Jeremiah Mintgreen: A szellemgyerek – 1.

1.

 

Vannak helyek, ahová térkép és bőröndök nélkül utazunk.

Minden, ami szükséges hozzá, mindig ott van velünk. A kéz, a láb, az érzékszervek, az ész. Aki ezt nem hiszi, még sosem volt része olyan kalandokban, mint Adam-nek, akiről e történet szól.

Ha megkérdezik tőle, hol kezdődött az egész, gondolkodás nélkül rávágja, hogy Nagymama házában.

Körülötte minden olyan nyugodt, biztosan azért, mert annyira kedves, jószívű, halk szavú, engedékeny teremtés. Nála nyílik az egész világon a legszebb muskátli, terem a legédesebb alma, s ott él Kormos, a puli, az őzek nagy barátja.

Mintha nem hús-vérből volna, hanem – mondjuk – felhőből, finom párából, vagy hófehér, vattacukor-puhaságú szálakból.

Nagymama úgy jött erre a világra, szokta mondani Eugenia néni, aki született költő, s ez a foglalkozása is, hogy hatalmas köd ereszkedett szülőfaluja, Dormion fölé. Mikor megérkezett a várva várt gólya, és leszállt az újdonsült szülők házának kéményére, a ködből kivált kis alak gőgicsélt a csőrében tartott pólyába bugyolálva.

Adam ezt könnyen elképzelhetőnek tartja, hiszen csak nyolc éves, az életében még nagy szerepet játszik a képzelet. Nagymamának fehér a haja, mint a tejszínhab, ám fiatal korában hollófekete volt. Eugeniának erre is van magyarázata:

– Mikor elege lett ebből a színből, mert már nem volt fiatal, s nem is volt rá többé szüksége, csak megrázta a haját, így ni, és a szín, akár a korom, kihullott belőle. Nagymama fogta, összesöpörte és a szemeteskukába dobta. Hajszálra így történt.

Adam szereti Eugeniát, aki simulékony, mint egy macska, s legalább annyira észrevétlen is tud maradni. A szeme olyan, mint nagyapáé – Isten nyugosztalja-, az orra és a szája viszont egészen nagymamáéra hasonlít. Adam szeret fényképeket nézegetni, ez az egyik kedvenc elfoglaltsága. Eugénia szoktatta rá, mikor egy alkalommal azt mondta, hogy a képeken látható embereket – apát és fiút, anyát és lányát – úgy össze lehet párosítani, mint a zoknikat. Az összes nénit és bácsit. Majd kezében nagyítóval nekiállt elmagyarázni Adamnak, mit jelent a hasonlóság.

Nem azt, hogy egyformák vagyunk, mint két tojás, persze ez is előfordulhat. Ám ha sokáig nézzük egy ikerpár fotóit, előbb vagy utóbb fölfedezzük a köztük lévő különbséget.

Vannak családok, ahol a különbözés olyan, mintha folyton ellenkeznének egymással az emberek. Mindig csak azt nézik, hogy ki kövérebb a másiknál, vagy rövidebb hajú, esetleg szegényebb, s így mindig találnak okot a veszekedésre. A mi családunk, mondogatja Eugenia néni, a lehető legjobb család. Mert mindannyian hozzáteszünk valamit magunkból, így lesz egész, mint egy szép, nagy sajt vagy egy focilabda.

Nézd, nagymamának felhős a homloka, most ne zavarjuk, időnként ezt is mondja Eugénia. Olyankor kiviszi sétálni Adamot a kertbe, fölülteti a hintára, s olyan magasra löki, hogy Adam kinyújtott kezével még a repülőket is el tudná kapni. Persze ha akarná. De jobb nézni őket, amint vastag csíkot húzva maguk után csak mennek, repülnek, viszik azt a rengeteg embert a fedélzetükön. Amikor eltűnnek a látóhatárból, Adam kiszáll a hintából, s Eugéniával friss gyümölcsöt szednek, aztán visszamennek a házba.

A ház nem csupán nagymamáé.

A padlástérben Eugenia lakik, mióta az eszét tudja, és egyre csak írja, szövögeti a verseit, kötetekbe rendezi a szerkesztőjével, akit úgy hívnak, Lottman úr, az emberek pedig megvásárolják a könyvesboltban, és így válnak olvasókká. Eugéniának rengeteg olvasója van, sokszor napokra elutazik, mert felolvasóesteket tart és dedikál. Ez azt jelenti, hogy az érdeklődőknek hangosan elolvassa néhány versét, majd a megvásárolt könyvekbe írja a nevét.

 

Így:

Eugenia David.

Vagy így:

Szeretettel, E. David.

Eugenia és Adam édesanyja, Lexa nővérek. Jó testvérek, és gyakran találkoznak itt, a szülőházukban.

Egy dologban nem egyeznek: Lexa mindenhová autóval közlekedik, egy kis Fiattal, míg Eugenia kerékpárral.  Mindketten környezetvédők, mosódióval tisztítják a ruhákat, a helyi gazdaságban vásárolják a tejet, külön tárolókban gyűjtik a hulladékot. És mégis. Lexa nem bír megválni a Fiattól, pedig Eugenia már egy tűzpiros női kerékpárt is vásárolt neki, olyat, amin elöl, kicsi kosár van. A francia nők ilyeneken ülnek és hajtják, amilyen gyorsan csak lehet, érvelt Eugenia, mikor a legutóbbi születésnapján hátravezette Lexát a fészerbe, és lehúzta a vászonleplet a bringáról. Van olyan pompás, mint egy finom parfüm, tette hozzá, és Adamnak nagyon tetszett, szívesen felült volna rá anya helyett, csak alacsony volt hozzá, így meg sem próbálta. Ezért mindenki irigyelne az utcátokban, győzködte anyát nagymama. Nem mindennapi látvány, és biztos vagyok benne, sokan örülnének, ha ilyet kapnának a születésnapjukra.

Lexa csak sóhajtozott. Nem is tudom, ráncolta a homlokát, szépnek szép, de mivel viszem Adam-et iskolába? Hogy-hogy mivel, vágott vissza Eugénia. Hát a két lábadon. A kerékpárral mehetsz bevásárolni, a fűszereshez, a varrónőhöz. Mindenütt lerakhatod, még lakatot is vettem hozzá. A kerékpározás frissíti a vérkeringést, közben rózsás lesz az arcbőröd és végre Adam is használhatja a sajátját, ami – mutatott a fészer hátuljába – szintén itt parkol, és várja, hogy használatba vegyék.

Igazad van, sóhajtott Lexa, ám a biciklik a nyár közepéig talonban maradtak. Csupán akkor vették elő, amikor átmenetileg Dormionba költöztek, hogy nem túl messze a fővárostól kipihenjék a munka és az iskola fáradalmait.

