Jager Luca: Rézszínű Hold – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/rezszinu-hold” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/jager-luca-rezszinu-hold-1719.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

 

 

3. fejezet

November. Napsütéses késő délelőtt a városi parkban. Az égre élesen kirajzolódnak a lecsupaszított fák körvonalai. Diókopáncsok, platántermések hintáznak magányosan az ágak hegyén. A napfény oldalról súrolja a fákat, lassú, nehéz árnyékot vetve az avartól tarkás pázsitra. Az aszfaltos sétaúton babakocsit tol egy fiatal nő. Haja szoros kontyba rendezve a tarkóján, piros szalaggal átkötve. Gondosan begombolt kabátja remek szabású, talán házi készítésű. Egyforma mozdulatokkal, kimért léptekkel halad, mintha szabályos ütemre járna. Arcán enyhe mosoly, a megállapodottság látható. Terveket sző. A tervek egyszerűek és szigorúan a mindennapokra vonatkoznak. Mert minden napnak megvan a maga feladata. Minden naphoz tartozik három, a baba esetében öt tápláló és gazdaságos étkezés; minden naphoz tartozik egy délelőtti séta, egy délutáni alvás; a biztonságos, tiszta és meleg otthon megteremtése.
Nancy továbbra is a szüleivel él, ahogyan a baba előtt is. Régebben a szülei így emlegették a baba születését: „az esemény”.
Egy harminc-valahány éves nő, legyen bár tisztességes munkája, megbecsült állása, már nem az igazi partner. De még semmi nem volt veszve. Természetesen „így”, ebben a helyzetben, amiben most vagy, nos, fiam, ez már egészen sajnálatos fejleménye a sorsnak – a szülők olykor nagyon kíméletlenek tudnak lenni.
Nancy a babájával szeretne élni, egyedül, egy külön lakásban. Egyedüllétre vágyik, hogy biztosítani tudja életének saját rendszerét. Hamarosan lehetősége lesz rá.
A gyermek kettő és fél éves. Egészséges kislány. A bőre világos, szeme barna, csendes, mély, megnyugtató barna. Testalkata inkább vékony, mintsem vaskos. Ujjai erősek, arca a bababőr minden puhaságával együtt határozott vonalú.
Az arany avarszőnyeg szinte sugárzik a délelőtti napfényben. Fények csillannak a vastag, ápolt gyepen, fények adják vissza a nyár, a tűz illúzióját. A gyermek ül a babakocsiban és rácsodálkozik a csillogásra.
A bokorból egy borostyán-sárga szempár figyeli.

– Anya, nézd, ott a barátom – mondja a szavakat lassan formálva a fiatal gyermek. Karjával határozott lendítéssel az egyik bokor felé mutat.
– Így van Margaret, tudom, ma sok aranyos kislánnyal és kisfiúval találkoztál. – feleli Nancy.
A beszoktatáson rendben ment minden. Margaret szemügyre vette a játékokat, kedvencének bizonyult egy fekete, macska-forma plüss állat, szívesen eljátszott a tologatós kisautókkal és belekukkantott minden dobozba, minden felakasztott játék-tartóba. Rendre kivette, majd visszapakolta a játékokat. A fekete plüss macskának külön helye volt, azt az egyet mindig az öblös játéktartó egy adott zsebébe tette vissza. Könnyedén megbarátkozott a dadus nénikkel is. Az irodában, a bölcsőde vezetője közben szívélyes mosollyal fogadta az újonnan érkező szülőt.
– Kedveském, elég lesz ma ez az egy óra, holnap majd behozza kicsit hosszabb időre. Tudja, így tovább, csak fokozatosan kedveském.
Fehér köpenyes, vastagon párnázott karjával megpaskolta Nancy alkarját. Nancy visszamosolygott rá és bólintott.
– Természetesen. A rendszeresség mindenben lényeges.

