Joe Miller: A széttört idő legendája – 1. részlet

ELŐHANG

 London, 2011. június 7.

 Steven Smith sietősen vágott át a Trafalgar téren a Charing Cross metrómegállója felé, miközben azon gondolkodott, miért verte meg őt a Jóisten két átok-rossz gyerekkel.

            Egyik kezében aktatáskáját szorongatta, a másikban elmaradhatatlan fekete esernyőjét lóbálta, bár a reggeli időjárás jelentés nem jósolt esőt aznapra. Steven azonban már rég nem hitt a csinos bemondónőknek, akik napok óta folyamatosan azt bizonygatták, csapadékmentes, napos idő várható, és kétértelmű piktogramokra mutogattak pálcáikkal. Ízig-vérig angol volt, egy angolnak pedig eszébe nem jutott volna az utcára merészkedni esernyő nélkül, még akkor sem, ha csak pár sarkot kellett megtennie. Az villant az agyába, hogy az eső éppúgy kiszámíthatatlan, mint ötéves ikreinek viselkedése és feleségének erre adott reakciói.

            Az esernyő végének rézvasalata nagyokat koppant a tér díszkövein, ahogy nyurga lábainak öles lépteire az ütemet verte. Elszáguldott a Nelson-emlékmű több mint ötven méter magas, karcsú oszlopa mellett, ügyet sem vetve a Trafalgari Győző kőszobrára, a négy bronzoroszlánra, a galambokra és a fényképezőgépeiket kattogtató turistákra, akik a korai óra ellenére sáskamód lepték el környéket. Mire a tér déli bejáratához ért, elővigyázatossága beigazolódott: az eső apró cseppekben szemerkélni kezdett. „Így nyerjen a lovam az Epsomi Derbyn” – morogta, miközben felnyitotta ernyőjét, amely alatt egy háromtagú társaság is kényelmesen elfért volna.

            Gondolatai az esőről ismét a reggeli perpatvarra terelődtek. Már morózus hangulatban ült a reggelizőasztalhoz, ugyanis a kedd az osztályos értekezletek napja volt a Benseman & Co.-nál, a tisztítószereket gyártó és forgalmazó nagyvállalatnál, ahol számviteli vezetőként dolgozott immáron hatodik éve. A kereskedelemért felelős alelnök mindig úgy tett, mintha a profitcsökkenésről legalábbis kizárólag ő tehetne. Hiába magyarázta, csak tényadatokkal dolgozik, a forgalom visszaesésének okait másutt kellene keresni, nem feltétlenül nála. A közelgő délelőtti értekezlet víziója elmélyítette homlokán a barázdákat, de tettetett nyugalommal figyelte a szeme sarkából az asztal körül kergetőző ikreket.

            Már az utolsó falat zabpehelynél tartott, amikor Bobby – testvére elől rohanva – meglökte kanalat tartó kezét, annak tartalma pedig végigzúdult piros csíkos nyakkendőjén, és hófehér ingén. Tisztán látszott, a foltokat eltüntetni csupán egy vizes kendővel nemigen lehet, így kénytelen volt átöltözni. A nappaliba visszatérve ijedten állapította meg, hogy a nagy gonddal rendszerezett és katalogizált CD-gyűjteménye szanaszét hever a padlón a hifi-állvány körül, miközben Billy és Bobby nagy gonddal igyekeznek a lemezeket a műanyag tokokba préselni.

–        Mi történt itt?! – ripakodott a feleségére Steven. – Öt percre teszem ki a lábam, te meg forgószelet engedsz a lakásba?

–        Kérlek, ne akadályozd a gyerekek kreativitásának fejlődését! – csitította férjét Rose Smith.

–        Kreativitás?! Hol itt a kreativitás?!

–        Előveszik a korongokat, majd visszarakják őket a tokjaikba – magyarázta türelmesen az asszony.

–        De nem ugyanabba, amelyikben voltak!

