasztotta a kabátját az akasztóról, és búcsú nélkül kilépett az ajtón. Hens a jelzőtáblára nézett, ahol egy pillanattal később a megszólalt a „Bejárat” feliratú csengő. Belenézett a tükörbe, majd biccentett magának. Eljött az idő. Elhelyezkedett az ajtó mellett az árnyékban, ahonnan rálátott a nyikorogva kitáruló kapura.

A kürt újra felbőgött, amikor Wiestfield márki gőzautója begördült a Vörös Mars Klub udvarára. A kovácsoltvas kapu tövébe felállított őrbódé előtt várakozó őrmester feszes vigyázzban merevedett egy pillanatra. A géppuskafészekből két acélsisakos gárdista a követte a tekintetével az aranydíszítéses jármű útját. A kazán mellett kormos arcú gyerek kapaszkodott, vastag talpú csizmájával támasztotta a félig nyitott ajtót. A vörösen izzó széndarabok közül szikra pattant ki, aztán szisszenve kihunyt nyári zápor áztatta köveken.

Hens komótosan előbicegett a benyílóból. A gázlámpa fényében olajosan csillant a rövidre vágott fekete haja. Világos bőre megfeszült magas járomcsontján, orrát kissé felhúzta, vékony bajusza pedig idegesen megbillent. Gyors mozdulattal megigazította a mellkasán feszülő libériáját, eltüntetett egy láthatatlan porszemet a vakítóan fehér kesztyűről, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a csikorogva lassító járműről. Megvárta a fékkar ropogó kattogását, csak utána indult lefelé a lépcsőn.

Az egyenruhás sofőr mellett szürke árny mozdult. Mosdatlan izzadságszag tódult ki a kivágódó ajtón, amit egy farkasbundába öltözött férfi követett. Az autó megbillent a Wiestfield báró testőrének súlya alatt, majd kavics csikordult a vasalt csizma alatt. Engur közelebb lépett, és félrecsapta Hens kezét, amikor az inas a címeres ajtó felé nyúlt.

– Nem! – A torokhangú vakkantást tömény alkoholbűz kísérte.

Hens belebámult a fölé magasodó férfi lapos arcába, közben  a körmeit a tenyerébe mélyesztette. Engur vérben úszó szemmel, pislogás nélkül állta a kutató tekintetet, végül az inas engedett. A pillantása a rosszul borotvált tokára kúszott, ahol kétujjnyi seb fehérlett. Valaki egyszer közel jutott ahhoz, hogy megszabadítsa a világot a bűzlő férfitól, ám a penge nem hatolt elég mélyre. Engur nyakában lógó bőrszütyőről az a pletyka terjengett a Városban, hogy a támadója levágott ujjait tartja benne.

A testőr megrántotta a vállán átvetett szürke bundát, amit egy farkasfejet formázó ezüst kapocs fogott össze. Alatta egykor fehér ing virágmintás gallérja villant elő. A buggyos szárú, csizmába tűrt nadrág cári viseletnek tűnt, a fejmagasságba emelt revolver csöve viszont határozottan a birodalmi szabvány szerint készült acél volt.

Hens gerince mentés hideg borzongás futott végig, ahogy végignézett a hatszögletű csövön. Az imbolygó lámpafényben gonoszul csillogtak a forgótárban sorakozó golyók. Az inas megköszörülte a torkát, ismét megigazította a kézelőjét, majd sarkon fordult. Merev léptekkel felfelé indult a lépcsősoron. Nem nézett hátra, csak amikor felért a súlyos pántokon nyugvó tölgyfa ajtóig. Kezét a kilincsre tette, azonban nem nyomta le, hanem szemöldökét felhúzta, úgy nézett vissza a fegyveresre.

Wiestfield márki testőre a derékszíjába tűzte a revolvert, majd egy bőrszíjra erősített ismétlőpuskát húzott elő a bunda alól. A fényesre kopott tus szinte eltűnt a férfi hatalmas kezében. Engur két lépést tett a bejárat felé, közben látványos mozdulattal csőre töltött. Kihajtotta az ikerlencséket, és a távcsövön keresztül végigpásztázta a környező épületeket. Ráérősen emelte tovább a puskát az egyik irányból a másikba, néha pedig váratlanul visszatért egy-egy ponthoz annak ellenére, hogy az ablakok többsége sötét volt, csupán néhány helyről szűrődött ki keskeny fénysugár a spaletták között.