A babakocsi felől újabb kiáltás száll fel. Margaret fészkelődik, hadonászik, és ki szeretne szállni a földre. Nancy lehajol és megigazítja a csatot. Szorosabbra veszi.
– Nem, nem szállunk ki, mert sietünk haza. Vár minket a nagyi és a finom ebéd.
A borostyán szemekből bátorító melegség sugárzik Margaret felé. A kislány megbabonázva figyeli a fellobbanó lángokat.
– A barátom, a barátom! – hangzik a kislány hangja, ám egyre halkabban, és a mocorgása is lassul, mert a babakocsi gyors, Nancy pedig erős és határozott léptekkel hazafelé veszi az irányt.
Az anyafarkas elmarad tőlük. A bokrok sora véget ér és a park kapuin túl nem követheti őket tovább.
Fedezékből figyeli az embereket. Lépéseik mind vezetnek valahová. A legtöbbjük nem ismeri és nem is figyeli azt az utat, amin jár. Azt hiszi, eljut a céljához, elér valamit – de valójában legtöbbjük csak körben jár. Üresjáratban forognak, képzelt eszmények után. A valóságtól eltávolodva. Lépteik nehézkesek. Gondjaik a földre húzzák őket, mégis mérföldekben ki nem fejezhető, mennyire messzire kerültek az eredetüktől. Attól, ahova igyekezniük kéne. Az anyafarkas a földet szimatolja, mellső lábaival megkaparja az avart. A felső ropogós, fényes réteg alatt a levelek puhábbak, színtelenebbek. A lentebb levő levelek széle hiányos, az erek között lukak képződnek. A színüket vesztett hajdani levelek lassan átalakulnak maguk is földdé. Vissza tudnak térni. Az emberek viszont irtóznak ettől. Kerítést húznak és elkerítik halottaikat is. Külön dobozba zárják, hozzáférhetetlen rekeszbe csomagolják. A szívükben sem maradt már hely az avarnak, a föld porának, a csontoknak, a visszatérésnek, a körnek, az eredetnek, amiből vétettek és ahova vissza kell, hogy forduljanak az új indulás érdekében.
Körben járnak, de ez nem az a kör, amit járniuk kellene.
Ez egy értelmetlenné vált kör.
Az anyafarkas megszagolja a földet. Mély, elmúlt esők emlékét hordozza az illat. Orrával és mellső lábával is megtúrja, hogy jobban érzékelje.
Az ásás azonban némi erőltetett fujtatással jár, ezért abbahagyja.
Ez itt az emberek világa.
Továbbra is a bokrok takarásában, a domboldalon lefelé haladva elér a patak partjára. Átgázol a vízen. A park északi végében, ahol az erdő még érintetlen, megtalálja a csapást, amin jött. Egy pillanatra megáll és ellenőrzi a nyomokat. Semmi jele a veszélynek, ezért gyorsabb tempóra, ügetésbe vált.

Másnap szombat volt. Elisa néni napja. Kyle húga kertes házban lakott a város szélén. Az egyemeletes, barnatéglás házak vonala ívesen követte a domboldal hullámzását, az utca lágyan simult be az erdő aljába. A házak előtt sövény, vagy léckerítés jelezte a kert kezdetét, a házak mögött pedig apró veteményeskert lapult. Ha az erdő felől érkező szél végigfújt a kerteken, hatalmasra nőtt bíborpiros mályvatövek és hosszúkás kelbimbók integettek az utcán járónak. Általában gyér volt a forgalom, a lakosok nagy része idős volt, vagy éppen az úgynevezett művészlelkek köréből kerültek ki. Ilyen volt Elisa néni is. Háza előtt rododendron és formára nyírt sövény fogadta az érkezőt. A ház bejárati ajtaját termetes koszorú díszítette. A koszorúban mérges-zöld borostyánlevelek és piros bogyójú magyaltermések voltak. Az ablakkeretek és a zsalu zöldre volt festve. Ha az ember felnézett az emeleti ablakokra, láthatta az egylégterű műtermet, ahol a mennyezetről színes, különféle alakú szalagok lógtak le és vidáman hintáztak a legkisebb légáramlatra is. Az apai részről Elisa volt az egyetlen, aki érdeklődött Margaret iránt. Sokkal fiatalabb volt, mint Kyle, majdhogynem Nancy-vel volt egyidős. A legtöbb szombaton kocsiba ült és elment a kislányért. Nancy eleinte vonakodott és elkísérte Margaretet. Attól tartott, esetleg a gyermek találkozik az apjával. Nem tekintette volna kívánatosnak a befolyást. Valójában minden, Kyle felől érkező hatástól szeretett volna teljesen elzárkózni. Aki „élete legnagyobb tévedésének” tekinti kettejük viszonyát, aki szerint a gyermek, az új élet, ami voltaképpen Isten adománya, csak egy „tévedés”, azzal ő nem kíván közösködni. Hangosan azonban csak ennyit mondott:
– Elisa, igazán kedves vagy, de Margaret még kicsi. Még nincs az ilyen vendégeskedésekhez szokva.
A nagynéni másképp gondolta.
– Akkor nem lesz más dolga, mint hogy megszokja. – mondta nevetve és megrázta fejét, majd Nancy-re nézett, a szemét vizsgálva, hogy vajon milyen messzire mehet el az incselkedésben.