–        Persze, hogy nem! Olvasni még nem tudnak.

–        Ez a gyűjtemény stúdiónként, előadónként és műfajonként volt csoportosítva! Tudod, mekkora munka lesz ezt ismét elvégezni?

–        Majd este megcsinálod, drágám! – mosolygott Rose.

–        Miért engedted nekik, könyörgöm? Miért?

–        Csak játszanak…

–        Talán nincs elég játékuk? – tajtékzott Steven.

–        Ez sokkal inkább az életre neveli őket. Higgy nekem, Steve! Nem fogsz elkésni?

            Steven tudta, ez azt jelenti a férfiak nyelvére fordítva: „Vitának vége! Azonnal indulj, különben elkésel!”. Dörmögve kapta fel aktatáskáját, esernyőjét, és viharzott volna ki az ajtón. Már a kilincset markolta, amikor kissé megenyhülten visszafordult, gyors csókot lehelve felesége ajkára meg a két kisfiú feje búbjára. Lemondó pillantással mérte fel CD-gyűjteményének romjait, de gondolatai már a délelőtti értekezlet körül forogtak.

            A szemerkélő eső időközben enyhe záporra váltott, a cseppek konok kopogása az ernyő szövetén tovább fokozta rosszkedvét. Piros, emeletes busz fordult a tér elé, népes gyereksereg tódult ki az utastérből. Az általános iskolások fittyet hányva tanáraik figyelmeztetésére és a nyári zivatarra, zsibongva kergetőztek, hajkurászták a hirtelen jött esőtől kissé zavarodott galambokat. A munkába siető járókelők riadtan kerülgették a nebulókat, madárcsapatok szöktek a magasba. A Nelson-emlékmű oroszlánjai bronzba fagyott tekintettel figyelték a mindennapos életképet, mozdulatlan, ősi tanúi voltak a jelen mozdulatainak.

            Steven mobilja megszólalt zakója belső zsebében. Bosszúsan megállt, táskáját óvatosan a nedves kőre helyezte – mintha ettől kevésbé piszkolódna be –, jobb kezével a készülék után kotorászott. Miközben lenyomta a hívást fogadó zöld gombot, tekintete végigsiklott a tér teljes északi oldalát elfoglaló, korinthoszi oszlopokkal díszített National Gallery fenséges épülettömbjén. A telefont a füléhez emelte, majd hirtelen megmerevedett.

            Az idő megállt a Trafalgar téren.

A galambok szárnyai széttárultak, röptük megdermedt. Az esőcseppek nem hulltak alá, csillámló apró kristályszemekként maradtak egyhelyben, gyöngyfüggönyt képezve a palaszürke égbolt alatt. Férfiak, nők, gyerekek mozgása tört meg, felemelt karok, futásban lévő lábak, merev derekak feszültek az élettelenbe. A National Gallery előtti szökőkút tengeri bálnákat, kígyókat ábrázoló vízköpőiből spriccelő vízsugarak groteszkül meghajló jégcsapokká változtak. A tér körüli forgalmat mintha az aszfalthoz szegezték volna. A turisták szeméhez fagytak a fényképezőgépek, színes és fekete esernyők kupolái borultak fiatalok és idősek fölé, akik – mint a kirakatok próbababái – tág szemekkel meredtek a végtelenbe. Ember és állat szoborrá vált. Az alakok semmiben sem különböztek az emlékmű tetején kardjára támaszkodó Nelson admirális kőből kifaragott figurájától vagy a bronzoroszlánoktól. A környék panorámaképe úgy festett, mint egy igazán élethű fotó, amelyet épp akkor hívtak elő a sötétkamrában.

