Jassó Judit: Nézz az ég felé

A gépem felszáll, hátradőlök az ülésen és behunyom a szemem.

Ölemben szorosan tartom a táskámat, szinte kapaszkodom belé. Pedig nem félek a repüléstől, sokkal inkább a honvágytól, ami lassan csap le rám, egyre szűkülő köröket ír le fölöttem, és hiába is minden igyekezet, nem létezik olyan hely, ahova elrejtőzhetnék előle.

Tudtam, hogy ez lesz, sóhajt majd anya, amikor megérkezésem után este vagy inkább másnap, hogy ne hallja sírástól remegő hangom, felhívom őt otthon. Várj, kihangosítalak, mert éppen mosogatok, tudod, az öcséd képtelen rendet tartani, ha rá van bízva, pedig most már eggyel kevesebben vagyunk. Látom magam előtt, ahogy anya gumikesztyűt húz, hallom, vizet enged a mosogatóba, és amíg csevegünk, megadóan elsikálja a tányérokat, kiöblíti a kismillió bögrét, poharat, amit öcsém és nevelőapu egy nap leforgása alatt elhasznál.

Biztos, hogy nem zavarlak, kérdezem, és csavargatom a hajam, meg beharapom az ajkam. Az ismeretlentől való félelem már mindenhol jelen van a testemben, a halántékom úgy lüktet, mintha egy egész zenekar lenne a fejemben. Más körülmények között feldobna az adrenalin és ez az ütem, mert eredendően nem vagyok gyáva, és ez a sokadik utam külföldre. Ám most úgy jöttem el otthonról, hogy ezúttal nem tudom megmondani, mikor megyek haza.

Ki kell találnom az életemet.

Anya eltörölgeti az edényeket, és ahogy kihúzza a fiókot, ismerősen csörrennek meg az evőeszközök. Ott vagy még, kérdezem, és anya nevet, hogy igen, csak ez a vacak már megint beragadt, majd megkérem az öcsédet, hogy nézze meg, bár mostanában állandóan zéhákat ír meg kollokvál, nem akarom ilyen hülyeségekkel zaklatni, mint egy beragadt fiók.

Hallgatom anya halk levegővételeit.

Volt kitől örökölnöm a szenvedélyt és a türelmetlenséget, ami olykor szorongással vagy tehetetlenséggel párosult. Anyának ritkán volt affinitása ahhoz, hogy megjavítsa a dolgokat, inkább összepakolt és tovább állt. Szerintem apát is részben emiatt vesztettük el, bár ezt egyikük sem ismerte el hivatalosan. Anya csak annyit mondott, hiba volt a nagyszüleidhez költözni és oda szülni téged. Ha újrakezdhetném, akkor változtatnék a sorrenden, előbb a lakás, utána a gyerek. De tudod, milyen az, ha az ember szerelmes – mélyen beleszív a mentolos cigijébe, és a füst után nézve gyötrődik tovább -, egyszerűen képtelen odafigyelni a lényeges dolgokra, mert már eleve másképp lát, mint normális esetben. Szóval, érted. Nem akarom, hogy veled is ez történjen, ebben a galaxisban és valahol a távoli jövőben, hallod, kicsim, bár a te generációd sokkal később szül, szinte nagymama-korban. Anya, ne túlozz, kuncogok, tényleg ráérek harmincöt körül elgondolkodni a lehetőségeimen. Különben is, először találnom kell valakit.

Aztán hallgatom, ahogy megint elmeséli vagy ezredszerre ugyanazt, elölről.

Egy ködös decemberi reggelen, két héttel karácsony előtt, úgy döntöttem, és ez fontos, kicsim, mert erre alapoztam utána az életünket, hogy ha egyszer sikerült, akkor a következő elhatározás is működni fog, elköltözünk apádtól. Először úgy volt, hogy csak egy rövid időre, ami alatt elfogadok apádtól némi segítséget, de én tisztában voltam vele, hogy időt kérni egyenlő a szakítás elhallgatásával, lényegében egy és ugyanaz. Haza nem mehettem, az anyámmal pár nap alatt kicsináltuk volna egymást. Volt egy rendes kolléganőm, aki segített, és nála béreltünk egy szobát. Sokáig ez a szoba volt az életünk. Tizenhat négyzetméter, ahonnan óvodába, iskolába hordtalak és mindenféle különórára, hogy lekössem a rengeteg szabad vegyértékedet.

Lehet, hogy rosszul neveltelek, hajjaj, semmi érzékem nem volt hozzá. Úgy magyaráztam magamnak, hogy a családi élet nem volt benne a horoszkópomban. De te és később a fiam visszavonhatatlanul a sorsom részesei lettetek.

Anya, én szerettem mindent, amit nekem adtál, a gondolataidat, az érzéseidet, ugye elhiszed? Mert párszor a fejemhez vágtad, hogy nem becsültelek meg eléggé, és miért hagytam abba időről időre a hegedűt, a tornát, az agyagozó szakkört… Azt hiszem, azért, mert olyan keveset lehettünk együtt.