Nancy néhányszor elkísérte a kislányt és az első alkalmak meglehetősen rövidek voltak. Ha például jó idő volt, Margaret eljátszott a kertben, a kavicsokat szedegette a járdától a házig vezető rövid, kanyargós útról, majd sajátos sorrendbe rendezgetve letette őket néhány lépéssel odébb. Figyelmesen fordított fel minden egyes kavicsot. A kezébe vette, megsimogatta és beszélt hozzájuk. Nancy zavartan nézte lányát. Lesimította vasalt szoknyáját, megigazította szorosra tekert kontyában a haját és magyarázatba kezdett a gyermekek különös játék-szokásairól. Elisának ugyanis nem voltak gyerekei. Elisa éppen a párkányon lakó cserepes mentát locsolta meg egy halványzöldre festett bádogkannával.
– Aha, játszik, bizony. – Kezével óvatosan letépett egy hernyó-rágta levélkét. Gyors mozdulattal a kötényruhája zsebébe gyűrte.
Nancy szeme megütközéssel vegyes csodálkozással követte Elisa kezét, aztán a kislányra nézett.
– Tudod, Elisa – folytatta, miközben lehajolt, hogy egy zsebkendővel eltávolítson a cipőjéről egy rátapadt, levágott fűszálat, – néha olyan szokatlan, rossz dolgai vannak Margaretnek. Igazán nem is tudom, tudsz-e vele bánni te, vagy egyáltalán, lehet-e vele bánni. Néha kifejezetten furcsa. Aggódom.

Margaret éppen az egyik követ tartotta a tenyerében. A szeme elé emelte és úgy nézte a felnőtteket. Komoly arckifejezéssel mormolt valamit maga elé.
– Ugyan már, ne izgasd magad. Teljesen normális.
– De kérlek, szerintem igenis felügyeletre van szüksége. Hogy a gyermek mindent rendben találjon és hogy ő is rendben nevelkedjék. A rend. A rend az, ami megnyugtat.
Elisa letette a bádogkannát.
– Gondolod, hogy ez, valóban ez a legfontosabb?
Nancy felegyenesedett. Nyugodtan állta Elisa tekintetét.
– Mi más?

Bob élére vasalt nadrágban, keményített gallérú ingben, és sötét-bordó, sárgával csíkozott nyakkendőben üldögélt a nagyszobában a kedvenc karosszékében. Papucsa kényelmesen simult lábára. Háziköntöse kissé már kopott volt, de szerette. Felső zsebében a nyakkendőhöz illő sárgacsíkos zsebkendő kandikált ki, pontosan úgy, ahogyan azt az illem előírja. Bob hálás volt Mary-Anne-nak ezekért az apró figyelmességekért. Ha nyugdíjba megy, akkor majd többet segít itthon, szokta mondogatni olyankor, ha éppen szóban is kifejezte köszönetét feleségének. Mary-Anne mosollyal nyugtázta ezeket a kijelentéseket. Nem vette nagyon komolyan őket. Bob a nagyapák békés nyugalmával várakozott a vacsorára, mely a mai napon egyben az ő születésnapi köszöntése is volt.

Az asztalon nyitva volt a fényképalbum, azt lapozgatta és rendezgette Bob, amikor a lánya és az unokája hazaérkeztek. Nancy levette Margaretről a kabátot, kirázta, felakasztotta és papucsot adott a kislányra. Margaret élénk volt, beszaladt a szobába. Nagyapja két vaskos karja közé fogta törékeny testét, megforgatta, kíváncsian méregette.
– No, mesélj! Mi volt uzsonnára? Haluszony-leves? Bolondgomba pirítóssal?
Margaret kacagott.
Bob lapogatta jobbról-balról, még meg is szagolta a kislány fejét. Ettől Margaret még jobb kedvre derült. Mary-Anne a konyhából sietett be.
– Ne hergeld fel, hamarosan le kell, hogy feküdjön, ne ingereld – mordult a férjére.
– Ugyan már, hiszen csak ellenőrzöm, mi történt ott. – mondta Bob, jelentőség teljesen megnyomva az „ott” szócskát. – Hiszen tudod, mi folyik Elisáéknál… – tette hozzá fintorogva.
Mary-Anne most nem akarta hallani a szólamokat. Visszafordult a konyhába. Kinyitotta és becsukta a sütő ajtaját, előkészületeket tett a tálaláshoz. Üvegedényeket vett kezébe, melyek csörrenve érkeztek le a konyhaszekrény csempével borított munkapultjára. Aztán jöttek az evőeszközök.
Nancy levette a cipőjét, gondosan egymás mellé helyezte őket az előszobában, és bejött a lámpa fényköre alá.
– Apa… – kezdte halkan és az asztal széléhez igazította a fényképalbum sarkát.
– Ott volt? – suttogta Bob. Egy fénykép volt nála, melyet felemelt és az albumba akart illeszteni, de a keze megállt a levegőben.
Nancy nemet intett a fejével.