Eltelt egy hosszú perc, Engur azonban továbbra sem mozdult a lépcső aljából. A gőzkocsi motorja még járt, a fűtő sem szállt le hátulról. Hens a fogait csikorgatta, közben az izzadó tenyerét gyors mozdulattal a nadrágjába törölte. Előbb a fegyveresre, majd oldalajtó felé nézett, végül a helyén maradt. Nem sürgethette a vendéget azzal, hogy kinyitja a bejáratot, hiszen azzal csak magára hívta volna fel a figyelmet. Nagy levegőt vett, és lassan kiengedte.

Valahol a távolban légvédelmi sziréna visított fel, amihez másodperceken belül tucatnyi hang csatlakozott. A magasban csillagként villódzó magnéziumláng izzott fel, mire reflektorok kezdték kutatni az eget. A cikázó fénykörök hosszú kötélen ringatózó légvédelmi ballonok árnyait festették a lassan mozgó hasas felhőkre. Némelyik alján láthatatlan kosárban, vaskos ruharétegekbe bugyolált önkéntes fagyoskodott, ám a többségük csak az éjszaka a Város fölé lopakodó léphajókat próbálta valamennyire akadályozni a mozgásban. A folyó túlsó partjáról tompa dörrenés hallatszott, majd vörös lángnyelv emelkedett a magasba. A felugató ütegek egymást keresztező sorozatai a gázgyár fölött keresték a sötétben bujkáló támadót. A robbanást újabbak követték, a felhők mögül pedig gyorsan mozgó árnyak zúdultak alá, hogy a következő pillanatban szétrebbenjenek a légvédelem tüze elől.

A folyó irányából motorzaj közeledett, mire az őrmester a bejárat felé nézett. Hens megrázta a fejét. Az altiszt rákiáltott az embereire, hogy az utcát figyeljék, aztán kezébe vette saját fegyverét, és leguggolt a homokzsákokból rakott mögé. A járókelők sietősre fogták a lépteiket, igyekeztek mielőbb eltűnni a nyílt utcáról. Legtöbben mereven előre szegezték a tekintetüket, amikor elhaladtak a lőállás előtt, egyetlen gyerek nézett a katonák felé, ám őt szülei elrángatták a kapu elől, amikor kérdezősködni kezdett. A szemközti bérház kapuja előtt konflis fékezett, a kocsis hangosan káromkodva sürgette az utasait. Szürke zsakettet viselő férfi lépett elő hajadonfőtt, hogy kezét nyújtsa a kiszálló kalapos nőnek, közben az eget kémlelte.

Három repülő zúgott el a Klub épülete felett, egyikük megbillegtette a szárnyát, majd meredek emelkedésbe fogott. A  kísérők tovább repültek a ballonokat kerülgető árnyak felé. A körbepásztázó reflektorok fénye mellett tűzijátékként robbanó gránátot világították meg az eget. A felhők közül előbukkanó háromfedeles bombázók körül fürge vadászgépek köröztek, a felizzó géppuskasorozatok pedig mind közelebb kerültek a támadókhoz. A találat nyomán tűz lobbant a magasban, majd egy bombázó nagy ívben zuhanni kezdett. A sápadt holdfényben is jól látszottak a fehér virágként nyíló ejtőernyők. A lángoló repülő sivító motorral átszáguldott a házak felett, a becsapódás hangját viszont elnyomta a felerősödő tüzérségi tűz.

Az inas a testőrre sandított. A távcső lencséjén megcsillant a telihold ezüstös fénye, ezért ő is arra felé nézett. Az Égi Hajó még állt a város fölött, de a kéményekből már sűrű füst gomolygott. A hatalmas propellerek egy helyben tartották a repülő erődöt, aminek a fedélzetén reflektorok gyúltak egymás után. A keresőfények lefelé és oldalra pásztáztak, messze elkerülték a város felett dúló harc helyszínét.

Az első géppuskasorozat hátulról érte a hajót, a híd mellett szikraeső lobbant. Magányos támadó átrepült a szórványos válaszlövések között, majd pörögve tért ki a fedélzeten felcsapó láng elől. A következő sorozattal az orr-részből kiálló tömpe szárnyat támadta. Az Égi Hajó oldalán tűzrózsák nyíltak, a levegő pedig megtelt világító lövedékek hosszú sorozataival.

Engur leeresztette a fegyverét.

– L’mpa! – csattant a parancs.

Henset lekötötte az egyenlőtlen csata. A háztömbnyi méretű páncélos hajó és a cikázó vadászrepülő harca, a fedélzeten gyúló tüzekből ítélve, a támadó fél javára állt.

