Jade P. Phoenix: Az értesítő

Egy csendes kisvárosban a péntek épp oly eseménytelen, mint bármelyik másik nap a héten. A zöldséges kirakatából lassan elfogynak a színek. A vegyeskereskedés testes tulajdonosnője újra és újra a bolt ablakát dörzsölgeti – esküszöm, vagy a fény esik egyszer úgy hanyatt rajta, hogy betöri, vagy az üveg kopik el – én pedig az üres váróban, az asztalom mögött ülök, és munka híján bámészkodom.

– Már megint álmodozik, drágám?

Paul doki jelent meg előttem, és egy kötegnyi adatlapot tolt az orrom alá. Elvettem tőle a kartonokat, rutinosan az irattartóba csúsztattam, és visszakönyököltem álmodozó pózba.

A doki megköszörülte a torkát. Azt hittem, már visszacsoszogott a szobájába. Még sosem várta meg, hogy válaszoljak a kérdésére.

– Mint egy szerelmes csitri.

– Csak a főutcát néztem – védekeztem. Még hogy szerelemes csitri?! Fogalma sincs, mennyire.

– Nincs azon mit nézni, ismeri minden macskakövét. Beth sem a legszebb látvány, ahogy a kirakatát sikálja. Csak Isten tudja, ma már hanyadjára.

– Eddig négyet számoltam – fűztem közbe mosolyogva.

– Oh, akkor rekordot döntünk! Alig múlt fél három, és hol van még a záróra. Autóból mennyi volt? Kettő? Le merem fogadni, már zöldséges Pit is elkezdte eldugdosni az áruját, hogy úgy tűnjön, forgalmas napot zár. Unalmas városka ez, nálunk egyedül az árapály szórakozik jól a tengerparti kavicsokkal.

A doki csak beszélt és beszélt. Hogy ő legalább annyira öreg, mint a városka határában álló romos kastélyok, hogy sosem menne el innen, és milyen bolondok a mai fiatalok, mint egy vándormadár, folyton költözködnek. Némán hallgattam, a meglepetéstől leblokkoltam. Azalatt az öt év alatt, amit az alkalmazásában töltöttem, Paul doki egyszer sem állt le velem nosztalgiázni vagy cseverészni. Már a gyerekkori emlékeimben is szófukar emberként élt, a város egyetlen olyan lakosaként, aki ismerte a közmondást az aranyról és a hallgatásról.

– Ma eltűntek a páciensek. De lehet, hogy az én aszott fizimiskámra nem kíváncsiak. Ha nincs itt a ficsúrka, beteg sincs.

Egy hosszúra nyúlt pillanatig a távolba révedt, ráncai elmélyültek, szeme összeszűkült. Keserűséget és csalódottságot láttam rajta, mintha az elmúlt fiatalságát siratná, élete meg nem élt pillanataival együtt. Megsajnáltam őt.

– Én kíváncsi lennék magára is, doki! – vigasztaltam.

– Csakhogy magácska itt dolgozik! Ha engem akarna látni, eljönne a házamba – kacsintott rám.

– Csak nem féltékeny, doki?

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyen ostobaságokra pocsékoljam az időm.

Ismét elhallgatott, az arcára visszatért a keserűség. Valamit mondanom kellett volna, de ki vigasztal kit? Egy megkeseredett öregember és egy magatehetetlen asszisztenske, szép páros.

A doki jól látta, álomvilágban éltem. Szerettem valakit, aki csak időpontokat egyeztetett velem, néha ugyan rám mosolygott, de legtöbbször egyetlen szó nélkül rakott kartonokat az asztalomra. Mr. Mosoly, a helyi fogorvos. A lakcímén és a biztosítási számán kívül csupán a megnyerő a mosolyát ismertem.

– A minap találkoztam a maga Jackjével a piacon – váltott hirtelen témát. Úgy tűnt, megint fecsegni támadt kedve.

– Ő nem az én Jackem! Mi csak…

– Persze, persze! Csak barátok.

Hogy Jack meg én? Honnan vette ezt a doki? Jack tényleg közel állt hozzám, de kizárólag barátként.

– Na látja, szívem, ő valóban kíváncsi rám! Felajánlotta, hogy kitakarítja az ereszt, és helyreteszi az elcsúszott tetőcserepeket. Egy vénember mégse tornázzon a létra tetején. Még birkahúst is hozott! Tudja, hogy a birkaragu a kedvencem. Ó, az én Margretem milyen finoman készítette el! Remek gyerek ez a Jack, nem gondolja?

