Egy csendes kisvárosban a péntek épp oly eseménytelen, mint bármelyik másik nap a héten. A zöldséges kirakatából lassan elfogynak a színek. A vegyeskereskedés testes tulajdonosnője újra és újra a bolt ablakát dörzsölgeti – esküszöm, vagy a fény esik egyszer úgy hanyatt rajta, hogy betöri, vagy az üveg kopik el – én pedig az üres váróban, az asztalom mögött ülök, és munka híján bámészkodom.
– Már megint álmodozik, drágám?
Paul doki jelent meg előttem, és egy kötegnyi adatlapot tolt az orrom alá. Elvettem tőle a kartonokat, rutinosan az irattartóba csúsztattam, és visszakönyököltem álmodozó pózba.
A doki megköszörülte a torkát. Azt hittem, már visszacsoszogott a szobájába. Még sosem várta meg, hogy válaszoljak a kérdésére.
– Mint egy szerelmes csitri.
– Csak a főutcát néztem – védekeztem. Még hogy szerelemes csitri?! Fogalma sincs, mennyire.
– Nincs azon mit nézni, ismeri minden macskakövét. Beth sem a legszebb látvány, ahogy a kirakatát sikálja. Csak Isten tudja, ma már hanyadjára.
– Eddig négyet számoltam – fűztem közbe mosolyogva.
– Oh, akkor rekordot döntünk! Alig múlt fél három, és hol van még a záróra. Autóból mennyi volt? Kettő? Le merem fogadni, már zöldséges Pit is elkezdte eldugdosni az áruját, hogy úgy tűnjön, forgalmas napot zár. Unalmas városka ez, nálunk egyedül az árapály szórakozik jól a tengerparti kavicsokkal.
A doki csak beszélt és beszélt. Hogy ő legalább annyira öreg, mint a városka határában álló romos kastélyok, hogy sosem menne el innen, és milyen bolondok a mai fiatalok, mint egy vándormadár, folyton költözködnek. Némán hallgattam, a meglepetéstől leblokkoltam. Azalatt az öt év alatt, amit az alkalmazásában töltöttem, Paul doki egyszer sem állt le velem nosztalgiázni vagy cseverészni. Már a gyerekkori emlékeimben is szófukar emberként élt, a város egyetlen olyan lakosaként, aki ismerte a közmondást az aranyról és a hallgatásról.
– Ma eltűntek a páciensek. De lehet, hogy az én aszott fizimiskámra nem kíváncsiak. Ha nincs itt a ficsúrka, beteg sincs.
Egy hosszúra nyúlt pillanatig a távolba révedt, ráncai elmélyültek, szeme összeszűkült. Keserűséget és csalódottságot láttam rajta, mintha az elmúlt fiatalságát siratná, élete meg nem élt pillanataival együtt. Megsajnáltam őt.
– Én kíváncsi lennék magára is, doki! – vigasztaltam.
– Csakhogy magácska itt dolgozik! Ha engem akarna látni, eljönne a házamba – kacsintott rám.
– Csak nem féltékeny, doki?
– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyen ostobaságokra pocsékoljam az időm.
Ismét elhallgatott, az arcára visszatért a keserűség. Valamit mondanom kellett volna, de ki vigasztal kit? Egy megkeseredett öregember és egy magatehetetlen asszisztenske, szép páros.
A doki jól látta, álomvilágban éltem. Szerettem valakit, aki csak időpontokat egyeztetett velem, néha ugyan rám mosolygott, de legtöbbször egyetlen szó nélkül rakott kartonokat az asztalomra. Mr. Mosoly, a helyi fogorvos. A lakcímén és a biztosítási számán kívül csupán a megnyerő a mosolyát ismertem.
– A minap találkoztam a maga Jackjével a piacon – váltott hirtelen témát. Úgy tűnt, megint fecsegni támadt kedve.
– Ő nem az én Jackem! Mi csak…
– Persze, persze! Csak barátok.
Hogy Jack meg én? Honnan vette ezt a doki? Jack tényleg közel állt hozzám, de kizárólag barátként.
– Na látja, szívem, ő valóban kíváncsi rám! Felajánlotta, hogy kitakarítja az ereszt, és helyreteszi az elcsúszott tetőcserepeket. Egy vénember mégse tornázzon a létra tetején. Még birkahúst is hozott! Tudja, hogy a birkaragu a kedvencem. Ó, az én Margretem milyen finoman készítette el! Remek gyerek ez a Jack, nem gondolja?
– Az – sóhajtottam, de abban a pillanatban is Mr. Mosolyon járt az eszem.
A doki lemondóan ingatta a fejét.
– Nem értem magát, Tamara. Sóhajtozik, meg álmodozik, ahelyett, hogy megélné a szerelmet. Észrevettem, mi folyik itt, a rendelőben. Látom én! – Látja ám egy fityfenét! – Öreg vagyok, nem vak. Mióta tart ez az őrület?
Két éve. Pontosabban két éve, három hónapja és négy napja. Nem, nem azóta, mióta Mr. Mosoly a városba költözött. Inkább az ajánlata óta. Egyik reggel odajött az asztalomhoz, és csak annyit súgott: „Jöjjön be hozzám rendelés után, és csábítóvá teszem a mosolyát.” Na, pontosan azóta.
Hallgatásommal a doki megkapta a várt választ.
– Menjünk haza, drágám, zárjuk be mára a rendelőt – legyintett. – Hosszú hétvége jön, hacacáré meg bazárosdi. Csípje ki magát a mulatságra, és essen túl rajta! Vallja be neki, ha már csak rá van szeme! Ne legyen olyan bolond, mint ez a vénember! Mondja azt, hogy bejössz nekem, vagy milyen szót használnak rá manapság a fiatalok. Ilyen egyszerű. Magának és mindenkinek jót tenne vele. Higgye el! – Azzal vette a táskáját, és elindult haza.
Letaglózott a hír.
– Mindenkinek? – kiáltottam utána.
– Ez egy kisváros, szívem! – Az ajtóból még visszaintett. – Zárjon majd be, és az értesítőket ne felejtse!
Visszarogytam a székemre, és meredten bámultam a „No signal” feliratra a monitoromon. Az arcom lángba borult, még a fülem hegyén is éreztem, mennyire ég a bőröm.
Mindenki!
Olyan helyre pottyantott le a gólya – jobban szétnézhetett volna, mielőtt kiejt a csőréből –, ahol mindent, ami egy kicsit eltér a normálistól, az emberek a szájukra vettek. Túl csendes volt a város. A házak a tenger és a hegyeknek csúfolt sziklakupacok közé szorultak. Egy út vezetett ki innen, az is a legmeredekebb kaptatón, hogy a szökni vágyóknak minél nehezebb dolga legyen. A nap mindig ugyanott kelt fel, és ugyanaz a vörös hangával benőtt halom mögött bukott alá. Azok a szürke és homályos ablakszemek figyelték a tengert, mint amik száz évvel ezelőtt is, és csónakból is pontosan ugyanannyi ringatózott a mólóhoz kötözve. A tél is csak abban különbözött a nyártól, hogy többet esett az eső. A tenger szintjén kívül itt semmi sem változott.
Ez a harc a pletykafészkek és köztem már jóval azelőtt elkezdődött, hogy Mr. Mosoly ideköltözött. Nem nyílt csata volt, sokkal inkább hidegháború. Én szerettem volna láthatatlanná válni, de ők félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy Lófogú Tamara mindig a figyelem középpontjában áll majd. Na jó, a hatalmasra nőtt metszőfogaim feltűnőek lehettek, de azért nem voltam ennyire rút kiskacsa.
Ha pedig nem a külsőmön, találtak mást, amin csámcsoghattak. Ahol az egy főre jutó birkák és romkastélyok aránya a legmagasabb az egész országban, és ahol az öreg zöldséges székrekedése óriási hír, ott mások szerelmi élete a legjobb pletykatéma. Pláne, ha valakinek nincs olyan. Idővel azonban, nagyjából Mr. Mosoly színre lépésétől kezdve, a nem létezőt felváltotta a plátói jelző.
