Jager Luca: Rézszínű Hold 1. rész

1. Anya, te azt mondtad nekem, kapaszkodjak:

el ne engedjem a híd korlátját.

Azt mondtad, nem szabad lenézni.

Anya, te megtanítottad nekem, hogy

nem szabad a mélybe lenézni,

mélyen a vízbe nézni…

nem szabad

 

Anya, te azt mondtad nekem, felfelé nézzek:

az égre és az angyalokra.

Azt mondtad, felettünk lebegnek.

Anya, te megtanítottál figyelni az égi zenére,

a csillagok angyali dallamára

a kéklő hegyek fölött

 

Anya, te azt mondtad nekem, kerüljem el a mélységet:

a megálló, zavaros, mély vizet;

mert a mélység árnyakat rejt

s az árnyak között…

shhh…

vagy talán

shhh…

 

így tanultam meg félni, utálni és elkerülni

a mély titkos rejtekét;

és mindent, ami a víz alatt a mélyben él,

mert felettünk a szikrázóan fényes égbolt

és a fény…

Hallga, mint zeng csodás harmóniát –

de a mélyben….?

shhh….

 

És eljön majd az idő,

amikor a korlátokba már nem kapaszkodom

és elengedem magam

és zuhanni fogok a mélybe;

mert tudom, hogy ezt kell tennem.

*

2. fejezet

– Milyen volt az éjszakája?

A nővér műanyagtalpas cipőjében sietős léptekkel az ablakhoz igyekezett. Kihúzta a sárgás kockákkal díszített műszálas függönyt és az ágy felé fordult.

Nancy az oldalán feküdt, de már nem aludt. Jobb kezét az ágy szélére támasztotta, bal kezét hasa mellett óvatosan maga alá csúsztatta. Nehézkesen, erőlködve ült fel. Lassan megingatta fejét. Már minden csak igen nehézkesen sikerült. Elege volt a fekvésből. Két napja, egy hosszadalmas délutáni vizsgálat után benntartották. Hiába lakott a közelben, már nem engedték haza. Már nagyon unta. A babát várta, ha már benne volt, szeretett volna túlesni az egészen. A baba késett. Már több, mint két hetet késett.

Tudta, hogy nem lesz könnyű. De a várakozás még nehezebbé tette. Nem maga a várakozás volt rossz: hiányzott az otthon ismerős illata, a megszokott rend, a megszokott tárgyak. Tárgyak és illatok a kórházban is voltak, volt rend, napi rend itt is, de mégis más volt minden. Nehéz volt megoldani a napi többszöri imádkozást. Mindig jött valaki.

Tehát felült az ágyban. Várta, hogy folytatódjon a nap, várta a változást, a rendre fordulást.

A nővér azonban rögtön ott termett: benyúlt Nancy háta mögé, elkapta a párnát az ágyról, meglengette a levegőben, megütögette és visszaillesztette. Apró, finom húzásokkal megigazította a lepedőt is.

– Van étvágya? Hamarosan jön a reggeli. Szereti a bodzaszörpöt? Ha jól látom azt írtak elő magának. Egyébként éhes már?

Nancy ivott egyet az asztalára odakészített esti teából. Szalvétát keresett, megtörölte a száját.

– Egyelőre nem eszem. Reggel nem vagyok éhes, de köszönöm.

A nővér leplezetlenül kíváncsi pillantást vetett Nancy hatalmasra gömbölyödött alakjára és folytatta a csicsergést.

– És mikor jön a baba? Ez lesz az első, ugye kedveském?

– Igen, túlhordtam – kapta el a nézését.

A nővér ellenőrizte a kórlapot, néhány helyre odabökött az ujjával, ismét elolvasta, sokatmondóan hümmögött, majd sietős léptekkel távozott a teremből. Az ajtót nyitva hagyta.

A szokásos reggeli hangok szivárogtak be: papucsok csattogtak fel s alá a folyosón, a távolban, valahol zárt ajtók mögött vadul felvisított egy női hang. Nyomában megsűrűsödtek a papucs-csattogások. Fémes csattanással vágódott ki a liftajtó.

A kórteremben nem volt sok látnivaló. Három ágy volt, abból jelenleg kettő üresen állt. S bár a beszivárgó hangok másképpen sugallták, a rend és tisztaság nyugalmat sugárzott.

Nancy sóhajtott egyet, elfordította, lelógatta, és papucsba bújtatta lábait. Az ágyra támaszkodva, hasát kímélve óvatosan felállt és az ablak felé indult. Oldalról állt az üveg elé. Egyik kezével a párkányra támaszkodott, másikkal a hátát nyomkodta. A hátizmok húzódását enyhítette ez a fajta masszírozás. A baba dobolt egyet, mozdulásra már nem igen volt helye. Nancy odatette a kezét, ahol az előbb a rúgást érezte.