            Egy kívülálló szemlélő számára a csend lett volna a legfélelmetesebb. Nem olyan csend volt ez, mint amit a hegyekben érzékelünk, távol a nagyvárosok zajától. Abszolút csend nem létezik. Mindig hallunk valamit: apró rovarok parányi lábai által keltett halk zörejt, madárcsicsergést, az elektromos vezetékek szinte észrevehetetlen rezgéseit a falban, statikus zajokat, távoli beszédfoszlányokat, elhaló hangmorzsákat. Viszont a Trafalgar térre most földöntúli csend borult. Mintha az élet videofelvételét valaki megszakította volna a „pillanat állj” gomb megnyomásával.

            Steven Smith ebből mit sem észlelt. Részese volt az eseményeknek, illetve a teljes eseménytelenségnek.

Kívül rekedt az időn.

Ahogy mindenki más is azon a napon.

A földi világban.

*

 Első fejezet – A POÉTA, AZ ANTIKVÁRIUS ÉS A KÜLÖNLEGES ÜGYNÖK

 Párizs, 1463. január 5.

 A Châtelet tömlöcének falai fájdalmat izzadtak.

            A poéta a rozoga deszkaasztalnál ült, második órája körmölt szakadatlanul. A foglár, hosszas könyörgésére, pár ív lenrongyból készített papírt hozott neki lúdtollal és kis tégely, félig beszáradt tintát. Bár pergamenre jobb szeretett írni, a papír olcsóbb volt. Hálát adott a Teremtőnek, hogy egyáltalán ilyet is kaphatott.

            Az asztalon rézedényben fölismerhetetlen állagú zabkása száradt érintetlenül. Langyos víz egészítette ki silány ebédjét egy fakupában, ebből időnként kortyolgatott. A januári hideg átjárta megkínzott csontjait. A vallatás sebeinek sajgását észre sem vette, minden figyelmét a fogalmazás kötötte le. A börtöne vastag falán, elérhetetlen magasságban vágott pici, vasrácsos ablak alig eresztett át fényt, igencsak meresztenie kellett a szemét, hogy követni tudja a toll szántotta barázdákat a piszkosszürke lapokon.

            Szakadt harisnyába bújtatott lábait maga alá húzta, hosszú, őszülő haja csapzottan bukott magas homlokába. Számos deres tincse volt már, pedig csupán harminckét évet élt. Nyelvével néha megnedvesítette keskeny, cserepes ajkait, ahogy az árkus betűket formálta. Mivel gyertyát nem adtak neki – bárhogy is rimánkodott –, igyekeznie kellett. Odakint hamar sötétedett, ha lenyugszik a nap, a lyukon beszüremlő keskeny fénypászma is elenyészik.

            Halálra ítélték. Bármikor a bitófa alá vezethetik.

            Jobb kezénél két, strófákkal teleírt papír pöndörödött, most mégsem rímeket faragott. Fekete mentéjét összébb húzta magán, a posztó vajmi kevés melegséget adott. A cellában akkor is fogvacogtató hideg lett volna, ha nem tél van. A penészes, dohos terméskövek szinte megdermesztették a levegőt. Persze, az akasztásra ítélt zsigereit rekkenő hőségben is jeges markok szorítják össze.

            Ült már börtönben, nem is egyszer. Jobbára ártatlanul, de ezt csak a nagyon közeli barátai tudták, ők meg általában kerülték az igazságszolgáltatást. Az szóba sem jöhetett, hogy tanúskodjanak mellette. Akadtak pártfogói arisztokrata körökből, akik kedvelték költészetét és segítettek rajta. Most nem táplált hiú reményeket. Csak legyen ideje befejezni a levelet! Ez most mindennél fontosabb! Arról, hogy a címzetthez hogyan fogja eljuttatni, fogalma sem volt. Biztos lehetett benne, hogy a poroszlók minden sorát ötször olvasnák végig, ha az ő gondjaikra bízza a kézbesítést. Ezt végképp el kell kerülni! A levél tartalmát csak Margot olvashatja! De egyszerre csak egy lépést!

            Kitette a pontot a mondat végére és átsilabizálta az eddig leírtakat.

             Drága Margot!