Mr. Mosoly valamivel több, mint két éve költözött ide. Lázban égett az egész város! Waren – Mr. Mosoly polgári neve – volt az első fogorvos, aki a mi kis porfészkünket választotta. Egy nagyvárosi, diplomás férfi, akinek a mosolyától leolvadnak a női alsóneműk, a tekintetétől felizzik a levegő. Akadt egy-két különc szokása, kicsit nárcisztikusnak találtam és férfihoz képest kényesnek, de a láz engem is elért – és hát a fogaim is rendbe rakta –, belehabarodtam a tökéletesre szabott orrába, az indigószín szemébe.
Igazat adtam a dokinak, ideje volt színt vallani. Vettem egy mély levegőt, bekapcsoltam a számítógépet, és nekiálltam bepötyögni a szerelmes levelet. Ahogy végeztem, gyorsan áramtalanítottam a várót, felkaptam az értesítőt az egy hónappal ezelőtti prosztatarák szűrésről meg a kinyomtatott levelet, és bezártam a rendelőt. Hazafelé beugrottam a papírboltba, ami egyben postaként is üzemelt, és ott hagytam a tájékoztatót a címlistával meg a vallomásommal együtt Nednek, hogy kézbesítse.
A parton vártam meg, hogy besötétedjen, csak utána indultam haza. Mint egy tolvaj, úgy lopakodtam végig az utcákon. Mire házunkhoz értem, már azt is megbántam, hogy megszülettem. Azzal vigasztaltam magam, ezután minden könnyebb lesz. A lelkemnek mindenképpen.
Nem akartam mást, csak kifeküdni a hintaágyamba, hallgatni, ahogy a szél az öreg gesztenye levelei közé simít, és bámulni a csillagokat. Egy kicsit egyedül lenni a gondolataimmal. A szüleim a fővárosba utaztak a hétvégére, így csak az enyém volt a ház. Ám mire kitöltöttem magamnak a mézsört, és a habját szopogatva kibillegtem a kertbe, már valaki várt rám a hintaágyon.
– Azt nekem töltötted?
A sötét ellenére is láttam a szemtelen vigyorát. Azt a „nincs előttem titkod, mert ezer éve ismerlek, és a lelkedbe látok” vigyort, amilyet csak Jack tudott villantani.
– Ha akarsz valamit, hozzál magadnak a konyhából – azzal levetettem magam az ágyra, ami nyikorogva himbálózni kezdett alattam.
Jack meggyújtotta a lámpásokat, csak az öngyújtó pattanását hallottam, majd megéreztem az égő kanóc szagát is. Mire a mécsesek gyümölcsös illata elért az orromig, Jack visszatért a konyhából egy korsóval a kezében. Arrébb lökdöste a lábam, és letelepedett mellém.
– Fúj, már megint birkát nyírtál! – húztam el a szám fintorogva. – Megmosakodhattál volna, mielőtt idejössz.
– Ne legyél már olyan finnyás! Ez az én parfümöm! Amíg másokét Old Spice-nak hívják, az enyémet Büdös Báránynak.
Hangosan felnevettem. Imádtam ezt az embert, mellette önmagam lehettem. A csúfolódások és a pletykák miatt nem voltak barátaim. Képtelen voltam bárkiben megbízni. Jack őszinte elfogadással közelített felém, ami végül legyőzte az ellenállásomat. Ismertük egymás rezdüléseit, gondolatait, vágyait. Támaszom volt és tanítóm, segített megnyílni a világ felé.
– Védesd le, mint márkanevet!
Erre már ő is nevetni kezdett.
– Sikeresebb lenne, mint a gyógyító pakolás receptünk.
Még most is elkapott az undor, mikor eszembe jutott mit kevertünk abba. A tehénürülék és a három hete rohasztott hal volt az összetevők közül a legszelídebb.
Jack merész kalandokba rángatott bele gyerekkorunkban. A legnagyobb viharban hajóztunk ki a tengerre, mikor be akart fogni egy villámot, felmásztunk az egyik romos templom tornyába, az elhagyatott kastélyokban szellemekre vadásztunk, Szent Iván éjjelén kint aludtunk a temetőben.
– De azért holnap ne ezt fújd magadra!
Együtt mentünk a tavaszi utcabálba minden évben. Hagyománnyá vált, akárcsak a sírkerti csillagles.
– Pedig pont arra gondoltam, hozzá meg felveszem a legszakadtabb ingem.
– Azt a kék kockást, zöld csíkokkal? – fintorogtam.
– Mindegyik ingem kockás, Tam!
– És mindegyik rusnya. Letagadlak, érted?
– Mindenki tudja, hogy velem vagy.
– Veled, de nem a barátnődként.
– Akár jöhetnél úgy is.
A doki szavai jutottak eszembe. Csak barátok… Akaratlanul is elkezdtem női szemmel méregetni. Sötét haja csapzottan lógott a vállára, hosszú, fárasztó napja lehetett a tanyán. Határozott arcélén finom borosta sötétlett, bőrét, akárcsak a kövek közt növő hangát, durvára edzette a szél. Ahogy kényelmesen elnyúlt a hintaágyon, pont úgy nézett ki, mint egy csatából megtért, hős lovag. Mr. Mosolyt inkább szőke hercegnek láttam, nem orkokkal küzdő harcosnak.
Észrevettem, harapdálom a szám, így hamar a vállára csaptam.
– Bolond vagy? Az ősrobbanás óta ismerjük egymást.
– Épp ezért – kacsintott rám. – Paul dokit leszámítva én vagyok az egyetlen férfi az életedben.
– Honnan veszed? Lehetett már ezer pasim!
– Ha az öreg Pitet is beleszámoljuk, akkor sincs annyi férfi ebben a városnak csúfolt romhalmazban – nevetett. Tudtam, hogy ugrat, de most bántotta az önérzetem.
– Igen. Átjárni a szomszéd faluba, és titkos viszonyt folytatni mindenféle nőcskékkel, a te szokásod!
– Férfiból vagyok, vannak igényeim. – Megpöckölte az orrom. – Terelni a birkákat kell a legelőn! Hiába próbálsz témát váltani.
– Honnan veszed, hogy ezt teszem?
– Tudom, mert ismerlek, és mert nőből vagy.
– Végre felfedezted, te férfi, hogy nő vagyok? – morogtam.
Ezt a szócsatát már akkor elvesztettem, mikor Jacket párbajra hívtam. A vitáinkat ő nyerte egy frappáns, lehetőleg minél zavarba ejtőbb riposzttal. Most is a kivégzésemre vártam…
– Azóta tudom, mióta meztelenül láttalak.
…és ledöftek.
– Én ilyesmire nem emlékszem. – pislogtam rá ártatlanul, noha tudtam, miről beszél.
– Ne mondd már! Elkapott minket a vihar…
– Az gyakran megesett a villámvadászataid alkalmával.
– Akkor nem villámra vadásztunk, hanem az elszabadult birkákra. Még mindig semmi? Mire megtaláltuk az összest, ronggyá áztunk. – Rám villantotta csibészes mosolyát. Játszott, mégis úgy láttam, vetkőztet a szemével. – A banya istállójába menekültünk. Nem sok minden maradt rajtad, miután ledobáltuk a vizes cuccainkat, és az a kevés is átlátszott.
Éreztem, hogy lángolni kezd a fejem. Ez a társalgás veszélyes irányt vett. Hogy az alkohol tehetett róla, vagy a pislákoló mécsesek lángja, ahogy borostyán szemében tükröződött, elképzelésem sincs, de megláttam Jackben a férfit. Nem ismertem ezt az oldalát, és nem is akartam többet tudni róla mostanáig. Milyen szerető lehet, hogyan csókol? Próbáltam elképzelni, ahogy egy nő fölé hajol, ahogy beletúr tarkóján abba a kusza babahajba, ahogy a lehelete a szeretője szempilláit csiklandozza, és közben észre sem vettem, mikor kerültem az elképzelt idegen helyére.
Magam alá húztam a lábam, és a hintaágy karfájához bújtam. Röhejesen festhettem, Jack fel is nevetett, de fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
– Megírtam neki egy levélben – nyögtem ki. Idiótán hangzott azután, ami az imént történt. – Bevallottam Mr. Mosolynak.