– Ideje lenne, már, babám! – suttogta maga elé meredve.

A baba mintha tűnődött volna, és elhelyezett egy kisebb erősségű kalimpálást a másik oldalra. Nancy megérintette hasát: „Ott vagy? Hol vagy? Miként érkezel hozzánk?”

Nancy lábait kellemesen melegítette az otthonról sebtében felkapott puha papucs. Halványlila színe megegyezett a köntös zsebén futó csíkok színével. A kényelmes házi papucsot, a köntöst, a színében egyező, földig leérő, hosszú ujjú, elől fodrozott hálóinget és az olvasnivalót, mely természetesen egy olvasmányos regény volt, Nancy már mind hetek óta összekészítette egy ezüstös-lila kockás műanyag sporttáskába. A csomag az előszobában várakozott a kórházba menetelre. Nancy semmit nem bízott a véletlenre. A baba az persze más volt. A baba talán véletlen volt. De Kyle nem volt véletlen esemény.

– Kyle szeretett engem – mormolta magában félhangosan Nancy, majd felsóhajtott.

– Kyle elment – mondta egy másik hang. Nancyé volt az is. A lemondásé, az elkeseredettségé, a beletörődésé. Az elmúlt évek során ez a másik hang egyre több szerephez jutott.

 

Talán évekkel ezelőtt kezdődött, amikor elkezdte a tanárképző főiskolát. Pszichiáterképzésre nem vették fel, a teszteredmény miatt. Kényszeres gondolatok, kényszerképzetek, összeférhetetlenség. Az apja, Bob a rendszert szidta, a liberalizmust és általában a rendezettség hiányát. Amikor ugyanis megjött az elutasító levél, éppen hazaugrott napközben. Egyenruhájáról leszedegette a kulcsokat és sorra rendezte őket az előszoba asztalon. A bilincset legutoljára vette le, a sor végére helyezte.

– Nem értem. Hova megy ez a világ? Kiöregszenek azok, akiknek jelent valamit még ez a szó: tisztesség. Fegyelem.

Anyja könnyű, csíkos kéztörlőt vett elő a polcról, sorban ráhelyezte a fémtárgyakat és egy másik ronggyal letörölte a nyomokat az előszobaasztal fényesített lapjáról, majd így fakadt ki: – hah, a pszichológus-társadalom nem fogad be újabb hasonszőrűt?

Mary-Anne gúnyolódása csak félig-meddig volt őszinte, hiszen maga is egy intézetből ment nyugdíjba. Korhatár-engedéllyel, idegi alapon évek óta leszázalékoltan élt, s vezette a háztartást, mely jelenleg három, hamarosan azonban négy embert látott el makulátlan rendben és tisztaságban, s most a lánya nem folytathatja az ő hivatását.

 

Az új építésű kórház ablakából parkosított lakótelepre lehetett látni. A telepet így hívták: Almáskert. Ez a név takaros rendben álló karcsú almafákat sejtetett. Füvet a fák körül, fehérre meszelt, hamvas törzsű almafákat. Az illatos termést szüretelők jókedvű kiabálását, létrák nyikorgását. De a név csak azokat téveszthette meg, akik még sosem jártak a lakótelepen. Itt ugyanis négy-, és ötemeletes házak voltak egymás mellé céltalan sorba rendezve. A lakótelep közepén park, vagyis egy fákkal és játszótereknek nevezett üres terekkel szabdalt terület. A játszótereken a hinták egy részét ellopták. Minden mászóka csorba volt: egyes fokok le voltak törve. Valaki nagyon erős volt és ezt mindenáron be akarta bizonyítani. Nappal még csak-csak meg lehetett a házakat különböztetni: ha másról nem, az erkélyek, vagy a lépcsőházi bejárat mellé firkantott grafittik eltérő színéről. A napsütésben a gyermekek nevetése kibuggyant egy ablakon, körbegurgulázott a falakon és játékosan verődött vissza, valahol egészen máshol. Sötétedés után fákra tapadt nejlonzacskókat rázott dühödten a szél, mintha felkapta, tépdeste és újra elhajította volna őket. A hangok este kiestek az ablakokon, a gyerekhangok torz kamaszhangokba, borízű felnőttesbe mentek át, szesztől mámorosba, majd keserűbe, egyre tompábba, s végül felismerhetetlenné alakultak. Zavaros, vad hely volt éjjel.