– Az – sóhajtottam, de abban a pillanatban is Mr. Mosolyon járt az eszem.

A doki lemondóan ingatta a fejét.

– Nem értem magát, Tamara. Sóhajtozik, meg álmodozik, ahelyett, hogy megélné a szerelmet. Észrevettem, mi folyik itt, a rendelőben. Látom én! – Látja ám egy fityfenét! – Öreg vagyok, nem vak. Mióta tart ez az őrület?

Két éve. Pontosabban két éve, három hónapja és négy napja. Nem, nem azóta, mióta Mr. Mosoly a városba költözött. Inkább az ajánlata óta. Egyik reggel odajött az asztalomhoz, és csak annyit súgott: „Jöjjön be hozzám rendelés után, és csábítóvá teszem a mosolyát.” Na, pontosan azóta.

Hallgatásommal a doki megkapta a várt választ.

– Menjünk haza, drágám, zárjuk be mára a rendelőt – legyintett. – Hosszú hétvége jön, hacacáré meg bazárosdi. Csípje ki magát a mulatságra, és essen túl rajta! Vallja be neki, ha már csak rá van szeme! Ne legyen olyan bolond, mint ez a vénember! Mondja azt, hogy bejössz nekem, vagy milyen szót használnak rá manapság a fiatalok. Ilyen egyszerű. Magának és mindenkinek jót tenne vele. Higgye el! – Azzal vette a táskáját, és elindult haza.

Letaglózott a hír.

– Mindenkinek? – kiáltottam utána.

– Ez egy kisváros, szívem! – Az ajtóból még visszaintett. – Zárjon majd be, és az értesítőket ne felejtse!

Visszarogytam a székemre, és meredten bámultam a „No signal” feliratra a monitoromon. Az arcom lángba borult, még a fülem hegyén is éreztem, mennyire ég a bőröm.

Mindenki!

Olyan helyre pottyantott le a gólya – jobban szétnézhetett volna, mielőtt kiejt a csőréből –, ahol mindent, ami egy kicsit eltér a normálistól, az emberek a szájukra vettek. Túl csendes volt a város. A házak a tenger és a hegyeknek csúfolt sziklakupacok közé szorultak. Egy út vezetett ki innen, az is a legmeredekebb kaptatón, hogy a szökni vágyóknak minél nehezebb dolga legyen. A nap mindig ugyanott kelt fel, és ugyanaz a vörös hangával benőtt halom mögött bukott alá. Azok a szürke és homályos ablakszemek figyelték a tengert, mint amik száz évvel ezelőtt is, és csónakból is pontosan ugyanannyi ringatózott a mólóhoz kötözve. A tél is csak abban különbözött a nyártól, hogy többet esett az eső. A tenger szintjén kívül itt semmi sem változott.

Ez a harc a pletykafészkek és köztem már jóval azelőtt elkezdődött, hogy Mr. Mosoly ideköltözött. Nem nyílt csata volt, sokkal inkább hidegháború. Én szerettem volna láthatatlanná válni, de ők félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy Lófogú Tamara mindig a figyelem középpontjában áll majd. Na jó, a hatalmasra nőtt metszőfogaim feltűnőek lehettek, de azért nem voltam ennyire rút kiskacsa.

Ha pedig nem a külsőmön, találtak mást, amin csámcsoghattak. Ahol az egy főre jutó birkák és romkastélyok aránya a legmagasabb az egész országban, és ahol az öreg zöldséges székrekedése óriási hír, ott mások szerelmi élete a legjobb pletykatéma. Pláne, ha valakinek nincs olyan. Idővel azonban, nagyjából Mr. Mosoly színre lépésétől kezdve, a nem létezőt felváltotta a plátói jelző.

Mr. Mosoly valamivel több, mint két éve költözött ide. Lázban égett az egész város! Waren – Mr. Mosoly polgári neve – volt az első fogorvos, aki a mi kis porfészkünket választotta. Egy nagyvárosi, diplomás férfi, akinek a mosolyától leolvadnak a női alsóneműk, a tekintetétől felizzik a levegő. Akadt egy-két különc szokása, kicsit nárcisztikusnak találtam és férfihoz képest kényesnek, de a láz engem is elért – és hát a fogaim is rendbe rakta –, belehabarodtam a tökéletesre szabott orrába, az indigószín szemébe.