– Aham.
– Csak ennyit mondasz? Összeszedtem végre a bátorságom, és színt vallottam!
– És gratulálnom kellene? Mégis mit vársz tőlem, Tam? Pontosan tudod, mi a véleményem a te Mr. Mosolyodról.
Hirtelen feszült csend állt be közöttünk.
– Eljössz velem holnap a bálra? – próbáltam menteni a helyzetet.
– Majd ütközünk valahol – felelte szárazon. A kezembe nyomta a korsóját, átlendült a kerítésen, és eltűnt a sötétben. Egy darabig vártam, hátha visszajön – hiába.
Mr. Mosoly a veszélyes témák közé tartozott. Én zavarba jöttem az iránta érzett szerelmem miatt, Jack pedig dühös lett – vagy fagyos, mint most is. Néha elejtett egy-egy információt Mr. Mosolyról. Kutakodott, folyton a nyomában volt, mint Columbo a gyilkosnak. Ha megemlítettem, hogy én pedig Miss Marple leszek, és átmegyek a szomszéd faluba, meglátogatom valamelyik barátnőcskéjét, napokig felém se nézett. A villámvadászathoz vagy a temetőben alváshoz hasonló, Jack-féle ostoba játéknak hittem.
Másnap reggel elugrottam a piacra friss zöldségért, kenyérért, délután már csak az estére akartam készülődni. A vásártéren csupán pár helybeli lézengett meg az a néhány munkás, akik a színpad összeszerelésével bajlódtak heves szitkozódások közepette. Pit boltja előtt ácsorogtam, és a rekeszekbe kihelyezett, színes zöldségek között válogattam. Elképzeltem, ahogy Mr. Mosoly a fogászati konferenciáról hazaérve megtalálja a levelem, szeme végigszalad a sorokon, azonban az ő jóképű arca helyett minduntalan Jack gúnyos vigyora ugrott be. A paprikákról az összecsapott szendvicsei jutottak eszembe, a mosolygós gyümölcsökről az a barack, amit a fa tetejéről, a legérettebbekből szedett nekem. A gondolataimba Jack tolakodott Mr. Mosoly helyett.
Már azon voltam, hogy Pit zöldségein állok bosszút, mikor megjelent az öreg, mély ráncait széles vigyorba húzta, és rám kacsintott.
– Mit adhatok, kedvesem? – nyájaskodott. – A banánt olcsón számítom, csak magának, szezonvégi akcióban. Látta már a répám? Friss termés.
Mosolya inkább grimaszra hasonlított, ahogy fogatlan száját még szélesebbre nyitotta. Elhadartam valami köszönés félét, és sietve továbbálltam. A szerelőműhely falának támaszkodva próbáltam összeszedni magam, mikor az ajtóban megjelent az itteni mindenes. Egyik kezét csípőre vágta, a másikban egy csavarkulcsot pörgetett. Egy „szevasz, édes” és egy idétlen nyelvcsettintés után, megindult felém, én pedig a másik irányba, igyekezve minél messzebb jutni tőle. Mielőtt befordultam a sarkon, hallottam, hogy utánam kurjant.
Mikor beléptem pékségbe, az egyik fiatal segéd elpirult, ahogy meglátott. Kiszolgálásnál remegett a keze, két mozdulat közt a kötényét húzkodta, a fizetésnél pedig, ahogy a kezembe csúsztatta pénzt, zavartan megdörzsölgette a tenyerem.
Úgy tűnt, az esti bál helyett, a bolondok háza nyitja meg a kapuit. Még az is lehet, hogy én leszek az első beteg. Lopakodtam, a sarkokon gyanakvóan lestem be. Csak érjek haza épségben. Ajánlatból elég mára ez a három is. A hamis, a kéjenc meg a szende? Mire a kikötőhöz értem, biztos voltam benne, csak képzelődtem, a templomkertben sétálgatva már magamon gúnyolódtam. A tenger felől a sós víz illatát fújta a szél a házak közé, és ahogy a szűk sikátorokból az áporodott levegőt, az én fejemből is kisöpörte az elmúlt fél óra emlékét.
Épp a szépségszalon mellett haladtam el – megint Jack és Mr. Mosoly arca versengett a fejemben a megjelenésért –, mikor a fodrász utánam lépett. Rosszat sejtettem, megszaporáztam a lépteim.
– Tamara! – kiáltotta utánam. Úgy hangzott, mintha a házi kedvencét szólongatná. Már csak a cicc-cicc, hiányzott.
Az ijedségtől jobb helyett balra fordultam, be a városka egyetlen zsákutcájába.
– Nehéz magával tartani az iramot! Olyan gyorsacska, olyan hirtelenke. De most megvan!
Megigazította a ruháját, beletúrt a hajába. Ő közelített, én minden lépésével hátráltam. Falnak ütköztem, és hiába simogattam a borostyán hideg leveleit, nem rejtettek titkos átjárót.
– Ez az orvoska, csodát tett a mosolyával. Régebben is észrevettem magát, Tamara, de sosem gondoltam, hogy magácska is felfigyelt rám. És hogy milyen tüzeske! Az összes szavával egyet értek. Grrr! – dorombolta, akár egy macska.
Az első gondolatom egy nagy vödör víz volt, hátha ez is, mint minden rendes macska, irtózik a nedvességtől. Mikor a falhoz préselt, a legszívesebben az ágyékába térdeltem volna.
– Pszt! Ne szólj egy szót se, kis vadmacskám. Este ott leszek – súgta a fülembe.
A leheletén éreztem a reggelijét: érlelt sajt, hal és fokhagyma. Ha most megcsókol, a szájába hányok. Csók helyett a fülembe berregett, majd távozott.
Hazáig futottam.
Már semmi kedvem nem volt elmenni a bálba, de a randevút se akartam lemondani Mr. Mosollyal pár bolond miatt.
Teljes menetfelszerelésben vártam Jacket, de sötétedés után sem jelent meg. Elindultam egyedül, lesz, ami lesz. A sűrűn nőtt házak közt megrekedt, kora nyári melegtől égett az arcbőröm. Ahogy közeledtem a főtérhez, úgy lett hangosabb a zene is. Először csak az ütem hallatszott, mint valami távoli szívdobbanás, majd a hegedűk keserédes sírása, végül a furulyák tündérénekű szólama is elért hozzám. A keskenyre szabott utcácskák forgalmas korzóvá váltak. Minden útba eső lámpaoszlop alá vagy árnyékos kapualjba jutott egy néma csók, egy forró ölelés, egy-egy szerető érintés, hamis vallomás. Idegenek voltak, a szomszéd falvakból. Néhány kereszteződés után azon kaptam magam, a nők arcát lesem.
A vásártéren a fejem fölött színes selyemszalagokat táncoltatott a tenger felől érkező szél. Akrobaták egyensúlyoztak egy zsebkendőnyi színpadon, a házak mentén bazárosok kínálgatták portékáikat. Középen, az embernyi magas máglyarakás fölött vörös lánggal pattogott a tűz. Pernyéje kavarogva szállt felfelé. A tér másik végéből sült hús illatát hozta felém a szél. A kocsmáros sátrából zenét is túlharsogó éneklés hallatszott. Valamelyik sörpadon ott ült Jack is, felismertem az éneknek nem nevezhető vonyításáról. Hátat fordítottam, szemem Mr. Mosolyt kereste a tömegben.
Épp az egyik, tűzlabdával játszadozó akrobatát figyeltem, mikor vállamra csúsztatta valaki a tenyerét. A bőre érdes volt, de végre nem birkaszagú.
– Sajnálom – súgta a fülembe. Forró, alkoholos leheletétől megborzongtam, először éreztem hasonló izgalmat mellette.
– Ittál, igaz? – fordultam szembe vele.
– Csak egy korsóval a doki egészségére. Na meg egy másikkal a kocsmároséra és eggyel az öreg Pitre.
– Ne emlegesd nekem azt a vénembert! Reggel a piacon burkoltan ajánlatot tett.
– Igen? – Pimaszul rám vigyorgott. – Kellendő mennyecske lettél, Tam? Vigyázz az öreggel, állítólag nem csak a kirakatába pakolt répái méretesek.