De most világos volt, sétaidővel kecsegtető, nyugalmas, kora délelőtt. A szem messzire ellátott, s a napfényben az álmok is továbbérhettek az Almáskerten túl.

Ott, a szántókon már világoszöldbe váltott a búza, de az aratás még messze volt. A szántók mögött víz szalagja szelte át a sík vidéket. A folyó északról, a hegyek felől érkezett a városba, ahol meglassúdott és kanyargóssá vált. A partot elvadult alma-, és körtefákkal vegyes ligetes erdő kísérte. A szirmok már lehullottak, sőt, az apróbb és fejletlen gyümölcsök is szétgurultak már a földön. Az ágakon fennmaradt nyári almák halványpirosan, cirmos-zölden itták a délelőtti napfényt.

Az almáson túl emelkedni kezdett a táj. Az erdő megsűrűsödött. Nyírek, göcsörtös tölgyek és kóbor akácok kúsztak fel a dombra. A sűrűben itt-ott kilátszott a kopár hegy. Nancy még emlékezett arra, amikor egyszer kirándultak arrafelé az iskolával. A város leselejtezett, sárga buszokat küldött értük, és a csíkos ülések az utazás végén tele voltak italfoltokkal és kekszmorzsával. Viszont mindenki kapott egy pólót: „Mentsük meg a folyót” – ez volt rájuk írva. Hatalmas jutazsákokba szedték a hulladékot, az elkorhadt, vastag ágakat pedig a földön, külön gyűjtötték. Ott nyüzsögtek, vékonyka gyermekek a bozótosban, egymást ijesztgették a barlangokban lakó farkasokkal. Két kézre fogva, egyikük vonszolta a zsákot, a másikuk pedig beleszedte, amit talált. Nem igazán válogattak, csak töltötték a zsákot. A történetekre figyeltek. Julie a hatodik béből azt mesélte, hogy nagymamája holdtöltekor olykor kisétált az erdőbe. Julie-nak hullámos, szőkésbarna haja volt, majdnem a háta közepéig ért. Nancy nem tudta eldönteni, irigyelte-e a dússágát, avagy sajnálta-e azt, hogy igazából nem lehetett rendben tartani. Julie haja mindig össze-vissza állt, körkörösen, mint egy szénaboglya. A nagymamáról szóló történetében a felhőtlen éjszakának is volt szerepe. És varjak károgtak a tisztás felett. Hangjuk visszhangzott a barlangban, előcsalogatta a denevéreket. Ennél a résznél a lányok sikítottak és a hajukhoz kaptak. A fiúk nógatták, hogy térjen vissza a farkasos történethez. A nagymama kiment az erdőbe, a hegyekbe, és – kiment a tisztásra, vagy pedig mindig onnan jött vissza? Vagy ott aludt el? Nancy megcsóválta a fejét. Már nem emlékezett. A gyerekek harsogva nevettek a rémtörténeteken, mégis csak kevesen kapaszkodtak fel a domboldalra, a sziklán túlra – a domb túloldalára egyikük sem merészkedett. Déltájban hazavezényelték a társaságot és aznapra véget is ért az iskolai elfoglaltság.

 

A nap sugarai oldalról kezdték érinteni a nyugati lejtőt. Ahol eddig csupán az égbolt erős fénye vetődött a sziklákra és a ritkásabbá váló bokrokra, ott most oldalról érkező, sárgás fény ömlött el. Súrolta a nagyobb sziklákat, a sziklán repedéseiben megbúvó kerek köveket, a szélfútta áfonya lassan színesedő bogyóit. Sárgás lett a föld, az ösvény, a fák törzse, a fák törzsén a repedések. Elfordult a földgolyó, elhajlott a nap a délután felé, továbbgördültek a tennivalók. Ment minden a maga útján, valami különös, előre megírt rend szerint, valami követhetetlen és mégis mindenáron követendő úton. Egy farkas bukkant fel a délutánban. Hím állat volt, hosszúkás teste kimért erővel haladt felfelé. A barlang felé közeledett. Nem volt egyedül: zsákmányt hozott. Letette. Szélre várt, hogy befelé vigye az illatát. Mély morgás hallatszott a barlang felől.

Rövid, figyelmeztető. Kötelességszerű. A farkas odakint várt még egy kicsit, majd belépett. Lassan közelítette meg a fekvő másik állatot, aki az oldalán feküdt. Orraikat összeérintették. Az újonnan érkező a fekvő állat hasa felé bökött óvatosan. Az nagyon fújtatott és a messzeségbe nézett. Apró lábakat, szürkés orrokat látott a barlang falára rajzolva. A jövendőben a lábak megerősödtek és futásnak eredtek. Apró orrokat látott, vak szemeket, a jövő ködfalára voltak rajzolva, homályosan még, ám látta, amint az orrok és szemek megélesednek, idővel használható műszerekké válnak és a guruló jószágokból magabiztos állatok fejlődnek.