Bob ismét a képet nézte, kinyitotta az albumot és megkereste a helyét, de még nem rakta vissza. Letette a fekete-fehér képet az asztalra. Középen ő maga volt, negyven évvel korábban. Egy építkezés volt a háttérben és mellette, laza összevisszaságban hozzá hasonló korú fiatal emberek álltak. Férfiak és nők. Munkában elhasználódott, foltos ruhát viseltek. Egészségesen, jókedvűen mosolyogtak a kamerába. Látszott rajtuk, hogy fáradtak és hogy munkát végeztek. Egyetlen személy volt a képen, aki nem tartott a többiekkel: egy gyenge testalkatú, idősebb férfi. Hátrébb állt, válla a vakolatlan falat súrolta és valahová oldalra nézett. Mintha látna valamit, amit a többiek nem vettek észre. Lábával arrafelé indult. A homályba. Valami felé, amit senki más nem látott meg.
– Látod, mindenkin a munkavégzés öröme és fáradtsága látszik – nézett a végig a fiatalokon Bob.
Nancy bólintott.
– Nos, nézd meg Raymond-ot. Kiváló volt az iskolában, szó se’ róla. De nézd csak meg! Hova megy? Mit néz?
Nancy látta már a fényképet többször is, de ezt soha nem tudta megfejteni. Apjának erre a visszatérő kérdésére eddig nem tudott válaszolni. De most megértette, mire céloz az apja.
– Ő az, aki börtönben végezte?
– De még mennyire! – harsogta immár Bob. – Céltalan naplopó lett belőle. Persze azt mondta, hogy is mondta? – kereste a szavakat. – No, hát esszéista, vagy hogy is van ez?
– Szóval író volt? – érdeklődött Nancy.
– Írta, amit a háborodottsága diktált neki, tudod, fiacskám. És nem csak ezért került börtönbe. Ki tudja, miket követett még el, Isten nyugosztalja szegényt.
Nancy hátrahőkölt. Hát ez lenne az, amit az apja mindig is látott a képen. De hiszen ezt most ő maga is látja. Ennek az embernek nincsenek világos céljai. Valami más vezérli.
– Apa… Gondolod, hogy Elisa is… – Nancy kereste a szavakat. Nehéz volt olyasmit megfogalmaznia, melynek létezéséről legszívesebben tudomást sem vett volna. Pedig a dolgok igencsak furcsán alakultak a világban. Sokat imádkozott. Mégis. Valami mindig volt, amiről nem volt jó beszélni. Nem illett beszélni róla. Nem illett a mindennapok rendezett sorába.
– Nem tudom fiam – sóhajtott Bob. – Tudod, én oda nem fogok elmenni, hogy ezt kiderítsem – folytatta, ismét különösen ügyelve az „oda” kiejtésére.
– De mondd csak, miféle hely az, tényleg? – kérdezte, lánya arcát fürkészve.
– Amikor megérkeztünk, Margaret odakint játszott egy darabig, aztán bementünk a házba.
– Ne azt mondd, hogy van lakásuk, azt tudom – szakította félbe Bob és lehalkította a hangját. – Miket beszélt Elisa? Hogyan viszonyult a gyerekhez?
– Nagyon kedves volt hozzá.
Bob felhúzta a szemöldökét. – Vigyázz vele.

