Jeremiah Mintgreen: A szellemgyerek – 2.

1. részlet

3.

Három nappal később Franco bácsi eltűnt.

Adam a felnőttekétől teljesen eltérő szálon kezdett nyomozni, mert volt egy sejtése, hová tűnhetett.

Amit senki sem nézett át, az Franco bácsi bőröndje volt. Míg a többiek a földszinten tanakodtak, Adam felszökött a padlástérbe, s a kicsi szobában, az ágy alatt megtalálta.

Nem volt benne több egy fényképalbumnál, néhány könyvnél, váltóruhánál. Adam felütötte az albumot, közben a szíve a torkában repdesett, mint egy marék pillangó, vagy egy kolibri. Kiválasztott egy olyat, amelyen mindhárman rajta voltak, Franco bácsi, Karina édesmama és Mikka. Fogta és betette a nadrágja zsebébe. Sokzsebes nadrágot viselt, ez most igazi szerencse volt.

Mikor kifelé ment, észrevette, hogy Franco bácsi sapkája és egy kisebb hátizsák volt belülről a kilincsre akasztva. Óvatosan levette, s mivel még mindig nem figyeltek rá, hamarosan kijutott a kertbe és leült ott, ahol az őzzel találkozott a legutóbb.

Sűrű bokrok nőttek arrafelé, s rengeteg tölgyfa. Eltelt egy kis idő, ám senki nem kiáltotta el a nevét. Innen a ház olyan csöndesnek tűnt, mintha semmi sem történt volna.

Mi lenne, ha elindulnék? – gondolta Adam. – Próbaképpen. Franco bácsi azt mondta, egyszer minden gyerek elszökik otthonról, s még visszafutott a kertbe, hogy némi pogácsát tegyen a hátizsákba. Kormos érdeklődően szaglászta, okos kutyaszemeivel kíváncsiskodott körülötte. Adam az orra elé tartotta a sapkát. – Keressük meg Franco bácsit, mondta, miközben szentül meg volt győződve arról, hogy a puliból jó nyomozókutya válna. Gyere, suttogta, és hívta maga után Kormost.

Hamarosan kiértek a tisztásra.

Adam nem számított arra, hogy eshet, így az első cseppek némileg meglepték. De a fejébe csapta a sapkát, és máris úgy érezte, láthatatlan, sérthetetlen, úgyhogy egy kis zápor meg se kottyan neki.

– Hová mész? – kérdezte az őz. A második tisztáson találkoztak, de be kellett húzódni a fák mögé. Itt jóval sötétebb volt, mint a ház körül, és Adam fázott. Ahogy megborzongott, mindenütt csupa libabőr lett.

– Meg kell találnom Franco bácsit.

– Vigyázz, mert veszélyes neked az erdő. Nem félsz attól, hogy eltévedsz?

– Kormos mindenhová követ engem.

– Jobb félni, mint megijedni – mondta az őz. Kis ideig hallgattak. Adam elővette a pogácsákat és elmajszolta. Közben az őz lefeküdt az avarba, fejét a mellső lábaira hajtva pihent.

Majd így szólt:

– Csak mert van egy barátod az erdőben, még nem biztos, hogy ismered is az erdőt. – Felállt, megrázta magát, és fölajánlotta Adam-nek, hogy hazakíséri.  

Az erdő széléig mentek. Ismét kisütött a nap, s úgy tűzött, mintha kemence volna, amiben milliónyi pogácsát sütnek láthatatlan, dolgos kezek. Adam pólója és Franco bácsi sapkája is megszáradt közben. A ház körül nem esett az eső, mert a fű száraz volt, s a felnőttek ugyanúgy a konyhában voltak, mint mikor Adam útnak indult.

Lehet, hogy megállítottam az időt? – töprengett fürdés után, s nem is tudott igazán a mesére figyelni. Elhatározta, hogy másnap este elindul, és addig nem jön haza, míg meg nem találja Franco bácsit.

 

4.

