Jade P. Phoenix: Folyó mossa el

„Tu hakta ii, adon e

Ovanno mure…”

S a zsarnok rémuralmát

Majd a folyó mossa el…

Aranykorok Ciklus,

 Karash testvér jövendölései, XIII. vers

Calah a nyitott konyhaablak párkányán ült a szakadék felé fordulva, és a lábát lóbálta. A nap épp lemenőben volt, és a sziklafal mentén felszálló forró szél finomszemű homokot sodort magával a sivatag szívéből. A lány időnként lesöprögette a szürke, cirmos szőrébe ült aranyló port, majd újra a mélységet kezdte figyelni. Már sokszor megfordult a fejében, hogy leveti magát a megszámlálhatatlan év alatt, mióta az istenek büntetése ebbe a félig macska, félig női testbe száműzte. Egyszer meg is tette, és az a végtelen szabadság, amit zuhanás közben érzett, álmaiban még mindig kísértette. De nem ez volt az egyetlen módja, ahogy megpróbált véget vetni a szenvedéseinek – nem tartotta számon, hogy a macskaéleteiből mennyit játszott el így –, azonban néhány hete egészen más fajta menekülés foglalkoztatta. Szerette volna mindent újrakezdeni, távol ettől a helytől.

Valaha ez a birodalom zöldellő paradicsom volt. Ahol most homokdűnéket formált a folyton mozgó szél, ott bőtermő ültetvények sorakoztak, sötétlombú erdők védték a várost a kőpuszta szélsőséges időjárásától. Calah még emlékezett a jólétre, a hűs éjszakákra, a frissítő záporokra, a vízzel teli medencékre, amik enyhülést hoztak a forró nyári napokon, és fel tudta idézni azt a pillanatot is, amikor a kutak kiszáradtak, a folyó elapadt, és a termőföldek helyén megindultak a dűnék vándorútjukra. A hosszúra nyúlt lét terhe az egyre sivárabb környezetben még elviselhetetlenebbé vált.

A tűz fölött a kanna halkan zenélni kezdett. Indulnia kellett, de mozdulnia is nehezére esett. Teakészítőként az volt a feladata, hogy teát készítsen a fenséges sah számára, nem a lustálkodás. Átvetette a vállán hosszú, fekete tincseit, és fonogatni kezdte. Húzta az időt. Várta a bátyját, de nem csak ezért késleltette az indulást. Félt.

Falconnak, a bátyjának volt egy terve, és ha minden aszerint alakul, feloldhatják az átkot. Akkor Calah új életet kezdhet, ahogy arra az elmúlt hetek alatt egyre inkább vágyott. Csakhogy semmi sem garantálta a sikerüket, és a nehezét is neki kellett végrehajtania. Még hogy mérget csempészni a sah teájába? Bármennyire egyszerűnek tűnt, valóban megtenni már korántsem volt az.

És a jóslat másik fele még csak azután következik.

Mikor Falcon először említette, hogy talán a folyó mégsem apadt ki, csak elterelték, Calah kinevette őt. Ám ahogy meglátta a megszerzett rajzokat a város alatt húzódó csatornarendszerről, már egy szemernyi kétsége sem volt, hogy a szárazság nem az istenek újabb büntetése, hanem nagybátyja egyik zsarnoki tette.

Finom pihék simítottak végig a tarkóján, majd egy tollakkal fedett, hosszú kar vonta magához. Hatalmasat dobbant a szíve – Falcon megérkezett, Calah, most már tényleg nem halogathatta tovább az indulást. Mégsem mozdult, inkább mélyen belesimult az ölelésbe.

– Itt az idő – súgta Falcon a fülébe.

– Ne sürgess! – mordult fel Calah, majd szembefordult fivérével. A félig keselyű testbe bújt férfi hahotázva felnevetett, Calah pedig nem értette, hogy lehet valaki ilyen helyzetben is ennyire vidám.

– Ezzel feloldjuk az átkot. – Falcon vibrálóan kék tekintetéből hirtelen eltűnt a játékosság, és hangja is komollyá vált. – Te nem akarsz végre normális életet élni?

– Már nem tudom, mi az, hogy normális – rázta meg a fejét Calah elkeseredetten. A félelem kezdett egyre jobban eluralkodni rajta. – Mi van, ha nem ez a megoldás, ha félreértelmeztük a jóslatot? Ha nem sikerül a tervünk, ha belebukunk?

