Ahogy föltekintett az égre, fehér-zöld pontok ugráltak a szeme előtt, és csak később élesedett a látása annyira, hogy észrevegye a fölötte repülő galambot. Innen úgy tűnt, mintha a Napban fürödne és a fénycsóvák felperzselnék.
A tollait tépkedte. Jólesett neki, még ha idegenül is hatott rá az a borzongás, ami a gerince tövéből pulzált. Csak élvezte, nem gondolkodott, nem érdekelte a vér, vakarta a tollmaradványok gyökerét, és ha már nem talált több fedőtollat, révetegen bámulta a helyüket. Megkönnyebbült.
Voltak percek, amikor nem hallott mást, csak a saját szuszogását. Lélegzett ki-be. Máskor a tudata felszínét egy nemkívánatos hang súrolta, ami kétségbeesetten kérlelte ugyanazt: hagyja abba, Noé! És ez ismétlődött. Hagyja abba, Noé! Hagyja abba. Hagyja.
A szavak jelentése megfakultak a fejében, csak a részegítő öröm maradt, a vér, ami talán nem is létezett, és a tollai.
Akkor kezdte el vizsgálgatni őket, amikor kissé lenyugodott, mert maradt belőlük. Ujjai között forgatta az evezőtollakat, aztán a szeme elé emelte a fedőtollakat, mikronnyi idegrostokban végződtek. Elektródákban. Apró, halvány szikrák pattogtak az ujjbegye hegyénél, ahol fogta a toll szárát.
Masina. Érezte, hogy megfeszülnek az izmai, hogy hevesebben veszi a levegőt, talán túl gyorsan is. Sípolt a füle, a zaj nem akart megszűnni, egyre erősödött, most már a testében zúgott, minden pórusa üvöltött. Fájdalmában a homlokára csapott, jó erősen, de az fémesen kongott, kínzóan. Újra. És újra. Elfogta a pánik, a bőre nem ilyen! Nem lágy, hanem kemény, pedig finomnak kellene lennie!
Kapkodta a levegőt. Hogy is volt? Hogy is volt a boldogság? Most már örülne, ha valaki leállítaná, most már örülne, ha valaki beállítaná azt a nyamvadt, szar tüdejét! Nem csillapodott, a szíve is hevesen do-dobogott, de nem, nem, most nem amiatt, mert jól érezte magát. Ez nem jó. Valaki. Kivala. Valaki. Kapcsolja ki. Ezt nem akarta-ta. Kapcsolja ki!
Systematic error. Human transporter is out of order. Please try to reconnect before the server is installed again.
Mi a szarról beszél ez? Most mi a fenét csináljon? Remegett a keze, már a tollat sem látta, ezért keresni kezdte összevissza kotorászva. Na, de hol? Kaparászott a nagy semmiben. Errore sistematico. Nem. Ez nem lesz az. Systematische Fehler. Ez sem az. Állítsa már le valaki!
Annyi érzés zúdult rá hirtelen, hogy nem tudott velük mit kezdeni. A gondolatai leálltak, nem tudta feldolgozni a rengeteg, szeme előtt futó adathalmazt. Számok, mondattöredékek, betűk és még több szám, váltakozva és retinaégetően. A mögöttük húzódó világ homályos, pacák mozaikjából állt. Mozogtak, szétfolytak, melléjük felismerhetetlen lárma párosult. Már nem a biztonságot jelentő Valamiben volt. Jóval inkább egy Másik világba került, kegyetlen szabályokkal, villódzó képpel.
NOÉ! A fülére tapasztotta kezét, legalábbis odakapott, ahol a fülét gondolta. Enyhült a ricsaj. Monoton gépzúgás, mint egy elromlott tévé, a tékozló adások most tértek vissza, elevenen, mindent széttépve. Noé, hall engem?
– Nem, nem hallak, és nem is akarlak!
Nyugodjon meg, Noé!
– H-hagyjanak engem békén! – ezt hajtogatta magában, azonban valami nem stimmelt. Nem ismerte fel a saját hangját. Szinuszgörbék, amplitúdók és decibelek mérőszámai játszottak a szeme előtt, rikítóan zölden.