Arra ébredt, hogy ott áll mellette az őz, és az orrával böködi a fejét. Mintha vizes lett volna, s Adam hirtelen összerezzent, mert sokkal nagyobbnak tűnt, mint mikor legutóbb látta.

– Kelj föl – mondta az őz. – Indulnunk kell.

– Hol vagyok? – nézett körül Adam. Óvatosan felkönyökölt, leveregette magáról az avart. Biztosan elaludt keresés közben. De a kezei olyan könnyűek voltak, hogy egyetlen hirtelen mozdulat, és Adam máris a levegőben volt.

Vagy körös-körül minden csak levegő volt?

De akkor min áll az őz, ha nem a talajon? Adam lenézett, és az őz tényleg a földön állt, fejét fürkészőn az ég felé emelve.

– Gyere, kapaszkodj a nyakamba. Hopp – mondta az őz, és Adam, pedig nem is ezt akarta, ott csimpaszkodott rajta. – Hová viszel? – kérdezte. – A Hókutyádhoz – felelte az őz.  

Adam behunyta a szemét, és néhány pillanattal később, amikor kinyitotta, egy folyó mellett álltak. A víz olyan sebesen folyt, mintha egy óriási csapot engedtek volna meg.

– Ezt senki sem tudja elzárni? – kiáltotta Adam, hogy túlharsogja a víz hangját.

– Még senkinek sem jutott eszébe! – kiáltotta vissza az őz.

Adam nem merte elengedni a nyakát. Pedig az őz leereszkedett, s így egy szintben voltak. Végre valami szilárdabbat érzett maga alatt, lassan elvette karjait és fel is állt.

– Hol vagyok? – kérdezte meglepődve. Nem is tudta, hogy van itt egy folyó. A vízbe nyúlt, de máris visszakapta a kezét és fújogatni kezdte.

– Ez tűzforró. Miért nem szóltál? – nézett az őzre, aki annyit felelt:

– Ezért van szükség a Hókutyádra.

Kisvártatva feltámadt a szél. Adam fázósan húzta össze magát. Furcsa volt, hogy a folyó felett vastagon hömpölygött a pára, míg a levegő egészen lehűlt. – Hol van Kormos? – kérdezte, s alig ejtette ki a nevét, máris ott ült a lábainál. Veszettül ugatott valamit.

A Hókutya, mint a neve is mutatta, hóból volt, s leginkább egy jól megtermett komondorhoz hasonlított. Mikor Adam hozzáért a bundájához, csupa csillám lett a tenyere. Kormos jókedvűen szagolgatta a jövevényt, s Adam fölnevetett, mert ahol csak hozzáért, a puli szőre is csillogó lett.

– Hát te ki vagy? – kérdezte Adam, és elámult a Hókutya láttán. – Persze tudom a nevedet. –

Ne is folytasd – hahotázott a Hókutya. – Adam, ha nem tévedek – azzal udvariasan fejet hajtott, s a mancsát nyújtotta. – Csapj bele – és Adam úgy is tett, kíváncsian várva a folytatást.

– Köszönj el az őztől – suttogta a Hókutya. – Erre nagyon érzékeny.

Adam odarepkedett hozzá, egészen úgy, ahogyan a tévében látta az űrhajósokat, akik megjárták a világűrt. – Szervusz – azzal megint átölelte az őz nyakát. – És köszönöm – tette hozzá. Az őz bundája fényes volt és sima, mint a lovaké. Erdőillatot árasztott, amit Adam hosszan szimatolt, mintha örökké emlékezni akart volna rá. Az őz felemelte a fejét, míg az egyik mellső lábával a földet kaparta. Mint egy paripa.

– Remélem, visszajöhetek érted, Adam – mondta, és hosszú szempilláival megsimogatta a kisfiú arcát. – Adam ezt nem teljesen értette, olyan nehéz lett a szíve tőle.

Az őz eltűnt, mintha ott se lett volna.

5.

Visszament a Hókutyához, leült mellé és magához ölelte Kormost.

– Miért nem dobog a szívem? – kérdezte tőle. – Az előbb az őzé dobogott. Éreztem.