A padlástérben volt egy kicsi szoba, igazán apró, mint egy ékszerdoboz, mondogatta nagymama. Nyáron mindig Adam lakott benne, s ha túl korán ébredt, elnézegette a felkelő nap finom, foszlós fényeit a patchwork függönyön át, amit Eugénia varrt és rakott fel saját kezűleg. Az ember azt gondolná, hogy a költők a világtól elvonult, barátságtalan, túlontúl gondolataikba mélyedt emberek. Ám Eugenia más volt, kedves, harsány, nevetős, életvidám. Mindig vastag copfba fogta a haját, emiatt első pillantásra úgy tűnt, mintha két jókora kalács lógna a füle mellett. Nagyon szerette a konyhát, hiszen sokat sütött és főzött. A dormioni ház gyakran látott vendégeket, akik mindig beugrottak mézeskalács-likőrt inni, vagy megkóstolták a házi készítésű trüffel golyókat, a diós céklasalátát vagy nagymama krémes, ínycsiklandozó spenótját. Úgy szórta bele a fokhagymát, mint valami varázsszert, s addig nem tekerte le a gázrózsát, míg a feltétnek szánt frankfurti virsli roppanósan puhára nem főtt benne.

Amikor elkezdődött a nyári szünet, Lexa nekilátott selejtezni. Először zsákokba rakta és a Fiattal elfuvarozta nagymamához az őszi-téli ruhákat. Olyankor egyedül ment, s hogy Adam ne unatkozzon, Otto-apa levitte őt a térre futballozni. Vagy kosárra dobtak, pingpongoztak, célba dobtak az elektronikus darts táblára.

Lexa hozott egy csomó lekvárt, és újabb ruhákat vitt, ezúttal dobozban. Lerakta a dormioni templom előtt, és a plébánia szétosztotta a rászorulóknak. Az újságokat a méhtelepre vitte, az összegyűlt üvegeket a visszaváltóba. Mikor készen lett, boldogan tárta ki az ablakokat, és azt mondta, megint szellősen vagyunk. Adam észrevette, hogy ha eljön a nyár, anya ripsz-ropsz lebarnul. Szőke haját kiszívja a nap, arcán szinte világítanak a szeplők. Adam Lexára hasonlított, barna szemét viszont Otto-apától örökölte. Szokatlan párosítás, hogy valakinek ilyen világos haja legyen és ennyire sötét szeme, mondta Eugénia néni. Adam, te különleges vagy, ebben biztos vagyok. majd meglátjuk, miben. Kivárjuk türelemmel.

Ezen a nyáron, mielőtt nagymama és Eugénia születésnapját ünnepelték volna, a szokottnál is lázasabb sürgés-forgás vette kezdetét.

Dormion ilyenkor volt a legszebb, és persze szüretkor, de a nyár kezdetén olyan lágy szellő simogatott és olyan gyönyörűen, melegen sütött a nap, hogy a falusiak folyton kint mászkáltak a szabad levegőn. A környező dombok íve, a felvezető utakon a kavics, a zöldbe borult fák, a gazdag termés ígérete mind azt súgta az embereknek, hogy ne féljetek, a nagy egész része vagytok, de Dormion mindegyikőtökre vigyáz.

Nagymama háza az egyik domb tetején állt, s a telek minden részéről prímán beláthatták az egész vidéket. A hátsó részt erdősáv határolta, elöl pedig nagyra nőtt tuják szegték magasra fejüket. Megtermett itt a papírhéjú dió, amit a gyerekkéznek is könnyű volt feltörni, a mandula, az alma, a chili paprika, s a cseresznye. Minden évben saját szőlőt szüreteltek. Kicsi korától kezdve Adam lépett a taposókádba, hogy az átdarált gyümölcsöt a talpával még jobban meglapítsa. Nem félt a darazsaktól sem, pedig azok szép számmal gyűltek a megrakott szőlős kád köré. Egy részük a mustba került, ahogy a kíváncsi sárga és piros hátú katicák, bodobácsok.

Adam nem volt biztos abban, hogy idén jól haladnak az előkészületek.

Hallotta, hogy Eugénia néni azt mondja anyának: porszem került a gépezetbe, s anya, ha kérdezték, válaszként mindig azt hajtogatta: fogalmam sincsen. Eugenia néni nem bírta ki, hogy a szokásos nyári kiköltözés napján, amikor behozták a házba bőröndjeiket, és nekiálltak elrendezkedni, ki ne bökje azt, ami a bögyét nyomta:

– Gondoljatok legalább a gyerekre. – S ez volt a varázsszó. Mindenki munkába lendült, Otto elment tyúkot vágatni a harmadik szomszédba, Lexa tésztát gyúrt, kiszaggatta levesbe valónak, nagymama süteményeken törte a fejét, hogy olyat készítsen, amit még nem unnak. Az ünnepi ebédre sok vendéget vártak, nagymama testvéreit, az ő unokáikat, számtalan nénit, bácsit, gyereket. Hányan leszünk? – kérdezte apa, s mikor megmondták neki, eggyel több főre terített meg.

A limonádéba frissen facsart citrom levét és mentát is tettek. Rekkenő hőség volt, így megengedték Adamnak, hogy ebéd előtt fürödjék egyet a medencében.

Nagymama kertjében volt egy félhold alakú, mesterségesen tó, alján halak éltek. Eugenia elmesélte, hogy minden éjjel beszökik hozzájuk egy őz, és hallani, ahogy a jó éjjeli csöndben hangosan lefetyeli a tó vizét. Közben Kormos, a puli úgy őrzi őt, mintha ez volna a feladata. Valahányszor szeretnék meglesni, Kormos elárulja őket az ugatásával, és az őz visszaszalad az erdő sűrűjébe.

Adam nem az aranyhalak közt fürdik, hanem a felfújható családi medencében. Most nincs ott vele anya, és apa sem csobban bele.

A farönk-padokon ülnek a szépen terített asztal mellett. Apa a legyeket hessegeti, de semmi gond, nagymama befedte a tálakat süteményes hálóval.

Ekkor érkezik valaki, messziről férfinak látszik, és csöngetés nélkül bejön a kapun.

Becsapja maga mögött, csak úgy döng a vas. Nagymama föláll, kezében zsebkendőt morzsolgat. Egymás után a többiek is fölállnak, s az idegen belépne a házba, de megpillantja a várakozókat a kertben, odamegy hozzájuk, mire nagymama zokogva dől a vállára, apa külön, magában áll, Eugenia és Lexa egymás kezét fogva.

Adam kijön a medencéből. Ezt neki nem mondta senki.

