Jeremiah Mintgreen: A szellemgyerek – 3.

Korábbi részek

10.

A Hókutya ott állt az ágya mellett. Kialudtad magad? – kérdezte.

Adam orrát a sírás csavargatta. Honnan fogom tudni, hogy ha az én világomban eljött az este? Mindenképpen szükségem van arra, hogy legalább még ez egyszer visszatérjek!

Senki sem akadályozhat meg ebben, felelte a Hókutya. Az történik, amit szeretnél.

De nincsen nálam karóra, tapogatta csuklóját Adam. Szerinted elkérhetném valakitől az övét?

Lementek a lépcsőn, ki a kertbe. A nagyfiú Adam szobájából egy könyvet olvasott a kerti hintában üldögélve. Bocsánat, hogy megzavarlak, mondta Adam. Kölcsönadnád nekem az órádat?

Nagyon szívesen, így a nagyfiú. Csakhogy nem több már egy dísznél, egy szép emléknél. Abban a percben megállt, hogy ide áthozott a Hókutyám.

Adam könyörgő szemmel nézett a Hókutyájára.

Menjünk vissza a Jegesmacskához, kérlek. Biztosan van valami megoldás.

Előbb egyél, mondta a Hókutya. Utána elviszlek valakihez.

Gyerünk, nyomás.

Megint tömve volt az étkező, a Seprő meg ide-oda járt a közöttük, visszaterelgette az eltekergőket, leültette a később érkezőket. Adam jól érezte magát, mintha csak az iskolai menzán lett volna.

Persze a szellemgyerekek igazából nem ettek semmit. Mégis mindenkinek olyan étel volt a tányérján, amit a legjobban szeretett. Egyikük azt mondta, százegy éve mást sem kap, mint piskótakockát jó forró csokoládé-öntettel. Még mazsola is van benne, tette hozzá, és jóízűen nyámmogott mellé. Egy másik a kedvenc káposztás tésztáját, a harmadik sült csirkecombot, a negyedik paradicsomos káposztát, az ötödik halászlét kapott a tányérjába, és így tovább.

Ez volt számukra az emlékezés ideje. Elég volt elképzelni, milyen örömmel fogyasztották el még életükben, s a sok nyugtalan szellemgyerek egy kevés pihenőhöz jutott.

Ebéd után visszaözönlöttek a kertbe. Leültek a tuják tövébe, vagy labdázta a gyepen, sőt, kirándultak a vulkánok tövéhez. Az egyik azóta füstölgött, hogy Adam megérkezett a házba, De nyoma sem volt kitörésnek.

Az egész táj egészen tiszta, nyugodt és békés volt.  

Csak Adam maradt az étkezőben. A Seprő, miután szépen elrendezte az ülőpárnákat, s kisepert a padok alól, odaállt Adam mellé.

– Miért lógatod az orrodat? – Ha létezett volna olyan, hogy egy seprő kérdőn néz az emberre, akkor Adam ezt érezte abban a pillanatban.

– A Hókutyával kell mennem – válaszolt halkan.

– Áh, majdnem elfelejtettem – csattant föl a Seprő, de nem haragosan, azzal elviharzott, egy batyuval tért vissza.

 – Ezt vidd magaddal. Szükséged lehet rá.

Adam szófogadóan betette a többi közé a zsákjába, és megkereste a Hókutyáját.

Nem akart megint homokbuckákat mászni. Sem kavicsos utakat bejárni. A vulkánokhoz viszont szívesen elsétált volna. Sokkal kisebb gyerekek is eljutottak már odáig.

Estére hazaérünk, mondta a Hókutya, de Adam arca meg sem rándult. Ez nem vicces, mormolta.

Átvágtak az erdőn. Egészen olyan volt, mint a nagymama háza mögötti. Már ami a fákat illeti. Jó magasra nőttek, s a leveleik okkersárga, bordó és türkiz színekben pompázott.

Olyan sokat gyalogoltak, mintha fejükbe vették volna, hogy bejárják a végtelent. Ami ugye lehetetlen. Vagy mintha megint mókuskereket tapostak volna a lábuk alatt. Bosszantóan hatalmas mókuskereket.

Egy szakadék széléhez értek. Itt kapaszkodj a hátamra, szólt a Hókutya. Jó erősen, ha kérhetlek. Annyi hely volt rajta, hogy Adam úgy érezte, egy kényelmes kanapén fekszik. Úgy érezte, lángol az arca, biztosan az idegességtől. A Hókutya szőréhez nyomta, hogy kissé lehűtse.