– Mert nem ott vagy, ahol szoktál – felelte a Hókutya. – De mindent elkövetünk, hogy visszatérhess, Adam – azzal elkiáltotta magát:

Induláááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá

ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá – és mire a végére ért, a folyó vize megdermedt, olyan szilárd jégréteg volt rajta, hogy bárki átkelhetett volna.

– Adam – mondta a Hókutya.

– Csak utánad – válaszolt Adam, és karjával előre mutatott.

Végtelen hómezőkre értek. Kormos ment legelöl, buzgón szimatolva az utat. Adam azon tépelődött, mit is kérdezzen, a hideg lehűtötte a gondolatait. Ez vicces érzés volt, egyben érdekes, megdöbbentő is. Hiszen általában be nem áll a szája, most pedig – úgy látszik, egészen megkukult.

Hátranézett, és a távolban, a gőzfelhőről meglátta a folyót. Tényleg szabad lábbal keltek át rajta. Minden csupa hó volt, mégsem hideg, inkább olyan, mint valami krém.

– Nincs már messze – mondta a Hókutya, de aztán sokáig nem szólt, és Adam azt gondolta, nem kérdezi meg, hogy micsoda. Úgy érezte, már két órát biztosan gyalogoltak. De mi van akkor, ha a föld forog alattuk, miközben ők helyben járnak? Mint a mókuskerék.

Minél bőszebben pörgetik, annál biztosabban tudják, hogy nem jutnak semerre.

Aztán a hómezőnek vége lett, s feltárult előttük egy köves út.

– Itt balra – vezényelt Hókutya, és Adam kissé tartott tőle, nehogy elolvadjon. Az a ragadós érzés, ami a havon tartotta, megszűnt, s a kövesnek látszó úton megint vigyázni kellett, nehogy túlságosan elrugaszkodjék.

Egy pihenőhöz értek. Az úttól jobbra kicsi gombaházikó állt, melynek ablakából egy újabb furcsa szerzett nézett rájuk.

– Jegesmaaacska – nyújtotta Adam felé krémszínű pracliját.

– Nekem nem kell bemutatkoznod – dohogott Hókutya, miközben beljebb léptek, s leültek az asztalnál. – Főztél teát?

– Máááris hozooom – azzal Jegesmacska mellettük termett egy tálcával. – Teeessééék. Ihaaatok.

Adam elnevette magát, s azt kérdezte:

– Ez milyen tea?

– Csipke – szólt Hókutya, és máris bugyborékolva itta a magáért.

– Bogyóóó – fejezte be Jegesmacska. Adam nevetgélve kortyolt a bögréből.

Mielőtt indultak volna, Jegesmacska félrevonta Adam-et.

– Itt vaaan egy szőőőrszááál a bundááámbóóól – mondta, és olyan hegyes dolgot nyomott a kezébe, mint egy nagyobb fenyőtű. – Szuvenííír. Tedd eeel, mééég jóóól jöheeet – és Adam szót fogadott neki. Új szerzeményét a hátizsákjába tette.

A köves úton haladtak tovább. Ad am hirtelen olyan álmos lett, hogy lerogyott a földre, de Hókutya óvatosan félrehúzta őt a fák árnyákéba, és puha mancsát Adam feje alá tette.

Álmában nagymama házában járt.

Fényes nappal volt, Adam szemét bántotta a fény. Előkapta a zsákjából Franco bácsi sapkáját, így már sokkal jobb volt. Senki nem volt a konyhában, s ez gyanúsnak tűnt, Adam nagymama szobájába ment, s az ajtóból azt látta, hogy nagymama az ágyban fekszik, Eugenia néni pedig borogatást cserél a homlokán.

– Egész éjjel dobálta magát – mondta csendesen Eugenia. – Végig szegény Adam nevét hajtogatta. – Adam elcsodálkozott ezen. Miért lenne ő szegény? Óvatosan kinyitotta az ajtót. Az ágy másik oldalán apa állt, szemüvegét a kezében tartotta és csupa könny volt a szeme.