Sóhajtott egyet, mert mindez még messze volt. De már nem volt nagyon messze. Az anyafarkas orrával szimatot vett a beáramló levegőből. Nehézkesen felkelt és megállt a barlang szájában. Párja megértette szándékát. Az ő gyomrát melegítette még az az egyetlen béka, amit a tölgyerdőben a gyökerek között kapott el. Megfogta ezért a nyulat, és a nyakánál behúzta a barlangba, az anyaállat elé. Az módszeresen nekilátott: a hasa aljánál kezdte. Fogaival könnyen feltépte a vékony bőrt, szőrcsomókat köpködve maga elé. Nyelte a vágyott ennivalót, gyomra jóleső kordulásokkal nyugtázta a leszánkázó falatokat. Pár harapás után azonban megállt. Visszafeküdt a barlang belsejébe. Az apa rápillantott, megérintette társa orrát és visszatért a nyúlhoz. A barlang belseje felől nyögés hallatszott. Az anyaállatot hamarosan elnyomta az álom. Talán sokáig tart még, míg az álomból valóság lesz, ki tudja mikor jön el az idő. Az idő, amikor…

 

Nancyt ismét a nővér verte fel szendergéséből. Csörömpölés hallatszott a folyosó felől és betoltak egy másik nőt. Alvást színlelve Nancy oldalra fordult. Figyelnie kellett, készenlétben. Kötelessége volt. Nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét. A doktor is megmondta a délelőtti vizsgálaton, hogy ma este, akár már ma este is megszülhet. Ha másképp nem, hát segítséggel. Nancy ezt nem akarta.

De nem volt sok választása. Kényszer – gondolta. A rendszer ezt kívánja. Én pedig a rendszer része vagyok. Sóhajtásával felhívta magára újdonsült szobatársnője figyelmét.

– Szervusz, mikor jön a babád? – kérdezte egy dohányzástól meggyötört hang a másik ágyról. Lábak kerestek papucsot a földön, majd a tompa, telt csoszogás egyre közelebbről hallatszott. Végül megállt az ágy lábánál. Kíváncsi szemek vizslatták.

– Szia. Nem tudom – válaszolta Nancy, majd némi habozás után hozzátette: – talán ma este.

– Nekem még van időm, de berendeltek. Jó vicc, mi? Mintha nem tudnám, mi meddig tart, ugye? Ez már úgyis az ötödik. Au, ez most görcsölt egyet – kapott a hasához önkéntelenül: – azt hiszem inkább lefekszem.

– Robin vagyok – tette hozzá távozóban. A csoszogás halkulni kezdett, s a papucsok halk puffanása, majd a távolabbi ágy nyikorgása elárulta, hogy szobatársa visszatért pihenőhelyére.

– Hello, én meg Nancy – válaszolta nyomott hangon.

Az ebédet kihagyta. Inkább az alvást választotta.

 

Nancy egy magas, ezüstös hajú férfiról álmodott, amint szabad kezét az ajtófélfára támasztva, bekopogatott a tanári szoba nyitott ajtaján. Jól szabott, drága öltönyt viselt. Vastag anyagból volt, vasalt selyem zsebkendővel a bal felső zsebében. Hozzáillő halványlila nyakkendőjével, régies modorával feltűnést keltett a tanári testületben. Nem volt már fiatal, sőt, középkorúnak sem volt már nevezhető. Kifejezetten őszes volt a halántéka. Fémkeretes szemüvegének lencséjében a mennyezeti lámpa tükröződött. Amikor megismerkedtek, Kyle pénzügyi ellenőrként érkezett a középiskolába. Kevés szóval, halkan beszélt, őt hallgatva az embernek az a benyomása támadt, hogy ez az ember mindent tud, mindenkiről mindent tud, de nem árul el semmit. Legfeljebb saját magának – de még ez sem volt olyan biztos. Zsebkendője illatosított volt. Ha leült, maga alá húzta a széket és elmerült a számoszlopok, határidők, jogszabályok világában. A kimutatásokra és az elébe tett gazdasági naplókra figyelt. Ha valamit hiányolt, udvarias hangon szólt. Munkáját úgy kezdte, hogy az asztalra számológépet, egy kihegyezett ceruzát és egy hegyezőt rakott az iratok elé. A hegyező is halványlila volt. Ujjai tiszták, erősek, mégis finomak voltak: ha láttak is kétkezi munkát egész életükben, ezen múltjukat remekül álcázták. Nancy felnevetett álmában. Micsoda kép – világosan vissza tudta idézni, hogy ez volt az egyetlen furcsaság, ami első látásra megragadta a figyelmét. Megragadta még a könnyed, zajtalan lépés, amivel a férfi közlekedett. Szinte észrevétlenül tudott felbukkanni, bárhol és bármikor.

