Jeremiah Mintgreen: Hókirálynő

Első könyv

„ Aki amit mesél, aszerint is él.”

 

1.

Gondolkodtál már azon, miért állít meg mindig abban a pillanatban, mikor az évben először hullani az hó?

Holle anyó kirázza dunyháit, s belőlük hó-csillagok, szikrázó, kemény lapocskák zuhannak alá. Félelmetes, ahogy hangtalan és mégis mennyire kíméletlenül, mindent elborítanak.

„Nem lehet elbújni előlük. A havazás olyankor az igazi, amikor néhány pillanatra megfagyasztja bennünk a vért. Belemarkol a szívünkbe, és valóban, akkor minden megáll, az éle;, forgásában a földgolyó, visszafojtja lélegzetét a világmindenség. Csak néhány pillanatra. Utána úgy tör utat magának a véráram, sivalkodik a tüdő és tágulnak az erek, mintha ezen múlna túlélésünk. Áldott legyél örökké, drága hó. Köszöntünk, az ég ereje, havazás, te mindenható.”

Már nem emlékszem, pontosan hol olvastam ezeket a sorokat. De följegyeztem a többi közé, s nagyon sokáig halogattam, hogy kezdjek vele valamit. Mintha arra vártam volna, hogy képzeletemből kecsesen előszökkenjen egy tünde fény. S mutasson egy járatlan ösvényt, melyen keresztül egy sosem hallott, még soha el nem mesélt történethez juthatok egy létezés előtti világból.

Miért vagyok mégis olyan bátortalan, mikor elérkezik a korcsolyaszezon? Minden évben füllentek magamnak, hogyha itt a tél, akkor forró sült gesztenyét kell ennem, hozzá szegfűszeges narancsteát innom. Ez elegendő. Vendégségbe megyek, hogy fahéjas-porcukros kekszet tömhessek magamba. S a havat úgy rázom le a csizmámról, mint a kullancsot. Mintha bármivel is megfertőzhetne, oly félve és hálátlanul.

Fogadkozom, de hányszor, hogy ebben az évben máshogy lesz. Először is lepucolom a szánt, s elé kötök két gyönyörű paripát. Például Nyikhajt és Taligát. Persze nem fog tetszeni egyiknek sem, csak úgy prüszkölnek majd, amiért ki kell jönni a jó meleg istállóból. Ugyanarra gondolunk majd, ember és ló a szénaillatú nyári alkonyt kívánja vissza, csutakolást, az igazi jutalmat a nap végén, Nyikhaj jobban, mint Taliga. Ott állnak majd, a szán elé kötve, szembogarukban kétségbeesés. Nem akarnak nekiindulni, két hórihorgas jószág, dúl-fúl a méregtől. Nem akarom meghajtani őket én sem, az igazán felesleges volna. Csak épp – kószálni kicsit a hófödte mezőkön, felkaptatni néhány hegyi útra, forralt bort iszogatni, kecskesajtot falatozni a menedékházban. Gyí, te Nyikhaj, repülj, drága Taliga!

Aztán megértik, mire megy ki a játék. Bohóckodnak, kéretik magukat. Látni szeretnék, mi lesz a jutalom. Cukrot teszek a szájukba, közben narancslikőrt iszogatom. Olyan szépen elterveztem már az egészet, ne hagyjatok engem parlagon heverni, kincseim, barátaim!

A szánt már kipárnáztam, lábamra pokrócot teszek. Nekik már ott a meleg a bőrük alatt. Finom a hideg, krémes-jeges fuvallat cibálja sörényüket, farkukba fekete pántlika van befonva. Kicsit várunk, hátha valamelyik gyerek szeme kipattan, magára cibálja nadrágját, ingét, szőrmekabátjába bújik és rohan kicsi, kopogó csizmáján, hogy az indulás előtti utolsó pillanatban még utolérjen!

De ha nem, akkor Nyikhaj és Taliga, hű szolgáim, repítsetek fel a havasokba! Nincs idő a többiekre várni. S mikor visszaérünk, csak a felét meséljük el a többieknek abból, ami történt. Főleg a látványos, kalandos részeket. A többit, a bíbor és rézbarna merengést meghagyjuk magunknak. Úgysem hinné el senki, a kutyának meg nem kell esti mese. Ki hinné el, hogy a fellegekben jártunk, belemarkoltunk és téptünk belőlük? Hogy a csillagok fénye a szemünkben örökké fog égni? A csillagképeket mi nem csupán messziről csodáljuk, de a jó lovakkal itt-ott a szélét is megérintettük?