Mary-Anne kijött a konyhából, az egyik beépített szekrényhez lépett és előkeresett egy háromkarú gyertyatartót. A talpán erdei jelenet volt: három farkaskölyök incselkedett egymással.
– Mi történt? Történt valami? – kérdezte aggódva.
Bob legyintett. – Ugyan, semmi.
– De kérlek, nem lehet tudni. Hogy ott náluk mi történik…
Nancy meglepődve nézett anyjára.
– Náluk? – ismételte vissza.
Bob összeráncolta homlokát és fújt egyet maga elé. Mary-Anne elhúzta a száját, szigorú pillantást vetett Bobra és visszatért a konyhába.
– Bizonyám – mondta Bob, mintha egy másik beszélgetésbe csöppent volna.
Nancy értetlenül hallgatta és visszatért a beszámolóhoz.
– Szóval, odabent Margaret szépen eljátszott. Tetszett neki a sok színes szalag odafent.
– Úgy. Színes szalagok.
– Elisa kedves volt, engedékeny.
– No látod, ez az – találta meg az érzékeny pontot Bob.
– Ami azt illeti, egy kicsit én is elvitatkoztam vele.
Bob szeme hálásan tekintett Nancy-re.
– Jobban teszed, ha óvatos vagy. És sokat foglakozol Margarettel.
– Így teszek, Apa. – bólintott Nancy.

Mary-Anne kiszólt a konyhából.
– Vacsora! Margaret, segíts elrendezni a szalvétákat kérlek!
Margaret előkerült a hátsó szobából. Szeme tágra nyílt, amikor a konyhába érve megpillantotta először a lángokat. Ahogy meglátta a gyertyatartót az étkezőasztal közepén, meg akarta érinteni. Ezt azonban nem volt szabad. Így hát hosszan nézett az apró tűzbe. A vibráló fény narancssárgára festette a kislány szembogarát. Margaret ráérősen rakosgatta a szalvétákat, sürgetni kellett.

– Moss kezet, édesem! – szólt rá az anyja és a tányérok mellé jobbra fent odaillesztette a poharakat. Balról, a pohárral egyvonalban a salátástányérok kerültek fel az asztalra. Négy teríték. Vesepecsenye. Hiszen ünnep van.
Margaret a fürdőszobába távozott. A vízcsobogás hangjába hamarosan a kislány éneklő szavai keveredtek. Mintha beszélt volna valakihez.
Nancy utánament, ellenőrizte a mosakodást, elzárta a vizet és a törülközőre mutatott. Margaret megtörölte a kezét és átvonultak a konyhába, ahol kinyújtotta tenyerét. Kicsiny kezében egy szürkésfehér követ tartott. Sugárzóan mosolygott nagyszüleire és Nancy-re.
– Itt van Lisa. Részt vett a táncban és meg akart fürdeni ő is – csacsogta.
– Hogyan? Miket beszélsz? – figyelt fel az anyja. – Mi van a kezedben?
– Lisa, így hívják. Ő mondta – Margaret arcában borostyánszínűen ragyogtak fel szemei.
– Add ide gyorsan, micsoda beszéd ez – mordult rá Nancy.
A finom, vékony ujjak összezárultak a kőre.
Nancy felfeszítette a kislány ujjait és elvette a követ. Furcsállva nézegette. Elisa háza elől, onnan származik, gondolta magában.
Margaret szája lefelé kezdett görbülni. Kezét a kő felé nyújtotta, de nyikordult az egyik szekrényajtó és Nancy kidobta a követ a szemetesbe.
A kislány szemét könny öntötte el. Még mindig némán figyelte, mint illeszti az ajtót anyja a helyére, majd megmossa és megtörli a kezét a szemetes használata után. Párán át látta csak, mint húzza ki a székét és illeszti ölébe a szalvétát. A kőért akart menni, de nagyanyja a vállánál fogva elfordította az irányból, vissza az asztal felé.
– Margaret, ülj le és hagyd abba.