Ideiglenes orgánum beállítása, válasszon az alábbi minták közül: George Clooney, Margaret Thatcher, II. Erzsébet, Barack Obama. [20-21. század, lapozzon tovább, amennyiben nem elégedett a felkínált választékkal.]
Mi a fene ez? Kapkodta a fejét, zihált, és mereven nézte a felsereglő opciókat.
Uram, hall engem? Válassza ki a hangadatbázisát!
Miről beszél ez? A fejéhez kapott, megpróbált koncentrálni. Fogadjon szót neki? De mégis kinek? A részegítő bizalom mindig félelemmel párosul.
Csak gondoljon arra, amit szeretne! Látja maga előtt a vezérlőpultot?
Bólintott, bár ezt úgysem láthatták.
1Mappa kinyitása.
Oké, ez ment.
Nagyon jó, most tetszés szerint válassza ki az Önnek legmegfelelőbb alkalmazást, csak görgessen lefelé, majd tegyen egy pipát, ha elégedett!
Nézte, de semmi kedvére valót nem talált. Kapkodott. Haladt tovább és tovább, mígnem meglátta Marlon Brando nevét. Lófej az ágyon, Keresztapa, igazi nagy klasszikusnak számított suhanc korában. Az emléktől kellemes meleg kúszott a mellkasába.
þ Menti az alkalmazást?
Igen. <
* Önnek 1 új üzenete érkezett! Kívánja most megtekinteni?
Igen, mi mást tehetne? 6 Várjon… töltés alatt… töltés alatt… töltés alatt… töltés alatt… töltés alatt…
Csak nem akart megnyílni! Egyre jobban kétségbeesett, hallotta a fülében dobolni szívverését. Mégis mi a fenét csinál? Egy Windows géppel folytat lélekmelengető diskurzust? A szart!
Noé, hall engem? Ne aggódjon, mindjárt megleszünk, és akkor látni is fog!
Persze, meg végre fingani is egy rendeset, mert rohadtul fájt a gyomra! Nem is, émelygett, lehetetlenül gyorsan pörögtek a zölden villanó kockák, és ő nem tudta lehunyni a szemét. Újabb fájdalom hasított a fejébe, mintha egy emlék robbanna szét benne, ki akart kelni…
Hallasz engem? Kérlek, ne… azt mondtam, hogy…! A valami az jó, nem semmi. Mekkora hülyeség. Nem, biztos ő tehet róla. Hogy képtelen megnézni azt az átkozott üzenetet…
Kikapcsolt, teljesen.
Soha nem evett még olyan finom barackot, mint a nagymamájánál. Nem is kellett messzire mennie érte. Mindig gyalogolt, izgatottan és éhesen, le a dombon. Zizegett a mező, vágta a mezítelen talpát a gaz. Mégsem bánta. A galamb magasan szállt, üzenettel a csőrében körözött, néhány szárnycsapással evezett az égen. Az a fél óra, míg leért a nagymamájához, örök volt, éles emlékekkel, verejtékes halántékkal, zamatos levegővel. Verejtékes halántékkal, zamatos levegővel. Verejtékes halántékkal, zamatos-zamatos…
[Újraindítás]
/ A rendszer újraindult, felkészítés gondolatmanuálásra. Vizualitás beprogramozása. 10-9-8… másodperc a telepítésig.
– Jó napot, Noé!
Megint kinyitotta a szemét, de abban nem volt semmi kellemes. Az idegőrlő várakozástól elzsibbadt a teste. Miféle teste? Annak súlya van, ő viszont már ki tudja, mióta lebeg.
– Hall engem, uram? – A hang irányába fordult. – Nagyszerű. Beállítottam a vizuális csatornát, most már minden bizonnyal lát is engem. – Valóban, ha haloványan látszódott is, de nem messze tőle egy férfi állt, kedves mosollyal az arcán, fehér köpenyben. Volt benne valami furcsa, csak később jött rá, mi: nem pislogott. Elcseszett Ken babának tűnt. – A nevem Ádám. Android vagyok, a Bárka program ideiglenes vezetője.