Az idegen férfinek föl van kötve az egyik karja, talán háborúból jön? Ahogy közelebb lépdel, azt is látja, hogy a kézfeje tele van horzsolásokkal. Az idegen egyszer csak ránéz, s Adam megállapítja magában, hogy nagymamára hasonlít. A szája szigorúan összezárva, még akkor is, mikor Adam halványan elmosolyodik. Apa észreveszi Adamot, fürdőlepedőt terít a vállára, fölkapja és beviszi a házba, mintha sebesült lenne.

Mire visszatérnek, az idegen férfi hátul, a kerti zuhanyzóban áll és fürdik. Körül paraván van, Adam semmi illetlent nem láthat. Nagymama kimer egy tányér levest, maga mellé teszi, aztán tiszta ruhát visz az idegennek. Visszakíséri, leülteti. Adam a cipőjét nézi, a kitaposott kérgű, hatalmas utat bejárt bakancsokat. Az idegennek furcsa lehet a puha fű egy ilyen viselet után, össze-vissza mozgatja a lábujjait a pad alatt. Nyilván csiklandozza a fű. A leves forró, az idegen szívja az orrát és nagyokat krákog. Apa is így szokott, ha túl sok borsot szór a levesbe. Mikor megette, kimer egy újabb adagot, megeszik mellé egy fél bagettet.

Szél támad, ide-oda lengeti az idegen ruháit a kerti szárítón. Kiteregette, pedig nem is vizes. Otto kihozza a pulykából készült brassóit. Az idegen úgy szed magának belőle, hogy közben rájuk sem néz. Nem tűnik boldognak, de azt sem lehet állítani, hogy szomorú volna.

Adam nagyon kíváncsi, hogy folytatódik a történet, mert most olyan, mintha megállt volna az idő. A nyár nagy varázsló. Van, amikor jégesőt kerít föléjük, máskor mindent megperzselő napsütést. Az idegen is a semmiből került elő, fölballagott hozzájuk a hegyre, és most itt eszik a vendégeknek megterített asztalnál. vagy talán őt is várták, csak Adam nem tud róla?

A szokott időben, egymás után megérkeznek a többiek.

A padok lassan megtelnek, teljes a létszám. Viszont Adam-nek nincs kedve közéjük vegyülni, olyan lassan eszik, ahogyan tud. Lexának is feltűnik, de nem kérdezgeti, csak ülnek egymás mellett, esznek és nézelődnek.

Nagymama egy nagyon furcsa szóval mutatja be az idegent az érkezőknek. Azt mondja nekik: – Ő a fiam. –

Vajon anya miért titkolta eddig, hogy van egy fiútestvére? Lehet, hogy ő sem tudott róla? Adam elképzelhetőnek tartja, hogy Franco – így hívják a férfit – gyerekkorában eltűnt, s nagymama és nagypapa biztosan kereste is, de hiába. Csak most, nagy sokára lett meg, olyan messzire kóborolt. A híradóban gyakran esik szó eltűnt gyerekekről, úgyhogy Adam egyre biztosabb benne, hogy pontosan így történhetett.

Még egy szokatlan dolog aznap: Adam nem aludhat a megszokott, kicsi szobában, mert Franco beköltözött a padlástérbe, Eugénia szobája mellé.

Nem jó érzés. Mindenét leviszik a földszintre, ott is van egy parányi szoba, de hiába a vidám tapéta meg a patchwork függöny, ide behallatszik, ha jönnek-mennek az utcán. Ráadásul Adam rosszat álmodik az éjjel.

Fölmegy a lépcsőn, hogy megnézze, kényelmesen berendezkedett-e Franco. Amikor kinyitja az ajtót, egy csomó lim-lom, régi ruhák, cipők esnek ki rajta. Adam megijed, ám az ajtót nem tudja visszacsukni. Visszafordulna, de a lépcső eltűnt, semmi sincs a helyén, és az álombéli házban túl nagy csönd honol. Úgy érzi, teljesen magára maradt. Elkezdi visszarámolni a lomokat, közben a szíve a torkában dobog.

Amikor felriad, észreveszi, hogy a mellette levő kanapén ott alszik apa. Hirtelen megnyugszik, és azzal a boldog tudattal szunnyad el, hogy míg apa őrzi az álmát, az ég egy adta világon semmi, de semmi baja nem történhet.

 

2.

Napokkal később, az egyik reggel Eugenia kisírt szemmel jön le az emeletről.

Elromlott a porszívó, mondja nagyon halkan.

Ezért sírsz? – lép mellé Lexa, átöleli, s azt mondja, menjenek be a városba venni egy újat. A Fiattal mennek, magukkal viszik Adam-et is. Az odafelé vezető úton mindannyian hallgatnak, csak a rádió szól, ömlik belőle a pattogós zene, Adam el is alszik egy kis időre.

Hőség van. A medencében volna jó, nyakig belemerülve a finom vízbe, amit estére mindig meglangyít a napsütés. Adam látta, hogy esténként az idegen – még magában sem nevezi Franco-nak – egyedül fürdik a vizében. De még senki sem szólt rá emiatt.

Lexa keres egy parkolóhelyet a hipermarket mellett. Aztán mozgólépcsővel fölmennek a legfelső szintre, az éttermekhez. Egy cukrászdában foglalnak helyet, hideg meggylevet isznak, és Lexa javaslatára kelyhet esznek. Adam egészen jókedvű lesz a légkondícionáló hűvösében. Olyan, mint egy hatalmas fa árnyékában ülni, aminek nem látszik a lombkoronája, s ettől még rejtélyesebbnek tűnik.

Mondjad, szólal meg Lexa, és Eugenia nagyot sóhajt.

Nem tudom, hogy mi lesz, válaszolja. Nincs hatásom többé a mamára. Annyira sajnálja Franco-t. Nincs mit sajnálni rajta, rázza fejét Lexa. Egye meg, amit főzött. Én sem értek vele egyet, emeli föl a fejét Lexa. Annyi éve már, hogy elment, és míg újra fel nem bukkant, semmi hírt nem adott magáról.

Adam unatkozik. Lexa rászól, hogy maradjon csendben, de a fagylalt már elfogyott a kelyhéből, és hiába könyörög, nem kap új adagot. Végül Eugenia megszánja, és hoz neki tejszínhabot.

A fagylaltozó megtelt, s ekkor Adam megpillantja az osztálytársát. Helga a szüleivel érkezett, a vállán színes, hosszúkás táska van. Folyton azt piszkálja, vajon mi lehet benne? Hirtelen éles kölyökkutya-ugatás hallatszik, majd egy apró eb ugrik elő a táskából. Helga utána kiált, hogy Maus, gyere vissza! Maus, nem hallod? – ám a kiskutya rá se hederít, s hamarosan eltűnik a cipők és a lábak forgatagában.