             Te tudod a legjobban, milyen mérhetetlen szeretettel vagyok irántad. Sokat segítettél rajtam, enni adtál, ha nem volt pénzem, szállást, ha nem volt tető a fejem fölött. Én is kiálltam melletted, többször mentettelek már ki részeg csavargók éles pengéi közül.

            Nem kell írnom neked, hogy ártatlan vagyok, Te is tanúja voltál a csetepaténak, amit közös barátunk, Robin Dogis kezdeményezett. Nem akartam Ferrebouc magistert megsebesíteni, csupán elejét szerettem volna venni a vérontásnak. Nyolc évvel ezelőtt Philippe Sermoise atyát is önvédelemből szúrtam meg, az ő késének nyomát még mindig az alsó ajkamon viselem. Ha nincs az a derék borbély, el is véreztem volna.

            Azt is jól tudod, hogy 1456 karácsony éjjelén nem vettem részt a Navarre Kollégium kirablásában. Akkor Guy Tabarie mártott be, de nem kárhoztatom, mert a kínvallatás mindenkinek megoldja a nyelvét. A nyújtómesternek meg teljesen mindegy, mi az igaz vagy hamis. Aznap este kilenc körül verseletet írtam, és mivel téntám befagyott, gyertyám csonkig égett, ott aludtam el az asztalra borulva. Éppen Te ébresztettél hajnali háromkor egy kupa serrel.

            Nem mentegetőzöm, csúf életem súlyos terheit cipelem, bár sok kolonctól megszabadítottál. Most, a bitó előtt, utoljára remélem mézes szereteted!

            A fogadó fölötti szobában, ahonnan elhurcoltak, az ágy bal fölső lába alatti padlódeszka laza. Ha megtolod kicsit a fekhelyet, el tudod mozdítani. Az alanti üregben egy bőrtokot lelsz. Meg kell találnod a módját, hogy bejuttasd nekem ide, a tömlöcbe! Tudom, kíváncsiságod nem hagy nyugodni, így kibontod majd a csomagot. Kérlek, ne tedd el, amit abban találsz! Ha valaha szerettél egy kicsit, muszáj átadnod, mielőtt fölkötnek!

             A poéta homlokát ráncolva nézett föl a levélből. Ha valakiben, hát Margot-ban megbízhat. De csakugyan bizalommal lehet felé? Ha megpillantja, mit rejt a tok, nem tartja meg magának a tartalmát? Nem tehet egyebet, bíznia kell! Sokkal inkább Margot, mint akárki más! Tovább olvasott:

             Kegyelemben már nem reménykedem. Charles d’Orléans levette rólam a kezét, érthető, hogy miért. Kiváló költő ő, és nemes szívű herceg, sokat köszönhetek neki. Verseleteimben illő módon tisztelgek előtte. De még tőle sem kértem olyan nagy dolgot hányatott éveimben, mint most tőled, angyalom! A Teremtőre kérlek, segíts rajtam! Hozd el a tokot!

            Be kell fejeznem, mert lenyugszik a nap, alig látok. Még ki kell találnom, hogy kapod meg ezeket a sorokat. Mindannyiunk érdekében remélem, elér Hozzád!

            Forró csókjaimat küldöm, Drága Margot! Őrizz meg jó emlékezetedben, közös élményeinkre tekintettel pedig tedd, amire a Te kivénhedt, szoknyabolond, rossz életű barátod kér!

             A vékonydongájú rab kétrét hajtotta a lapot, és megcímezte a felzetet:

            KÖVÉR MARGOTNAK

            HATTYÚ UTCA

            KÉT PATTANTYÚS FOGADÓ

             Mikor végzett, letette a lúdtollat, aztán fölvett az asztalról egy darab kőkemény feketekenyeret. Becsomagolta az imént megírt levélbe. Nehézkesen fölállt, az így kapott gombóccal megcélozta a magas, pici ablakot. Tömlöce a Châtelet tornyának pincéjében volt, a beszüremlő hangokból tudta, a kicsiny, rácsos lyuk az utcára néz. Csak harmadik dobásával sikerült a csomagot áthajítania rajta.

