Jassó Judit: Őszirózsák (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

„Nyugtalan ősz jött a forró, sokáig elhúzódó nyár után, amiben türelmetlenség lobogott. A természet rendje régóta felborult, ami rányomta bélyegét a megszokottságra. Sűrűbben váltakoztak a frontok, az egyik hét hideg széllel érkezett, a másikon nagyfokú enyhülés köszöntött be, egyedül a színes levélszőnyeg és a gyakori esőzés jelezte megbízhatóan az évszakot.”

A hideg éjszakát követően borzongató hajnal köszöntött Budapestre. A csend utolsó háborítatlan percében Szimonetta fáradtan feküdt az ágyában, Józsefváros szívében álló lakásukban. Becsukta a könyvet, amit az utóbbi órákban olvasott, és megnézte a pontos időt telefonján. Bár tudta, eljött a reggel, fejét a párnára hajtotta. Az elmúlt órákat ébren töltötte, és most már leragadt a szempillája, bármelyik pillanatban könnyedén elaludt volna, de az ajtó kinyílt, és anyja bekiáltott:

– Háromnegyed hat van, gyere, ne kelljen még egyszer mondani.

Jobb is volt megadni magát a parancsnak, így elejét vehette a vitának, bár csak a teste engedelmeskedett, a lelke visszahúzódott a csigaházába, és háborítatlanul szendergett. Kapkodó mozdulatokkal fésülte meg a haját, erőtlen ujjai keresték a csat megfelelő helyét. Még sortban és pólóban, amiben aludt, átment a nagyszobán, amire az övé nyílt, és megbotlott egy játékban, a rúgástól a kis műanyag dömper a falnak verődött. Rita gyors léptekkel ott termett, az ajtóból kémlelte, mi történhetett, a következő percben korholta is érte a kisfiát, aki a konyhaasztalnál evett.

– Mátéka megint elfelejtette visszatenni a helyére a tütüjét. Máskor tessék jobban figyelni – azzal megborzolta a gyerek haját, és mert az érintéstől mindig elgyöngült, finoman helyére fésülte a szálakat. Máté morcos képet vágott, ahogy a négyéves gyerekben már ott rejtőzik a majdani férfi, aki utálja, ha hibáira emlékeztetik. Panna, a középső csendben kanalazta a müzlijét, és amikor úgy érezte, hogy megszólalhat, megkérdezte, ami ébredés, sőt, előző este óta feszítette:

– Ma hazajön apu a kórházból?

Szimonetta ezekre a szavakra ért a konyhába. Összenéztek az anyjával, aki végig rajta hagyta a szemét, amíg válaszolt.

– Délután meglátogatjuk, és majd a doktor néni megmondja. – Rita megkeményítette az arcát, és hosszan behunyta a szemét, hogy visszatérjen a készülődés soron következő részéhez. Elfordult, gyors mozdulatokkal kávét töltött egy égszínkék, csorba bögrébe. Odanyújtotta a nagyobbik lányának, és épphogy megvárta, amíg ő elveszi.

– Igyad gyorsan, már egészen kihűlt. – Ez nem volt teljesen igaz, csak a sürgető szándék mondatta vele. Alig állt a lábán, minden nap, hétvégén is, ő ébredt legkorábban, szerdán már nyűgösen, nehézkedve, ahogyan két hónapja mindannyian rosszul aludtak, a reggeleket pedig egyikük sem várta. Nyikorogva követték egymást a percek, feleslegesnek látszott az órára nézni, mert érzetre az idő egy helyben állt, máskor meg szorongatóan felgyorsult. Szimonetta a rend kedvéért betette a mikróba a kávéját, mert legjobban a forró italtól ébredt fel. Amíg álmosan elkortyolta, beült a vécére, ott legalább rövid ideig nem zavarta senki. A bögre a mosógép tetején várakozott, amíg megmosta az arcát és a fogát, a haját már kifelé menet fésülte át gyors mozdulatokkal, és szorosabbra gumizta, amivel a tornaórát is kibírhatta.