Adam úgy érzi, cselekedni kell. Amilyen óvatosan csak tud, feláll, s nem tolja be a széket, ahogy szokta, mert az rögtön feltűnne Lexának. Leguggol, és törpejárásban kereket old. Néhányan mosolyogva nézik, mert azt hiszik, tréfál.

A cukrászda bejáratánál megpillantja Maus-t. Valaki megpróbálja magához csalogatni, és Maus-nak láthatóan ízlik az ingyen étel. A terv kész: amilyen óvatosan csak tud, odasettenkedik és hirtelen elfogja. Egy darabig lábujjhegyen jár, s közben összeszorítja a száját, annyira drukkol, csak még egy kicsit tartsa magánál az idegen a kiskutyát, még pár méter és ott is van. Maus elmélyülten rágcsál egy húsdarabot, egyáltalán, szabad neki máris ilyesmit enni?

Mikor a közvetlen közelébe ér, lehajol, és felemeli Maus-t. Az eb hangosan vonyít, hát persze, hiszen megzavarták evés közben. Adam mosolyog és indulna is vissza a cukrászdába, ám egy óvatlan pillanatban – úgy ficánkol, mint egy nagyobb halacska – Maus kiugrik a kezei közül. Egyenesen a mozgólépcső felé veszi az irányt.

Ám elállják az útját, s ki tudja, milyen szomorú véget ért volna rövid kutyaélete, mivel nem tudhatja, milyen szabályai vannak a mozgólépcső használatának. Először is, gyerek csakis felnőttel veheti igénybe, és az egyik oldalon kapaszkodni kell. Persze amellett, hogy az ember az egész lefelé vagy felfelé tartó úton szálfaegyenesen, mocorgás nélkül áll.

Adam tudja, hogy Maus még nem képes erre. Egyébként is túl kicsi a mozgólépcsőzéshez. Mikor megint utoléri, a kutya farkcsóválva ugrál az idegen körül, aki az előbb megállította. Adam attól tart, a biztonsági szolgálat előbb-utóbb felfigyel az ugatásra. Helga is tudhatná, hogy ilyen helyre tilos kutyát hozni. Vajon ha elkobozzák Maus-t, mi történik vele? Beadják a Talált Kutyák Osztályára?

Egyszer Adam és apa együtt mentek moziba. De a biztonságiak nem engedték, hogy apa bevigye magával a finom üdítőt, amit a közértben vettek. Apa nem szereti, ha Adam kólát iszik. Ott kellett hagyniuk az egész palackot az őröknél. Mikor vége lett a filmnek, az üdítőnek lába kélt. Adam úgy érezte, becsapták.

Megint elkapja Maus-t, s míg fél kézzel erősen megtartja, a másikkal a fejét simogatja és beszél hozzá. Üsse kő, lemennek a mozgólépcsővel. Maus egy kissé megnyugszik, talán most jött rá, milyen messzire kóborolt a gazdájától. Adam megmutatja neki a játékbolt kirakatát.

Ha nem nyár lenne, s volna rajta egy kapucnis felső, most bevihetné magával a kiskutyát.

Mégis jobbnak látta, ha visszafordul, és megkeresi a többieket.

A cukrászdában volt egy kis felfordulás. Az ajtóban letette Maus-t, s visszament az asztalukhoz.

Lexa és Eugenia mit sem vettek észre az egészből. Adam őszintén örült ennek. Olyan szépen mosolygott megkönnyebbülésében, hogy Eugenia még egy hatalmas kelyhet rendelt neki.

Jókedvük egészen az új porszívó megvásárlásáig tartott.

A hazaúton a felnőttek ugyanúgy lógatták az orrukat, mint odafelé.

A házban csönd volt, és állt a meleg, hiába csináltak kereszthuzatot. A szúnyoghálókon kinézve Adam úgy érezte magát, mintha börtönben volna, csak mégis, egy megszokott helyen. Nagymama felgyűrt ingujjal tésztát gyúrt, sima homloka – tényleg nem látszott rajta ránc – csupa izzadtság volt. Eugenia néni megkérte, üljön le mellé a padra, beszélgessenek.

De nagymama egy szót sem szólt, csak sóhajtozott egyfolytában, aztán elsírta magát, erre apa elvitte fürdeni Adam-et, de ő sem szólt egy szót sem, végig a lehajtott vécédeszkán üldögélt. Valamennyire jó volt, hogy nem veszekszenek, vagy ilyesmi, mert ilyenkor Adam sokkal jobban hallotta a saját gondolatait.

Apa korán betakarta őt, nem is mesélt, inkább csak beszélgettek. Apa várta a kérdéseit, viszont Adam nem tudta hirtelen, mit is mondhatna.

Időtlenné vált az egész. Mintha ez a mostani állapot örökké fogva tartott volna, s mindig ugyanaz a nap. Adam lefogadta volna, hogy holnap reggel, ugyanabban az időben, mint ma, Eugenia néni lejön a szobájából, a szemei kisírva, és közli, hogy elromlott a porszívó.

Beülnek a Fiatba, elhajtanak a hipermarketig, anya leparkol. A cukrászdában kelyhet esznek, s mikor Helga megjelenik a családjával, Adam simán Maus után eredhet, úgysem veszik észre. Viszont résen lesz, és valahogyan magával visz egy kapucnis felsőt. Majd észrevétlen berakja indulás előtt. Anya és Eugénia úgyis a gondjaival lesz elfoglalva. Akkor bemehet a játékboltba. Körülnézhet, mint a nagyok, mosolyoghat az eladókra, nehogy megsejtsék, hogy egy igazi kutya van a felsője alatt.

Jó éjszakát, Adam, hallotta még, s az ajtó nyikordult, apa biztosan kiment. Szeretett volna ő is jó éjt kívánni, de félálomban volt, csak egy halk motyogás-féle hagyta el a száját.

Arra ébredt, hogy a kerti tó mellett álldogál, és az őzzel beszélget. Kormos figyelmesen ült a lábainál, s Adamnak az volt az érzése, hogy a szokottnál is éberebb. Vajon Kormos beszélt már valaha is az őzzel? Mekkora a valószínűsége, hogy megértenék egymást?

– Kedves tőled, hogy békét hagysz nekem – mondta az őz. – Nem sok embernél tapasztaltam ilyet.

– Már miért ne? – válaszolta Adam. – Igazából azt sem értem, hogy kerültem ide. – Nevettek, az őz furcsa, nyerítésszerű hangot adott, Kormos pedig vihogott, mintha be lett volna rekedve.

– Rendes gyereknek tűnsz. Nagyon szeretnek téged a felnőttek.