– I… ideiglenes? – krákogta mély, Marlon Brando hangján. Hogy is nevezték, Noé? Android? Mi ez a süket duma? És mitől ilyen kába? Hirtelen belekapott valamibe, éppen abba, ami a keze ügyébe került, valami függönybe.
– Kérem, maradjon nyugton, a szervezete instabilan reagál az érzelmei ingadozására. Az Ön érdekében, feküdjön vissza!
Ó, erélyesnek tetszik lenni? Nem, a hang ugyanolyan lágy, mint az előbb, de a mondataiban félreérthetetlenül ott volt az él. Úgy vágott, mint a papír.
– Igen, kérdésére válaszolva, ideiglenes. Mivel a Bárka 2014-ben indult, emberekkel a fedélzetén. Jelenleg nincs további parancsom, utolsó feladatomként azt jelölték ki feletteseim, hogy Önre vigyázzak.
– Mi? Mi van? – bökte ki nagy nehezen Noé, száraz volt a szája. – Miről beszél itt összevissza? Androidok, há! An… – felköhögött, hurutosan. – Ho-hol vagyok?
– A Bárka fedélzetén, uram. Mint már mondtam, a Bárka nevű program célkitűzése az volt, hogy egy maréknyi ember meghódítsa az új világot, a Z-109-es bolygót, de sajnos a mortalitás nem tette mindannyiuknak lehetővé, hogy megérkezzenek, mert nem találták fel időben az F-vírus ellenszerét. Az utóbbi években, egészen pontosan a 2040-es évek végén, kifejlesztettek engem, Ádámot, és még további két társamat, hogy az Ön szolgálatára legyünk.
– Mi-micsoda? 2040-ben? Most hanyadik évet írjuk? – Sírni akart, de egy rohadt könny sem csordult ki a szeméből. Miért nem?
– 2081-et, uram. – Noé felhörgött, és a homlokába vájta a körmét, de nem sikerült felsérteni a bőrét vele. – Kérem, még egyszer felszólítom, nyugodjon meg!
– Miért hi-hinnék magának? – Ádám elfordította a fejét, szép arcán összesűrűsödött a ránc, mimika-hamisítvány, micsoda bóvli! – Mi ez az egész? Azonnal, magyarázatot! – követelte Noé.
– Nem értem a kérését. Uram, már mindent elmondtam. Talán könnyebb lenne, ha emlékezne. Fogalmam sincs, mi lehet a hiba, időközben már telepítettem az emlékmás programot. Talán, ha engedné, hogy…
Arra ijedt fel, hogy a galamb a feje felett süvített el, leszállt az egyik barackfára. Hunyorgott, mire kivette a csőrében lógó olajágat. A galamb tollai csapzottan, megviselten borzolódtak fel, nagy utat tehetett meg.
Noé rohadtul nem akarta előhívni, mi történt. A kíváncsiság mégis megőrjítette, és éppen ezért nem bírt leállni. Folyamatosan gondolkodott, és a hihetetlen valósággá vált, ahogy összerakta magában az elmúlt óra, nap, hét eseményeit. Azt se tudta, miben bízhat. Épp egy emberszabású géppel vitatkozik.
Aztán Ádám, mintha megértette volna a helyzet súlyosságát, levetítette a Bárka lemezt. Noé látta a programot, ahogy épp valamelyik android torzóját eszkábálják össze, látta magát, legalábbis biztosan ő volt, csak más névvel.
Ken baba felé fordult, mosolygott, ó igen, mosolygott, mintha irtózatos nagy örömhírt készülne bejelenteni. Noé azt hitte, hogy ezzel már megvoltak.
– Igaz is, számíthattam volna rá, hogy bizonyítékok hiányában minden szavam kételkedésre ad okot. Ez nem baj. Ez most más.
Noé nem kérdezte, mi. Elmerengett. Az eddigi homály, a Semmi kiélesedett, borzongató fehér vette körül, akár egy sterilszobában. Ádám feje egy barackra emlékeztette. Barackra.