– Nem, az nem lehet!

Falcon ellépett a nő mellett, és tett egy kört idegesen .

– Ez az egy esélyünk van – kezdett bele újra egész halkan, ám hangja inkább hallatszott vészjóslónak, mint nyugodtnak. – Csak te tudod megmenteni apánk birodalmát, a mi birodalmunkat. Meg kell tenned a népünkért, meg kell tenned értem!

Calah lélegzete egy pillanatra elakadt, sosem látta még a fivérét ilyennek. Habár Falcon hirtelen haragú volt, a puszta dühe most gyilkos indulattal keveredett. Calah nem szólt a fivéréhez, igazat adott neki. Ő maradt az egyetlen esélye ennek a birodalomnak, és új életet ő is csak akkor kezdhetett, ha most, még egyszer utoljára, legyűri a félelmét és szembenéz a halállal.

Leszállt a párkányról, és a konyhapulthoz lépett. Illatos fűszereket hintett az ott várakozó csészébe, majd leforrázta a teafüveket – fahéj és kardamom illata szállt fel a levegőbe. Végül elővett egy apró üvegcsét a kötényzsebéből, és kétcseppnyit csöppentett belőle a teába. Ezüstös tálcára rakta a gőzölgő italt, majd elindult vele, hogy felszolgálja Mansurnak. Nem nézett hátra, de egész úton magán érezte Falcon határozott pillantását.

A nagyterem bejárata előtt őrt álló, hiénaképű katonánk, mint mindig, most is szemtelenül mustrálták őt, de Calah most nem figyelt rájuk. A csészében finoman imbolygó italt nézet, miközben teljes erővel a feladatra koncentrált.

Belépett, és nesztelen léptekkel végigsuhant a termen, egészen Mansurig. A nyúltestű, és külsejéhez hasonlóan gyáva lelkű uralkodó a trónusán ült, körülötte az őt védelmezők: katonák, előkóstolók, szolgák, és a pamlagokon lustálkodó háremhölgyek, mint valami élő pajzs.

Calah az emelvény előtti kis asztalra helyezte az ezüsttálcát és letérdelt. Mansur apró bajsza izgatott táncba kezdett. Rövid lábai nem értek le a sötét, intarziás padlóig, előrébb kellett csúsznia. Calah lehajtotta a fejét, inkább nem nézett fel, elég volt magán éreznie a nyúlképű alak sunyi pillantását. Hallotta, ahogy a nagybátyja a földre tottyan, és óvatosan közelebb csoszog, miközben végig szörcsögve szimatol, amit Calah ki nem állhatott. Már várta, hogy a fenséges sah mikor simogatja meg őt, ahogy szokta, de ez most nem történt meg.

– Mi finomat hoztál nekem, Daidra?

Már megint így hívta őt. Calah általában bosszankodott rajta, hogy az anyja nevén szólította őt, ám most összeszorult tőle a szíve. Hogy tud egyetlen névvel is ennyi fájdalmat okozni?

Nyelnie kellett egyet, mielőtt megszólalt.  

– Új recept, fenség, egyenesen a Gangesz partjáról – felelte.

Mansur pinduri tenyerébe zárta a csészét, és az orrához emelte.

– Fahéj és kardamom – mosolyodott el.

Calah válaszként bólintott, tudta, hogy a fenséges sah mennyire szereti ezeket a fűszereket.

– Fenség, ha megengedi! – szólt közbe a vizslaképű főkóstoló. Közelebb lépett, és kivette a még mindig gőzölgő italt Mansur kezéből. Kutyaorrát a csésze fölé tartotta, majd közömbösen így szólt: – Ez meg van mérgezve.

Az ágyasok felültek a pamlagon, a szolgák közelebb húzódtak, hogy jól halljanak mindent. A katonák is előrébb léptek.

– Már hogy lenne mérgezett! – kérdezte Calah, majd zavartan felnevetett. – Csak nem vonnám magamra az istenek haragját azzal, hogy megmérgezem a nagybátyámat!

A főkóstoló egy pökhendi kézmozdulattal csendre intette őt.

– Ezek mind üres szavak, teakészítő. Ha valóban nincs benne méreg, bizonyítsd be és idd meg magad!