– A te szüleid hol vannak?

– Nem tudom. Ahogyan azt sem fogom tudni, hogy felnőve az én gyermekeim hol lesznek éppen. Ez így van, mióta világ a világ.

– Nem hiányoznak?

– Ezen még nem gondolkodtam. Olyan finom a tó vize, gyere, kóstold meg – s Adam engedelmesen lehajolt, két összetartott markát a tóba merítette, pedig fényes nappal, jól tudta, ilyesmit sosem tett volna. Kissé olyan érzése volt, mintha az őz csak a figyelmét akarta volna elterelni. Egy aranyhal hirtelen kiugrott a vízből, egyenesen Adam tenyerébe.

– Ne ijesszen meg. Gyakran előfordul – mondta az őz. – Igaz, Kormos? – és a puli bőszen bólogatott.

Adam, hallatszott ekkor apa hangja. Már mindenhol kerestünk. Egy aranyhal van a kezében, mondta anya. Fáradt volt a hangja, és úgy tűnt, mint nagyon messziről szólna.

Azt mondták, alva járt, biztosan a sok feszültség miatt. Lefürdették, mert izzadt volt, a talpa meg csupa sár, éjjel mindig ment a locsoló a kertben. Angyalom, suttogta nagymama, az ég áldjon meg, belé is eshettél volna abba a tóba. Erre eddig senki sem gondolt.

Az őz, mondta ki végül Adam. Hát miatta mentél ki, aggodalmaskodott anya. Ne reméld, szögezte le apa, a fiunkból alva járó lett. Hallgassuk meg, mit mond, csendesítette őket Eugenia.

Adam elmesélte, miről beszélgetett az őzzel. A felnőttek kikerekedett szemmel hallgatták, nem mondták azt, hogy az egészet csak álmodta. Adam már nagyon fáradt volt, kért egy pohár vizet, az utolsó cseppig megitta, ásított egy nagyot, oldalra fordult és elaludt.

Franco felajánlotta, hogy költözzön vissza a régi szobájába. De anya nem engedte, mert félt, ha ismét alva járna, leesik a lépcsőn és alaposan összetöri magát.

Különben Franco bácsi egész érdekes figurának tűnt. Egyik este szalonnát sütöttek a kertben, előtte a férfiak nyársakat hoztak az erdőből, és Adam is velük ment, kipróbálta, melyik fának olyan vastag a törzse, hogy eltakarja őt, és közben titkon remélte, hogy találkozhat az őzzel.

Franco bácsi azt mondta, az őzek nappal alszanak. Ez tetszett Adam-nek, szívesen kipróbálta volna. Sokkal izgalmasabb lehet az éj leple alatt ide-oda mászkálni, s az őz valóban bátor lehet, ha csak úgy, a szülei nélkül ilyesmit tehet! Adam összeszedte a bátorságát, hogy először megszólítsa Franco bácsit.

– Szerinted miért ilyen ügyes egy őz? – kérdezte, s féloldalt fordítva a fejét, fél szemmel rásandított.

– Adam – guggolt elé Franco. – Az őz nem különösebben bátor. Mert a bátorság emberi tulajdonság. Egyszerűen csak vadállat, mint az oroszlán, a víziló vagy a zsiráf. Amikor egy kis őz megszületik, már rengeteg minden van a fejében – azzal a bácsi megkocogtatta a homlokát. – Te az iskolában tanulsz meg egy csomó dolgot. Az őzek itt járnak iskolába – mutatott körbe. – Az erdőben. Lehet, most is figyel valamelyik fa vagy bokor mögül. – Franco bácsi fölállt, ment a sűrűje felé. Adam árnyékként követte.

Estére kihegyezték a nyársakat, és megrakták a tüzet. Pár napja kicsit hűvösebb volt, Lexa és nagymama kardigánt húzott. Csepegtetett kenyeret ettek, amit egyszerű elkészíteni. Az ember addig forgatja a nyársat a tűz fölött, míg a szalonna a két végénél kunkori lesz, s a bőségesen lecsöppenő zsír alá odatartja a kenyérszeletet. Ha készen van, a tetejére paradicsomot, paprikát és hagymát lehet karikázni. Csöndben ettek, egy árva szót sem szólt senki. Ez furcsa volt, mert különben mindannyian szerettek beszélni.

Amikor úgy látszott, hogy mindannyian jóllaktak, Eugenia néni megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Franco, kérlek, mondd el, mit szeretnél.

Nagymama nagyot sóhajtott, és Adam nézte, ahogy a szeme máris megtelt könnyel. Apa magához húzta anyát, csak Eugenia néni volt olyan bátor, hogy farkasszemet nézzen az idegennel. Mert abban a pillanatban Franco bácsi megint nem tűnt másnak, mint betolakodónak. Akkor is, ha érdekes történeteket tudott mesélni, s úgy hallgatott, mint a vadnyugati hősök. Adam mérges volt, és ezért elkezdett mocorogni. De nem szóltak rá, így a kedvező alkalomra várt, mikor pattanhat föl a helyéről.

Franco bácsi komótosan evett, és Eugenia néni homlokán összefutottak a ráncok. Nagymama fölkelt, hogy visszamenjen a házba. Adam utána szaladt, aztán meggondolta magát, és visszatért a tűz közelébe. Szomorú szívvel gondolt arra, hogy ha túl sokáig ég a tábortűz, akkor az őz biztosan nem jön inni a tóhoz, felborul az egyensúly, elszakad a békesség pókháló-finomságú szövete, ami láthatatlanul, de oly érezhetően vette körül őket. Adam igazságtalannak tartotta, hogy egyvalaki miatt így megváltozzanak a dolgok.

Az iskolában, még az első osztályban volt egy fiú, az osztálytársa, Gabriel. Eleinte viccesnek tűnt és olyan bátornak, ám Adam arra a fájdalmas felfedezésre jutott, hogy inkább durva. Egészen addig fogalma sem volt arról, mit jelent ez a szó. Egy délután, a foci hevében Gabriel kigáncsolt egy másodikost, és tovább rugdosta földön fekvő társát. A játék abbamaradt, de furcsamód eszükbe sem jutott, hogy tanárért menjenek. Aztán többen elsírták magukat, erre Gabriel abbahagyta, és négykézláb ereszkedett, hogy ebben a pózban morogjon és ugasson a sebesültre.