– Feküdje le, Eugenia – válaszolta. – Felváltalak.

Eugenia néni kiment a szobából, és a fürdőszobába sietett. Ott kitört belőle a sírás.

Anya. Őt még nem látta, s Adam azt érezte, nagy a baj. Suttogni kezdte a nevét, előbb nyitott, aztán lehunyt szemmel. Megint a Hókutya mellett fekve találta magát, a keze alatt Kormos szendergett.

– Valami baj történt velem, otthon nem találnak – mondta csendesen. Hókutya a fejére tette a mancsát.

– Nem tudom, kiskomám, de hidd el, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsünk rajtad.

Ekkor Adam száját elhagyta az a szó, amit még soha nem ejtett ki, mert attól mindenki fél.

– Meghaltam?

A Hókutya nem felelt.

6.

A következő álom a Házban érte Adam-et, ám addig átkeltek három tavon és tizenegy hatalmas homokbuckán is. Adam folyton azt nézte, nem kopott-e még el a cipőtalpa. Időnként jókat nevettek a Hókutyával, illetve egészen pontosan Adam nevetett azon, ahogyan a Hókutya hahotázott. A tavak sötétek voltak, s Adam-nek nem szabadott a tükör fölé hajolni. A hóbuckák alaposan kifárasztották őket, ám érdekes módon minden egyes akadály után nemhogy fáradtságot nem érzett, de elevenebb volt, mint a nekiindulás előtt.

A tizenegyedik bucka után hatalmas kőrengeteg tárult a szemük elé, olyan volt, mintha a Hold felszínén jártak volna. A messzi távolban három vulkánt pillantottak meg, a bal szélső füstölgött.

– Hányadszor jársz itt? – tudakolta Adam a Hókutyától.

– Most először. Becs’ szavamra.

– Akkor honnan tudod ilyen jól az utat?

– Semmi mást nem teszek, csak téged követlek.

– Az nem lehet – mondta hitetlenkedve Adam. – Hiszen én is most vagyok itt először.

– Akkor ketten vagyunk – válaszolta a Hókutya.

A kőrengetegen túl, de még a vulkánok előtt jóval ott állt a ház, homlokzatán egy felirattal:

HÁZ.

– Hogy-hogy ház? – kérdezte Adam. – Milyen ház? Mi más volna, ha nem az?

– Lehet, hogy amikor felépítették, nevet adtak neki. De a név mára lekopott, és így az a neve, ami nyilvánvaló is belőle. – A Hókutya időnként bonyolultan fejezte ki magát.

– Ez igaz – mondta Adam. – Te itt születtél?

– Nem – rázta fejét a Hókutya. – Ez a te házad. A tieteké.

Azzal beléptek.

Csuda pompás rend volt bent, jó rend illat, ami van olyan finom, mint a fenyő vagy a fahéjas sütemény. Adam kibújt a cipőjéből. Ekkor a bejárattal szembeni hatalmas lépcsőről hosszú szőnyeg gurult alá, a szőnyegből pedig gyerekek ugráltak elő, sok-sok gyerek.

– Jól elbújtunk! – kiabálták kórusban. – Hát te ki vagy? – lépett elé egy alacsony, barna hajú kisfiú. – Adam hirtelen megkönnyebbült, már arra számított, hogy kórusban is fognak beszélni.

Adam vagyok – válaszolta. Mind körülvették, megtapogatták a hátizsákját, kezet fogtak vele, ölelgették és üdvözölték.

– Ha szükséged lenne rám – mondta a Hókutya – a kertben leszek, a pihenőben – azzal becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

– Ha eleget örültetek az új gyereknek, ideje asztalhoz ülni – szólt egy hang a ház belsejéből, erre elhallgattak egy pillanatra, majd üdvrivalgásban törtek ki. A fiúk a levegőbe dobálták sapkájukat, a lányok ugráltak és egymás karjába kapaszkodva táncoltak.

Kígyózó sorokban mentek a mosdókba, egymásnak adták a szappant és a kéztörlőt. Egy hatalmas ebédlőbe áramlott a tömeg, ahol mindenkinek jutott hely.