Ez volt a jel, Calah erre várt, mégis remegett a keze, amikor kivette a vizslaképű kezéből a csészét. Egy hajtásra kiitta a tartalmát, és néhány pillanat múlva elsötétült előtte a világ.

Kemény, hideg kövön ébredt. Nem tudta, mennyi idő telt el, mióta elvesztette az eszméletét, sem azt, hova került. Próbált felkelni, de erőtlenül visszazuhant. Minden tagja sajgott, és elviselhetetlenül fázott. Jól ismerte ezt az érzést. Mindig így ébredt, valahányszor megpróbált véget vetni hosszúra nyúlt szenvedésének.

Kellett némi idő, míg teljesen magához tért. A feje zsongott, a méregtől homályosan látott, kiszáradt torka folyamatosan köhögésre ingerelte, de csöndben kellett maradnia, tudni akarta, egyedül van-e. Nem hallott zajt.

Minden izma sajgott, a szíve pedig úgy dörömbölt mellkasán, mintha ki akarna szakadni onnan. Lassan felállt, a falnak támasztotta a hátát és körbenézett. Most az egyszer hasznát vehette az átokverte macskaképességeinek.

Nem zavarta a sötét, bár a feje fölötti csatornafedél rácsain át szűrődött be némi fény, és ahova az apró fénypászma vetődött, ott zöld mohaszigetek telepedtek a penész közé. A falakról visszaverődött az ütemesen csöpögő víz hangja, a közelben lehetett a víztározó, ám Calah valahogy ettől felismeréstől nem könnyebbült meg.

Arra indult, ahonnan a vízcsöpögést hallotta. A kövezet sikamlósan csúszott a talpa alatt, lábujjai közé férkőzött a nyálka, minden lépésnél egyre mélyebbre süppedt benne, lassan átázott a bundája tőle. Néha reccsent valami a talpa alatt, és olyankor Calah-t kirázta a hideg. Biztosan csontok, gondolta, nem ő lenne az első, akit a csatornába dobnak.

Falcon terve első alkalommal még jól hangzott, eddig minden úgy is alakult, ahogy kiötlötték. A mérget az itta meg, akinek szánták, és a víztározó is itt volt a kazamaták és a várbörtön mellett, ahogy Falcon azt megjósolta. Csak az az undorító latyak nem volt tervbe véve, ami lassan a bokájáig ért. És még hátra volt a neheze.

A térképről még emlékezett, merre kell mennie, hogy a víztározó zsilipjéhez jusson. Calah azt is tudta, hogy a medence mély, és a zár, ami a csatornarendszerbe engedi a vizet, a tervrajz szerint a tározó alján található. De ha az istenek továbbra is mellettük állnak, gond nélkül el tudja majd fordítani a csapot, és akkor az évek alatt felgyülemlett víz elmossa majd a várost és a zsarnok Mansur uralmát is, pont, ahogy a jóslatban állt.

A zsiliphez más is hozzáférhetett volna, de Calah tudta, hogy a bátyja bízik benne, ezért választotta őt. Ám ő egészen más ok miatt vállalta. A családjuk nem volt szent. Apjuk, míg élt, szinte megállás nélkül hadjáratokat vezetett a környező birodalmakba, de sosem azért, hogy felszabadítson egy népet, csakis a vagyonért, a hatalom megszerzésének öröméért. Uralkodása alatt nem nélkülöztek az emberek, de ugyanolyan önkényúr volt, mint az öccse, Mansur.

Az egyik hadjárata túl hosszúra húzódott, és míg távol járt, a Calah anyja, Daidra és Mansur közt szerelem szövődött, amit az apja hazaérve nem tűrhetett csendben. Ez hozta a birodalomra az istenek haragját, és Calah úgy gondolta, ha máshogy nem, hát a halálával tegyen valami magasztost, valami jót, ami egy kissé enyhít a családjuk bűnein. Csakis ezért vállalta mégis a kockázatot.

Közben a víztározóhoz ért. A fentről beszűrődő fény sávokban kékre festette a sötéten fodrozódó vizet. Calah áthajolt a széles perem fölött, és felnézett. Az eget feketére mázolt rácsok irdalták kis szeletkékre. A darabkákon időnként átsuhant egy árny, hol egy katona körvonalai, hol egy magasra nőtt bukszus ágai tűntek fel.