Később kiderült, meghaltak a szülei, s a nagyanyja nevelte, és Gabriel többet nem jött iskolába, legalábbis az övékébe nem. Mégis Adam sokáig félt a kis Maugli felbukkanásától, egy tanárnő használta ezt a kifejezést, és olyan undorral ejtette ki a szót, hogy Adam kénytelen volt és alaposan kifaggatta apát Maugliról. A dzsungel könyve viszont egyáltalán nem volt félelmetes, mert volt benne rend. A bölcseket tiszteletben tartották, a ragadozók ellen a gyöngébb állatok összefogtak. A farkasok és a medve sem bántották a kisfiút, és Adam így megértette, mennyire fontos a szófogadás és a rend.

Azt nem tudta elképzelni, hogy Franco megüsse őt vagy anyát, nagymamát és Eugeniát sem, és apánál békésebb embert el sem tudott képzelni. De a karja nagyon izmos volt, több tetoválást is viselt, és nagymama azt mondta neki egyszer, hogy ne másszon föl a diófákra, mert úgy jár, mint Franco, s most már azt is tudta, ki ő, a vele történteket pedig nem volt nehéz elképzelni.

Franco bácsi végre megette az összes sült szalonnát, mert már mindenki nagyon várta, hogy megszólaljon. Adam úgy gondolta, főleg mióta megismerte őt, hogy nemcsak a beszélni szerető ember lehet a társaság középpontja, de az olyan hallgatag is, mint Franco bácsi. Rettentő keveset beszélt, ám arra mind emlékezett. Vajon ha ismét elkezdődik az iskola, kinek mesélhet róla? Talán Helgának, ha már egyszer visszavitte neki Maus-t.

Eladjuk a házat, bökte ki Franco bácsi, de nem nézett a többiekre. Nekiállt, hogy a nyárs végéről megegye a hagymát. Eugenia néni fürkésző pillantást vetett a többiekre, s minthogy senki nem kívánt szólni, végre kimondhatta, ami a bögyét nyomta. Kicsit kiabált is.

Van neked egyáltalán személyigazolványod? Mert én ugyan még nem láttam egyszer sem.

Eugenia, szólt halkan Franco bácsi. Nem az a lényeg.

Hanem micsoda? – replikázott Eugenia. – A zsák pénz, amit a házért akarsz kapni.

Franco bácsi Eugenia-ra szegezte a szemét. Valami reccsent az erdő sűrűjében, és Adam azt képzelte, megjött az őz, bizonyára nagyon szomjas, és inni akar a tóból. Hirtelen sírhatnékja támadt. Úgy érezte, Franco bácsi olyan, mint Gabriel volt, és Eugenia néni meg a szegény másodikos. Azt tudta jól, hogy a felnőttek nem mindig a kezükkel vagy a lábukkal bántják egymást.

Írni mindenhol lehet, dörmögte Franco. Ahogyan aludni vagy enni. Csak fogod magad, leülsz és írsz. Miért, itthon nem így csinálod? Nem egészen, vágta rá hetykén Eugénia. Sőt, egyáltalán nem így. Mert én nem egy ködkép vagyok a fejedben, hanem igazi költő.

Ugyan már, Eugénia, feleselt Franco. Emlékszel, mikor kicsik voltunk, mindenki nevetett azon, hogy verseket írsz. Te magad sem voltál biztos a dolgodban. Majd elmész tanítani. Prímán eléldegéltek, kettesben a mamával, abban az egy szobás kis városi lakásban. Feltétlenül magaddal viheted az íróasztalodat, tette hozzá Franco és hogy kellő nyomatékot kapjanak a szavai, jól megszívta az orrát.

Úgy, kiáltotta Eugenia, az egész házból egyetlen megveszekedett asztal lesz az enyém? Jól kifundáltad, mondhatom! Száll már le a földre, Franco, mert születésed óta a fellegekben jársz! Ne légy ostoba! Mit gondolsz, mennyit ér ez a ház pénzben kifejezve? Még fele annyit sem, amennyire te gondolsz! Nekünk, akik itt vannak és élnek még rajtad kívül, persze nagyon sokat számít. Ha annyira hiányozna nekem a városi élet, mit gondolsz, nem költöztem volna már el a mamával? A mama! Rá nem is gondolsz? Hiszen itt született Dormionban, sehol máshol nem töltött el néhány napnál többet! Te fajankó!

Adam nem tudta, hogy pontosan mit jelent ez a szó, de Pinocchio jutott róla az eszébe. Igen, tényleg könnyen lehet, hogy Franco bácsi nagyon is olyan, mint a fabábú volt. Nem rossz, de könnyű a rosszra bírni, hiszen annyira szeretne valakihez tartozni.

A motozás megismétlődött, aztán még egyszer és még egyszer. Adam úgy erőltette a szemét, majd kigúvadt, mikor eszébe jutott és elszaladt a garázshoz a fatálért. Pipiskedve éppen elérte, majd visszanyargalt a kerti tóhoz, belemerítette a tálat, és elment vele oda, ahol az őz jelenlétét sejtette.

Igazán köszönöm, hálálkodott az őz, miután eleget ivott, jó érzés, hogy eszedbe jutottam. Milyen érdekes, nevetett Adam, egyforma szemünk van. Tényleg? – kérdezte az őz. – Igen – bólogatott Adam. – Barna.

– Az meg mi? – A tálból az utolsó cseppig elfogyott a víz, de az ő tovább böködte az orrával.

– Egy szín. Mint a fák törzse. Vagy a csokoládé.

– Nem ismerem a színeket – rázta fejét az őz. – A szagok után tájékozódom. – A tábortűz felé szimatolt. – Most menj vissza. Nemsokára eljövök érted. – Azzal eltűnt a sűrűben.

Adam, rázogatta apa a vállát. Alszol? Ébredj fel! De Adam nem aludt, csak megint óriási fáradtságot érzett. Viszek innivalót az őznek, motyogta, s félig zárt pilláin keresztül apára nézett. Jó, mondta apa, akkor elkísérlek. Megmutathatnád nekem azt az őzet.

Az őz tényleg ott állt a tisztáson, és Adam közel is ment hozzá, de apa figyelmét elvonták a baglyok. Olyan hangosan huhogtak, s valami elrepült felettük, mert apa úgy érezte, gyors szárnycsapások érnek az arcához, néhány percre szem elől is tévesztette Adam-et. Mire visszakeveredtek egymás mellé, a kisfiú szeme csak úgy világított a sötétben. Visszafelé apa a fatálat, s mikor visszaértek nagymama házához, észrevették, hogy Adam nadrágja csupa víz. Megitattad az őzet? – kérdezte apa, és Adam álmosan bólogatott, közben a szemét dörzsölte.

Nagyon mélyen aludhatott aznap éjjel, mert mikor felkelt, a nap már magasan járt. Kinn ebédeltek a kertben, s Franco azt kérdezte, ennének-e őzhúst, mert az erdőbe készült vadászni. Nagymama idegesen rázta a fejét, itt nem lehet vadászni, mondta, s mi nem eszünk vadhúst. Akkor miben segítsek nektek? – kérdezte Franco és cigarettára gyújtott. A többiek hallgattak, mindenkinek volt már programja délutánra.