Senki, jámbor barma az égnek, nem hinne a fülének. Csak fejét rázná, mikor élményeinket legalább szavakkal szétszórjuk, hogy pezsegjen tőle az unalmas palotaélet. Úgysem szeretné az egek országa, hogy titkai lelepleződjenek. Ők, a földhözragadtak havas csizmám szárát látják, de nem a levegőt, ahol a felhőkön tapostam. Átöleltem egyet, és mint Holle anyó, megráztam és kiszakítottam. De most már jó éjt kell kívánnom, hogy holnap ismét eljöhessek, elmesélni a világegyetem titkaiból egyetlen egyet. Mit csak az olyan avatott fül ért igazán, mint a tiéd.

 

– Édesapa, ez gyönyörű volt! – Edeline felült az ágyában és összekulcsolt kezét az álla alá tette. – Láthatja, könnyezem. Nem is képzelhetnénk szebb szavakat az estére, igaz, gyerekek?

Körülnézett, ám a többiek, a két öccse már aludt. Egészen addig mindent megtettek, hogy kiköveteljék a mesét. Ám az álom szépen, lassan, szóról szóra közelebb lopakodott hozzájuk. Aztán – zsupsz!- az Álommanó ledobta zsákját, belémarkolt és teleszórta a szemüket a porral, amitől vad dörzsölgetésbe kezdtek, de az álom nem akart ám csak úgy kimenni a szemükből. Így hát nem volt mit tenni, engedelmesen lehajtották fejüket a párnára, kis ideig még eljutott a fülükbe a király, a mesélő szava. De alig telt el negyed órácska, példamutatóan húzták a lóbőrt. Nesze neked erkölcs és tanulság, amit a felnőttek többnyire a maguk kedvéért tesznek történeteikbe. A gyerek, ha itt az alvás ideje, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni.

A király becsukta a könyvet, amiben évszázadokra elegendő fabula sorakozott. Egyedül Edeline, az elsőszülött nem akarta, hogy imádott édesapja kimenjen a szobából. Edeline ugyanis félt a sötétben, így azt sem szerette, hogy a testvérei mind előbb alusznak el, mint ők. Pedig, igazán, mindent megtett azért, hogy az álom pillangói ne csupán körül repdessék az ágyát, de a szélére telepedve egész éjjel éberen őrizzék őt. Először is, könnyű vacsorát evett, kamillateát ivott, melyből a poharában még magával is vitt egy keveset, s az éjjeliszekrényére tette. Gondoskodott róla, hogy a hálóterem alaposan kiszellőzzék. Mikor senki sem látta, arra hivatkozva, hogy a fürdőbe megy, a konyhába osont és forralt magának egy kevés kecsketejet, s mézzel megitta. Ágyneműjét gyakran cseréltette, s felügyelte a mosónőket, mikor a selyem huzatokat megtisztították. Együtt volt tehát mind az összes álomfogó. Egy kisebb lámpást állított az ablakba, melyet lefekvés előtt bezárt. Nehogy a beáramló levegő eloltsa a pisla fényt. Amit nappal megspórolt a gyertyán, azt éjszaka egy vásári lámpásban elégette.

Ott ült ágyában Edeline, akit maholnap férjhez adnak. Szembogarában oly félelem csücsült, olyan megszeppenés, hogy a király halkan elnevette magát.

– Ha tudnám, mitől félsz ennyire, bizisten, magam küzdenék meg vele. – Megint kinyitotta a könyvet. Nem szerette úgy magára hagyni a gyerekeit, hogy akár csak a legkisebb kétsége is volt a tökéletes nyugalmuk felől.