Most örülnie kellene, nem? Itt van, úgy tűnik, ő valamiért életben maradt, ellentétben társaival, de hogyan? Csak a programot tudta előcsalogatni a tudatából, de ahogy rágódott, a kép egyedül is összeállt. A Föld elpusztult, most már egészen biztos, és immár egyedül tart az Isten háta mögé. Nagyszerű.
– Hogy? Hogyan? Hogyan maradtam én életben? – szedte össze magát Noé. Noé, milyen furcsa név, megesküdött volna rá, hogy más volt, valami egyszerű. Lehet, hogy még a végén az is eszébe jut.
– A hibernálás, bármennyire is próbálkoztak vele, hosszú távon nem nyújtott megoldást. Az agyfunkciók továbbra is működőképesek maradtak – fogott bele Ádám. –, az ember folyamatosan álmodik, gondolkodik, leterheli a szervezetét. Ez az állapot nem tartható fenn, mivel nagy a veszélye a tévképzetek létrejöttének, és nyilván Ön is érti, hogy nem áll módunkban súlyos személyiségzavarokkal küszködő embert ápolni. A társai más eszközhöz nyúltak, a humántranszporterhez, azaz a humán-átalakítóhoz.
– Hogyan?
– Jelenleg nincs olyan kutatási eredmény, amely biztosítaná az agy állandó kapacitásának épségét. A hibernáláskor nem zárható ki a sejtroncsolódás, valamint az ez ellen létrehozott oldat biokémiai hatása továbbra sem teszi lehetővé az ébredést. Bár a kutatók mindvégig ezen megoldáson fáradoztak, köztük Ön is, valószínű, hogy egy olyan összetevő hiányzik, amely csak a Földön lelhető fel. Sajnálom, bizonyára most gondterhelt…
– Gondterhelt? A rohadt életbe, alig egy fél órája ébredtem fel, azt sem tudom, miből, és még jó, hogy kibaszott ideges vagyok! – hadarta gyorsan, karcosan Noé, talán nem kellett volna, újra köhögni kezdett, ám a gombóc nem tűnt el a torkából. – Akkor mégis mi vagyok?
– Ön ember, Noé. Mivel az egyedül Ön volt egészséges a hajón, amíg a kísérletek folytak, átmenetileg hibernálták társai, természetesen az Ön beleegyezésével. Ekkor került sor a humán-átalakításra. – Noét nem győzték meg… sőt, nagyon nem. – 100 %-ban ember, génállománya tökéletes állapotban van.
– Látni akarom magam!
Ádám valahova elsietett, hogy joviális mosollyal az arcán visszatérjen, kezében egy tükörrel. Noé rettegett belenézni, többször nekirugaszkodott, míg végül óvatosan belepillantott, ám látszólag semmi furcsát nem vett észre magán. Barna, puha haj, bőr, szemgödrök. Ám ahogy tapogatta magát, a bőre nyúlóssá, elasztikussá vált, a haja kefe szálait idézte, a szeme, a szeme… világtalan, semmi nem tükröződött benne. Megkopogtatta az alkarját, és kongott.
Újabb sor adat jelent meg a szeme előtt. Ijedtében eldobta a tükröt, megrökönyödve nézett az androidra, az pedig sietve magyarázni kezdett.
– Jelenleg nincs más módszer, mint az agytérképét teljes mértékben átmásolni, és lementeni. Az agykutatás előrébb járt, mint a hibernálás, állandó mintaalanyai voltak, minden eszköz itt volt, földi anyag nem kellett. Önnél sikerrel jártak, a fő számítógép minden adatot sikeresen duplikált, így jelenleg Ön most az arcképe szerint átformált, Józsué nevű androidban van.
– Mi a szarról beszélsz?
– A számítógép képes megfelelő mértékben egyensúlyban tartani az álmait, szükségleteit, igényeit és gondolatait. Ha kell, a haszontalan adatok likvidálásra kerülnek, mint ez esetben a régi neve.
Ádám olyan kedvesen nézett rá, hogy Noé megborzongott tőle, hátrébb kúszott az ágyban. Lázasan gondolkodott, érezte, hogy menten minden idegpályája kék halált kap. Akkor ő most mégis micsoda? Miféle génállományról beszélt ez a szerencsétlen? Ha Noé jól összerakta, akkor ő nem lehet más, mint egy replika egy valaha élő emberről. A gondolatai, az agyműködése… valóban létezne? Ez kizárt.