– Lám-pa! – ismételte a közelebb lépő fegyveres, ezúttal érthetőbben.

Az inas elfintorodott a mosdatlan szagtól, majd szó nélkül elfordult Kinyitotta az oldalajtót, de nem lépett be, csak kitapogatta a fali kapcsolótáblán a szabályzókart, és fordított rajt egyet. A udvar bejárat felőli része sötétbe borult, mivel a magas kerítésen kívül álló gázlámpák fénye csak a gárdisták állásáig világított el. Az autó már csak egy bizonytalan folt volt a lépcső aljában, csupán a félig nyitott kazánajtón kiszivárgó vörös fényből lehetett biztosan tudni, hogy hol áll. Engur kiköpött, ahogy a kocsi felé indult.

Hens a kapcsolótábla alatt lógó kabátból egy rövid csövű revolvert húzott elő, aztán kezét a háta mögé rejtette. A kaput védő katonák felé nézett, akik tátott szájjal bámulták az eget, ezért felnézett ő is. A lángoló vadászgép pörögve zuhant lefelé, ám nem látszott ejtőernyő a holdfényben. A becsapódást követően az Égi Hajó fedélzetén kihunytak a keresőfények, a fedélzetet emésztő tűz egy utolsó lobbot vetett. A kémények szikrát szórtak a csillagok közé, ahogy felpörögtek a rotorok. A páncélos gépezet lassú fordulóba kezdett, a hosszúkás testből egyre kevesebb látszott.

Az inast a lépcső aljából hallatszó káromkodás térítette magához. A fiatal férfi a testőr után nézett. Csak egy árnyékot látott a gőzkocsi sziluettje mellett. A bicegés álcáját lerázta magáról, ahogy nekilódult a lépcsőnek, és közben célra emelte a revolvert. Három lépés választotta el Engurtól, aki mozdulatlanná dermedt a kakas kattanására.

– Sokkal rosszabbat érdemelnél! – mondta Hens, az ujja pedig éppen a ravaszra feszült, amikor elsodorta a robbanás ereje.

Az idő lelassulni látszott arra a néhány szívdobbanásnyi időre, amit a levegőben töltött. Előbb tágra nyílt szemmel bámult bele a környéket bevilágító éles fénybe, aztán megpróbálta maga elé emelni a kezét, amikor homok és véres húscafatok jelentek meg körülötte. A kéz nem engedelmeskedett, ahogy a fejét sem tudta elfordítani. Bénult testtel, ám annál tisztább tudattal élte meg az abszurd képet, ahogy a megsemmisülő lőállásból elröppenő géppuska az utca túloldalán ellenállás nélkül átszakította a bérkocsit vontató ló oldalát. Véres kígyóként tekergő belsőségek fröccsentek szét a ház falán, az állat pedig egyetlen hang nélkül összerogyott. A légnyomás a házhoz felvezető lépcsősorhoz vágta a fogatot, a megremegő épületből alázúduló cserép, tégla és üvegzuhatag pedig maga alá temette a kocsist és a párt egyaránt.

Hens bordái megreccsentek, ahogy a fal tövébe zuhant, a világ pedig egy hosszú pillanatig elfeketedett körülötte. Levegőért kapkodva tért ismét észhez, ám a körülötte terjengő füsttől köhögni kezdett. Attól tartott, hogy ha ismét elájul, megfullad, ezért a fogát összeszorítva ülő helyzetbe tornászta magát, ám cseppet sem lett jobb a helyzete. A füle élesen sípolt, az oldala szűrt, a tarkója pedig folyamatosan lüktetett, a szeme előtt színes karikák kergetőztek. Óvatosan tátogott párat, majd egyik oldalról a másikra billentette a fejét. Vér kezdett szivárogni a bal füléből, de a sípolás enyhülni kezdett. Zsebkendőt kotort elő, a szája elé kötötte, közben óvatosan megtapogatta a kupáját, ahol egy jókora dudort sikerült kitapintania. Az ujjai nem lettek véresek, ettől kissé nyugodtabban mérte fel maga körül a helyzetet.

A por forró örvényként rohant keresztül a klub udvarán, hosszú pillanatokra elfedve a mindenfelé heverő testeket. Az őrbódé maradékát emésztő tűz hosszú árnyékokat vetett a komor épületre. A kettétört ősi tölgy koronája beszakította a tetőt, a vaskos ágai tucatnyi ablakot törtek be. A sötét bársonyfüggönyökön parázs izzott, füst kígyózott kifelé az épületből. A zsanérokon lógó bejárati ajtó mögül kiáltozás és lábdobogás hallatszott ki.