A délutáni kávészünetben Nancy és Susanna a folyosón várták vissza az ellenőrt. A nyilvántartás ellenőrzése jól haladt. Eddig nem találtak hibát a könyvelésben. Nancy büszkén nézett Susannára.

A könyvelést túlórában, megosztva végezték egy kevés többletért. Külön munkaerőt nem tudott az iskola felvenni.

– Nem is kell – nevetett Susanna. Széles, nagy fogai vidáman csillantak meg a frissen mosott ablakon.

Nancy a várost nézte az ablakon túl – a szemközt levő könyvtár szürkés épületét, az egymás mellett sorakozó házakat. A járdán sietős léptekkel, kabátjukat markolva haladtak az emberek: az eső és a szél nem akart elállni. Ekkor a könyvtár második emeletén, körülbelül velük egy magasságban, az egyik ablaknál feltűnt Kyle alakja. A vastag öltöny és a lila kendő egyértelművé tette Nancy számára, hogy Kyle-t látja, de nem tűnődött sokat ezen. Folytatták a beszélgetést a közelgő tanévzáró szervezésével kapcsolatban. Azaz, csak szerették volna folytatni, de a folyosó túlsó végéről halk koppantás jelezte, hogy az ellenőr megérkezett. Nancy a könyvtár felé pillantott, majd az ajtóra. Világosan látta Kyle-ot a szélső könyvespolc mellett, kifelé menet. Kyle kezében legalább három, nagyméretű szürkés könyv volt. Az egyik gerincén viszonylag nagy betűkkel, arany írás csillogott. Ha a tanári szoba ajtaja felé nézett, ott állt Kyle. Rendületlenül, pihenten, mint aki már régóta várakozik. Közelebb lépett az asztalhoz. Egy táskát tartott magánál, melyet könnyed mozdulattal az asztal lapjára lendített. Kipakolta a táska tartalmát. A szokásos ceruzán és hegyezőn kívül előkerült három szürkés könyv. Nancy végre ott bírta hagyni az ablakot és megkapaszkodott az asztallap szélébe. Összeráncolta a homlokát.

„Add, hogy ne legyen arany betűs írás, add hogy ne…” – mormolta maga elé.

Akkorra már Susanna is otthagyta az ablakot, az egyik polchoz nyúlt, levette onnan a keresett zöldszegélyű dossziét. Követte Nancyt és leült az asztalhoz. Természetes mozdulattal nyújtotta az ellenőr felé a még hátralevő iratokat.

– Nos, ha így a vége felé járunk, elmondom kegyeteknek, hogy mely könyveket tartok én is nagyon fontosnak – kezdte Kyle.

– Ez itt az idén megjelent kiegészítő adózási szabályokat tartalmazza. Most vettem ki a könyvárból. Praktikus, hogy összefűzték nekem egy dossziéba, ugye? – mosolyodott el.

– Ez a másik statisztikai kimutatásokról szól. Lehetőségekről.

 

Az asztalra most került ki a harmadik könyv. Nancy lopva nézett oda. Arany betűk kezdtek táncolni a szemei előtt. A világítás hirtelen elsötétült, majd ismét teljes fényét mutatta. Nancy megrázta a fejét, de a jelenség többször is megismétlődött. Susanna kinyitotta az egyik mappát és mondott valamit. Kyle mosolygott és ő is beszélt. S mégis, egyiküknek sem volt hangja.

 

Nancy aznap délután nem vett részt az ellenőrzésben. Nem végzett munkát, és csak este, otthon ébredt fel. Anyja borogatást hozott be egy kis tálkában, s letette az ágy melletti asztalra, majd leült a lánya ágya mellé, egy székre és a fejét csóválta. Amikor Nancy felébredt, megkérdezte hogy megismeri-e. Nancy felháborodott igenlő válaszára ismét a fejét csóválta és kiment a szobából. Hamarosan hangok szűrődtek be a szülői konyhából: edények, villák és kések, szedőkanalak csörömpölése, fémtálak pengése, szekrényajtók nyitása és csukása, robotgép zúgása.

Miután megbizonyosodott arról, hogy egyedül van, Nancy felkelt és az ágya mellé térdelt. Eligazította a ruháját, alkarját megtámasztotta. Behunyta a szemét és imával próbálta Kyle képét eltávolítani a fejéből.