Csak azért kérdezem, fújta ki a füstöt Franco, mert kora este megérkezik az első vevő. Szeretné megnézni a házat, azzal felállt és a medencéhez lépdelt. Ne a füvön nyomd el a cigarettádat! – kiáltott utána nagymama. Erre Franco felemelte a bakancsa talpát, s addig dörzsölte a csikket, míg egészen el nem fogyott. Kormos ott ugrált körülötte, folyton megugatta. Erre Franco lefröcskölte vízzel, s a kutya kénytelen-kelletlen odébb kullogott.

– Nincs mit tenni – szólt Eugenia, s nekiállt összeszedni a tányérokat. – Hacsak sürgősen ki nem találunk valamit.

– Nem szeretném, ha Franco bácsi eladná a házat – mondta szomorúan Adam. – Ha nagy leszek, itt szeretnék élni Eugenia nénivel.

–  Ezt Franco bácsival beszéld meg – bökött anya fejével a medence felé. – Szaladj és mondd meg neki. – Otto és Lexa strandra készültek, és magukkal vitték Eugeniát is.

Itt volt a nagyszerű alkalom, hogy Adam végre úgy beszéljen Franco bácsival, mint férfi a férfival.

Odabaktatott a medencéhez, kibújt a szandáljából, és nézte, ahogy a férfi lehunyt szemmel sütkérezik. A vízben ült, épp csak a feje látszott ki.

– Mit akarsz, öcsi? – kérdezte, ám a szemét nem nyitotta ki.

– Honnan tudod, hogy én vagyok? – ámult el Adam.

– A gyerekek rám csöndben tudnak maradni, ha rosszban sántikálnak. Anyád küldött?

– Magamtól jöttem. Ez az én medencém is – jelentette ki Adam, és belelógatta a kezét a vízbe. Néhány perccel később vidáman úszkált benne. Úgy látszik, a férfit nem zavarta, mert egy árva szót sem szólt. Jelenléte mégis nyilvánvalóbb és súlyosabb volt, mintha megállás nélkül beszélt volna.

Mikor kimozogta magát, Adam kiszállt és a medence mellett keresgélni kezdte a frizbijét. Az volt a szokása, hogy fürdés után szaladgál egyet Kormossal. De túl meleg volt, és a puli bizonyára a konyhakövön hűsölt.

– Ha folyton az anyád szoknyája mellett üldögélsz, sose lesz belőled igazi férfi – mondta hirtelen Franco bácsi.

– Az meg mit jelent? – kérdezte Adam.

– Úgy élsz itt, mint egy királyfi. Teljes kiszolgálást kapsz, hárman szaladnak, ha csak eltüsszented magad. Fogalmad sincs róla, milyen kalandos a világ, hogyan kell igazán élni – mondta Franco bácsi, és lebukott a medence aljára. Egy perc is eltelt, mire ismét feljött.

– Ezt csináld utánam, ha mered – nézett Adam-re, de a kisfiú tudta, nem szabad ilyesmit tenni, akkor sem, ha valami nagyon vonzó dolgot ajánlanak fel cserébe.

– Elég bátor vagyok – szólt – de nem vakmerő. A télen matekversenyt nyertem. Én lettem a legjobb a…

– Kit érdekel a matekverseny? – vágott közbe Franco bácsi. – Mindig is utáltam az iskolát. Amikor én kölyök voltam, szerencsére csak tizennégy éves koráig volt muszáj az embernek iskolába járni. Ahogy elmúltam tizennégy, a következő naptól kezdve nem is mentem. Soha többet, addig éljek.

Adam elgondolkodott. – Nem szidott le nagymama? Nem kaptál intőt, amiért nem mentél?

– Áh, csak mert volna rám szólni. Ilyen kicsi korom óta úgy kiállok magam mellett, mint a csuda.

– És a barátaid? Ők csak sajnálták, hogy többé nem mentél iskolába.

– Tudod, öcskös, a barátaim sokkal korábban kimaradtak az iskolából. Talán én voltam közülük az utolsó. Onnantól kezdve mind dolgozni mentünk, hogy pénzt keressünk és élhessük a magunk életét.

Adam Kormost kereste a szemével, de sehol sem találta. Nem baj, gondolta, megvár, és a frizbi is. Olyan érdekes volt, amiket Franco bácsi mesélt. Adam képzeletben visszarepült a múltba. Mikor anya és Eugenia néni olyan kicsik voltak, mint ő, és Franco bácsi már nem járt iskolába, hanem dolgozott, mint a felnőttek, és biztosan rengeteg pénzt keresett.

– Mi akarsz lenni, ha felnősz? – kérdezte Adam-től.

– Állatorvos. Mint Doktor Doolittle. Beszélni fogok az állatok nyelvén.

– Jó neked, ha ennyire szeretsz iskolába járni. Legalább nem tudod, közben mennyi jó dologról maradsz le. –  Franco bácsi megint lebukott, biztosan melege volt. Délután három óra felé járt, ilyenkor még erősen tűz a nap.

– Milyen jó dolgokról? – sandított fel Adam, s mert a fény a szemébe tűzött, ernyőt formált a kezéből, úgy nézett a bácsira.

– Minden gyerek elszökik egyszer otthonról – szögezte le Franco bácsi. – Ez olyan, mint egy próbatétel. Azért kell megtenni, hogy lásd, bárhonnan hazatalálsz-e.

Adam-nek fogalma sem volt arról, hogy apa szökött-e meg otthonról kiskorában. De Franco bácsi valószínűleg olvasott a gondolataiban, mert megelőzte őt a válasszal.

– Nehogy megkérdezd apádtól. Ezek titkos dolgok. – Fölkelt, és kijött a medencéből. – Gyere, öcskös, kocsikázunk egyet.

Adam nem is tudta, hogy Franco bácsinak van autója. Eddig talán rejtegette, vagy az erdőben parkolt. Amikor megpillantotta anya Fiatját, hirtelen tudta, hogy azzal fognak menni.

Franco bácsinak nincsen autója. Ezért szerez magának egyet.

– Nagymamának egy szót se – szólt a bácsi, és kinyitotta az anyósülés ajtaját. – Elaludt, ne költsük föl szegényt. – Adam tétovázott. Eddig ülésmagasítóval utazhatott, és mindig bekötötte a biztonsági övet. – Mi van, öcskös, nem akarsz egy kis kalandot? Ülj már be. – vajon Franco bácsi olyan, mint egy idegen, kérdezte magában Adam, miközben beült az autóba. – Kösd be az övet – mondta a bácsi. – Úgy jó lesz – azzal becsapta az ajtót.