– Segíts öltözködni az öcsédnek. – Rita Szimonetta kezébe adta a régi, kedves ruhadarabokat, ezeket hordta ő is gyerekkorában, a kordbársony kertésznadrág elég divatjamúltnak látszott, de még bírta a strapát. Legvégül maga következett, visszahúzódott a szobája csendjébe, ahol egész nap elüldögélt volna, nagyszerűen eltöltötte az időt zenehallgatással, vázlatokat gyártva. A ruháit találomra kapta ki a szekrényből, a pólón a sok mosástól nem látszott a felirat, de a farmerral együtt tiszta volt és az övé. Berakta a könyveket, a füzeteket a táskájába, az alján kitapogatta, lesz-e nála toll, ceruza, radír. Belelapozott az esti vázlatokba, majd a mappát a tanszerek mögé csúsztatta, és behúzta a cipzárt.

Rita az ajtóban állt, a kicsikkel bajlódott, akik hangos nevetéssel csimpaszkodtak a körfolyosó cirádás korlátjára. Szimonetta közéjük lépett, megfogta a kezüket és elindult velük az udvar felé. Hátuk mögött az anyjuk gyors léptei kopogtak. Lent a kicsik még függeszkedtek egyet a porolón, és versenyeztek a kapuig, aki előbb ért oda, megnyomhatta a nyitógombot, ez pedig fontos és érdekes játéknak számított. Szimonetta lemaradt, elővette az egyik szendvicset és becsúsztatta a földszinti nyolcas lakás Mohai feliratú levélládájának résén. A kémlelő ablak kinyílt, feltűnt egy ráncos női arc, hálásan mosolygott mögüle, és gyorsan visszahúzódott.

Máté utált búcsúzkodni, gépiesen integetett utánuk, mindig az óvónő fogta meg a vállát, hogy már elég lesz, induljon a többiekhez reggelizni. Szimonetta magát látta tízegynéhány évvel korábban, ahogy az öccse ott szobrozott a kordbársony nadrágban, és a szívén irtózatosat csavart egy kíméletlen, durva kéz. Ő is megállt, csak a folyosó másik végében, ahonnan még láthatták egymást, de nem integetett. Elöntötte a szorongás. Ezt látja tőlem és anyától is, gondolta, gyengék vagyunk, visszafordulunk, tétovázunk, vagy esztelenül sietünk, csak ne kelljen a másikra nézni, a közelében maradni.

Vajon mit érezhet ott belül egy kisfiú?

Csupán azt tudta, ő mit gondol, a másik fejébe senki nem láthat be, még egy gyerekébe sem. Van apánk, anyánk, vannak barátaink, van hol laknunk, szeretve vagyunk, de akkor miért ilyen hideglelős érzés az élet? A buszon túl szoros közelségben álltak egymás mellett, Rita egzotikus, tolakodóan édes és fűszeres parfümje elfoglalta a helyét annak a halvány anyaillatnak, amit Szimonetta még érezni vélt. Olyan, mintha senki másra nem figyelne, gondolta, ahogy Rita leült a buszon és ő fölötte állt. Mintha csak rábízott gyerekek lennénk, valaki másé, és tét nélkül hozna-vinne bennünket. Megakadályozzuk, hogy egy jobb helyen éljen, minden nap tízig aludjon, ébredés után körpanorámás teraszon igya meg a hosszúkávéját, utána kilakkozza a körmét. Hogy lesz az élet nagy esélyéből ennyi, egy nagy semmi? Szimonetta elfordította a fejét, hogy mereven kibámuljon az ablakon, és tovább tépelődjön azon, amit már ezerszer végiggondolt.