Igazat adtam a dokinak, ideje volt színt vallani. Vettem egy mély levegőt, bekapcsoltam a számítógépet, és nekiálltam bepötyögni a szerelmes levelet. Ahogy végeztem, gyorsan áramtalanítottam a várót, felkaptam az értesítőt az egy hónappal ezelőtti prosztatarák szűrésről meg a kinyomtatott levelet, és bezártam a rendelőt. Hazafelé beugrottam a papírboltba, ami egyben postaként is üzemelt, és ott hagytam a tájékoztatót a címlistával meg a vallomásommal együtt Nednek, hogy kézbesítse.

A parton vártam meg, hogy besötétedjen, csak utána indultam haza. Mint egy tolvaj, úgy lopakodtam végig az utcákon. Mire házunkhoz értem, már azt is megbántam, hogy megszülettem. Azzal vigasztaltam magam, ezután minden könnyebb lesz. A lelkemnek mindenképpen.

Nem akartam mást, csak kifeküdni a hintaágyamba, hallgatni, ahogy a szél az öreg gesztenye levelei közé simít, és bámulni a csillagokat. Egy kicsit egyedül lenni a gondolataimmal. A szüleim a fővárosba utaztak a hétvégére, így csak az enyém volt a ház. Ám mire kitöltöttem magamnak a mézsört, és a habját szopogatva kibillegtem a kertbe, már valaki várt rám a hintaágyon.

– Azt nekem töltötted?

A sötét ellenére is láttam a szemtelen vigyorát. Azt a „nincs előttem titkod, mert ezer éve ismerlek, és a lelkedbe látok” vigyort, amilyet csak Jack tudott villantani.

– Ha akarsz valamit, hozzál magadnak a konyhából – azzal levetettem magam az ágyra, ami nyikorogva himbálózni kezdett alattam.

Jack meggyújtotta a lámpásokat, csak az öngyújtó pattanását hallottam, majd megéreztem az égő kanóc szagát is. Mire a mécsesek gyümölcsös illata elért az orromig, Jack visszatért a konyhából egy korsóval a kezében. Arrébb lökdöste a lábam, és letelepedett mellém.

– Fúj, már megint birkát nyírtál! – húztam el a szám fintorogva. – Megmosakodhattál volna, mielőtt idejössz.

– Ne legyél már olyan finnyás! Ez az én parfümöm! Amíg másokét Old Spice-nak hívják, az enyémet Büdös Báránynak.

Hangosan felnevettem. Imádtam ezt az embert, mellette önmagam lehettem. A csúfolódások és a pletykák miatt nem voltak barátaim. Képtelen voltam bárkiben megbízni. Jack őszinte elfogadással közelített felém, ami végül legyőzte az ellenállásomat. Ismertük egymás rezdüléseit, gondolatait, vágyait. Támaszom volt és tanítóm, segített megnyílni a világ felé.

– Védesd le, mint márkanevet!

Erre már ő is nevetni kezdett.

– Sikeresebb lenne, mint a gyógyító pakolás receptünk.

Még most is elkapott az undor, mikor eszembe jutott mit kevertünk abba. A tehénürülék és a három hete rohasztott hal volt az összetevők közül a legszelídebb.

Jack merész kalandokba rángatott bele gyerekkorunkban. A legnagyobb viharban hajóztunk ki a tengerre, mikor be akart fogni egy villámot, felmásztunk az egyik romos templom tornyába, az elhagyatott kastélyokban szellemekre vadásztunk, Szent Iván éjjelén kint aludtunk a temetőben.

– De azért holnap ne ezt fújd magadra!

Együtt mentünk a tavaszi utcabálba minden évben. Hagyománnyá vált, akárcsak a sírkerti csillagles.

– Pedig pont arra gondoltam, hozzá meg felveszem a legszakadtabb ingem.

– Azt a kék kockást, zöld csíkokkal? – fintorogtam.

– Mindegyik ingem kockás, Tam!

– És mindegyik rusnya. Letagadlak, érted?

– Mindenki tudja, hogy velem vagy.

– Veled, de nem a barátnődként.

– Akár jöhetnél úgy is.