Mi lesz, ha nagymama most fölébred és kiszalad a házból? Ha meglátja az egyik szomszéd? Adam fejében úgy zsongtak a kérdések, mintha méhekkel lett volna tele. Franco bácsi beindította a motort. Hátrafordult és jobb kezével az ülés támlájára könyökölt, míg a ballal a kormányt forgatta. Adam szerette ezt a pillanatot, imádott autóba ülni. Ám anya spórolt a benzinnel, és amellett, hogy megvolt ez a járgány, sokat gyalogoltak. Télen, bokáig érő hóban és nyáron is, mikor majd benyelte őket a forró aszfalt. Párszor a cipőjük talpa is beleragadt. Városon a nyár jóval elviselhetetlenebb, mint itt, falun.

– Hová megyünk? – kérdezte Adam. Oldalra nézett, s elképzelte, hogy olyan apja van, mint Franco bácsi. De ez egyáltalán nem tűnt jó gondolatnak. Ők annyi mindenben hasonlítanak apával. Vajon Franco bácsi kitől örökölte ezt a kalandorságot? Nem tudta elképzelni, hogy nagymamától. Nagypapa meg akkor halt meg, mikor Adam egészen kicsi volt. Alig maradt emléke róla.

Franco bácsi a rádiót tekergette, és közben átlépték a faluhatárt. A szomszédos kisváros felé tartottak, mely épp ellenkező irányban volt, mint ahol Adam lakott.

Ha ezt anya megtudja, lesz nemulass.

De miért is? Hiszen Franco bácsi a testvére.

– Kellemesen csalódtam benned – nevetett rá a bácsi. Megint mintha a gondolataiban olvasott volna. – Mégsem vagy egy anyámasszony katonája. Tudod, Adam, nekem is van ám egy fiam. – Hát az hogy lehet? Adam nem ismert olyan apát, aki mellett ne lett volna ott a kisfia. Hiszen azért vállal családot az ember, hogy együtt legyen velük.

– Miért nincs most itt a kisfiad? Hogy hívják? – Megint zúgni kezdett a feje, benn a gondolat-méhecskék egymással versenyeztek.

– Nem mondod el senkinek? – Adam megrázta a fejét. – Az igazi férfi tud titkot tartani – nézett rá komolyan Franco bácsi. – Gyere, itt eszünk valamit, és közben mesélek.

Leparkolt egy benzinkút mellett, de csak ő szállt ki és gyorsszendvicset hozott meg üdítőt. Adam olyan éhes volt, mint egy farkas. Napok óta rosszul evett, biztosan azért, mert rosszul is aludt. Úgy falta a hamburgert, a jó szaftos húst, amitől anya különben szigorúan tiltotta, mintha napok óta nem látott volna élelmet. Az üdítőt – persze kóla volt – is olyan gyorsan itta, hogy fuldokolni kezdett, s majdnem mindent kiköpött maga elé az autószőnyegre.

Franco bácsi megveregette a hátát. Mikor mindent megettek, hozott még egy adagot. Adam annyit befalt, hogy majdnem kidurrant a hasa. De jó kedve volt, mert nem szólt rá senki, hogy lassabban, kisfiam, nem hajt a tatár. Végre nem anya merte ki elé a fél tányérka levest, aki helyette is vigyázott a vonalaira. Nem kellett választani, hogy húst kér vagy krumplit, mert a kettő együtt hizlal. Még a végén kiderül, hogy ők ketten Franco bácsival prímán hasonlítanak egymásra. Oda-vissza, csak semmi kecmec.

Franco bácsi elmesélte, hogy a kisfia most messze van, egy másik országban lakik, ott, ahol a Mikulás. De éppen olyan szőke, mint Adam és a szeme is barna. Úgy hívják, Mikka, és három éves, ezért ha soha többé nem látná Franco bácsit, nem is emlékezne rá. El sem felejtene, úgy hidd el, Adam, mondta komoly hangon a bácsi. Mert akit nem ismersz, hogyan tudnád elfelejteni?

Azt is elmondta, hogy egyedül Mikka miatt bánja, amiért nincsen saját lakása. Egy egészen kicsike is megtenné, csak jusson benne Mikkának egy fél szoba. Legjobb lenne itt, Dormionban, de Mikka édesmamája, Karina nem akar eljönni az országból, ahol született. A Mikulás földjéről. Ezért muszáj volna eladni nagymama házát, és a pénzt elosztani. Eugenia néni jól érezné magát városon, prímán gondoskodhatna a mamáról, és ugyanúgy együtt lennének egész nap, mint most. Franco bácsi úgy érezte, hogy Lexa hajlandó lenne együttműködni vele. Máris van egy vevő, aki egy szép kis panziót alakítana ki a házból.

Adam nem tudta, mi az a panzió.

Franco bácsi fagylaltot hozott, s úgy érezhette, hogy eleget beszélt már, mert kihajtott a parkolóból, és máris visszatértek az országútra.

Mikor beértek a városba, Adam gyomra megnyugodott. Már nem érezte úgy, hogy menten szétdurran. Franco bácsi nem beszélt többet Mikkáról és az édesmamájáról. Adam-nek az volt az érzése, hogy így is túl sokat mondott róluk. Megfogadta, hogy senkinek nem adja tovább.

Nem sokat voltak a városban, Franco bácsinak talán rossz volt, amiért nem a kis Mikka sétál mellette, hanem csak a húga kisfia. Adam hirtelen megértette rosszkedvének okát. Rossz lehet neki, mert Mikka talán úgy nő majd fel, hogy semmit sem tud meg az apjáról.

Könnyen elképzelhető, hogy Franco bácsinak annyi pénze sincsen, amennyivel visszautazhatna a Mikulás földjére. Adam szívesen vele tartott volna. Mehetnének például vonattal, ha nem visz oda repülő. Jólesne most elszökni a nyárból, s Adam lelkesen gondolt arra, hogy felmegy a padlásra, megkeresi a sínadrágját és a hóbakancsát, kér kölcsön egy kis pénzt apától, így Franco bácsinak majd útközben vesznek egyet.

Anya kiviszi őket a dormioni állomásra, de nem kell, hogy velük együtt megvárja a vonatot, úgyis csak sírna, mert a lányok ilyenek.

Mikor otthon kiszállt az autóból, már egyáltalán nem úgy tekintett Franco bácsira, mint egy idegenre. Esze ágában sem volt elmesélni, hol jártak, s hogy egyáltalán erre a rövid időre elhagyták Dormiont – nagymama úgyis jót aludt közben, anyáék pedig csak utánuk érkeztek haza, távolsági busszal.