A férfi nyögve ellökte magát a faltól, és négykézláb araszolni kezdett a hangok felé. A leszakadt ajtón keresztül látta, ahogy két férfi egy harmadikat támogatott át az előtéren a dohányzó felé. A ruhájukból ítélve vendégek voltak mindannyian. Az előtér egyik sarkában aztán megpillantotta az első ismerős arcot. Az iszákos komornyik feje valószínűtlen szögben kitekeredett, mégsem tudta sajnálni az elvesztését. A főpincér még élt, az emeleti fordulóban a korlátnak dőlt, az arcát a homloksebéből szivárgó vér borította. Két kézzel  hadonászott, azonban senki nem nézett felé. Lerúgott maga mellől egy vázát, ami ezernyi szilánkra robbant a mozaiklapon mégsem nézett felé senki.

Hens a lassan megfordult, majd araszolni kezdett az egykori díszudvar felé. Óvatosan kikerült egy parázsló függönyt, arrébb tolt zubbonyos kart, aztán megbillent, és legurult az utolsó két fokon. Fájdalmasan felnyögött, ahogy egy fémdarab nyomódott az oldalába. Ismét felküzdötte magát, aztán magához húzta a földön heverő a puskát. A távcső lencséiből csak a meggörbült foglalat maradt, a závár pedig mozdíthatatlanul beszorult. A keze ügyébe tette a használhatatlan fegyvert, azután nekifeszült, és a szürke bundába kapaszkodva átfordította a hason fekvő testőrt.

Engurt szinte csak a ruha maradványaiból lehetett felismerni. A bal szeme alá csillogó szélű fémdarab ékelődött, a lefittyedj ajkak közül dohánytól megsárgult fogak villantak elő. A jobb füle helyén fél tenyérnyi vérző lyuk tátongott, amiből sötét vér szivárgott. Jensen elvette a halott revolverét. Egyik kézzel a testőr fejének támasztotta a fegyvert, a másikkal a sebesült torkán próbálta kitapintani a pulzust. A kutató ujjai tépett szélű sebet tapintottak ki a megperzselődött ing alatt. Az ujját a ravaszra tette, ám végül mégsem húzta meg. Sietve végigtapogatta a zsebeket, zsebre vágta a lőszereket és a pénzt, majd a hullára támaszkodva felállt.

A márki kocsiját szökőkút romjai között pillantotta meg. Az orrészre dőlt fejetlen szobor égnek meredő karjai aló sistergő gőz tört elő. A levegőben forgó kerék torokkaparó füsttel égett. Az inas görnyedten indult az autó felé a fehér kavicsos udvaron. Jobb lábbal kilépett, a balt maga után húzta. Menet közben kipattintotta, és átpörgette a tárat. A szerkezet akadás nélkül fordult körbe.

Hens megtorpant a rózsaágyásban heverő test láttán. Előbb helyére csattantotta a lőszereket, felhúzta a kakast, csak azután markolta meg a vaskos bőrkabát vállát. A sofőr leforrázott arcába mélyen belenyomódott az autós szemüveg fém kerete, ami alól élettelen szemet meredtek az égnek.

Az inas körbenézett. A kerítésbe egy tépett ruhájú alak kapaszkodott. Fedetlen fején megperzselődött hajszálak meredtek az égnek. Rémülten nézte a vizelettől átázott nadrágját, aztán lerogyott a kövezetre és zokogni kezdett. A túloldalon a felborult bérkocsi roncsa alól a zsakettes férfi vigyázva kiemelte a nő ernyedt testét, majd lefektette a lépcsőre. A segítségkiáltása beleveszett a félig eltemetett kocsis fájdalmasan ordítása. Az emeleti ablakot üvegszilánkos keretéből egy asszony bámult ki az utcára, aztán feltűnt mögötte egy férfi, aki nagyot taszított rajta. A nő röviden felsikított, aztán a feje érett dinnyeként loccsant szét a törmeléken.

Hens elfordult. Előbb megkerülte az autót, bemászott a sofőrülésbe, aztán odébb tolta a fekete selyemfüggönyt az ablakból, és benézett az utastérbe. Egy pillanatig mereven bámult, aztán nagyot csapott a kocsi tetejére. A vörös bársonnyal bélelt fülke üres volt.

*