Calah, mély levegőt vett, elmormolt egy imát – bár nem hitte, hogy fohásza meghallgatásra talál –, aztán ugrott. A víz jéghideg volt. A leszűrődő fény segített megtalálni a zsilipet. A zár könnyen nyílt, és a levegője is kitartott addig.

Ám ahogy a víz megindult, az áramlat beszippantotta a csatornarendszerbe. Nem küzdött, hiábavaló lett volna, lassan elsötétült előtte a világ.

Calah a friss szél érintésére riadt fel. Hát az istenek mégiscsak életben tartották? Kinyitotta a szemét, arca elé húzott kezét pillantotta meg először, még mindig ugyanaz szőrős mancs volt. Felült, és a hátát a sziklafalnak támasztotta, lehunyt szemmel próbálta összeszedni maradék erejét. Hosszú percekbe telt, de sikerült felállnia. Végtagjai talán jobban sajogtak, mint amikor a kazamatákban ébredt, de most ez érdekelte a legkevésbé. Nem értette, miért nem tört meg az átok

Az ég alján hajnali szürkület derengett. A távolból vitatkozás hallatszott, de a szél elmosta a foszlányokat. A lány ruhája cafatokban lógott testéről, sietős mozdulatokkal letépkedte a fölösleget, majd elindult a folyó mentén. A vizes homok süppedt a talpa alatt, és bár kudarcot vallott, de még sosem esett semmi ilyen jól, mint a hideg sár érintése. Akár az imáját hallgatták meg, vagy volt még életeiből egy, de kapott még egy esélyt, és ezt nem akarta eljátszani.  

Ahogy haladt előre, először Mansur hangját ismerte fel, a nagybátyja meglepően szelíden beszélt, majd Falconét, de annak haraggal telt hanghordozása nem illett az ő bátyjához. Falcon még sosem beszélt így. Calah egy nagyobb szikla mögé bújt, onnan figyelt.

– Mesélj, Mansur, könnyíts a lelkeden! – kiáltotta a fiatalabbik ingerülten. Kivont kardját a másiknak szegezte.

Calah előre lépett, de az átázott homok megindult a talpa alatt. Sietve hátrálnia kellett, mielőtt elnyeli.

Falcon közben megkerülte Mansurt, és a kardja pengéjét a torkához szorította.

– Mégis mit vársz tőlem, mit mondjak? – kérdezte a nyúlképű alak fáradt hangon.

– Gondoltam, bevallanál egy-két dolgot, mielőtt a túlvilágra küldelek. Vagy harcolj, legalább most, légy bátor, ha már akkor nem voltál rá képes, amikor a hazugságaidért kellett felelned. Tudok minden, az utolsó mocskos részletig. Arról, hogyan csábítottad el az anyámat, mikor az apám egyik hadjárata elhúzódott, arról is, hogy született egy gyereketek, és arról, ahogy megfutamodtál, mikor az apám felelősségre akart vonni. Az anyám állt ki helyetted a párbajban, amire apám hívott, mert arra is gyáva voltál, hogy a szemébe nézz. Hagytad, hogy a szeretett nő meghaljon helyetted!

– Hallgass! – emelte meg Mansur a hangját. A nő említése láthatóan érzékenyen érintette. – Nem tudsz te semmit. Azt gondolod, hogy miattam kaptuk ezt az átok? Épp elég büntetés volt, hogy elvesztettem a szerelmem. Anyád erős nő volt és önfejű. Éjszaka lopózott ki titokban, és mire felfedeztem a szökését, már nem élt. Az apádat pedig csak te hiszed szentnek. Az istenek haragját ő hozta ránk a folytonos nagyravágyásával, hataloméhségével, a vagyon utáni olthatatlan szomjával. Miután anyátok meghalt különös őrület vett rajta erőt. Először csak a folyót terelte el, és aranyat kért minden csepp vízért, és mikor végleg elborult az elméje, belépett a tiltott völgybe, a halhatatlanok kincsére vágyott. Hát megkapta! Először hegyekben álló aranyat kért. Hát tessék, itt a sivatag az aranyszínű homokjával! Majd mások lelkébe akart látni, mint egy isten, így váltunk állatokká, mindenki olyanná, amilyet a lelke rejt. Ő pocokká vált, azt hiszem, ez mindent elmond róla. Apád magára és népére hozta az istenek átkát, azonban annyi bátorsága sem volt, hogy méltósággal tűrje, és az első adandó alkalommal megölte magát. Nekem meg itt hagyta az elszegényedett birodalmát és a magányt, amit Daidra hiánya jelentett.