Anya hallgat. Ha tudná, ha elmondhatnám neki, régen mennyire vártam a vasárnapokat! Végre bekuckóztuk magunkat a szobánkba, és ott volt mellettem, amíg leckét és olvasónaplót írtam, felöltöztettem, levetkőztettem a babáimat, füstbe burkolózva nézte, ahogy legózom. A tévé távirányítójáért nyúlt, kikapcsolta és leült mellém a szőnyegre. Azt akartam, hogy ez az idő örökké tartson. Megsimogatta a fejem és halkan duruzsolt, a leheletének mentolos-cigis illata volt, és gyönyörű bordóra lakkozta a körmét. Néztem a haját, szinte pontosan vissza tudom idézni, mikor jelentek meg benne az első ősz hajszálak. A dereka mindig karcsú maradt, mert folyton méricskélte az ételeinket, a csokoládéimat másoknak adta, a haszontalan karácsonyi vagy születésnapi ajándékokat elcserélte szánkóra, kiállítás belépőre, mozijegyre… Amikor kiskamasz lettem, fáradhatatlanul bíztatott dohányzástól karcos hangján, hogy eszembe ne jusson feladni, mert másnap reggel mindig kipihentebb vagyok, mint az áttanult, átkülönórázott délutánokon, estéken, és fontos döntéseket csak tiszta fejjel szabad meghozni.

Kapaszkodom a táskámba a repülőn és félek, hogy pont az utazásról szóló elhatározást nem így hoztam meg. Tudom, a felhők nem fognak választ adni a kérdéseimre, hiába bámulok ki az ablakon. Azokat nekem kell megtalálni. Ezért indultam el.

Tehát anyától örököltem a menekülés ösztönét, amire néha szükségem volt és az összes dacot, akaratot, ami fegyelemmel edzett testemben és az elmémben összpontosult, így sokáig sikeresen irányítottam magam. Tizenegy éves koromban anyának lett egy másodállása, reggel elment és este későn jött haza. Elalvás előtt sokáig masszírozta a halántékát és azt hajtogatta, nem fog ez sokáig tartani, és rám nézett és mosolygott… Úgyhogy kutya kötelességemnek éreztem összeszorítani a fogamat, majd tovább gyűrni a földrajzot, megcsinálni az ezredik gyakorlást nyelvtanból, és addig nem feküdtem le, amíg ő haza nem ért, mert szerettem volna ébren megvárni a percet, amikor a kulcs elfordul a zárban, és anya belép. Különben meg a rohadt matekkal szenvedtem olyan sokáig, nem mertem lefeküdni se, amíg bele nem passzíroztam a fejembe az egészet. Hiába tettem a könyvet a párnám alá, reggelre úgy éreztem, amíg alszom, kimegy a fejemből, amit bemagoltam.

Anya, emlékszem, éjszakákon át virrasztottál, amikor felébredtem, ugyanabban a pózban találtalak, mint elalvás előtt, felhúzott lábakkal, cigivel a kezedben ültél és a terveid ráncokat véstek a homlokodra. Azt mondtad, ha felvesznek az elitgimibe, amit te találtál nekem, akkor annyi hitelt veszel fel, amennyit csak bírsz, és lesz egy saját lakásunk. Bejutottam. Kezünkben a felvételiről szóló értesítővel, nevetve rohantunk a bankba, ahol örömkönnyeket zokogva magyaráztad az ügyintézőnek, hogy igyekezzen, gyorsan és érthetően magyarázza el, hogyan juthatunk hitelhez, mert szép, új lányszobát ígértél a gimnazista kislányodnak. A nő megütközve nézett rám, máig nem felejtettem el a tekintetét, hogy ezek itt megőrültek, biztos egész életében agyon kényeztette a gyerekét, azt sem tudja már szegény, mit adjon ennek a taknyos kölyöknek, miért nem vesz egyből két lakást. Persze segített, ahogy kezdettől fogva voltak őrangyalaink, csak mindig máshogy hívtuk őket.

Annyira sajnálom, így utólag, amikor eltört bennem valami. Elmondod, mikor, kicsim, kérdezi anya, cérnavékony hangon, már nem emlékszem… Pedig mindketten tudjuk, hogy tizenöt éves koromban kezdődött. Annyira fáradt voltam az örök hajtástól, minden idegesített, anya, még te is, ahogy például állandóan számon kérted rajtam a rendet. Megcsináltam, mert akkor legalább békén hagytál… Neked ilyen a természeted, folyton nyüzsögsz, van benned egy belső kényszer, nehogy megint megbízhatatlannak nevezzen valaki. Az agyamra mentél a színházjegyekkel, mert kell a kultúra, vagy ha kiállításokra ráncigáltál, holott másra sem vágytam vasárnapokon, mint aludni, csak feküdni az ágyamban és végre nem csinálni semmit… Ahogy felismerted, hogy közénk álltak a generációs különbségek, és ha tetszik, ha nem, ott fognak maradni, elcsendesedtél.