Hatalmasat csaptam a vállára, mire ő megragadott, és a szájához emelte a kezem. Megugrott a pulzusom. Ezt a csókot nem a barátomtól kaptam, hanem a férfitól. Kerültem a tekintetét, a teret kémleltem. Meg kellett találnom Mr. Mosolyt, sürgősen. Végre észrevettem őt, az egyik kacatosnál nézelődött. Ő is meglátott, intett nekem.
Megrángattam Jack ingjét.
– Ott jön! Ide jön, Jack! Most mit csináljak? Biztos olvasta a levelem – hadartam.
– Azt erősen kétlem – motyogta, majd megragadott a vállamnál fogva. – Nyugi!
– Mindjárt itt lesz! Kopj le!
Jack felvonta a szemöldökét, és vigyorogni kezdett. Úgy irritált most a Jack-mosoly, a legszívesebben felpofoztam volna.
– Menj már el, nem érted?
– Ilyen gyorsan lecserélsz? – Még mindig röhögött. – Az előbb még azt sem tudtad, mihez kezdj.
– Az az előbb volt. Jack, hagyj minket kettesben.
Ám ő nem tágított. Jack volt a mentsváram, de a futóhomok is, ami megindult a talpam alatt.
Hirtelen elkomolyodott.
– El kell neked valamit mondanom. – Nem tudtam eldönteni, most ugrat engem, vagy valóban valami fontosat akar.
– Ne most, Jack! Kérlek!
Míg Jackkel foglalkoztam, addig Mr. Mosoly odaért hozzánk, és az orrom alá dugta a levelet.
– Mi ez, Tamara?
Hát nem épp ilyen fogadtatást vártam. Nem hittem, hogy az ölébe kap, és a tér szélén várakozó paripáján ellovagolunk az éjszakába, de ez a hangsúly!
Jack a hátam mögött megköszörülte a torkát. Engem bosszantott, csak azért nem nevetett hangosan, hogy még idegesebb legyek.
– Egy levél? – kérdeztem vissza zavarodottan. Mr. Mosoly láthatóan bővebb magyarázatot várt, ám én levegőt is alig kaptam. – Hát, ő… Nem tudom, mit mondjak. Másra számítottam.
– Én is, Tamara, én is. – Mint egy kisgyerek pityergés előtt, legörbítette a száját. – Most meg fogok halni?
– Tessék?
– Ez a levél azt jelenti, hogy rákos vagyok, nem? – sipítozta.
Addig lebegtette előttem a papírt, míg el nem vettem. Az értesítő volt a prosztatarák szűrés eredményéről, amit elvileg az öreg Pitnek, a mindenesnek, a péknek és a fodrásznak küldtem el.
Jackből előtört a nevetés, a legszívesebben leütöttem volna. Hátrafordultam, hogy megfenyegessem, de képtelen voltam rá. Száját hiába húzta gúnyvigyorra, a szeme könyörgött.
– Hogy került ez hozzád? – fordultam vissza Mr. Mosolyhoz. – Én egy szerelmes levelet küldtem.
– Szerelmes?
Nem lehet valaki ennyire nehéz felfogású. Nem beszéltünk sokat, azt is többnyire a munkáról, de nem tűnt ennyire ostobának.
– Egy vallomást. Tudod, szerelmes levelet általában annak küldünk, aki iránt érzünk valamit. Neked szántam. – Elbizonytalanodtam, másképp képzeltem el ezt a jelenetet, mikor az üzenetet írtam.
– Te szerelmes vagy belém?
Nem értettem, mi olyan hihetetlen ezen, hisz ő egy jóképű férfi… És különben is, hol az én levelem?
Hirtelen összeállt a kép: Jack.
– Te tehetsz erről, igaz? – szegeztem az értesítőt Jacknek.
Megvonta a vállát. Felháborított a szemtelensége, a közönye.
– Miért? – förmedtem rá.
Úgy éreztem, mindenki minket figyel. Mint egy film kimerevített képkockája: a zene elnémul, a táncolók megállnak a mozdulat közben, még a grillen sercegő hús is elfelejt sülni pár másodpercre.
– Meg akartalak óvni a csalódástól.
– Mert szerinted Waren nem hozzám való, igaz? Akkor ki való hozzám? Mondd, Jack! Ki?
– Waren a másik kapura játszik – hadarta.
– Nem értelek.
– Dehogyisnem érted! Waren homoszexuális! – kiáltotta. – Meleg!
– Azért jó lett volna, ha ezt nem tudja meg az egész város – nyögte mögöttem Mr. Mosoly.
Csak a közelben állók fordultak felénk, de úgy éreztem, az egész tér ránk szegezi a tekintetét. Lófogú Tamara szerelmi drámájának harmadik felvonását látták. Nyilvánosan megszégyenítettek, ám Jack árulása fájt a leginkább.
Futni, ez volt az első gondolatom.
Jack megragadta a karom mielőtt elmenekülhettem volna, át akart ölelni, de eltaszítottam magamtól. Jobban undorodtam most tőle, mint amikor bűzlött a birkáktól.
– Mit akarsz még tőlem?
– Téged, mindenestől.
– Ezért hoztál ilyen kellemetlen helyzetbe, ahelyett, hogy ezt elmondtad volna?
– Akartam, a minap. A fenébe is, Tam, akkor közölted, hogy szerelmet vallottál egy másik férfinak.
Elhallgattam, igaza volt. Én nem engedtem, hogy megtegye. Pedig éreztem aznap, és már éreztem máskor is, csak nem akartam tudomásul venni. A szerelem köztünk szóba se jöhetett. Jack és Tamara kapcsolatába nem fért bele az ilyesmi. Ha nem beszélünk róla, nem is létezik – nem hihettem komolyan.
Napokkal később egy dobozt hozott nekem Ned, amiben egy üvegcse volt Büdös Birka felirattal, alatta pedig egy üzenet: Tam, eljössz velem villámra vadászni? Az időjósok hatalmas vihart ígérnek…
Bravó!
Szépen szőtt, érdekes és értelmes novella. Örülök, hogy elolvashattam. Remek stílus, semmi locsogás, semmi felesleg, minden a novellaírás szabályai szerint szól. A csattanót szolgálják a mondataid, ahogy a nagykönyvben írva vagyon, és a csattanó sem hétköznapi. Szerintem nagyon itt a helye az elbeszélésnek, itt, a követendő példák között.
Azt hiszem, a szerkesztő azért tesz ide írásokat így a nyári szünetben, hogy mások figyelmébe ajánlja: Ilyet írjatok pupákok!
Gratulálok!
Nem rossz kis novella, jók a leírások, a párbeszédek és a karakterek is, bár eléggé kiszámítható a vége. 🙂
Viszont az utolsó mondatot nagyon eltalálta az író! 🙂
Nekem kicsit lapos volt összességében. Maga az alapsztori sok újdonságot nem rejtett magában az álmodozó lánnyal és a két fiúval, az egyik a legjobb barát, a másik, akit csak távolról imád… A pimasz vigyorú, a tökéletes mosolyú… Nagyobb terjedelemben egy ilyen alappal is remek történetet lehet alkotni, viszont úgy érzem, amiatt, hogy egy novellában kevesebb a hely a karakterépítésre, ez a novella sem tudott igazán túllépni az alap kliséin. A fordulatok is viszonylag kiszámíthatóak voltak, a levelek kicserélése az első megjelenésüktől fogva előrelátható volt, a végén kiderülő infó Mr. Mosolyról meg igazából még sztereotipabbá tette a karaktert.