– Hányan vagyunk? – kérdezte Adam suttogva, s a mellette ülő kislány azt válaszolta:

– A legutóbbi népszámlálás szerint ötezer-hatszázhuszonnyolcan. De ez nem pontos és nem is végleges számadat. – A kislány lehajtotta fejét, Adam pedig megköszönte neki.

Hogyan férnek el ennyien ebben a házban? Talán a vulkánok lábáig tartanak az asztalok? Ilyen hatalmas volna ez a hely? Adam megdörzsölte a szemét, aztán szedett a tányérjába. Annyira böködték oldalról, hihetetlen, de már sorra is került.

– Egyedül vagytok itt? – kérdezte később, s egymás után többekre is nézett, hogy biztosan kapjon választ.

– Szerinted mi egyedül vagyunk? – válaszolt egy nagyobb fiú, arcán jóság volt és megértés.

– Úgy értem – dadogta Adam. Máris felsült. Alig van itt egy órácskája.

– Úgy érted- ismételte a fiú -, hogy felnőtt nélkül. – Megvárta, míg Adam bólint. – Nos, nem egészen. Amint látod, itt minden rendhagyó. De vigyáznak ránk, abban biztos lehetsz.

Ekkor megszólalt egy hang, az előbb ugyanez hívta őket asztalhoz.

– Itt van – mondta a fiú. Előbb komoly arcot vágott, majd elmosolyodott.

– Ideje megismerned őt.

7.

Valami közeledett. Adam úgy meresztette a szemét, amennyire csak tudta. De a terem teljes hosszát betöltötték a gyerekek, így csupán érezte azt a valamit.

Egyre közelebb jött a hangja. Mindenkihez volt egy jó szava, dicsért, kérdezett, aztán megint dicsért. Végül megállt Adam mellett. Elfordult jobbra, balra, megint jobbra.

– Adam – mondta. – Hókutyád hozott hozzánk. – A gyerekek olyan hangosan tapsoltak, hogy annak orkánereje volt. Adam megdörzsölte a szemét.

– Jól látsz. – szólt az a valami. – Semmi baj a látásoddal. Éles, mint egy sasé.

Adam így ismerkedett meg a Seprővel.

Mi más tarthatott volna ekkora rendet egy házban? Vagy ki más?

Nem volt érdemes visszabeszélni neki. Meg sem hallotta.

Nem számítottál rá, s felbukkant mögötted. Rendre utasított, s már el is tűnt a szemed elől.

– Tudod, mennyi bajt kisöpörtem már ebből a házból? – rikkantotta nem sokkal később, mikor Adam egyedül maradt vele az asztalnál. – Csak úgy porzott!

Kisvártatva elérkezettnek látta az időt, hogy a Seprőtől is megkérdezze:

– Szerinted meghaltam? – De a Seprő nagyon furcsa választ adott.

– Nekem azt nem feladatom megmondani.

– Akkor hát kinek? – Adam egészen elszomorodott.

– Menj föl és aludj egyet a többiekkel – felelte a Seprő, mintha mi sem lett volna természetesebb. Fogta magát és továbbállt. – Az én feladatom rendet tartani és fegyelmet. Megyek söprögetni. Szép álmokat!

Adam kiment a kertbe, hogy megkeresse a Hókutyát. Fogalma sem volt arról, hogyan juthatna haza. Vissza nagymama házába. Dea kert hátsó részében olyan látvány fogadta, melyre igazán nem számított.

Telis-tele volt Hókutyával.

Igazán aranyosak voltak, ahogy az emeletes kutyaházaikban szundítottak, Voltak egészen aprók, és nagyobbak, mint az övé. Csupa hajszálra egyforma helyeken teljesen ugyanolyan Hókutyák.

Adam elsírta magát és visszament a házba.  

Nem volt választása. A nagyfiúnak az ebédnél tényleg igaza volt. Nem lehetett nem szót fogadni a Seprőnek. Nem mehetett utána sem, hogy átölelje, és tőle aztán várhatta volna, hogy bármelyiküket álomba ringassa. De a dolgát a legjobban teljesítette.