Az anyja volt például az egyetlen a vele kapcsolatban álló felnőttek közül, akinek még nem tudott ékszert készíteni. Óvónőknek, tanítóknak vagy egyszerűen csak a szomszédjaiknak ez nem jelentett problémát, vagy egy olyan ember számára, aki könnyebben megnyílt előtte. Ha az anyjáról volt szó, azt érezte, a rengeteg gyakorlat ellenére fél, hogy végül elrontja, vagy nem fog tetszeni az anyjának az elkészült darab, és az lett volna a legrosszabb, ha a nyakláncot vagy fülbevalót nem viseli, akinek szánta. Rita már régen nem mondta, hogy szereti a nagyobbik lányát, pedig ezt a szót azelőtt sokszor hallotta tőle. Szimonetta újfent émelygett a felidézett hiánytól, ráadásul a busz úthibákon haladt át, és felrázta a gyomrát. Az elmúlt évek során egyszerűen csak voltak egymás számára, már nem beszélgettek annyit, mint korábban, mert a nevelőapja, Bandi felfogta az esetleges ütközéseket. Ha régi ismerősökkel találkoztak, bemutatták a másikat: ő a lányom, ő az anya, és pár percnyi udvarias beszélgetést követően szótlanul mentek tovább. Szimonetta ilyenkor a szeme sarkából látta, hogy séta közben anyja ugyanúgy lehajtja a fejét, ahogy ő, és átellenben lévő karjával megfogja a táska vállpántját. Már nem lehetett tudni, ki kitől tanulta el a mozdulatot. Teltek az évek, és ők egyre távolabb sodródtak. Máshogy vált természetessé vált, hogy ott vannak egymás számára. Tárgyak közvetítették a jelenlétünket, a kimosott ruha, a bevásárlás, a hétköznapi szokások, elhozni Mátét az óvodából, Pannát kórusra vinni, befizetni a számlákat, mielőtt kikapcsolják a villanyt, otthon megvárni, hogy a másik hazaérjen.

Egyikük bement a forgóajtón, a másik kiment, így történt már egy jó ideje. Az átlagos hétköznap új értelmet nyert, mióta a nevelőapja megint kórházban feküdt.  Rita fél hatkor felkelt, kávét, teát főzött, megcsinálta a szendvicseket, felkeltette Szimonettát, ő ébren tartotta a kicsiket, akiket egy kis játék ígéretével lehetett kicsalogatni az ágyból. Néha leült az ágyra, nézte őket, a levegőben repkedő vörös fürtjeiket, és arra gondolt, hogy itthon kéne maradni és játszani velük. Főznének, sétálnának, a hányingerig hintáznánk és ájulásig mászókáznánk, sokkal jobban menne az alvás, mert távozna belőlük a stressz ártó szelleme. Attól nem alszanak jól esténként, fekszenek a csöndben, mintha szenderegnének, de a sűrű átfordulás egyik oldalról a másikra árulkodik. Álmában az ember nem forgolódik, ahogy a nevelőapja mondta régen – Szimonetta is apunak hívta, ahogy a testvérei, akiknek édesapja volt -, mielőtt kórházba került, és nyögve egyenesítgette a derekát a küszöbön, tűrte, hogy a két kis majmocska felmásszon a lábán vagy odahúzza a sámlit és a hátára csimpaszkodjon.

Ha az anyjának beszélt ezekről a gondolatokról, a nő a szemét forgatta és ujját kardként szúrta felé.

– Persze, mert te nem akarsz semmit csinálni! Ezt látják, Szimonetta! –Beviharzott a fürdőbe, a szennyesbe túrt és felemelt egy felsőt vagy nadrágot, akár egy olyan tett bizonyítékát, amit börtönnel sújtottak. –  Két napja kértem, hogy ezt mosd ki! Ráadásul most töltöttem ki az utolsó korty tejet és felvágottat sem hoztál tegnap! Egyszerűen nem értelek, hogy lehetsz ennyire nemtörődöm? Talán te nem azt a kávét iszod és szendvicset eszed, amit a családod?

Az anyja rátapintott a lényegre, mert amikor elindultak otthonról és az ajtó bezárult mögöttünk, a tízóraiját beadta Rózsika néninek, aki a földszinten lakott. A testvérei tudták, nekik elmondhatta, mert ők megértették a lényeget. Melyik gyerek nem élvezi, ha lehet egy kis titka az anyai szigorúsággal szemben? Panna és Máté nagyon jó fejek voltak. Szimonetta tudta, hogy anyjával a beszélő viszonyt a testvéreinek köszönhette. Ha a nő rossz hangulatba került, azzal büntette a másikat, hogy összeszorított szájjal hallgatott. Hiába érvelt a lány, hogy nem gondolatolvasó, azt a választ kapta, ne szemtelenkedjen és menjen a szobájába, ha elkészült mindennel, amire megkérték. Szimonetta forgatta a szemét, hogy ez hihetetlen, az ember a saját anyjával képtelen normálisan beszélni. Ha tisztázni szeretné a történteket, elküldi, ha kérdezne valamit, akkor meg nem válaszol.