Margaret szipogott még egy kicsit, amikor Bob belépett a konyhába.
– Ó, igazán… – a gyertyák látványától meghatódva ült le az asztalhoz.
A többiek csendben összekulcsolták a kezüket és meghajtották a fejüket. Bob kezdett beszélni:
– Köszönjük a Mindenhatónak, hogy együtt lehetünk, békességben és biztonságban. Köszönjük a Mindenhatónak és az összes szenteknek a családunkat, a nyugalmunkat és az ételünket. Áldd meg ételünket. Ámen.
– Ámen, – feleltek rá a többiek és várakozóan Mary-Ann-re tekintettek, aki felemelkedett a székében, hogy szedjen az ételből.
– Íme, az ünnepi vacsora, vesepecsenye – kezdett bele – és mielőtt hozzálátnánk, kívánunk Bobnak, férjnek és apának, sőt, nagyapának nagyon boldog születésnapot: Isten éltessen sokáig!
Nancy is felköszöntötte apját, Margaret pedig azt mondta:
– Én egy követ hoztam neked ajándékba.
Bob a gyermekre mosolygott és kíváncsian nézte a kezét, az asztalt, hátha meglátja az ajándékot.
Nancy leintette a kislányt:
– Nem az ajándék a fontos, hanem hogy mit érzel.
– Szeretem nagyapát – válaszolta nyílt tekintettel Margaret.
– Az nagyon helyes! – bólogatott játékosan Bob – No és hol az a kedves kis ajándék?
Margaret szólni akart, de Nancy megelőzte:
– Onnan volt. Tudod.
– Oh, értem. Nem baj, édesem – dörmögte az orra alá Bob és megsimogatta a kislány haját.
– De én… – kezdett bele vékonyka hangon.
– No, egyetek, tessék enni, mert elhűl – hallatszott Mary-Anne hangja és onnantól fogva a szipogást egy darabig csak az evőeszközök lágy koccanása kísérte.
– Hm, hm… – morfondírozott Bob. – De régen volt vesepecsenye. Régen azért sok minden másképpen volt. Az emberek követték az előírásokat. Férjhez mentek. A gyerekeknek volt apjuk.
– De Apa? – nézett fel Nancy.
Mary-Anne vette át a szót.
– No, hát a te eseted természetesen más, kislányom. Nem mondom, azért ki tudtad volna kerülni a balesetet.
Bob összeráncolta a száját és a feleségére nézett.
Nancy letette a villát.
Margaret szemét könnyek öntötték el, kifutott a szobából, egészen a hátsó, közös szobáig és ott az ágyára hasalt.
Nancy kitolta a széket maga alól és ugyanazzal a lendülettel a kislány után ment.
Mary-Anne méltatlankodva nézett utánuk.
– De hát még csak kettő és fél éves?
– Értelmileg egyáltalán nem sérült – mondta Bob. Hangjában egyszerre volt megrovás, és szomorúság. Valójában a feleségével értett egyet, de Margaret kedvessége és bájossága az ő szívét meglágyította.
Méltatlankodva csóválta fejét és visszatért a burgonyához és a mártáshoz.

Nancy az ágy mellé guggolt, megsimogatta Margaret sírástól meghajolt, fel-le járó hátát.
– Ne bánkódj, kislányom. Tudod, hogy neked is van apukád, csak éppen…
– Hol van most?
– Hm, elutazott, tudod – simította le a párna szélét Nancy és a ruhásszekrény ajtajának tanulmányozásába fogott.
– Elutazott? – Margaret megfordult és felült az ágyon.
– Jó darabig nem tud jönni.
– Tegnap eljön? – kérdezte reménykedve.
– Azt úgy mondjuk: „holnap”, tehát miután alszol egyet, akkor. De nem, sajnos, biztosan nem jön el holnap sem – rázta meg a fejét Nancy.
Margaret visszahanyatlott az ágyra. Nancy szelíden a válla alá nyúlt és határozott fogással megemelte.
– Gyere vissza, a nagymamád és a nagyapád várnak. És a vacsorát sem fejezted be.
– Nem kérek.
– Nem baj, akkor visszajössz és megköszönöd. Így illik.
Nancy kézen fogta a lányt és együtt mentek vissza az étkezőasztalhoz.
A nagyszülei kérdőn néztek le az arcába.
Margaret a gyertyatartóra nézett. Az alját figyelte, a kis állatokkal. Szemeiben a gyertyaláng szikrákat vetett.
– Te észrevetted már, mennyire borostyán színű ennek a kislánynak a szeme? – bökte vidáman oldalba Nancyt Bob.
Mary-Anne szája szorosan zárva maradt.
– Apa eljön. Vagy én megyek hozzá – mondta Margaret halkan.
A nagyszülők összenéztek.
– Elisa hatása – súgta oda Mary-Anne.
Bob oldalra fordította a fejét és a lámpaernyőt figyelte.
– Köszönöm a vacsorát – mondta Margaret és a fürdőszoba felé indult. Bezárta maga után az ajtót.