Az emeleten vagy fél órát gyalogolt, mire megtalálta az utolsó szobát. Ketten már az ágyukban voltak, közülük az egyik a nagyfiú. Kedvesen mosolygott rá:

– Csakhogy ide találtál.

Segített neki betakarózni, majdnem olyan ügyesen, ahogy Anya szokta. Már sötét volt, s kint az égbolt nem csillagos volt, hanem csillámos. Mintha a Hókutya bundájával maszatolták volna össze.

– Nem tudsz elaludni, ugye? – mondta váratlanul a nagyfiú.

Adam sóhajtott.

– Ne is mondd- sóhajtott. – Nekem is nehéz volt itt az első időkben.

Adam-nek úgy elszorult a szíve, teljesen össze volt zavarodva.

– Meddig tartott az első idő? – kérdezte sírástól elcsukló hangon.

– Most már mindig itt leszek, azt hiszem – felelte a fiú, majd hosszan hallgattak.

Adam összeszedte a bátorságát. Minden információra szüksége volt.

– Ki döntött rólad így?

– Azt hiszem, hogy én magam – nyekkent az ágy rugója, biztosan, mert a nagyfiú felkönyökölt. – Nem volt könnyű. Rengeteget beszélgettem erről a Hókutyámmal, kikértem a Seprő tanácsát, s addigra lett itt néhány barátom, aki szintén nem térhetett vissza.

– Meghaltatok?

A nagyfiú szipogni kezdett. Adam lelkifurdalást érzett, mert borzasztó volt, ha valaki miatta sírt.

– Azt hiszem, igen – felelte végül a nagyfiú.

Hosszú percek teltek el, míg folytatni tudta.

– De ugyanakkor rengetegen visszatértek közülünk. Azt hiszem, ezt mindenki tudja az első perctől kezdve, hogy találkozik a Hókutyájával. Persze sokan reménykednek, és végigalusszák az idejük nagy részét. Te is meglátod, hogy amíg alszol, visszatérsz a régi életedbe. Próbál küzdeni, Adam. Maradj életben.

 

8.

Nem sokkal később Adam elaludt. Nem lepődött volna meg, ha rossz álma lát.

Anya kinn ült a kertben, mellette Eugenia. Adam közelebb húzódott, hogy jól megnézze arcukat.

Olyan egyformák voltak, biztosan a szomorúság tette, mint két tojás, pedig anya haja szőke, Eugeniáé sötétbarna. Adam nem érezte a meleget, és nem is fázott.

Szellemgyerek vagyok, gondolta. Valahogyan beszélnem kell velük. Meg kell tudnom, hogy pontosan mi történt.

Adam bement a házba. Vagyis repült, lassan és finoman, pedig nem tartott attól, hogy ha nekimegy valaminek, megsebzi magát. Szállok, mint a füst, gondolta.

A konyhában nem volt senki. Adam megérintette a szögre akasztott eszközöket, amik így csilingeltek. Mint a szélharang, jutott eszébe. Játszott velük, föl és alá repkedett a konyhapult előtt.

Még nem tudta, mi lesz a jel, ami után visszatér. Majd kiderül.

Szülei szobájában ott hevert anya naplója. Adam belelapozott, sodorgatta az oldalakat. Nem merte elolvasni, pedig tudta, hogy anya éppen neki írja. Emlékeket gyűjt.

Erőt vett rajta a kíváncsiság. Megpróbált leülni a székre, ám így is a párna fölött centikkel lebegett.

Adam, már egy hete, hogy nem vagy itthon.

Nehezemre esik ezt leírni, pedig tudod, hogy mikor nagy leszel, szeretném odaadni.

Úgy kezdődött, hogy eltűntél. Semmit nem tudtunk rólad. Szerencsére csak egy napig.

Később a következő bejegyzés volt olvasható:

A kórházban kell maradnod. Nélküled jöttünk haza.

Félek, hogy elveszítelek.