A villamos megállt a Széll Kálmán téren, és Rita már indult volna az ellenkező irányba. Szimonetta félénken utána szólt.

– Anya, kérhetek egy szálat?

Rita megfordult, némán benyúlt a táskájába. Hagyta, hogy a lánya két cigarettát kivegyen a dobozból. Egy harmadikra ő maga gyújtott rá.

– Délután bemegyünk Bandihoz, úgyhogy siess haza.

– Ne aggódj, anya. – Szimonetta átölelte Ritát. Egy fejjel nőtt magasabbra nála. Feltámadt a szél, a hajuk lobogott. – Hét órám van, utána rohanok.

 

 2.

Ma egész délelőtt majd’ széthasadt a fejem. Korán reggel, amikor elindultam otthonról, a szomszéd már az avart égette. Hiába mondtuk neki az utcából többen és fejenként már vagy százszor, hogy illegális, amit csinál, azt válaszolta.”csalánba nem üt a ménkű”, és gereblyézte is a következő hatalmas kupacot. Megfigyeltem, hogy a válaszaiban szívesen használ szólásokat, mert azokkal nehezebb vitatkozni. Ostoba vénember. Kiléptem az ajtón, megéreztem a pernye orrfacsaró szagát, és a napom meg volt pecsételve.

Duma nem tudott értem jönni, a lányát vitte az egyetemre, mert elaludt. Vonakodtam elhinni a történetet, ugyanis jól ismertem Bettát, aki az elejétől fogva ellenezte a kapcsolatunkat. Jól tudta, hogy az apja minden munkanapon engem fuvaroz a hivatalba, és elég idős volt hozzá, hogy ezeket a dolgokat megértse, elfogadja, ráadásul azt is nekem köszönhette, hogy az apja ilyen jó állapotban áll a rendelkezésére. Gyuri túlesett egy szívrohamon, a felépülését egészen konkrétan nekem köszönhette, én öntöttem bele a lelket és gondoskodtam róla, amikor a sír szélén billegett. Elég sok időmbe telt, amíg eldöntötte, még élni akar. Ezért nem hiányzott neki az idegeskedés, de hát Bettácska ezt képtelen volt megérteni. Így nemcsak hogy Gyulai kerti bűze kergetett végig sprint tempóban az utcán, a megállóig, de azt a békát is le kellett nyelnem, hogy be kell utaznom a városba tömegközlekedéssel. Tudtam vezetni, csak nem szerettem, ráadásul a belvárosban a parkolás rémálom.

Amióta az eszemet tudom, hányingerem van buszon, trolin, villamoson és a többi cifraságon, a metróról, földalattiról ne is beszéljünk. Egy ideje nem tartok otthon Daedalont, mert mindenhova kocsival megyünk, ahol meg teljesen jól érzem magam. Előző este direkt úgy készítettem ki a ruhámat, hogy kényelmes és nőies legyen a másnap várható féltucatnyi megbeszélésre. Duma mindig dicsérni szokta az alakomat, így reggel örömmel bújtam bele a testhezálló fekete kötött ruhába, amihez hátul masnival díszített harisnyát választottam. Milyen jópofa lett volna megkoronázni a megjelenésemet a fekete bőrdzsekimmel – erre kapom a hívást fél hétkor, hogy ne várjak rá, túl nagy kitérő lenne a belvárosból, ahol az egyetem és a hivatal is található, átkocsikázni Budafokra, úgyhogy „találkozzunk az irodában, szívecském”. Neked is szép reggelt, szívecském, mormoltam magamban, amíg kinyomtam a hívást és a telefont a táskámba süllyesztettem. Leültem a nappaliban, és vágyakozva néztem a kedvenc háromszögletű ablakomra, ahova annyira szeretek bekuckózni egy jó könyvvel, kezemben fekete ribizli teával, főleg akkor, ha ömlik az eső, amit a világ legpuhább takarója alól nézhetek.