A doki szavai jutottak eszembe. Csak barátok… Akaratlanul is elkezdtem női szemmel méregetni. Sötét haja csapzottan lógott a vállára, hosszú, fárasztó napja lehetett a tanyán. Határozott arcélén finom borosta sötétlett, bőrét, akárcsak a kövek közt növő hangát, durvára edzette a szél. Ahogy kényelmesen elnyúlt a hintaágyon, pont úgy nézett ki, mint egy csatából megtért, hős lovag. Mr. Mosolyt inkább szőke hercegnek láttam, nem orkokkal küzdő harcosnak.

Észrevettem, harapdálom a szám, így hamar a vállára csaptam.

– Bolond vagy? Az ősrobbanás óta ismerjük egymást.

– Épp ezért – kacsintott rám. – Paul dokit leszámítva én vagyok az egyetlen férfi az életedben.

– Honnan veszed? Lehetett már ezer pasim!

– Ha az öreg Pitet is beleszámoljuk, akkor sincs annyi férfi ebben a városnak csúfolt romhalmazban – nevetett. Tudtam, hogy ugrat, de most bántotta az önérzetem.

– Igen. Átjárni a szomszéd faluba, és titkos viszonyt folytatni mindenféle nőcskékkel, a te szokásod!

– Férfiból vagyok, vannak igényeim. – Megpöckölte az orrom. – Terelni a birkákat kell a legelőn! Hiába próbálsz témát váltani.

– Honnan veszed, hogy ezt teszem?

– Tudom, mert ismerlek, és mert nőből vagy.

– Végre felfedezted, te férfi, hogy nő vagyok? – morogtam.

Ezt a szócsatát már akkor elvesztettem, mikor Jacket párbajra hívtam. A vitáinkat ő nyerte egy frappáns, lehetőleg minél zavarba ejtőbb riposzttal. Most is a kivégzésemre vártam…

– Azóta tudom, mióta meztelenül láttalak.

…és ledöftek.

– Én ilyesmire nem emlékszem. – pislogtam rá ártatlanul, noha tudtam, miről beszél.

– Ne mondd már! Elkapott minket a vihar…

– Az gyakran megesett a villámvadászataid alkalmával.

– Akkor nem villámra vadásztunk, hanem az elszabadult birkákra. Még mindig semmi? Mire megtaláltuk az összest, ronggyá áztunk. – Rám villantotta csibészes mosolyát. Játszott, mégis úgy láttam, vetkőztet a szemével. – A banya istállójába menekültünk. Nem sok minden maradt rajtad, miután ledobáltuk a vizes cuccainkat, és az a kevés is átlátszott.

Éreztem, hogy lángolni kezd a fejem. Ez a társalgás veszélyes irányt vett. Hogy az alkohol tehetett róla, vagy a pislákoló mécsesek lángja, ahogy borostyán szemében tükröződött, elképzelésem sincs, de megláttam Jackben a férfit. Nem ismertem ezt az oldalát, és nem is akartam többet tudni róla mostanáig. Milyen szerető lehet, hogyan csókol? Próbáltam elképzelni, ahogy egy nő fölé hajol, ahogy beletúr tarkóján abba a kusza babahajba, ahogy a lehelete a szeretője szempilláit csiklandozza, és közben észre sem vettem, mikor kerültem az elképzelt idegen helyére.

Magam alá húztam a lábam, és a hintaágy karfájához bújtam. Röhejesen festhettem, Jack fel is nevetett, de fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.

– Megírtam neki egy levélben – nyögtem ki. Idiótán hangzott azután, ami az imént történt. – Bevallottam Mr. Mosolynak.

– Aham.

– Csak ennyit mondasz? Összeszedtem végre a bátorságom, és színt vallottam!

– És gratulálnom kellene? Mégis mit vársz tőlem, Tam? Pontosan tudod, mi a véleményem a te Mr. Mosolyodról.

Hirtelen feszült csend állt be közöttünk.

– Eljössz velem holnap a bálra? – próbáltam menteni a helyzetet.

– Majd ütközünk valahol – felelte szárazon. A kezembe nyomta a korsóját, átlendült a kerítésen, és eltűnt a sötétben. Egy darabig vártam, hátha visszajön – hiába.

Mr. Mosoly a veszélyes témák közé tartozott. Én zavarba jöttem az iránta érzett szerelmem miatt, Jack pedig dühös lett – vagy fagyos, mint most is. Néha elejtett egy-egy információt Mr. Mosolyról. Kutakodott, folyton a nyomában volt, mint Columbo a gyilkosnak. Ha megemlítettem, hogy én pedig Miss Marple leszek, és átmegyek a szomszéd faluba, meglátogatom valamelyik barátnőcskéjét, napokig felém se nézett. A villámvadászathoz vagy a temetőben alváshoz hasonló, Jack-féle ostoba játéknak hittem.