Miféle kísérleteket végeztek? Egymáson tették, de miért, azért, hogy egyedül maradjon? Hogy egyedül hódítson meg egy világot? Rohadtul nem érdekelte. Azt se tudta, hogyan volt képes ennyire összeszedetten tanakodni, sőt kedélyesen morfondírozni az életén, ha alig negyven perce jött a világra. Kegyetlenül szúrt a mellkasa, ám nem tudta, mitől.
Most komolyan, egy gép programozta be? Basszus, egy gépen tárolja minden kisajtolt emlékét, akár egy rohadt merevlemezen, ami bármikor az űrszemétbe kerülhet.
Tovább akart menni, tovább a nagymamájához, de valamiért nem nyugodott. Azt hitte, amikor fölmászik a fára, hogy a galamb megijed és elrepül, de az ott maradt az ágon, csőrében forgatta az olajágat. Azt az üzenetet neki szánták.
Hallasz engem? Hallasz?
– Uram, parancsa szerint járok el, kérem…
– Fogd be a szádat! – üvöltött fel Noé.
Nem törölhették még ki minden valamirevaló emberi érzését, nem! Képes önállóan dönteni, most is, mindig, amióta csak az eszét tudta, és egyedül ment barackért a nagymamájához. Akkor rohadt kis semmiségnek tűnt a tarackon végiglépkedni, és nézni a galambot az égen.
– De uram, minden az Ön rendelkezésére áll, a génállomány, a fajok megmentése, rengeteg sok termést, növényi magot tárolunk, az a földtípusú bolygó…
– Én nem az vagyok, aki voltam! És most már hallgass az istenért!
Biztos egy őrült volt, tudós, édes mindegy, aztán belőle lett a kísérleti patkány, egyedül csak ő lehetett kompatibilis egy megveszekedett tudóscsoport álmával.
Az egész nem érdekelte. Így nem fogja elhagyni ezt az űrhajót. Mert ő nem ember, hulladéka valami egészen másnak, a Nevenincsnek. Hinnie kellett abban, hogy ő tényleg ember… de elég volt csak a karját lerántani, és látta, hogy azok nem erek, hanem drótok, huzalok, minden, ami gépi.
Ekkor elöntötte az elégedettség, a részegítő öröm. Jól döntött. Ő nem öregedett, ő csak maszkírozott bazsalygással mutatott be az időnek: kapd be! Nem, ez nem így működik. Egyenként tépte ki az ujjait, és élvezte! Olyan jóleső meleg kúszott a mellkasába, valószínűleg valamilyen folyadék csurrant ki a tüdőtartályból. Ó, de mennyire nem érdekelte! Akárcsak az álmában… álom volt egyáltalán?
Ádám próbálta leállítani, hogyne, hiszen a feladata az ő épségének védelme volt. Vicces volt látni a küszködését. Legszívesebben minden egyes szaruhámot leszaggatott volna, egyenként. Hogy is volt? Ádám és két társa? Hát emlékezett, arra a gyönyörre, amikor tépkedte a tollait, megfosztotta magát a repüléstől, az élettől. Egy szomorú kakaduként borzolta magát, az idegpályáit, és annyira jó volt! TÉP. TÉP. Igen, egyszer már szétszedett egy androidot, most is menni fog. Mennyire nem zavarta, hogy ezt a szerencsétlen Józsuét is tönkreteszi. Kiloccsant, kipukkadt valami. Ah, szállt belőle a lélek.
Ádám nem érthetett a vigasztaláshoz, a hang, az a kellemes, most visszatért, és folyton szólítgatta: Hagyd abba, Ábrahám! Igen, Ábrahám, milyen vicces saját rokonnak lenni, Noé az őse volt.