Tényleg arra lenne szükség, hogy beadjam a derekam, hozzámenjek és gyereket szüljek Dumának? Olyan furcsa elképzelni. Azt még csak-csak látom magam előtt, ahogy az oltár elé vonulunk – megtehetnénk jövőre, ha esküvő, akkor legyen májusban, orgonanyíláskor -, de ami pedig természetszerűleg utána következett, annyira idegen volt számomra. A hétvégéket is ritkán töltöttük együtt, inkább egy-egy délutánra találkoztunk, mert megszoktuk, hogy estére otthon vagyunk. Ritkán feküdtünk le egymással, az együttlétre nem volt olyan óriási igényünk, de ezt a viszonyunk kezdetén megbeszéltük. A kapcsolatunk mindezzel együtt jól működött. Ha szépen el is képzeltem, hogy összeköltözünk és tervezzük az esküvőt, Betta arca betolakodott a képbe, ahogy ha meglát, köszönés helyett elhúzza a száját.

A sálamba burkolóztam, míg elértem a buszmegállóig. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam magas sarkúban ácsorogni, ezt a cipőt nem az utcára tervezték. Indulás előtt annyira ideges voltam, hogy a bentre szánt cipőbe bújtam, és még az esernyőmet is otthon felejtettem, pedig a rádióban alaposan kivesézték a várható időjárást az egész hétre vonatkozóan. A buszon álltam, és undorral fogtam meg a kapaszkodót, az irodámba érve úgyis a legelső dolgom volt a jó alapos kézfertőtlenítés. A metrón annyian utaztak, hogy egészen beszorultam az egyik ajtó melletti sarokba. Utáltam a tömeget. Elhatároztam, hogy délelőtt nem szólok Dumához. A fejfájástól leginkább vicsorogni tudtam, szerencsére a megbeszéléseken aznap többnyire másokat kellett hallgatnom.

Pechemre a portánál Gyuri várt. Szaladt elém, kezében papír kávés pohárral.

– Szívecském, ne haragudj, hogy nem tudtam érted menni. – Ahogy magához ölelt, el is feledkeztem a némasági fogadalmamról. – Betta nagyon izgult ma reggel, muszáj voltam őt elkísérni. Küldött neked egy kávét, sok tejjel, édesítővel, pont, ahogy szereted. Ő vette abban a Star-izében. – Amíg egy puszival megköszöntem és elvettem tőle az italomat, könnyedén lesegítette rólam a kabátot, és a karjára hajtotta. Együtt indultunk az irodám felé.

A szívem megtelt izgalommal. Mitől félek én tulajdonképpen, ettől az elragadó, kedves mackótól? Félreértés ne essék, Gyuri, az én Dumám, ahogy emlegetni szoktam magamban, nem volt túlsúlyos, viszont magas és erős testalkatú, a szívbetegsége előtt rengeteget sportolt, maratonit futott, teniszezett, triatlonozott, ebből mára a squash és az úszás maradt meg. Átölelte a derekamat, és kellemes tempóban végigsétáltunk a folyosón. Az irodák nyitott ajtaján látszott, hogy az alkalmazottak apránként megérkeznek, kávét vagy teát isznak, megkínálják egymást az útközben vásárolt aprósüteményekkel. Hamarosan elindulnak az egyeztető tárgyalások, amikor a kedvesség eltűnik, felcsapnak az indulatok, az ellentétes érdekek mentén úgy csatázunk, mint a szavannán a rinocéroszok. Miért küldetett Betta ajándékot?  Milyen célból jutottam az eszébe éppen ma reggel?

Ilona, a titkárnőm széles mosollyal az arcán kelt fel az íróasztalától, ahogy meglátott és kísért el a szobámig. Az együtt végigdolgozott évek során ő lett a csendestárs, biztosan megéreztem volna a hiányát, ha bármilyen okból elkerül mellőlem. Az asztalomon ott állt egy nagy pohár hideg víz, mellette egy doboz aszpirin.

