– Ne adj neki sokat. – A férfi a fiára nézett, de a feleségéhez beszélt, aki merőkanállal szedett a tányérokba. – Különben is, aki nem dolgozik, ne is egyék.
A fiú konok elszántsággal kanalazta a levest. Bár érezte volna az édesanyja finom főztjének ízét, a forró zöldségek zamatát, ha leszopogathatta volna a csontokról a remegő marhahúst. Gyorsan rágott és nyelt, túl akart lenni az egészen.
Az asszony bólintott férje szavára, közben majd’ leragadt a szeme. Reggel kialvatlanul ébredt, lassú ütemre öltözködött, kontyba tűzte a haját – régen a férfi szerette azt is. Elmélázva imbolygott a piacon a ládák között, ahol pedig gyönyörű, friss áru kínálta magát. Hazament, kötényt kerített maga köré, megfőzte az ebédet. Feltálalta, megették.
– Hová mész ma este? – kérdezte a férfi a fiút a második fogás előtt. Szava vörös posztóként lebegett a gazdagon terített polgári asztal felett. Az asszony sűrűn rebesgette a szempilláját, könyörgő tekintete cikázott közöttük, hogy késleltesse az összeütközést. Szombatot mutatott a naptár, amikor végre mind elszabadulhattak otthonról egy kicsit. A férfi kártyázni járt, kanmurikba, az asszony színházba, ahonnan egyre jobban félt későn, egyedül hazamenni.
A fiú kihúzta magát, alig hallhatóan felelt. – Tánc lesz. – Majd villáját beleszúrta egy óriási bécsi szeletbe, és még egyet kiszedett mellé. Régen vasgyomrúnak hívták maguk között, ám a tréfás él az utóbbi években megkopott. A férfi savanyú ábrázattal figyelte. Ő már mindennel vigyázott, nőkkel, itallal, étellel. Kinek beszélhetett volna a fájdalmakról, amelyek egyre gyakrabban vették elő.
– Úgy és mennyibe kerül nekünk az a tánc? – A férfi nézte felnőtt gyerekét, ahogy válasz helyett irigylésre méltó fogsorával harapta az ételt. Már egy fejjel magasodott föléje. Valamiben mégis alulmaradt az apjához képest.
– Nem felelsz. Jellemző rád. Olyan vagy, mint a nagyapád.
Aztán az asszonyra vetett becsmérlő pillantásokat. Elvégre ő volt az, aki megszülte, és az elejétől fogva nyakra-főre kényeztette. Úgy kínálta fel számára a világot, mint könnyen megszerezhető, gyorsan bekebelezhető nyalánkságok tárházát. Más fiú az ő korában dolgozik. A család barátai már mind kiházasították a gyerekeiket, csak neki maradt a nyakán a sajátja.
Az asszony sóhajtozott. Legszívesebben a szemetesbe borította volna a frissen sült almás rétest, de behozta és letette eléjük. Annyira belefeledkezett szívfájdalmainak ködébe, hogy csak egy óra múlva vette észre: egyedül maradt az asztalnál.
Torkában dobogott a szíve, amikor a fia szobájába lépett. Hat óra körül járt az idő, a fiú nyakkendőjét kötötte a nagy állótükör előtt. Anyai nagyapjának szakasztott mása volt, jóképű arcával és folyton üres zsebével.
Az asszony rekedten szólt, hangsúlyok nélkül, halkan ejtette a szavakat. Ritkán beszélgettek. Kényszerűségből megtanulták kiolvasni a másik nézéséből, amit el akart volna mondani.
– Ezt tedd el magadnak. – Egy köteg papírpénzt nyújtott át a fiának, aki megfordult, pillantását a földre szegezte, majd némán eltüntette zsebében az ajándékot. Az asszony szorosan átölelte, míg csüngött rajta, könnyeivel majdnem összemaszatolta az ingét. De eltartotta az arcát, mert sosem akart kellemetlenséget.
– Anyám, ne csinálja ezt, kérem. – A fiú fogát csikorgatta. Kénytelen volt az ölelést viszonozni, pedig ezzel a másik bánata, kétsége és reménytelensége is ráragadt, mint levakarhatatlan jelzés, láthatatlan porréteg a tiszta, fehér ingen.
Már az anyja sem bízott benne, hogy egyszer majd sikerül. Munkát, nőt, életcélt találni. Az apja még otthon volt, amikor a fiú elindult, egy rövid folyosó vezetett a szobájáig. De közelebb állt a bejárati ajtó, rajta keresztül pedig az utca, az életörömtől lüktető város.
Fél percbe sem telt és a fiú már kint volt.
*
Szeretem Judit írásait, mert emberekről szólnak. Vagyis kapcsolatokról és családokról, mégha az én írásaim ennél optimistábbak is – én nem -. Ő viszont a valóságot ábrázolja és jól. Gratulálok.
Kedves Judit!
A szövegnek századfordulós hangulata van, számomra ismerős alakokkal, ismerős élethelyzettel. Az ábrázolás szűkszavú, de pontos. Érezni a feszültséget. A novella vége az utcára kilépéssel számos kérdést vetett fel bennem, mintha a történet itt kezdődne igazán. Van folytatás? Egyébként gratulálok.
Nyomasztóan valóságízű történet. Én a magam részéről nem sok ilyet olvasok, de ezt kár lett volna kihagyni. Nagyon igazi volt minden pillanata, ahogy az anya megtömi a fia zsebét pénzzel, aztán csak vigyázva öleli, nehogy összemaszatolja a könnyeivel az ingét, az nagyon tipikus anyukás. Anyuci pici felnőtt fia… Tetszett a novella feszessége, a rövid mondatok, a szép kifejezésmód. Gratulálok a novelládhoz!
@Pp: nincs folytatása, de van a történetben egy lehetőség, hogy ha átgondolom és teszek mellé egy koncepciót, akkor lehet belőle hosszabb szöveg. 🙂 Alapos kortörténettel ki lehetne kerekíteni.