            Leroskadt a padra. Vékony bőrből készült bocskora között hangyarajok szaladgálták körbe a nyirkos padlóra kétszer visszahullott kenyér szerteszét szóródott morzsáit.

            A fogságban töltött napok legkeservesebb órái következtek. Tétlen várakozás a sötétben, baljós gondolataival, a múlt kísérteteivel körülvéve.

            Magányosan.

            Reménykedve.

            Pöttyös Pierre sietősen vágott át a Châtelet előtti kicsiny téren. Jobb kezével összefogta vékony posztóból készült felöltőjét – a gombok már rég leszakadtak róla –, baljában egy döglött patkány szőrtelen, vastag farkát szorongatta.

Az elpusztult állatra egy sikátorban tett szert, ott hevert a sáros hólében, egy kapualj előtt. Szürkésfekete, ritkás szőrzete nedves csomókba állt össze, üveges gombszemei fénytelenül meredtek a semmibe. Pierre habozás nélkül ragadta föl a más számára talán undorító állattetemet. Majd Denis késével lemetszi a farkát! „Jó móka lesz!” – gondolta, míg zsákmányával a Châtelet-hez közeli fabodega félé iszkolt a jeges szélben.

A bódé régen őröknek nyújtott védelmet a mostoha időjárás elől, de később csupán fegyverraktárnak használták. Aztán a kardokat, kovás puskákat is elhordták valahová a porkolábok, a faházat azonban mégsem bontották le. Azóta az utcagyerekek kiváló találkozóhelyévé vált.

Amikor a bástya tömbje mellett elhaladt, csomagocska röpült a lábai elé. Pillanatra megállt, furcsállva nézegette a formátlan valamit. A döglött patkány farkát el nem engedte volna, inkább a jobbjával nyúlt a hóban heverő dolog után. Kabátjába úgy tépett a szél, mint valami fregatt vitorlájába. A felöltő szabaddá vált szárnyai kidagadtak, és utat engedtek a dermesztő hidegnek. Pöttyös Pierre fogai összekoccantak, ahogy megborzongott a bőrét pengeként hasogató, fagyos fuvallattól. Fölvette a kőhöz hasonlatos holmit, meglepődve látta, külső burka papír. Hogy megtudja, mit csomagoltak bele, patkányát is a földre kellett dobnia, bár még erre a rövidke időre sem vált meg tőle szívesen. Mikor kibontogatta a papírt, örömmel állapította meg, hogy feketekenyér lapul benne.

„Ki lehet az, aki kenyeret hajigál az utcára?” – morfondírozott magában. A lapot gombóccá gyűrve nadrágzsebébe süllyesztette, aztán nagyot harapott a kőkemény, számára mégis ínycsiklandozó étekbe.

Pöttyös Pierre – a maga kilenc évével – mindent tudott Párizs utcáiról. Tudta, hol számíthat egy kis alamizsnára, tudta, melyik házak ablakaiból hajítanak ki még valami ehetőt, de legfőképp azt tudta, hogyan maradhat életben szülők, védelmezők, patrónusok nélkül. Sehogy! Ezért csatlakozott ily fiatalon a Kagylósok bandájához.

Anyja meghalt születésekor, apját egy kocsmai verekedésben veszítette el. A nagybátyja vette magához, tanította meg az utca fortélyaira. Amikor azonban Ragyás Louis kést rántott, hogy fegyveres rablásra, és hozzá hasonlatos kisgyerekek megfenyítésére bírja, meglépett a düledező, ócska patkányfészekből, amit a bácsi nemes egyszerűséggel csak „csodás lakunk”-nak nevezett. Ha akkor nem találkozik Vaskos Denissel, talán már nem is élne.