Mikor már minden lé szétfolyt belőle, az áramkörök leálltak, és ő csonka testtel pihegett, valahogy megnyugodott. Boldogan pusztította el a saját szárnyait, a lehetőséget. Így nem akart generációjának legújabb lépcsőfoka lenni. Odafordult Ádámhoz, mielőtt még teljesen leállt volna minden szervere, megkérdezte:
– Mondd csak, volt egy idősebb nő is a fedélzeten? – Ádám rögvest válaszolt nyugodt hangján, mintha a látottak meg se rendítették volna. Ilyen egy jó, szolgálatkész robot.
– Nem, uram.
– Ez különös.
Noé nem úgy halt meg, ahogy egy ember szokott. Az embernek nem villog a szeme előtt, hogy ismeretlen hiba, ismeretlen hiba, kérjük, forduljon a gyártóhoz, ha a probléma továbbra is fennáll! Nincs vissza a feladóhoz, csak a tökéletes feketeség, és utána a kezdet.
[Újraindítás]
10
.
9
.
8
.
7
.
6
.
5
.
4
.
3
.
2
.
1
[Töltés]
Ádám szolgálatkész robotként a lehetőségekhez mérten cselekedett. A fő számítógép előtt ült, és egy Ábrahám keresztnevű férfi adatlapját bámulta. Felvette a sisakot, és beindította a humán-átalakítót. Neki feladata volt, és a feladatot teljesítenie kell, nem érhettek el úgy az új bolygóra, hogy Ábrahám nem született meg. A két android elvesztése csupán kis malőr a Z-109-es planéta sorsa mellett.
Az már nem tudta, hogy az anomália a legkisebb csökevényekből születik. A vadhajtásokból. A tűzfal nem mindenre elég. Hagyd abba! Hagyd abba, Ábrahám! Hallasz engem? Hallasz? Szállj le a barackfáról, de most azonnal!
Kedves Jellycrown!
Érdekes megoldását választottad a bibliai történet feldolgozásának.
Elgondolkodtató írás. Megvallom, kétszer olvastam el, de elképzelhető, hogy újra neki kell esnem, hogy mindent tökéletesen értsek.
Lehet, hogy csak számomra, de kicsit zavaros a galambos rész. Az elején: „észrevegye a fölötte repülő galambot (…) A tollait tépkedte (…) Ujjai között forgatta az evezőtollakat”. Később már: „Hát emlékezett, arra a gyönyörre, amikor tépkedte a tollait, megfosztotta magát a repüléstől,”, majd: „Igen, egyszer már szétszedett egy androidot”. Nem teljesen világos, hogy most akkor ő szétszedett egy galambot, vagy ő maga volt a galamb, és kvázi öngyilkos lett, mint Noéként.
Más, kisebb hibákon kívül (bent felejtett szó) nincs, amit felhozhatnék.
Nem az én világom, de a maga nemében jó írás!
Üdv, MEL
Alapvetően a cím nem keltette fel az érdeklődésemet, de mivel olvastam az Álomépítő novelládat, ezért beleolvastam, majd végig.
Az ötlet nem rossz, a vége számomra nem okozott kellemes felüdülést. Nem azt mondom, hogy happy end vagy valami mély depressziós befejezés kell, csak így egy kicsit laposnak érzem.
Ettől függetlenül kíváncsi lennék egy így létrehozott Teremtésre. 🙂
Kedves MEL!
Köszönöm szépen a kritikádat.
Örülök, hogy többször is elolvastad a történetemet.
Igen, Ábrahám!Noé gyakorlatilag öngyilkos lett, mert nem hitt abban, hogy ember. Az android, Ádám feladatot teljesít, és azt a feladatot teljesíteni kell. Hogy milyen minőségben vagy egyáltalán eljutnak-e a bolygóra?
Ki tudja. 🙂
Kedves Vass István!
Köszönöm a bizalmat, hogy ezt a novellámat is elolvastad minden hibája ellenére. 🙂
Nem lenne jó, ha ez derülne ki, igaz? Mármint egy ilyen „embertelen” teremtés.
Jussanak el a bolygóra? Szerinted milyen lenne, ha egy android szőné a teremtésmítoszokat? 0.1.01.01111000 Ez csak egy töredék lenne Ádám naplójából. 🙂
És mi lenne a kísértés?
Hmmmm.
Hmmmmmmmmm.