Odakint a családi vacsora folytatódott. A légkör azonban feszült volt, mintha mindenki azon tanakodott volna magában, megvitassák-e a történteket. Kitaláljanak-e valami büntetést Margaretnek, foganatosítsanak-e szigorúbb nevelési elveket, hibáztassák-e mindenért Elisát, vagy még inkább, Kyle-t? De ezt a nevet kettő és fél év óta senki nem ejtette ki a Howard házban. Hogy ez meg fog-e változni, senki sem tudta. Egyelőre jobbnak látták nem bolygatni a múltat.
Mire mindenki eljutott a gondolatmenetnek erre a végére, az étel is elfogyott. Mary-Anne leszedte az asztalt.
Mire Nancy bement a szobájukba, Margaret már az ágyában feküdt. Nancy elrendezte lányán a virágmintás takaróját, ráterítette a vastag, kockás takarót is és leoltotta a villanyt.

Margaret a parkban találta magát. Az aszfaltos úton, a háta mögött meglátta a babakocsit, anyja mellette állt. Margaret a fűre lépett. Színes levelek roppantak meg a cipője alatt. Lehajolt, és gyűjtögetni kezdte őket. Kis keze hamarosan tele lett velük, csokorba gyűjtötte és elvitte a babakocsihoz és már fordult is vissza a pázsitra. Ahogy ismét lehajolt, csillogást vett észre a sövény felől. Anyjára nézett, hogy vajon ő is látta-e? Nancy a babakocsi alsó kosarába pakolt nejlonzacskók között keresgélt. Margaret tovább indult felfedező útjára. A csillogás felerősödött. Két, borostyán színű fényforrás volt a levelek között. Kezét előrenyújtva arrafelé indult.

A sövénynél megállt, várakozott. A fények egy szempárhoz tartoztak. „A barátod vagyok”, mondták a szemek. Vagy egy hang? Margaret tisztán hallotta a beszédet.
– Szia, én is leszek a barátod – válaszolta illendően.
– Eljöttem, mert szükséged van rám. És nekem is terád.
– Ki vagy? – kíváncsiskodott és megpróbálta a kezét átnyújtani az ágacskák között.
– Ha nagyobb leszel, többet fogunk találkozni. Eljöttem, hogy tudjad, veled vagyok. Nem kell félned.
– Nem félek – csilingelte Margaret hangja. – Aranyos vagy, ugye?
A szempár elmozdult. A kislány követte. Ahol a sövény véget ért, és a pázsitra nyitott, valami mozgott. Vele egy magasságban egy állat feje volt. Bozontos, hatalmas pofája fölött ott csillogtak szemei. Borostyán-sárga szemek. Margaret kinyújtotta a kezét és megtapogatta az állat orrát. Enyhén nedves volt. Az állat megnyalta a kezét. Csiklandós volt, Margaret felkacagott. Az állat hátrált egy lépést és félig visszahúzódott a bokor takarásába.
– Gyere vissza, kislányom onnan, gyere közelebb.
Margaret az állat után lépett. Szerette volna a szürkés-barna bundát is megtapintani. Kinyújtotta a kezét, de nem érte el. Még egy kicsit, még egy kicsit, biztatta magát a nyújtózkodásra. Az állat lassan ismét előbújt.
– Te bújócskázol velem? – suttogta a kislány.
– Mindig veled vagyok – biztosította a farkas.
– Nagyon jó. A barátod vagyok – mondta Margaret és sugárzott az arca, amikor végre ujjai elérték az állatot.
– Hó, de jó meleg a bundád! Te nem fázol sosem, ugye?
– Néha még én is fázom – nyalta meg ismét a kislány kezét a farkas.
– Margaret!- hangzott a sokkal türelmetlenebb kiáltás a babakocsi felől.
A kislány hátrafordult és izgatottan integetett anyjának.
– Anya, anya! Itt a barátom!
Nancy egy elmosódott szürke árnyat látott a kislány mögött. Odaszaladt, felkapta a kapálózó kislányt, és a kocsiba ültette.
– Margaret. Mit csináltál?
– Anya, ez a barátom volt. Máskor is el fog jönni – bizonygatta, de a szája már sírásra görbült.
– Nem, nem, szó sem lehet róla. A bokor mögött nem laknak barátaink. A barátaink az utcán találkoznak velünk, a bölcsödében és a lakásunkon. Nem a bokorban. A bokorban nincs barát.
– De anya!
– Legközelebb a víz mélyéről szedsz majd össze egy barátot, ha így folytatod. Anya nagyon szomorú lesz akkor, tudod?
– Anya… Ő barát. Nedves az orra.
– Te jó ég, betegségeket hordoz.
Nancy az órájára nézett. A séta elején voltak. Még bőven volt idejük beugrani a gyermekorvoshoz. A szükséges iratokat úgyis mindig magánál tartotta. Lázasan gondolkodott, s végül elővett egy fertőtlenítő kendőt, a kocsi elé guggolt és alaposan megtörölte a gyermek kezeit. Rövid töprengés után a száját is. Nem lehet tudni, mondta magának.