Calah minden eddig elképzelése a múltjukról, az átokról megdőlni látszott. Ha ennek egy szava is igaz… Még egyszer hallania kellett Mansur szájából. Megindult, hogy felfedi magát, hogy beszéljen mindkét férfival, de Falcon indulatos kiáltása megállította.

– Hazudsz! – vágta a testvére a nagybátyja arcába.

– Kérdezd meg apádtól, ha nem hiszed! – felelte Mansur elszántan. – Odaát!

A férfiak egymásnak rontottak, csak a fém csendülése hallatszott, ahogy a két penge egymáson táncolt. Calah érezte, ennek nem lehet jó vége. Falcon sokkal jobb vívó volt, mint a nagybátyjuk, ám mielőtt közbeszólhatott volna, Falcon egy gyors mozdulattal előre tört, a kard húsba szaladt, és Mansur holtan rogyott össze.

Falcon felpillantott, és felfedezte Calah-t a búvóhelyén. A nő remegve hátrálni kezdett, de megbotlott egy nagyobb kőben. Mire sikerült a nedves, hideg homokról felkelnie, a bátyja már előtte állt, és a véres pengéjét neki szegezte.

– Most te jössz, kicsi Calah! Nem csak az átok miatt küldtelek a ciszternához, bíztam benne, a víz elintézi a dolgot helyettem. Testvéremként szerettelek, még akkor is, amikor biztosan tudtam, fattyú vagy, anyánk fattya. Fájt, de elviseltem. Jobban, minthogy önkezemmel vessek véget életednek. De az átok kimondja, a folyónak a rémuralmat hozó zsarnok utolsó ivadékát is el kell mosnia, hogy népünk immár örökre szabadon élhessen. Sajnálom, Calah.

Calah végigmérte Falcont. Látta a bátyja arcán a fájdalmat és az elszántságot. Tudta, ha hátat fordít neki és elmenekül, a férfi könnyűszerrel utoléri, és nem lesz benne egy szem könyörület sem. Párszor már szembenézett a halállal, akkor is büszkén tette, most sem fogja másképp. Kihúzta magát, úgy várta, hogy Falcon neki támadjon. Ám ahogy a férfi közelebb lépett, a talpa alatt megindult a föld.

– Segíts – vált könyörgővé a bátyja hangja.

Calah sietve körbenézett a földön, hátha talál valamit, amivel kihúzhatja Falcont. Ám megállt, mikor bizseregni kezdett a bőre, majd pulzálva növekvő, fényes aura vonta körbe a testét. Felnézett a palota irányába. A város felől az ég alja vörösen lángolt, és a felvert homoktól úgy tűnt, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. Néhány pillanaton belül dübörgő lépések, és felbőszült kiáltások hallatszottak ugyanabból az irányból. Calah Falconra nézett, és hirtelen minden világossá vált. Igen, az átoktól csak akkor szabadulhattak meg, ha a zsarnok utolsó ivadéka is halott. A lány szíve sajgott. Semmi sem készíthette fel őt az érzésre, milyen lehet végignézni a szeretett testvér halálát, de meg kellett tennie. Tudta, ha kihúzza őt a folyóhomokból, Falcon könnyen ellene fordulhat, és még az átok sem szűnik meg. A bátyja minden lelkifurdalás nélkül feláldozta őt, hát ő miért ne tehetné meg ugyanezt? Ismerte a választ, de azt is tudta, hogy már nem tehet semmit Falconért. Vett egy mély levegőt, majd lehajolt az addigra már derékig süllyedt bátyjához.

– Emlékszel, hogy szólt a jóslat? Hát nem csak a víz áradhat folyóként! – mondta, majd hátat fordított neki.

A varázslat a teste körül felragyogott, majd pár pillanaton belül ki is aludt, és már csak halovány pára maradt a nyomán, de a következő fuvallat végleg elsodorta azt is a lány szeme elől. Calah végignézett magán, ember volt újra.