– Magam sem tudom, édesapám, igazán – mondta Edeline, közben hevesen rázta a fejét. Hirtelenszőke copfjai repkedtek a levegőben. Elszánta magát, hogy hanyatt lefekszik, s magára húzza a takaróját. Vagy jobb lenne hason aludni, bal térdét fölhúzva? Érezte, ahogy elönti őt a tanácstalanság, s az idegesség a gyomra tájékából a végtagjai felé kúszik. Mint ronda kígyó, mely ily módon megsokszorozza magát és lehetetlen elpusztítani. Felsóhajtott, szemét a mennyezetre szegezte. – Édesapám itt marad és mesél még?

– Ha akarod – nyugodott bele a király. Ezek szerint ma sem sikerült a szembesítés. Edeline ugyanúgy fél, mint ahogyan tegnap és holnap is fog. Vajon mi nyomasztja ennyire?

Mielőtt megszülettek, a király jóslatot rendelt a gyermekeiről. Nagylányáról megtudta, hogy rendkívül rossz alvó lesz. Ennek csupán egyetlen okból tudott örülni. Nagyon szerette volna, ha maga után egy igazi királynő lép trónra. Ezért bízott abban, hogy akit elkerül az álom, valójában azért ilyen, mert uralkodásra született. Mindig képes lesz a birodalom ügyes-bajos dolgaival. foglalkozni. Éjt nappallá téve. Azt akarta, hogy Edeline kövesse őt a trónon. Ezért az utóbbi években nem túl prominens uralkodócsaládokkal építette ki gyümölcsöző diplomáciai kapcsolatait. Nem zavarták az átlagosnál lustább és mihasznább herceg ifjak. Annál kevesebb vizet fognak zavarni! Úgy tervezte, ha Edeline fejére kerül a korona, a háta mögött fog maradni, mint fő-fő tanácsadó. A kisujjában volt a kormányzás, ahogy feleségének a gyermeknevelés. Edeline egy kicsit félős, na és, mi van akkor? Semmi. Nem kell azt tudni senkinek. Ha rajta múlik, ez a titok a családban fog maradni. Legfeljebb az ifjú pár külön hálószobát kap, úgy Edeline csak a csecsemőivel fog osztozni lakosztályán.

Így gondolkodott a király. Ám az apai szív mélyén is megbújt a félelem és nem akart onnan kijönni. A családjukban egyáltalán nem sűrűn fordult elő ez a jelenség. Legfőképpen nem a nőknél. Vajon változni fog a dolog, ha Edeline férjhez megy? Esténként jobban alszik a felelősség s a magabiztosság súlya alatt? Nem hitte, csak remélte, hogy lánya előbb-utóbb kénytelen lesz belátni: mindenféle hókuszpókusz helyett csak le kell tenni a fejét a párnára, szemét becsukni, kívül hagyni a gondokat és egész egyszerűen elaludni. Az ember észre sem veszi – vagy ez az, ami zavarja őt? Hiszen ő a legnagyobb, máris tőle várja a birodalom kormányzását. Alig múlt el tizenöt esztendős. Ha úgy vesszük, gyerek még. Legalábbis a lelke. Nem kell annyira elsietni azt a menyegzőt.

Edeline mosolygott félálmában, mibe azért viszonylag gyorsan belemerült

 A király még egy történetet kiválasztott. Halkan mormolva mondta el, mint különös varázsigét. Rémséget ugyanis egy másik rémséggel lehet távol tartani. A mese a hamelni patkányfogóról szólt, akit az emberek nem fizettek meg munkájáért. Így visszatért a városba és bűvös sípjával magával csalta a gyerekeket. Senki sem tudta, hova tűntek, s csak néhányan maradtak otthon belőlük. A szerencsések, gondolta a király, és mi azok vagyunk. Azzal olyan halkan, ahogyan csak lehetett, kiment a hálóteremből és mindennél óvatosabban behúzta maga mögött a hatalmas réz kilinccsel ékesített ajtót.

 2.    

A lovaskocsi megállt a fogadó előtt. Ketten szálltak ki belőle. A férfi segített a nőnek, aki valamit odasúgott neki. A kocsis készségesen átvette a csomagokat, és egy félmozdulattal mutatta az utat.

– Erre.