Elmosolyodtam, mert Ilona nem csak arra utalt ezzel, hogy a délelőttöm alaposan be van táblázva, de így legalább sikerrel vehettem fel a harcot az átvonuló frontokkal.

– Tündér vagy – fordultam felé az ajtóban állva, és megérintettem a vállát. – Kávét csak magadnak főzz, én kaptam egyet grátisz.

– Bárcsak nekem is lenne egy ilyen lovagom – mondta Ilona, mosolygósan Dumára pillantva, majd halkabbra vette a hangját. – Annak viszont nem fogsz örülni, ami hírt ma reggel kaptam Szélesitől.

– Gondolom, csúszik a projekt, már megint. – A fejfájás gyorsuló lüktetéssel bombázta a halántékomat. – Kötbér kötbér hátán.

– Sajnos igen. Öt perc múlva kopogok. – Ilona mosolyát receptre kellett volna felírni annak, aki életuntságban szenvedett, én pedig örültem annak, hogy velem dolgozik.

Elköszöntem Gyuritól, és bezártam magam mögött az irodám ajtaját. Papírpoharamat az asztalra tettem, de nem ültem le mellé, hanem karba font kézzel az ablakhoz sétáltam. Az üveg jótékony, némító hatásának köszönhetően tökéletesnek tűnt a reggel. A szobám egy csendes utcára nézett, a környéken régen jómódú, szorgalmas vagy szerencsés, nagy vagyonnal büszkélkedő emberek éltek, és ez valamennyire érintetlenné tette az eltelt idő ellenére. A tiszta járdák mellett drága autók parkoltak, az itt élők jól öltözöttek voltak, és kulturáltan, diszkréten viselkedtek egymással. Sokszor kaptam magam azon, hogy ha csak egy szusszanásnyi időm akadt két megbeszélés, prezentáció között, akkor egy ilyen életről álmodoztam. Legszívesebben beültem volna egy időgépbe, hogy visszautazzam a múltba, ahol még igazi értékrend szerint éltek az emberek, ám másnap reggel mégis a hivatal jutott először eszembe. Felelősséggel tartoztam azokért, akik velem együtt küzdöttek a közös célokért, néha zajosabban, de többnyire makacs és csendes kitartással. Biztos lehettem benne, hogy ha gyereket vállalunk Dumával, akkor nehezebben jöhettem volna vissza dolgozni. Teljes értékű ember kellett volna a helyemre, aki, ha beválik, talán el sem engedik. Az én munkámat lehetett volna másképp jól csinálni. Egyébként pedig Gyurival közös munkánk volt a siker záloga, ahol megfordultunk, vagy belefolytunk a teendőkbe, ott általában sikerült áttörést elérnünk. Ez hozott össze bennünket, az ő dinamizmusa és az én fáradhatatlan megoldáskeresésem először szakmailag, majd a magánéletben is összekovácsolt.

Helyet foglaltam az asztalomnál, a tárgyalások előtt itt gyűjtöttem erőt. Felsoroltam magamban az eddig elért eredményeket, és elképzeltem egy újabb sikert, amíg megittam a Bettától kapott kávét. Igazán figyelmes dolog ez olyasvalakitől, akiről eddig úgy tudtam, hogy tiszta szívéből utál. Kiderül, mit szeretne tanítani nekem az élet, milyen újabb feladatot kapok, és felkészültem-e rá?

A megbeszélés előtt öt perccel felálltam, mély levegőt vettem és elindultam az ajtó felé. A bútorok barátságos bézs és lágy fehér színei ilyenkor ridegen világítottak, mint egy orvosi rendelőben. Észrevettem, hogy a dohányzóasztalon rózsacsokor áll, ez eddig elkerülte a figyelmem, és Ilona sem szólt róla. A pompás látvány ellenére összeszorult a szívem: ezt meg ki küldhette?

Gyorsuló léptekkel mentem át az irodákon, kemény vagyok, mint a cipősarkam, mantráztam magamban.

*