Jó volt ez a csönd. Ne hidd, hogy észrevétlenül elmúltál bennem. Az anyám vagy, persze utálod ezt a szót, ebben a formában. De én tudom szépen mondani, úgy intonálva, mintha anyukámat vagy mamit mondanék. A csönd mindig ott volt velem, például mikor azt mondtam neked, korcsolyázni megyünk a barátnőmmel, és helyette piát vettünk az aluljáróban a kínainál, és jól bevodkáztunk a plázában. A barátnőm már a buszon elhányta magát, ezért gyorsan leszálltunk. Nekem hazaérve fordult fel a gyomrom, visszafordultam a lépcsőházból, letámolyogtam a lépcsőn, még volt annyi időm, hogy kinyissam a kaput. Szerencsére átlátszó volt, amit kirókáztam, sokkal gyanúsabb lett volna reggel, legalábbis neked, egy sötétlő, ételdarabokkal teli tócsát kerülgetni. Leültem a házunk előtt a lépcsőre, azt is utáltad, mert felfázik tőle az ember, de nem, a felfázást baktérium okozza. Tudod, a reklámban is benne van. Néztem az ismeretleneket, akik nevetgélve mentek bulizni, kezükben girosszal, amitől újra hányingerem támadt… November volt. Addig maradtam kint, míg teljesen átfáztam, de legalább valamennyire kijózanodva mentem fel hozzád a másodikra.

 Örülök, hogy ezt újra elmondtad nekem, kicsim. Azt jelenti, tanultál belőle. Amíg hallgattalak, megcsináltam a fiókot, már nem nyikorog. Majd ne felejtsd el felhívni az öcsédet is, nagyon várja, és ha lehet, kimenne hozzád a nyári szünetben, ezt beszéljétek meg, mert azt mondogatja, dolgozni menne, nem szeretne kolonc lenni a nyakadon…

Anya, várj, nehogy letedd. Az öcsémet puszilom, nehogy elmondd neki, csak azt, hogy oké, majd felhívom. Tudod, mit töltöttem le a telefonomra, mielőtt elindultam? Szerintem tudod. Nehogy kiborulj, mert túl sok mindent idéz fel benned…

Arról a koncertről van szó, amelyiken apuddal találkoztunk? Anya kuncogott. Akkor sikeresen tovább örökítettem azokat a bizonyos rajongói géneket! Vigyázz, mert csak akkor szabadulsz meg tőlük, ha te is odaajándékozod majd őket valakinek.

Anya, olyan cukik voltatok apummal. Két régi osztálytárs találkozik egy koncerten, ez annyira romantikus! Mondjuk, elsőre nem örültem, hogy gyereke is van, meg hogy olyan gyorsan összeköltöztettél velük. Aztán láttam, milyen szépek vagytok együtt és szerencsére sokáig a félöcsémet is mindenhova magatokkal cipeltétek. Amíg egy hétvégén direkt reggel jött haza egy buliból, nem törődött vele, hogy leszidtátok, csak hogy finoman jelezze, többet nem akar vasárnap kakaókoncerten ülni veletek… Először a szívedhez kaptál, aztán elfogadtad ezt is. Apummal kettesben cukiskodtatok tovább. Végre melletted volt álmaid pasija, akiről a gimiben négy évig álmodoztál, de sikeresen elkerültétek egymást még Egy irtó magas mérnök, aki mellé felvehetted a legszebb tűsarkúdat és oda sasszéztál az oldalán kiskosztümben, ahova csak szerettél volna, színházba, étterembe….

És mondd, milyen fölöttetek az ég?

Most? Nem tudom, olyan sima sötét éjszaka van. Annyi dolgom lesz holnaptól. Azt sem tudom, mivel kezdjek. De igen. Főzök magamnak egy erős kávét.

Milyen sötét? Kék vagy szürke? Próbáld elmondani pontosabban.

Nem tudom, anya, de ma voltam lent sétálni, és egész végig figyeltem az embereket. Mások, mint otthon. Itt senki nem tűnik elveszettnek. Különben az ég, hát az olyan, nehéz megmondani, de talán koromsötét.

Anya nevetett. Jaj, te mindent elpoénkodsz. Tudod, miért kérdeztem? Holnap felszállsz.

Ezt hogy érted? Csak most érkeztem, és egy darabig még itt kell maradnom, amíg kitalálom az életemet.

Rövid csönd lett.

Anya elkezdte énekelni azt a bizonyos dalt, amit már sokszor hallottam tőle. A fele dúdolás volt, és közben többször megköszörülte a torkát. Lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll. Sosem voltam egyedül én sem, egy távoli vidéken várnak rám. Elsírtuk magunkat és nevettünk, szintén családi vonás, és hol együtt, hol felváltva, újra és újra nekiduráltuk magunkat a dallamnak és a szövegnek.

Később még sokszor megállapítottam, hogy anya jól tudta. Gyönyörű színek vannak éjjel, csak a fény és a gondolataink beszennyezik.

Nézz az ég felé, és repülj, kislányom, mondta anya, mielőtt elköszönt.

Irtó halkan beszélt, különben is alig hallottam a szipogásomtól. De biztosan hozzátette:

Szabad vagy.

*