Másnap reggel elugrottam a piacra friss zöldségért, kenyérért, délután már csak az estére akartam készülődni. A vásártéren csupán pár helybeli lézengett meg az a néhány munkás, akik a színpad összeszerelésével bajlódtak heves szitkozódások közepette. Pit boltja előtt ácsorogtam, és a rekeszekbe kihelyezett, színes zöldségek között válogattam. Elképzeltem, ahogy Mr. Mosoly a fogászati konferenciáról hazaérve megtalálja a levelem, szeme végigszalad a sorokon, azonban az ő jóképű arca helyett minduntalan Jack gúnyos vigyora ugrott be. A paprikákról az összecsapott szendvicsei jutottak eszembe, a mosolygós gyümölcsökről az a barack, amit a fa tetejéről, a legérettebbekből szedett nekem. A gondolataimba Jack tolakodott Mr. Mosoly helyett.

Már azon voltam, hogy Pit zöldségein állok bosszút, mikor megjelent az öreg, mély ráncait széles vigyorba húzta, és rám kacsintott.

– Mit adhatok, kedvesem? – nyájaskodott. – A banánt olcsón számítom, csak magának, szezonvégi akcióban. Látta már a répám? Friss termés.

Mosolya inkább grimaszra hasonlított, ahogy fogatlan száját még szélesebbre nyitotta. Elhadartam valami köszönés félét, és sietve továbbálltam. A szerelőműhely falának támaszkodva próbáltam összeszedni magam, mikor az ajtóban megjelent az itteni mindenes. Egyik kezét csípőre vágta, a másikban egy csavarkulcsot pörgetett. Egy „szevasz, édes” és egy idétlen nyelvcsettintés után, megindult felém, én pedig a másik irányba, igyekezve minél messzebb jutni tőle. Mielőtt befordultam a sarkon, hallottam, hogy utánam kurjant.

Mikor beléptem pékségbe, az egyik fiatal segéd elpirult, ahogy meglátott. Kiszolgálásnál remegett a keze, két mozdulat közt a kötényét húzkodta, a fizetésnél pedig, ahogy a kezembe csúsztatta pénzt, zavartan megdörzsölgette a tenyerem.

Úgy tűnt, az esti bál helyett, a bolondok háza nyitja meg a kapuit. Még az is lehet, hogy én leszek az első beteg. Lopakodtam, a sarkokon gyanakvóan lestem be. Csak érjek haza épségben. Ajánlatból elég mára ez a három is. A hamis, a kéjenc meg a szende? Mire a kikötőhöz értem, biztos voltam benne, csak képzelődtem, a templomkertben sétálgatva már magamon gúnyolódtam. A tenger felől a sós víz illatát fújta a szél a házak közé, és ahogy a szűk sikátorokból az áporodott levegőt, az én fejemből is kisöpörte az elmúlt fél óra emlékét.

Épp a szépségszalon mellett haladtam el – megint Jack és Mr. Mosoly arca versengett a fejemben a megjelenésért –, mikor a fodrász utánam lépett. Rosszat sejtettem, megszaporáztam a lépteim.

– Tamara! – kiáltotta utánam. Úgy hangzott, mintha a házi kedvencét szólongatná. Már csak a cicc-cicc, hiányzott.

Az ijedségtől jobb helyett balra fordultam, be a városka egyetlen zsákutcájába.

– Nehéz magával tartani az iramot! Olyan gyorsacska, olyan hirtelenke. De most megvan!

Megigazította a ruháját, beletúrt a hajába. Ő közelített, én minden lépésével hátráltam. Falnak ütköztem, és hiába simogattam a borostyán hideg leveleit, nem rejtettek titkos átjárót.

– Ez az orvoska, csodát tett a mosolyával. Régebben is észrevettem magát, Tamara, de sosem gondoltam, hogy magácska is felfigyelt rám. És hogy milyen tüzeske! Az összes szavával egyet értek. Grrr! – dorombolta, akár egy macska.

Az első gondolatom egy nagy vödör víz volt, hátha ez is, mint minden rendes macska, irtózik a nedvességtől. Mikor a falhoz préselt, a legszívesebben az ágyékába térdeltem volna.