A babakocsi rázkódott és Margaret elszunnyadt benne. Arra ébredt, hogy valamit tart a kezében. Saját keze ébresztette, az az érzés, hogy ujjai erősen ökölbe vannak zárulva, annyira szokatlan volt, hogy felébredt.
Figyelmesen nyitotta elzsibbadt ujjait. Egy kő volt a kezében. Nem Lisa, de nagyon hasonlított hozzá. Margaret a parkban volt és a babakocsi igen gyorsan haladt. Megpróbált visszanézni arra a helyre, ahol a farkast látta, de nem ismert rá a sövényre. Egy régi kő-hídon mentek keresztül. A köveket helyenként moha lepte. A korlát fából volt, lécekből összerakva. A lécek között mindig egy-egy sáv mutatta magát, a valóság egy szelete. Miközben ott volt a lécek mögött a teljesség is, a való igazság, de egyszerre soha nem volt látható. Mindig csak egy részlet. A folyó túloldalán a pázsitot már nem gondozták olyan sűrűn, mint a park belsejében. Lombjukat vesztett csipkebogyó bokrok borultak az erdő fái közé kanyarodó földes útra. Sötétpiros termésüket kisebb madarak szüretelték nagy szorgalommal. Margaret nézte a bokron a bogyókat, furcsa, kehelyszerű alakjukat és nézte a tollas kis jószágokat, cérnavékony lábukat, a tollazatukat. Messze voltak, nem tudott volna hamar hozzájuk futni, mégis érezte a szívük dobbanását. Érezte ereikben a vér keringését. Nem tudta eldönteni, a saját szívét hallja-e, vagy a távoli madarakét. Hangosan megkordult a gyomra és nyál gyűlt a szájában. Csodálkozásában anyjára nézett, ő pedig vissza rá.
– Sietünk kicsim – és megnyújtotta lépteit.
Letértek az erdei útról és hamarosan el is hagyták a parkot. A nagy házak rengetege felé tartottak. Az egyik erdőből egy másik vadonba. Ahogyan kanyarodtak, Margaret szomorúan nézett visszafelé. A csipkebogyó és a madarak. Szívében hiány támadt. Aztán a szempárra gondolt és megvigasztalódott.
– Azt ígérte, visszajön – mondta ki gondolatait.
– Hát persze kicsim, – mondta Nancy, majd eszmélt: – Ki mondta ezt? Ugye a dadus néni, akinek el kellett pár napra utaznia?
– A barátom mondta.
– Oh. Értem.
Nancy arcát felhők borították el. Tolta tovább a babakocsit, rakta előre az egyik lábát, majd a másikat, figyelmezett az utcai forgalomra, megállt a járdaszegélynél és várt a zöld jelzésre, óvatosan emelte a babakocsit a járdaszegélynél, és ha netán ismerős jött szembe, még köszönésre is képes volt. Valójában azonban egy olyan utazást tett, melyre nem először kényszerítették a körülmények és melyet eddig egyszer sem élvezett. Egy felhagyott szőlőültetvényben járt. Az indák rendezetlen összevisszaságban kavarogtak a huzalok között. Néhol elsűrűsödötten, néhol pedig teljesen megritkultan törtek előre a borzas, kártevőktől gyötört, gubacsos, elszíneződött levelek. A sorok között haladva tehetetlenül nézte a tőkéket. Pusztulást látott. Továbbhaladt és egy kopott, homokos gyepfoltra ért. Tátongó, mély tavat talált, melybe a lehulló levelek tehetetlenül keringtek, egyre mélyebbre. Egy pillanatra megállt és összeszorította a szemét. A tónak zavaros volt a vize. Apró örvénylések forgattak élettelen ágakat, oszlásnak indult leveleket. Fehéres, szürkés buborékok formájában gázok buggyantak a felszínre. Helyenként még látszott a tiszta ég boltozatja. Nancy önkéntelenül is felemelte a fejét és nagy levegőt vett. Az utat nap sütötte, az ég novembert meghazudtoló módon kék volt, szikrázott a fény.
Nem lehet, nem lehet – mondogatta magának, ahogyan haladt előre a babakocsival. A gyermeknek egészségesnek kell lennie.
Ismét megállt, homlokát megtörölte egy zsebkendővel. Uram, segíts a gyermeken. Uram, segíts rajtunk.