A jövevények vonakodva bár, de elindultak utána. Mintha nem bíztak volna eléggé a kocsisban, hogy jó helyre hozta őket. A férfi fölnézett a kétszintes ház homlokzatára. A Fekete Sas fogadó méreteiben impozáns volt, ám de kissé komor hangulatot árasztott. A város főterének délkeleti sarkán emelték hosszú évtizedekkel azelőtt. Eleinte a városi tanács működtette, régen bálokat és színházi előadásokat tartottak az emeleten. Címerében a császári család jelképe szerepelt kicsinyítve. Hosszú évekig az átutazók, vásárosok is itt szálltak meg. Hátul gyönyörű gyep terült el, szabályos közönként ültetett fenyőkkel. Az elülső részen annyi rózsa nyílt, amennyi csak akart. A most is pirosló, még szét nem feslett bimbók egyike-másika érdeklődőn és kíváncsian kandikált ki a sötétbarnára festett faléceken.

Gunner, a kocsis ütemesen odacsapta a kopogtatót. Egy-kettő-három. A vendégek egymásra néztek. A nő fázósan húzta össze magán berlinerjét, bár az igazat szólva igen enyhe volt az idő november tizedikéhez képest. A levegő inkább friss volt, mint hideg. Ha jól felöltözik az ember, akár a kertben is elüldögélhet egy darabig. Legalábbis a hátsó részről előreúszó fenyőillat ezt a gondolatot keltette az érkezőkben.

Vékony, magas, szőke kontyos asszony állt az ajtóban. Kitárta és betessékelte őket. Pénz csörgése hallatszott, aztán az ajtó csapódása és a kocsis elhajtott a ház elől. A lovak kotyogó patahangja gyorsan és ütemesen távolodott.

A nő nagyot sóhajtott. Itt voltak tehát, kontinentális körútjuk egy kisvárosi pontján, ha nem is az isten háta mögött, mindenesetre nem a homlokán. A másik, a szőke a kezét nyújtotta és bemutatkozott.

–  Viola Luft.

Renata és Jonas egymásra néztek. Kezdtek fölengedni. Renata levette a berlinert és áthajtotta a karján. Viola gyakorlott mozdulatokkal fölkapta a táskákat és ment előre a lépcsőn.

– Erre jöjjenek.

Különben nyugodt hely volt, a falak frissen festve, kisebb akvarellekkel, szárazvirággal díszítve. Egyáltalán nem ilyennek képzelték az ideút során, így a vendégek már egymással pajkosan versengve szelték a lépcsőket.

A legszebb szobát kapták, Viola legalábbis így mondta. Biztosan kalandvágyó nászutasoknak nézte őket. Renata alacsony volt, hullámos barna haja az álláig ért, ami nedves időben kissé hullámossá vált. Leggyakrabban kék színt viselt, ami jól állt őzike szeméhez. Ajka és orcája egyformán pirospozsgás volt. Jonas először az ágyat tette próbára. Magas északi típus volt, hízásra képtelen, örökmozgó. – Megfelel – mondta, és máris fölpattant. Renata elnevette magát. Viola alig láthatóan elhúzta a száját. Karját összefűzve nézte az új párost. Míg meg nem érkeztek, rosszabbra számított, mint általában, főleg, mióta férje ápolásra szorult. Íves szemöldöke közt a két párhuzamos ránc az utóbbi időben rohamos mélyülésnek indult. Ez a tépelődőkre jellemző, Renata, gondolta magában, legföljebb finom szarkalábakat szerezhet, s nevetőráncokat. Ideje volt áttérni a meglehetősen kései vacsorára, ezért megszakította a másik kettő önfeledt viháncolását.

– Sertéssültet, káposztás krumplit és újbort kínálhatok, ha megfelel.

Jonas eltátotta a száját, odaszaladt és viccesen szalutált egyet, mintha egy kissé máris kapatos lenne. – Szolgálatára. Akarom mondani – azzal meglazította nyakkendőjét –, merre van a konyha?

Visszatértek a földszintre. Áthaladtak egy tágas átriumon, melynek minden oldalán eredetileg olcsó diákszállások helyezkedtek el. Ha fölnéztek a csillagtalan égre, s a belső udvar védelme alatt érezték magukat. Majd beléptek egy újabb, vastag tölgyfa ajtón, erről azonban hiányzott a kopogtató. A folyosó kétfelé ágazott el, balra a konyha és jobbra az étkező irányában.