– Elmúltam harminc. Kyle majdnem hatvan. Vagy még több. Egy nap besétál az életembe. Feltűnik ott, ahol eddig nem volt és része lesz, része lesz mindennapjaimnak, elválaszthatatlan része, mint egy tükörkép. Ehhez a képhez azonban nem tartozik tükör. Egy árnyék ő, amihez nem tartozik test. Megfoghatatlan. Szabad. Szárnyaló, de mégsem olyan, mint holmi madár. Kiféle vajon? Istenem, segíts elfelejtenem. Nem gondolhatok rá.

Édes Istenem, segíts visszatérnem a jó útra. Miért? Miért hoztad őt, pont őt az én utamba? Mi a terved velem? Mi a terved kettőnkkel? De nem, nem szabad így fogalmaznom: „kettőnk”. Nincs „kettőnk”. Kérlek, hadd feledjem el. Kérlek.

 

A domboldal aljára lassan érkezett el az este. Mint valami sötét folyam, érte el a vastagabb fatörzsek mohával párnázott széles alapját, játszott bújócskát a földből előtekergő gyökerekkel, kúszott be a törzsek szélesen kanyargó erezetébe, festette szürkére a bokrok alját.

Eltűntek a különbségek: nem volt többé halványzöld, sárgászöld, moha-zöld és páfrány-zöld. Egyformán szürkévé váltak a kékes-lilába hajló éretlen, kerekded áfonyabogyók, a mohapárna tetejéből kinyúló, pirosan integető termőképletek, a lehullott, elmosódott tavalyi avar barnája, az ezüstös fák törzse és méregzöld levele. Szürkévé vált minden, mert az este közeledett. A tárgyak, melyek külön dallamot énekeltek a nap karmester irányítása alatt, most mind egyetlen szólamot követtek: valami készülőben volt. A fénytelenség befelé figyelést rejtett. A túlélés magvait. A továbbélést, melynek hamarosan ki kellett teljesednie. Valami új volt készülőben. A megváltozó este, megváltó estévé nemesedett. A szürke szólam egyre törekedett: új élet volt megjelenőben.

Az este a domb oldalára érkezett. A dombon aztán a sötétedő folyam elérte a bokrokat, az éjjeli szállására igyekvő zöldikét és a faodúban fészket rakó fakopáncsot. Az éjszaka hírnöke, a sűrűsödő homály felkapaszkodott a magasabb ágak közé, fel, egyre magasabban a domboldalon és árnyékba zárta a barlang bejáratát.

Az apaállat végére ért annak a kellemes délutáni álomnak, melyet az ebédre elfogyasztott nyúl sugdosott a fülébe, meghallgatta az utolsó versszakot is, s most, az éjszaka közeledtével mellső lábaira támaszkodva nyújtózott egyet. Ruganyos mozdulatától alig hallhatóan megreccsentek ízületei és az apa lopva a barlang rejtekén pihenő anyaállat felé pillantott. Az a fülét billegtette meg csupán, és aludt tovább. Közel sejtette már az újnak érkezését. Erejét nem aprózta el az események előtt. Az apaállat kiszimatolt a kinti levegőbe, majd kiült a barlang szájába. A lassan sötétbe forduló hegyoldalon vadászatot ígértek a nedves illatok. A folyó felől békák felelgettek egymásnak.

 

Esküvő nem volt. Nancy nem tudta titkolni érzéseit, Bob és Mary-Anne mindent láttak. Az év végi ellenőrzéskor idegességet észleltek lányukon, majd látták, mint fordul ki szokásaiból, mint lesz zavarodott, mint aki magát sem érti. Látták, hogy küzd önmagával. Végigkísérték vívódását, hallani vélték csendes imáiban a vágyat, hogy el tudja felejteni a furcsán az életébe érkezett és nem hozzá illő férfit, Kyle-t, aki mégis különös módon babonázta meg Nancyt. Bob látta, mint lazulnak Nancy bevált napi rutinjai, mint tér el lánya a megszokott életétől. Először csak mintha beteg lenne, mintha nem érzékelné a valóságot maga körül, majd hirtelen, mint aki falba ütközik megtorpan, értetlenül néz körül. Mint aki egy fény nélküli pincébe tévedt, s zokog, mert a megszokott lépcső helyett korlátokat, újabb lépcsőket és kisebb utakat talál, melyek azonban nem vezetnek sehova. Bob számot vetett, látta a nagy korkülönbséget és szeretett volna leendő unokájának még egy nagyszülőpárt. Mary-Anne Nancy szemeiből olvasott. Voltak napok, amikor mélyek lettek, parttalanok és álmodozóak. Nem evilágról valóak. Más napokon a küzdést látta szemeiben, az ellenkezést valami megfoghatatlan ellen, valami ellen, aminek nem volt ismeretében. S végül, a fáradtabb napokon ürességet és fájdalmat látott. Hiába volt Nancy már harminc felett, Mary-Anne felelősséget érzett lányáért. Úgy érezte, cserbenhagyná, ha nem avatkozna be. Úgy érezte, a döntés az ő kezében van, nem a lányáéban. Érvelésére Bob rábólintott.