A Kagylósok gondoskodtak róla, nem vártak el tőle semmit, de hálásan fogadták, ha Pierre mégis hozzáadott valamit a közöshöz. A fegyveres útonállás ugyan nem állt távol a Kagylósok bandájától sem, ő mégis jól érezte magát közöttük. Patrónusával, a tizenöt éves Denis-vel jó barátokká váltak, sok csínytevés, meglovasított erszény, ékszer fűződött már kettejük nevéhez.

Pierre patkányával és friss szerzeményével – amelynek felét már elpusztította – lassacskán a fabodegához ért. Mielőtt a szúrágta ajtó elé lépett volna, halkan huhogott. Nem késett a válasz: megnyugodva hallotta meg Vaskos Denis harákolását, amit legnagyobb jóindulattal sem lehetett bagolyhangnak tulajdonítani. A kisfiú belökte az ajtót, eldobta a patkányt, a megmaradt darab kenyeret barátja kezébe nyomta. Hidegtől elgémberedett, megkékült ujjait szája elé emelte, próbált életet lehelni beléjük. A bódéban se volt melegebb, mint odakint, de legalább a jeges széltől nem kellett tovább szenvednie.

– Ezt meg ho’ szerezted? – harapott jóízűen Vaskos Denis a kenyérbe. Sápadt rókaarcát gyér, szőke hajpamacsok keretezték, csontsovány testén lötyögtek a ronggyá koptatott göncök. Gúnyneve – nem véletlenül – szöges ellentétben állt termetével. Még növésben lehetett, de már így is elérte a száznyolcvan centis magasságot. Kóró termetéhez piszkafa végtagok társultak, hegyes könyökei és térdei csaknem átszúrták ruhái mocskos vásznát.

– A patkányt vagy a kenyeret? – kérdezte vigyorogva Pöttyös Pierre. Barna szemei pajkosan csillogtak szeplővel sűrűn meghintett, hidegtől pirosra csípett orcája fölött. A „Pöttyös” gúnynevet Denis adományozta a fiúnak, amikor Pierre pulykatojás héjához hasonlatos bőrét először alaposabban szemrevételezte.

– A kenyeret. Miér’, mit gondo’tá’? Meghótt patkányokka’ teli vannak a város sikátorai. Ha enyhíbb az idő, a mego’vadt hó a pincékbe szivárog, onnan meg csapatostu’ menekülnek ezek a dögök. – Barátja lenyelte az utolsó falatot, aztán kézelőjébe törölte száját.

– A Châtelet előtt pottyant elém. Papírba volt csomagolva. A felét már megettem idefelé jövet – húzta el száját bocsánatkérőn a kisfiú.

– A papírt e’dobtad?

– Asszem, nem. – Pierre belekotort nadrágzsebébe, amelyen méretes lyuk tátongott. Csoda, hogy a galacsin addig nem hullott ki belőle. Kihajtogatta az összegyűrt papírdarabot. Most vette csak észre az írást rajta. – Valami levél lehet.

– E’o’vastad?

– Nem tudok olvasni – vonta meg vállát Pierre. Denis elvette tőle a lapot, silabizálni kezdte.

– Há’, én se nagyon…

– Mi áll benne? – érdeklődött a fiú.

Vaskos Denis egészen közel emelte szeméhez az írást.

–          Helyenkínt vizes lett, oszt’ elmosódott rajta a ténta.

–          Azért valamit csak ki tudsz venni belőle – reménykedett Pierre.

–          Ezt egy rab írhatta. Ott sínylődik a tömlöcbe’. Fö’ fogják aggatni.

–          Akkor biztosan az ablakon keresztül hajította ki – találgatott a fiú.

Denis megfordította a papírdarabot.

–          Nem tudom, ki az a Kövé’ Margot, de a Hattyú ucca fogadóját ismerem. Oda szó’ ez a levé’.

–          Vigyük el neki – ajánlkozott Pierre.

Vaskos Denis fölemelte a kezét.