Egyáltalán nem volt hangzavar. Néhány idős, hallgatag ember iszogatott a félhomályban. Fejüket biccentve köszöntötték Violát, míg a boros kupákat a vendégek felé emelték. Az egyik fal mellett volt egy asztal két főre terítve.  Középen edény gőzölgött, szárnyas húsleves volt benne. Renata örömében tapsikolt.

Aztán mégsem malacot ették. Másnap volt Márton napja, így puhára párolt libacomb jutott a tányérokba. Renata nem szerette a káposztát, ezért Jonas az övéből repetázott. A bort üvegpohárban kapták. Maga Viola töltötte ki nekik, meglehetősen óvatosan. Még ülepszik, magyarázta csendesen.

Szobájuk a hátsó kertre nézett. Az ablakban álldogálva megcsókolták egymást. Minden kirándulóhelyen ezt tették, ez volt a kabalájuk. Renata elmondta, nem ilyennek képzelt egy fogadósnét. Sem meleg vacsorára, sem ilyen kedélyes fogadtatásra nem számított. Talán kevés lesz a két éjszaka, amit itt szándékoztak eltölteni. Máris megszerette ezt a helyet.

– Hallgasd – mondta Jonas. Fojtott hangon zajló beszélgetésre lett figyelmes, fülét az ajtóra tapasztotta. Renata megpróbálta lebeszélni róla, de nem bírt a kíváncsiságával. Résnyire nyitotta, és kilesett.

A szemközti szoba előtt ketten beszélgettek. Jonas erőltette a szemét, hogy jobban lásson a sötétben. Olyan nagyra nyitotta, amilyenre csak bírta. Két nő, ez nem vitás, súgta befelé. Az egyik Viola, de ki lehet a másik? Mint egymás tükörképei, gondolta, hajszálra ugyanolyan magasak, a súlyuk is megegyezhet. Kecses nyak, karcsú derék. Miért vannak ilyen egyformán öltözve? Szerette volna becsukni az ajtót, ám az nagyot nyikordult. Jonas sóhajtva kilépett, mint a gyerek, akit leskelődésen kaptak. Az egyik alak megindult felé, a másik eltűnt a szobában.

– Egy törölközőt szeretnénk kapni – hebegte Jonas, és még szerencse, hogy nem lehetett látni, amint a feje búbjáig elpirult.

– Hozom – felelte Viola hangja, aztán lesietett a lépcsőn. Kit rejtegethet ott szemben, talán egy nem kívánatos rokont?

Mert Jonas máris biztos volt abban, hogy imént ha nem is misztikus, de valamelyest rejtélyes dologgal állt szemben.

 

Másnap a reggelinél sem voltak egyedül. Egy egészen fiatal nő ült az ebédlőben, hófehér ruhában, kontya egészen a feje tetejére volt feltűzve. Mikor beléptek, háttal volt nekik, de nem fordult meg, csak egy kissé jobbra fordította a fejét. Jonas megborzongott.

Soha ennyire nem esett jól a forró tea, mint akkor. Úgy érezték, egy jégveremben üldögélnek. Mintha a téli, havas kertbe szólt volna a terített asztal. Két kezükkel átfogták bögréiket és mohón nyeltek, egyik kortyot a másik után. Viola bundáskenyeret hozott lilahagymával és mustárral.

Jonas önfeledten falt. Renata felment és lehozta berlinerjét. Majd’ megvette az isten hidege. Jonas mindig nagyon kíváncsi volt, ha egy ismeretlennel hozta össze a sors. Odament étkezőtársuk háta mögé és így szól:

– Csodás napunk van ma. – De a másik válaszra se méltatta. Ült ott lehajtott fejjel, hallgatott.

Jonas elékerült, hogy megnézze az arcát. Meglepettségében hátrahőkölt. Lányarca volt, fehérre mázolva, mint a gésáknak. A szája sápadt rózsaszínű, tekintete fakó, élettelen. Kontya kiengedett a feszes felcsavarásból, kissé balra billent. Jonas meglátta, hogy hosszúkás vázában egy virág ékeskedik az asztal közepén.

– Nahát. A kertben fehér rózsa is nyílik? – azzal feléje nyúlt, de ahogyan a nő válaszolt, annál ijesztőbben kevés embert hallott eddigi élete során szólani.