Azt hiszem, engem is érdekelne egy android opus magnum. 🙂
Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy óvodás korom óta tanulok hittant, egyházi és ökumenikus iskolákba, gimibe jártam, így minden háttérinformációt szinte betéve tudok az eredetiről. Csak annyit tudok mondani, hogy hűha… 🙂 És ezt jó értelemben. Érdekes felvetés ez a sci-fi megközelítés, bár többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem. Koránt sem biztos, hogy mindent megértettem. :)Az Ábrahámos rész nekem sem volt egészen tiszta, de a magyarázattal világossá vált.
Érdekes újragondolása egy bibliai történetnek. Különösen tetszett, hogy sci-fibe ágyaztad, és a jövőben játszódik. A másik, ami megfogott az ember-gép kérdés. Hogy mikortól is számít egy ember embernek, és honnan kezdődik a gép. Nagyon jól építetted föl, amikor Noé rádöbben, hogy ki is ő valójában, és ezt nem képes elviselni. Külön tetszettek a történetben a különleges formázások, a mappajel, stb. Ezek még külön színesítették, megadták a hangulatát.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Kedves Jellycrown!
Az előttem szólókhoz hasonlóan, egy kicsit nekem is zavaros volt a történet. A galamb engem is összezavart. Bár elképzelhetőnek tartom, hogy – mivel Noé szemével látjuk a történetet – ez szándékos. Hiszen, ha valakit felébresztenek sok-sok év „kómából”, akkor minden bizonnyal összefüggéstelen dolgok jutnak az eszébe, pláne így, hogy egy teljesen más világba csöppen bele. Engem amúgy nagyon szórakoztatott a stílusod és jókat mosolyogtam rajta. Szóval zavarosság ide vagy oda, ezzel a laza, humoros hangvétellel megnyertél.
Az elgondolás is nagyon jó, sőt nem is elképzelhetetlen, hogy valami hasonlót forgatna a fejükben a tudósok… soha nem lehet tudni 🙂
Ha röviden össze kellene foglalnom a véleményemet a novelláról az valahogy így festene: érdekes és valami feszültségkeltő, borzongató értelemben izgalmas.
Szeretek jegyzeteket készíteni egy-egy történet olvasása közben.
Ez most nem jött össze.
Amint elkezdtem olvasni, pörögtek egymás után a sorok, villámsebesen, szünet nélkül. Amikor elhívtak a gép elől kifejezetten morcosan tápászkodtam fel, és alig vártam, hogy visszaérjek.
Az alapötlet és a kivitelezés egyaránt nagyszerű. A tempó végig feszes, sodorja magával az olvasót. A haladást tovább könnyíti a narráció közvetlensége és a szövegbe csempészett káromkodások.
És itt ki is fogytam a szavakból. Csak gratulálni tudok. Igazán remek novellát alkottál. 🙂
Köszönöm a két facebookos kommentet is!
Vass Attila:
Nagyon érdekes a továbbgondolásod.
Független vallástól, mit gondolsz, ha teremtettek minket, akkor hasonlóképp a teremtő(i)nk is ezzel a korláttal küzdenek?
A nagymamám mondja mindig, hogy képtelenek vagyunk a végtelent felfogni, ezért nem tudjuk meg, hogy pontosan hogy működik, miként jött létre a világegyetem. Egy-egy részletét megismerjük, de az összképet?
Fodor Menta:
Őszintén köszönöm ezt a hosszú, kimerítő kommentet, öröm volt olvasni minden sorát.
Hogy női vagy férfi íróról van-e szó? Talán nem is olyan fontos. Hogy mit hiszel igaznak a történetből, és mit sikerül elhitetnem veled? Az már inkább. Ha az én elképzelésem – és úgy tűnik, sikerült, hiszen úgy gondolod, jól jelenítettem meg a férfi elbeszélőt – találkozik a te elképzeléseddel, az több, mint jó.
Megpróbálok minden kérdésedre választ adni.
Egy egészen más olvasattal érkeztél, érdekes volt látni, hogy milyen gondolataid vannak erről a számítógép uralta, mechanikus világról.