Fektében csak fél szemmel látott. Annyi bizonyos, nagy volt a forgalom, bármerre is jártak. Hókutyák jöttek-mentek, kicsik, mint a pulik, s nagyobbak, mint a hegyimentő-kutyák. Adam úgy érezte, mintha egészen sűrű lett volna a levegő, vagy mi a szösznek volt nevezhető. Egészen beburkolta őt, mint egy jó meleg paplan.

Arra eszmélt, hogy a Hókutya röpte véget ért, s most négy lábon állva rázogatja magát, és azt mondogatja:

– Ébresztő.

Egy tó partján álltak, s ahogy meglátta, Adam szeme kikerekedett a csodálkozástól. A víz olyan aranybarna volt, mint a tea. Letérdelt, és a tenyerét összetartva ivott belőle.

– Earl Grey – nevetett aztán a Hókutyára.

– Ez a kedvenced?

– Igen! – kiáltott Adam.

– Akkor jó helyen vagyunk.

Adam leült, levette a cipőjét és a lábát a vízbe lógatta. Igazi meleget érzett, s közben remélte, nem pusztán a képzelet játszik vele. A túlpart olyan messze volt, hogy el sem látott odáig. Adam járt már nagymamával termálfürdőben, de csak egy keveset fürödhetett benne. Ez a víz az időseknek való, magyarázta neki. Te még gyerek vagy, könnyen mozogsz, elég, ha csak megmutatod magad a víznek.

– Mutasd meg magad a víznek – mondta a Hókutya.

Adam annyira elcsodálkozott, hogy nevetni kezdett.

– Ugyanazt mondtad, amire gondoltam!

– Miért ne – felelte a Hókutya. – Sokan vagyunk ezen a világon, könnyen lehetnek teljesen egyforma gondolataink. Hoztál magaddal fürdőruhát?

– Nem – rázta fejét Adam, s egészen elképedt. – Nem szoktam teában fürdeni.

– Akkor minek cipelted idáig a hátadon azt a zsákot?

Hát persze, tényleg. Eszébe jutott, hogy indulás előtt a Seprő hozott neki egy csomagot. Leengedte a válláról és maga elé vette.

Talált benne egy búvárfelszerelést. Szó nélkül felhúzta, s a szemüveggel és a pipával a kezében a Hókutyához fordult.

– És most?

– Ott egy csónak – bökött a Hókutya orrával az egyik irányba. – Itt megvárlak.

A csónakhoz evező is tartozott. Nem volt nagy, de azért a lábát kinyújthatta benne. Még sosem ült ilyesmiben, aztán eszébe jutott egy régi fénykép, amin anya ölében ül, hunyorog a fényben, alig egy éves. Az is egymesterséges tavon készült, apa fotózta le őket.

Az evezés nem volt nehéz, külön tetszett neki az is, hogy valahányszor az arcára fröccsent a víz, finom meleg tea íze volt. Nagymama kizárólag természetes citrom ízt öntött a teába, s mert a rostok benne maradtak, Adam sokáig nem itta meg. Azt gondolta, muslinca, s ha nagy néha lecsúszott a torkán egy-egy korty, megborzongott.

Már jó ideje evezett, amikor felbukkant egy aranyhal.

Jól megtermett példány volt, Adam hátrahőkölt a láttán, kissé meg is rémült. Az aranyhal körbeúszta a csónakot, ezzel fölmérte a benne utazót. Adam félt egy kicsit a halaktól, éppen azért, mert olyan némák voltak. Emiatt úgy gondolta, viselkedésük is kiszámíthatatlan.

Megállította a csónakot és bevonta az evezőket. Bal oldalán, nem sokkal a víz felszíne alatt sötét alak látszódott. majd az aranyhal kidugta fejét a vízből, de kisvártatva megint eltűnt.

Felbukkant, lemerült. Felbukkant, lemerült. Adam tanácstalanul nézte.

A halak nem tudnak beszélni, még annyira sem, mint a kutyák. Mert az ugatás egészen olyan, amelyből felépíthető egy társalgás. A hal buta állat, gondolta Adam. Semmi haszna nincsen. Nem tud házat őrizni, futkározni, visszahozni az eldobott frizbit.

Óvatosan felállt, s a víztükröt nézte. Hol az egyik, hol a másik oldalra hajolt, közben két karjával egyensúlyozva. Hirtelen fütyülő hangot hallott, mint mikor felforr a víz a teáskannában.

Ekkor jókora ütést érzett, mintha valami szánt szándékkal nekidurálta volna magát a csónak aljának.

Adam a vízbe zuhant, miközben annyi ideje sem maradt, hogy annyit mondjon, Habakuk.