– Ez nem virág. Jég. – Fogta és letörte a fejet, majd kiengedte a kezéből. Egyenesen Jonas cipője elé hullt, aki rémülten hátrált vissza asztalukhoz. Látott, amit látott és elég volt neki. Már annyira fázott, hogy a foga összekoccant. Renata visszatért, kipirulva, kimelegedve. Szinte repült felé a berlinerben. Jonas halálra vált arcát látva gyorsan úgy döntött, sétáljanak egyet a kertben, az jó lesz a lábnak és a gyomornak is. A férfi nem ellenkezett.

Az ebédet a szobába kérték. Bent jó meleg volt, Viola begyújtotta a kandallót. Olyan hirtelen hűlt le az idő, hogy senki sem tudott rá épkézláb magyarázatot adni. Megint libát ettek, ezúttal petrezselymes rizzsel. Aztán jókora, egzotikus gyümölcsökből összerakott tálat kaptak. Narancs, mangó és banán volt rajta, guszta szeletkékben. Renata boldogan habzsolt, míg Jonas egy verseskönyvvel karosszékbe húzódott. Pipázni kezdett, ami nála mindig az elmélkedésekhez társult. Nem állhatta meg, hogy el ne mesélje a jégrózsa esetét. Újfent beleborzongott, de Renata kinevette.

– Biztosan bűvész. Lopózzunk át és lessük meg, mit csinál. – Harisnyában kiosontak a folyosóra. Nem tettek meg tíz métert és máris ott voltak az idegen szobájában. Akárki volt is, egy zsebkendő nem sok, annyit sem hagyott elől. Példás tisztaság volt mindenütt, semmi nyoma annak, hogy a szobát foglalják. Kicsi erkély tartozott hozzá, hintaszékkel és hófehér, meleg takarókkal. Jonas úgy gondolta, ez a szín – akár a fekete – az álcázás jele, mert az illető nem akarja, hogy valami kiderüljön róla vagy vele kapcsolatban.

Épp időben tértek vissza. Alighogy becsukták maguk mögött az ajtót, lépteket hallottak és nyikorgást. Renata kissé aggódott, nem hagytak-e nyomot. Aztán a libacsontból próbált jövendölni. Hosszú, fehér formában hideg telet jelez. Mikor kutyaugatást hallott, a maradékot kipotyogtatta az ablakon. Violának hosszú órák óta nem volt nyoma. Már esteledett. Az ablakon pernyeszag jött be, nyers és kíméletlen jele az ősz végének. Abban mindketten megegyeztek, hogy ehhez még korán volna. Vacsora előtt kimentek az átriumba, s mikor egy tagbaszakadt fiú vágott át az udvaron, kölcsönösen megbámulták egymást.

Hans Luft az anyját kereste. Egyszerű lett volna megkérdezni a két vendéget, esetleg látták-e valamerre. Mégsem akart senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Betért az ebédlőbe, de ott csak a szokásos esti arcokat látta.

– Az anyádat keresed? – Megint a vézna nővendég szólt utána, aki hosszú hetek óta lakott a szobájában. – Nálam van. Megkértem, pakolja össze a holmimat. Ma este elutazom – és biccentett egyet, vagy inkább – az igazmondás jeléül – leszegte az állát. Mintha minden nap ugyanabban a ruhában lett volna. Hosszú, fehér selyem, a nyakában hermelin. Mindig magas sarkút hordott, mely fölemelte s egyben eltávolította őt a közönséges földi világtól.

Hans megköszönte, de nem ment föl az emeletre. Leckéje volt és az apját sem fürdette még meg. Jobb lesz, ha indul, gondolta. André Luft mindig nagyon várta a fiát. Az egyetlen kapcsot, ahogy nevezte, a régi rossz világgal. Hans kíváncsi volt, mennyi fogyott a borból, melyből egy üveg volt a napi adag.

Ha félig lesz a palack, az elején tréfálkozni fog, aztán megtépi a haját.

Ha még semmit sem ivott, a legrosszabbra számíthat. Bőrszíjra.

Elindult a manzárd felé. Erős szél támadt, és félő volt, hogy hamarosan hófellegeket fog errefelé sodorni.