A galamb szerepe, úgy tűnik, mindenkit összezavart. Ő a fehér zaj a történetben, az emlékhozó, a nagymamás képpel érkezik, üzenettel a csőrében. Az emberi én békéjét hozza el. Noé döntésre jut: ő nem ember, de ezzel, hogy megakadályozza a kísérlet kimenetelét, elégedett. Megnyugszik. A galamb egyik képről a másikra vándorol. Ellentmondásos, mert Noé se érti, mit akar, csak ott van az emlék, kísért, állandóan zakatol a fejében, noha Ádám azt mondta: minden felesleges adattól, egykori nevétől megszabadította már. De egy andoroid se ismerheti az embert teljesen. Sőt…
Igazából az tetszik, hogy az olvasók mennyi mindent hozzátesznek a történethez, amikre én nem is gondoltam. Alapvetően az ember-gép kapcsolatát akartam boncolgatni, miként azonosítja magát egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben egy ember. Noé úgy is dönthetett volna, hogy elfogadja, hogy ő félig ember, félig gép vagy teljesen gép. Ez az ő választása volt, felmérte a helyzetét és döntött.
Köszönöm még egyszer a kritikádat!
Remélem, hogy sikerült valamennyire tisztáznom a történetet, és jólesett, hogy tetszettek neked is a gépies, kavart-zavart megoldások, amikkel éltem. Gondolok itt a valaki, kivala esetére.
További kellemes olvasást az oldalon!
Köszönöm a véleményeiteket, igyekszem kimerítően válaszolni a kérdéseitekre!
Cassy Blacksmith:
Köszönöm az észrevételed, örülök, hogy sikerült meglepnem téged ezzel az átirattal. Igen, még Ábrahám!Noénak is kusza, hogy mi is történt vele egészen pontosan, de egy robot alanya lenni, egykori önmagát elfogadni – aki igen, szívesen kísérletezett – nem könnyű. Noé mindvégig abban hitt, hogy ő már így nem ember. Ádám meg abban hibázott – hibázott? egy android! –, hogy nem számolt azzal, hogy az emlékek, a kiirtott adatok visszatérhetnek, mint egy fehér zaj. Noé abban maradt ember, hogy úgy is változott, hogy meglévő adatokkal dolgozott Ádám. Noé fölülírta a rendszerét, döntött a sorsáról.
Janet Taylor:
Köszönöm, hogy írtál nekem és tetszett a történetem. A szöveggel kísérleteztem, meglévő eszközökkel mit tudok kihozni, mit tudok mutatni az ikonjelekkel. Azt a részét nagyon szerettem írni.
Gitta Fischer:
Köszönöm az észrevételed!
A galamb: azért raktam bele a történetbe, mert ő az üzenethordozó, ő az, aki a történetben a felszínre hozza a nagymamás emléket. Lényegében az emlékezés összefolyik a valósággal, a galamb-képpel, át- és átcsúszik a galamb-motívum a tolltépkedésbe, az útkeresésbe, az emlékezés folyamatába.
Az ikonos részt én is nagyon szerettem, örülök, hogy tetszik a világa is.
Hát, minden elképzelhető, lehet, hogy van is már, ki tudja?
Emarillys:
Nagyon köszönöm a véleményedet, igazán örülök, hogy tetszett a történet! (Jegyzetek? Ez zseniális! Pedig kíváncsi lennék rá.)
Ha ismerném a Teremtőt, vagy jó magam is az lennék 🙂 , akkor tudnék a kérdésedre választ adni. Ha létezik Teremtő, még ha a képmására is teremtett – legyen az fizikai külső, vagy lelki azonosság -, akkor is kevesek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mit miért tett, még ha a hogyanokra választ is kapunk majd valamikor.
Elviekben, ha maradunk a gondolatnál, akkor csak az emberi elme emel korlátokat, hogy megértse az őt körülvevő világot. És ugyancsak elviekben, ez az elme által emelt korlát csak a fizikai létezésünkre érvényes. Egyes spirituális tanítások szerint, ha elhagyja az elme/lélek a fizikai világot, akkor nincsenek korlátok.
De az egész kérdéskör csak akkor lényeges, ha ragaszkodunk a fizikai világhoz.