– Pszt! Ne szólj egy szót se, kis vadmacskám. Este ott leszek – súgta a fülembe.

A leheletén éreztem a reggelijét: érlelt sajt, hal és fokhagyma. Ha most megcsókol, a szájába hányok. Csók helyett a fülembe berregett, majd távozott.

Hazáig futottam.

Már semmi kedvem nem volt elmenni a bálba, de a randevút se akartam lemondani Mr. Mosollyal pár bolond miatt.

Teljes menetfelszerelésben vártam Jacket, de sötétedés után sem jelent meg. Elindultam egyedül, lesz, ami lesz. A sűrűn nőtt házak közt megrekedt, kora nyári melegtől égett az arcbőröm. Ahogy közeledtem a főtérhez, úgy lett hangosabb a zene is. Először csak az ütem hallatszott, mint valami távoli szívdobbanás, majd a hegedűk keserédes sírása, végül a furulyák tündérénekű szólama is elért hozzám. A keskenyre szabott utcácskák forgalmas korzóvá váltak. Minden útba eső lámpaoszlop alá vagy árnyékos kapualjba jutott egy néma csók, egy forró ölelés, egy-egy szerető érintés, hamis vallomás. Idegenek voltak, a szomszéd falvakból. Néhány kereszteződés után azon kaptam magam, a nők arcát lesem.

A vásártéren a fejem fölött színes selyemszalagokat táncoltatott a tenger felől érkező szél. Akrobaták egyensúlyoztak egy zsebkendőnyi színpadon, a házak mentén bazárosok kínálgatták portékáikat. Középen, az embernyi magas máglyarakás fölött vörös lánggal pattogott a tűz. Pernyéje kavarogva szállt felfelé. A tér másik végéből sült hús illatát hozta felém a szél. A kocsmáros sátrából zenét is túlharsogó éneklés hallatszott. Valamelyik sörpadon ott ült Jack is, felismertem az éneknek nem nevezhető vonyításáról. Hátat fordítottam, szemem Mr. Mosolyt kereste a tömegben.

Épp az egyik, tűzlabdával játszadozó akrobatát figyeltem, mikor vállamra csúsztatta valaki a tenyerét. A bőre érdes volt, de végre nem birkaszagú.

– Sajnálom – súgta a fülembe. Forró, alkoholos leheletétől megborzongtam, először éreztem hasonló izgalmat mellette.

– Ittál, igaz? – fordultam szembe vele.

– Csak egy korsóval a doki egészségére. Na meg egy másikkal a kocsmároséra és eggyel az öreg Pitre.

– Ne emlegesd nekem azt a vénembert! Reggel a piacon burkoltan ajánlatot tett.

– Igen? – Pimaszul rám vigyorgott. – Kellendő mennyecske lettél, Tam? Vigyázz az öreggel, állítólag nem csak a kirakatába pakolt répái méretesek.

Hatalmasat csaptam a vállára, mire ő megragadott, és a szájához emelte a kezem. Megugrott a pulzusom. Ezt a csókot nem a barátomtól kaptam, hanem a férfitól. Kerültem a tekintetét, a teret kémleltem. Meg kellett találnom Mr. Mosolyt, sürgősen. Végre észrevettem őt, az egyik kacatosnál nézelődött. Ő is meglátott, intett nekem.

Megrángattam Jack ingjét.

– Ott jön! Ide jön, Jack! Most mit csináljak? Biztos olvasta a levelem – hadartam.

– Azt erősen kétlem – motyogta, majd megragadott a vállamnál fogva. – Nyugi!

– Mindjárt itt lesz! Kopj le!

Jack felvonta a szemöldökét, és vigyorogni kezdett. Úgy irritált most a Jack-mosoly, a legszívesebben felpofoztam volna.

– Menj már el, nem érted?

– Ilyen gyorsan lecserélsz? – Még mindig röhögött. – Az előbb még azt sem tudtad, mihez kezdj.

– Az az előbb volt. Jack, hagyj minket kettesben.

Ám ő nem tágított. Jack volt a mentsváram, de a futóhomok is, ami megindult a talpam alatt.

Hirtelen elkomolyodott.

– El kell neked valamit mondanom. – Nem tudtam eldönteni, most ugrat engem, vagy valóban valami fontosat akar.

– Ne most, Jack! Kérlek!

Míg Jackkel foglalkoztam, addig Mr. Mosoly odaért hozzánk, és az orrom alá dugta a levelet.

– Mi ez, Tamara?