Éééés miután így rád zúdítottam a feketelevest, leírom, hogy egyébként a a párbeszédek nagyon a helyükön vannak, leírásoknál pedig voltak nagyon ötletes részletek. Például nekem különösen színes foltja lett a történetnek a zöldséges. 🙂 Az elején ez a mondat nagyon tetszett: „A zöldséges kirakatából lassan elfogynak a színek.”, meg ez is: „… ahol az öreg zöldséges székrekedése óriási hír…”. 😀 A városka leírása is igazán hangulatosra sikerült, a birkákkal, a vásárral, színes-szagos volt az egész, bár azt sajnáltam, hogy nem derült ki, melyik országban is járunk. (Skócia vagy USA, ez a két tippem. xD Vagy kitalált ország, de gyanúsan angolszász mindenki.) Tényleg az írásmódod megnyerő, sodró és kiforrott, csak nekem ebből a novellából most hiányzott egy kicsivel több egyediség. 🙁
Érdektelen, elég rendesen érdektelen. Lapos sztori, sablonos szereplők, érdektelen történetvezetés. Nem tudom. Tipikusan: azt is kimondtuk, amit nem kellett, mert hátha az olvasó olyan hülye, hogy nem érti. Fene tudja. Nem igazán ad újat, sem élményt se katarzist. Langyos és középszerű. Örömmel konstatálom viszont, hogy másoknak tetszik. Ez is egy jó eredmény.
Kedves Aranymosó!
Hová lehet küldeni a novellákat, amelyeket megjelentettek?
Könnyű olvasmány, amit egy fárasztó nap után tudnám ajánlani, mikor az embernek elege van a munkábol, a sárga kis csekkek végtelen özönével, ekkor jön jól ez a kis novella. Engem mosolyra kéztetett, és végre nem a „..+!%+!/”+!..” munka volt a fejemben hanem a várost képzeltem el a lakóival, a sok kiéhezett árussal! 😀 Nekem a zöldségesről a” Vén kecske is megnyalja a sót” mondás jutott az eszembe! 🙂 TEtszett az egész..Sok sikert az írónak! Csak bíztatni tudom.
Először is köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, a véleményekért külön köszönet!
@ Kedves Attila!
Köszönöm méltató szavaid, jól estek! 🙂 Örülök, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőled a novella. Végül is, ezért írunk, hogy az olvasóinknak szép pillanatokat szerezzünk.
@ Kedves Tina!
Jól esik, hogy jónak találod a leírásokat és a párbeszédeket.
Valóban kiszámítható, de nem világmegváltó novellának szántam, hanem csak egy kis, nyári romantikázásnak. Örülök, hogy olvastad!
@ Kedves Thayet!
Valóban lapos, én is tisztában vagyok vele, hogy nincs ebben a novellában semmi meglepő, meghökkentő, stb. De nem is annak szántam. 🙂 Egyébként sem szeretek novellázni, kínszenvedés. Dumás csaj vagyok, akit ha elkap a hév, egy millió karakter alatt nem áll meg. 🙂 Nagyobb terjedelemben könnyebben mozgok, de hát novellázni is kell. Sokat lehet belőle tanulni,és hatékonyabb, mint egy regény írása közben. Kicsit gyorsabb megírni néhány novellát, mint négy-öt regényt. És hát az, hogy végre helyén van a dramaturgia, a leírásokat jónak találtátok, a karakterek is elkülönülnek a párbeszédekben és még a jellemük is átjön, az számomra siker – az idén beadott regényemben ezek nem sikerültek -, még ha laposra is sikerült a sztori.
Egyébként Skóciában játszódik, de a város az kitalált. 😀
Köszönöm, hogy elolvastad!
@ Kedves Randapanda!
Köszönöm, hogy elolvastad, és időt szántál a véleményezésre. Mint fentebb írtam, nem a meghökkentés volt a célom, inkább csak arra törekedtem, hogy a helyén legyenek a történetelemek.
A leadási határidő rövidsége miatt nem tudtam kellően elgondolkodni az alapsztorin, megcsavarni, különlegessé tenni. Ennyi idő nekem kevés, nem áll rá a novellára az agyam, de majdcsak belejövök. Választhattam volna azt is, hogy nyárvégére adom le, de közel sem biztos, hogy jót tett volna ennek a történetnek, ha még kotlok rajta egy kicsit, aztán végül visszadobják. Így viszont szerkesztői segítséget kaptam (ezúton is köszönöm neki), és abból, szerintem, sokkal többet lehet tanulni, mint egy sima igen-nem válaszból. Lehet, hogy a történet rovására ment, de ez van…
@ Kedves TomVét!
Nem Aranymosó nevében szeretnék válaszolni. Fogalmam sincs, hogy „külsősök” beadhatják a novellájukat, erre majd az illetékesek megadják a választ. Ez a novella az íróiskola párbeszéd kurzusának zárásaként íródott. Így került ki ide.
Kedves Skynet!
Köszönöm, hogy elolvastad! Örülök, hogy kikapcsolt a történet, ez volt a célom vele. 🙂 Vén kecske! Azaz, és méretes répái vannak! 😀
Kedves TomVét,
a felkerülő novellák az íróiskolások művei, melyeket a kurzusok alatt írtak. Illetve néha online írókörök belső pályázatának nyerteseit is leközöljük, de sajnos nincs kapacitásunk külsős írásokat fogadni, mert sajnos nincs plusz kapacitásunk több száz novella átnézésére.
Kedves Aranymosó!
Köszönöm a gyors választ, ez érhető, különben a nyári üzemmód, nem lenne nyári üzemmód. 🙂
Igazán nem szeretnék amatőr kollégáimmal vitázni, ez nem az a hely, de szerintem egy novellának nem kizárólag az a feladata, hogy megdöbbentsen, és alapjaiban rázza meg a világszemléletemet. Száz oka lehet egy novella megírásának, és nem kell minden esetben valami betonkemény csattanó a történet végére, amitől kiloccsan az agyam, ha óvatlanul belefutok. Kitartok amellett, hogy ez a novella jó. Ha más is kitart a véleménye mellett, akkor tarka a világ. Az is jó. Ha a negatív kritikának leginkább ellenkezés színe van, az már kevésbé jó, de még mindig szín, és nem szürke. Valamennyire ez is jó, mert a szürkénél randább szín nemigen létezik.
Attila, a világprobléma egy dolog. És nagyon helyes, hogy kitartasz a véleményed mellett, nem tudom, miért gondolná azt bárki is, egy új vélemény elhangzása utána az egyik fél majd megpróbálja meggyőzni a másikat a maga igazáról? Dehogy. Nincs ellenkezés sem, csak némi elemzés, ami miatt sok szem sokféleképpen látja ugyanazt, és nekem még a szürkével sincs gondolom, tudod, mindenre van vevő, mindenre van ember, és ez így van jól. 🙂
Ettől függetlenül a történet túlírt (amúgy mik a novellaírás pontos szabályai?), a szereplők mégis jellegtelenek maradnak. A főhősnő egyenesen rossz. Sajnálom, nem tehetek róla, de a nők időnként panaszkodnak, hogy a férfiak lenézik őket, erre itt még egy olyan szereplő, aki rászolgál a buta liba jelzőre. Nekem nem tetszett a novella, kedves Attila, mert nem szólított meg, csak felbosszantott az üresjárata. Lapos, de nem az évszázad csattanója hiányzott a novella végéről, hanem valami, ami miatt úgy érzem, ez a történet el akart nekem mesélni valami fontosat. De mit?
Értem, hogy a nő lett a novella áldozata, mert a szerelem vakságot okoz. De nincs akkora súlya az egésznek, hogy hihető vagy izgalmas legyen. A nő buta és lelki sivárságban szenved, a férfi meg egy antipatikus, hőzöngő figura, akivel még beszélgetni sem kellemes, a vén kecske meg csakis perverz lehet. Mire a külföldi helyszín? Egzotikussá akarta tenni a történetet a szerző? Akkor miért nem foglalkozott a környezettel behatóbban? Ennyi erővel magyar faluban is játszódhatna. Fogorvosi rendelő, nagyvárosból elmenekült férfi és tahó gyermekkori haver is akad minden vidéken.
A klisét az ügyes szerzők el tudják rejteni. Itt az összes fordulat kiszámítható és unalmas volt. Az ostoba fiatal, lófogú lány, aki beleszeret az első idegenbe, akit elé vet a sors, és meg is vallja neki, hátha viszonzásra lel. A legjobb barát meg akarja védni a csalódástól, mert titokban a csajra hajt. Csak hát mégsem egy doki, csak egy birkanyíró.