Miután az esküvőt Nancy szülei többször és kifejezetten ellenezték, Nancy pedig sodródott az eseményekkel, Kyle nem erőltette. Nem akart beleszólni olyasmibe, amire nem volt ráhatása. Egy augusztusi kora délután, egy Mary-Anne-nak szánt cserepes orchidea kíséretében, kifogástalan öltönyében megjelent ugyan Nancy szüleinél, de látogatása nem volt több, mint puszta formalitás. A vakítóan fehéres virágok szélét mintha alig észrevehetően kékes, vagy inkább lilás tintába mártották volna. Igazi különlegesség volt, Mary-Anne rövid fejbiccentéssel köszönte meg és elhelyezte az étkező déli ablakának belső peremére. Elfogyasztották a pontosan kiadagolt mazsolás süteményt és kortyoltak a teából. Kyle és Nancy szeptemberben találkoztak utoljára. A románc nem egészen négy hónapig tartott.

 

Estére újabb várandós anya érkezett, majd pótágyon betoltak egy negyediket is. Nancy változást észlelt állapotában. Időnként mélyről érkező fájdalmak gyengítették le. A fájdalmakat nyugodtabb időszakok követtek. Egy ilyen tisztább szünetben, erejét összeszedve kisétált a folyosóra, mely megtelt hangokkal; sóhajtozó, sivalkodó, jajveszékelő betegekkel. Voltak, akik csak csendesen, maguknak sírdogáltak a székeken és fal mellé állított hordágyakon.

A két szolgálatban levő fiatal nővér fel-alá járkált a kórtermek között, rövid szavakat kiabáltak egymásnak.

Nancy nyugtalanul nézett körbe, és meg kellett támaszkodnia. A zsivaj egy pillanatra megszűnt: ő maradt egyedül – ő, az anya és a babája. A folyamat visszafordíthatatlan volt. Egyedül maradt egy szürke alagútban, csak magára számíthatott. A születés elindult, valahonnan messziről, és feltartóztathatatlanul. Kis lépésekkel haladva, szüneteket tartva, de már rajta volt azon az úton, melyre tavaly szeptemberben lépett. Nancy elmosolyodott. Emlékezetébe egy számoszlop villant be, egy aranybetűkkel díszített könyvgerinc, majd a park, saját narancsszín ruhája, a halványkék virágos piknikes kosár, a fák mohos, repedések szántotta törzse és az ég kékje. Kék, mint amennyire szeptemberben még kék az ég, nyarat álmodó, de már előre látó, jövőre gondoló, a lebomlást, elraktározást előrevetítő kék, világos, már nem harsány kék. A mindent betöltő kék szín, melyben együtt forogtak Kyle-lal.

 

Emlékeiből a visszatérő éles, alsó testét megcsavarintó fájdalom ébresztette. A fájdalmak megsűrűsödtek. Mint menedékhez, tért vissza Nancy az ágyához.

Erővel hunyta vissza szemét. Az ég kékjébe olvadt pillanatra gondolt. Akkor és ott megállt az idő, mielőtt továbbhaladt volna s magával vitte volna őt és Kyle-t, hamarosan immár külön utakon. Leveleket látott a fákon, lassan színesedő juharleveleket, és látta a fenyőket, akik soha nem változnak. Kyle sem változott. Látszólag ugyanolyan könnyedséggel búcsúzott el Nancytől, mint amilyen eleganciával az életébe lépett és, legalábbis Nancy szülei szerint, felforgatta azt. Nancy ezt soha nem vallotta be magának és elképzeléséből még akkor sem engedett, amikor valamikor november közepén megbizonyosodott arról, hogy Kyle nem csupán a cserepes orchideát és más apróbb ajándékokat hagyott maga után a Howard család életében.

 

A kórterem világítása éjszakaira kapcsolt. Egyetlen sárgás csík a bejárati ajtó felett. A folyosóról elmosódó zajok buggyantak fel és mosódtak össze egynemű mormolássá, Nancy számára szinte már nem is léteztek. Az esti vizsgálat alkalmával mindent rendben találtak és valószínűsítették a szülés beindulását. A nagy zsúfoltság miatt azonban a szobájában maradhatott.