Hát nem épp ilyen fogadtatást vártam. Nem hittem, hogy az ölébe kap, és a tér szélén várakozó paripáján ellovagolunk az éjszakába, de ez a hangsúly!

Jack a hátam mögött megköszörülte a torkát. Engem bosszantott, csak azért nem nevetett hangosan, hogy még idegesebb legyek.

– Egy levél? – kérdeztem vissza zavarodottan. Mr. Mosoly láthatóan bővebb magyarázatot várt, ám én levegőt is alig kaptam. – Hát, ő… Nem tudom, mit mondjak. Másra számítottam.

– Én is, Tamara, én is. – Mint egy kisgyerek pityergés előtt, legörbítette a száját. – Most meg fogok halni?

– Tessék?

– Ez a levél azt jelenti, hogy rákos vagyok, nem? – sipítozta.

Addig lebegtette előttem a papírt, míg el nem vettem. Az értesítő volt a prosztatarák szűrés eredményéről, amit elvileg az öreg Pitnek, a mindenesnek, a péknek és a fodrásznak küldtem el.

Jackből előtört a nevetés, a legszívesebben leütöttem volna. Hátrafordultam, hogy megfenyegessem, de képtelen voltam rá. Száját hiába húzta gúnyvigyorra, a szeme könyörgött.

– Hogy került ez hozzád? – fordultam vissza Mr. Mosolyhoz. – Én egy szerelmes levelet küldtem.

– Szerelmes?

Nem lehet valaki ennyire nehéz felfogású. Nem beszéltünk sokat, azt is többnyire a munkáról, de nem tűnt ennyire ostobának.

– Egy vallomást. Tudod, szerelmes levelet általában annak küldünk, aki iránt érzünk valamit. Neked szántam. – Elbizonytalanodtam, másképp képzeltem el ezt a jelenetet, mikor az üzenetet írtam.

– Te szerelmes vagy belém?

Nem értettem, mi olyan hihetetlen ezen, hisz ő egy jóképű férfi… És különben is, hol az én levelem?

Hirtelen összeállt a kép: Jack.

– Te tehetsz erről, igaz? – szegeztem az értesítőt Jacknek.

Megvonta a vállát. Felháborított a szemtelensége, a közönye.

– Miért? – förmedtem rá.

Úgy éreztem, mindenki minket figyel. Mint egy film kimerevített képkockája: a zene elnémul, a táncolók megállnak a mozdulat közben, még a grillen sercegő hús is elfelejt sülni pár másodpercre.

– Meg akartalak óvni a csalódástól.

– Mert szerinted Waren nem hozzám való, igaz? Akkor ki való hozzám? Mondd, Jack! Ki?

– Waren a másik kapura játszik – hadarta.

– Nem értelek.

– Dehogyisnem érted! Waren homoszexuális! – kiáltotta. – Meleg!

– Azért jó lett volna, ha ezt nem tudja meg az egész város – nyögte mögöttem Mr. Mosoly.

Csak a közelben állók fordultak felénk, de úgy éreztem, az egész tér ránk szegezi a tekintetét. Lófogú Tamara szerelmi drámájának harmadik felvonását látták. Nyilvánosan megszégyenítettek, ám Jack árulása fájt a leginkább.

Futni, ez volt az első gondolatom.

Jack megragadta a karom mielőtt elmenekülhettem volna, át akart ölelni, de eltaszítottam magamtól. Jobban undorodtam most tőle, mint amikor bűzlött a birkáktól.

– Mit akarsz még tőlem?

– Téged, mindenestől.

– Ezért hoztál ilyen kellemetlen helyzetbe, ahelyett, hogy ezt elmondtad volna?

– Akartam, a minap. A fenébe is, Tam, akkor közölted, hogy szerelmet vallottál egy másik férfinak.

Elhallgattam, igaza volt. Én nem engedtem, hogy megtegye. Pedig éreztem aznap, és már éreztem máskor is, csak nem akartam tudomásul venni. A szerelem köztünk szóba se jöhetett. Jack és Tamara kapcsolatába nem fért bele az ilyesmi. Ha nem beszélünk róla, nem is létezik – nem hihettem komolyan.

Napokkal később egy dobozt hozott nekem Ned, amiben egy üvegcse volt Büdös Birka felirattal, alatta pedig egy üzenet: Tam, eljössz velem villámra vadászni? Az időjósok hatalmas vihart ígérnek…