Most már tudom, hova indultál, megkeresni Franco bácsikádat.

Csak saját magamnak tehettem szemrehányást.

Észre sem vettük, hogy a szobájában jártál. Te tudtál egyedül arról, hogy van egy kisfia. Neked, egy másik gyereknek mesélt csupán a családjáról.

Adam, drága, egyetlen kis kalandorom, jöjj vissza közénk!

Az orvosok egyelőre nem tudják megmondani, meddig maradsz kómában.

Az út egyik széléről akartál a másikra eljutni. Hatalmas ütés ért, mert az autósok mindenütt olyan gyorsan hajtanak.

Mikor megérkeztek hozzád a mentősök, egy őz feküdt melletted és Kormos. Nem tágítottak, míg a mentősök egészen közel nem értek hozzád.

Kormost hazahoztuk. Az ágyad mellett lapít egész álló nap, és alig eszik.

Itt véget értek a bejegyzések. Adam óvatosan visszahajtotta a lapokat.

Hogyan fogja megtudni a hazatérés módját, mit kell hozzá tenni anyának és mit neki?

Lépéseket hallott, apa volt az. Befeküdt az ágyába és perceken belül aludt.

Adam megsimította szemüvegét, amit mindig olyan gondosan helyére tesz.

Majd fogta magát és kisuhant az ablakon.

9.

Fogalma sem volt arról, merre lehet a kórház.

Valami trükköt kell kitalálni. Beszélni fog a Hókutyájával. Biztosan sok mindenről hallott már életében – de vajon a Hókutya tényleg élt? Vagy pusztán a képzelet szülötte?

Eugenia néni azt mondta egyszer, hogy képzelet olyan, mint egy másik valóság. Az embereknek fontos, hogy meséket, verseket, egyszóval csupa kitalált dolgot olvassanak.

Ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled a fantáziádat.

Mert az hatalom. Többet nevet és szebbeket álmodik, akinek van. Egy igaz birodalom, ami csakis a tiéd, Adam.

Hát jó, gondolta, ez most elég meggyőzően hangzik az én helyzetemben. A biztonság kedvéért beszélek a Hókutyával.

Felébredt, és a Házban volt. Nagyon messziről a Seprő hangját vélte hallani. Elmosolyodott, kezdte magát kissé jobban érezni. Mintha lázas betegségből gyógyulgatott volna. Ez a Ház egy igazi menedék.

Hé, súgta valaki, aludj vissza. Miért, kérdezte Adam. Mert szükséged van rá, válaszolta a hang. És a többiek? Ne foglalkozz velük. Itt mindenkinek saját feladata van.

Aludj, Adam.

 

9.

Az udvaron várakozott, míg meghallotta az első lépteket, s végre kinyílt nagymama házának ajtaja. Anya volt az.

 Lexa, kiáltott utána Eugenia néni. Várj, én is megyek. Csak ezt itt befejezem, s ekkor valami leesett a földre, és hangosan koppant egyet a konyhakövön.

Adam odarepkedett, már az ajtón keresztül is tudott közlekedni, de megszokásból a réseket használta. Egy csomó liszt ömlött ki a fémdobozából, s ahogy közelebb ment, hogy megnézze, lábnyomokat hagyott rajta. Eugenia néni lehajolt, hogy összesöpörje, se ekkor észrevette.

Lexa, kiáltotta. Mi az, felelte anya.

Eugenia tétovázott.

Ha lett volna szíve, most az dobogott volna Adam torkában. Mint egy marék pillangó vagy egy kolibri. A visszatartott lélegzet sem volt a legmegfelelőbb szó az akkori állapotára.

Semmi, mormolta Eugenia néni.

Adam ujjongás-félét érzett, mint mikor az ember már lelkes, csak egyelőre nem mutathatja az örömét. Hiszen felfedte magát előttük! Van szövetségese, méghozzá Eugenia néni!

Aki máris hozta a fényképezőgépét, és több oldalról felvételt készített arról, amit látott.

Adam követte, s az autóban hátra, megszokott helyére ült.