Hihető, hogy létezik egy célközönség, amelyik él-hal a tartalomért, akit felizgat a mögöttes tartalom, ami miatt ez a novella egy kerek egész. Valamit szeretnék mégis megjegyezni: a jó novella nem feltétlenül a helyesen egymás után rakott szavaktól lesz jó. A sterilitás hiánya még használhat is neki, ha a szerző tényleg azért írta a novellát, mert van mondanivalója, mert tapasztalt, mert rádöbbent valamire. Nekem ez hiányzott itt, ez minden bánatom, semmi más. 🙂
A hangulatteremtés kifejezetten jóra sikeredett – főleg a báli résznél -, nekem a szereplőkkel sem volt különösebb gondom, igaz, a doki valóban sablonos, de hát miért ne láthatná a lány ilyennek az elérhetetlennek tűnő férfit. Mondjuk, egy kicsit több lelki tusát vártam volna a levél megírásával kapcsolatban, de ez részletkérdés. A többit nagyjából már elmondták előttem, egyvalamiről viszont még nem esett szó, és bocsánat, ha kissé szőrszálhasogató leszek, de találtam pár logikai hibát a novellában, főleg a legvégén.
– Jack kicseréli az értesítőket a levéllel. Honnan tudja, hogy Tamara postán adta fel a szerelmes levelet? Erről nem esik szó köztük. Elküldhette e-mailben is, be is tehette a rendelőjébe, stb. Mondjuk, hogy Jack ismeri a postást (és igen jó haverja, ha megenged neki ilyesmit), és tőle tudja azt is, hogy Tamara még három másik levelet is feladott aznap – hogy küld el egy db levelet három másik férfinak? Még erre is ráfoghatjuk, hogy lefénymásolja, viszont:
– nem tudom egészen biztosra, de szerintem azt, hogy valaki rákos, nem levélben szokták közölni az illetővel. Egyébként akkor most a fodrásznak, a péknek meg a zöldségesnek is prosztatarákja van?
– A doki viselkedése hiteltelen. Kapott egy levelet arról, hogy beteg – amin ráadásul – valószínűleg – nem is az ő neve szerepelt! -, mire elmegy nézelődni a bálra, zsebében a levéllel, és amikor meglátja Tamarát, akinek nem sok köze van a dologhoz, megkérdezi tőle, hogy most akkor ő meg fog halni? Én a helyében inkább az orvosomat kérdezném.
Ezektől függetlenül úgy általánosságban tényleg jól megírt novella, de én a vége jelenetet a fentiek miatt nem tudtam komolyan venni.
Kedves Rita!
Megszólalt bennem a krimiíró. A leveleket csak úgy lehetett kicserélni, (mert ugye kicserélték) ha a fiúnál voltak a levelek. Viszont ebben az esetben kétsége sem lehetett afelől, hogy nem mailben küldte el az asszisztensnő az üzenetet. Nyilván mind a fiú kezébe került, ezt nem kell külön leírni. Mivel az eredeti leveleken volt címzés – értelemszerűen – nem kellett csak a két kiszemeltet összecserélni. A többi bonyodalom a levelek cseréje körül ehhez képest nokedli. (Természetesen ha akarjuk, mind megmagyarázható.)
Annyit még hadd írjak a témához pusztán a példa kedvéért. Tegnap az egyik közszolgálati tévécsatornán belebotlottam a Salamon Béla életéről készült műsorba, és megnéztem a Pomócsi csak egy van (Ha én egyszer kinyitom a számat!) című jelenetet. Nagyjából századszor láttam, és még mindig érdemesnek találtam a figyelemre. Vannak egy jelenetben, írásban zeneműben olyan ízek, amiért érdemes újra beléjük kóstolni. Ez miatt gondolom, hogy egy kiszámítható csattanó, máshol halványan már megrajzolt karakter számomra nem teszi kötelezővé a teljesen új, teljesen sablonmentes csattanókat vagy karaktereket.
🙂 Nem tudom, nekem összességében tetszett. Valóban kissé kiszámítható volt, hogy az áhított szépfiúval valami nem fog stimmelni, és a csaj úgyis a gyerekkori haverja iránt fog érezni valamit, aki titokban szerelmes belé…
De hát ez van! 😀 Nem az a cél – pláne egy ilyen kis novellánál -, hogy alapjaiban rengesse meg a világunkat! A mondatok szépek voltak, változatosak, és összességében mind a végkifejletet szolgálták. Összeszedett, szórakoztató és tömör. Le a kalappal!
@ Randapanda!
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem rá, legközelebb jobban odafigyelek a karakterek megalkotására.
A külföldi helyszínnel kapcsolatban: Szerintem ebben a történetben nem a helyszín a lényeg. Fölösleges megakadni rajta. Valóban játszódhatott volna Mucsaröcsögén is, de csak azért, mert most milyen „überszupi” meg „megakirály” magyar helyszíneket használni, én nem fogok. Ez a történet így született meg a fejemben, külföldi helyszínnel. Majd ha egyszer egy ötlet úgy pattan ki a fejemből, hogy magyar a helyszín, akkor úgy írom le, ám nem azért, mert ez a divat.
Egy jó szerző valóban el tudja a klisét is rejteni, de én csak amatőr tollforgató vagyok, még tanulom a „szakma” fortélyait.
@ Kedves Rita!
Köszönöm, hogy elolvastad a novellát. Nem magyarázkodom, csak a kérdéseidre szeretnék válaszolni. (Egyébként kellemetlen, hogy ezeket nem lehetett kiolvasni a sorok közül, mia culpa, legközelebb jobban igyekszem). Nem beszélgetett Tamara és Jack a levelekről, de a postás Jack haverja. Kicsi a város, nagyon, nagyon. Már az elején a doki is arra akarja rávenni, rendezze a viszonyát Jack-kel, meg felnyitni a szemét, hogy mennyire nem okés a fogorvos. A levelek névtelenek, igazából csak egy értesítő, hogy további vizsgálatok miatt látogassák meg az orvosukat. A lány, az én fejemben, megszólítás nélkül írta a szerelmes levelet. Mondjuk így: meg kell, hogy valljak neked valamit… A vége ebből a megvilágításból valóban hiteltelenre sikerült. Komolytalanra vettem a figurát. Talán arra gondoltam, mivel a lány az asszisztens, tud mindenről, ezért őt kérdezi, hogy miért kapta ezt. A kifakadása meg… Na hagyjuk. 🙂
Köszönöm, hogy olvastad!
@ Kedves Monica!
Köszönöm, hogy olvastad! 🙂 Nyáresti szórakozásnak szántam, örülök, hogy a történet megnyert magának. Még egyszer köszönöm, hogy időt szántál rám! 🙂
Most hallom először, hogy divattá vált a magyar helyszín és überszupi meg megakirály XD Közben rájöttem, tényleg különös lenne egy magyar helyszínen játszódó történetet olvasni Jade P. Phoenix nevű szerző tollából. Mégis azt mondom, a helyszínválasztás gyakran fordítva működik: amikor világépítő író alkot, nagy hangsúlyt fektet a helyszínre. Arra húzza rá a többi kérdést és megoldást. Innen vezettem le a következtetést, hogy esetedben eltérő gondolatmenet inspirált, főleg, ha nem vicceltél és komolyan jegyezted meg, hogy az írók divat alapján választanak helyszínt.Hiszek a mesékben, meg abban is szeretnék, hogy ez csak a szerzők egy százalékának bevett szokása.
(Igen, már divat. Pontosabban bekerült az írós köztudatba, így egyre több írás játszódik idehaza.)
Nem lehetséges, hogy ez a jelenség inkább a XX. század második felében a keleti blokkban élő emberek fantáziájának migrációval függ össze? Fejben sokan menekültek a bezártság elől, a nyugat menő volt, a nyugat izgalmas, a magyar meg kiábrándító és lehetőségeket nélkülöző. Másra figyelt a szerző lelke, de ma már, amikor csak az nem járta meg külföldet, aki nem akarta, a nyugat kezdi elveszíteni misztikus jellegét. Ott van helyette izgalomnak Japán, Korea, és lassan visszatérünk a gondolathoz, hogy milyen jó lehetőségeket rejt az itthoni színterekkel játszva írni valami izgalmasat. Szerintem érdekes, hogy a szerzők rájöttek, sokkal ijesztőbb, ha a szörny a szomszéd lépcsőházban lakik, és egy Erzsike nevű fiatal titkárnő rejteget csontvázakat otthon a Petőfi utcai lakása szekrényében. De lehet, hogy igazatok van, és ez csak divat és majmolás.