 

Sűrűséget, meleg puhaságot észlelt maga körül, mintha be lett volna bugyolálva. A következő pillanatban mintha leszakadt volna a takarója, éles, hideg fények bántották szemét. Fázott. Mérhetetlenül hosszúnak ítélte meg az esti vizsgálat óta eltelt időt. Eső kezdett cseperegni, először langyosan, majd egyre hidegebben. Egy erdei vacokban, gyökerek között, a földön találta magát. Föld súrolta meztelen felkarját. Föld került a körmei alá. Párás, sötétbarna, gombafonalak illatától nehéz föld. Ismét az ágyában feküdt. Melege volt. Felnézett és a lámpa csíkját bámulta. A csík egyre szélesebb és szélesebb lett. Hatalmas kapuvá növekedett, egyre csak tágult. Végül ő maga is közeledett ehhez a csíkhoz, a forróság is egyre erősödött, forogni kezdett a táguló csík, mint valami kapu felé, és ujjaival megpróbálta elérni széleit. Kinyújtott kezei azonban valami fémeset értek el. Ismét elvesztette eszméletét, és mikor magához tért, ismét a folyosón volt, egy pótágyon. Közvetlenül mellette, ugyanazon az ágyon egy másik nő feküdt. Ha feléje fordult is, akkor is csak a hátát láthatta az ismeretlennek.

 

A kő lassan a nappal felgyűlt meleget kezdte kilehelni magából. Az anyaállat többször megfordult, helyezkedett, a behurcolt füvet szagolgatta. Időnként gyors, felszínes álmok ragadták magukkal – lent járt a folyó partján, a sással benőtt füzes réten, megállt és hallgatózott, s meghallotta az egerek motozását a zsombékosban.

Majd egy tölgyerdőben járt, óvatosan figyelemmel kísérve a földön hagyott jeleket, az illatokat, a szél járását. A csapás mellett hamarosan feltűnt egy erdei út is, olyan, amilyet az ember használ. Sokáig állt itt s tűnődött. Az erdei úton feltűnt egy ember. Apró volt még. A gyermeket valami különös fény-gömb vette körül. Félelem nélkül állt, egyenesen a farkas felé nézett. Az állat előre lépett és a gyermek továbbra is a helyén maradt. Addig közeledtek egymáshoz, míg végül összeért a testük s akkor a gyermek eltűnt.

Aztán ismét a folyóról álmodott. A folyóról, mely lassú mozgással oldalazott, ki az erdőből és át a mezőn. A víz hullámzása elringtatta.

 

A hullámok ritmusa megváltozott. A víz emelkedőben volt. Emelkedett, áradt, az idő ellenében; mint minden ajtó, a zár ellenében; mint minden lépés, a nehézségi erő ellenében; mint minden sóhajtás, a beáramló lélegzet ellenében; mint minden harmatcsepp, a nap felszárító hatása ellenében; mint minden, harmatban megcsillanó napsugár a letelepedő köd ellenében; mint minden pára, a kiáramló tűz ellenében. Ellenében és vele együtt, ellene és vele elválaszthatatlanul.

A víz habot vetett, felhabzott az ovális köveken, az áramlat visszavonulóban volt. A mélyből lassú kavarodás indult meg.

A hús formát ölt, egy másik hús alakjában. A folyó minden egyes lélegzetvételével apró, szürke halak tömege emelkedett, kavargott és forgott a habok között. A halakból mind lepke lett: aranyló, mély-narancssárga, borostyánszínű pillangók, mind szárnyra kaptak. A szülő anya mellett, felette és alatta, a pillangók miriádja csapkodott, rezgette a levegőt.

 

Az éjszaka hangjai, a bagoly távoli huhogása megszűnt. A karmok ágat érintettek, az éjszakai vadász visszatért fájára. A karmok erősen rászorítottak az ágra. Eljött az idő.

 

A barlang közelében magasra törekvő nyírfa levelei megremegtek. A napot várták. Az idő megérkezett. Valahol egészen lent a keleti égen az ég hús-szövete felfeslett, a gyengéd rózsaszín és bíbor színekben vérként ömlött el a hajnal. Alig hallható nyögés jelentette az anyai fül számára, hogy az új élet megjelent. A nyögdécselő új élet mindennek nem volt tudatában. Mégis odatartozott: minden egyes izomszálával, ereivel, visszereivel, sejtjével.

Az életből érkezett és egyéb vágya sem volt, minthogy részese legyen a nagy egésznek.

Az idő elérkezett.

A levelek megkönnyebbülten sóhajtottak.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/rezszinu-hold”] A szerzőről[/button]