Amikor visszafelé jövünk, mondta Eugenia, kérlek, tegyél ki a városközpontban. Elhoztam egy tekercset, már ezer éve megtelt, szeretném előhívatni.

Miért nem használod a digitális kamerát, amit a születésnapodra vettünk neked? – kérdezte Lexa.

Miért nem használod a gyönyörű kerékpárodat, amit a születésnapodra vettem neked? – replikázott Eugenia. Majd hozzátette:

– Kézzelfogható dolgokra van szükségem. Így is a kelleténél jóval többet gubbasztok a számítógépem előtt.

Adam kuncogott.

Lexa kihajtott az udvarból.

A fővárosba autóztak, s Adam arra gondolt, mennyivel nehezebb most úgy tenni, mintha ülne. Visszafelé majd suhanni fog. Egész ügyesen alkalmazta a repülés különböző módjait, mikor mire volt szüksége. Eugenia felcsapta a tetőablakot, amit Adam annyira szeretett.

Imádta az illatokat, főként a nehéz, fűszereseket, mint az őszi erdőét, a ropogós fahéjas muffinét, nyári eső után a forró aszfaltból felgőzölgő városi szagot. Most is megpróbált szimatolni, hátha megérez valamit. Talán egy keveset anya samponjából, a citrusgyümölcsök és a menta kellemes elegyét. De semmi.

Annyi baj legyen, mondta maga elé Adam.

Eugenia hátrafordult.

Adam egy kissé megrémült.

Talán meghallotta őt? Hangosan beszélt? Hiszen a szellemek suttogni szoktak, kivéve Casper-t, aki a mesében rendes hangerőn szokott beszélgetni a kislánnyal.

Lexa megállt egy benzinkútnál. Hozok valami reggelit.

Eugenia néni hátrafordult.

Adam, szólt. Itt vagy?

Úgy érezte, megkukult. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Érted, amit mondok? Kérlek, válaszolj.

Adam a két ülés közé tette a lábát. Itt mindig volt néhány darab papír és toll, mert anya folyton jegyzetelt, hogy semmit se felejtsen el.

A mocorgástól zörögni kezdett a papír. Eugenia tágra nyílt szemekkel nézte.

Jól van, Adam, mondta. Egyelőre ennyi elég lesz.

A kórház előtt könnyű volt leparkolni. Ez volt az a hely, ahol Adam született. Könnyű volt megjegyezni, ám adódott egy aprócska probléma.

Adam nem tudott beszivárogni a kapun.

Valami volt a kórház körül, ami ezt megakadályozta. De vajon mi?

Ha nem tud bemenni, talán soha többé nem tud visszatérni a testébe.

Mintha lett volna egy felirat a kapu fölött: szellemgyerekek kíméljenek.

Adam fájó szívvel maradt kívül, ám ekkor támadt egy ötlete.

A kapu fölött, vagy két méter hosszan, ott állt a kórház védőszentjének szobra.

Beszélni fog vele.

A szobor vonzotta, mint a mágnes, mégis érezte, hogy belőle árad a visszatartó erő. Képtelen volt átsuhanni rajta. Többször is nekidurálta magát, egyre csak próbálkozott.

Ez teljesen érthető is volt, senkinek sem lenne jó, ha szellemek mászkálnának össze vissza a kertben vagy a kórtermekben. Egészen összezavarnák a műszereket, fölzaklatnák a látogatókat. Ide a legtöbb esetben gyógyulni jönnek, s a szent mindenkire vigyázz.

Gyermekem, szólt a szobor, mikor Adam már egészen föladta. Lexa és Eugenia eltűnt valamelyik épületben. Keresel valakit?

Szeretnék bejutni, felelte Adam. Életbevágóan fontos lenne.

Á, mondta a szobor. Egy testen kívüli látogató. Gyere vissza éjjel. Akkor beengedlek, hogy megtaláld, akit keresel.

De ahol most vagyok, ott nem biztos, hogy van éjjel, lógatta az orrát Adam. Honnan fogom tudni?