–          Ácsi! Itt az áll – fordította meg ismét a lapot –, hogy valami kincs lapu’ a Két Pattantyús egyik szobájába’. Tán megszerezhetnénk!

–          Kincs? – kerekedett ki a fiú szeme. – Az áll az írásban?

–          Há’, nem így, szó szerint… De valami tokot emleget. Abban meg csak valami kincs lehet.

–          Tényleg? – ámult el a gyerek.

–          A gazdájának már úgyse’ kell. Az akasztófán himbálózva mi hasznát vehetné?

–          De okos vagy te, Denis!

–          Persze, kölyök! Ezé’ vagyunk még életbe’!

–          Azt nem tudod, ki írta a levelet?

–          Nem. Nem írta alá. – Denis szeretettel átkarolta Pierre vállát. – Nézzük meg ezt a kincset! Hátha futtya belőle egy kiadós vacsorára meg kupa serre. – A papírt a zsebébe gyűrte és az ajtó felé terelte a fiút.

–          Ugye, nem felejtetted el, hogy osztozkodnunk kell majd a többiekkel?! – figyelmeztette Pierre.

Vaskos Denis a kisfiú izgalomtól csillogó szemébe nézett.

–          Tudod, Pierre, ez az, amit szeretek benned! Hogy van szíved, oszt’ becsületes is vagy! Na, eriggyünk Pöttyöske!

A döglött patkányról már tudomást sem vettek.

A poéta végigheveredett a tömlöc sarkába hajított szalmazsákon. Kísérletet sem tett, hogy elaludjon, gondolatai nem hagyták pihenni. Óriási katasztrófa lesz, ha a tok idegen kezekbe kerül! Vajon megkapja Margot a levelét? A kocsmárosné nem teszi el, s tartja meg magának, amit a tokban talál? Abban biztos volt, hogy az asszony ki fogja bontani a dobozkát, mert a kíváncsisága legyűri majd akaraterejét és jólneveltségét. „Nem is biztos, hogy van, amit a kíváncsiságnak le kell majd gyűrnie” – mosolyodott el magában. Aztán ismét elkomorodott. „De mi lesz azután?”

Véget nem érő merengéséből a tömlöcajtó reccsenése riasztotta föl. A zár elfordult, a súlyos tölgyfa vasalata megcsikordult a nyirkos köveken. Két porkoláb lépett a cellába, kezükben fáklyát szorongattak. Díszes talárba öltözött úr követte őket.

–          Állj föl! – parancsolt a fogolyra az egyik börtönőr.

A poéta nehézkesen fölhúzta megfáradt és megkínzott porhüvelyét a derékaljról. „Éjszaka nincs kivégzés” – futott át az agyán. Nem tudta mire vélni a kései látogatást.

– Abélard Fouchet vagyok – mutatkozott be a férfi a pazar viseletben.

A poétának nem mondott semmit a név. Kutatott az emlékezetében, de szinte biztos volt benne, hogy még sosem látta ezt az alakot. Fouchet leolvasta a fogoly arcáról a tanácstalanságot.

– A városi bíróság ítélőtáblájától jöttem.

A poéta kivárt. „Mégiscsak akasztani visznek” – rémült meg. Minden hiába volt! A tokot már nem szerezheti vissza!

– A királyi ítélőszék önt akasztófára küldte magister François Ferrebouc, papai nótárius megsebzéséért, valamint a múltban elkövetett számtalan bűnéért. A föllebbezésében írtakat azonban megfontolás tárgyává tették a bírák. Tisztem, hogy közöljem önnel, halálbüntetését száműzetésre változtatták. A mától számított harmadik napon el kell hagynia Párizst!

A poéta megkönnyebbülten roskadt a tömlöc dülöngélő asztalkája előtti padra. Abélard Fouchet folytatta:

– Tíz esztendeig nem térhet vissza a városba. Az Isten legyen önhöz irgalmas, magister François Villon!