Mi is a divat fogalma? 🙂
A fejlődési folyamathoz a többi komponenst is vegyük hozzá, a XX.században szerzői önkényen volt ami túlmutatott – volt a magyar helyszínek kerülésének egy sokkal kézzelfoghatóbb indoka. Magyar helyszínt választani az alkotóra nézve veszélyes volt, ugyanis egy diktatórikus környezetben olvasták, ami minden árnyékra és hiedelemrendszerre vetődött, és összefüggést csak aközött nem lehet állítani ami nincs. Az „akármit írj azt félre fogja érteni – mert félre akarják érteni” pedig kitermeli azt az önvédelmi mechanizmust, hogy minimum helyszíntváltasz, és ha lehet gyerekmeséket írsz. (A jupiter körüli űrálomáson sokkal veszélytelenebb a diktatúra ellen lázadó óvodáscsapat kalandja, mint a futurisztikus Budapesten egy marék egyetemista szerelme)
Kellett egy generációs váltás, hogy ez változzon (ezt éljük napjainkban) – és ahogy korábban sem tették, úgy mostanában sem fog helyettünk külföldi szerző magyar helyszínről írni 🙂
(a tyúk – tojás (olvasók szocializálása) egymásrahatás témát inkább nem fejtem ki 🙂 )
de hogy a novellához is hozzászoljak:
Kedves Bogi!
Könnyed romantikus novellád előnye az őszintesége, nem akar többnek látszani, mint ami, és jól működteted a választott romantikus kliséket is, amik felismerhetősége ebben a zsánerben egyáltalán nem hátrány. Számomra viszont hosszúnak tűnt, és egyet értek a túlírtsággal, de azt hiszem a célzott közönséged ezt inkább élvezi, mintsem kifogásolná. Az érzelmi motivációval és döntési stratégiával rendelkező (többnyire női) olvasóid egészen biztosan értik Tamara karakterét is, aki a történet jellegével összhangban van. (diplomáinak felsorolása a szerelmi életének függvényében semmilyen szerepet nem játszana – tehát a novellaírás klasszikus szabályai szerint totálisan fölösleges lépés lenne 🙂 ) Ha majd fejleszteni szeretnéd ezt az írást a rövídítés irányában lehetne rajta pontosítani.
Gratulálok hozzá!
Ejnye Valter! Igazán felcserélhetted volna a válaszadási sorrendet a hölgy kedvéért 🙂 Bár a szerzőnő nem fog megsértődni, tisztában van vele, hogy az itt összegyűlt népek parázsbeszélgetéshez szokott társaság. Nem is a helyszín a legfőbb gondom a novellában, de valamiért ez lett kiemelve a végén, és szerintem éppen azért, mert érdekes téma. Más kérdés, hogy ezt itt kellene-e kitárgyalni a novella alatt, és mennyire néz ki jól, rosszul.
Visszakavarodva a globális jelenségtől az adott történetig. Igen, külfölditől nem várja el senki, hogy magyar helyszínről írjon, mégis kellemes vagy kellemetlen meglepetés érne. Kellemes, mert: jéééé!, kellemetlen, mert nem biztos, hogy tapasztalta és megérti, amit egy magyar ember agya gondol bizonyos eseményekről. Ahogy mi sem biztos, hogy megértjük a külföldiekét. Ez van, na. Ahhoz igen sokat kell forgolódni egy adott nép széles társadalmi rétegei között, hogy maximálisan át tudjuk adni a korszak, a generáció problémáját, és megfelelő szimbólumokkal és eszközökkel dolgozzuk át a kérdéses témát a papírhoz. Az sem biztos, hogy a szerző fejében megfogalmazódott bonyodalom megoldása és értéke jó tükörképre találna bármelyik valós kultúrkörében. Ezért is jó a világteremtés.
Nekem mindössze a „vissza a magyar helyszínhez – divatkérdés” ütötte meg a fülemet. Vagy azért, mert kicsit pejoratív értelmet sejtek alatta, vagy azért, mert ha visszatérni a magyar helyszínekhez divat lenne, eltérni tőle csak és kizárólag kényszer lehet? Ott is ott fülel az a divat dolog.
A magyar írók helyszínválasztásnak tehát létezik szükségszerűségi oka (társadalmi, politikai nyomás, cenzúra, akármi), és gyakori a helyszín alárendelése a témához kényelmi kérdésből, de lehet valós cselekménybeli, földrajzi, történelmi oka. Ahogy térben, úgy időben is ugyanezek a kérdések jelennek meg a szerző fejében, mielőtt írni kezd. Általában.
A kérdéses novella viszont játszódhatott volna bárhol. Boglárkát nem érhette volna üldöztetés, ha magyar helyszínen ír, földrajzi, kulturális okai sem akadtak a külföldi város kiválasztásának. Ezért kérdeztem meg, miért ott játszódik, ahol? Azt válaszolta, azért, mert nem fog csak azért magyar helyszínen írni, mert az most király. Tehát Ő átgondolta a kérdést (jó esetben), és szándékosan írt külföldi helyszínt, mert nem akarja követni a tömeget, aki a Magyarországon játszódó történeteket überszexinek találja. Ez egy érdekes kérdés. Még pár éve az összes tini Amerikában játszódó romantikus regényeket ontott magából. Akkor is, ha nem volt tisztába azzal, hogy arrafelé nincs majdnem minden városban vár, és nincsenek szó szoros értelemben vett falvak, és gőzölgő tyúkhúsleves sem a vasárnapi asztalon, miközben az amerikai család hallgatja a kintről beszűrődő déli harangszót.
Lakik egy fiatal hölgy a környékemen, aki Fodor Nyírbátornak keresztelte el a kisfiát, mert ha külföldön létezik Dallas, Beverly, Savannah keresztnév, akkor miért ne lehetne itthon Nyírbátor a lurkó neve? Végül is lehet. Az irodalomban viszont ez egy még összetettebb kérdés. Nem csak itt tettem fel a kérdést a helyszínválasztással kapcsolatban. Legtöbbször tömör választ kaptam rá: a magyar uncsi, azért nem, mert csak, vagy mert a szerzőnek a külföldi nevek jobban tetszenek. Gondolom ezt a jelenséget értetted tyúk-tojás hatásnak.
Kedves Bogi!
Nem kötözködésnek szántam, remélem, nem vetted annak, csak, gondoltam, hátha segít a visszajelzés, hogy ha nekem eszembe jutottak ezek a dolgok, akkor lehet, hogy másnak is fognak. Ismerem az érzést, hogy milyen az, amikor az ember nem is gondolta volna, hogy mit nem fog érteni az olvasó, vagy mit fog másképp érteni 🙂 Szóval, igen, ha névtelenek az értesítők, úgy más a helyzet, viszont a doki mégis csak orvos, szóval, szerintem nem valószínű, hogy ennyitől bepánikolna. Bár persze tudom, az emberek reakciói teljesen váratlanok is lehetnek, és nem kell bennük mindig a logikát keresni (hajjaj…).
Szerintem nem túl szerencsés divatot emlegetni a magyar témákkal kapcsolatban, inkább úgy érzem, hogy egyáltalán újra felmerült, mint opció, hogy ne amerikai kisvárosokban, hanem magyar kisvárosokban (vagy nagyvárosokban, ezeknek az idei Aranymosáson is külön örültem) játszódjon a regények cselekménye, és sokan élnek is ezzel a lehetőséggel. A divat amúgy is egy rövid távú „trend”, mint amilyenek pl. a vámpíros könyvek voltak pár éve, ez meg talán egy hosszabb távú folyamat lesz, hogy a zsánerirodalomban is elfogadottá válnak a magyar helyszínek. Nemrégiben még én is hallottam olyat, hogy valaki kijelentette, hogy ő aztán kézbe nem venné magyar nevű szerző könyvét (miért is?…), és valóban van egy ilyen – talán már kiveszőben lévő – tudatalatti elvárás, hogy ami külföldi, az jó, ami magyar, az meg nem, állítólag azért, mert párszor tíz évvel ezelőtt, amikor az emberek még Bécsbe jártak hűtőszekrényért meg videóért, minden menőnek számított, ami nyugatról származott, beleértve a regényeket is, akármilyen silány ponyvák is voltak. Ha jól tudom, egy időben szinte kötelező volt a magyar íróknak is az angolszász álnév. Ha ez a korszak elmúlik, és ettől kezdve nem tartják majd látatlanban is unalmasnak azt a regényt, ami mondjuk Nyíregyházán játszódik, annak csak örülni tudok.
Rita!
Egyáltalán nem vettem kötözködésnek. Lehet, hogy túl hosszúra sikerült válaszom ezt sugallta. Megdöbbentett, ahogy te is írtad, hogy az idegen szem mennyire mást olvas ki a szövegből.
Valter!
Köszönöm, hogy olvastad és véleményezted!
Biztosra akartam menni a novella megírásánál. Nevezheted lustaságnak, én inkább biztosító kötélnek hívnám. Vagy nosztalgiázásnak. Anno ilyen témájú szösszenetekkel kezdtem az írogatást. Nem novella volt egyik sem, inkább kisregény.
Semmiképp sem szeretnék tovább foglalkozni ezzel a novellával, inkább írok egy másikat, és a ti tanácsaitok után, remélhetőleg, jobbat. Ez is egy lépcsőfoka volt a fejlődésnek. 🙂
A magyar helyszínes témához:
Rita – de nem csak neked szól a válaszom -, igazad van, nem a legszerencsésebb választás volt a divatot emlegetni. Amiket írtál, teljesen egyet értek velük, és nagyon örülnék, ha így működne a dolog. Viszont van egy rossz előérzetem, bár ne lenne igazam, hogy ez is le fog hamar csengeni, mint az általad is emlegetett trendek. Szalmalángéletű mozgalom lesz, valódi, mögöttes tartalom nélkül, és valóban divattá silányul. Tapasztaltam egy-két netes közösségben, hogy elvárják a magyar helyszín-magyar szereplő használatát. Ha nem teszed, elhordanak mindennek. Csak újabb táptalaja a ma népszerű kiközösítgetősdinek. El kellene fogadni, hogy mindenkinek szíve joga, hogy milyen díszletbe helyezi vagy karakterekre építi az irományt. El lehet rontani egyikkel is és a másikkal is, ha a megalkotott világ, a karakterek és a cselekmény nem állnak egymással szoros kapcsolatban. Attól nem lesz több vagy értékesebb egy mű, hogy hol játszódik.
Jó lenne, ha valóban beindulna egy fajta öntudatra/nemzettudatra ébredés, de addig is fenntartásokkal szemlélem a dolgot. Ezért is reagáltam Randapanda helyszínválasztással kapcsolatos kötözködésére kissé támadólag.
Randapanda, szerintem, valamit félreértettél a válaszomban. Nem azért választottam külföldi helyszínt, hogy szembe menjek a divattal (használjuk továbbra is ezt a szót). Azt írtam, hogy nem változtatnám meg a helyszínt, csakhogy megfeleljek valaminek vagy valakinek. Még egyszer, nem ellenkezésnek szántam. Játszódhatna Kiskunmajsán, de Kamcsatkán is (ott most milyen jó hideg van! 😀 ). Az én múzsám úgy működik, hogy elém dob egy ötlethalmazt, azzal, hogy hozzak össze belőle egy működő történetet, de bizonyos elemek fixek, és ha próbálom megváltoztatni, szerződésszegés miatt kinyírja az egész ötletet és felfüggeszti velem a kapcsolatát. 🙂
De hogy komolyra fordítsam a szót: „Ahol az egy főre jutó birkák és romkastélyok aránya a legmagasabb az egész országban, és ahol az öreg zöldséges székrekedése óriási hír, ott mások szerelmi élete a legjobb pletykatéma.” Ez volt az első mondat, ami beugrott ötletelés közben, még azelőtt, hogy a helyszínt vagy a cselekményt, a karaktereket megalkottam. E köré építettem fel a novellát. Szerintem ez megmagyarázza a helyszínválasztást.
Hogy valahogy visszakunkorodjunk a felvetett beszédtémához:
Hogy ki és miért választ külföldi helyszínt? Millió oka lehet, nem is ragoznám tovább. A „régen” és „ma” annyira különbözik egymástól, hogy semmiképp sem emlegetném a kettőt együtt. És most nem a néhány évtizeddel ezelőtti időkre gondolok, amikor az írók kényszerűségből választottak külföldi helyszínt, ezt már kiveséztük.
A mai íróknak választás terén összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadsága van, csak ezzel a szabadsággal hatalmas felelősség is jár. Mindkettő ugyanarra vezethető vissza. Ha valaki akar, és van rá lehetősége, elutazhat bárhova. Ám ott az internet is, ahol valóban nincsenek határok. Sokkal nagyobb ismerettel rendelkezünk ma a világról. Nem elég leírni, hogy Haiti, azt élővé is kell tenni. Kicsit hasonló a helyzet a Deák Ferenc térrel is, csak azt a többségünk internet nélkül is ismeri. 🙂 Egy magyar helyszínnél még nagyobb a felelősség, hisz betéve tudjuk a tér minden zugát, főleg ha minden nap arra közlekedünk. Meg kell mutatni azokat az apró részleteket, amiket a saját szűrőnkön keresztül tapasztalunk. Amire azt mondhatja az olvasó, hogy jé, ezt még sosem vettem észre.
És egy másik tényező, ami szerintem még inkább megnyirbálja annak a szabadságnak nevezett madárka szárnyait, az a mozgókép. A régen élt írók festményeket festetettek a leírásaikkal, de ma már nem elég pillanatképet készítened az adott helyszínről.
Ebből a megvilágításából ez a szabadság még sem akkora szabadság.
Miért ne írhatna külföldi is magyarokról? Kapásból tudok is egy írót, aki megtette. Hogy ma is van ilyen illető, arról nem tudok. Magyar nyelven csak a kint is sikeres könyvek érhetőek el, egy kiadó sem kockáztatna.
Persze, hogy másképp gondolkodik egy angol, vagy egy szuahéli, mint egy magyar, ám ezt a kulturális különbséget egy igazán ügyes szerző áthidalhatja.
Jaj, elfelejtettem leírni, hogy Jules Verne-re gondoltam. Állítólag rajongott a magyarokért, bár a Monarchia magyar területein sohasem járt.
Lívia hozzászólására is itt reagálnék. Szerintem „Kis Géza” nem azzal vállalja fel önmagát, hogy „Kis Géza” néven ír. Nem a név teszi az embert – Kis Géza még rohangál egy pár az országban -, hanem a viselőjének a személyisége. Ezt kellene felvállalnunk végre.
A szakember szót nem szeretem, mert azok, akik így hívatják magukat, általában – tisztelet a kivételnek – az íróasztal mögül ítélkeznek. Szerintük eladhatóbb külföldi álnéven a regény, és ez sajnos valóban így van, de csupán azzal, hogy a magyar szerzők magyar néven írnak, nem fog az emberek hozzáállása megváltozni. Főleg, ha a média folyamatosan azt sugallja, hogy a magyar egy fikarcnyit sem ér. – Attól kifejezetten sikítófrászt kapok, amikor újságírónak csúfolt libák angol szlenget használnak a cikkeikben. Ja, és azt az illetőt is lefejelném, aki kitalálta azt a reklámot – nem tudom, láttátok-e -, amiben a magyar nyelv szépségén gúnyolódik. Remélem, nem közületek volt valaki, mert akkor most beégtem. 🙂 – Szóval, szerintem, pusztán az írói név, helyszínválasztás, magyar karakterek nem elegendőek ahhoz, hogy megváltozzon itthon bármi is. Sokkal többet érünk el, ha minőségi irodalmat rakunk le az asztalra, még akkor is, ha „csak” a zsánerirodalomról van szó.